Tairjuko Rikuno

Előzmények:
A nevem Djuka Rikuno, a föld országába születtem egy viszonylag jómódú termelői családból. A kezdettekben minden rendben ment, viszont egy különös napon anyám banditatámadás áldozata lett, így apámmal kénytelenek voltunk menekülni. Közel három évig bujkáltunk, míg végül 11 éves koromra befogadtak a Naoki hegy szerzetes templomába. Apám sajnos nem jöhetett be velem, így kénytelen volt elhagyni az országot. A templomba rengeteg mindent megtanultam, köztük a földelem használatát, illetve leraktam a genin vizsgát. Azóta betöltöttem a 16. évemet, a családomról apám el tünése óta nem tudok semmit.

Egy különös levél

A templomba ismételten beköszöntött a tavasz. Végre elmúlt a bús és komor fagyos tél, ilyenkor mind mindenhol máshol elkezdődnek a kerti munkálok, mint a fametszés, a növényültetés, a kertásás és még sorolhatnám. Minden egyes szerzetes és azok a fiatalok, akik épp nincsenek küldetésen, vagy edzésen a kertet ápolják. Én se tettem másként, mivel küldetésem éppenséggel nem így engem is befogtak a kertgondozásba. Eleinte egy nagy területet kellett felásnom, majd különböző palántákat kellet bedugványoznom a kiásott területre. Ez így is ment egész nap. A nap erősen sütötte a hátamat, de szerencsére a májusi szél egyben hűtötte is a felhevült testemet. Olyan délután 1-2 között megszólalt a harang, ezzel jelezve, hogy végre itt az ebéd. Az ásót félreraktam egy közeli fa árnyékába és miután nagyjából megmosakodtam a kútnál, bementem az ebédlőbe. Az ebédlő nem volt valami túl nagy, kettő nem túl hosszú hat fős asztalok voltak elhelyezve szépen egymás mellet. Miután beléptem leültem egy tetszőleges asztalhoz és nekiláttam az ebédhez. Marhahús volt krumplival, amit nagyon is szerettem. Miután befejeztem étkezést, egy jó nagy pohár hideg vízzel öblítettem le kiszáradt torkomat, majd felálltam és az udvar felé indultam. Ekkor viszont egy ismerős hang csapta meg a fülemet.
- Héj Rikuno, gyere be az irodámba, valamit meg kell beszélnünk-, szólat meg az ismeretlen, de miután megfordultam láttam, hogy Jako Sensei az.
- Máris Jako Sensei – válaszoltam vissza kíváncsian, hogy mégis mit akarhat tőlem.
Az iroda nem volt valami túl nagy, egy asztal, egy szék, és egy nagyobb polc ahol az iratokat helyezték el. Mikor beléptem a szobában Jako mester márt ott várt rám. Kopasz feje és narancsszínű tóga alakú ruhájában mosolyogva várt rám. Ötletem nem volt, hogy mégis mit akarhatott tőlem. Jako mesterrel nem nagyon szokott csak úgy behívni az irodájába, egy kicsit aggódok, hogy valami baj történt.
- Szia Rikuno!- szólított meg mosolygós és kedves hangjával.
- Jó napot Jako Sensei! Valami gond van?- válaszoltam vissza kissé izgultan.
- Jaj Rikino ne bolondozz mi baj lenni- nevetett fel hangosan – Leveled jött!- de mikor már ezt kimondta arca teljesen fakóvá és komorrá vált.
- Nekem levelem? – kérdeztem vissza teljesen meghökkenve. – De hisz nekem sem csalásom, sem pedig barátaim nincsenek a templomon kívül.
- Nem tudom Riku, az a lényeg hogy itt ez a levél, amit ma reggel kaptam meg. - majd felállt és a polcon turkálva egy fehér borítékot tett le az asztalra.
- Ez lenne az – szólt ismételten, majd visszaült a székre.
Teljesen meg voltam zavarodva, nem tudtam, hogy most mi tévő legyek. Mikor megfogtam a borítékot egy fekete hold alakú bélyegminta helyezkedett el közép tájt. Mit akarnak tőlem? Főleg a Hold országából. Ezt nem értem. Nem volt mit tenni, fogtam hát a borítékot és felbontottam. Egy levél volt benne. A papírt szépen kihajtottam, majd felolvastam magamban.

Kedves Djuka Rikuno!

Tudom, hogy ez így most sok lesz neked, és igazából azt se tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá. Ne várd el tőlem, hogy egy nyálas és hosszú levelet fogok írni, de mégis úgy gondoltam, hogy itt az ideje, végre hogy felkeressük egymást.
Édesanyád halála óta tudom, hogy itt élsz a templomba. Apádról viszont még én se tudom semmit. Hogy miért nem írtam előbb, talán féltem, hogy nem foguk tudni együtt feldolgozni a testvérem halálát, és a rossz utat fogod választani.
Mindkettőnknek az volt a legjobb, hogy te a biztonságos templomba nősz fel nem pedig az utcán. Itt legalább megtanultad az alapokat.
Most márt elég idős vagy ahhoz, hogy eldönts, mit szeretnél, Riku rám számíthatsz, ha gondolod, keress föl és beszéljünk, hisz van miről. Azóta viszont én a hold országába élek. Van egy gyönyörű feleségem, és ha szeretnél nálunk is lakhatnál. Ez csak rajtad áll.

Üdvözlettel: Shiko, a nagybácsid
U.i: elérhetőségem a boríték hátoldalán.

Mikor elolvastam a levelet, kezem remegett és apró könnycseppek csordogáltak le az arcomon. Túl sok minden kavargott a fejembe. Előjöttek a régi szép emlékek és anyám halála is. Őrültem, hogy Shiko írt. Legszívesebben átöleltem volna őt, de erre nem volt lehetőségem. A levelet gyorsan visszaraktam a borítékjába, majd köszönés nélkül berohantam a szobámba. Ott egyedül voltam, mivel a szobatársam Lee is kint dolgozott a kertben. Az ágyba ledőlve, ismételten elolvastam a levelem még háromszor. Nem bírtam egyedül feldolgozni a tartalmát. Órákig csak feküdtem az ágyba és zokogtam, de igazából nem tudtam, hogy miért. Talán még mindig nem fogtam fel a történteket. Eközben Lee is bejött az udvarról. Mikor belépett látta rajtam, hogy nem vagyok valami jó formába, ezért leült mellém az ágy szélére, rátette a vállamra a kezem és megpróbált megnyugtatni. Lee a legjobb barátom volt itt a templomba, és ha bármi gondom-bajom volt egyből vele osztottam meg.
- Jako Sensei mesélte, hogy levelet kaptál, de mitől akadtál ki ennyire? – kérdezte mosolyogva. Én nem mondtam semmit, csak fogtam a papírt és átnyújtottam a szobatársamnak. Ő is elolvasta, a szemét látva egy kis könnyfolt jelent meg, ami szép lassan lecsordogált az ajkáig.
- Tehát elmész?- kérdezte kissé szomorkásan.
- Még nem tudom, Lee értsd meg, ez a levél nagyon felkavar, és még nem tudom, hogy mit válasszak. Ha itt maradok, akkor talán soha nem találkozhatok újra a családommal, viszont ha elmegyek, titeket hagylak cserbe. Úgy érzem, szükségem van 1-2 napra, hogy magamban lejátsszam ezt a meccset.
- Rendben, ahogy gondolod, ha szükségem van rám, akkor szólj- mondta Lee, majd felállt és elhagyta a szobát. Miután kiment én visszafeküdtem az ágyba. Elsőnek megpróbáltam megnyugodni, majd elkezdtem gondolkozni, hogy mégis mi legyen. Az első éjszak szörnyű volt. Nem tudtam döntést, hozni. Végig a levélen gondolkoztam. Már vagy öt éve nem láttam őket, valahogy jobban a családomhoz húz a szívem. Vajon mi lehet apámmal, a nagybácsimmal, és persze a két bolond unokaöcsémmel? Viszont azt se tudom elképzelni, hogy végleg itt hagyom a szerzeteseket. Egyszerűen nem tudom, hogy mi tévő legyek.
Egész éjjel forgolódtam, nem jött álom a szememre. Másnap mikor nagy nehezen felkeltem, az álmatlanságom miatt a hangulatom is pocsék volt, nem volt kedvem semmihez. Inkább ismételten egész nap a szobámba maradtam és gondolkoztam. Most mi tévő legyek. Ha a szerzetesekre hallgatnék, ők biztos azt mondanák, hogy menjek, de egyszerűen nincs szívem itt hagyni őket. Lee ismételten belépett a szobába.
- Na, sikerült döntened? –kérdezte kíváncsian.
- Nem!- válaszoltam vissza makacsul- Ez azért nem olyan egyszerű- folytattam.
- Tudom, hogy nehéz, de ha a helyedben lennék, egyértelműen mennék. Figyu Riku nincs veszteni valód. Ha elmész, és mégsem úgy alakulnának a dolgok, akkor bármikor visszajöhetsz. Viszont, ha nem mész el és akkor talán soha többé nem láthatod a szeretteidet.
- Köszönöm Lee- szóltam közbe, majd felálltam elővettem egy nagyobb méretű táskát és elkezdtem belepakolni a holmimat.
- Holnap indulok –mondtam neki mosolyogva miközben folytattam a pakolást.  
- Ez a beszéd- mondta Lee, majd egy erőteljes mozdulattal megcsapkodta a vállamat.
Miután nagyjából összepakoltam ismételten felkerestem Jako Seseit és elmondtam neki a döntésemet. Nem volt meglepődve, elmondta, hogy ő beszélt Lee-vel, hogy beszéljen rá engem az utazásra. Ettől még boldogabb voltam és sokkal könnyebb volt a búcsú. Este minden egyes szerzetestől elbúcsúztam, kezdve a régi mestereimtől egészen a felügyelőkig.
Még utoljára végigsétáltam a templom udvarát, az edzőpályákat és a téli kertet, persze Lee-vel. Tőle is útközben elbúcsúztam és megígértem neki, hogy legalább heti egyszer írni fogok és háromhavonta meglátogatom őt. Mikor visszamentünk a szobánkba, mind a ketten nyugovóra tértünk, hisz a hajó kora reggel fog indulni, és az út nagyon hosszú lesz.

Az utazás

Másnap nagyon korán keltem. Szerencsére a ruhám és a fegyverem márt össze volt pakolva, így csak a reggelivel és az öltözködéssel kelet foglalkoznom. Lee is felkelt velem együtt és megígérte, hogy lekísér a kikötőig. A reggeli után összeszedtem a felszerelésemet, és átöltöztem. Felvettem szokásos barna néhol foltos ruhámat, fehér kopott fáslimat feltekertem mind két karomra, fejpántomat felkötöttem, illetve a három taktikai táskámat felraktam a helyükre. Egyiket a bal lábamra, amiben a gyógyszerek és kötszerek vannak, a másodikat a derekamra tettem, amiben a dobófegyvereimet vannak, illetve a szerszámaim egy pecsétben és végül a harmadikat, ami egyben a legkisebb a jobb felkaromra helyeztem föl, amiben iránytű, tinta és egy kisebb tekercs van. És végül a katanámat csatoltam föl bal oldalamra, majd ezt követően a vállamra tettem a nagy utazó táskámat és egy utolsó búcsú után elindultam a kikötő felé Lee társaságával. Szerencsére az út annyira nem volt hosszú, bő egy negyven perc alatt elértük a kikötött. Habár nem sűrűn szokott hajó járni a hold országába ma találtunk egyet, ami pont oda visz. Maga a hajó egy egyszerű kereskedő hajó volt, ami éppen élelmiszert vitt át, eladás céljából. A kapitány kedves volt és megengedte, hogy vele utazzak, cserébe, ha segítek neki bepakolni. Miután bepakoltuk a ládákat eljött a köszönés ideje. Lee igen erős természetű fiú volt, de most neki is kicsordult a könny a szeméből. Erősen átszorítottuk egymást, majd mikor megszólalt a hajókürt, elengedtem Lee vállát és feszálltam a hajóra. Utolsó pillanatokba még integettük egymásnak, majd mikor márt teljesen elhagytuk a partot, bementem a kabinomba és ott vártam az út végét. A zsúfolt fülkében hárman aludtunk. A kapitány, az egyik embere és jómagam. Mivel még korán volt, így csak kapitány embere és én voltam bent. A kabin ajtaján egy függöny lógott, ami besötétítette a szobát.
Belül egy asztal és három matrac volt elhelyezve szorosan egymás mellett. Mikor leültem a hajó hirtelen megállt, majd kétségbeejtő lassúsággal cammogni kezdett. Fáradt voltam, így könnyedén elbóbiskoltam. A szerelvény alig vánszorgott, és számtalanszor kényszerűen megállt. Időként egy-két óra hosszat vesztegelt egy helyen, majd rendkívül lassan nekilódult.
Délfelé élelmet és vizet osztott ki a kapitány. Az út hosszú és fárasztó volt. Nem tudom, hogy mennyi időt vett igénybe, de biztos, hogy nem keveset. A hajó egyszer csak rákapcsolt, és végre berobogott a Hold országába. Szívem elszorult az oly meghitt vidék láttára. Izgultam. Eszembe jutott a levél, a nagybácsim, anyám halála és persze a templomba töltött évek is.
Mikor végre kikötöttünk, elköszöntem a kapitánytól, és elindultam a nagybátyámékhoz.
Első fejezett vége.

Összegezve:
A templomban megtanultam a föld elemet illetve pár hozzá kapcsolódó jutsut (kőrúd, föld alatt rejtőzködő technika, lefejezés jutsu). Egy nagybátyámtól kapott levél miatt viszont otthagytam a templomot és a Hold országába utaztam, az új élet reményében.

// A következő bővítményemben, majd a nagybátyám házának felkereséséről fog szólni, illetve a Djuka klán megismeréséről.//
 
[center][b][i]

 
Előzmények // rövidítve az első fejezett//: Az éltem napjai elég megszokottan teltek. Az edzésen és a tanuláson kívül nem csináltam semmi mást. Egyszer viszont minden megváltozott mikor is egy különös levél érkezett, amit a nagybátyámtól kaptam. A levélben az állt, hogy keressen fel őt a Hold országába és költözzek hozzá. A döntés nehéz volt, de a barátaim és a mestereim noszogatására elhagytam a föld országában lévő Naoki hegy szerzetes templomát, ahol 6 évig éltem, és útba vettem az eddig ismeretlen Hold országát. A hajóút hosszú és fárasztó volt.
Mivel még sohasem utaztam ennyit hajóval, így nagyon nehezen szoktam meg a folyamatosan hullámzó talajt. Maga az út olyan hat napba telt. Mikor végre berobogott a hajó a Hold országába a szívem elszorult a meghitt vidék láttára. Mikor végre kikötöttünk, elköszöntem a kapitánytól és elindultam a nagybátyámékhoz.
 
Mikor leszálltam a hajóról szívem erősen vert, izgultam. A partszakasz illetve a kikötő látványa csodálatos volt. Habár a nap erősen sütött mégis egy kis tavaszi szél olykor-olykor átsüvített az arcomon keresztül. A sós tenger illatát erősen lehetett érezni, bár nem igazan zavart. Az új látvány teljesen magával ragadott. A tengerpart tele volt turistákkal illetve helyi árusokkal, akik épp étélt-italt árultak a megfáradt vendégeknek. A homok vastagon elborított szinte mindent a közelben. Habár engem kissé zavart a forró homok látványa, a turisták mégis nagy kedvvel ugrándoztak és játszottak benne. Élvezettel néztem, ahogy a gyerekek különböző várakat építenek a homokból illetve, ahogy a parton kergették egymást fa fegyvereikkel. A csupa ismeretlen arc, kissé visszataszító élményként zavarta fel az általában nyugodt lelki állapotomat, és ezek mellett még egy fura érzés tört rám, méghozzá a honvágy.
Őszintén szólva hiányoztak a szerzetes barátaim, mint Lee és Kia, illetve a mestereim. Ahogy rájuk gondoltam gyomrom erősen görcsbe szorult. A hasító fájdalom miatt valahova le kelet ülnöm, így a közeli pad remek célt szolgált. Mikor leültem a kopott fapadra, bepróbáltam magam lenyugtatni, méghozzá úgy, hogy elővetetem a nagybátyám levelét, és többször is elolvastam egymás után. Ennek köszönhetően valahogy sikerült magamat megnyugtatni.
Úgy éreztem, hogy elég volt a nézelődésből és itt az idő arra, hogy felkeressem az oly régóta nem látott rokonaimat. Amint gyomromból elillant a szúró fájdalom elindultam a tömeg felé.
A tömegbe érve, olyan érzésem volt, mintha több tucatnyi szúró szem meredt volna rám azt kérdezve ki ez az idegen. Nem jövök ki jól az emberek. Hogy miért?- Nem tudom. Talán teljesen máshogy fogom fel a világot, mint ahogy ők látják. A szűk templomi közösség után nagyon nehéz lesz megszoknom a tömeget. Más rendszer és az új szabályok talán még problémát is okozhatnak majd nekem. Tehát kezemben a levéllel sétálgattam a forró homokba, mikor hirtelen megálltam. Eszembe jutott, hogy bár a nagybácsim leírta az elérhetőségeit a levél hátoldalára, alapból azt se tudom, hogy hol vagyok egyáltalán.
Kénytelen vagyok valakinek a segítségért kérni, hogy navigáljon el a bácsikám házához.
Miután körbenéztem, egy idősebb hölgyet véltem felfedezni a tömegből, aki épp valamilyen újságot olvasott a közeli padon, kora miatt talán jól ismeri az országot és valahogy el tud majd vezetni a kívánt helyre. Így hát fogtam magam és szép lassan odasétáltam hozzá, majd megszólítottam. Őszes hosszú haja egy szép kék színű sállal volt lefedve. Barnás hosszú ruhája egy még hosszabb köténykével volt körbetekerve. Mikor odaléptem hozzá, a kezében lévő újságot kissé letolta az arcától, majd pár erőltetett köhögés után megszólalt:
- Szerbusz, fiam segíthetek valamiben?- kérdezte mosolygó arccal.
- Tiszteletem, csak annyit szeretnék kérdezni, hogy merre találom, ezt a helységet- majd átadom neki azt a lapot, amin az információk vannak. A néni csak úgy kitépi a kezemből, majd elolvassa.
- Hát fiam én erről a helyről még életembe nem hallottam, de nagy szerencséd van. Látod azt a lovas kocsit itt a közelbe?- kérdezte miközben ráncos ujjaival a lovak felé mutatott.       
- Persze, hogy látom- válaszoltam vissza.
- Akkor menj oda hozzá és kérdezd meg a tulajdonostól, hogy nem vinne el téged erre a helyszínre. Tudod ő a falu egyik futárja, és ha ő nem ismeri ezt a helyet, akkor senki más.
- Köszönöm szépen, és további szép napot- mondtam mosolyogva, majd a szekér felé indultam. A kocsi egy faszerkezetű zöldre festett két személyes szekér volt, minek a far részén, egy kisebb plató helyezkedett el csomagok szállítására. A tulajdonosa egy termetesebb, bajszos férfi volt, de arcáról könnyedén le lehetett olvasni, hogy jó kedélyű.
Mikor odaléptem hozzá, hangos nevetésbe tört ki.
- Na mivan kölyök, csak nem eltévedtél. Látszik, hogy nem idevalósi vagy.
- Jónapot uram! Igen ezt jól sejti, nem tudja, merre van véletlenül ez helység?- majd átadtam neki a levelet. Az idegen miután elolvasta, egy erős kiáltással válaszolt.
- Hát hogy ne tudnám, amit én nem ismerek olyan nincs. Viszont nem fogom tudni elmagyarázni neked, inkább pattanj fel ide és elviszlek a keresett helyedre, úgyis van egy csomag, amit ott kell kiraknom.
- Nagyon szépen köszönöm- válaszoltam udvariasan, majd felpattantam az idegen mellé és vártam, hogy elinduljunk.
Miután a két lovát ismételten bekötötte a kocsihoz, elindultunk. A tavaszi nap erősen sütötte az arcomat, néhol márt igen zavaróan. A két ló tempója viszonylag gyors és erős volt. A hatalmas szekeret csak úgy húzták keresztül a turistákon. Ahogy szép lassan utaztunk, úgy csökkent az emberek száma és úgy volt nehezebb mennie a két lónak, a földes út miatt.
A turistákkal zsúfolt partszakasztól egy idő elteltével, egy kietlenebb helyre értünk. A teljes sík vidéket csak itt-ott tarkították mocsarak és erdők. Az elhanyagolt utak alig látszottak, belevesztek az ugarba. A végtelen mezőn csak nagy ritkán lehetett egy-egy kis házat felfedezni. Ez utam alatt csak nagyon kevés helybélivel találkoztam. A kocsi megállt, majd bajszos férfi, ismételten megszólított.
- Na, látod azt a sárga házat? Az lesz a te keresett helyszíned.
- Köszönöm uram!- válaszoltam, majd hogy lábamból kimenjen a zsibbadás tíz guggolással csillapítottam a zsibbasztó érzést. A levegő nehéz volt, poshadt, mocsárszagú. Tökéletes csend uralkodott. Az ég alja, mondhatni a föld pereméhez simult. Fekete vonalát csak itt-ott szakította meg egy-egy facsoport. A tavaszi évszak ellenére a párás ég leereszkedet, a láthatár fölött szalagként feszültek. Ameddig a szem ellátott, sehol még csak egy halom sem emelkedett ki, leszámítva azt a pár házat, ami a nagybátyámék szomszédságában helyezkedtek el. A táj puszta lapos volt és határtalan. A menetelésem közben észrevettem, néhány békát, akik épp a mocsárban ugrándoztak. Ahogy egyre közelebb értem az épülethez szívem egyre erősebben kezdett verni az izgalomtól. A kapuhoz érve kezem erősen remegett, de valahogy letudtam nyomni a rozsdás kilincset. Mikor beléptem a kertbe egy kisebb földes út vezetett a bejárati kapuig. Amint végigmentem rajta három erős koppanást mértem a masszív faajtó keretére.
- Nyitom márt .- szólt egy ismeretlen hang a házból. Mikor az alak közelebb lépett az ajtóhoz, és lenyomta a kilincset, egy barna hajú, borostás, 45év körüli, erős testalkatú férfi lépett ki.
http://static.tvtropes.org/pmwiki/pub/images/Yakone_7981.png
- Szerbusz, miben segíthetek?- kérdezte tőlem kedves hanggal.
- Shiko te vagy az? – kérdeztem tőle izgatottan.
- Rikuno? Úristen ez Riku, hát mégis eljöttél?- kiáltott fel hangosan örömébe, miközben erősen megölelt.  
- Gyere be gyorsan, úgy érzem nagyon sok mindent meg kell beszélnünk- folytatta, miközben szép lassan elengedte az erős szorítását, majd besétált a kis házba, én meg mentem utána.
A ház nem volt túl nagy, öt szoba volt szépen berendezve, egy konyha, egy fürdőszoba, és három olyan helység ahol aludni lehetett. Mi a konyhába mentünk be. Régi bútorok, egy kis fatüzelésű sütővel elárulta, hogy nem valami gazdag körülmények között élnek.
- Nem vagy éhes?- kérdezte, miközben egy kancsó forró vizet tett fel forrni.
- Nem, de a teát szívesen elfogadom. – válaszoltam.
- Mesélj valamit addig magadról, mégis mi történt ott veled a templomba?
- Huu –kezdtem mondani valómat egy erős sóhajtással, majd nekiesetem a történetemnek.   
 - Hát a kezdettekben minden rendben ment, szüleimmel boldogan éltünk viszont egy különös napon anyám banditatámadás áldozata lett, így apámmal kénytelenek voltunk menekülni, de szerintem erről te is tudsz. Közel három évig bujkáltunk, míg végül 11 éves koromra befogadtak a Naoki hegy szerzetes templomába. Apám sajnos nem jöhetett be velem, így kénytelen volt elhagyni az országot. A templomba rengeteg mindent megtanultam, köztük a földelem használatát, illetve leraktam a genin vizsgát. Azóta betöltöttem a 16. évemet, a családomról apám el tünése óta nem tudok semmit. Mikor megkaptam a leveled, gyorsan összecsomagoltam és elutaztam ide, a Hold országába. – meséltem miközben aprókat kortyolgattam a forró teába.
- Értem Riku, tudod, amit megbeszéltünk az így is lesz, ha akarsz, itt maradhatsz, ha nem akkor pedig bármikor visszamehetsz a templomba. A lényeg, hogy neked jó legyen. Viszont most márt, későre jár itt az ideje, hogy elmenjünk aludni. A szobád a konyha melletti kisebb szoba lesz. Mivel nem tudtam, hogy mikor érsz ide, így nem rendeztem még be, az majd legyen akkor a te feladatod, de előtte mindenkép mosakodj meg.
- Értettem és köszönöm. - válaszoltam. Miután lefürödtem, bepakoltam a szobámba. Egy ágy és egy nagyobb szekrény állt a szobába. Mikor a ruháimat kipakoltam a zsákomból, szépen beraktam a szekrénybe, majd lefeküdtem aludni. A hosszú út miatt nagyon fáradt voltam, és kimerült. Álmomba a templomban lévő társaimról és mestereimről álmodtam.
 

 
Előzmények: Éveimet a templomba töltöttem, majd mikor is egy különös levél érkezett a házhoz. A címzett én voltam, a feladó pedig a nagybácsikám. A levélben megkért, hogy költözzek hozzá a Hold országába. Sok habozás után, úgy döntöttem, hogy itt hagyom a templomi életemet és egy teljesen újat kezdek majd, a Hold országában. Az út hosszú volt, több napig hullámoztam a tengeren, egy kisebb kereskedő hajó fedélzetén. Mikor végre megérkezett, kikötöttünk és elindultam a nagybácsikámékhoz.  Mivel ő túl messze lakott a parttól, így egy lovas kocsi segített a ház megtalálásában. Mikor megtaláltam az épületet, bácsikám szívélyesen fogadott. Még az nap, elfoglaltam a szobámat, és megbeszéltük az általános szabályok.      
 
A napok az új országban és az új helyszínen remekül teltek, jól éreztem magam. Az elmúlt röpke hetek inkább az ismerkedéssel és a falu felfedezéséről szólt. Nagybátyámmal rengeteget beszélgettünk az elmúlt időkről persze apámról is, de anyám tragikus halála sem maradhatott ki a sorból. Habár könnyes szemmel merengtünk vissza a múltba, mégis boldogak voltunk, hisz végre sikeresen megoldódtak a dolgok. Bácsikámat utoljára tíz évvel ezelőtt láttam, és márt nagyon hiányzott. Persze rengetegszer gondoltam vissza a templomi életre és az ottani társaimra, de főleg Lee-re, a legjobb barátomra. Habár az óta sűrűn levelezünk, mégis hiányzik. Tehát, ahogy mondtam a hetek jól teltek, minden a legnagyobb rendben zajlott, de egyszer csak egy szombati napon, a vacsora kellős közepén egy fura bejelentést tett
Shiko (a bácsikám).
- Riku valamit el kell mondanom!- szólalt fel komor hangon, miközben forró levesét szürcsölgette, néhol hiányos fogsorával.
- Hallgatom Shiko- válaszoltam vissza kissé idegesen.
- Lehet, hogy túlkésőn szólok, de nem akartam mindent elsőnek a nyakadba zúdítani.
Tehát van egy levél, amit még apád küldött érkezésed előtt olyan három hónappal.
Azért is írtam neked azt a leveled a templomba, hogy végre felkeress engem, és talán van rá valami mód, hogy újra láthasd az apádat.        
Szavai hallatára az evőeszköz csak úgy kiesett a markomból, majd felálltam a székből és kissé megszédülve a hírtől markoltam az asztal sarkát, majd, mint aki meg van rokkanva halkan és gyengén válaszoltam.
-  Tehát még él?
-  Riku, ha jól számolom, nagyabból három és fél hónapja kaptam a levelet, hogy mikor írta és mennyi ideig tartott, hogy megérkezzen, nem tudom. Az a lényeg, hogy van valami csöppnyi esély arra, hogy él. A levél az nekünk íródott.
- Kérlek, hozz ide, hadd olvassam el!
-  Rendben- mondata, majd miután felállt az asztaltól, megfordult a konyhai kredenc felé, és a szekrény tetejéről egy közepes méretű borítékot vett le, majd letette elém az asztalra.
Nem szóltam semmit, csak fogtam és egy hirtelen való mozdulattal fejtettem le a borítékot, a levélről. A papírt szépen kihajtottam, majd felolvastam magamban.
 
 
Tudom, hogy nagyon régen írtam, de hidd el meg volt rá az okom.
 Miután a feleségem meghalt, a banditatámadásba, Rikuval menekülésbe kezdtünk.  Közel három évig menekültünk, amíg egy napon Rikut sikerült biztonságba helyezni, a Naoki Szerzetes templomba. Azóta négy év telt el és talán most jött el az ideje annak, hogy írjak. Hogy miért kellett ennyit várni, majd később elmesélem. A legfontosabb dolog, hogy vidd el Rikut magadhoz, és miután tényleg sikerült iderángatnod, mutasd meg neki ezt a levelet. Ha sikerült őt magadhoz venni, kérlek, figyelj rá és vezesd őt a jó irányba.
Tanítsd illetve, ne hagyd, hogy lezülljön.
   
Szerbusz, egyetlen fiam. Habár úgy érzed, hogy elhagytalak, és gondolom, hogy látni se akarsz, kérlek azért hallgass meg. Tudom nehéz lesz bármi értelmes érvet felhozni, hogy akkor miért nem maradtam veled, de csak hallgass meg, persze ha ezek után még egyáltalán hiszel nekem. Amint most mondok, azt a legnagyabb titokban kell tartanod, nagybátyáddal együtt. Olyan információkat birtokában vagyok, hogy folyamatosan menekülnöm kell, hisz az a szervezett, aki végzett anyáddal azóta engem keres. De kezdjünk inkább az elejénél. Tehát miután átadtalak téged a Naoki hegy szerzeteseinek, vissza kellett mennem a faluba, egészen az otthonunkig. Volt egy olyan érzésem, hogy nem csak készpénz miatt ölték meg. Habár mióta együtt elhagytuk a falut eltelt két és fél év, a kisebb harcok a polgárok és a banditák között még mindig folytatódtak. A falut védő harcosok szinte márt nem is tudnak mit tenni ellenük.
A szervezett neve eddig még ismeretlen, de nem is ez a lényeg. Tehát miután visszamentem, hogy egy kicsit körbenézzek a házam körül, és hogy meglátogassam a feleségem sírját, valami furcsát tapasztaltam. A sír meg volt rongálva, és valaki még a koporsót is fölfeszítette. Mivel, nem igazán értettem, hogy mit akarhatnak még mindig, az elhunyt anyádtól, így egy kicsit körbeszaglásztam a házam körül. Habár a koporsó is meg volt rongálva, a fehér fátyolba tekert asszonyhoz nem nyúltak. Gondolom féltek a szentségtörés miatt. A kis kutatásomat így tovább folytattam. Miután átvizsgáltam a sírnál kiásott gödröt és nem találtam semmi különöset, beléptem a házba. A kis tanyasi épület, még jó állapotba volt, látszott, hogy anno sokat foglalkoztunk vele. Habár kívülről állt a ház, belülről látszott rajta, hogy kissé le van pusztulva, és hogy több éve nem járt itt senki, persze a betörőket és a csótányokat kivéve.
 A ház belsejében vastagon állt a por és a bűz, illetve a különböző kisebb rágcsálók tetemei szétszórtan ellepték a padlót. A bútorok megvoltak rongálva, illetve ami érték volt azt már rég elvitték. Mivel a kis házikóba nem volt semmi különös nyom, a romokat leszámítva, így átmentem a ház melletti istállóba, ahol rendszerint a lovakat tartottuk. Természetesen az ól üres volt. Csak néhány szénás bála bűzölgött a sarokba, ami rágcsálók búvóhelye is volt egyben. Mikor még a házat építettük, a feleségem mindig is féltette az értékeit, főleg itt a kietlen terület miatt, így kitalálta, hogy építsek egy titkos kis pincét, ahová majd a kincseit eldughatja, illetve ha baj van, oda eltudjon bújni. Ezt a kis búvóhelyet az istállóba építettem meg, pontosabban a lovak alá. Úgy véltem, hogy itt talán majd nem fogják megtalálni az értékeket, de erről te a helyről te is jól tudsz Riku, hisz sokat játszottál benne. Na de visszatérve a kutatásomra, az ólba felfeszegettem a padló lapokat, és lementem a pincébe.
Ahogy lesétáltam falnak támasztott létrán, a pókháló és por szinte mindent ellepet. A nagy sötétség szinte mindent ellepett, így kénytelen voltam fáklyát gyújtani. A fáklya fénye remekül bevilágította a kis szobát, és könnyedén rájöhetett az ember, hogy rég nem jártak itt.
A pár négyzetméteres helyiség jól be volt rendezve, a polcokon még ott álltak a vizes és a boros üvegek, a földön három szék hevert és mellettük az a bizonyos láda, amiben az értékek voltak. Én nagyon ritkán jártam le ide, inkább a feleségem tartotta karban e helységet és ő hozta ide a holmiait. Lent egy kicsit elmerengtem a régi idő emlékein. Majd miután magamhoz tértem, odamentem a ládához és kinyitottam. Üres volt, amit nem igazán értettem. Dühös voltam és nem értettem, hol vannak a kincsek. Idegességemben megfogtam a ládát és a falhoz vágtam, majd leültem a székre. Mivel nem tudtam kezelni az érzelmeimet, így zokogásba törtem ki.
Folyamatosan kérdések merültek fel bennem. Dühömben ismételten felálltam és elkezdtem rugdosni a székeket és összetörni a borokat. Mikor is egy hirtelen mozdulattól valamibe beleakadt a lában és elestem.
- Mi volt ez? – kérdeztem magamtól, majd térdre ereszkedtem és kezeimmel elkezdtem söpörni a poros és koszos talajt, mikor is észrevettem egy kisebb kampót.
- Hát ez meg mit keres itt?- kérdeztem ismételten majd megragadtam azt a bizonyos kampót, és egy erő teljes mozdulattal megrántottam. Mikor sikeresen felhúztam a padlóból egy kisebb darab feljött a deszkákból, és a kis gödörbe egy kb 20 dekás aranyrudat véltem felfedezni.
Szemem káprázott, és örömömben a sírás veszélye fenyegetett. Egyszerűen nem értettem, hogy hogyan került ez ide, mert általam biztos, hogy nem.   
Mivel nem akartam sok időt eltölteni e veszélyes helyen, így gyorsan eldugtam az aranyat a táskám aljába és menekülőre fogtam magam.
Így márt világos volt, hogy miért végeztek anyáddal, hát az arany miatt. De hát hogy honnan, tudták, hogy ilyen érték van, a házunkban azt még mai napig nem tudom. Na de mind egy most a legfontosabb, hogy kutatásaimat folytassam az arannyal kapcsolatban.
Ha valamit megtudok még anyád halálával kapcsolatban írók, addig is vigyáz magadra.
 
 
Mikor elolvastam a levelet, kezeim és szinte minden porcikám remegett. Nem hittem el, hogy még mindig él. Az aranyról én sem tudtam semmit. Nem tudom, hogy mi módón kerülhetett be az istállóba. Remélem apa sikerrel fog járni, és megtudja az igazat. Addig is én tovább edzek, hogy erősebb lehessek, hogy végre megtudjam fékezni a banditákat a született városomban.    
// Habár bővítmények, lehet, hogy fura még terveim szerint nagy szerep fog játszani benne ez az arany, apám megtalálásához. //

 
/Bővítmény-idő: Itanashival való megismerkedés, valamint Ame no Ekibiogami szervezetbe való belépés után.  Tér: Tűz országának elhagyása után, Fű országa-Hozikujo./
 
Közel két hónap telt el azóta, mióta Itanashival megismerkedtem, valamint elhagytam a Tűz országát, ahol addig bujkáltam a háború elől. Szökött ninjaként nagyon nehéz dolgom volt.
Minden egyes lépésemet sokkal jobban átkellett gondolnom, mint előtte. Felvettem egy bujkáló életmódot, és megpróbáltam mindenféle konfliktust elkerülni. Szinte két-három naponta váltottam a szállásaimat, sőt ha az idő jó volt, akkor kint aludtam az erdőben. Egy teljesen új életmódra váltottam. Napközbe nem mentem ki az utcára, és a vásárlásaimat is csak nagyon óvatosan intéztem. 
Egyszerűen féltem a fejvadászoktól, és féltem, hogy valaki rá fog jönni, hogy közöm van a rabláshoz. Csak és kizárólag éjszaka közlekedtem, és akkor is intéztem az ügyeimet, valamint az edzésemet is.
Szinte pontosan vissza tudok emlékezni arra a napra, hogy miként is csábított át minket Itanashi, Ayemevel egy teljesen más oldalra. Már előtte jól tudtam, hogy nekem nem az utcán lenne a helyem, és nem úgy kéne élnem, mint valami bukott csavargó shinobi, hanem inkább, mint valami harcos, aki minden nap azért küzd, hogy elérje az álmait, ami nem más, mint a valódi erő teljes megismerése, és persze elsajátítása.
Amint felmérte képességeimet és látta bennem a tűzet, valamint azt az akaratot, amit az erő után érzek, gond nélkül befogadott, és ígéretet tett, hogy megmutatja nekem a valódi hatalom, tudást, és erőt, hogy majd egyszer én is olyan shinobi legyek, akinek képességei felülmúlják a legtöbb emberét.
Ezek után Itanashi megmutatta a kisebb birodalmát, Hozikujo-t, ahová lényegébe be is költöztem.
Annak ellenére, hogy ez egy börtön, a raboktól igen távol kerültem, sőt szinte alig találkoztam velük.
Persze annyit tudtam róla, hogy az egyik legszigorúbb, és legkeményebb börtön az országba, de talán az egész világba is.  A rabok nagyon kemény bánásmódot kapnak, és ha valaki innen ki akar szabadulni, annak valami csodát kell tennie.
Tehát amint beköltöztem, és hozzászoktam az új környezethez, valamint kipihentem az elmúlt pár hét fáradalmait, Itanashival el is kezdtük az igen komoly edzést.
Az, hogy már rég edzettem az meglátszott a teljesítményemen is. Éreztem, hogy fizikailag le voltam gyengülve, sűrűn jött rám a hányinger, valamint a végtagjaim fájdalma szinte mindennapos volt.
 De ez még nem volt semmi. Itanashi célja az volt, hogy fájdalomküszöböm sokkal jobb legyen, így az edzésébe belevett különböző kínzó próbákat is. Láncokkal kötözött ki, kígyókat eresztett rám.
Azonban nem csak fizikailag edzettünk, hanem mentálisan is, komoly időt szántunk a meditálásra, valamint egyéb olyan feladatokra, amin a hangsúly a koncentráláson alapszik.
Ez a két utóbbi feladat gyakorlása, nagyban elősegíti az új jutsuk tanulását, valamint a homok elem manipulálását.
A rengeteg futástól lábfejem feldagadt és talpam olyan kemény volt akár egy szikla. A rengeteg ütés, amit vagy fákon, vagy köveken gyakoroltam, öklöm a kétszeresére dagadt és tenyerem tele volt vízhólyagokkal. Eleinte tényleg nagy szenvedéseket éltem át.  A korai kelés valamint a késői fekvés teljesen felborította a szervezetemet, valamit a napi 5 óra alvás még inkább kifárasztott. A napi étkezést kettőre csökkentette és akkor is olyat ettem, amiben szinte semmi energia nem volt. Folyamatos rosszullét és szédülés szinte végig jelenvolt. 
Mivel csak háromnaponta tudtam megmosakodni, a bogarak és más élősködők tejesen ellepték testem hajlatait és persze a hajamat. A napok nagyon lassan teltek, de tudtam, hogy ha ennek egyszer vége lesz, akkor talán én leszek a legerősebb shinobi. Ez a brutális edzés teljesen megváltoztatta az életfelfogásomat. Elkezdtem örülni a legapróbb dolgoknak is, mint egy gyümölcs a fán, amit nagy boldogsággal fogyasztottam el, valamint nagy örömöt találtam a természetben, az időjárásban.
Ha már jó volt az idő sokkal jobban teljesítetem és egy madárcsicsergésnek is úgy tudtam örülni, mint egy falat ételnek az asztalon. A brutális kínzások alatt folyamatosan a szerzetesekre, és a családomra gondoltam, és ha nem is voltak velem valahogy úgy éreztem, hogy ők adták nekem az erőt. 
Ahogy telt-múlt az idő annál nagyobb sikereket értem el, mind futásban, mind pedig a pusztakezes gyakorlatokban. Folyamatosan éreztem, hogy erősödöm és a megpróbáltatásokat egyre jobban bírom és éreztem, ahogy a testem a pokolból emelkedik fel egészen a mennybe. A rengeteg heg és sérüléseim egyértelműen mutatják, hogy min mentem keresztül. Csak az járt a fejembe, ha ez kell a sikerhez, akkor megcsinálom. Az utolsó hét kezdetekor, Itanashi folyamatosan növelte a távot, valamit a kínzások idejét, és elvett abból, ami erőt adott számomra és növelte, ami fájdalmat okozott. A brutális edzésnek köszönhetően már nem éreztem úgy a fájdalmat, és a rengetek heg is feledésbe merült.
Egy hónap elteltével Itanashi már csak egy kopott ruhájú, fizikailag megtört gyereket láthatott maga előtt, aki egy gúnyos mosollyal próbálta lezárni az elmúlt hónapot. Érezte belülről, hogy ha mestere nem is mutatja ki érzéseit, mégis büszke rá. Nem véletlenül fogadott tanítványává, és engedett be a hajlékába. Nem véletlenül, foglalkozik velem annyit, és mutatja folyamatosan az új dolgokat.

Azonban, a hónap egyik legjelentősebb pillanata az-az, hogy a kígyókkal való edzés rádöbbentett arra, hogy ha az embernek van egy társa, akkor még nagyobb erőre tehet szert, így az edzések során bennem is felmerült, hogy mi lenne, ha nekem is lenne egy állatom, amelyet bármikor segítségül tudnák hívni.
 Azonban, hogy ha csatlakozni szeretnék a kígyókhoz, egy újabb próbát kellett kiállnom.
 Yakura megidézése után, a kígyó egyből rám vette magát, és testével, erős fojtómozdulatot tett, ezzel próbált megtörni. Azonban én álltam a sarat, hisz az elmúlt hónapban, pontosan ezt gyakoroltam.
Szinte a fájdalom receptoraimat kikapcsoltam, szívemet lenyugtattam és vártam, amíg lenem kúszik rólam.
Yakura érzete, hogy nem bír megtörni, így hamarosan lekúszott rólam, majd szájából egy pecsétet köpött ki. A tekercset felvettem a földről majd, kiterítettem. Amint megharaptam, az ujjamat, a vér szép lassan el is kezdett folyni onnan, majd  az egyik kis rubrikát tetszés szerűen kiválasztva, beleírtam a nevem. Tairjuko Rikuno. 
Amint aláírtam a tekercset, összetekertem, majd a kígyó lenyelte, és egy nagy pukkanással már el is tűnt.
A szerződés sikeresen megtörtént, most már csak az idézést kellett megtanulnom. Itanashi részletesen elmondta a feladatott, valamint a kézjelek is. A megfelelő chakra mennyiség után, meg kell harapni az ujjat utána, következhet a kézpecsét megalkotása - vadkan, kutya, majom, madár, kos- majd tenyeret a talajra helyezni. A földön megjelentek igen fura jelek, majd előtörő füst után, egy pukkanás jelezte, a megidézést. Jó pár gyakorlás után sikeren megtudtam idézni Mazorát. Nap végére nagyon büszke voltam magamra, és kíváncsian vártam, hogy majd miként is fogunk viselkedni egy csapatba.
Valóban, ha társa van az embernek, akkor talán megkönnyebbülhet az élete, mind harcok, mind küldetések során.
Itanashi ezek után, egy új jutsut mutatott meg, amit közvetlenül kígyókkal lehet csak létrehozni. 
A technika lényege, hogy a használó a ruhaujjából képes, akár több tucat kígyót is küldhetünk az ellenfél felé. A kígyók nagyon gyors tempóba, szinte kilövellni, veszik célba az áldozatott, akit képesek megharapni, vagy teljesen körbefogni.
Így egy újabb tanulással eltelt nap következett be. A technikát szép fokozatos építettem fel. Elsőnek a kígyókat, próbáltam létrehozni, aztán megpróbáltam a méretüket növelni, majd ismételten a kígyók számára koncentráltam, és végül ezeknek a méreteire. A nap végére szerencsére, sikerült szinkronba hoznom, mint méretileg, mint számilag a kígyókat, és valóban képes voltam több tucatnyit is létrehozni.
Itanashi valóban betartotta szavát, és az elmúlt hónapban a komoly edzés mellet, rengeteg új dolgot mutatott meg. Sikerült több technikát is elsajátítanom, valamint egy újszövetséget létrehoznom a kígyók oldalán. 
Itanshinak valóban sokat köszönhetek, és mostanra már biztos, hogy jó döntést hoztam, azzal, hogy becsatlakoztam a szervezethez. 
A tanulásom után, Itanashinak el kellet, hagyni a kis birodalmát, azonban nem hagyott itt feladat nélkül. Rám bízta a rabok ellenőrzését, valamint én sem fogok tétlenkedni. 
Távollétében is folytatni akarom a kémény edzést. A nap legtöbb részét gyakorlással töltöttem el, nagy szerepet fordítottam azoknak a jutsuknak a figyelmére, amit nem régibbe sajátítottam el, valamint rengeteget gyakoroltam a homok manipulációt. Esetleg ha az idő nem engedte, akkor meditáltam, valamint a könyvtárba tevékenykedtem. Egyre többet olvastam a kígyókról, régi technikákról, valamint csak úgy az országokról. A napok így teltek el, amíg Itanashitól, egy fura levelet nem kaptam, hogy ideje küldetésre mennem.
 
A bővítményem lényege az volt, hogy összegezzem mi is történt velem, az elmúlt két hónapban Itanashi oldalán. Megmutassam, hogy milyen komoly és színvonalas edzéseken vettem részt, valamint, hogy mennyi új jutsut tanultam, valamint sikeresen be tudtam lépni a kígyók társadalmába. Egyáltalán nem bántam meg, hogy csatlakoztam hozzá, hisz a kemény munka eredménye teljes mértékben meglátszik.  
 
Megtanult jutsuk összegezve:
 
·          Homok csápok-Suna no Shokushu 
·          Kígyókkal való szövetkezés
·          Idéző jutsu
·          Árnyék kígyó kezek
·          Magasabb fájdalom küszöb
·          Homokzápor
 
 
 Elért felszerelések összegezve:

 
·          Szervezeti köpeny, fejpánt
·          Homoktök-homoktárolására
·          Vértek