A füstbe ment terv - Bayakoshi Yuukihime vs Hazame Karou

A dolgok nem mindig mennek úgy, ahogyan azt a ninja lánya szeretné. A terv az volt, hogy nyugodtan sétálgatva, kicsit levegőztetem buksimat és majd valamikor a délután közepén esetleg, benézek egy küldetésért. Persze, ebből semmi sem lett, amint kiléptem az ajtónkon, ugyanis valami fickó, aki valahogyan folyton megtalál engem, bárhol is tartózkodjak, közölte, hogy küldetésre kell mennem. Na persze. Amióta dúl ez a fránya háború, egyfolytában csak küldetésekre kell rohangálni. Megoldani ezt, megoldani azt.. Hát mikor hagyják már az embert egy kicsit pihenni. össze szedtem némi felszerelést, amit magammal akartam vinni, majd elbandukoltam a küldetésért. Micsoda ötlet. A küldetésem persze az volt, hogy menjek el valami isten háta mögötti farmra, ahol a hírszerzés szerint gyanús alak bukkant föl. Mivel a gyanús alakoknak semmi keresnivalójuk nem lenne azon a farmon. A tudtára, vagy tudtukra kell adnom, hogy Kirigakure nem látja szívesen a gyanús alakokat. Úgy voltam az egésszel, hogy felőlem aztán jöhet az, aminek jönnie kell, szóval tenni fogok róla, hogy az illető valahol máshol akarjon bujkálni. Mondjuk egy folyó fenekén, a halak között. Magamra húztam hát ninja overallomat, és fekete kámzsámat, amely arcom nagy részét takarta. Algazöld szemeim villogtak csak hűvösen, prédára leső tigris módjára. Öt shurikent és öt senbont vettem magamhoz, valamint Ninjatomat kötöttem a hátamra, illetve háromméternyi drótot tekertem az alkalomra. Ennyi fegyvernek bőven elegendőnek kell, hogy legyen egy gyanús alakkal szemben. A farmhoz igen sokat kellett gyalogolni. Talán a harmadik nap közeledett már a végéhez, amikor is odaértem. A jótékony sötétség leple, lassan hullott alá. A Nap vöröse, még utoljára bíborba festette a horizontot, mielőtt megpillanthattam volna az épület együttest. Hát a farmon lévő épület nem volt túlzottan eső álló. Tetejét, valamikor már porig égették, falai még álltak ugyan, de legfeljebb a széltől tudták védeni az ott tartózkodó gyanús alakot. Akit, igen komoly pechemre, nem láttam. feltehetően a falakon belül tartózkodik és a kitört  ablakok helyén, kifelé kacsingató tábortűz melege mellett pihenhet. Vajon mi vezet valakit odáig, hogy tábortüzet is gyújtson? Ennyire hideg nincsen, így arra következtetek, hogy ételt készít magának vagy az idiótább Genineket akarja csapdába csalni. Nos én ráérek, ráadásul az éjszaka leple nekem kedvez. Az épület, egy ablaktalan oldala felől közelítem meg a helyet. Jobbom a Ninjatom markolatán, így szükség helyzetén, azonnal képes vagyok előhúzni azt és még ugyan abban a pillanatban lecsapni. Lépteim teljesen nesztelenek, hiszen a Néma Gyilkolás Művészetének köszönhetően, hangtalanul vagyok képes lopakodni. Az épülettől, alig vagyok öt méterre, amikor feltűnik számomra valami. A Harcos Tücskök násza ebben a hónapban esedékes, az egész éjszaka zeng tőlük ilyenkor. Úgy tűnik, hogy a kis nyamvadékok kiszúrhattak, ugyanis pont a legkritikusabb pillanatban kussoltak el. A kérdés az, hogy az ellenfelemnek feltűnt-e, eme hangos jószágok hallgatása és levonja-e azokat a következtetéseket, amelyeket ilyenkor súlyos pillanatokon belül le kell vonni. Nevén nevezve a dolgot: az éjszakában idegen settenkedik.

Síri csendben hallgatózok, miközben az éj sötét leple alatt, fekete ruhámban és fekete kámzsámban, amely arcomat fedi, olyan tökéletes mozdulatlanságba dermedtem, hogy valószínűleg akkor se vennének észre, ha előttem kempingelnének. Azonban alig hallok valamit, csak a tűz ropogását és valamilyen hús orrba kéredzkedő illatát érzem. Ravasz és szinte már Kirigakurei ninjához méltó ötletem támad. A ravaszság és megtévesztés, olyan fényes ötlete körvonalazódik előttem, amelyre korábban még nem tapasztaltam példát. Már persze, saját magamhoz képest, még koránt sem voltam ennyire ravasz. Jobbom ujjai, lassan ellazulnak és végül ujjaim elengedik a Ninjato markolatát. Kézpecsétek után, a Henge no jutsu kerül alkalmazásba. Alig telik el pár pillanat és a tizenhat esztendős, ifjú kunoichi helyén, tizenhárom esztendős, verziója jelenik meg. Öltözékemet kissé piszkosra és szakadtra fogtam, mintha napok óta gyalogoltam volna. Azt hiszem álcám tökéletes lesz ahhoz, hogy egy vérprofi ninját ne is, de egy fiatal chunin-t vagy tapasztaltabb genint megtévesszen. Folytatom utamat, majd egy a földön heverő gallyra lépek szándékosan. Aprócska jele annak, hogy valaki tényleg közeledik, egy ártalmatlan kislány azonban, ugyan kire lenne veszélyes. Amikor az épület kövéhez simulok, lábammal szándékosan koppantok a falon. Lassan haladok. Immáron aprócska ujjaimmal kapaszkodok meg az egyik ablak romjain. Lassan húzom fel magamat, a tűz fényköre már feltehetően megvilágította aprócska ujjaimat és lassan kidugom a fejemet, a jótékony kő fedezék takarása mögül. Persze, csak akkor, ha nem kapok a felbukkanásomkor valami ninjutsut vagy dobófegyvert a képembe.  Ha ezek elmaradnak, akkor a tűz mellett megpillantom a célpont ... várjunk csak. A szemem sarkából pillantok meg valamit, csak nem tudom jól kivenni. De mintha valami lenne ott. Ennek ellenére, a tűznél kuporgó, feltehetően, valamilyen Bunshinhoz szólok. Nevetséges évekkel korábbi hangomat ismét hallani.
- Szija ... 
Rövidke hatásszünet, alig pár pillanat, hogy megfelelő legyen a hatás. A Bunshinok ritkán képesek értelmes kommunikációra, legalábbis tudtommal. 
- Szija ... kapok abból a finom husiból én is? 
Kérdezem, mintha csak egy éhes gyermek lennék. A Bunshin, ha tökéletes mása a valódinak, akkor pontosan árulkodik ellenfelem kinézetéről és erőnlétéről. Már csak az a kérdés, hogy mennyire voltam ügyes és tudom megkeverni a lapokat. Úgy vélem, hogy erre van esélyem. Álcám alatt ugyanis olyan hibákat vétettem szándékosan, amelyeket egyetlen ninja se vétene. Chakrámat az álcám fenntartására koncentrálom, mindaddig, amíg szükséges. Így, reményeim szerint, ellenfelemet tökéletes tévhitbe ringathatom, hogy az, aki megközelítette az épületet, csak egy éhes gyermek. Ha sikerül álcámmal átvernem ellenfelemet, akkor igyekszem majd a közelébe kerülni. A támadás pillanatára pedig ki fogok várni. Ha felbukkan a valódi ninja, erősen meglepődöm, hogy álcám ne lepleződjön le. Amennyiben a Bunshint szólaltatja meg, akkor annak válaszolok. A támadással egyelőre várok. Kíváncsi vagyok, hogy ellenfelem mennyire jó idegrendszerű és hogy bírja a fogócskát Kirigakurei módra. ha esetleg, talán le is lepleződnék előtte, azt még mindig nem tudhatja, hogy hányan is vagyunk még odakinn. De egyelőre abban reménykedem, hogy felmérhetem ellenfelem erejét és tudását.

A klón felém fordítja arcát és szigorú pillantások közepette a kardja után nyúl, majd lassan előhúzza azt. Höhö, nem olyan ostoba, ez a shinobi, mint azt gondolta volna bárki is. Azonban bebizonyosodott, hogy egy klónról van szó, valamint az is, hogy nincs társa. Ennyi idő alatt, már felbukkanhatott volna az ellenfél erősítése. Én azonban játszom tovább a szerepemet. Szemeim elkerekednek, amint meglátom a Katanát, fejecskémet vissza húzom, hogy csak éppen csak átlássak az ablak romja fölött. Az ijedtségre utaló nonverbális jeleket tökéletesen utánozom. Most pedig következzenek a szóbeli megtévesztés jelei. A klón erre ugyan nem fog tudni válaszolni, hiszen előre programozott minden klón, az értelmes interakcióra képtelennek kell lennie.
- Miért nézel ilyen ijesztően, rosszat mondtam? Én csak éhes vagyok. 
Egy gyermek bizony, ha nagyon éhes, nem feltétlen foglalkozik a veszélyérzet diktálta paranccsal, miszerint: menekülj. Mivel ellenfelem ninja, nagyon is jól tudja, hogy miért tanulja meg minden shinobi az éhség érzetét uralni. Amikor valaki éhes, nem törődik semmivel, csak azzal, hogy élelemhez jusson. Azt keresi, arra gondol és borzalmasabb esetben, még saját barátait is képes elfogyasztani az, aki sokáig van kitéve az éhségnek. Így nem is tűnhet, annyira irreálisnak, hogy az éhes kislány inkább megkockáztatja, hogy elvadulnak a dolgok, mielőtt ténylegesen elmenekülne a lehetséges élelemforrás közeléből. A kinézet, az ijedtségre utaló jelek és a szavaim alapján, képtelenség eldönteni, hogy egy Henge no jutsus shinobival, vagy egy valóságos kislánnyal van dolga az embernek. Kirikgakure shinobijai különben sem szoktak ilyesmire időt pazarolni. Legalábbis hírnevünk nem utal ilyesmire.
- Csak egy aprócska falatot kérek és utána ígérem elmegyek innen. 
Mondom s elengedem az ablaknak párkányát, hogy leereszkedjek a földre. Amikor lábam a talajt éri, még egyszer megszólalok. 
- Ne légy ilyen kegyetlen! Miért akarsz bántani, amikor semmi rosszat nem csináltam. 
Mivel immáron a látókörén kívül vagyok, hiszen takar a fal. A klónjára már nem támaszkodhat. Vagy ki kell jönnie az épületből, vagy bentről kell mondania valamit. Ezekkel újabb kétségek és aggodalmak elé állítottam ellenfelemet. Vajon összeszorul a szíve a piszkos kislány könyörgése hallatán, vagy egy szívtelen gyilkos? Tehát következő reakciójából is érdekes információkhoz lehet jutni. Egyelőre azért még várok a tényleges támadással. S ha más nem, gonosz ötletem támadt.

A kislány elég kitartó, de mint az már többször meg lett állapítva, sokkal jobb neki, ha nincs a közelemben. S ebből kifolyólag el kell íjeszteni minél hamarabb. A látóteremből kiesett, de ez azt jelenti, hogy ő sem lát rám. S mivel az ablakban klónom is takarást nyújt, ezért bátorkodom feloldani a Kakuremino no jutsut. Egyrészt így megelőzöm a fölösleges chakrapazarlást, másrészt így könnyebben tudok koncentrálni arra a technikára, amit alkalmazni akarok. Mert a kislány szavai alapján nehéz lesz megszabadulni tőle, de nem lehetetlen. Klónom az ablakban áll, kardját fenyegetően maga elé tartva. Arca rosszindulatú.
Ha nem lenne háború és nem lennék küldetésen, valószínűleg már megetettem volna a szegény kislányt mégha ez azzal is jár, hogy nekem kevesebb jut. Sőt talán magam mellé veszem és amikor hazamegyek Ő is jönne velem. De nem így áll a helyzet, mert háború van. S a háború nem kislányoknak való.
Ezért hát így vagy úgy, de fontos elriasztanom, márpedig mi lenne erre alkalmasabb mint egy az emberiség nagyrésze által elutasított téma, mely nem csak undort, de komoly félelmeket is teremt, pláne ha ennek a dolognak az adott személy a célpontja. Kézpecséteket formálok és miután létrhoztam az Utsusemi no jutsut megszólalok:
- Eddig nem nyúltam hozzád, mert magam is éltem így, ahogy Te. De ha nem tűnsz el, akkor Te leszel a reggelim.
S miután meghatározhatatlan írányból jön a hang, már csak ez is félelmetes lehet, a rosszindulatú klónom tekintet meg pláne. Főleg úgy, hogy szája nem mozdult, így akár az is felmerülhet a kislányban, hogy a gondolataiban hallotta a hangot. Mely egyáltalán nem volt kedves, hiszen igyekeztem kárörvendően előadni, azt amit mondtam. S a kannibalizmus veszélye bizony nem csak, hogy riadalmat kelthet benne, de más érzelmeket is. Nincs az a gyerek, aki ne futna el, ha egy ismeretlen hang, mely ki tudja honnan jön, azzal fenyegetőzik, hogy megeszi. Nem érzek elégedettséget, hogy ilyen ötletem támadt, ami által megfélemlíthetem a lányt. Mert nem mindennapi finesz az biztos, viszont azért mégis... Nem az az ember vagyok, aki gyerekeket riogat. De tudom mitől ijednek meg a fiatalok, hiszen engem is sokszor próbáltak már megfélemlíteni. Néha sikerrel, néha pedig sikertelenül. De az én trükkömnek be kell válnia, mert ha nem, akkor még ennél is drasztikusabbnak kell lennem...

// Gomen a késésért //

Úgy tűnik, hogy ez a kis bajkeverő, nem nagyon akarja feladni. Mennyivel egyszerűbb dolgom lehetne, ha egyszerűen fogná magát és szépen előmászna a rejtekéből. Ahogy, az ablak alatt készülök végrehajtani a magam kis dolgát, egy érdekes dolog tűnik föl nekem. Fölöttem megjelenik ellenfelem, vagy talán a mása. Lépteket nem hallottam. Márpedig ellenfelem nem ködrejteki, ami azt jelenti, hogy lehetetlen, hogy ilyen csendben közlekedjen, mint én. Felpillantok a klónra, bambán bámul maga elé, ahogyan a klónok szokása. Majd meghallom ellenfelem szavait, amivel megakarja ijeszteni a kislány másomat. Szegénykém, ha tudná, hogy egy ködrejteki ninját akar megrémíteni azzal, hogy a hangját szétszórja. Ha már a hang szétszórásról van szó. Mi van akkor, ha genjutsu? Bár, ugyan mégis mit érdekel engem, hiszen az, hogy máshonnan hallom a hangját, nem oszt számomra. Ha valóban buta, kislány lennék, most minden bizonnyal megijednék. Ha már itt tartunk!
- Reggeli, Én?
Mondom, immáron saját hangomon, egyértelmű jelét adva annak, hogy az előbb lőtte el néhány kártyáját, amelyből egy ködrejteki kunoichi gyűjtött információt róla. Remélem, most azért kicsit rosszul érzi magát. Amint saját hangomon szóltam, oldalra gördülök, a lehető leghalkabban. Egyetlen értelmes célt szolgál ez a megmozdulás. Nem tudhatja, hogy idekinn, pontosan hányan vagyunk. Ahogyan azt sem, hogy pontosan hol. Amennyi időt rám fecsérelt, annyi idő alatt, akár öt-hat ködrejteki ninja is körbevehette a házat. Minek genjutsu, ha az ismeretlen környezeti tényezőkkel is meglehet téveszteni ellenfelünket? Ez azonban kevés, két dolgot tehetek. Megvárom, hogy kijöjjön, vagy saját magam megyek be érte. Azzal már tisztában vagyok, hogy használ valamiféle klónt. Valamint képes a hangját szétszórni, valami jutsuval. Láttam a testfelépítését, már amennyiben a saját alakját használta a klónhoz. Az épületben tartózkodik, ahol viszonylagos biztonságban van. A Henge no jutsut már feloldottam, itt az ideje, hogy egy kis játékkal kecsegtessem ellenfelemet. Kézpecséteket követően, az éjszakai kis házikó maradványaira, sűrű köd kezd leereszkedni. Remélem, sikerül egy kicsit beleültetni a parát. Hiszen nem tudja hogyan nézek ki, nem tudja milyen idős lehetek, mekkora tapasztalattal. Egyetlen dolgot látott, egy kislányt. Akiről most kiderül, hogy feltehetően egy ködrejteki gyilkos, aki azért jött, hogy az ő életét követelje magának, trófea gyanánt. Én nem szólok semmit, a Néma Gyilkolás Művészetének köszönhetően, csendben tudok mozogni. Ruhámnak bal ujjába, három Senbont tűzök, majd csendben várakozni kezdek. Jelenleg köd borítja az egész házat. Még néhány pillanat és a bent lobogó tűz ellenére, az orráig sem fog látni. Én türelmes vagyok, vajon mikor fog elszakadni ellenfelemnél a húr?

A klónom csak áll az ablakban, fenyegetően mered maga elé. Szavaimat üres némaság követi. Ürömmel kevert öröm tölt el. Célom beteljesítettem, halálra rémült egy kislány! Zseniális vagy Karou, a háborúban képes vagy olyanná válni mint az apád... Most aztán büszke leh...
Ez a hang már nem ugyanaz a hang volt. Mélyebb, felnőttebb. Mi mással tudnám magyarázni, mint hogy a várvavárt shinobi megérkezett? Ha pechem van akkor shinobik. De hát küldetésem teljesítése érdekében vállalnom kellett ezt a kockázatot. Most fejemben zsonganának a tervek, ha hagynám hogy zaklassanak. De mivel ezt nem engedem, ezért gondolataim egyszerűek. Nem vagyok az elme bajnoka, ezt mindig is tudtam magamról. Feltünhetett volna pár apróság, ami így a tények tudatában már abszolút nyílvánvalónak tűnik. Persze könnyű leszűrni a következtetést, ha már túl vagyunk a "próbán". Eddig trükközött, hogy miért, hát lila gőzöm sincs. Talán megpróbált kiismerni? Nevetnem kell rajta, sosem szerettem ezt a figyeljük meg távolról dolgot. De persze ez nekem most jó helyzet, mert így kiderült abszolút hozzám akar idomulni. Az én lépéseimre akar válaszolni. Mások precíznek mondanák én unalmasnak nevezem az ilyen shinobikat. Várni, nézni, újra várni... Hogy lehet ennyire óvatoskodni? Mindegy, nem sokat nyom a latba. Valahogy be kell jutnia (vagy jutniuk) az épületbe, hogy bármit is tudjanak kezdeni velem. Mert kintről nem fognak győzni. S amíg ott vannak sokat nem kell aggódnom. De mivan ha bejutnak? A kérdésem önmagam felé jogos, de valószínűleg valamelyik fél meghal. Ha többen vannak, akkor minden bizonnyal én. Megvonom a vállam az ilyen gondolatokra. Azzal hogy ávert a becsületembe gázolt és ha annak védése közben halok meg, akkor boldogan teszem. Katsumi tudni fogja mi történt, vagy legalábbis azt, hogy ha meghaltam, akkor saját akaratból tettem. Mert vállaltam a harcot. Tudni fogja mert ismer, s ettől fogva erre több gondolatot nem is érdemes pazarolni.
Kunaitöreimre csavarok éppen robbanójegyzeteket. A másodiknál járok, amikor mindenhonnan sűrű köd kezd felfelé áramlani. Gyorsan tör felfelé és elborít mindent. Felszereltem az összes kunaiom cetlivel. Eddigre már elborít a természetellenes köd. Cöh, Kirigakure... szemtől szembe támadni nem mernek? Mit is kellene várnom néhány orgyilkostól. A tűz sercegve kialszik. Mostmár ha nemm lenne köd, akkor is sötétség honolna a tájon. Ráadásul ez a nedves anyag mely mindent ellep. Igazán zavaró.... Egy robbanójegyzetet ejtek a lábam elé, elrugaszkodom és a fal tetején megállok. Ha most robbantanám, valószínűleg repülnék pár métert, de komolyabb bajom nem lenne. Viszont ha ellenfelem éppen ott tartózkodik... Csak hát miből tudom, hogy hol van? Fogas kérdés, de kedvem nincs ezen agyalni. Úgy is feltűnik, előbb vagy utóbb. Tekercsemből megidézem a fuuma shurikenemet, szétnyitom és várom a felém érkező támadásokat. Mivel magaslaton vagyok még az sem biztos, hogy észrevesz ebben a sötétben. De jöjjön már! Kezd fogyni a türelmem, idegeimnek és büszkeségemnek nem tett jót az a kislányos eset...

// Két dolgot jegyeznék meg: Ha netán valamivel megsértettelek, akkor sajnálom, de nem annak szántam. Ezek a karakterem gondolatai ^^ A másik pedig, kevésbé jelentős és nem is olyan fontos, hiszen csak megfogalmazásbeli tévedés, de a köd semmiképpen nem ereszkedik le, hanem a talaj nedvességéből tudod létrehozni, tehát felfelé halad. Csak azért mondom, mert a játéktéren ez nem feltétlenül veszi ki jól magát, másik karakterrel már szívtam meg emiatt ^^ //

A macska-egér játszma elkezdődött. Nekem, immáron arra lesz gondom, hogy ügyesebb legyek ellenfelemnél. Nem kell sokat várakoznom, ugyanis elköveti az első hibát. Előfordulhat, hogy nem harcolt még elég ködrejteki ellen ahhoz, hogy megtanulja, ha a harcteret ellepi a köd, egyetlen dolgot tehet. Csendben marad. Mi ködrejtekiek éppen ezért rejtőzünk el a ködben. A Néma gyilkolás Művészetének köszönhetően, nincs szükségünk ellenfelünk látásához ahhoz, hogy megtaláljuk és meg is támadhassuk. Mivel én a ház romjaitól kissé messzebb voltam, ő maga pedig felugrott az egyik falra, elegendő zajt csapott a talpával ahhoz, hogy jó eséllyel pontosan oda dobjam az egyik Senbont, ahol tartózkodik. S így is teszek, balom ruhaujjából előhúzok egy tűt és ellenfelem tartózkodási helye felé dobom. A romok miatt, illetve abból adódóan, hogy nem látom ellenfelemet, halálos találatot nem tudok bevinni. Ugyanakkor, nem is ez a cél. Amennyiben eltalálom ellenfelemet, az bizonyos módon reagálni fog rá. Minél inkább sikerül felbosszantanom és elkerülni annak az esélyét, hogy ő megtaláljon, annál nagyobb az esélye annak, hogy hibázni fog. Az eldobott tű elől kitérni, szinte lehetetlen. A matt fekete tű a sötétben nem csillog és némán száll. Az eldobott fegyver érkezési szögéből, azonban lehetne következtetni arra, hogy én merre tartózkodom. Így a fegyver eldobása után, azonnal elmozdulok a helyemről. Néma csendben, az épület falához simulok. Ha továbbra is az épület tetején foglal helyet, nem fog látni. Ahhoz ugyanis a fal széléhez kellene sétálnia. Akkor pedig zajt csap, amit én viszont ki tudok használni. Ha lekecmereg a falról, akkor ismét a házban lesz. Viszont, ha a tűm célba talált, még ha nem is okoztam vele súlyos sérülést, okozhat gondot neki. Ezenkívül a falról való lejutás, újabb zajokat csap. Egyetlen dolgot kell tennem. Meglapulni és addig-addig zaklatni, amíg ki nem jön a házból, akkor ugyanis könnyedén megtalálom és szabad prédává tehetem. Amíg azonban elkezdeném a tervem megvalósításának következő lépcsőfokát, kíváncsian kivárom, hogy mi a reakciója.

Spoiler:

Ellenfelem felszisszen, ami jó hír. Azt jelenti, hogy képességeim jól működnek és elkaptam ellenfelemet a tűmmel. Igaz, sajnálhatom, hogy nem használok mérget. Pedig, most az én oldalamra billentette volna a mérleget. A szisszenésből, a hely meghatározás pontosabb valamivel, lassan haladok éppen a fal mentén, hogy beleolvadjak az árnyakba és ne legyek túl látható, amikor a kelleténél sokkalta nagyobb lendülettel kezdek közlekedni. Nem kell túl sok intelligencia ahhoz, hogy a hirtelen fényvillanás és hanghatás egy robbanó cetlihez köthető, amely szerencsémre nem olyan távolságra robbant tőlem, hogy megsérüljek, de röppályára állított. Néma csendben, zúgó füllel és káprázó szemekkel érek földet a háztól távolabb, mint szerettem volna. A testemen, gyorsan végigcikázó fájdalom elárulja számomra, hogy még élek. Komolyabban, szerencsémre nem sérültem meg. A kérdés az, hogy ellenfelem arra figyelt, hogy megszámolja mennyi van belőlünk shinobikból vagy arra, hogy merre esem én. Hiszen nem hiheti komolyan, hogy olyan idióták vagyunk, hogy egy kupacban tartózkodunk. ha rám figyelt, még mindig maradhatnak benne kétségek, hogy csúnyán megszívhatja, ha túlzottan hősködik. Ugyanakkor könnyedén kaphatok valami újabb ajándékot a nyakamba. Ha arra figyelt, hogy hányan vagyunk, akkor a villanás után az érkezésem helyével nem lehet tisztában. Két esélyes a játszma. Azonban, nem feküdhetek túl sokáig a földön, nincs itt az ideje a pihenésnek. Sokkal inkább, minél előbb fel kell kelnem és megközelíteni ellenfelemet. Egy gyors, balra gurulást követően, felállok. Eszköztáram korlátozott és inkább közelre vagyok veszélyes, ebből adódóan kénytelen leszek megközelíteni ellenfelemet. Jobbomba veszem kardomat és Shushin no jutsut használva, felgyorsítok. Ha valahogyan ki is szúrt, az egyszer biztos, hogy sötétben sem vagyok könnyű célpont. Fekete öltözékem és magas sebességem, legalábbis gondoskodik arról, hogy ne legyek könnyű célpont. A ködöm közben lassan oszlani kezd, bár ez még mindig kevés ahhoz, hogy mindketten tökéletes látási viszonyoknak örvendjünk, hiszen éjszaka van. Ügyesen be kellene jutni az épületbe. Előbb jussak el, sértetlenül, a ház falához.

Miközben rohamtempóban haladok a ház felé, gondolataimban visszapörgettem az eseményeket. Az biztos, hogy ellenfelem szeret dobálózni. Így, ebből a gondolatból kifolyólag, az utolsó pillanatban váltok irányt. Egy újabb robbanás, ami tőlem már elég távol rázza meg az éjszaka csendjét, ahhoz, hogy a fénykörében ne legyek benne és az éjszaka jótékony sötétsége magába faljon. A villanás azonban egy komoly eredményt hozott, most ugyanis nem ért olyan váratlanul, mint legutóbb, így egy rövid pillanatra megpillanthattam ellenfelemet. Ahogy oldalra lépek, lábammal valamit érzek  a földön. Elmosolyodom, tökéletes. Lenyúlok, majd néhány kézpecsétet hajtok végre. Pontosabban a támadási terv összeállt a fejemben. Nem telik bele sok idő, alig pár pillanat a robbanás után és már láthatja is ellenfelem, amint éhes ragadozóként emelkedek ki az éjszaka sötétjéből, hogy egy fentről, lefelé ívelő ütéssel próbáljam ellenfelem alhasát és ágyékát telibe verni. Azért ilyen alacsonyan, mert fel kell ugorni hozzá, hiszen ellenfelem a falon áll. Bármilyen módon is téríti el a "támadásomat", a Testcserélő jutsu, kormos gerendára omlik szét s egy távolban lesújtó villám, nem csak a közelgő eső hírét hozzá, de az utolsó pillanatban menti meg Karou életét. Legalábbis ad számára, annyi szerencsét, hogy az utolsó pillanatban vegye észre a halál valódi hírnökét. Most már biztosan tudja, hogy mire is gondolnak Ködrejtekkel kapcsolatban, amikor a Néma Gyilkolás Művészetéről beszélnek. Karcsú, mégis halált ígérő, fekete test, az arcot takaró kámzsa. Ennyit láthat ellenfelem, egy arctalan gyilkos, aki az ő gyertyájának lángját kívánja most ellopni. Történt ugyanis, hogy amikor a lábammal beleütköztem valami fagerenda darabba, a chakrám segítségével egy Bunshint húztam a fadarab köré és előre küldtem, hogy áldozatom figyelmét elterelje. Mivel léptei zaját nem hallottam, így teljes mértékben tisztában voltam az utolsó tartózkodási helyével és úgy voltam vele, hogy érdemes megkockáztatni ezt a támadást. Tehát, amíg ellenfelem figyelmét eltereltem, lopva megközelítettem és észrevétlenül lettem volna képes egy támadást kivitelezni, ha nem csap bele kilométerekkel arrébb valamibe a villám és világítja meg harcterünket egy pillanata. S bár a halálos meglepetés elmaradt, mégis olyan közel kerültem ellenfelemhez, hogy átlibbenthessem a harc menetét taijutsura. Akár egy macska, olyan némán s legalább olyan gyorsan is indulok rohamra. Ninjutsu használatára nincs idő, test a test ellen, fém a fém ellen. Egy gyors jobb-bal ütés kombinációval indítok és ellenfelem fejét célzom az ütésekkel, ha elég jó a látása ilyen közelre a sötét ellenére, kiszúrhatja, hogy jobbomban egy Senbont tartok. Reménykedhet tehát egy újabb szúrt sebbe, ha jobbommal eltalálom. Azt feltételezem, hogy a fejét fogja annyira védeni, hogy ütéseimet blokkolja. Ekkor azonban egy komoly cselt vetek be. Mivel kezeivel a fejét kellett védenie, pont takarásban lehet számára, hogy az ütés kombináció után, egy lábsöpréssel próbálkozom. Mindezt néma, halálos csöndben, egyetlen hang nélkül. Nem szólok semmit, hiszen én most a Halál hírnöke, a Mizukage végrehajtója vagyok.

Bár a sötétség nem kedvez a látásnak és időnként mennydörög, amikor ellenfelem leugrik a falról, hogy elkerülje az ál-Yuukihime támadását, óvhatatlanul is elkövet egy hibát. A földre érkezésével egy időben, olyasmit produkál, amelyet tudhatna, hogy halálos hiba elkövetni egy Ködrejteki kunoichi társaságában. Zajt produkál. S amint behatárolom, hogy a zaj alapján, leugrott a falról, megváltoztatom támadásom irányát, hiszen már nincs szükségem a falhoz közel menni. Néma tigrisként vetülök oldalra, hogy immáron ellenfelemmel, egy vonalba legyek és elkezdhessem támadásomat, amikor ismételten hatalmas robaj rázza meg az éjszakát. Úgy tűnik felrobbantott egy újabb levélbombát. A földön lapulva, fekete álcaöltözetemben belesimulok az éjszaka sötétjébe. Ellenfelem remélhetőleg már kivan idegileg. Idáig eljutni egy idegen országba észrevétlenül és most egy ismeretlen Kunoichi, macska-egér játékot űz vele. Kiborító lehet. Nos, én tovább taszítóm a bizonytalanság kútjába. A jelen harc során, reményeim szerint utoljára, elkezd sűrűsödni a köd. Igaz már sötét van, ugyanakkor mindenki tudja, aki egy csöppet is féli Ködrejteket, hogy a sűrűsödő köd egyet jelent a közeledő halállal. Az egészben a legborzalmasabb, hogy a köd beálltával nem mozdulok. Minimálisan korrigálom helyzetemet, de nem támadok. ha megmozdul vagy fut vagy csak sétál, úgyis meghallom, ráérek akkor dönteni, hogy mit teszek és mit nem. Az is lehet, hogy szép csendben meglépek, a robbanások hangjából már úgyis tudja mindenki, aki cseppet sem hülye, hogy valami van a környéken és előbb utóbb megérkeznek Ködrejtek vadászninjái.