Erdőségek

A szigetek kevés érintetlen területein a szegénység elmúlásával befejeződött a kitermelés, és jelenleg a jómód egyik új jelképe a szép állapotban tartott erdőfoltok fennmaradása a szigeteken.
Az erdőkben gyakran találkozni gombászó, időt múlató civilekkel, és gyakori az őrjárat is.

Morajló romok, megtörő akarat
Kihúny a fény, hol az élet megakad.

Testüktől megfosztott szétszórt végtagok a romok alatt, törött csontok, összezúzott testek és álmok, a széllel elszálló remény, mindez egy pillanat alatt. Könnyeimmel küszködve ástam fel mindent, amit csak tudtam az élet egy apró szikráját kutatva hogy meggyújtsa bennem a hit lángját, de csak sötétségre bukkantam. Émelyegve emeltem ki a lányt a törmelék alól, képtelen voltam ránézni halott testére. A talált virágok sziramaiból rajzoltam fel a kipúpozódó földre a remény csillagát, fehérrel a külső vonalakat, vörössel pedig a belsőt. Egy madarat szerettem volna eredeti szándékaim szerint, de nem tudtam volna elég alázatot rádordítani így is a fájdalomtól görnyedező testtartásommal.
Még mindig feldúltan tértem vissza Makoto elé és tekintettem rá a romokra. A fájdalom összerántotta szemeimet és kénytelen voltam elfordulni. Megpróbáltam kiverni fejemből a látott képeket és csak ürességre összpontosítani. Megértettem, hogy Makoto nem akarja eltemetni a testeket; neki sokkal nehezebb lehet szembenéznie a magányával mint nekem látni a megtörtéséget az arcán. Nem voltam biztos benne, hogy segíthetnék megtalálni az elkövetőt, elvégre semmilyen erre irányuló ismeretekkel nem rendelkeztem, de szerettem volna segíteni. Ha nem is rajta, a falunkon. Másokon. De ehhez úgy tűnik még nem voltam elég.
- A célszemély dolga eldönteni, mire vélje az üzenetet - állapítom meg az üres tekercsre pillantva. - Mi csak kézbesítjük a falu üzenetét, bármi legyen is az.
Egy üres tekercs is sokat mondhat. Csendben kezdem követni Makotot, ha elindul a kézbesítendő üzenet várományosához, közben pedig gondolataimmal küzködök, hogy ne nyeljenek teljesen magukba. Valami náluk is hatalmasabbon kezdem törni fejem és inkább az erősödre énemre próbálok koncentrálni.
- Makoto... - szólítom meg félúton, vagy ahol éppen érem. - Nem szeretném ha ez többet megtörténne. Erősebbé szeretnék válni. - Tudom, hogy elutasítottam a szervezete ajánlatát, ami pont ezt kínálta fel nekem, de a szervezet többé nem jelenthetett akadályt. Szerettem volna megtanulni, bármit is képes tanítani. Erősebbé akartam válni, most jobban éreztem erre késztetést, mint eddig bármikor.
- Tudnál engem képezni, amíg haza nem érünk?

// Nem gond, így nagyobb volt a hatása //

Szánakozó tekintettel követem figyelemmel a fiú mozdulatait, amilyennel akár magamra is nézhetnék, hiszen én is magam alatt voltam, még ha nem is érezhettem át teljesen a fiú helyzetét, az események engem is megráztak, mégis, szeretnék inkább lélekben vele lenni, így magamon is könnyíteni, ha már tenni semmit nem tudtam korábban. Halvány mosollyal konstatálom hogy az új kihívás új életkedvet is ad számára, bár én képtelen voltam ilyen pozitív lenni és valószínű ő is csak a szíván ejtett sebeket kívánta felületes leplezni, hogy ne most kelljen megdoltozni őket. Ezzel legalább én is továbbléphetek pillanatnyi letaglózottságomon és koncentrálhatok valami másra így én is belevetem magam a dologba minden tőlem telhető lelkesedéssel. Bár a kutatásban nem tudom segíteni, hiszen nem tudom mit és hol keres, miután előásta féltve őrzött fecnijeit, érdeklődve huppanok le elég a földre és várom következő lépését, amit viszonylag új kedvtől felerősödve hajt végre. Ha ennyivel is könnyíthetünk magunkon, mindent meg kell tennünk érte hogy mepróbáljuk enyhítani a megtörtséget. Mint a szélben lengedező falevél, testemet mintha csak a levegő itt-ott hevesen felkapó majd leereszkedő fuvallata rántana magával saját akarata helyett, a légmozgás szerint vetődik oda, ahova éppen az fúj és magamról megfeledkezve én is szinte szállok a levegőben, amíg Makotora figyelve ismét vissza nem térek önmagamhoz.
Bár a fiú által mutatott gyakorlatot elvégeztem már, többször is, soha nem kerítettem időt arra, hogy elsődleges elememet valóban ki is használjam, még csak fel sem oldottam magam számára a tűz elemet, ami a papír tanúsága szerint az enyém volt. Ismét szénné égett és eltűnt üresen hagyta kezemet, akárcsak a fiúé, aki másik kezében pedig egy másik papírt gyűrt össze a villám elem demonstrálásával. Hihetetlen mennyivel előttem járhat, én pedig itt vagyok és eddig azt hittem bármire képes lehetek. Vajon mennyit edzhetett, hogy elérje ezt a szintet? Vagy vele született adottság lenne, olyan, ami belőlem hiányzik? Magamat sem tartottam semmirevalónak, de tény, hogy az utóbbi időben elhanyagoltam ninjutsuim fejlesztését.
"Úgy tűnik tényleg képes többre is mint amit eddig mutatott" - mosolyodok el a művészi megfogalmazására a papír égésére és kérésére már fel is pattanok, hogy levelek után kutassak. Igyekszek olyan hamar eleget tenni mindennek, amit kér, amilyen gyorsan csak lehet, hogy legyen mit csinálni a fennálló időben és inkább ez kössön le, mint az hogy emésszem magam a történteken.
Annyi levelet hozok végül vissza, amennyi csak belefér két kinyújtotta karomba, ami alá mellemet is odateszem támaszként és ledobom őket a földre. Csak sejtem mire kellenek, aminek az arányait tényleg eltúloztam, de így legalább lesz min gyakorolni. A pirománia csak másodlagos.

Egyszerű könnyedséggel hajítom le az összegyűjtött leveleket Makoto elé, örömmel megszabadulva a terhemtől és ülök le elé ismét a földre. Kínos mosollyal fordítom felé a fejemt tarkómaz vakarva a még kínosabb verselésre, de még most is nehezemre esik, talán csak a leszívott idegszálaim miatt koppant most még súlyosabban a rémek rímek összessége. Talán még némi izzadtság, vagy könny is lecsorog, de nem tudnám megmondani, mi váltotta ki. Ennyire borzalmas lenne a fiú, vagy csak én túlzom el a szituációt?
Ismét komoly ábrázatot ölt az arcom, mikor Makoto kiadja nekem a feladatot. Már a Tűz Országában, Aguri-sensei kezei alatt derült ki, hogy elsődleges elemem a tűz, de azt mondta, még nem jött el az ideje, hogy fel is oldjam. Akkor azt hittem, hogy a többiek miatt nem engedi, nehogy túl hamar elhúzzak tőlük, de mindig csak kitérő válaszokat adott. Most jöttem rá hogy még nem lehettem eléggé felkészülve rá. Bár azt mondtam, a chakrakontrollom átlagon felüli és már elméleti szinten is eleget tudok, valami mégis hiányozhatott, elvégre a külön képzéseinken sem tanított semmi ilyesmit. Igaz, hogy el is váltak útjaink, de ezt az egy dolgot valamiért mindig kerülte. Igaz, hogy mindent ránk hagyott, mégis az ő kezei alatt fejlődtem a legtöbbet és azt hiszem, ő is úgy szerette volna hogy magamtól jöjjek rá a nyissára, ezért nem is bántam, sőt meg sem lepett, hogy Makoto midenféle útmutatás nélkül bízta rám a feladatot, így teljese egészében nekem kell felfedeznem, miben is rejlik a titka, én pedig szívesen vettem az ilyen akadályokat. Felidéztem mindent korábbi tanulmányaimból, az akadémiai órákat, amikből csak a horkolás jutott el ismét visszhangozva fülembe, a saját magam által megtapasztalt jártasságokat és Aguri-sensei minden szavát.
Talán csak babonából, a chakra természetének és a testtel való kapcsolatának legendájából, mivel elsődleges elemem a tűz volt, az azt jelképező hüvelykujjamat helyeztem az első levél tetejére, míg a többivel alulról támasztottam azt. Az első lecke, amit megtanultam a chakra eredetéről és a bennünk lévő energiáról szólt, amit képesek vagyunk felszabadítani, ami testi és szellemi energiánk kiteljesedése, a chakra. A legalapabb gyakorlat, amivel szembe kellett néznünk a chakra felszabadítása volt, melyre nem is mindenki lehet képes és aki igen, az sem feltétlenül lesz képes használni, vagy formázni azt.  Először a testi gyakorlattal fejlesztettük saját erőnket és chakraérzékünket, majd jött a felszabadítás, aztán a különböző chakraműveletek, melyeken gyakorlatilag már minden átestem, így elértem végre arra a szintre, mikor az elemi chakrámat is képes lehetek használni, ha képes vagyok felszabadítani azt testemből. Bal kezemmel felveszem a Katon technikákhoz használt Tigris-pecsét félkezes formáját és meditálásba kezdek, hogy minden zavaró érzelmet kizárva képes legyek elmerülni magamban, tökéletesen a chakrámra és energiáimra fókuszáljak, szinte eggyé válva a chakrahálózattal. Az elemi chakra csak úgy, mint a sima chakra, a testünkben, sejtjeinkben keletkezik és raktározódik, így képesek lehetünk felszabadítani és átalakítva tűz természetű chakrát létrehozni. Elképzeltem, ahogy elemi erőmet felszabadítva lassan felperzselem a lomhán égő falevelet, hogy az energia szépen lassan átalakul hővé és felemészti az anyagot, amivel kapcsolatba lép. A chakrám a levegővel érintkezve és hőt képezve elég energiát hoz létre, hogy meggyújtsa a testet, az elemi energia pedig porrá égezi azt. Áramoltatni kezdem a chakrámat és képzeletemben eljátszottam a gondolattal, ahogy az, kiáramolva testemből, reakcióba lép a levegő elemivel és egy ponton, az ujjaim közti felületen megállapodva szénné égeti az azokat kettéválasztó anyagot, majd lassan felszabadítottam a tenketsu pontjaimon keresztül.
A próbálkozás nem érte el a kívánt hatást, sem füstöt nem láttam, sem halk sistergést nem hallottam, ami az égő anyagra utalna. Makotonak persze egyből sikerült egy kör alakú lyukat égetnie a levélbe, én pedig eldobtam a sajátomat, hogy az újat felhasználva szinte új esélyt kaphassak az előző balul elsülő kísérlet helyrehozatalára.
Ismét ugyanazt a gyakorlatot elkövetkve mepróbálkoztam a következő levéllel is, majd az azt követővel és így tovább egyre halmozva az újabb és újabb faleveleket, egy, a fogyónál már szinte nagyobb halmot összehorva magam mellett. Az elképzelés ugyanaz volt, mint korábban, hagytam, hogy szemeim előtt a levél reakcióba lépej nekiáramló chakrámmal, hogy önkéntelenül, a felszabaduló energia hatására megperzselődjön, hogy enyhe füstöt eresztve lángra kapjon az általam kiengedett chakra hatására. Kinyitva a szemem elégedetten vettem észre, hogy gyengécske füsz száll fel a pirosasan elszníeződő, izzó levél felületéről és egy kis lyukat ütöttem annak felszínén. Örömittasan vágtam kezeimet a tarkómra és terültem el a hideg betonon, nem törődve Makotoval, aki ismét hiábatlanul hajtotta végre a nekem eddig nagy bosszúságot okozó feladatot. Szükségem volt egy kis pihenőre, mert az elején túl sok chakrát használtam fel eredménytelenül, így tehetetlen dühömben nem figyelmtem a megfelelő kontrollra. Megpihenve, nyugodt állapotban, felfrissülve akartam folytatni a gyakorlatot, hiszen lelki békénk chakránk mibenlétére is hatással van. Lehunytam szemeimet, de elaludni nem tudtam, nem is akartam volna. Vajon Makoto elégedett, vagy csalódott bennem, amiért csak sokadszorra sikerült létrehoznom a füstöt? Neki mennyi próbálkozásába telhetett? Biztos fáj neki nézni ahogy bénázom, elvégre ő már sokkal előrébb jár, mint én azt remélhetném magamtól.
Két órányi, gondolatoktól mentes elmélyülésemet követően ismét nyugodtan voltam képes felülni, ezúttal annak tudatában, hogy eddigi cselekedeteim helytállóak voltak. A chakra nem irányítható, mégha ki is áramoltatjuk, nem vagyunk képesek teljesen uralmunk alá hajtani, az csak a mi elképzeléseink szerint vagy úgy formálódik, ahogy mi szeretnénk, vagy nem. Idővel és gyakorlással ez persze fejleszhető, de talán ez lehetett az oka annak is, hogy elsőre nem sikerült felszabadítanom megfelelően a kellő chakrámat. Elvégre nem várhatom el, hogy akaratomnak meghajolva csak úgy kettéégessen egy falevelet, hiszen akkor hasonló alapokon bármire képes lehetnék és talán képes is lehetek majd valamikor.
Mivel megvolt az alap, elhatároztam, hogy innentől csak előre fogok haladni, visszafelé soha, még a végén én adnék okot a fiú kuncogására vagy egy gúnyulódó versére; azt pedig nem hagyhattam hogy ismét én legyek viccelődéseinek céltáblája. Eltökélve vettem kezembe a következő falevelet, hüvelykujjamat tetejére helyezve és az elképzelt folyamatot követően chakrámat áramoltatva az érdes felületre sikerült maradandó lángot keltenem, sűrű füsttel illatosítva a helyiséget. Nem hittem, hogy elsőre ilyen jól fog menni, kezemet a magasba emelve ujjongtam -persze csak magamban- és megnövekedett kedvvel figyeltem, ahogy a fiú egyszerűen lyukat éget oda, ahova nekem is kellene. A sikertől feltüzelve, talán a tűz szó átvitt értelmű hatására a következőt már sikerült szinte teljesen elégetnem, így gyakorlatilag eleget téve az elemi chakrám felszabadítását igénylő feladatnak. Már csak azt kellett elérnem, hogy ezt az elemi chakrát, feltételezéseim szerint úgy, ahogy korábban a sima chakránál megtanultam, képes legyek a testemen kívül irányítani, formázni. Tüzet tűzzel, égő szenvedélyemmel újabb és újabb darabokat égettem hamuvá, csillogó szemekkel figyelve az egyre sűrűsödő füstöt okozó égést, szinte élvezetemet lelve abban, hogy sikerült elsajátítani a technikát.
Az új dolog okozta öröm kéjétől megszabadulva, nyugodtan vettem kezembe az utolsó levéldarabok egyikét, hogy képes legyen az igazi feladatra koncentrálni. Már csak azt kell tudnom elképzelni, ahogyan igába hajtom a tüzet, hogy képes legyek iráynítani a testemen kívül, ehhez pedig ismernem kellett természetét. Tekintve, hogy az elsődleges elemem, valószínűleg az én természetemhez is köze lehet, magamat pedig elég jól ismertem, elég időm volt kiismernem magam a sírással és önemésztéssel töltött éjszakák egész során, így magamat vettem alapul ahhoz, hogy megismerjem a tüzet. Saját önnön belső tüzemet és haragomat akartam kivetíteni a falevélre, azt meggyőzve, megnyerve magamnak irányítani a lángokat, akaratommal formát adva és megszelídíteni azt, ahogy magammal is tettem már többször az idők folyamán. Csak elég önismeret, fegyelem és lelki erő szükséges hozzá, amit az eltökéltségem most meg is adott, hogy véghez vigyem a dolgot. Erőmmel irányítani az irányíthatatlant, megszabolázni a kiszámíthatatlant, megszelídíteni a vadat. Mindezt képzeletemben egy körbe helyeztem, melyben a gondolatok önmagukat kergetik, tudatom pedig saját testemet egy végtelen körforgásban, melyben próbálja uralma alá vonni a menekülő vadat. Körbe és körbe. Körbe. Erőm felizzott kezemben, de talán túl hamar engedtem szabadjára, aminek eredménye az lett, hogy a szabályos kör több irányából vékony csóvák igyekeztem a levél széléhez eljutni, így több hasadékot vágva abban, ieányíthatatlanul. Ekkor jöttem rá, hogy ezt az erőt és kétségeket irányítanom kell és nem szabad hagynom, hogy kicsússzanak a kezem közül. Szabadjára kell engednem a korlátaimat, de ugyanakkor irányt is adni a felszabaduló erőnek, hogy ne vesszen kárba a fölöslegesen felszabaduló erő. Azzal önmagamat pocsékolom el. A maradék öt lapot ennek irányítására áldoztam, az utolsóz kezembe véve pedig összeszedve akaratomat és irányítva a bennem lejátszódó harcot képes voltam egy tökéletes kör alakban lyukat ütni a száraz falevélen.
A megterheltségtől fáradtan, de az új szint okozta örömtől ittasan vetettem magam hátra, végtagjaimat teljesen kinyújtva, egy örömkiáltást elengedve a kifeszült testemmel a padlón. Végre sikerült meghaladnom önmagamat, amivel nem csak mint ninja fejlődtem tovább, hogy erősebbé váljak, hanem azt is elértem, amit korábban éjszakákba nyúlóan nem voltam képes; értelmet nyerni önmagam felett, megérteni a bennem lezajlódó eseményeket, amiknek még időre lesz szüksége, hogy képes legyen valóban feldolgozni őket, jelenleg ugyanis túl friss az égés.

Nehezülő szempilláim nem engedték láttatni velem Makoto arckifejezését, ahogy teljeseítményemet méltattam de hanghordozása és kínos, vagy fáradtságomban legalább soknak tűnő sorai alapján valóban úgy érezhettem, hogy elégedett vele. Szerettem volna egy hasonló kétsorossal reagálni szavaira, de már arra is alig tudtam erőt meríteni, hogy megtaláljam a derékaljat, amit kikészített számomra. Mosolyogva hunytam álomra a szemem és ezúttal, hosszú idő óta először, mosollyal az arcomon is évredtem fel.
Nem, nem az én hibám lehetett, hogy nem tetszett az előző napi vers, Makoto reggeli ébresztője jobban fejbevert mint akármelyik óra csörgése és kivert a fejemből és szememből minden szépet és szerethetőt, amit a képzeletem réfestett. Oké, lehet hogy csak a felkelés okozta bosszúság miatt vetítettem ki haragomat a fiú beszédmódjára, de egy olyan, alapvetően lusta egyénnek mint én most egy puha ágyra és három napig tartó elégedett semmittevésre volt szüksége, hogy feldolgozza és elraktározza a túl gyorsan történő események információit. Persze nem volt rossz érzésem a fiúval kapcsolatban, elvégre én említettem meg neki, hogy a küldetést be kellene fejeznünk, ezért átestem reggeli zsörtölődésemen, hogy összeszedve felszerelésemet útra indulhassunk végre. Csak ekkor jutott eszembe ismét, hogy gyakorlatilag egy temetőben aludtunk, még ha a közelünkben nem is, a környéken szerte-szét halott, szétroncsolt testek hevertek és ez elborzasztott. Hogy lehettem képes egy ilyen helyen olyan békésen szenderegni? Hideg fuvallat futott át testemen és mintha átitta volna magát a bőrömön, belülről éreztem rideg áramlatait a szélnek. Sietősre fogtam a készülődést, hogy minél előbb elindulhassunk.
- Láng a szememben, parázs a nyomomban, szenvedélyes tűz vezeti utamat. – Most először, a vers szörnyűsége ellenére is úgy éreztem, hogy jobban nem tudtam volna kifejezni a mondandómat. Ha a Makotoval töltött idő lett volna ilyen rossz, vagy változtató hatással rám, hazaérve mindenképpen orvosolnom kell.
Valami belső kellemetlenség, vagy rossz érzés, cselekvésvágy, vagy ismét csak babona miatt az út során önkéntelenü is többször magamhoz veszem a tekercset és az üzenet jelentőségén gondolkodok, szinte végig a hajamat túrom és Makoto arcát, vagy épp hátát figyelem. Nem hagy nyugodni valami késztetés, ami szerint még nem értem el a korlátaimat, nem volt elég a tegnapi fáradtság ahhoz, hogy egy időre feladjam és megelégedjek magammal, ezért a sokasodó ficánkolások után végül megszólítottam Makotót, azon a nyelven, amin remélhetőleg ő is érteni fog.
- Lángom csekély, jön a szélvész, Vágyamat elfújja, ha az szikra marad. - Csak remélem hogy az ehhez hasonló rímek létrehozatala nem sző valami visszafordíthatatlan változást agyam rejtett zugaiban.

Kényelmetlenül érezve magamat a látottaktól csendbe burkolózok, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a rám törő gondolatokat a kutakodó fiú látványára. Neki bizonyára minden talált tárgy egy emléket jelent, egy olyan időből, amit már nem hozhat vissza, bármennyire is szeretné. Egy talizmán, amiben saját magát láthatja viszont, ha rátekint. Nekem ezek a tárgyak semmit nem jelentettek, csak felszerelés, ami hasznos lehet utunk során, elvégre azt sem tudjuk merre tartunk pontosan. A fiúra hagyom, mennyi időt szeretne eltölteni ezek lepecsételésével, majd felszabadulva sóhajtva indulok vele ismét útnak.
Kétkedve vonom fel szemöldököm, mikor a fiú semmiféle verssorral nem rukkol elő a Katon: Endanra, de talán érthető is, amiért ezt a rímet most hátrahagyta. Másodszor veszített el valamit, amit a családjának tekinthetett, nekem pedig elképzelésem sem volt, ez milyen érzéseket válthatott ki belőle. Bár nem láthattam családomat, én legalább tudtam, hogy biztonságban vannak. Bár így kellett leélnem az utóbbi néhány évet, mégis tudtam, hogy viszont láthatom őket. Én nem veszítettem el senkit, mégis többször kiborultam a helyzetem miatt. Fogalmam sem volt az életről egészen eddig a pontig és még most sem bírtam feldolgozni, amit láttam, ezért igyekeztem elhessegetni a szemem elé toluló képeket, amiket az emlékeim róttak rájuk.
A fiú ismét instrukciók nélkül hagyja, hogy magamtól jöjjek rá a technika nyitjára, mintha előző nap az olyan könnyen ment volna. Bár nem volt semmi, amivel összehasonlíthattam volna magam, még büszkének is éreztem magam, amiért sikerült magamtól elsajátítanom valamit, most mindez elszállt. Talán csak a közelmúlt eseményei miatt nem voltam olyan derűlátó, mint korábban, most a tegnapot is elpazarolt lehetőségnek találtam, de ismét eszembe kellett juttatnom, hogy okkal vagyunk itt.
Magamra maradva, egyedül kellett előhozakodnom valamivel legalább addig, amíg valamiféle segítséget nem kapok, vagy nem vagyok képes egyedül elsajátítani a technikát. Elmutogattam a látott kézjeleket, majd elképzeltem, ahogy a korábban felszabadított chakrát kifújom a számból, hogy a levegő részecskéi reagálnak rá és a chakra által keletkezett hő hatására egy égő tűzgolyót lehellek ki a számon.