Re: Az elhagyatott Dokk

Hatake Kakashi Vas. Okt. 01 2017, 22:53

A férfi nem kapta meg kérdésére a választ, amit látszólag póker arccal tisztázott. Mélyről jövő szavaid hallatán lehunyta szemét, amit még kérdésed után sem nyitott ki. Vagy jól estek számára a szavak, vagy ő is így vélekedik.
- Kinek mit. - Felelte lágyan. Ujjait összekulcsolva kinyitja szemét és folytatja. - Számomra egy múltbéli emlék lelki kivetülését jelképezi. Persze én csak a készítője vagyok, nem szabhatok határt a számára. - Különleges hangsúllyal beszél az alkotásáról, bizonyára közel áll hozzá. Oldalának egy újabb pontját mutatta meg a művészi vénájával, vagy csak azt akarja elhitetni, hogy ő a szülőatyja? Lehet csak a kedvedre akar tenni? Akkor most ki, kit akar a saját hálójával befonni? Látván, hogy mennyire érdekel téged a kép ő is újra szemügyre veszi.
- Ötven ryot ajánlottak érte első alkalommal. - Kis szünet. - Mint utólag kiderült azt is főleg csak a keretért. - Hangneméből kiindulva nem valószínű, hogy valótlant próbál állítani, de mégis... Tényleg elakarta volna adni? Hisz olyan közelinek tűnik a szívéhez. - Furcsa, nem? Mármint az emberek. Megalkotnak valamit, ami a múltjuk egyik fájó pontját nagyítja ki, csak hogy erősebbé tegye őket, hogy jobbak lehessenek a régi énjüknél... Erre megtörnek és minél hamarabb szabadulni akarnak a túlméretezett érzéstől, amit az alkotásuk kölcsönöz nekik.
Alsó fiókjából elővesz egy apró méretű tálat, melyet az asztalra helyez és rámutat. A tál tartalma pár díszes csomagolású bonbon, melyre szívélyesen meghívott az eunuch. Azt, hogy érdemes-e másodjára visszautasítanod a házigazdát már a te döntésed.
Pár rövid másodpercre tompa hangokat lehet hallani föntről, amit nem igazán lehet hova tenni. Mintha valamit ütnének, esetleg egy falat? Mindenesetre a férfit ez egyáltalán nem akasztotta meg, mintha már hozzá lenne szokva.
- Maga mit gondol? - Dőlt hátra székében, immáron rád figyelve saját festménye helyett.

**Lanmao** Szer. Nov. 15 2017, 17:20

// Megpróbálok váltani E/1-re mert úgy érzem, hogy Lanmao személyiségét nem tudom átadni E/3-ban rendesen. Nem ígérem, hogy sikerülni fog, de így legalább érezhető lesz, hogy a Személyisége és a Gondolatai teljesen mások, mint a viselkedése. //

Ahogyan a komor, unalmas szoba félhomályában érdeklődést színlelve próbáltam magam nem elhányni ettől az értelmetlen festménytől, csak egyetlen egy dolog foglalkoztatott: Miért érdekel ez a Disznó? Mindez idáig csak a markomban akartam tudni, hogy végre megvalósíthassam az álmaimat, de most valóban át akarom őt vinni a Valóságba. A festmény valóban nélkülöz mindenféle művésziességet... Hol a NŐ? Hol a szenvedély? Hol vannak az érzések melyeket a színek káoszával festhetett volna meg? Szimbólumos sokasága, mi kifejezővé de roppantmód unalmassá tud tenni egy ilyen művet. Ahogyan tökéletes versek sem használnak egyértelmű kifejezéseket, úgy egy képnek is sokkal hallgatagabbnak kell lennie annál, mint amit érzékeltetni szeretnénk vele. Egyszerű s mégis oly' bonyolult... Minden a szépségről és az érzékletességről szól...

A NŐről, mi a világ szépségét jelenti. Az impozáns jelenség ködbe burkolása, fátylak és ruhák mögé rejtése, s csak egy-egy részlet felfedése, egy csupasz csukló, egy kivillanó boka, egy félrecsúszott kimonó, mely az eddig láttathatatlan nyakszirtet felfedve, a vállak és a mellkas egyszeri képével csalja hálóba a férfit és minden olyan embert, ki nem impotens a szépségre. Óh igen... A testem is bele remeg ebbe a gondolatba, a szépség művésziességébe, mely az alkotás minden egyes lehetséges formájára igaz. Mert a nő, ki csábít, művész. Az ember, ki fest, szintén. Mind a szépséget akarjuk elérni ilyen vagy olyan formában. De nem szabad elfelejteni, hogy a szépséggel be lehet telni. Ahogyan az agyonhasznált nőre is a megunás vár, úgy a titkait ily' könyörtelenül felfedő festmény sorsa is csak az érdektelenség lehet...

Legbelül nevetek, kacajom akár egy női bőrbe bújt Démoné, mi már az őrületbe kerget. Érzem, ahogyan testem megremeg, a kitörni vágyó érzéseim utat akarnak engedni maguknak, de mégsem tehetem. Ennek a férfinak a tehetsége szemmel látható, na de mit ér az, hogyha nem képes belelátni az emberi lélekbe? Mit ér a természetes szépség, hogyha nem tudja, miként tartsa meg az érdeklődést és mivel fokozza a figyelmet? A Gésaház lányai mind megtanulták ezt, s én, ki a szépség mesterévé vált, nekem tűrhetetlen ez a fajta amatőrség. Mégis...

Ennek a férfinak a tekintélye, az, hogy látszólag ennyire megőrizte méltóságát, miközben férfinak már nem mondhatja magát... Teljesen magával ragad. Mélysége van szavainak és minden egyes mondata lelkének rejtelmeiről beszél. Több van benne, mint ami látszik. Talán ezért suttogom ezen szavakat magamban? Úgy érzem, mintha egy sötét teremben lennék s csak hideg leheletem fátyla látszana, ahogyan lilába öltözött ajkaim rebegik: "Több van benne..." Ebben a sötét szobában, számat megnyalva rezdülök össze, remegésem fokozódik és érzem, hogy már a valóságra is kihatna. Wandarando hív!

Csak figyeltem a férfi hangját, miközben egyszerre hűltem meg és forrósodtam fel. Színjátékom nem szenvedett csorbát, remegésemet sikeresen visszafogtam, ám a szépség magával ragadott. A sötét, fájdalmas lélek szépsége, mely csak arra vár, hogy felszabadítsák és a valóságba repítsék ebből a gonosz, szenvedéssel teli helyből! Hiszen a festmény nem kelti fel a nézője figyelmét, de a férfi hallgatósága mindenképpen felfigyel arra a burkolt, fel-fel libbenő titokra, mely számomra a szépség egyik ideálja. A NŐ titokzatosság egy újabb fegyvere a csábításnak. Talán tudtán kívül használja ezt ellenem? Chh... Ez a Disznó... Megtanultam már, hogy nem minden a küllem. Na de, hogy pont ő?

- Nos... - Hangom kedves és nőies, miközben egyre csak közelebb kerülök a felkínált székemhez, majd áthajolva felette egy cukrot veszek el. Ahogyan hozzáérek, egy gondolat cikázik át a sötétségbe veszett elmém küszöbén: Mérgezett?!

Nem tudtam tovább türtőztetni magam, ahogyan két ujjam közé fogtam a cukrot, egy halk, elnyújtott sóhaj, egy apró, alig hallható nyögés hagyta el a számat. Illatosított lila, Orchidea illatú rúzsom gondoskodott róla, hogy az általam gerjesztett piciny lélegzet is olyan megnyerő legyen, mint én magam. Megremegtem. A gondolat, hogy ez a cukor mérgezett, a kockázat, hogy ha elfogyasztom, talán örökre végem... Nem, az nem lehet, nem lenne oka megölni. Más a terve velem, mi sokkal inkább felizgatja fantáziám. Ha a cukor mérgezett, akkor csak kábulatba ejt, mígnem valahol máshol ébredek. Egy sötét szobában, mezítelenül, ágynak kötözve, vagy talán csak kiláncolva a falnak? Csak a hajam omlana festetlen vásznamra, már nem takarna el semmi... Megszentségtelenítené a Nőiességem és ez... Ez TELJESEN magával ragad!! Belebizsergek ha csak erre gondolok, ez olyan izgalmas! LEGYEN! Vállalom a kockázatot! Rég nem jutottam már el a csúcsra, lehet, hogy erre lesz szükségem! Igen, most igazán érzem...

Arcom is belepirul, ahogyan fülembe is vér szökik. Hirtelen melegnek érzem kimonóm. Lélegzetem egyre szaporábbá válik, miközben kecsesen ellazult ujjaimmal óvatosan kibontom a bonbont és a számhoz érintem. Aprót harapok bele, s élvezem, ahogyan az íze szétrobban a számban. Csodás érzés! Mintha már bizseregne is a testem, mintha már fejtené is ki hatását, mintha már érezném is, ahogyan a rejtett szer tompítja tudatomat én pedig csak engedem át magam neki, hogy amikor felébredek, olyan extázisban legyen részem, amit soha az életben nem fogok elfelejteni!

// Ha a cukor nem volt mérgezett //

Levetem magam a székbe, amit helyként kínáltak nekem nemrég, majd magam elé meredve nyelvemet alig láttatva nyalom le az ujjaimra olvadt csokoládét.

- Nos, a kérdés csak az, hogy az érzés, mi elől menekülnek, a felnagyított fájdalmuk, vagy pedig a túlzott erő, amitől maguk is megfélemülnek? Bizony ijesztő lehet a gondolat, hogy a régmúlt fájdalmait már megvetjük... - Felfokozott érzelmi állapotom véget ért, lélegzetvételem stabilizálódott és egy cseppet sem érdekelt, hogy az egész folyamat olyan tisztán látható volt ez előtt a férfi előtt, hogy le sem tagadhatnám. Rég volt szerencsém ilyen érzésben... De nem elégültem ki... Ahhoz sokkal többre van szükségem. Sokkal nagyobb kockázatra. De most legalább alábbhagytak vágyaim és koncentrálhatok a férfi ujjaim közé csavarására. - Mit szólna hozzá, hogyha azt mondanám, hogy tudok egy helyet, amely minden kétséget, minden fájdalmat, minden aggodalmat, minden negatív hatást megsemmisít az életében? Elhinné? - Mosolyodok el, miközben függetlenül a férfi válaszától benyúlok kimonóm belsejébe és egy kis, sötétlila erszényt veszek elő, mi csillogva fénylik, hiszen a legdrágább selyemből készült. Elhelyezem az asztalon. - Megkérdezhetem, hogy milyen szerekkel kereskedik? - Úgy helyezkedtem el a székben, hogy lábaimat szorosan egymás mellé helyezve, kissé oldalra fordítottam, tartásom pedig természetesen szög egyenes volt. Kezeimet egymásra téve az ölembe helyeztem, miután az erszényt a férfi elé helyeztem. Ebben tartom az elkészített Wandarandokat. Már nincs más hátra, minthogy rávegyem ezt a Disznót, hogy fogyasszon belőlük és önként adja egy csepp vérét hozzá. Onnantól a markomban van!

De mi volt ez az előbb? Mi volt ez az érzés? Egek... Ha most nem szenvednék tőle hátrányt, csak mosolyognék és kacagnék. Ez az Őrült nem tett semmit, mégis belevitt a játékába. Nem... Egyáltalán nincs tudatában annak, hogy mit tesz velem. Minden csak az én fejemben játszódott le... Tehát én lennék az őrület? Őrült lennék? Hehehe... Majd meglátjuk. Wandarandoban majd mindenre választ kapok. De előbb: Meg kell alapoznom a jövőmet, amit már egyszer elvettek tőlem!

Inuzuka Tsume Pént. Feb. 23 2018, 23:07

Surrogó kimonók hercege - Lanmao kalandja

Dobb... dobb... dobb...

Forró, éles lüktetés.

A szíved.

Maró, mély sötétség. Hol van Wandarando?

Lassan kezded érezni magad körül a világot. Már ha ez a világ. Billeg és imbolyog. Ezt már azelőtt érzed, hogy a sötétség oszladozni kezdene. Lassan tudatába kerülsz annak is, hol a lábad és a karod. Hátad valami kemény nyomja. Keményebb, mint amihez a te puha és édes tested szokva van. Feletted lassan kivehetővé válik a kissé megfakult, bíborszínű baldachin. A rojtok, mellyekkel díszítették lágyan ringatóznak. Talán nem a szemed csal meg.. talán nem a tested billeg ide-oda...

Nem. Az ágy stabil, és fekszel. Valaki volt olyan körültekintő, hogy testedre egy könnyű takarót terített. Mégis hűvös a levegő, ami a különös, kör alakú ablakon áramlik be. És van valami furcsa, ritmikus zaj. Lassan kezd összeállni: hullámverés.

Kabinod egészen méretes, tiszta. Bizonyára jómódúak részére rendezték be, de az igazi luxustól messze áll. Biztosra veheted, hogy ez nem az a hajó, amivel érkeztél, de te magad sem vagy feltétlenül ura, mint korábban. Sőt.. mikor megmozgatod a tested, rá kell jönnöd, hogy talán a szabadságod is elfelejtheted: bal bokádat vékony, ezüstös lánc öleli, de nem holmi ékszer.. Puhán bélelt bilincs fogja, melyen körkörös mintázatban futva valamiféle pecsét rajzolata látszik. Bizonyára azt a célt szolgálja, hogy ne tudd kinyitni.

Öltözéked hiányos, de nyomát sem látod annak az extázisnak, amit korábban, a cukor bekapásakor vártál. Talán másféle extázisban lehetett részed?

Mindened megvan épen és egészségesen. Pedig legutóbbi beszélgetőpartnered aligha tudna kellemesebb extázisban létesíteni.

Némi zajt hallasz az ajtó felől. Kulcs fordul a zárban, majd egy fiatal nő lép be rajta, kezében gőzölgő tál. Öltözéke azonban ellentmond annak a szolgaiságnak, amit az étel láttán esetleg képzelhetnél. Lila öltözéke nemes anyagokból készült, szabása kellően rafinált, hogy alakja előnyeit hangsúlyozza, de nem mutat ízléstelenül sokat.

- Felébredtél végre? - köszön, de hangjában nem az öröm csendül, hanem a várakozás.

- Azt hittem, ti férfiak, jobban bírjátok a bódító szereket... de hát nem lehet mindenki tökéletes. - lépett közelebb.

- Remélem éhes vagy. Ebben az átkozott hajókonyhában nincs rendes szakács, szóval érezd magad megtisztelve, mert nem gyakran főzök másra. - kék szemei téged figyelnek. Még nem lép elég közel, hogy képességeid használata nélkül elérhesd. Óvatos. Igyekszik felmérni téged. Úgy tűnik, annak ellenére komolyan vesz, hogy művész vagy. Vagy talán csak jól szórakozik.

- Ha gondolod, nevezz Alluriana- nak.

**Lanmao** Vas. Ápr. 22 2018, 16:59

// Mélységes elnézést kérek a késésért, nagyon kevés időm volt, ami pedig szabadnak bizonyult, azt másra kellett felhasználnom. Ezen kívül Szabad Játékban is próbálgattam a karakterjátékot, még mindig nem tökéletes, sőt, még csak nem is igazán jó, de igyekszem. ^^' //

Vissza...

Töménytelen vattacukormámorból kiragadva, durva a sós levegő maró illata, de annál kellemesebb a hűsítő szellő, mely alig érezhető - feltehetően csak az igényes bőr, s a kifinomult finnyásság képes érzékelni - nedvességet hordoz magában. Apró, kicsapódó cseppeket, a vízpára lassan elhaló fodrait.

Magam sem tudom, hogy miként kerültem Wandarandoba, sosem emlékszek rá. Ahogyan csak egy kaotikus álomban, úgy ide sem tudja az ember kölyke, hogy mikor kerül. Egyszerűen csak felkelek és kész. Már nem emlékszem többé az álomvilágra. Amikor felébredek ide, ahol igazán önmagam lehetek, s ahol a boldogság vár, minden az emberiség elé vetített illúzió megszűnik létezni. Az elmém felszabadul, s ahogyan a béklyókat lerázom magamról, saját világom, az én valóságom mámorába veszhetek. Az ébredés azonban fájdalmas és roppantmód kényelmetlen. Nem csak merthogy úgy fest, valami kényelmetlen helyen sikerült visszaálmodnom magam, hanem mert a sötétség, mely egyik pillanatról a másikra tör fel Wandarandoban, már jelzi számomra, hogy újra a hamis világ szenvedéssel teli poklába csöppenek.

Keringő. Imbolygó világ, igen! Emlékszem! Hát a pokol fertője is mennyei érzetté válhat az elme szabadsága által?! Valóban? Érzem is... Érzem, hogy szívverésem egyre szaporábbá dobban, vágyakozik a felsejlő emlékek okozta extázis után. Tudja, sejti, hogy mi vár rá, de csak akkor teljesedhet ki, hogyha bőrömön érzem mindazt, ami elmémben fogant. Bizony jól ismerem azt az érzést, jobban, mint az, aki sűrűn átéli. Életemben kétszer ízlelhettem - hmm nem... Ez nem jó szó erre, ízlelni többször ízleltem, mint akartam volna, sokkal inkább életemben kétszer élvezhettem - meg amint a testi gyönyör szétáradva a világban teljesíti be az emberi szervezet legkielégítőbb érzését. Éppen ezért ismerem én sokkal jobban, hogy milyen is, amikor a hasfal megfeszül, az ágyékom izmai remegve lágyulnak el, majd szorulnak össze, amikor nem bírok megállni remegő lábaimon, s amikor a szapora szívverésem alábbhagyva meleget áraszt szét mellkasomban. Évek óta várok a csodára, évek óta várom, hogy újra megismétlődjön velem, de ezen álomvilág átlagos gyönyörei már vajmi keveset érnek a számomra.

De most... Most, amikor kiszolgáltatott testem ismeretlen időig volt a felügyeletem alatt, vajon mit tettek velem? Igen... Most már tudom. Erre számítottam és erre vártam! Úgy tűnik hatalmam van e-világ felett is?

Kinyitva szemeimet szürke, fekete és nyirkos látványra számítottam. Már bőrömön is éreztem. Imbolyogtam, még szédülnék? Sosem szédültem, nem tudom, hogy milyen az, de minden bizonnyal így érezhető az is. Képzeletem megcsalt. Fakó, bíborszín fátyol borult fölém, én pedig nagyokat pislogva próbáltam meg elkergetni a ködöt szemeim elől. Éreztem, ahogyan még mindig billegek, s ez ellen gyomrom heves ellenkezésbe kezdett. Szaporán, nyálamat nyelve próbáltam meg leküzdeni a fel-fel törő érzést, miközben felültem ágyamban. Láttam a szép takarót, s éreztem a bőrömet ostromló hideg, nyirkos levegőt. Bár teljesen ellentmondásos volt a szoba berendezése a ténnyel, hogy egy kabinban vagyok, mégis elhittem. Egyértelműen újfent, egy hajón imbolyogva haladtam. Most viszont, egy teljesen ízléses és az előzőnél kényelmesebb szobában találtam magam. Vajon melyik hülye nem csukta be az ablakom?!
A hányingertől elfeledtem az előző érzést, a látvány pedig teljesen kiverte a fejemből. Itt ugyanis nem számíthatok semmiféle korbácsra, sem pedig kegyetlen bánásmódra. Még csak meztelen sem vagyok, de legalább a kikötés passzol... - Néztem le a takaró alól kibukkanó bokámra, melyre gyengéden volt rákötve az az ezüstszál. Akárki is kötött ki, vagy hozott ide, az ügyelt arra, hogy ne érezzem magam kellemetlenül. Legalábbis a körülményekhez képest ne... - Körbenézve, igencsak hangulatos a szoba, bár elkélne rajta némi változtatás, hogy ízlésemnek megfelelő legyen.

A zár mozdul, az ajtó nyílik én pedig ha igazi ninja volnék, automatikusan nyúlnék fegyvereimhez, amik ekkor feltűnnének, hogy nincsenek nálam, de mivel nem vagyok igazi ninja, így igazából el is szoktam felejteni, hogy egészen használható harci eszközöket rejtegetek magamnál. Most is ez volt a helyzet, megint csak ültem és vártam, hogy fellebbenjen a fátyol és meglássam azt a személyt, aki fogva tart engem.

Egy pillanatra nem értettem a helyzetet, és azt hittem, hogy saját magamat látom bejönni, aztán rájöttem, hogy az én testem és az én bájaim egy sokkal magasabb szinten állnak. Ámbár meg kell hagyni: Remekül öltözködött és a szín kombináció is megfelelő volt. Kék szemeihez remekül társult ez a színű haj és a lila ruházat is. Látszik rajta, hogy tisztában van a csábítás minden csínjával-bínjával... Ruházata kiemeli kecses alakját és pontosan annyit mutat, amennyi még izzásban tartja a férfiak fantáziáját. Bizony a vágy csak addig tart, amíg ki nem elégítik azt. A legtöbb férfiember ezt keresi, a kielégíthetetlen vágyat, azt a nőt, aki majd megőrjíti őket, akiből a sok és az örökké soha sem lehet elég. Mily' balga is a Férfi, hogy másban keresi a kielégíthetetlen vágyat. Ezt nem mások határozzák meg, hanem ő maguk. Amint kielégültek, amint felfedték a nő minden egyes rejtett zugát, amint magukénak tudták, máris nem olyan érdekesek. Mi nők pedig teljesen mást keresünk. Bár jómagam sokkal többnek tartom magam mindkét nemnél, úgy érzem, hogy az az ember, ki képes mindkét nemi jelleget magába fogadni és megvalósítani, az lehet csak igazán Ember. Én pedig képes vagyok rá. Az Orchidea, mi kétszer virágzik, s bimbójából kétszer nyílik, s mind a kétszer más formájú és színű szirmokat képes növeszteni. Egyazon virág, különböző aspektusai. Minden lebontható férfira és nőre... Vágyra és szenvedélyre. Testre és lélekre, pillanatra és tartósságra: A férfi vágyai tüzében égve, a pillanat hevében éli át testének gyönyöreit, eszközeként tekintve a partnerét, míg a nő Szenvedélyében izzva, átélve és élvezve a be és kiteljesedést, tartós állapotot akar elérni, amiben ő és a férfi közösen vannak jelen. Ámbár ő is csak eszközként tekint a partnerére. Míg a férfi a test eszközeként, addig a nő a lélek eszközeként. Mindkettőnek szüksége van a másikra azért, hogy a saját jellegén belül elérje azt, amiért áhítozik...

A nő pedig elérte a nőiesség határát, szemlátomást tudja, hogy mit és hogyan csinál. Ha pedig ez így van, akkor minden mesterkélt - ugyanakkor természetből fakadó - pillanat, mely ezt az embert jellemzi veszélyes lehet rám nézve. Ez feltüzel!

- Férfinak tűntem? - Kérdem meglepetten, miközben végigmértem a lányt. - Egy részről köszönöm, hogy főztél nekem. Más részről valamilyen sokkal... Hogy is mondjam? - hezitáltam, nem jött nyelvemre a szó, így kissé hunyorogva, jobb kezemmel lassan körözve magam előtt csettintettem egyet nyelvemmel - Intenzívebb dologra számítottam, amikor majd felébredek. - Dugtam ki a lábam a takaró alól, s bár ügyeltem volna kecsességemre, nekem már nem kell ilyesmivel bajlódnom. Aki ebbe nő bele és a nap minden percében, még alvás közben is arra kell figyelnie, hogy a lehető legszebb, legkívánatosabb, legkecsesebb és legnőiesebb legyen, annak ahogyan ennek a lánynak is, ezek a mesterkélt mozdulatok már természetessé váltak. Így csak lassan, ujjaimat gyengéden végighúzva tükörsima vádlimon mutattam meg a rögzített ezüstöt. - Tudod: Bilincs, feszes láncok, korbács... - sóhajtottam el magam - Ilyesmi. - Néztem el unottan, hogy hátha észreveszem valahol a ruháimat és a felszerelésemet. - Nasu-san* leszel. A padlizsánt szeretem! - Simítottam hátra hajam, majd beletúrtam. Még mindig szálakra bomlott, de ahhoz, hogy ez így is maradjon, elengedhetetlen az ápolás. - Nincs itt valamerre egy hajkefe? Lehetőleg ne valamilyen varacskosviziló szőréből készült... Ja és: Mivel érdemeltem ki, hogy helyet adtál a kabinodban? Ezen kívül már megint hol a frászban vagyok? - Tettem fel sürgető kérdéseimet, de persze csak lassan, érthetően, óriási nyugodtságot színlelve. Igazából majd megvesztem a kíváncsiságtól! - Nemrég még egy üzletet próbáltam nyélbe ütni annak reményében, hogy közben elkábítanak és arra kelek, hogy fájdalmak közepette erőszakolnak meg, most pedig itt fekszek csupa selyemben és egy szépségével vetélytársi helyzetet provokáló nő hoz nekem ételt. Félre ne érts, nem mintha nem lenne jobb ez a helyzet, habár kielégülés szempontjából hagy némi kívánnivaló maga után, de sokkal jobban megérteném a dolgot korbáccsal a testemen, mint ezt itt... - Fújtam ki magam végül, megigazítva arcomba kószáló tincseimet.

______________
*Nasu = Padlizsán

Az elhagyatott Dokk - Page 2 C249c4892bf9bc229b3701818c7572a2

"A Padlizsán jó! ~ Lanmao"

Inuzuka Tsume Kedd Május 01 2018, 22:21

// De csini az avatarod Embarassed

A karakterjáték meg majd megjön játék közben Smile

Nem vagyok harapós, megyünk abban a tempóban, ahogy sikerül. Annyit szoktam kérni csak, hogyha nagyon sokáig nem tudsz írni, akkor üzenj ha mégis jön egy post, nehogy kimaradj Smile

//

Kérdésedre a nő elmosolyodik. Mosolyában ott csillog a pillanat élvezete. Tekintetét te töltöd meg. Mégis.. azokban a szemekben ott van valami.. egy leheletnyi veszély. Egy csipetnyi fűszer, mely a kíméletlen és ha kell kegyetlen tettek elől sem zárkózik el, hogy végigvigye a terveit. Azokban a szemekben erő csillan, A mosolyra kunkorodott szájzugban akarat ül. Nem játssza a kedvedért az ártatlan szüzet, nem is rejti el ezeket az apró jeleket, amiket egy shinobi talán megtenne. Át mégsem adja magát.
- Vannak dolgok, amik világosan mutatják, mi is vagy. - hallod a hangját, majd a puszta tényközlés valamelyest enyhül, hangja lágyabbá válik.
- De ha nő akarsz lenni, hát légy nő. - Talán ez is azt szolgálja, hogy komfortosabban érezd magad a ringó kabinban? Közben közelebb lép. Figyel téged, ahogy te őt. Még ha meg is vagy láncolva, óvatos. Vajon mi lehetsz számára? Vajon mit rejteget számodra?
- Aggódnod nem kell Kedvesem.. - panaszodra is van hát válasza. Egy lépés, egy újabb, közelebb. Mintha egy pillanatig azon gondolkozna, hogy arcod felé, vagy gyönyörű hajadhoz ér.. mintha tán egy pillanatban a női test örök vágya, az anyaság érzete rebbent volna meg szívében, próbálva vigaszt nyújtani... de helyette az ágyad mellett lévő kis asztalhoz lépett, letéve a levest, majd feléd fordult. Kezei végre szabadok. Nincs több zavaró tényező.
- Ha minden jól megy Kedvesem.. megkaphatod a fájdalmat és a gyönyört, amit annyira szeretnél. - tekintete nem üres ígéretektől csillogott, légzése mégis elárulta, hogy visszafogja magát. Majd egy pillanat múlva az a reszketegség, mellyel levegőjét fújta ki, eltűnt.
- Hívj, ahogy kívánod. Rosszabb neveim is voltak már. - rebbentek meg pillái, mielőtt vissza tért volna a helyzeted körülírásához.
- Kicsit kell csak türelmesnek lenned Kedvesem, és olyan játszóteret mutatok neked, amivel talán nem fogsz tudni betelni. - koppant finom, fehér ujja a mellkasodon, majd távolabb lépett tőled. Mintha távozni készülne, de ehelyett mégis megadta a választ a kérdéseidre.
- Te most az enyém vagy... - mosolya elmélyült.
- Az a félember tartozott nekem. Nem igen volt más választása, minthogy átadjon, így sajnálom, de az üzletetek némi késést kell szenvedjen. Nekem... mindenképp meg kellett kapnom téged. - mosolyában ismét feltűnt az erő.
- De nem kell aggódnod Kedvesem. Nem sokáig leszek a gazdád. Hamarosan ismét szabad leszel. - egészen feléd forfult és ismét rajtad legeltette a szemét.
- Tökéletes vagy... - suttogta, majd tekintete ismét a tekintetedbe fúródott. Annak mélyén mohóság lobbant, s ha esetleg észre is vetted benne halványan a vágyat, ez az érzet elborította és elmosta.
- A hajó a semmibe halad.. a legtöbb tengerész számára legalábbis ismeretlen a hely, ahová tartunk. Egy olyan embert keresünk fel, aki hírhedt szörnyeteg... aki a tengert próbálja uralni kegyetlenségével.. és aki megszállottan gyűjti a legszebb dolgokat, amik a világon lehetnek.. - szünetet tartott. Hagyta hogy átgondold, ez mit is jelenthet.
- Ha annyira vágysz rá.. ő megadja majd neked az erőszakot. Kreatív és visszataszító dolgokra is képes. De addig... meg kell értened.. hacsak okot nem adsz rá, nem ronthatlak el. - figyelmeztetés bújt meg szavai lágy hangja mögött. Nem akart neked ártani. Nem, hacsak te magad rá nem kényszeríted.
-Tökéletesen kell, hogy megérkezz. Ragyognod kell. Kívánatosnak kell lenned. Fel kell hogy keltsd a figyelmét. - hangjába vissza költözött a remegő vágy. Mintha kéjét ezek a szavak táplálták volna..
-Kerítek neked egy hajkefét.. - indult az ajtó felé, miközben lábatok alatt, akár a vágy, a végtelen tenger hullámzott.

**Lanmao** Vas. Május 06 2018, 19:13

// Úgy lesz :3 //

Varászlat lengte körbe a levegőt, miközben én a művészinek ható, múló pillanat mámorába veszve harcoltam saját magammal...

Senki nem lehet nálam tökéletesebb! Ha a Méz Országának Gésaházában én voltam a tökéletesség, a Nő és a Férfi egy személyben, hogyha értem fizettek volna milliókat az ország nagyurai, akkor nem létezik nálam ékesebben csillogó gyémánt kerek-e világon. Én, kinek elemi joga van bejárni a valóságba, átlépni Wandarando kapuját és aki előtt feltárulkozott minden titok, nem lehetek ebben a képzelt illúzióban bármennyire is kevesebb, mint Ő... S nem csak kevesebb: nem lehet nálam több senki.
Nem láttam még nőt, ki megütötte volna a szintemet. Nem éreztem még vonzást egyetlen egy kalandos, veszéllyel kecsegtető mosoly mögött sem. De mégis... Egyszerre csodálta személyemet és nyűgözött le engem. Szemei ragyogásába vesztem, ellentétes érzések százai rohantak meg: Gőg és alázat, vágy és elutasítás, közöny és kíváncsiság, félelem és bátorság. Megilletődés és kibontakozás, nyíltság. Harcteret láttam magunk között, miben ezernyi fegyver áll mindkettőnk oldalán, mégsem nyer egyikünk sem. Harcteret, minek a végén a két ellenfél egymásba fonódva borulna a felperzselt föld izzásába, mely metaforája mindannak az érzésnek, mi környékezi őket.

Kölcsönösséget éreztem.

Egyértelmű is lehetett volna számomra, hogy egy eszméletlen hölgyet megvizsgálnak és megszégyenítenek, bár engem ez a legkevésbé sem izgatott. Ha ehhez van kedvük, ám tegyék. Sosem értettem, hogy mi élvezet van egy tárgyként funkcionáló húsbáb magunkévá tevésében. Hol marad az, mit szexualitásnak neveznek? Hol marad a szenvedély, a félelem, a megszégyenülés érzete, a tiltott gyönyörök elutasítása, majd az annak való engedés? Hol marad a keserű méz, mely a kielégülés közeledtével egyre csak földöntúlibbá és ínyemnek valóvá válik? Hol marad az Ember a folyamatban és ami még fontosabb: hol marad a Nő és a Férfi? Mert ha egy túlfűtött emberfattya lőcsét egy tudattalan, eszméletlen testbe mártja, a Férfi nem nyer érvényt a folyamat során. Ennél már az is jobb, hogyha nyers erővel leigázva, minden erkölcsöt sutba vágva megerőszakolja kiszemeltjét. A Férfiasság rendkívül alantas és szégyentelen példájával mar jogosultságot vágyainak és élvezetének, miközben a - jó esetben - nő csak szenvedve tűri mindazt, mi akár földöntúli élvezettel is járhatna.

De ez persze csak egy perspektívája a dolognak, ahogyan csak egyetlen egy eshetősége a közösülésnek. Több opciós is lehetséges, de ez a legkisebb elvárhatóság egy férfitól, hogyha az aktust nézzük: Legyen férfi és nézzen szembe azzal, amit tesz! Na de mi a helyzet a nőkkel? Rájuk ugyanez igaz... Bár aligha neheztelnék Nasu-sanra. Sőt... Ha belegondolok, hogy mit láthatott és hogy mit tett... Testem most is beleremeg a gondolatba, s érzem, ahogyan ágyékom tüze fellobban... Majd ki is huny.

Az ételt letéve asztalomra sokkal könnyedebbé vált mozgása. Minthogyha egy meglehetősen zavaró tényezőtől szabadult volna meg, s mintha feszélye, mit irányomba érzett, elmúlt volna. Már ha volt egyáltalán...

- Úgy már nem lenne kedvemre való... A körítés számít igazán, hogyha nincs meg a megfelelő alap, hogyha nincs meg a felvezetés, az érzelmekkel való játszadozás a lélekpettingje, akkor az egész nem ér semmit. - Meredtem magam elé, s egy kicsit valóban elkedvetlenedettnek éreztem magam, ám szemem sarkából észrevettem a lány remegését. Mintha csak elfojtotta volna vágyait, mintha csak gátolná a tettekben való kielégülés esélyét. Úgy tűnt, mint egy megnevelt eb az ínycsiklandozó mézeskalácskupac előtt állva... Szemei csillogtak a vágytól, teste pedig remegett a vágytól, mégsem lehetett az övé. Csak az engedélyre várt, s hogyha egyetlen egy kis kóstolót is engedett volna magának... - Nincs kifogásom az ellen, hogy valakié legyek. - Mosolyodtam el, miközben rá emeltem tekintetemet. - De hogy ily' könnyedén túltegyen rajtam valaki. - Ahogyan egy pillanatig hozzám ért, én megdermedtem. Izmaim akaratomon kívül megfeszültek, az érzés pedig gerincemen kúszva végig, az agyamból indulva, egészen a talpamig átjárt. Forróság öntötte el testem, éreztem, ahogyan levert a víz, s észre sem vettem, hogy máris átvette a helyzet irányítását.

Miután lányos zavaromban lekaptam róla tekintetem és kezemmel bársonyos takarómmal kezdtem el játszani, ő teljes egészében felém fordult, én pedig ekkor ránéztem...

Ahogyan egymás tekintetébe vesztünk, számomra hirtelen megszűnt az eddig oly' ismeretlen érzés. Ahogyan lobogó lelkébe révedtem, felrémlett bennem a tudás, a meggyőződés, hogy ki is vagyok én. Uraltam a pillanatot, álltam a tekintetét, miközben arcom felvette az ő arcának minden egyes jellemzőjét. Arckifejezésem, mosolyom, szemeim ragyogása: mindet lemímelve igyekeztem élni a pillanatot. Elvégre erre neveltek ki... Másokat megnyerni magamnak. Mi lehetne könnyebb akkor, hogyha már eleve látom a benne égő vágyat, mi egyszerre szól személyemnek s annak, amit képviselek. Vajon tárgynak gondol akárcsak minden férfi, vagy pedig engem lát? Én nyűgözöm le, az aki vagyok, vagy pedig az, ami vagyok?

A semmibe? Mikor haladt bárki is valahová? Tehát én lennék az egyik ajándék? Az egyik tárgy, mi a legszebb dolog a világon? Meg is kaptam a választ a kérdésemre...

Nem értettem magam, de mélységes fájdalommal telített el a tudat. A csodálat, amit ez iránt a lány iránt éreztem a semmibe veszett, s oly' könnyen veszítette el fényét, hogy levettem róla tekintetem, s akárcsak egy makacs gyerek az etetőszékben, úgy fordítottam el tőle a fejem. Az ellenkező irányba néztem, a kabin másik felébe, miközben hallgattam szavait és kezeimet karba fontam magam előtt.

Az ágyamba nehezültem.

- Értelek. - Mondtam közönyösen. - De te nem tudod, hogy én kivagyok. - Fordítottam rá tekintetem, s a csalódottság érzete hirtelen eltűnt, újra... újra... újra azt éreztem, hogy a lényem megszűnik. Pillanatok alatt koppant a szívem egy hatalmasat, miközben elmém az alkohol bódító hatásához hasonlóan ködbe burkolózva kótyagosodott meg. Az őrület martalékává válva, hasonlóképpen remegve, óriási önuralommal és fel-fel ugró félmosollyal a számon intéztem mondandómat. - Nem ismersz engem... - Szemeim szinte már-már kikerekedtek, pupillám ennek hatására összeszűkült. Mohón faltam tekintetemmel a nemrég még konkurenciaként tetszelgő Padlizsánt. - Én önmagamban tökéletes vagyok! Bárkit és bármikor képes vagyok a hatásom alá vonni. A nevem Lanmao, A Méz Országának leghíresebb Orchideája, akit születése pillanatától kezdve Oirannak neveltek... Első éjszakám számodra felfoghatatlan milliókért kelt el a Daimyou felesége által. Te csak tedd amit mondok neked és nem lesz okod panaszra. - Mondtam sejtelmesen, ám mondandóm végére egyre inkább indulatosabbá kezdtem válni. - Megteszem, amit vársz tőlem, de azért, mert érdekel a dolog és nem azért, amiért te akarod! De ezért cserébe oldozz el és add vissza a holmimat, mert mindenemre szükségem van! A hajkefém is köztük van, nincs szükségem a tiédre. - Furcsa... Az őrület szikrája, melyet a pillanat heve pattintott ki az egymásnak csapódó kő-szilárd csalódásokból, eltűnt volna? Mintha már csak sértődöttségem hadarásában próbálnám meg kiadni magamból a csalódottságomat azzal, hogy bántom azt, ki okozta. Nem érdekel... Nem! Ez ostobaság! Egyszerűen csak értelmetlen ez a nőszemély és a külsejéhez fájdalmasan elcseszett belső társul. A szó negatív értelmében. Senki sem lehet olyan tökéletes elcseszett, mint én! - Ez a leves pedig remélem, hogy zöldségekből van, vagy pedig legalább ezüst Pitymagokból, mert nem eszek alantas, a sárban fetrengő, vagy kapirgáló állatok húsából! Amúgy sem eszek állatokat! Ők értünk vannak... Szegényeket felfalni embertelen gonoszság! Minden szép állat értünk van, azért hogy hordjuk őket! A legselmyesebb tollból és szőrméből készült párnék és öltözékek... A világért sem vetemednék arra, hogy felfaljam őket, különösen nem a sárban totyogó pulykákat. De most kivételt tennék, hogyha biztos vagy benne, hogy megfelelő élőlényből készült. És KÉREM AZ ERSZÉNYEM! Meg a Virágaimat! Remélem nem esett bajuk, mert akkor azt megemlegetitek!- Kiáltottam amikor már az ajtóban volt és alig láttam az ágyam köré és fölé boruló baldachintól. - És egy váza virágot, lehetőleg Orchideát is kérek! Vagy bármilyen virágszerűt ami élővé teheti ezt a szobát ha már kemény és kényelmetlen az ágyam! - Arcom elvörösödött, a gyengédséghez szokott torkom kaparni kezdett, én pedig eszeveszett köhögésbe, sőt, mi több: fuldoklásba kezdtem...

Inuzuka Tsume Kedd Aug. 07 2018, 23:17

Surrogó kimonók hercege - Lanmao kalandja

Szomorkás panaszod a körítéssel lassan tűnt el a kabin levegőjében. Közöttetek valami egészen másféle játszma zajlott. Csupán lenge fuvallatok, áttetsző érzelmek, finom mozdulatok, ösztönös reakciók mutatták jeleit, melyeket meglehet valaki más, bárki, aki nem te vagy, észre sem vett volna. Neked azonban az ember egész lénye zenél.
- Túltegyen.. Nem. Én ember vagyok, ízig, s vérig, de oly mennyei lényről, mint te, csupán a legendák szólnak.. -talán a te bűverőd emelték szavait lassan a poéták magaslatai felé, ám ahogy tekintetetek összekapcsolódott, ahogy ráhangolódva másolni kezdted őt, talán ösztönösen igyekezve a hasonlóság elvén elnyerni rokonszenvét, szavai megakadtak. Mintha próbálta volna megfejteni azt, ami köztetek dobogott. Egy ragadozó fészkelt abban a bájos koponyában, most e pillanatokban mégis oly tétova és reszketeg volt, akár egy szarvasünő a harmat-csókolta hajnalpír fakó bíborában. Egy lépés. Tétova. A vadász után fülel. Vajon mi lehet amit a levegőben érez? Élet-e vagy a vadász?
Nem lehetett megszokott számára olyasvalakivel társalogni, mit te vagy. Egy pillanattal ezelőtt még uralta a társalgást, most mégis óvatosan játszott. S ezt, csupán az emberek rezdüléseire kimívelt tekinteted volt képes észrevenni... a rohanó világ rohanó emberei oly könnyedén siklottak át a lélek apró gyöngyházfényű virágain, s a személyiség bimbózó csodáin...
Végül a pillanat megtört. Kedves pajtásod emberré vált, s fejében már a terv forgott, neki magabiztosságot adva, de észrevétlen vonva távolságot közétek.
Még csak tagadni sem próbálta, hogy nem tudja, ki vagy. Érezte ugyan a hangulatok változását, de vagy nem értette teljes egészében, vagy nem törődött vele. Nem jobban, minthogy tekintetének eddig olvadt arannyá nehezült tüze ismét fellobbant, s izgatott, várakozó szikrákban ragyogott fel s fel. Már az ajtóban állt. De. Figyelt. Figyelt téged, ahogy gőgödre lelsz, s parancsra emelkedsz. Ajkán egy pillanatra mosoly tűnt fel. Szórakoztattad talán.
Nem úgy a hisztéria fuldokló erősödése.
- Lanmao! - Kiáltott rád. Majd megismételte jóval lágyabban és melegebben, jóval csendesebben.
- Lanmao... - sem a távozás, sem más egyéb nem volt most fontosabb, minthogy kizökkentsen az állapotodból. Már nem volt szórakoztató az erősködésed. De vajon láttál aggodalmat az arcán? Ó nem.. S a tekintetében is csupán a fuvallatát.
- Édes Lanmao... hát nem lenne méltatlan halán saját nyáladba fulladni, mikor egy egész kis királyság vár rád? -lépett közelebb, de nem, nem rohant hozzád.
- Alig néhány pillanatunk volt még együtt Kedvesem.. hogyan is várhatnád, hogy ismerjelek. - figyelte a rezdüléseid. Figyelte, hogy a fuldoklás alábbhagy-e.. hogy vajon a hiszti, vagy más az oka?
- Megláttam a szépséged. Tudtam, hogy rád van szükségem. Most.. az idő szorít. Alkalmatlan arra, hogy ennél többre vágyjak. Az emberek.. általában nem uraik az érzelmeiknek... de én sem vagyok. Érzelmeim felett más rendelkezik. Lanmao. Lanmao! - kell-e közbeavatkoznia? Kész-e rá? Kíván-e közbeavatkozni?
- Ugye tudod, hogyha most meghalsz.. csak tengeri temetést kaphatsz? Hát nem lenne undok a kagylók, csigák és mindenféle nyálkás dolog közé elmerülni? - rezgő alakja a baldachinnál játszott, s hamarosan víz csorgó hangját is hallottad, majd végül hozzád lépett. Lehajolt, kissé megtámasztott, hogy úgy kínálja a víz tiszta kortyait.
- Nem célom, hogy kegyetlen legyek veled. Igyál hát. Nem kell sokáig elviselned engem, ne félj. Hamarosan újra az leszel, aki eddig, a legszebb, legcsodálatraméltóbb, aki előtt elalélnak, én pedig hamarosan eltűnök. Ha kedved tartja, még a kis kopaszhoz is visszamehetsz. Jó lesz így? - ezúttal lágy volt. Mégiscsak szorult bele figyelmesség, mellyel most téged próbált rendbe hozni.
- Nyugodj meg... és lélegezz. Szépen.. lassan. Nem lesz baj... - a hajó e pillanatban megbillent.

Ōtsutsuki Indra Szomb. Ápr. 04 2020, 21:27

// Sasaki & Lanmao - Eltört szirmok tengere //

~~x L a n m a o x~~

[Inuzuka Tsume posztjának bővítése]

Könnyed táncba kezdett az apró üvegpohárban a víz Alluriana kezében, ahogy egy erősebb hullám nekicsapódott a hajó oldalának, azonban nem maradt abba még akkor sem, mikor a hajó már rég stabilizálódott. Nem, helyette valami egyre csak redőzte a folyadék felszínét, olyannyira, hogy egy két csepp ki is szökött belőle, könnyed ruháidra esve. Bár lefoglalt a torkod fájdalma, talán mégis észrevehetted, hogy a számodra segítséget nyújtó kéz egyre csak remeg, s remeg, míg végül néhány elfojtani próbált sziszegést nyom ki a száján a kuncogástól egyre csak ugráló nő mellkasa. Végül egy hosszas sóhajtással fojtja vissza magába az előtörni kívánó nevetést.

- Urusai na...^[1] - Hallod ahogy suttogja magában, s feléd is.

// Nos, ugyan szigorúan véve kalandodnak még nincs vége, viszont mivel a következőkben Sasakival fogsz együtt játszani, s emiatt egyazon kalandban játszotok, lezárom az előzőt, hogy tiszta lappal indulhassunk.

A kalandod 2017 augusztusában kezdődött, és három mesélő keze alatt is megfordultál. Sajnálatos, hogy nem sikerült folytatni, ugyanis minden posztod kiemelkedő minőségű volt.

Jutalmad:

Chakra: Ugyan a kalandod mondhatni a felénél sem járt még mikor lezárásra került, mivel már években lehet mérni az időt amit mesélő hiánya miatt kellett várnod, kompenzációként jóváírnék számodra +40 Chakrát.

TJP: Bár kimagasló szerepjátékot nyújtottál, nem érte komolyabb fizikai megterhetlés a karaktert, így +5 TJP-t ajánlok

Ezen felül még szeretnék felajánlani egy maximum B szintű általad választott technikát, a chakrakereteiden belül természetesen. Választásodat a következő posztodban tüntesd fel kérlek.

A jutalmaidat azután vezesd fel az adatlapodra, miután egy staff ellenőrizte (felülbírálta), és felírta azokat! //

~~x S a s a k i x~~

- Na most mi lesz? - Kérdezte Madoka kissé bizonytalan hangon, néhány pillanattal az ajtó zárulása után. - Oh, hát persze, a kés! - Suttogta feléd, majd arcán láthattad, hogy mély és komplex gondolatokba ásta bele magát, feltehetően azzal kapcsolatban, hogy hogyan tegye meg azt a másfél métert, ami köztetek van, megkötözött lábakkal, és hátrakötözött kezekkel, de végül valamilyen hernyómozgásban állapodott meg. Ha nem a földről figyelted volna, talán azt is meg tudtad volna állapítani, hogy pontosan melyik faj mozgását próbálta imitálni.

- Ismered 'tán ezeket az embereket? Istenem mibe kerültünk bele? - Nagy nehezen bepozícionálta magát oly módon, hogy háta mögött lévő kezeivel nehezen ugyan, de tapogatva talán meg tudja szerezni a késed. Hosszas keresgélés után viszont újra felförmedt. - Jobb vagy bal? Hova rejtetted, egyszerűen nem találom!

Lépéshangok ütötték meg a fületeket, mire Madoka egy pillanatra ledermedt, majd nagy sietve, ugyanazzal a hernyómozgással megpróbált visszafickándozni az előbbi helyzetébe.

- Jön valaki! - Szavaira újra kattant az ajtón a zár, majd lassan, nyikorogva kinyílt. Eleinte csak hat lábat láttatok a földről, melyekből egyik sem tette be a lábát a helyiségbe.

- Ő lenne az? - Hallhattad a mély női hangot. Tónusa leginkább egy felbőszített anyaoroszlánéra hasonlított, de legrosszabb esetben is egy ellentmondást nem tűrő, határozott asszonyéhoz.

- Igen Kapitány. - Az ernyedt férfihang viszont már ismerős volt, hisz néhány perce a gazdája rúgott oldalba.

- És a lánnyal mi lesz? Őt miért visszük magunkkal? Szállítsuk le a megrendelőnek és kész - Egy hosszabb csend állt be. A feszültség szinte fojtogató volt az apró kabinban. Érezhetted, hogy a melletted fekvő Madokában megfagy a vér, s ha arcát nem is láthattad (feltéve, hogy az ajtó felé fordulsz), nem eshetett nehezedre elképzelni milyen rémült kifejezés ült ki rá. Végül egy nyelvcsettintést követően a kapitány hangja törte meg a csendjüket.

- Hozzátok fel. - hallhattad a parancsot, mire a három lábpárból az egyik megindult a folyosón, feltehetően a fedélzet irányába, míg a másik kettő nem mozdult a helyéről.

- Mire vársz? Te vagy a férfi. - Szólt a selyemhangú nő, mire a másik egy sóhajtást követően, belépett a szobába. Nehéz léptei alatt nyikorgott a fapadló. Előrántva kését az oldalán fityegő tokjából, elvágta a kötelet a lábadnál, majd hátrakötözött kezeidnél fogva felsegített téged a földről (vagy talán inkább felhúzott), majd türelmetlenül az ajtó felé lökött téged.

- Indulás. Nem érünk rá egész nap.

Az ajtóban egy gyönyörű, nálad két-három fejjel alacsonyabb, fiatal hölgy állt, az ajtófélfának támaszkodva. Tekintete egyszerre volt szúrós és lágy, mintha nem tudta volna épp melyik arcát mutassa feléd.

- És velem mi lesz? - Hallottad Madoka hangját a hátad mögül, mire az ajtóban álló lány csak megvonta a vállát.

- Az, édesem... - Harapott bele gyöngéden az ajkaiba. - Az most fog kiderülni. Addig is, remélem kényelmesen fekszel. - Arca kárörvendő mosolyra húzódott, majd ahogy kiléptetek a kabinból, visszazárta az ajtót.

Két kísérőd végigvezetett egy nagyjából tíz perces úton, ami végigszelte a hajó apró folyosóinak legtöbb részét. A többszöri felfelé vezető lépcsők megmászásából könnyen ki lehetett találni, hogy a hajó alsó részeiben voltatok. Legénységgel viszont, a hajó méreteihez képest (mely egy igazi galleon volt), igen kevéssel találkoztatok.

Ahogy felértetek a fedélzetre a vakító napsütés mellett az óceán sós illata is megcsapta az arcod. Fejed felett az árbocok óriásként nyújtóztak az ég felé szinte karcolva azokat, elterítve gigantikus sötétbordó vitorláikat, melyek kapzsi módon ejtették csapdába a tenger szabadon szálló szellőit. Mindössze egy maréknyi embert látsz, kik szinte megállás nélkül végeznek valamit a hajó fedélzetén. Feltehetően a kevesebb legénység nem jelent kevesebb elvégzendő munkát.

Végül bezevetnek a kapitány kabinjába, ahol a kinti fényhez képest teljes sötétség uralkodott, legalábbis a még hozzá nem szokott szemed számára. Hat-hét gyertya lángja próbált félhomályt kelteni a szobában, több-kevesebb sikerrel.

- Takahiro... Sasaki... - Hallottad a kapitány kimért és lassú hangját a kabin belsejéből. - Foglalj helyet. - Az ülőhely felajánlása inkább érződött parancsnak, amire az is ráerősített, hogy kísérőd a kapitány asztalához vezetett, majd ha nem engedelmeskedsz magadtól, mondhatni belenyomnak a székbe. Miután elhelyezkedtél, halk sercegést követően egy gyufa lángjának halvány fénye emelte ki a kapitány arcának egyes éles vonásait egy pár pillanatra, míg tartotta sötétségben a többit. A hirtelen felélénkülő tűz megcsillant a nő bal szemében, ahogy az arcára kiülő izzadtságcseppekben is. Egy pár másodpercig csak tartotta a szál gyufát, feltételezhetően arra várva hogy leégjen róla a foszfor, majd néhány lassú, de rutinos körkörös mozgással a pipa kazánja felett, apró szippantgatással begyújtotta a dohányt. A kifújt füst eleinte vad táncot járt a levegőben, mely szépen lassan ahogy egyre nagyobb teret vett fel, lelankadt és színtelenné vált. Talán illatának egyetlen ízleléséből meg tudod állapítani; Könnyű és édes, gőzzel szárított, végig kontrollált környezetben nevelve, szinte nem is kérdés, hogy a Füst Országából.

- Omura Fumie. - Mutatkozott be. - Ez pedig a Yūhi no Kaizoku^[2] hajója, a Yūgure^[3]. - Ekkor egy apróbb szünetet tartott, s óvatosan lehelyezte a pipáját az asztalra.

- Elég veszélyes játékot játszottál. Nem sok ép eszű ember bőszítene fel egy maffiafejest. - Ujjai meg-meg dobbantották beszéde közben a kemény tölgyfaasztalt, melyen egyre több és több tárgyat véltél felfedezni, ahogy szemed kezdett hozzászokni a sötéthez. Tekercsek, papírok, pergamentek, egy díszes kés, de ami igazán megfoghatta a szemed, az egy méretes térkép volt, mely teljesen beterítette az asztal kapitány felé eső részét. Méretarányaiban viszont nem volt mindennapi; Felső részén láthattad a már megszokott földrészeket, azonban temérdek hely volt kihagyva a térkép alsó részein, ahol mindössze még csak néhány sziget volt bejelölve, látszólag friss tintával.

- Szerencséd van viszont. Egyelőre legalábbis. - Ekkor láthattad, hogy bal szeme a mögötted lévő férfire vándorol egy pillanatra. - Hajómon ugyanis akadhat hely a számodra. Yasutake, közös ismerősünk, említette, hogy rendelkezel... Tudással, ami jól jöhetne számunkra a jövőben. Tehát két lehetőséget tudok felajánlani; mától kezdve a többiekkel együtt sikálod a fedélzetet, amíg azt nem mondom, hogy mást csinálj, vagy vissza viszlek ahhoz a bizonyos maffiafőnökhoz, akinek megfarkaltad a nőjét. - Ekkor hátradőlt a székében, mely halk recsegéssel válaszolt a nő súlyára. - Az a helyzet, hogy én csak akkor veszíthetek, ha kiderül hogy nem éred meg a pénzt, amit egyébként kapnánk a leszállításodért, úgyhogy ha a nyakadon akarod tartani a fejed, ideje eladnod magad nekem, hogy megéred azt a pénzt.

A nő ekkor egy lassú mozdulattal felvette az asztalról a pipát, s a dohány kellemes ízével a szájában várt a válaszodra.

^[1] Idegesítő, hangos, zajos
^[2] Napnyugati Kalózok
^[3] Szürkület

// Ezúton szeretném megköszönni a türelmeteket! :3 Igyekeztem lerendezni a munkahelyi és az egyetemi dolgaimat csütörtökön és pénteken, hogy hétvégén zavartalan időm legyen posztolni, így kicsit talán megkéstem vele.

Ezen felül megragadnám az alkalmat, hogy megjegyezzem, mindkettőtök karaktere igen nagy csávában kezdi az újtát, elvégre elrabolva igen kiszolgáltatott az ember Neutral

. Mindössze azért szeretném ezt elmondani, mert egyáltalán nem célom kárt okozni a karaktereitekben, viszont rizikós helyzetben rossz döntések, meggondolatlan cselekvések, vagy akár néhány rosszul elejtett szó is, ugyanúgy kemény következményekkel járhat, ahogy a való életben is.

Jó játékot :3 //

**Takahiro Sasaki** Kedd Ápr. 07 2020, 02:07

Egy újabb álom, az agy képzelgéseinek kivetülése. Álomvilág, amelyben sokkal több mindent elérhetsz, mint amiről álmodsz, az a hely, ahol az lehetsz, ami valóigazából szeretnél. A megfoghatatlant magadnak tudhatod, birtokolhatod, de nemes egyszerűséggel el is hajíthatod, ha úgy tartja kedved. A te döntéseid irányítanak. Nem úgy, mint a valóságban. Azonban a jelenlegi álmom inkább tűnt reálisnak, mint sem édennek. Ezek a víziók nem kellemesek, sem ámulatba ejtőek. Pont azok teljesülnek benne, mint ami elől erre a helyre menekülnél, ilyenkor érzed azt, hogy tehetetlen senki vagy az élet darálógépében. A legrosszabb ezek közül pedig az, ha tisztába vagy azzal, hogy ez csak téveszme és menekülnél vissza a valóságba, de nem tudsz. Fel szeretnél kelni, de elvesztetted az irányítást, elbuktál ebben is. Futsz, csak futsz tovább, megpattani próbálsz. Ez hiába tűnik sikeresnek tudod jól, ha ezt elbaltázod, akkor tényleg itt a vége. Míg csak nem addig szaladsz, hogy felébredsz. Szörnyű érzés, de megnyugtat, hogy még is visszatérhettél sérülten, de legalább élve.
Kipattantak a szemeim, nem elég, hogy minden rémálom kivesz egy darabot a lélekből, de ráadásként az összes porcikám fájt. Végtagjaim zsibbadtak, mint ha az élet nyűtt ruhadarabjai kapcsolódtak volna testemhez. Ez nyugodtsággal töltött el, mert vagyok. Az elsőpillanatban nem firtattam, hogy hol és miért, ez utána következett. Nyirkos fát tapintottam a kezeimmel, az egyik sarokból gyenge fénycsóvák szálltak fel-alá ameddig erejük tartott, útjukat nem állta semmi. A nedves faanyagot követve rájöttem, hogy az egész helységet ez építi fel. Tekintetem végig kísérték a padlótól egészen felkúszva a plafonig. Egy erejét fitogtató, vaskos ajtó tornyosult elém, akibe látványából ítélve nem érte meg belekötni, azonban kilincset nem tudott magának, ez elég szégyenletes. Kezeimet szorongatták ugyanilyen kemény fából edzett kötelek. Felületük érdes volt, egyáltalán nem simogató, mint a drótkefe. A bőr kedvességét, és igényét igazán sértették. Hiába próbáltam erőt fektetni abba, hogy szétfeszítsem őket nem engedtek feladatukból, szint úgy a lábamon sem. A fejem minden mozdulatnál emlékeztette, hogy ő pedig bizonyosan nincs a helyzet magaslatán, és tömérdeknyi árnyéktűvel döfködte magát, mint egy igazi mazochista. A nyakam égett, fájt, húzta a kínlódás minden egyes mozdulatnál. Egyetlen egy dolog hajtott még is, hogy megszabaduljak ettől a kényszerzubbonytól.
A helyzet nyomasztó hangulata azonnal előhívta belőlem a kérdést. Hol vagyok? Agytekervényeim végig futott a helyzet azonnal, Arahat^[1]-tá váltam. A megvilágosodás kezet nyújtott felém. Elraboltak! Ráérek ezen majd azután gondolkozni, hogy ha leszedtem ezeket a béklyókat, akkor lesz bőven időm ezen elmélkedni, vagy kideríteni. A Burrdedoran a nadrág alatt a combomra van erősítve. Hát persze! A rengeteg gyötrelem ellenére ösztönösen ficánkolni kezdtem, valahogy meg kell szereznem.
Hang zavarta meg a rángatózó tortúrám. Ismerős hang volt ez, Madoka! Nyugalommal töltött el, hogy nem teljesen egyedül vagyok bezárva egy kabinba. Egy nedves fa kabinba! A kikötő… persze. Egy hajóba, én hülye! Az intelligens társam fejében még most vetődött fel a kérdés, hogy mi történt. Ezt azonban én is szeretném tudni, azzal sokra még nem jutottam, hogy ez egy hajó belseje.
- Azt én is szeretném tudni. – válaszoltam kérdésére hevesen. Engem is frusztrált a helyzet. Felé fordultam, nos ez inkább egy vetődésnek tűnt a jelenlegi helyzetben. Ki azonnal a megjelenésem fikázásban lelte örömét, azért a szarnak is van egy megjelenése, szóval annyira menthetetlen a helyzet nem lehetett. De még is, hogy nézzek ki? Tudtommal nem egy szépségszalonba fetrengek, bár inkább lennék ott, hagyjuk meg. A tetoválásom dicsérte.
- Úgy is érzem magam. – vezettem át a kinézetem állapotát, az belső érzelmeimre. – Milyen tetoválás?! – nincs is tetoválásom!
A nyakamon?
- Basszus, reménykedtem benne, hogy csak meg akartak folytatni. – meg is van a kulcs, de ki lelte benne örömét, hogy összevarrjon? Ráadásul a nyakamat?! Mondjuk tehette volna a hátamra a lábamra, vagy tudom is én, de miért a nyakamra. Az a rohadt kés fontosabb most, de nem érem el.
Madoka, nem értette a helyzetet. Kicsit lassú a felfogása szegénynek.
- A késem itt van a nadrágom belsejébe erősítve, a táskám elvették tőlem nincs semmi másunk, de nem érem el. Segíts már! – azonban, ha elmagyarázod neki, elég gyorsan tud kapcsolni. Azonban ahelyett, hogy ugrott volna segíteni, inkább körbe-körbe bámult. Szerintem neki az agyát szedték ki.
A hangulatot a testes ajtó becsapódása csitította le erőteljes megszólalásával. Azonnal visszafordultam a meglepettségtől. Egy férfialak rajzolódott ki a kinti félhomályból, aki egyre közelebb lépett. Szikár alak, de nem tűnt törékenynek. Arca edzett, de ápolt és kimért, nem most lépett ki a fehér négy fal közül.
- Üdvözöllek titeket a hajónkon kedveseim. – a beszédstílusa igen ellentmondó, egyáltalán nem illő mély, rekedt, de még is életunt ernyedt hangjához. Egyre közelebb jött, majd megállt felettem. – Kedves Uram, most már egy vagy közölünk, amiről a nyakadon található szimbólum is árulkodik. Remélem tudásodnak hasznát vesszük az útjainkon. – mosolya lenéző volt, és egyáltalán nem az elhelyezkedésünk miatt, hanem a hanglejtésével tökéletesen utalt, hogy nehogy félreérhető legyen. Ez a mosoly volt, ami lebuktatta őt, de nem akarta ezt titkolni. Ismertem őt, közelről egyáltalán nem, de ő volt az az ember kitől rendeltem a különleges déli magokat. Még ő ajánlotta be magát nálam egy vásárlás alkalmával. Kellemes beszélgettem is vele. Talán túl sokat mondtam? Még is mit akarhatna tőlem? Mondandóját érzékelhetően nem fejezte be. - Hölgyem Önnel nem igazán számoltunk, de hatalmas szerencséje van, hogy a kapitányunk is az ön nemét képviseli. Egyébként igen pórul járt volna. – tekintett át Madokára.
Rengeteg kérdésem lett volna hozzá, azonban mire egy hang kiesett volna a számból azonnal visszaszegeződött rám. Lábát meglendítette és védtelenül kapta be azt a gyomrom. Elharaptam a szám szélét. Így hát reméltem, hogy nem vért köptem fel, hanem csak a számszéléből ömlik a vér. A vasnak tök jó íze van szerintem. Legalábbis a saját vérednek, másét még nem kóstoltam és egyelőre még nem szerepel az étlapomon.
Inkább nem firtattam a kérdéseim, pillanatnyilag el is engedtem ezeket. Az ismerős arc kisétált a teremből, a vaskos fickót maga után húzva, kintről pedig valamiféle tolószerkezetet rögzíthetett a helyére, hogy esélyünk se lehessen kijutni.
Madoka suttogott mögöttem, ügyesen levette végre, hogy elraboltak minket.
- Hallod, nagyon fejlődő képes vagy!– beszorult a levegő, kellemetlenül nehéz volt kimondani, mint akit most kapott el a fulladó görcs minden előzmény nélkül. Köhögni próbáltam, de csak a sok vér folyt ki a számból, egy gyenge köhintéssel. Kalózok! Pont azok hiányoztak eddig az életemből, komolyan!
Egy percnyi néma csönd után Madoka észbe kapott, a megoldást vonta számon rajta. Mitévők legyünk, egyszer megerőltethetné magát ő is, én párszor megmentettem már a bőrét! A kés végre rajta is végig futott, fészkelődésének hangját hallottam, közeledett a segítség. Számomra nem volt már elég erő, hogy visszaforduljak. Faggatni kezdett az ügyeskedés közben, még is kik lehetnek ezek az emberek.
- Én sem ismerem jobban ezt a figurát, mint te. Kétszer, ha vásárolt nálam. A másodiknál te is találkoztál vele, akkor beszélgettem vele egy kevesebbet. Meggondolva elég sok mindenre volt kíváncsi. – már itt volt éreztem a légzését, ahogy fölém förmedt és épp próbált rájönni, hogy melyik oldalt keresse.
- Baloldalt, balkezes vagyok még mindig, nyilván oda teszem! Azt hittem ezt legalább tudod. – sóhajtottam. Igazán megjegyezhette volna… siess már. Halk hangok, ilyen csöndben azonnal megütik a fület. Léptek. Egyre hangosabbak. Madoka hallhatóan visszavonta magát a földre és távolodott.
- Jön valaki! – azonban ráébredtünk, hogy valakik. Temérdek láb vonult fel az izmos ajtó karöltésében. Az ajtó nyekergését követően egy határozott asszonyi szó csapott fel. Az a fajta, akinek nem mertél volna visszaszólni, mert visszakézből agyonüt a péklapáttal.
Itt volt a kedves barátunk is, aki a zárt pékségben lehullott lisztet szipákoló palotapincsi módjára mutatott be minket a gazdájának, a pékasszonynak.
Felőlem érdeklődött a nő, mint akinek itt és most az eredeti terv szerint is itt kellett volna lennie. Egy kellemes hangú női hang is elcsillant, kedves élvezhető. A hallóidegeknek csak kényeztetés az előzőek után, mint azok a kellemes kis szélcsengők, amiknek mindig kiszívja a nap a színüket, vagy megeszi a fene a ház egy eldugott pontján. Madokáról érdeklődött. Hova nem viszik, ahova engem? Egyáltalán engem hova akarnak? Bár ez szerintem nekem lehetett legkevésbé a felkavaró. Éreztem a megfagyott teret kettőnk között. Fogalma sem volt az egészről, félt. Egész biztosan rémült volt. Egy ölelésre vágyott volna, egy bíztató szóra. Legalább egy minden rendben egészen biztosan jól esett volna neki. Erre lehetőség volt. Elvágták a lábamon szorongó kötelet, végre fellégezhetett, ha csak azok is. Majd felrántott pincsi, a megállás az elgémberedett tagokkal egyáltalán nem volt egyszerű főleg, a tőle, hátulról érkező indulást segítkező lökéssel. Végre láthattam a kellemes női hang birtokosát, egy alacsony, de annál hosszabb, Iris pumila virágszínéhez hasonlító, igényes hajtömeget viselő személy. Arca aligha látszik ki a tömegből, de annál jobban érvényesül. Kiemeli a kecseségét. Sokkal többet rejtett magában ez az arc, több oldalt, amelyet könnyedén le is feltudsz venni, mint egy álarcot, vagy akár többet magadra is húzhatsz. Egyszerre éreztem finomságot, de ennek bedőlve egyből tüskét zátonyra futottál a szemei tengerében elvészve.
Madoka bátorságot vett magán, és feltette egyetlen kérdését, ami az ő helyzetét illette, ha már engem elvisznek mellőle. Mire az előbb említett nőszemély csak szelíden válaszolt kárörvendő mosolyával hintve. Teljesen másak a kifejezései, mint a szavai.
Szenvedő testemnek nem mondhattam nemet, itt most nem eshetek össze. Ez érzékelhető volt a kísérőim és köztem tengő fagyos levegőn. Meg sem szólaltak, még egymáshoz sem volt egyetlen mondadójuk sem. Lépcsők, sötét folyosók, egymást követő kisebb-nagyobb csukott ajtók követték és váltották egymást. Hajó ez egyáltalán? Életemben nem láttam még ekkora hajót belülről? Nem a föld alatt vagyunk? Jó mélyen lehettünk. Ennyi lépcsőt sem a közel múltban másztam meg sikeresen. Újabb ranglétra az életemben, amelyet megdöntöttem. Fény, terelte el eszméimet. Fény az alagút végén. Reménykedtem, hogy a túlvilág, vagy hasonló elképzelhető dolog. Lassítani kezdtem, vakított, de a hátam mögött kísérő házikedvenc lökdösött felfelé. A szemeim könyörögtek, hogy lassabban, hallottam belülről a sikításukat, visszafelé futottak volna kínjukban. A teljes fényesség elért, próbáltam hunyorgással hárítani a társaim fájdalmain, de sokat nem értem el vele. Ekkor talán egy pillanatra hagytak megtorpani engem. Vakon elég nehéz sétáltatni, ezt tudhatták ők is. A két kifolyt szemem elé rengeteg látvány tárult, talán ezt nehezebb volt feldolgozni, mint az eddigieket. Ez egy bazi nagy hajó! Egy teherhajó, az árbócai oly hatalmasok, hogy azok seggét vakarta, akik a felhőkön lóbálják azt a bizonyost. Sötétbordó vitorlák pedig teljes karnevál hangulatot nyújtottak a tenger sós levegőjével fűszerezve. Bár ez egy hiú ábránd, hogy ez csak egy karnevál, juttatta eszembe a már kevéssé jó ízű alvadt vér a számszélén. Amit kínomba nyalogattam a szárazságtól. Ez az egy perceg kint lét teljesen kiszívta belőlem a maradék nedvet. Utam egyenesen vezetett az egyetlen lehetőség közül. Egy nyitott helyiség várt engem. Út közben távolabbi embereket figyeltem, kik sürögtek forogtak szemügyre sem véve engem. Egyáltalán nem érdekelte őket kilehetek, sokkal jobban lekötötte őket saját gondjuk, bajuk.
A szobába bevetve az öreg barátom a sötétség fogadott, ez egy szempróba volt, tesztelik mennyit bír ki maradandó romlás nélkül a látás. Ezt a következtetést vontam le. Minden erejüket kilehelő gyertyák azonban félhomályt teremtettek. A csöndes idillt pedig felváltotta a pékség hangulata. A ismerős női hanghoz végre köthettem arcot, az apró puzzledarabokból, amelyek kirajzolódtak belőle sikerült róla képet faragnom. Emiatt mélyen hálás vagyok a küszködő gyertyáknak. Nem volt valami szép teremtés, haját a sós levegő igazán megtépázta, és inkább volt molett alkatú, mint sovány pálcika.
Közben helyet kínált nekem magával szemben, egy asztal volt közöttünk. Mire önképes ülésre adtam volna magamnak parancsot, már meg is oldották helyettem és belepaszíroztak. Egy gyufa lángját tartotta maga elé, amelynek erőlködése segített kirajzolni éles arcvonásait, amelyek egy cseppnyi gyengeséget nem engednek meg maguknak, azt a néhány ráncot, amelyet az évek hordtak össze maguknak. Prototípusa lehetett azoknak az arcoknak, amelyek rebbenés nélkül képesek bármit véghezvinni, vagy kiadni magukból.
Meggyújtotta a foszfortól megszabadult gyufával a pipájában található dohányt. Nemes darab lehetett, és egyáltalán nem olcsó. Minden odaadással készített, zamatos és lágy, gőzzel és nem száraz levegőn kiszárított darab. Ez csak is egy helyről származhatott. Igazán kívánatos volt, azonnal megjött a kedvem hozzá, legszívesebben kértem volna belőle még, ha csak egy keveset is, azonban hamar rá kellett jönnöm ez most nem az a szituáció. Ő irányított, egyáltalán nem lehetett semmi hozzáfűzni valóm ezt a helyzet kellemetlen súlya igazán jól érzékeltette, itt csak ő beszél, ameddig engedélyt nem ad rá.
Bemutatkozott. Életembe nem halottam róla. Azonban ehhez képest én elég híresnek mondható vagyok. Napnyugati Kalózok. Letette a pipát a keményfa asztalra. Ekkor eszmélten fel a hatalmas kuplerájra, ami itt fellelhető volt. Azonban minden igen fontosnak tűnt ebben a kaotikus rendben. Jegyzetek, feljegyzések, üzenetek, aláírások, egy eddig nem látott változata a világtérképnek. Mielőtt jobban belemerültem volna, folytatta a mondani valóját. Nem sok ép eszű ember bőszítene fel egy maffiafejest. Visszhangoztak szavai a koponyámban. Mindvégig figyeltek minket, csak egyszerűen annyira legfoglalt minket a nyugodt élet és egymás közelsége, hogy fel sem tűnt egyetlen apró nesz sem. Madoka én kinyírlak!
Így lesz belőlem egy egyszerű bandita, aki padlót fog sikálni napállta és részegre issza magát minőségtelen, olcsó sörrel. Fogaim pedig kihullanak, hogy egy értelmes falatot nem szerzek magamnak, mert hónapokig ezen a retkes tengeren vesztegelünk. Életem legnagyobb poénja pedig egy eleresztett nőket megalázó vicc lesz. A fénypont és az elsődleges célpont a szárazföldön pedig egy bordélyház lesz.
Hagyjuk meg ez már élmény dúsabb lenne, mint az egész begyöpösödött életem. Kínomban nevetnék, belenevetnék ennek a nőszemélynek az arcába, hogy te aztán velem nem cseszel ki ugyan, mit veszthetek, azt a tetves életem? Szükséged lesz rám, hidd csak el.
Már csak ezt a hülyét kell valahogy megmentem, mert azt hiszem ő többet ér, mint én.
- Igen, asszonyom. – hunyászkodtam meg, kissé elcsuklott hangon. – Hisz már az önöké vagyok. – nyújtottam ki a nyakam. – Mit kell tennem, hogy Madokat ne adják le a fejpénzéért? – tehetek én egyáltalán valamit?

^[1]A megvilágosodás negyedik szintje a buddhizmusban.

-------
/Belevettem az ET-m cselekmény előzményeit, hogy ne csak NJK szempontból legyen látható egy meghatározó részlet.
Nagyon régen játszottam már, szóval kérlek szóljatok, ha kivetni valót találtatok!
Haku, nagyon jónak ígérkezik a játék eddig, köszönjük. Smile

/

**Lanmao** Szer. Ápr. 08 2020, 13:53

// Amit érdemes tudni az az, hogy Lanmoval nagyon régóta nem sikerült írnom, így kicsit vissza kell rázódni a személyiségbe, mely iszonyatosan távol áll tőlem. //

Ritkán engedtem meg magamnak azt, hogy felsőbbrendűségemet szavakban fejezzem ki.

Tetteim és megjelenésem elégnek kellett, hogy legyen. Legalábbis, az esetek többségében, amikor nem sodort kaotikusságom egy ennyire korlátolt helyzetbe. Mintha az az ezüstszál itt tarthatna... Engem, a Méz Országának Orchideáját, Lan-maot! Persze, ezen világ korlátoltsága olyan rémség, melyet nem tudok kiküszöbölni, amíg itt vagyok. A börtön, melyben élünk undorító káromlása személyemnek. Ez a hely... - néztem körbe, miközben a Padlizsán-kisasszony igyekezett létjogosultságot szerezni a világban, melyet ő a valóságnak hitt. - Ez a hely roppantmód idegesített. Úgy éreztem magam ebben a töppedt festői környezetben, mintha csak egy "várakozóban" rostokolnék. Az álomvilág, melyben élünk értelmetlen. Ha csak a fizikai vonatkozását nézzük mindennek, mi velünk történik, az egész egy véget nem érő szenvedés, harc, küzdelem azért, hogy elérjünk valamit, aminek aztán semmi értelme nem lesz. Ezt jól megértettem a Méz Országának Daimyou-jánál és az ő kedvesénél... Kiyori-chan. Biztosan hiányzom neki. - A víz csobogó hangja azon nyomban felrázott távol járó gondolataim tévelygéséből. - Ez az elkalandozás élő példája annak, hogy a fizikai világ irreális valósága mennyire nevetséges is. Chh... a "Várakozó." Semmi érdemleges nem történik, miközben ezen a fából tákolt, színpompás szarhalomban ülök. Attól még, hogy nem bűzös, a trágya akkor is tárgya marad. Kinőttem már ezt a kalitkát. Nasu-san pedig naiv, ha azt hiszi, hogy ennyi idő alatt nem ismertem őt ki.
Csalódást okozott.

Először még felkeltette az érdeklődésemet. A fel-fel gerjesztett ellentétes érzéseim csodás, érthetetlen, kaotikus mámora mostanra könnyen kikövetkeztethető kauzális pillanatok, apróságok teljesen világos megismerésévé vált. Megértettem, hogy mit miért váltott ki belőlem, így lehangolttá váltam. Azt hittem, egy gyöngyszemet, egy eltévelyedett ékkövet leltem ebben a hamis világban, de közben csak újfent megcsalt ez a dogmatikus faktum, mely oly' kiábrándító, hogy már nem is érdekel, hogy Nasu-san mit szeretne velem érzékeltetni: Tudtam, hogy befolyásolni akar, méghozzá úgy, ahogyan azt az emberek 99%-ánál sikerülne. Ám nálam, az ego simogatására hajazó, átvitt értelmű ánusznyalogatás nem jön be kicsi Padlizsánom... Jobban tennéd, ha ezt inkább átültetnéd a szó legszorosabb értelmébe, azzal is többet érnél el nálam, hiszen akkor legalább értékelném az igyekezetedet. Nem mintha neked nem lenne jó. Számtalan fortélyom van rá, hogy hogyan tegyelek engedelmes szexrabszolgámmá. Általában félreértik ezen fogalom lényegét: helytelenül kapcsolják össze a rabszolgák kényelmetlen, élvezet nélküli életével. A szexrabszolga élvezi azt, amit nem akar, még akkor is, hogyha az agya mást mond... Nasu-sanból tökéletes szemléltetőpélda válhatna. De ennek most nem itt és nem most van az ideje, ugyanis visszatérnék fontosabb gondolataimhoz, miután kiörömködtem magamat abban, hogy felsőbbrendű gondolkodásomnak hála képes vagyok keresztül hágni ezen világ silány törvényekre épülő illúzióját!

Tehát, a Várakozó.

Főleg gyermekkoromból ered minden vele kapcsolatos tapasztalatom. Mára már nem hagyom, hogy létjogosultsága legyen az életemben, kivéve akkor, amikor túlságosan eltereli a figyelmemet a hamis valóság felforgatása. Olyankor képes vagyok elvetni a sulykot és ezáltal olyan mámorba kerülni, ami által figyelmem lankad... Nagyon veszélyes magunkat Wandarandoba gondolni ebben a grandiózus jelenésben! Na de a Várakozó, megfigyeléseim szerint életünk egyes szakaszai, ahol is nem történik semmi érdemleges, mely előre vinne minket. Újra és újra ugyanaz, vagy más, de őrülten jelentőségtelen dolog történik, benyomások, megtapasztalások és valódi ingerek nélkül. Ilyenkor csak "várakozunk," hogy végre elkezdhessük a játékot, egyes törvényszerű fordulópontok eljövetelét, ahol is megnyilvánulhatunk. Ilyenkor szerepléseink mikéntje sikereink záloga. A bennük létrejövő tapasztalatok azok, amik tovább visznek minket, miközben a Várakozóban saját gondolatainkba merülünk. Olyasmiről agyalunk, amire az akkori tudásunk és megtapasztalásunk szerint gondolunk, miközben az kevés és helytelen. Tehát az egésznek semmi értelme, az eberek csupán elfoglalják magukat, miközben arra várnak, hogy ez az egész, ez a "világ" tovább haladjon!

Végül rájöttem valamire.

Azok, akik fejlettebbek, akik elkezdtek ragyogni, akik hasonlatosak lehetnek hozzám, egyre kevesebb időt töltenek a Várakozóban. Egyre kevesebb ingert fognak fel kulcsfontosságúnak... Mások a hétköznapi dolgokon, mások tetteinek láttára is agyalásba, komoly dilemmákba kezdenek. Számomra és azok számára, akik már sejtik, hogy ez itt nem több egyszerű káprázatnál, börtönnél, ezek az emberek már nem foglalkoznak ilyen kicsinyes dolgokkal! Jókat derülök mindenkin, aki a fizikai világ korlátolt valóságába veszve igyekszik értelmet lakmározni bármilyen kihányt falatból, amit ez az egész Cirkusz tálalni kíván neki. Ezt a felsőbbrendű gondolkodást mások önteltségként és lenézésként érzékelik, melyet meghagyok nekik: Ha már itt kell tengődnöm, legalább élvezzem, hogy a rendszeren kívül létezem. Hagyom, hogy higgyék, amit hinni akarnak, így pedig jól látják. Bennem mindez, egy valós érzet végterméke, hiszen tudom, hogy több vagyok náluk! Már a fizikai világban is csodásabb és mások felett állóbb személyiség volnék, nemhogy Wandarandoban, melyet uralok! Itt, ebben az öröm nélküli világban az ingerküszöböm majdhogy nem végtelen, egyetlen egy dolog tart csupán itt és az a lázadás! Minél többe embert akarok Wandarandoba küldeni, de csak a megismerés útján, a szabad akaratuk útján! Azt akarom, hogy ők maguk is rájöjjenek arra, hogy minden ami körülöttük történik, annyira elhanyagolható, hogy felesleges vele foglalkozni.

- Kell az erszényem. - Jelentettem ki neki, miközben semmibe vettem mindent amit mondott és végigmértem őt újra. Most teljesen másnak tűnt. Roskatagnak, könnyen sebezhetőnek. Na de persze nem fizikailag. Az utolsó dolog lett volna a fizikai erőszak, amire én gondoltam volna. Nem szívlelem. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy elég megtalálnom a megfelelő szókapcsolatokat ahhoz, hogy elméje összeroppanjon. - Utálom az egyszerű víz ízét, de azért kedves tőled. - Fordítottam el fejem, s ezzel együtt tekintetemet. Valóban nem jelentett már nekem semmit Nasu-san. Nem volt több számomra, mint egy bárány, akit terelni kellene. Igen, kellene... Nem érdemli meg. Ingerel. - Az erszényemben gyógymód van, amit be kell vennem. Szükségem van rá! - Más már karba tett kézzel zárkózott volna el az egész helyzettől, én mégis, leengedve őket magam mellett, hátradőltem az ágyamban és kényelembe helyeztem magamat. Ha ide kerültem, egy várakozó időintervallumba, legalább had térjek vissza a világba, amit megérdemlek. A gyógyszerekkel könnyebben sikerül majd odajutnom. - Mond csak, régóta küzdesz ezzel? - Emeltem rá tekintetem, s arckifejezésem olyan mimikátlan volt, mint egy egyszerű bábé. Belefúródva kék lélektükreibe hányingerem támadt, így inkább elemeltem róla tekintetem és körmeimre néztem. Még mindig makulátlanok voltak, bár az egyik sarka kissé túlnőtt. - A hajkefe mellé a körömreszelőimet is kérem! - Piszkáltam őket. - Ez a feltétele annak, hogy ne nehezítsem meg a hajó dolgát. - Szavaimnak nem adtam nyomatékosítást sehogy sem, egyszerűen kijelentettem mindent. - Ne aggódjatok, nem vagyok ostoba, hogy galibát okozzak az Óceán közepén. - Szimatoltam látványosan a levegőbe. - A só kiszárítja a nyálkahártyáimat, kérlek csukd be az ablakot és oldozz el! Fölösleges tartanotok tőlem, úgysem tudok hová menni! - Ez természetesen nem volt igaz, ám valóságot állítottam: nem akartam galibát okozni és elmenni. Egyszerűen csak megőrülnék, ha itt maradnék bezárva.

A cseppekért alkalom adtán édes elégtételt veszek majd ezen a bipoláris libán...

// Köszönöm a közös játékot, remélem sokáig fog tartani! Haku kezdésen agyon jó, Sasaki, előtted pedig le a kalappal! Ritkán találok hasonlóan érdekes és élvezetesen író társjátékost! Smile

Hakunak köszönöm a lezárást, a választott technikám: Démonikus Illúzió: Babszár Kötés // Magen: Mame Gen Tojiru //

Ōtsutsuki Indra Szomb. Ápr. 11 2020, 23:56

// Sasaki & Lanmao //

~~x L a n m a o x~~

Alluriana mosolya megingott.

- Erszény? - Kérdezett vissza. Hangjába a kedvességen, megértésen és segítőkészségen kívül, ezúttal a türelmetlenség, irritáltság, és a sértődöttség színei is belekontárkodtak.

- Az egyszerű víz ízét? - Álarcának stabilitása egészen eddig a pontig nem hagyta cserben, azonban oly hibákat engedett most meg magának a megtévesztésben, melytől már nem volt számodra titok, hogy a szebbik arcát mutatja feléd, de talán nem is a sajátját. Szemöldökei össze-össze rángtak, szájának szélén meg-meg rángtak az izmok, s szeménél a redők is eltűntek, melyek eddig hamis mosolyát támogatták, hihetetlen autentikussággal. Szemeiben egyre csak láthattad volna a tüzet, mely egyre csak égett, ha nem vetted volna le róla a tekinteted. Nem mintha szükséged lett volna rá, hogy tudd, jó helyen tapogatózól, ha meg akarod nyerni ezt a 'játékot' - Már ha előbbi kitörésed nem jelentett egyet a vereségeddel -. Lélegzetvétele, mely eddig szelid volt, s lágy, most hallhatóan, s egyre hevesebben suhant ki-be az orrán, melynek erősödő fuvallatát, lágy bőröd, még ruhán keresztül is meg tudta érezni.

Mondatot közben, hirtelen ellépett az ágytól. A poharat, az ágy mellett lévő szebb vágású, mégis szemednek láthatóan olcsó éjjeli szekrényre helyezte. Ekkor már rég nem mosolyt mutatott feléd, de még egy mimikátlan arcot fel tudott magára erőltetni.

- Hajkefe... Körömreszelő... És még be is akarod lőni magad? - El-el fojtani kívánt ingerültsége, most parázsként szálingózott ki száján két-három szótag között. - Azt hiszed galibát tudsz nekünk okozni? - Talán itt még tett egy próbát, s megpróbálta visszaerőltetni magába az előtörni kívánó érzelmeit, de abban a pillanatban, hogy kiejtetted szádon az utolsó szót, s ezzel átadtad Alluriana-nak a beszéd jogát, próbálkozása semmivé vált...

- Mégis mit képzelsz magadról? Nem elég édes talán a víz? Azt hiszed majd lakomát fogunk itt csapni, mikor úgy szólsz? - Hangja egyenletes volt, s bár nem kiabált még, érezhetően kezdte megerőltetni a hangszálait. - Kíváncsi vagyok, vajon akkor is ez lesz-e a véleményed a vízről, mikor beülnek a szemeid, mikor kiszáradnak az ajkaid, s oly száraz lesz a torkod, hogy minden levegővételedbe belegörnyedne a tested a fájdalomtól! - Arca eltorzult, kezei ökölbe szorultak. Szája szélén kiszökött egy apró nyálcsepp, amit gyorsan beletörölt a csuklójába. - Ó, ne aggódj, nem fogsz te nekünk semmilyen galibát okozni, sőt! Lehet a következő bilincset a nyelvedre kapod, hogy érezd a szavaid súlyát! Nehogy azt hidd, hogy te oly gyönyörű vagy, mint ahogy te azt gondolod! NEM VAGY TE SEM SZÉP, SEM TÖKÉLETES. - Biztosan fel voltál készülve rá, de a szájából kitörő erő, talán még így is meglepett. - NEM VAGY TE SEM NŐ SEM FÉRFI. Egy elfajzott kislány vagy egy kisfiú testében! - Eltűnt minden, mit ez alatt a pár perc alatt felépített, s bár lihegve kapkodott a levegőért kifakadása után, láthattad tekintetében, hogy nem elégszik meg a szavakkal... - A drogjaidat kéred? Csukjam be az ablakot? - Ekkor lassú léptekkel eltávolodott tőled. Egy, az ajtó mellett lévő kis szekrényhez guggolt le, majd benyúlva dekoltázsa alá, egy apró kulcsot húzott elő, mely kielégítően kattant a szekrényke zárjában. Az erszényedet húzta elő, melyet feltűnően megrázott, majd ha eddig még nem sejtetted, most egy mélyen gonosz vigyorral az arcán sejtette veled, hogy mire készül. Komótosan, minden lépését kimérve, ügyelve rá, hogy minden egyes deszka a leghangosabban, és leghosszabban nyikorogjon a lába alatt, a nyitott ablak felé vette az irányt. Megállva előtte kinézett rajta. Nagyot szippantott a tenger levegőjéből, s egy látszólag ártatlan kisgyermek arcával nézett rád.

- Lanmaonak kell az erszénye... - Ekkor szája undorító vigyrra rándult. - De Lanmao hisztis volt, s ezért nem jár neki erszény... - S ekkor egy íves mozdulattal ki készülte dobni a holmidat, azonban egy, az ajtó felöl érkező éles kopogás megállította a mozdulatsor elvégzésében...

~~x S a s a k i x~~

Csend állt be a kabinban szavaid után. A kaptiány rostokoló szájmozgásokkal szippantgatta a pipát, melyet markánsan fogott bal kezében. Érdes ujjai között igen jól mutatott a hanga gyökér pipa, mely minden egyes apró szippantással fel-fel fedett apró részeket a nő arcából, a dohány égésének halvány fényével. Női gyengéd vonásai egyértelműek voltak, ám elhanyagoltak. Szemében egy öszvér makacssága s egy infernó haragja s tekintélye tárult eléd, amire a dohány lángjának tükörképe csak rásegített. Jövőt fürkésző szemei alatt apró táskák tették hozzá magukat az öszképhez, melyek a nagyobb, kissé széles orrával és szájával teljesen elrabolták az arcától a gyengédség érzetét. Szőke, vékony szálú haja egy lófarokba volt kötve, mely így a háta tetejéig ért. Bőrét nem kímélte sem a nap, sem pedig a sós levegő, de talán kopottas és itt-ott megtört körmeiből, no meg kezén lévő megannyi apró vágás nyomából lehetett legjoban látni, hogy leginkább a kemény munka volt az ami próbára tette a hosszú évek alatt.

A hosszú csendet végül egy apró szemrángás, s az azt követő elégedetlen nyelvcsettintés töri meg.

- Túl. Édes. - Mormogja magában rekedtes, szinte túlvilági hangon, ahogy egy karakán mozdulattal visszahelyezi a pipát az asztalra. - Shigure! - Felszólítására a mögötted lévő, kellemesebb női hang válaszolt, kinek gazdája a lilás hajú leányzó volt.

- Kapitány? - Hangszálai selyemből voltak ugyan, de Fumie megszólítására egy oktávval mélyebb és asszertívebb hangon szólaltak meg.

- Mikorra ébred fel a másik? - A kapitány levette rólad a szemét, s izomtól vaskosabb testét is egy pár fokkal az embere felé fordította, mintha ott sem ülnél előtte.

- Egy erősebb dózist kapott, de nemsokára fel kellene ébrednie. - Az oroszlán bólintott.

- Helyes. Legyél ott mikor felébred. - Ekkor türelmetlenül ránézett a pipára. Még mindig égett. Egy rapid mozdulattal felvette bal kezébe, majd feszes tempóban elkezdte ütögetni jobb tenyeréhez, melybe belehullott hamu, dohány, s a még vörösen izzó parázs. Teste azonban fájdalom jelét nem adta. - Púhítsd meg kicsit, szedj ki belőle amit csak tudsz. Fogást akarok rajta találni, azt akarom, hogy ne csak azért dolgozzon velünk együtt, mert félti az életét. Az csak megnehezítené a dolgunk. Túl fontos a szerepe ahhoz.

- Haiiiiii~. - A padlót megrázó apró dobbanásból lehetett hallani, hogy távozása előtt egy tisztelgést is megejtett, de ebben már nem lehettél teljesen biztos, hisz jóval mögötted állt. - Úgy emlékszem maradt egy kis leves tegnapról... Kíváncsi vagyok Satsu főztje hogy bírja az időt... - Távozása után, hacsak meg nem szólaltál, újra csend állt be, már amennyiben a tengeren hánykolódó hajó természetes zajait nem vesszük figyelembe.

- Takahiro. Szerintem maga nem tudja mi is az igazi problémám magával és a lánnyal... - Szólt végül hozzád, miután a pipa hosszasra nyúló tisztítása után, elégedettlenül visszatette valamelyik fiókjába. Egy bólintással jelezte az ugyancsak mögötted álló Yasutakénak, hogy eloldozhat, majd egyik tenyerét a térképre téve, az alatta lévő szék keserű, a fapadlón végigcsúszó hangjának kíséretében felegyenesedett. Mire kezed visszanyerte szabadságát, Fumie már övére vette az asztalán elheverő aranydíszes kést, s a térképet is össze összetekerve lökte be a szoba bal sarkában lévő kis fakeretű üvegajtós vitrinbe, ahol több másik porosodó tekercs is volt. Az elhasznált dohány, az egyik kicsi, résnyire nyitott buktatható ablakon keresztül a tenger vízében találta meg a helyét. Testalkatát ugyan nem lehetett vékonynak mondani, korántsem zsír és háj volt mely betelítette a megviselt, sokzsebű szövetkabátját. Tekintélyt követelő és kényelmes ruházata kevés bőrt - és izmot - mutatott ugyan, de biztos lehettél benne, hogy nem sokan hívnák ki szkanderban.

- Jöjjön velem. - Kaptad meg a határozott és egyértelmű parancsot, melyenek követését nyomatékosítja Yasutake, aki kész rá hogy újra meglökje hátadat a már általad egyszer tapasztalt mozdulattal.

Kiérve a kabinból a nap fehéres fénye kitakart szemed elől minden formát s színt egy időre, míg pupilláid össze nem szűkültek. A kapitányt a kormányig követted, s felérve észrevehetted, hogy egy fekete szemfedőt helyezett, az egyébként teljesen egészséges bal szemére. Fentről a teljes fedélzetre rá lehetett látni, s így szemed elé tárulhatott a hajó valamennyi legénysége is, ahogy izzadtságot nem féltve húzták és kötötték ki a köteleket, másztak fel a kötélzeten a vitorlák beállítására, illetve - ahogyan feltételezhetően egy ideig azt te is fogod - sikálták a fedélzetet. Nyolc embert számolhatsz meg összesen. Magányosan kis szám, egy ekkora hajóhoz.

- Lát-e maga olyat, akinek nincs haszna? - Jött a váratlan kérdés. - Nem. - Ekkor egy lassú, és mámoros mozdulattal simult bele keze, a kormány egyik üllőjébe. - Való igaz, jelenleg maga a tulajdonunkban áll. Azonban az előbbi dohány is a birtokomban volt... És mi lett vele? - Ekkor kissé feléd hajolt. Teste mellőzte a kellemes illatot, vagy a makulátlan tisztaságot, igaz, nem mondhattad különsképp piszkosnak. - Yasutake megelőlegezte önnek a tetoválást, mert úgy hitte van magában kurázsi és szakértelem. Yasutake megelőlegezte a lány életét is, pedig higyje el, jópénzért tudnánk leszállítani. Yasutake... Túllépte a hatáskörét. - Ekkor gyilkos tekintete az eddig mögötted ballagó férfira vándorol, kinek homlokán hirtelen tükörként veri vissza a nap fénysugarait az izzadtság. - De bízok a megérzéseiben ugyanúgy ahogy a legénységemben is. Nem szívesen szelnék át egy óceánt olyan emberekkel akiknek nincs hasznuk a fedélzeten, vagy nem bízok bennük. - Elhajolt felőled. Tekintete a távoli horizontot kezdte el pásztázni, majd a főárboc tetején táncikáló fekete zászlót. A széljárást valószínűleg anélkül is meg tudta mondani, de így teljes biztosan meg lehetett állapítani. - Előbb azt kédezte mit kell tennie, hogy itt maradhasson a lány. Valójában azt kellett volna kérdeznie hogy mit kell tenniük. El kell nyerniük a bizalmamat. De erre találunk maguknak lehetőséget... - Ekkor tekintete újból Yasutakére szegeződött, ki éppen csak most találta újra meg szívének egészséges dobbanás-tempóját. - Mit mondassz, begyógyulnak a sérülései, mire odaérünk? - A férfi komótosan megvakarta arca jobb oldalát, miközben felmérte az állapotodat. Kissé feldagadt lilás pofa, sebes akjak. Úgy sercegtek az ujjai a borostás arcán, mint a forró serpenyőre ejtett vízcseppek.

- Be. De egyelőre nem szánnék neki a fedélzeten munkát. Egyszer-kétszer rosszul lép, nem figyel, bekap valamit az arcába és egyel kevesebb emberrel fogunk tudni számolni. - A kapitány elmosolyodott. Talán most láttad először így állni a száját.

- Azzal nincs probléma. Megvan a tökéletes munkám a számára. Takahiro! - Szólított meg, mint ahogy az előbb Shigurét is. Mintha csak az egyik embere lennél - Van a hajómon rajtotok kívül még egy vendég. Egy Oiran. Neves, ráadsul. Ahogy a dolgok állnak, ő lesz a belépőnk a következő munkánkhoz. Viszont nem bízok benne. Kicsit sem. - Ekkor előrelép a fakorláthoz, s mindkét tenyerét rátéve néz el, szinte büszkeséggel a legénységén. - Nincs szabad kapacitásunk felügyelni, és kétlem, hogy beállna dolgozni. Te fogod figyelni, és te fogsz ügyelni rá, hogy ne csináljon semmilyen felkavarást a hajómon. Shigure túl fontos ahhoz, hogy azzal a kurvával foglalkozzon egész álló nap. - Ekkor feléd fordul. Várja hogy megértetted-e a feladatot. Elég időt ad, hogy kérdezz, bár a puszta tekintetéből meg tudod állapítani, hogy egy "Aye kapitány"-on kívül minden más csak bántaná a fülét. - Az elsőtisztem odavezet. Addig is, megismerkedek ezzel a Madokával...

Ezután egy bólintással átadott Yasutakénak. A nálad jóval magasabb férfi, határozott mozdulattal intett neked hogy kövesd. Utatok ismét a hajó gyomrába vezetett, azonban korántsem oly mélyre, ahonnan nemrég felemelkedtetek. Mindeközben szinte végig beszélt hozzád.

- A hálórészleg a főfedélzet alatt van. Ott aludnak a férfiak.- Mondta, ahogy leereszkedtetek. Talán már igazán elege volt a szemednek a folyamatos fényviszon-váltásokból, de észre tudtad venni a tartópillérek közé felkötött függőágyakat. Feltehetően a jövőbeli alvóhelyed. - Az egyetlen toalett a hajó orránál van, szabadtéri, és közös használatú. - Ekkor megállt egy pillanatra. Hosszasan elgondolkozott. - Bár sem Shigurét, sem Satsukit, sem pedig a kapitányt nem láttam még használni. - Feltehetően a hajó női tagjai. Egy hirtelen vállvonással indult tovább. - A tisztálkodást általában mindenki maga oldja meg valahogy improvizálva, de ha jól tudom Shigurének van kádja a kabinjában. Talán neked több szerencséd lesz vele, mint nekünk. - Kacsintott rád, majd néhány lépés múlva megállt egy kabinajtó előtt. - Itt is volnánk. A híres Lanmao kabinja! Valamiért luxuskivitelben. - Mondta, majd kopogtatásra emelte a kezét, mozdulata azonban megfagyott. - Amúgy most, hogy üdvözölt a főnök a fedélzeten, azért bocsánatot kérnék, amiért az előbb úgy belédrúgtam. - Kuncogott. Vajon komolyan mondja? Talán Kami-sama sem tudja... Ekkor a túloldalról egyre csak erősödő kiabálások kezdtek el kiszűrődni. Yasutake rád pillantott, majd vissza az ajtóra. Mozdulatlanul, és nesztelenül várta meg, míg újra csend áll be a kabinba, majd folytatta. - Na de sok sikert. Ha bármi probléma van, és ezt jól vésd az eszedbe, Shigurét zaklasd és ne engem! Ő igencsak szereti ha ilyenekkel piszkálják - Majdhogynem kitört belőle a kárörvendő kacaj, de még úgy ahogy vissza tudta magába fojtani, s azzal a lendülettel pedig be is kopogott, majd választ nem várva benyitott a kabinba, s előre tolt téged...

~~x S a s a k i & L a n m a o x~~

Sűrű feszültség nyomta az aprócska szobát, amikor Takahiro Sasakit betessékelte a hajó elsőtisztje. Egy, a hajó többi részétől eltérő kabin volt ez, melyet drágának tűnő, de valójában csak díszes egyszerű bútorzatokkal pakoltak tele. Az ágyon, egy gyönyörű álomlény volt, kinek vonásait, s szépségét egy könnyed, fehéres baldachin tánca szeparálta el a komor a helyiség többi részétől. Az egyetlen ablak előtt, egy liláshajú, hasonlóan szép, ám korántsem oly elegáns nő állt, ki Sasaki belépése pillanatában, kidobott valamit az ablakon...

- Váááltááás! - Szólt Yasutake, az elsőtiszt, dallamos, és játékos hangszínnel. Több se kellett a nőnek. Elégedett arccal, s szapora léptekkel sietett ki, a számára már túlságosan nyomasztó szobából. Az ajtóban álló férfi, látván Shigure állapotát, s átgondolva előző szavait, fél szemmel újra Sasaki felé kacsintott.

- A helyzet annyiban változik, hogy ha bármi probléma van, akkor oldd meg. - Nevetett fel, majd behúzta az ajtót.

**Lanmao** Vas. Ápr. 19 2020, 19:41

Nem mintha mondhatnám, hogy tökéletesen keresztül láttam rajta, de ez a kisded játék amit űzött...

Na hagyjuk is. Nincs értelme ilyesmire pazarolnom az időmet, melyet most elraboltak tőlem. Bizony, azzal, hogy engem foglyul ejtettek, saját szabadságom gyönyörét és kaotikusságát korlátozták le. Persze, amikor bekaptam azokat a cukorkákat, pont hasonlóra vágytam: korlátozott mozgásra, s egy olyan kiszolgáltatott helyzetre, melyekben megízlelhetem a test és lélek sötét gyönyörét! Alig volt részem benne, mégis, ingerküszöbömet már csak ez izgatná fel olyan mértékben, ami végül saját kielégülésemhez vezethetne!

Most pedig... Nem tehetek róla, ez a képesség rám nézve átok.

A chakra lehet az oka, mindaz, ami bennem szunnyad. Az, amitől képessé válok arra, hogy felülkerekedjek ezen világ fertőző mocskán és átszálljak oda, ahol mindenkinek lennie kellene. Ez az erő az, ami olyan dolgokat is láttat velem, amit nem szeretnék: Kéretlen, lopott pillantásom tüzet vetett a lány szemében. Vagy talán már az előtt is ott volt, s én csak megláttam azt? Akárhogy is, millis szőkített pihéim égnek álltak a nyakamon ahogyan ez a megátalkodott hisztérika lihegett a nyakamba. Elveszítette a kontrollt, miközben én még a kiakadásom közepette is megőrzőm méltóságomat. Dacolt, de oly' módon, mi nem hölgyhöz volt méltó! Úgy csihogott - mi a csaholás nőiesebb, ámbár rendkívül prüszkölő és nevetséges, számomra undorító formája - mint azok az apró patkánykutyák a középgazdagok körében... Igen, a Méz Országának, gazdag, de a tehetősség lényegét a legkevésbé sem érző osztályának tagjai. Az igazán, minden értelemben gazdag emberek, mint a Daimyou, inkább hófehér vagy éppen színpompás fácánokat, Tofutorikat és egzotikus vízi lényeket tartanak. Nem pedig ebet és macskát, meg ilyesmit. Habár, utóbbikat nem árt tisztelni. Olyan kecsesség övezi minden egyes lépteiket, mintha csak tőlem tanulták volna. Egyedül azért rühellem őket, mert mesterkéltek: mozgásuk csak leplezi figyelő tekintetüket és minden pillanatban a haláltól rettegő természetüket. Rájuk fújsz és oda kapva tekintetüket merednek rád kidülledt szemekkel... Hol van hát a néhány másodperccel ez előtti kecsesség?

Nem méltóak a figyelmemre és megbecsülésemre, de még mindig többet érnek, mint ez a Sültpadlizsán, ki éppen saját kevélységében érlelődik.

Nem az lepett meg, ahogyan mondta, amit mondott, hanem az, amint mondott. Önmagát hazudtolta meg, s magát a természetet. Bemutatta, hogy mit is jelent a női hisztéria, mely a legtökéletesebb és legfejlettebb formájában nyilvánult meg: Hiszti. Kioktatott olyasmiről, mely olyan silányan kapargatta csak a felszínt, mint az előbb említett kecses macskák apró újszülött kölykei a születésük utáni materiális világ durvaságát. Úgy éreztem magam, minthogyha egy haragosom éppen a torkomnak próbált volna esni, egy éjsötét szoba végtelenségében, s végül mindaz, mit eltalált: egy egyszerű fal. Végül, amikor úgy éreztem, hogy elérte verbalitása csúcsát, az ágyban ülve emeltem rá tekintetemet.

Halványlila, már-már az orchidea legnemesebb színében tündöklő, rózsaszínes, hullámos fürtöm mögül néztem fel rá hasonló színű lélektükrömmel, mi most olyan cinikusan csillogott, mint csak nagyon ritkán, példának okáért akkor, amikor éppen egy riválisomat múlom fölül a legkecsesebb táncommal, vagy a legandalítóbb zenémmel. Mosolyom pedig... Halálos volt. Hófehér fogaim úgy csillantak meg vékonyra szélesedet ajkaim kárörvendése között, mintha csak gyémántok lennének.

- Mostantól a neved: Hinageshi-chan // Pipacs-san. Gyűlölöm a Pipacsot... Szépnek, erősnek és különlegesnek mutatja magát, aztán ha hozzá érsz, egyszerűen olyan gyenge, hogy eldobja a szirmait, s megmutatkozik az igazi valója... Sebezhető, gyenge és olyan, mint valamiféle parazita! - Ezzel már sejtettem, hogy túllőttem a célon, még akkor is, hogyha nem indokoltam minden állításomat. Nem indokoltam, hiszen miért tettem volna? Ki ő nekem? Senkim. Egy egyszerű eszköze ennek a hajónak, legalábbis, nagyon úgy tűnik, hogy itt is csak egy senki. Én pedig nem tárgyalok senkikkel.

A másodtisztre nincs szükségem!

Chakrámra szenteltem a figyelmem nagyobb részét. Mivel úgy éreztem, hogy most veszélyes helyzetet generáltam, hogy bebizonyítsam felsőbbrendűségemet, lehetséges, hogy az erőmre kell hagyatkoznom... Egyelőre nem tettem semmit, csak kontrollom alá helyeztem a bennem keringő energiát, melyre csak akkor vetemedtem, hogyha igazán szükségem volt rá. Na persze nem azért, mert megvetettem... Éppen ellenkezőleg! Tiszteltem és imádtam! Amikor megragadtam, amikor az akaratom megtestesüléseként vadul keringeni kezdett bármikor is testemben, vagy akár ki is szökött onnan, olyan fajta euforikus állapotba kerültem, melyre nincsenek is lényeggazdag szavak! Az egész, megmagyarázhatatlan! Pontosan ezért idegenkedtem tőle! Wandarandoban nem éreztem sohasem ilyesmit, egyedül ebben a hamis világban, ahol Wandarando ereje és lényege a chakrába összpontosulva lehet jelen! Itt, amikor ezt az erőt használtam, átszellemülve éreztem magamat. Ezt pedig nem hagyhattam! Nem hagyhattam, hogy eme világ hamis gyönyöre nyújtson örömöt számomra! Most viszont szükségem volt rá!
Az a ribanc szórakozott velem. Kicsinyességének méltó jelét adva lebegtette meg előttem alakoskodó, gyerekes megnyilvánulásával, miközben én chakrámat a testemen kívülre terjesztettem. Azt mondták, hogy az én chakrakontrollom, - vagy mi a szarom - kifogástalan és rendkívül fejlett. Arra való, hogy finom, művészinek tetsző műveleteket komponáljak vele, melyeket elhatárol a képzelet és a valóság. Azt mondták, hogy a gyógyításra és a káprázatra teremtődtem. Hát én az előbbiből nem kérek és nem is adok, az utóbbit viszont fel tudom használni az igazság oltárán! Így hát a ninják által Genjutsunak hívott, de szerintem találóbb: Saiminjutsu // Hipnózistechnika* egyik erős, s rendkívüli módozatát használtam fel annak érdekében, hogyha ez a kis Pipacsvirág meggondolatlanul akarnak cselekedni!

Ha azt látnám, hogy a kis szuka kidobná az erszényemet az ablakon, akkor még a mozdulat véghezvitele előtt megbénítanám őt a saját hajtincseivel! (Magen: Mame Gen Tojiru // Démonikus Illúzió: Babszár Kötés technika) Persze ő azt a legkevésbé sem tudná, hogy mindez csak a képzelete szüleménye, de Wandarando ereje az enyém! S én nyilatkoztatom ki ebben a világban, ha kell, akkor ebben a méltatlan állapotban! Így hát úgy döntök, hogy a technikám nyomán a haja elkapja a karját és visszarántsa a kezét. Ráfeszüljön, szorítsa, ne engedje megmozdítani a csuklóját, a saját, a nők által igencsak féltett és gondozott része kelljen ölre ellene: A haja szálljon szembe vele.

- Jobban teszed Hinageshi-chan, hogyha végig nézel önmagadon... Ne tagadd meg ily' módon a valóságot, hanem inkább ismerd be saját magadnak azt, amit a szemed lát, amit érzel legbelül... - Ekkor a kezemet nyújtottam felé, hogy bele tegye az erszényt. - Ebben a világban saját korlátoltságod a hasznodra lehet, de az én világomban csak a veszted vár, hogyha ezt így folytatod. - Eközben úgy döntenék,* hogy a haja a nyaka körül is szépen lassan körbekússzon, fenyegetve őt és az életét. - Megoszthatom veled mindazt, - ekkorra már arcom kedves mosolyba és sugárzó energiába fordult, hiszen utat nyitottam Wandarandonak ebbe az apró kis szobába - ami én vagyok! Megmutathatom neked azt a világot, amit én ismerek. Megadhatok neked bármit édes kis virágom, amit csak szeretnél! Rózsává válhatsz, s én elalélok majd szépségedtől, miként olyan örömet okozok neked, amit egész eddigi életedben még csak nem is kerestél! Amiről azt sem tudtad, hogy létezik! Amit a sok átlagos, magát óriásinak, férfiasnak, mindent birtoklónak férfi meg nem adhatott neked! Valóra tudom váltani a legmélyebb és legmerészebb álmaidat is, amik elől te is csak menekülsz azokon a magányos, álmatlan éjszakákon, amikor csak sodródsz gondolataid végtelen árjával! - Ha az ezüstszál engedett, felálltam az ágyamból, de nem mentem közelebb. Kezemet még mindig a lány felé tartottam, s ezúttal igyekeztem megmutatni, hogy magasságom és mellizmaim igenis egy férfias testet is képesek megmutatni. Saiminjutsummal igyekeztem felerősíteni minden erős tulajdonságomat: A színeimet, a szemem szikrázó fényét, mosolyom ellenállhatatlanságát, mimikáim őszinteségét és igyekeztem észrevétlenül elmosni minden mást Nasu-san körül,** ezzel csak magamra terelni a figyelmet. - Kérlek, bocsáss meg azért, amiért felzaklattalak Nasu-san. Kérlek... Ne tegyük ezt egymással. Oly' csodás, gyönyörű és különleges vagy ezen a hajón, ebben a világban, mint azt érzed. Nem vagy tudatlan és kaotikus, mint azt hallhattad már másoktól. Nem kell, hogy az őrjöngés minduntalan magával ragadjon. Segítek neked: Megmutatom neked, hogy milyen az igazán édes víz íze, hogy milyen egy fájdalom nélküli világban élni, s ha szeretnéd megmutathatom neked a fájdalomban és a csúfságban rejlő igazi gyönyört, melyet csak azok érthetnek meg, akik olyanok, mint Te... akik olyanok, olyan különlegesek mint Mi! - Karjaimat most már szét tártam, ölelésre invitálva a lányt. - Ne gondolj fondorlatot ezen tett mögé Natsu-san... Egy ölelés, mely a lélek minden melegségével bírhat, örökre megváltoztathatja két ember kapcsolatát. Kár lenne elrontanod. Tudom, hogy minek a betege vagy, de nem te vagy az egyetlen. Én megfogom a kezed, s magamhoz ölellek... Mutatok neked egy világot, amit majd megértesz. Fogadd el kérlek, s cserébe add vissza azt, ami engem illet! - Fejeztem be utolsó kérlelésem, s ha látom arcán, szemeiben, mimikájában azt, hogy ellágyul, s izmai is e-képpen tesznek, illúziómnak szépen lassan véget vetek.

Figyelek a hitelességre, hagyom, hogy szépen lassan lazuljon el a torkára és karjára nehezedő szorítás, hajának pedig adok időt a hipnózison belül elernyedni. Remélem, hogy visszaadja azt, ami az életemet jelenti!

Hogyha nem dobná ki, hanem megtorpanna az érkezőkre, akkor chakrámat továbbra is készenlétben tartva tartom magamban tervemet. Mindeközben figyelmet sem fordítanék az érkezőkre, egyedül a kis Hinageshi-chant figyelném, hogy mit készül tenni. Hogyha mégis megpróbálná kidobni az ablakon a holmim, akkor ugyanazt tenném teljesen zavartalanul, amit elterveztem. Nem érdekelne, hogy az érkezők hallanak, vagy sem.

Végül, ha visszakerülne hozzám az erszény, majd Nasu-san távozna, akkor ügyet sem vetnék az érkezőkre. Ágyamban hátradőlnék és szemeimet becsuknám. Egyedül szaglásomra és hallásomra hagyatkoznék, hogy leszűrjek ténykedésükből és illatukból bármit!

Hogyha végül egyáltalán nem dobná ki, csupán magával vinné, akkor nagyot sóhajtva emelném tekintetemet a fátyolos baldachinra, hogy azon keresztül igyekezzem felmérni az új jövevényeket. Nagyot szagolnék a levegőbe, hogy hallás után szagukról is információkat szűrjek le.

- Vécére kell menneeeem. - Jelenteném ki utolsó szavamat elnyújtva. - Az a kis picsa ellopta a cuccomat. Megengedett ez neki? Előre szólok, hogyha bármit is csinál vele, nem állok jót magamért! - Éreztem, hogy kezd felhúzni a helyzet, s ha ez így folytatódik tovább, itt kell hagynom őket. Nem csupán kellemetlen az, ami történik, még roppantmód idegesítő is... Semmi sem úgy alakul, ahogyan azt megszoktam!

Ha kidobná valamilyen úton-módon, azzal a lendülettel használnám rajta a ninják által Jubaku Satsu nevezetű technikát, mellyel eltűnnék a szemei elől és Szél technikámat használva, a Fuuton: Choudasu // Szél Elem: Pillangóhatás technikámmal közvetlen közelről igyekeznék olyan hatást elérni, amivel szétvághatom a láncot, vagy azt az objektumot, amire az ki van kötve.

A Hipnózis technikám első fázisában először is eltüntetném saját magamat a lány szemei elől, miközben a saját haja béklyóba kötné őt. Ezt követően jönne a Fuuton tehcnikát, amivel bár rendkívül barbár, de hatásos módon oldom meg a foglyulejtésem helyzetét.

Ha mindezzel megvoltam, azonnal, a lehető legnagyobb gyorsasággal a látott szekrényhez iramodtam, amit nem láttam, hogy bezárt volna*** miután kivette az erszényem. Úgy sejtettem, hogy minden más holmim is ott lesz, így elvettem azokat. Ha megtalálom a számomra kedves eszközöket, - mik nélkül nem hagyom itt a hajót - akkor azonnal az ablak felé iramodva ugornék ki vékony, kecses testemmel az ablakon, be a vízbe az erszényem után.

Ha nem találom ott a holmimat, akkor a megbénított lány mögé kerülnék, s átkulcsolva a nyakát bal karommal, a fülébe suttognék.

- Hol vannak a cuccaim ribanc? - S szabad jobb kezemmel a ruházatában vagy a kiegészítői között keresnék valamilyen szúró-vágó alkalmatosságot. Hajtűt, kést, bármit, amit fegyverként használhatok. Ha nem találok, akkor hosszú körmeimet a halántékának nyomva fenyegetném tovább. - Nos?

______________

* --> Lanmao nem teljesen tudatosan használja a Genjutsut. Vagyis, a chakráját képes irányítani és koncentrálni, de nem úgy tekint a technika módszerére, mint egy ninja. Ezért is hívja a képességét "Hipnózistechnikának" és nem Genjutsunak, mivel ő nem vallja magát ninjának és nem is úgy működik, mint egy ninja. Neki készsége és tehetséges van a Genjutsuhoz, valamint a személyiségéhez közel álló Ninjutsukhoz, min pl a Fuuton technikája, aminek szimbólumával teljesen képes azonosulni. Ahhoz pl az ihletet egy Wandarandos kalandján szerezte. Így amikor Genjutsut használ, az többé-kevésbé tudatos. Játéktechnikailag nincs jelentősége a dolognak, szerepjáték szempontjából annál inkább Smile

** --> A Genjutsuk leírásában az áll, hogy a Genjutsuk kreatívan használhatóak. Lanmao igyekszik minden Genjutsu technika ismeretét arra felhasználni, hogy ilyen apró változásokat idézhessen elő saját magán: Élénk tekintet, mimikákra fektetett hangsúly, ugye a terület fókuszának saját magára helyezése, stb. Ezt most próbálom először kivitelezni játéktéren a karakterrel Very Happy

Úgymond, felerősíteni igyekszik minden mímelt tulajdonságát.

*** --> Nem láttam a mesélői posztba arra utalást, hogy visszazárta volna a szekrényt albino

Használt Technikák

Spoiler:

Ōtsutsuki Indra Szomb. Jún. 27 2020, 13:35

Kedves Sasaki és Lanmao!

Kissé inaktív lett a kaland, úgyhogy amíg amíg folytatni nem tudjuk, a meséléseteket fagyasztom. A folytatásra való szándékotokat majd pm-ben jelezzétek felém és megbeszéljük :3.

**Takahiro Sasaki** Szer. Aug. 19 2020, 18:08

Ügyet sem vetve rám, csöndesen minden perceknek tűnő másodpercet a pipájának szentelt, hogy kellő körültekintéssel és mozdulatokkal szippantson abba és élezhesse az őt átjáró ízek, aromák tömkelegét. A használatba vett pipa sem volt egyszerűbb eset a tulajdonosánál. Hangagyökérből készült, a finom vonalai azonnal elárulták. Busás árakat kértek el ezért, mivel nem egyszerű az előállítása, főleg nem könnyű egy legalább 60 évet megütő bokrot találni ahhoz, hogy utána felhasználhassa azt. Az igazi szerencsések pedig több százéves gyökerekkel, akár örökre meggazdagodhatnak. Azonban nem túl hétköznapi ezen vidékeken, akárcsak az én kialakult helyzetem.
A füst szálldogált úgy tűnt mint, ha csak erőlködne, de ez annak a szenvedő fénysugárnak volt a játéka, akik képesek voltak ekkora sötétségben életben maradni. Képesek voltak megerősíteni a kapitány erős arcvonásait, a tekintetét, amelybe beletekintve akkora erővel szembesültél, hogy legalább neked is ekkora magabiztosságot kell felvonultatnod, hogy felvehesd a versenyt a szemkontaktusával. Érdes bőre, megkopott és töredezett haja és körmei pedig a kemény munkát szimbolizálták, ezeket egyáltalán nem szégyellhette, ha ilyen magabiztosan hordta.
A helyzet zavaróan nyugodt volt, miközben egy apró láng képes lett volna belobbantani a feszültséglángját.
Nem felelt meg neki az illatra édeskés, selymes betömködött dohány. Még is kiről beszélhetnek? Azonban biztosan fontosabb személy lehet nálam, ha emiatt csak másodrangú résztvevővé lettem lefokozva a tárgyalás során. Nehéz tekintetét is levette rólam Fumie. Magam elé meredve vártam, mi fog rám várni, az előttem álmából kicsapott térképet bámultam. Sokkal másabb valóban, ők tudnak olyan helyekről, amikről sokan még csak egy halvány felvetésben sem gondolnak. Aprónak tűnő földdarabok, de mintha ezek még nem rajzolódtak volna ki teljesen, csak útmutató jellegűek lennének.
Engem szólított, újra én voltam a középpontban, ügyet sem vetett arra, hogy a térképet nézegettem, talán úgy tűnhetett, mintha csak bambulnék. Valódi probléma, nem elég a eredeti is? Gyors rendrakásba kezdett a főnökasszony az asztalán, hogy ne tűnjön szétszórnak. A kése egy szemrebbenés alatt került az övére, a pipa már is a fiókban találhatta magát, míg a térkép felkészületlenül összetekerve aludhatta az igazak álmát a társai között. A leégett dohány kifricskázva a parányi ablaklyukon már is messze úszhatott. Teljes megjelenése az asszonynak nem lepett meg igazán, de most mutatta meg az igazi kilétét. A zsír mögött ott bújhatott valahol a kecsesség, de az erő annál inkább.
Még mindig alig tudva a jelenlegi valóságról már is arra eszméltem fel, hogy ez a mocskos bökdös engem hátulról. Eljutott a tudatomig ez után a parancs is. Kiballagva a szürke kabinból a nap erőszakos sugarai ismét támadásba lendülve kezdtek minket bombázni. Egyeseknek fantasztikus védelme volt ellenük, mint a szemfedő vagy kézfeltartással való takarás. Én azonban nem rendelkeztem ezekkel, vagy épp energiám nem volt véghez vinni. A hatalmas tengerjáró fedélzete elém tárult, amelyen az elenyésző számú legénység ténykedett.
Sosem hagy elmerengeni, újra mondadójába kezdett. A nap melegítő hatása nagyon nyomasztott, szomjas voltam és kimerült, nem pedig felkészült a hatásainak az ellenállására. Fumie azonban nem hátrált, igazán nehéz volt felfogni a kérdését, mire választ adtam volna, megválaszolta helyettem is. Innentől fogva esélyem sem volt beleszólni. Minden energiám felhasználtam, hogy követhessem, azonban egyedül a kapitány meglepő mosolya volt képes visszazökkenteni a jólétbe. Azt hiszem ettől még az álnok napsugarak is megtorpantak.
Feladat. Madoka nagyon sokkal fog tartozni nekem, hogy a békés életemből kirázva egy kurvát kell felügyelnem. Valahogy szebbnek képzeltem el a jövőt. Egy gyenge bólintással voltam képes tudomásul venni a mondandóját, más reakció szóba sem jöhetett ez könnyen leszűrhető volt.
Érdekes módon Yasutake képes volt noszogatás nélkül emberi módon közvetíteni azt, hogy kövessem. Történt valami, míg a napsugarak véres csatáját vívtam? Egyetlen egynek örültem. Végre fedett, védett helyen voltam.
A szemeim is kezdtek újra magukhoz térni, ha még egyszer átrángatnak valahová eszküszöm, hogy én kaparom ki magamnak. A férfi, aki eddig a legkevésbé tartottam szimpatikusnak most, mint egy kedves ismerősnek tartott idegenvezetést. Az egész utat képes volt végig szövegelni, teljesen másik oldalát mutatta. Nevetgélt miközben vicceseket mondott, bocsánatot kért. Nem tudtam hová helyezni még. Komolyan gondolhatta? Shigurét zaklassam? Nem tűnik egy olyan személynek, aki csak úgy bárkivel szóba elegyedne és segítőkezet nyújtana.
Azt hiszem itt senki nem enged szóhoz jutni feltéve, ha nem egy kimerültségtől verdeső zombi lennék, talán képes is lennék belevágni a mondandójukba. A kabin ajtó egy pillanat alatt tárva termett, megvetve minden illemet. Egy teljesen másik dimenzióban kerültem, mintha egy poros, szutykos szekrényeken kapó ékszeres dobozba kerültem volna. Nem csak a bútorzat rivalkodott ki az előzőekben látottakhoz képest, de az idebent álló két személy is együtt. Az ágyon egy védtelen ragyogó személy ült, míg az ablaknál az előbb említett nőhöz eltörpülni látszó Shigure állt. Shigure is egyedi megjelenésű ember volt ezen a hajón, de esélye sem volt az érvényesülésre. Hiába fényes haja csillogása miközben visszafordult a hajításból.
A hektikusság sugárzott a nőkből, egy tapintatnyi bátorságom sem lett volna ezt megtörni, azonban a mögöttem álló elsőtisztnek annál több. Vidám hangszíne groteszkül hatott, a faképű Shigure azonnal az ajtó felé viharzott. A férfi a kilincset megragadva még felém pillantva boldogan közölte, hogy aztán rájuk ne számítsak, majd rám kacsintott. Tényleg ekkora barátok lennénk már? Meg amúgy is, mi baj lehet egy szajhával?

/ígérem megpróbálok visszarázódni :)/

Ōtsutsuki Indra Szomb. Szept. 12 2020, 15:39

// Sasaki & Lanmao //

~~x L a n m a o x ~~

Diadalittas vigyor feszült fel a nő arcára, ahogy végighallgatta a hisztijére adott reakciódat. Az erszényt tartó kezének szorítása nem ernyedt el; sokkal inkább éreztette azt, hogy erő gyülekszik az izmokba egy íves hajításra.

- Akárcsak egy ketrecbe szorult madár... vagy egy kakukkfióka... - Kuncogott, ahogy újra visszaerőltette magára azt a mosolyt mellyet néhány perccel ezelőtt még jóindulattal viselt feléd, de hiába is; megfertőzte az őszinteségét az alatta gerlyedő láng, melyből talán csak egy apró csóva szökött ki az imént. Nem mintha számított volna hitelessége, hisz nem eladni akarta már magát. - ...Öntelt módon követel, háborog, mintha minden járna neki, holott az etető kéz türelme az mely életben tartja. - Hangja éles volt és lekezelő. Ezen jelzők mellett pedig már nem volt helye a selymes hangszínnek. - Hívj hát aminek csak akarsz. Ennek a kéznek elfogyott a türelme. - Mondta, majd kitört a feszülő erő az izmaiból, s az ablak felé lendítette az erszényedet.

Azonban az nem érte el a háborgó hullámokat. Karját visszatartotta egy végső, nem mindennapi fék; Lilás hajtincsei úgy kapták el csuklóját, mintha egy vad ragadozó vetette volna rá magát órák óta kiszemelt prédájára. Az erszény a markába maradt, s ahogy elkapta őt a pánik, próbálta egyre erősebben kitépni kezét a fogságból. Talán tincseinek szakadó hangja volt az, mely visszatartotta teljes erejét. Alluriana kecses gyönyörű női maszkját ledobva magáról egy rémült és értetlen sebzett vad képét mutatta. Az előbb még oly magabiztos nő, ki vakon hitt abban hogy ő az etető kéz, most saját hajának ketrecébe szorult.

- Hogy... - Kezdett volna bele de szavát megelőzte a tiéd. Arca kifakult ahogy rémült tekintettel nézett bele íriszedbe, majd a magad előtt kinyitott tenyeredbe. Monológod csak makacs fickándozást váltott ki a nőből, ahogy még egyszer megpróbált kiszabadulni. Ekkorra azonban már nyaka körül is érezhette hajának bársonyos simítását.

- Segí... - Próbált volna kiáltani, de a semmiből előtörő önbecsülése, és a nyaka körül felerősödő szorítás érzete a torkába fojtották a levegőt. Hiába viszont; hisz ahogy felajánlottad neki az igaz világot, az ajtó felől érkező kopogás zaja belekapott a szavadba...

~~ X ~~

Komótos nyikorgással nyílt ki a vaskos tölgyfaajtó, melynek túloldaláról Takahiro Sasaki lépett be a kabinba. Az ágy mellett lévő kis komódra helyezett leves nyálcsorgató aromája már belepte annyira a kis helyiséget, hogy a küszöbön átlépve teljes töménységével csapja meg a fiú arcát. Erre persze a keletkezett huzat is rásegített.

- Váltááás... - Hallatszódott egy erőteljes férfi kiáltás Sasaki mögül, azonban kezdeti derültsége hamar elkomorodott, ahogy fiú vállai felett meglátta az ablak mellett paralizálódott Shigurét, ki rémült, de haragos lángoktól szikrázó szemekkel tekintett a kinyíló ajtó felé. A váratlan vendégek jó okot adtak elméjének, hogy ne kelljen Lanmao szavaira fókuszálnia. Kezében még mindig makacsul szorította az erszényt. Karjai remegtek, ámde nem a félelemtől; A folyamatos erő és ellenerő volt az, mely vad rezgésben tartotta izmait.

- Shigure! - Kiáltott fel újra, azonban a szavát ezúttal cselekedet is követte. Dübörgő hanggal lépett be a fiú után, s ha Sasaki az útjába került volna, egyszerűen félresöpörné bal karjával.

- Várj! Ne érj hozzám! - Szólt Yasutakénak a nő, ahogy a férfi megpróbálta a vállaira tenni a kezét. Lászólag láthatatlan kötelek voltak azok, melyek gátolták a mozgásban. - Genjutsut használ. Hívd Mizukit vagy Kouhei-t. Gyorsan. - Yasutake ökölbe szorította a kezét. Egy pár másodpercig hezitált csak.

- Sasaki! - Kiáltott a fiúra úgy, mintha vagy ötven méterre lenne tőle. - Vigyázz Shiguréra. Azonnal jövök. - Adta ki a parancsot, majd vad léptekkel rohant ki a szobából. A folyosó végéről még hallatszódott, ahogy Mizuki után kiállt.

- Vigyázz vele nagyon. - Súgta oda a paralizált nő Sasakinak. - Veszélyes. Még így is hogy az ágyhoz van láncolva. Ne hagyd hogy a fejedbe kerüljön. - A nő szemei vadul pásztázták Sasakiét, keresve akármit, mi támasztékot adhatott volna a jelenlegi helyzetében. Mindeközben a semmiből felcsapó hullámok oly erővel érték a hajó oldalát, hogy a nyitott ablakon keresztül néhány csepp tengervíz Shigurén, Sasakin, és az erszényen landolt.

// Hatalmas bocsánat a késésemért :c Igyekszem újra felvenni a fonalat, s bár volt egy pár hónapos kihagyás, az előző egy hónap teljesen miattam esett ki, így szeretnék felajánlani 10-10 chakrát mindkettőtöknek engesztelésképp, amit a kalandzárásnál extraként fogok számolni //

Sorrend: Lanmao -> Sasaki

**Lanmao** Vas. Szept. 13 2020, 13:00

Megjátszott döbbenet, mi arcomra ült, Hinageshi-chan maszkja megsérült.

Egészen addig a pillanatig hagytam, hogy kedvére fecsegjen, amíg nem tett olyat, mi számomra megbocsáthatatlan, s mi aztán súlyos, lényemhez, s létemhez egyáltalán nem méltó következményt vonna maga után. Így hát szava bennszakadt, hangja fennakadt, tanúbizonyságot kellett, hogy tegyek mindarról, melyet a kezében szorongatott erszény jelentett számomra!

Szám ravasz mosolyra húzódott, majd elregéltem neki mindazt, mit megadhatok neki...

[...]

Az ajtó zavaró zaja lármaként nyikordult a másodperces feszült csendben.

Óh nem volt baj, - bár való igaz, hogy ha nem jönnek, talán mindez másként is alakulhatott volna, de - mindaz, mi dallamos hangomon akkor és ott lágyan fülébe csengett, visszhangzik majd akkor, amikor egyedül lesz, s a lelkében csend lesz. Azokon az álmatlan órákon, ahol forgolódik majd kabinja ágyában, akkor fognak zakatolni gondolatai. Érzi majd a lelke csendjében kongó ürességet, megkísértik majd múltja keserű fájdalmai.

S ha ez megtörténik, visszatér majd hozzám.

Csak elmosolyodtam a kibontakozó jeleneten. Shigure? Alluriana? Hinageshi-chan? Nasu-san... Még hogy ne érjen hozzá, mintha az megmentené őt. Genjutsu? Saiminjutsu. És ha igazán tudná, hogy mit is jelent ez, hagyta volna, hogy hozzá érjen és chakráját belé vezetve megtörje azt. Hacsak...

Ez a férfi nem képes a chakrahasználatra.

Ezt követően már távozott is, viharos léptei nyomán hangja zengett, ahogyan Mizukit hívta. Vajon ők milyenek lesznek? Értelmesebbek? Ellehet majd velük beszélgetni? Talán, ha velük ismertetem meg magamat, ők jobban bánnak majd velem. Hisz hová mehetnék? Úgy sejtem az óceán közepén hánykolódunk valahol a semmi közepén, ki lenne oly' balga, hogy itt zúgolódjon? Vízbe vetik, elsüllyed a hajó és ha mindenki meghal? Hogyan élem majd túl?

Mindennek ellenére érdekesen alakulnak a dolgok.

Nocsak, jelenlétemmel újfent pezseg mi pezseghet és immáron legalább egy marék szereplő sürög majd körülöttem ebben a roppantmód játékos színdarabban. Lássuk hát, hogy ki lépett a színre!

[...]

Koncentrációm nem hagyott alább, a Saiminjutsumhoz kevés chakra is elég, nem úgy, mint tehetség.

Baldachinos áttetsző ágyfátylam sejtelmes derengése mögül néztem az ajtóban álló alakra. Alig tudtam kivenni, hogy miféle, de arra könnyen és gyorsan rájöttem, hogy férfi. Így hát, máris felhagytam a Nasu-san csábításából hátramaradt képpel, immáron újra igyekeztem gyengédnek és törékenynek tűnni.

Mozdulataim - mik kimerültek abban, hogy kecsesen végigsimítottam a fénylőn rám omló takarón - nőiesek, lassúak és lágyak voltak, akárcsak egy tánc, mely a kecsesség gyönyörét igyekszik érzékeltetni annak nézőivel. Már nem fektettem hangsúlyt düledező mellkasom Genjutsuval pártolt képének kontúrjára, inkább ezt elfedvén karcsúságom, porcelán bőröm, szálakra bomló, vállamon folyó hosszú hajkoronám fényére helyeztem hangsúlyt.

Kacér mosollyal néztem a baldachin mögött, ajtóban álló férfira, ahogyan Hinageshi-chan figyelmeztette őt.

Szegény pára, nem sejti, hogy minden ilyen megnyilvánulásával az én malmomra hajtja a vizet. Veszélyesnek, s vadnak mesél, miközben ezüstszál tart fogva selyemágyamban és ezek a durva "kalózok" óriási felhajtást csapnak köröttem.

Hiszen Sasaki-san nem látja, nem láthatja, hogy miféle illúzióval tartom fogva azt a kis saját levében forrongó padlizsánt! Mert a Saiminjutsum, csak az láthatja, akinek engedem, hogy lássa! Ez ilyen egyszerű! Mindenki másnak Nasu-san csak dermedt és érthetetlen.

Így hát, én hagyom, hogy lecsengjen mindaz, melyet Sasaki felé közölt, s fejemet elfordítva a lánytól, a baldachinos ágyfüggönyök keresztül az érkező férfira nézek. Sejtem, hogy ő sem lát jól, csupán körvonalaim éke fényesíti be mindazon lényeget, mely én magam vagyok! Feltételezem tudja, hogy fogva tartanak, hiszen egy közülük.

De vajon milyen ember ő maga?

- Bizony - hangom édes, akár a méz, s dallamos, mint az általam játszott legszebb dallam - veszélyes vagyok, így, az ágyhoz kötözvén is. - Hangom halk kuncogással halt el végül, majd kezdtem újra. - Ez az egész nem történt volna meg, kedves Shigure-sama, hogyha nem akarta volna a személyes holmimat az ablakon kidobni csak azért, mert megsértődött rám, amiért nem akartam önnel lefeküdni. - Ekkor egy átkozottul gonosz pillantást vetettem az én fényemben tündöklő lányra, s készen álltam rá, hogy tönkretegyem azt a nőiességet, mely veszélyt jelenthet számomra! - Tudom, hogy szajhának néz, de az Oiranok annál sokkal, de sokkal többek. Mi megadjuk ennek a módját, s amit mondtam, az nem visszautasítás, óh nem... De kérem, most már adja vissza azt, ami az enyém!

[...]

Ezt követően - válaszoljon vagy cselekedjen bármit is Shigure - Sasakira emelném a tekintetemet.
- A nevem Lanmao. Hát a tiéd?

_________________
Használt technikák

Démonikus Illúzió: Babszár Kötés // Magen: Mame Gen Tojiru
Hatás: tapintás, látás, hallás
Leírás: A használó az áldozatot úgy ejti csapdába, hogy az idegrendszerével és az érzékelésével elhiteti, hogy a teste gúzsba van kötve. A folyamatosan kifejlődő hatás pszichológiai hadviselés is egyben: azzal, hogy bizonyos testrészek szabadon maradnak az áldozat folyamatosan koncentrálhat azok szabadon tartására, ezzel egyre jobban elvesztve már megbénított testrészei fölött az uralmat, éppen ezért a használó további eltereléseket is alkalmazhat a hatás növelésére.
Példa: Kúszónövény tör ki a földből, és folyamatosan körbefonja az áldozat testét, majd a növényből az áldozat fölött kibújik a használó, és fenyegetőn közelít felé.
Megjegyzés: A Bénító Genjutsuk következő szintje, ahol már nem csak megbénul a test, hanem más érzékszervekre hatva elhitetjük az áldozattal, hogy le van fogva
Chakraszint: 380
Besorolás: B

Ajánlott tartalom