Tairjuko Rikuno

Ismételten hétvége van, és ilyenkor a templom helyett a közeli faluban vagyok, hogy bevásároljak magamnak a következő hétre, illetve elintézem azokat a dolgokat, amit a templomba nem tudok. A bevásárlást márt megcsináltam így csak a fegyvereim megélezése maradt hátra és végre hazamehetek. Az őszi időjárás miatt az utcán márt apró szemű jeges eső hullt, feltűrtem kabátom gallérját, majd annak kapucniját is felvettem, és azt gondoltam: Jól van! Hamarosan márt otthon is leszek. Találomra elindultam, egy lovas kocsi majdnem elütőt, a sofőr elkáromkodta magát, és azon kaptam magam, hogy az úttesten haladok.
Ezen is látszik, hogy mennyire hozzávagyok szokva a templomi élethez.  Ezek után felléptem a járdára és onnan folytattam utamat. Forgalmas városnegyedbe érve kacagó leánycsoport haladt el mellettem, s fordultak vissza a nem hétköznapi öltözetem után.
A kopott barna egyenruhám és az azon lévő fekete kabát, minek hátán egy különös jel található elárulja, hogy nem ebben a faluban élek. Az utcai tömegben könnyedén találunk még helyi szamurájokat, kereskedőket, utcai árusokat és persze fiatal ninjákat.
A hétvége miatt pár üzlet igaz zárva volt, de az utca nyüzsgött, nagy volt a forgalom, az őszi borongós időjárás senkit sem riasztott el egy kis délutáni sétára, vagy éppen egy hétvégi bevásárlásra. Egyenesen gépiesen mentem előre, egyszer csak egy ismeretlen alak állított meg. Ruhája még az enyémnél is kopottabb volt. Sárga és hiányos fogazata és büdös lehelete elárulta róla, hogy egy utcai csavargó. Arcán apró hegek tükrözték eddigi bajos életét, és remegő kezeivel végül megszólított:    
- Elnézést uram nincs egy kis aprója? A családom éhezik és nekik szeretnék valami kis ételt venni- mozdulataiból és arcvonásaiból könnyedén levehető volt, hogy a férfi csak hazudik, a pénz piára kell.
- Sajnálom, de sincs- válaszoltam vissza neki lehajtott fejjel, majd továbbálltam.
Az utat a kovácsműhelyig márt fejből tudtam. A szemközti köböl épült kapubejárat tetejéről lógott le a kovácsműhely cégere és gyönyörű kovácsolt rácsos kapuja elárulta, hogy milyen gyönyörű és kifinomult munkát végeznek valójába.
Jól ismertem márt őket, mivel márt, gyerekkorom óta hozzájárok a fegyvereim karbantartása miatt. Nagyon sok évbe, és pénzbe került nekik, hogy egy ilyen épületet tudjanak készíteni, de mostanra elérték, hogy szinte az egész falú tőlük vásároljon. Gyorsan átvágtam magam az utcán és beléptem a kapun, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Az ajtót kinyitottam és beléptem.  Egy nem túl nagy, de annál szebb helységben találtam magam. A kifényesített kardok lógtak a plafonról szépen sorba. A választék hatalmas volt. Szinte mindenünk volt, amit egy ninja el tudod képzelni. A fegyverparadicsom. A kardok közül volt egyszerű katana,
Shirasaya-katana, tanto és odachi, ezek vagy falon, vagy pedig egy kis üvegszelencébe álltak.
A dobófegyverek, mint a kunai-ok, a shuriken-ek és a senbon-ok a pult mögött helyezkedtek el egy hatalmas faládában. Szerettem hozzájuk járni.
- Jó napot Sanuki-chan!- köszöntem illedelmesen az ismerős alakra, mikor a pulthoz értem.
- Szia Rikuno, őrölök, hogy látlak. Rég nem találkoztunk, miben segíthetek?- kérdezte szívélyesen, enyhe mosollyal az arcán.
- Hát hol is kezdjem… Először is azért jöttem, hogy a felszerelésemet kicsit rendbe szedjük, illetve, hogy megélezzük a kardomat. –majd levettem táskámat a vállamról és tartalmát a pultra tettem, illetve a derekam jobb részéről lecsatoltam a katanámát és azt is a pultra tettem.
- Ezek lennének- válaszoltam.
- Rendben Rikuno – mivel most úgy sincs semmi dolgom el is kezdem a munkát, ha gondolod, megvárhatod, vagy akár segíthetsz is és megmutatom neked az alapokat.
- Hát az remek lenne!- kiáltottam fel örömömben. Nem elég, hogy máris hozzálát a munkának, még segíthetek is neki. Ez remek, tényleg nagyon örülök neki.
- Akkor szed össze a felszerelésed és köves a műhelybe. Shinan addig kérlek, vedd át a boltot, míg segítek Rikunonak. – szolt Sanuki az egyik segédjének.
Amint összeszedtem az üvegpultról a felszerelésemet, bementem a pult mögé és elkezdtem követni az öreg Sanukit, aki a pult mögötti ajtó felé vette az irányt. Mikor beléptünk egy nem túl nagy műhellyel találtam szembe magam.
- Rikuno ez itt a segédműhely, itt szoktuk elvégezni a kisebb munkákat, mint a fegyverszerelés, kisebb javítások illetve raktározás.
A szoba igaz nem volt túl nagy, de berendezettsége miatt mégis nagyon praktikus. Falnál egy hatalmas satupad helyezkedett el, míg a falon szerszámok lógtak.
- Akkor lássunk is hozzá!- szólt ismételten.
Ahogy kipakoltam ismételten, Sanuki–chan átválogatta, hogy mi az ami, hibátlan állapotú és mi az, amire ráfér a felújítás. Szerencsémre több volt a jó állapotú, mint a rossz. Legnagyobb gondja mégis a kardommal volt. A sok gyakorlás miatt katan-ám éle eléggé kicsorbult.
- A legelső feladat Riku, hogy a kardod pengéjét fel kell forrósítani, a formálás érdekébe.     Kérlek, tedd is bele abba a kemencébe, ami ott áll a satu mellet.
Amint a kemence közelébe értem, és lehajtottam az ajtaját, forró füst szállt ki belőle.
- Riku tedd bele és várj egy öt percet, majd szedd ki és add oda nekem. Így is tettem betettem a kardomat a forró kemencébe, majd öt perc elteltével kivettem és odaraktam Sanukinak a munkaasztalra, ami jelen esetbe egy üllő. – Addig kell ütni a vasat, amíg még forró- szolt oktató jelleggel, és neki is látott a kalapálásnak. Elsőnek szép aprókat ütött a pengére, aztán egyre erősebbeket, amíg nem kapott egy normális formát. Ezt követően lehűtötte és megcsiszolta az élét. – Márt csak a tisztítás maradt hátra, ez viszont a te feladatott Riku- szolt mosolyogva, és egy tiszta rongyot adott a kezemben. Mikor megfogtam újra kardomat, visszajött a kedvem és a harci szenvedélyem. Ahogy törölgettem, éreztem azt az erőt, hogy a kardom márt tényleg a társam.
- Köszönöm Sanuki-chan a segítséget, de itt az ideje, hogy induljak, várnak otthon és holnap egy újabb küldetésre megyek -azzal fogtam magam és kiléptem az ajtón, lementem a hatalmas lépcsőn, ki a kovácsoltvas kapun és újra az utcán találtam magam.
- Ideje, hogy haza menjek, minden fontos dolgot megcsináltam, ami szükséges volt, és márt, úgyis kezd sötétedni – gondoltam magamban majd a templom felé vettem az irányt. A legrövidebb út a templomig egy kis ösvényen keresztül vezet. Így hát el is indultam azon az úton, amin ide jöttem. Az időjárás csak rosszabbodott az eső egyre erősebben zuhogott, a tempómat egyre gyorsabbra kapcsoltam és a nyugodt sétából átváltottam közepes erejű kocogásba. Az utcák teljesen kiüresedtek, az utcai árusok is éppen pakolták el holmijaikat az időjárás kedvezőtlensége miatt. Mihelyt elhagytam az utcákat és megérkeztem az ösvényre még gyorsabban kocogtam, szinte márt futottam. Az út elég sáros volt és a szürkület miatt nehezen is láttam. Körülbelül 45 percnyi futás után megérkeztem a templom hatalmas kapuihoz.
- Végre otthon!- kiáltottam fel hangosan, teljesen átázva, sárosan és kimerülve. A kapun belépve gyorsan beszaladtam a házba, onnan pedig a szobámat vettem célba. Ott lepakoltam, illetve levetkőztem és gyorsan a zuhany alá álltam, hogy egy forró fürdővel felfrissítsem bőrig ázott testemet. Elég sokáig áztattam magam. Ezek után felöltöztem és elmentem valamit vacsorázni. Estére általában csak gyümölcsöt és zöldséget eszek így most is pár mangóval be is értem a vacsorát. A vacsora után visszatértem a szobámba, befeküdtem az ágyamban majd reggelig aludtam.

Kezdésnek ez egy ügyes kis élmény lett. Tetszett, hogy leírtad a mindennapjaid egyikét. Kisebb helyesírási és fogalmazási hibáktól eltekintve nekem tetszett a sztori szóval adok rá +6 cht!
Viszont legközelebb megkérlek, hogy jobban figyelj oda a fogalmazásra és a részletekre!