Kakkoi sziget

[Akio]

A nő távozását követően érezhetően felélénkül a társaság; a szabadulás reményének szikrája szinte szemmel láthatóan csillan a fogvatartottak szemében. Földre hulló láncok csörgése és emberi mormogás nesze töri meg a némaságot. Az eddig passzívan gubbasztó alakok, mikor végtagjaikról lekerül a béklyó, elgémberedett, ügyetlen mozdulatokkal tápászkodnak fel, meg-megszédülve a váratlan helyzetváltozástól.
Azok, akiket a fiatal shinobi már kiszabadított, most az ajtóba gyűlve, tömörödve várják a további parancsot, miközben izmaikat próbálják ismét használhatóvá tenni némi nyújtózkodással, mozgással. A meg nem bilincselt, ki nem kötött személyek közül többen feltápászkodva, vagy éppen kúszva közelítik meg az ajtóban gyülekezőket, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
Mikor Akio a zárakkal babrál, arra lehet figyelmes, hogy az ajtóhoz legközelebb álló emberek hirtelen felhördülnek; nem is kell feléjük fordulnia, ugyanis a következő pillanatban ő maga is tapasztalhatja azt, ami másokban ekkora felháborodást okoz: az ajtó irányából váratlanul, minden ok nélkül érkező vízhullám egyenesen a bokáját éri el. A hideg, sós és halszagú víz viszont nem áll meg, mikor falat ér, ugyanis egyértelmű, hogy az egészen sebesen kezdi el feltölteni a helyiséget.
A fiatal főhősünknek egy pillanatnyi ideje van megrökönyödni, ugyanis a következőben az egyik beesett arcú, csontvázszerű alak veti rá magát. Csontos karjait a fiú nyaka köré vetve kapaszkodik belé, miközben ő maga az egyik bilincset próbálná kinyitni.
–Hrrrrrr... – Az értelmetlen és értelmezhetetlen emberi hörgés egy éles reccsenés nyomán marad abba: az a férfi ugyanis, aki épp eloldozna Akio szemmel láthatóan megelégelte a csontváz hisztériáját, így megkínálta őt egy talplevessel.
– Siess, fiú, oldozz el! – A férfi sürgető szavainak hallatán a kiláncoltak láncaikat csörgetve, rázva kezdik el szabadságukat követelni:
–Oldozz!
–Halaggyá mán!
–Ne őt, engem!!
A kiáltások zaja aláfestése a víz csobogása, de úgy tűnik, nem csak neki gyűlik meg a baja a jelenlévőkkel: az ajtó felé mászó, botorkáló civilek az ajtóhoz gyűjt shinobikba kapaszkodva várják megmentésüket.
–Juttasson ki innen és megjutalmazom! Soha nem kell dolgozni! Annyi pénzt kap, hogy nem győzi majd elverni nőre és alkoholra!! – Kiáltja az egyik civil, méghozzá pont annak a férfinak, akivel Akio beszélt az előbb. A termetes alak viszont egy jólirányzott jobbossal belekeni a férfi arcát a vizes talajba.
–A magadfajta gerinctelen fattyak miatt vagyunk most ebben a helyzetben! – A szavai egy pillanatra megfagyasztják a shinobi-gyülekezetet. A pillanat azonban gyorsan elmúlik, a következőben ugyanis, a férfi szavain felbuzdulva, a többi shinobi is véres orral, szájjal küldi földre a közelben álló civileket.
Az egyre emelkedő vizet vörösre festi az emberek vére.
A pánik egyre fokozódik.
Az idő vészesen fogy.
Akio felé több láncolatlan alak kúszik, egyértelműen azért, hogy benne megkapaszkodhassanak, akarva-akaratlan lehúzva és visszatartva őt – így tehát a döntés nehéz: kit ment meg, kit hagy kiláncolva? Kit menekít: civileket vagy shinobikat? Aki tud mozogni? Vagy megesik a szíve azokon, akik már nem tudnak saját erejükből menekülni? Mit kezd az ajtóban kialakuló verekedésből?
Hogy lehet egyáltalán egy káoszból rendszert, rendezett emberi magatartást kovácsolni? Egyáltalán lehet olyat mondani, amivel hathat az efféle vadállatokra ilyen helyzetben?

//Itt kifejezetten érdekelne, miként éli meg a karakter a döntési szituációt, miközben tudja, hogy a döntésének egy visszafordíthatatlan, egyenes következménye tucatnyi ember halála (miközben a „kisebbség” megmenekül.//

A folyosóra érve nem találkoznak őrrel. A vízzel árasztott területen egyenesen lehetetlen halkan haladni, főleg azoknak, akik már annyira leharcoltak, hogy még csak chakrahasználatra sincs energiájuk. A fegyvertár ajtajához érve Akio megpillanthatja egy ajtóra festett, méretes jelet... mintha egy pecsét lenne. Egy ismeretlen pecsét.

//A késésért tengermély bocsánat, valamint +10 ch (330+10=340); tudom, hogy azt írtad, mindenkit kivisz, de arra sajnos nincs lehetőség.

[Akio]

A fiatal shinobi a helyes utat választva ugrik el a biztos halál akadályozhatatlan útjából. Első pillantásra rajta kívül még kilencen tettek ehhez hasonlóan, de talán pontosabb lenne az a megfogalmazás, hogy csak kilencen találták magukban a kimért higgadtságot és az erőt arra, hogy ekként tegyenek.
A következő pillanat mintha néma csöndben telne el; egészen fülsiketítő a csend, mely a visszhangzó ordibálást követi. Aztán persze a lihegések és az elszórt káromkodások ismét visszaszivárognak a levegőbe, mintha a néma buborékot valaki szép fokozatosan eresztené le.
Lábaiknál hullahegyek hevernek, melyeket lassan, de biztosan sodor arrébb a befelé áramló víz. Az arcokra fagyott arckifejezések talán egy életre elraktározódnak a fiatal shinobi emlékezetében.
A folyosó felső részei felől mozgást érzékelhet, viszont a következő pillanatban talán megnyugvással konstatálhatja, hogy nem rájuk akarnak rontani ellenfeleik, hanem ők maguk is élettelenül sodródnak a gyilkos árral.
A folyosó falain fölfelé haladva további lebegő hullákkal találkozhatnak, majd pedig egy fénypontot pillanthatnak meg, mely minden lépéssel növekedni tűnik, amint közelednek hozzá. Elhaladnak több méretes cső mellett, fölött is, melyek a falakon átverve vezetik a gyilkos vizet a földalatti komplexumba. Az utolsót is elhagyva némi megnyugvással konstatálhatják, hogy a folyosó utolsó száz métere száraz terepen tehető meg.
A katakombák végét jelentő kijáratot elérve a fény egy hosszú pillanatra teljesen képes elvakítani a sötétséghez szokott szemeket, viszont az illúzió elmúlta után balra pillantva két csapatot pillanthat meg, melyek egyértelműen egymás ellen harcolnak: az egyik csapat élén az ismeretlen nő áll, viszont a csapat fejpántján lévő jel jelenleg nem kivehető, míg a másik csapat élén a vallató férfi áll, aki egyértelműen kirigakure csapatot vezényel a harcban.
Az ellenkező irányba tekintve két hajót pillanthat meg az ifjú Akio: az egyik távolabbról löveti a parton felálló kirigakure shinobikat kunai-vetőkkel, míg a másik a sérülteket és a menekülteket veszi fel.
Kérdés már csak az, hogy Akio merre tart.

//Ha harcol, akkor nyilván még érkeznek postok, ha viszont a hajót választja, akkor zárás következik.//

[Akio]

A Halálisten fejét érdeklődve oldalra biccentve figyeli a fejleményeket, miközben a halandók számára láthatatlanul osonja körbe a kaotikus tömeget. Karmos ujjbegyeit egymásnak dörzsölve járja a halandókat körbe…
A fiatal shinobi megfelelően méri fel mozgásának lehetőségeit és kereteit: az ellenfél offenzív végtagján sikeresen el tudja, kapni, mely mozdulatot tökéletesen tud összefűzni a következő mozdulatsorral, ugyanis az emberi szemek számára láthatatlan chakrafonalakról csakis ő, a chakra felhasználója tudja megmondani, hogy azok az alattomos fonalak igenis sikeresen szővik magukat az idegen shinobi térdkalácsa köré. Nem is csoda tehát, hogy az ellennek fogalma sincs arról, mi készül; ő csupán annyit érzékel az egészből, hogy az adrenalinnal túlfűtött Akio sikeresen hárítja félelemmel feltüzelt támadását, sőt el is löki magától az említett lábat, mint a gyermek, aki ráunt volna legújabb játékszerére is. Főhősünk arcára azonban nem az elkényeztetett csemeték megszokott, szinte begyakorolt flegma arckifejezése ülhet ki, már ha egyáltalán kiül arra bármi az erőfeszítései izzadtságcseppjein kívül.
A száját elhagyó köpet tökéletesen alkalmas arra, hogy elvakítsa a földön heverő ellenfelét legalább egy pillanatra, hiszen az akaratlanul is ösztönösen összerándul, mikor ekkora térfogatú nyálkás massza landol a szemeiben, és az arcán; kérdéses lehet persze, hogy vajon mi az, ami nagyobb fokú riadalmat és undort okoz benne: az, hogy valamivel leköpték, vagy pedig az, hogy a köpet tartalma legfőképpen a saját vére – ennyi vért vesztett volna máris?
Gondolatainak nyilvánvalóan nem ad hangot; hogy is tehetné, ha a fiatal főhősünk nem ad neki időt, hogy mesedélutánra invitálja a jelenlévők többségét? Akio ugyanis, akár a folyamatosan nyüzsgő, szorgalmasan gyűjtögető méh, megállás nélküli mozgásban van. Ugyan a chakralöketes manőver sikeresen kivitelezésre kerül, érezheti, hogy az esetlegesen megszokott szilárd területhez képest, mint például az utcák köveihez, a háztetők cserepeihez, vagy esetleg a Tűz Országára, így Konohára is jellemző esővel megáldott, ámbár kemény földhöz képest az aranyló homok jóval puhább, süppedékenyebb felület, aminek következtében a kezdeti bizonytalan mozgást kénytelen némi rátartással kompenzálni. Ez önmagában nem elég ahhoz, hogy kizökkentse kerékvágásából, vagy legalábbis az ellenfelének levágásából: a kardot sikeresen és időben eléri, s mikor a névtelen ellenfelére ráfordul, az éppen ép karjával törölgeti ki arcából a vért és a nyálkát.
Erre túl sok ideje nem marad, hiszen a következő pillanatban egy állatias üvöltés hagyja el vérrel vörösre festett ajkait, mikor az otthonából kiűzött fiú a csata hangjai között is jól kivehető hanggal rendezi át testfelépítését. A térdkalács ugyanis egy érdekes pontja az emberi testnek: tökéletes fegyver, hiszen kiválóan lehet vele erőt kifejteni, azonban elég egy rossz oldalirányú mozdulat és már meg is van a baj.
A Halálisten eddig mindössze dörzsölgette karmos ujjbegyeit, most azonban jobbja mutatóujjával az idegen shinobira mutat.
… pont oda, ahol Akio átszúrja a mellkasát az ép térdére lerogyott férfinak, pont a szíve fölött.
Amikor az   ellenfél szemeiből végleg kialszik az élet lángja, Akio abban a pillanatban mintha erősebbnek érezné magát; mintha a névtelen, s hamarosan arctalan ellenfelének életenergiája belé áramolna át – vagy a vér íze az, ami ekkora energiát ad számára? Esetleg egy emberi élet elvételével együtt járó adrenalinlöket az?
Nem… ez valami egészen más… valami kézzelfoghatóbb, ugyanis nem csak a lelkét eleveníti fel ez az érzés, ez az energia, hanem érzi, amint a bőre alatt cikázó energiafolyamok is megduzzadnak, mintha gátakat emeltek volna fel, vagy legalábbis többet töltöttek volna a csatornahálózatba, mint amire azt tervezték. A bőre alatt megbúvó hálózat feszül, s ezt ő maga is jól érzi; a láthatatlan energia szinte kitörni vágyakozik.
Nincs túl sok ideje azonban mindezen elmerengeni, ugyanis a következő ellenfele máris jelentkezik a megmérettetésre: egész pontosan Akio érezheti, amint jobb bokája köré egy hideg, nyálkás dolog csavarodik, mintha egy kígyó, vagy egy lasszó, vagy egyéb nyúlvány fogná azt körbe egy vasbilincs szorításával – ha lenéz, láthatja, hogy egy vízcsáp az, ami megtalálta őt, s követve annak vonalát könnyen csatlakoztathatja azt annak használójához is: a férfi jelenleg több csápot üzemeltet, amik úgy tűnik a közelben lévőket akasztják meg mozdulataikban. Ezt érezheti ő maga is, mikor a csáp nagyot ránt a testén, fellendítve őt a harcolók feje fölé a magasba, miközben a vizes nyúlvány mindvégig Akio bokája köré van tekeredve.
A mozdulat, így Akio repülő helyzete jelenleg nem tűnik fel azoknak, akik feje fölött lóg, himbálózik, sem pedig a technika használójának, azonban a csáp levegőben megtett mozgása a technikát használó közelébe juttatja főhősünket, aki megfigyelheti, hogy a férfi lába körül elszórva tócsák találhatók, valamint a homok a közelben saras állagot nyert a harcok során. A fértfi lábaitól pár méterre egy hulla hever arccal lefelé, hátából egy fuuma shuriken áll ki – valószínűleg ő az elsők között hullhatott el, mikor még lehetőség volt távolsági fegyverek használatára.
A férfi alacsony és rövid hajú, fegyverzetként egy teli kunai-tokot visel.