Határvidékek

Rákanyarodván a széles útra nem mindennapi jelenséget vehettem szemügyre. Nyomokat találtam, frissebbeket mint valaha és jóval többet is. Érdekes, ezidáig nem találkoztam ilyen nagy számú csapatokkal. Lehajoltam és alaposabban szemügyre vettem a felszín új sebeit. Lovak, szekerek és gyalogosok hagyták egyértelmű jelüket a porban. Még érdekesebbnek tűnt, hogy ellenkező irányba haladtak. A szekerek jobbra, a gyalogosok pedig balra. Hümmögve egyenesedtem fel, gyors döntéshozatalra szánva el magam.
Akárhogy is, abban már biztos voltam, hogy nem lesz eseménytelen a napon, feltéve ha be tudom érni célpontjaim, bárkik is legyenek azok. Ki kellett viszont agyalnom, hogy mégis melyik irányt válasszam. A legegyszerűbb megoldás egy pénzérme feldobása lehetett volna, az utóbbi időben azonban nem szerettem mindent a véletlenre bízni. A szekerek ugyan mindig csábítónak tűntek, egy három szekérből álló karaván kifosztása kicsit nagy falatnak tűnt, no meg eszem ágában sem volt annyi cuccot felcipelni innen a barlangomig. Újabb negatívumnak könyveltem el a lovakat és kerekeket, melyeket sokkal nehezebb lett volna utolérnem, mint néhány gyalogost. És noha a negatívumok halmozódásával egyre izgalmasabbnak tűnt a nagyobb kihívást jelző irány, végül mégis megmaradtam az emberi lábnyomok követésénél.
Megigazítottam felszerelésem és valamivel tempósabb ütemben indultam útnak, figyelve, hogy látok-e akár az úton, akár a környéken bármi különöset, vagy hallok-e valamit. Fejemben jobbnál jobb lehetőségeket vettem sorra. Egy nagy csapat a strandra haladó bikinis hölgyemény. Egy bábokból álló automata hadsereg, szimplán az én tiszteletemre. Esetleg csak néhány közönséges rabló, jó sok pénzzel a zsebeikben. Akárhogy is, ahol tömeg van, ott mindig van valami különlegesség is. Vagy nem, de egy próbát akkor is megér.

Egyre érdekesebbé vált a helyzet. A lábnyomok megszaporodtak és teljesen összekuszálódtak, majd ismét visszatértek eredeti formájukba. Valami zűrös dolog történhetett ott. Talán egy rablóbanda kifosztott egy karavánt, esetleg valamelyik shinobi falu emberei hoztak utánpótlást errefelé állomásozó csapataiknak. Vagy legelső feltételezésemnél maradva, a bikinis csajok partiztak egy nagyot. Akárhogy is, a dolog megérte, hogy utánajárjak és én pontosan így is tettem. Nem is tellett sok időbe, mire audiovizuális megnyilvánulására bukkantam célállomásomnak. Egyszerűbben szólva, a nyomok elkanyarodtak, ugyanekkor pedig emberi hangok ütötték meg fülem. Azok pedig boldog emberi hangok voltak. Végre valakik akiknek tönkretehetem a napját. Már majdnem kezdtem aggódni, hogy nem érem utol őket.
A lábnyomok elkanyarodásához viszonylag közel egy kis patakot vehettem szemügyre, partján nyolc alakkal. Egyik sem hordott bikinit, hála az égnek, ugyanis mind férfiak voltak. Nagyon kacagtak valamin, amit jelenlegi pozíciómból nem láthattam, így mindenképpen közelebb kellett merészkednem. Eközben azt is megfigyeltem, hogy az alakok fegyvereket hordanak maguknál, no nem éppen shinobiknak valókat. Bizonyára egyszerű bérencek vagy bűnözők lehettek. A háború előszelei őket is idesodorták. Szép egy világ ez.
Azt is megfigyeltem, sőt közelebbről már éreztem is, hogy halat is sütnek, pontosabban füstölnek. Nem volt ugyan a kedvenc ételem, de a semminél lényegesen jobbnak tűnt, így csak egy újabb okot találtam, hogy ne fordítsak hátat. Ráadásul két hívogató láda is sorakozott az egyik fa tövében, melyre nem vigyázott senki. Talán értékes lopott áruk? Vagy csak hátköznapi ruhák? Kicsit elnézegettem őket, majd közelebb lépdeltem. Hátulról könnyed támadást indíthattam volna, láván mindannyian a patakhoz voltak szorítva és nem figyeltek. Azonban az utóbbi napokban keveset szocializálódtam, így úgy terveztem, ha végzek is velük, előtte azért elcsevegek egy kicsit. Ráadásul az információ sokszor hasznosabb volt, mint néhány egyszerű fegyver és egy kis pénz.
- Halihó! - kiáltottam le nekik, kalapom magamon hagyva, majd kicsit közelebb lépdelve, de azért tisztes távolságban maradva - Héj, helló, mi újság?
Mindeközben hosszú ujjú felsőm ujjába egy robbanójegyzetes kunait rejtettem.

Az alakok ijedten fordultak meg, ám hamar leeresztették fegyvereiket. Rájuk ijesztettem, de külsőm láthatóan nem rendítette meg lelküket. Még kölyöknek is volt pofájuk szólítani, holott már régen elmúltam húsz. Ráadásul kisebb emberemlékezet óta magam tartottam fenn egyfős családom. Így aztán igencsak magamra vettem a sértést és rögvest el is döntöttem, hogy ezek itt ma kínkeserves halált halnak.
Szórakozásuk abbahagyták és ládáikhoz valamint füstölődő halaikhoz siettek, hátha tolvaj lennék. Így azonban megláthattam, hogy min kacagtak olyan jót. Egy alak bukdácsolt a vízen, mégpedig annak felszínén. Ez egy valami piszkosul jó trükk volt, vagy az illető shinobi múlttal rendelkezett. Hallottam már olyanról, hogy egyesek a chakrájuk vezérlésével képesek falon futni, vagy éppen fejjel lefelé lógni a plafonról, ez is valami hasonló dolog lehet. Egyre érdekesebb ez a nap.
Az egyik idegen cirkuszt emlegetett, amit a piros cipellő alá is támasztott. Tőlem pedig azt kérdezte, én is onnan való vagyok-e.
- Nos, mondhatjuk így is - feleltem egy félmosollyal - Én is egyfajta cirkuszt viszek az emberek életébe. Sok mókát és kacagást. No való igaz, leginkább csak én szoktam nevetni. Be is mutatom az egyik attrakcióm - mosolyogtam rájuk, majd lendületet vettem és elrúgtam magam.
Egy hatalmas ugrást igyekeztem véghezvinni, hogy minél távolabb kerüljek tőlük. No nem mintha különösen tartottam volna ettől a bagázstól, elvégre egy jól képzett, közelharcra specializálódott shinobi fejvadászt is elintéztem már, de mégiscsak létszámbeli fölényben voltak. Ezen rövid időn belül változtatni szándékoztam. Ahogy hátrafelé repültem a levegőben, a köpenyem ujjába rejtett, robbanójegyzetes kunait kaptam elő és a tűzrakó irányába dobtam. Igaz, hogy ezzel a cselekedettel a potenciális reggelim is odaveszett, a robbanás azonban könnyen szétszórhatja a parazsat, komoly sérüléseket okozva a gazfickók soraiban. A cetlit úgy használtam, hogy becsapódáskor robbanjon, ne nekem kelljen időzíteni. A kezdeti négy méter és az ugrással szerzett távolság elegendőnek tűnt, hogy nekem az ég világon semmi bajom se essen. Egy jegyzettel és egy kunaijal így is szegényebb leszek, no persze néhány érdekes dolog lapulhat azokban a ládákban, melyek még kárpótolhatnak.
Földet éréskor megvetettem lábaim és a két csengős kunaiom kaptam elő, hogyha esetleg valaki megrohamozna, meglepetésszerű ellentámadást tudjak véghezvinni, vagy legalább legyen valami a kezemben, amivel védekezni tudok. Akárhogy is gondolkodtam, ezeknek a piti bűnözőknek esélyük sem lehetett ellenem.

A robbanójegyzetes kunaiom sikeresen eltalálta a tűzrakót. Ellenfeleim azt hitték, célt tévesztett támadás volt ez, láthatóan nem számítottak arra, hogy a penge robbanni fog. A két ott ólálkodó alakot ha nem is intéztem el, de harcképtelenné tettem, ami jelenleg elegendő volt. Igaz, kissé jobban belegondolva már nem tűnt oly nagy ötletnek a legkisebb embercsoportnál robbantani, feláldozva egy kunait, egy jegyzetet és egy potenciális reggelit, ezen azonban már kár volt rágódni, az elsődleges szempont amúgy is mindig a szórakozás volt. Az pedig lesz itt dögivel.
Hat férfi maradt talpon és mindannyian fegyvert rántottak, ugyanakkor egyenlőre csak a három közelebbi indult meg felém. Egy törött zanbatot és egy-egy katanát láttam megcsillanni kezeikben. A méretesebb fegyverek láttán minden hangulatom elment egy közelharcot illetően. Azt nehezen úsznám meg sérülések nélkül, ha pedig a többi törvényenkívüli is csatlakozik, könnyedén körbe is vehetnek. Így aztán miközben a három alak felém rohant, én védekezőállás, illetőleg ellentámadás helyett kissé oldalra fordultam és körbetekintettem, hogy felmérjem a terepet, majd chakrát vezettem végtagjaimba. A Shushin no jutsut használtam fel, hogy távolabb kerüljek a martalócoktól. Ez az akadémiai technika pont az ilyen alkalmakkor jött jól, hisz ellenfeleim nem voltak elég gyorsak, nem tartózkodtak elég közel és nem volt távolsági fegyver vagy technika kezük ügyében, amivel megakadályozhattak volna.
Amint kellő távolságra, azaz néhány méterrel messzebbre kerültem tőlük, a kezeimben lévő csengős kunaiokat átraktam bal tenyerembe. Jobb kezem arra használtam, hogy köpenyem félretolva lepattintsam az övemen hordott harcigömbök egyikét, mégpedig a senbonosat és útjára indítsam. A kis eszközhöz két kezdetleges chakrafonalat vezettem, majd pörgetve hajítottam ellenfeleim irányába. A pörgéstől elkezdtek kiszóródni belőle a tűszerű fegyverek, melyek rendezetlenül szelték a levegőt, halált vagy legalábbis potenciális sérüléseket hordozva. A fonalakat rögvest le is bontottam és hagytam, hogy a gömb had essen, ahová csak akar. Jelenleg nem óhajtottam helyhez kötött lenni, márpedig a chakrafonalak pont ezt tették volna. Reméltem, hogy a kiszóródó hoszunakárhány senbon elintézi a három támadót. Természetesen ismét külön markokba fogtam a két speciális, csengős kunait, így bármikor védekezhettem, ha arra került volna sor. Akárhogy is, a bagázs szépen fogyatkozott és ezidáig minden az elképzeléseim szerint alakult.
- Na tetszik a műsor? - érdeklődtem ellenfeleimtől - Mindjárt jön a harmadik attrakció.

A senboneső segítségével két újabb törvényenkívülit intéztem el, a harmadik azonban ügyesen védekezett. A főnök ordítására a többiek is akcióba lendültek és rövidesen ismét három felfegyverzett alak rohant felém. Az erdő szélénél jártam már, itt vártam be az első támadást, mely egy zanbato képében érkezett. Könnyedén kikerültem a hatalmas pengét és elégedett is voltam magammal, ekkor azonban váratlan dolog történt. A fába szorult zanbatoról elrugaszkodva, fentről támadott rám egyik ellenfelem, míg a másik majdnem szemből érkezett. Egy jól kivitelezett kombinációs támadásnak lehettem szemtanúja, mely nyílt terepen igen veszélyes lehetett volna, az imént említett fatörzs azonban remek szolgálatot tett.
Egy gyors pörgéssel kerültem meg a fát, hogy az nagyjából közém és ellenfeleim közé kerüljön, közben pedig a bal kezemben szorongatott, csengős kunaiokat a fába döftem és ott is hagytam, chakrafonalakkal azonban továbbra is kapcsolatban maradtam velük. A tervem viszonylag egyszerű volt, de nem kevés chakrát igényelt. Elsőként egy újabb akadémiai technikához folyamodtam és gyorsan létrehoztam két közönséges bunshint, azzal a nemes céllal, hogy időt nyerjenek nekem. Az egyiket a fatörzs jobb oldalán küldtem ki, mintha csak én peregtem volna tovább, a másikat pedig azzal a tervvel szültem, hogy várjon pár pillanatot és bal oldalt ugorjon ki, mintha rátámadna a három alakra. Addig a néhány másodpercig, amíg a bunshinokkal foglalkoznak, én valamivel távolabb szándékoztam kerülni a helytől, hacsak néhány méterre is.
Amint ez megtörtént, megfordultam és a chakrafonalak segítségével chakrát vezettem a két különleges csengőbe, melyek a fába szúrt kunaiokon lógtak. A távolságra azért volt szükségem, hogy a jutsu kevésbé hasson rám, noha saját chakrám nyilvánvalóan nem ártott volna oly mértékben nekem, mint ellenfeleimnek, nem ártott az óvatosság. Ezek az idegenek egyértelműen tapasztaltabbak voltak a többinél. Egy szerencsésebb napon talán őket robbantottam volna fel először, de ezen most már kár volt rágódni.
A nemrégiben elsajátított, csengő tűk illúziója nevű technikát használtam, akkora erősséggel, amekkorát csak tudtam. A chakrával dúsított hanghullámok, melyeket a chakrafonalaimmal remegtetett különleges csengők adtak ki magukból teljesen meg tudták borítani az ember érzékeit, bőven elég időre ahhoz, hogy a célpont könnyedén kivégezhetővé váljon. Így hát egy jó adag chakrát ömlesztettem a jutsuba, miközben szabad kezemmel egy kunait húztam elő, hogy tervem sikere esetén elintézhessem a fickókat, avagy védekezni tudjak ha ők vagy vezérük bármi meglepőt tenne. Nem tartottam túl valószínűnek, hogy bármire is képesek lennének egy meglepetésszerű genjutsu ellen, így lazán mosolyogva vártam a fejleményeket.

A terv jól bevált és a három alak, kik nemrég még egész veszélyesnek tűntek, ártalmatlanul fetrengtek a földön. Persze tudtam, hogy ez sokáig nem fog így maradni, így aztán egy gyors kivégzést tartottam. Kezeimet kissé finnyásan töröltem le, ruházatom is csupa vér lett. Általában messzebbről szerettem végezni ellenfeleimmel és most már plusz egy okom volt rá, hogy továbbra is azt preferáljam. Összeszedtem a különleges csengőim és a kunaiokat, ekkor pedig meghallhattam a vezér kiáltozását. A korábban még a vízen bukdácsoló alakot ejtette túszul és tartotta maga elé, azzal fenyegetőzve, hogy megöli.
Egy kicsit elmélkedtem, vajon hogyan ölhetném meg a törvényenkívülit és menthetném meg az idegent egyaránt. Némi gondolkodás után arra jutottam, hogy talán jobb, ha amúgy is egyre fogyatkozó fegyvermunícióm helyett csak beszélőkém használom. Biztosítéknak gyorsan feltekertem három kunaira egy-egy robbanójegyzetet és elrejtettem őket köpenyegem alá, kézhez, majd kiléptem a fák takarásából, csurom véresen, arcomon szelíd mosollyal.
- Látom, még nem sikerült megértened. Én nem a csókáért vagyok itt. Csupán erre jártam és megtetszett az a két láda. Reményeim szerint találok majd bennük néhány érdekes dolgot, ha mégsem - vontam meg vállaim - nos egy kis edzés nem ártott meg.
Kettejüktől messzebb álltam meg, nem volt hangulatom újabb közelharcba bocsátkozni. Ehelyett szép lassan, hogy ne tűnjön támadásnak, chakrafonálra fűztem a nálam lévő kunaiok nagy részét, beleértve az imént készített, robbanójegyzeteseket is, majd mindet a levegőbe emeltem és feléjük állítottam.
- Ezek itt olyan robbanójegyzetes kunaiok, melyeket nemrég láttál. Egy kis problémám támadt ugyanis. A ládák mellett igazán örülnék más szerzeményeknek is, anyagiakra és spirituálisakra egyaránt. De nem is untatlak ilyen magasztos gondolatokkal. A lényeg, hogy szeretném, ha az a férfi életben maradna. Ha úgy gondolod, mindkettőtöket a túlvilágra küldhetlek, aztán átkutatom azokat a ládákat. Ha viszont életben akarsz maradni, elengedlek, persze csak ha te is életben hagyod őt. Ereszd el, menjen oda a ládákhoz, aztán te is elindulhatsz az ellenkező irányba. Én már mindenképp nyertem, te mindenképp vesztettél. Hogy mennyit, azt pedig csakis te döntheted el.
Miközben beszéltem, igyekeztem nem feltűnően körbenézni és megkeresni a korábban elengedett harcigömböm. Nem mintha sok hasznát láttam volna a probléma megoldását illetően, de még fontosnak bizonyulhat, ha a bűnöző úgy dönt, mindkettőnkkel végezni akar. Spórolósnak hangozhat, de inkább néhány senbonnal legyek szegényebb, mint egy rakat kunaijal és robbanójegyzettel. Persze mindez csak a legrosszabb eshetőség volt, bíztam benne, hogy a férfi eléggé élni akar ahhoz, hogy elismerje veszteségét.

Miután előjöttem az erdőből, a bandavezér csak még szorosabban fogta magához túszát, kést szorítva annak nyakához és testét használva fedezékként ellenem. Ahogy végighallgatta ajánlatom, gondolkodóba esett, végül azonban mégiscsak a harc mellett döntött. Valószínűleg úgy vélte, legyőzhet engem, erre a következtetésre pedig csakis úgy juthatott, ha jóval erősebbnek és tapasztaltabbnak gondolta magát társainál. Képzettsége rövidesen bizonyosságot is nyert, a fickót felém taszította, majd mozgásba lendült, úgy közelítve, hogy könnyebben kikerülhesse esetleges támadásaim. A kezeiben tartott kések hirtelen igen veszélyessé váltak, ugyanis hatalmas chakrapengékké alakultak át.
Egyre érdekesebbé vált a helyzet. Nemcsak a ládák tartalmának, de a vízenjáró figurának élete is késélen táncolt, a bandavezér pedig láthatóan shinobi múlttal rendelkezett és nem volt rest használni is egykori tanulmányait. Természetesen nem nevezhettem volna magam Bábhercegnek, ha nem vagyok képes szemtől szemben elintézni egy közelharci fegyverekkel támadó ninját. Félreugrottam, úgy, hogy a bohóc és a törvényen kívüli közé kerüljek, előbbihez közelebb. Három sebtiben kilőtt kunaijal biztosítottam, hogy ne támadjon rám, a többit pedig jobb kezemmel visszahúztam magamhoz és óvatosan a földre eresztettem, szabaddá téve kezeimet.
Összeszűkült szemmel figyeltem a veszedelmes chakrapengék használóját. Igyekeztem kívülről, megfontoltan elemezni a helyzetet, már amennyire erre képes voltam. Jelenleg ellenfelem volt egyértelműen a támadó, egy támadás ellen pedig technikailag három dolgot lehetett tenni. Védekezni, kitérni és ellentámadni. Mivel az egész ütközet azért folyt, hogy megvédjem az immár mögöttem álló idegent, így a kitérés nem jöhetett szóba, hisz akkor őt sodornám veszélybe. Ráadásul reflexeimben sem voltam elég magabiztos. Olyan eszközöm vagy módszerem, mellyel chakrapengék támadását tudtam volna kivédeni, nem volt, vagy legalábbis a harc hevében nem jutott ilyesmi eszembe. Maradt tehát az ellentámadás, annak is valamilyen különlegesebb formája. Egy-egy jó trükkel vagy csapdával könnyedén el lehetett intézni nagyobb létszámmal vagy chakrával rendelkező ellenfeleket, amint azt a körülöttünk lévő halottak is igazolták.
Elővettem a nemrégiben használt csengős kunaiokat. Nem tudtam, mennyit láthatott a bandavezér legutóbbi akciómból, de ezúttal amúgy is kissé más módon terveztem alkalmazni az illúziót. A kivitelezéshez hat chakrafonalra volt szükségem, így az ügyetlenebb gyűrűs- és kisujjakat szabadon hagyhattam. A két kunait a felém rohamozó ellenfél irányába lövelltem, majd aktiváltam a csengő tűk illúzióját, hogy a bandavezérnek nehezebb dolga legyen chakráját irányítania, illetőleg kivédenie a támadást. Ehhez még egy bónusz trükköt is hozzáadtam, ami noha bábosok között viszonylag mindennapinak számított, a világ többi része kevésbé ismerte. Ennek lényege a maradék kettő, hajszálvékony chakrafonalban rejlett, melyekkel módosítani lehetett a kunaiok pályáját, miközben azok a célpont felé száguldottak. Miután ezzel a második fázissal is megvoltam, le is bontottam a chakrafonalakat, használatuk épp elég megterhelő volt ilyen rövid időre is.
Noha támadásom frontális kivédését szinte lehetetlennek véltem, az egyirányú kunaiok elől viszonylag könnyen ki lehetett térni. Így aztán felkészültem, hátha a fickó a fürge test techinkát alkalmazná. Közelebb léptem védencemhez, hogy szükség esetén őt vagy éppen a támadót kigáncsolhassam, miközben én magam is lebukok. Továbbá jobb kezembe egy füstbombát, balba pedig egy kunait készítettem elő, miközben támadásom eredményét figyeltem.

Elégedetten figyeltem, ahogy a támadó megtántorodott. Elég nehezen viselte a technikát, talán érzékeny volt rá vagy csak a chakrapengés jutsuja miatt erősödött az illúzió hatása. Ennek ellenére amennyire tudott, ellenállt, de a kunaiokat már nem volt képes kivédeni, azok a vállába csapódtak, amire ő eldőlt, akár egy eleresztett báb. Mikor abbahagytam a csengő tűk illúzióját, akkor vettem csak észre, hogy a bohóc is a földön fetreng, hisz rá is hatással volt a technikám. Persze komoly, maradandó károkat önmagában nem okoz ez a jutsu, így nem aggódtam annyira a fickóért.
A bandavezér felült és kiszedte vállaiból a két csengős kunait. Én eközben arrébb rúgtam a fegyvereit, hogy ne tudjon ismét chakrapengékhez nyúlni, valamint lebontottam a chakrafonalakat is. A férfi feltartotta kezeit és feladta a harcot, amin kicsit meglepődtem és talán csalódtam is, de ugyanakkor nevethetnékem is támadt.
- Haha! Nem valami olyanról volt szó, hogy elengedlek, mielőtt rám támadtál? Azt hitted, végezhetsz velem, mi? Hát el kell keserítselek, van még néhány trükk a tarsolyomban.
Jobb kezemben megszorítottam a kunait, de aztán mégis meggondoltam magam. A bandavezér nem olyan ellenfél volt, akivel különösebben szórakozni tudtam volna. A korábbi ütközetben pedig már kiéltem magam, így per pillanat nem volt hangulatom a gyilkolászáshoz. Persze értelmetlenül se akartam elengedni, főleg hogy nem játszott valami szépen.
- Tudod mit? Utadra engedlek. Meséld csak el mindenkinek, hogy a Bábherceg egyedül végzett az egész bandáddal és téged is padlóra küldött. A cuccaitokat átválogatom, majd később visszajöhetsz a maradékért. Most pedig lódulj! Arra! – mutattam az irányt és szemeimmel követtem a figurát, amíg elég messze nem került. Csak ekkor fordultam vissza a bohóchoz.
- Hát te jól vagy? – kérdeztem tőle, bár első pillantásra nem szerzett sok sérülést.
Körbejártam a területet és összeszedtem fegyvereimet, meg a korábban elengedett harcigömböt, de szemmel tartottam a bohócot is, nem teljesen értettem ugyanis a helyzetet, mely még érkezésemkor fogadott.
- Te ki vagy egyébként? És mit csináltál ezek az alakok között? Láttam, hogy fenn tudtál maradni a víz felszínén. Shinobi vagy, igaz?
Miközben válaszát vártam, a hullákat is lecsekkoltam, már amelyiket kellett, majd odaléptem a két áhított ládához és felcsaptam fedeleiket.

A bandavezér könnyes szemekkel távozott el a csatatérről. Nem értettem igazán, mi ütött belé, de különösebben nem is foglalkoztatott. Megszereztem a készleteik és a bohóc is ép bőrrel megúszta a kis akciómat. Így aztán jöhetett a megérdemelt jutalmam. Felcsaptam a ládák tetejét és kotorászni kezdtem bennük. Elsőként egy iwagakurei fejpántra bukkantam. Bizonyosan a törvényenkívüli vezéré volt vagy valakié, akitől a banda vette el. Elégedetten emeltem fel a fejpántot, amin bátorítóan csillant meg a kora délutáni nap fénye.
- Ezeket mostantól gyűjtöm - állapítottam meg és el is raktam egyik táskámba. Híres shinobik körében gyakori szokás volt, hogy legyőzött ellenfeleiktől trófeákat gyűjtsenek. Bábjaimon jól fog mutatni néhány fejpánt vagy akár néhány vadász maszk. Továbbá sose tudhatja az ember, miféle álruhára lesz szüksége másnap.
A turkálás közben egy boríték is kezembe akadt, ám az azon lévő pecsétet még senki sem törte fel. Kíváncsian bontottam ki és egy ezüstkulcs esett kezeimbe. Bizonyára valami érdekeset nyithat. Megnéztem, hátha van valamiféle levél is a borítékban, hisz annak híján nem sokat tudtam volna kezdeni a kulccsal és értelmetlennek láttam magammal vinni.
Ezután egy térkép következett, melyről hamar megállapítottam, hogy a Folyók Országát ábrázolja. Megvizsgáltam, vannak-e rajta jelölések vagy csak egyszerű tájékozódásra használták-e, majd összehajtottam és elhelyeztem nagyobbik táskámban. A kifosztás alatt lévő ládákban némi pénz is lapult, ránézésre olyan kétezer ryo körüli. Ezt össze is szedtem maradék nélkül, ahogy a hasznosabbik láda alján található senbonokat is. Azokból valahogy sosem elég.
Mikor végeztem, én is a vízhez léptem és megmosakodtam, elvégre eléggé koszos és véres is lettem az ütközet folytán. A bohóc készségesen felelt kérdéseimre. Ahogy tippeltem, shinobiként kezdte pályafutását, ám valami számomra eléggé érthetetlen oknál fogva a cirkuszt választotta. Akárhogy is, az általa ismert technikákat bizonyosan meg tudta volna tanítani nekem, no meg honnan is tanuljon az ember jó trükköket, ha nem egy cirkuszi egyéntől?
- Megtaníthatnál erre a vízen járkálós dologra - vetettem fel neki válaszként - hasznosnak tűnik.

Csak amikor a bohóc lemosta magáról a festéket, akkor tudatosult bennem, hogy jóval idősebb, mint elsőre gondoltam volna. Arcát ráncok borították, ugyanakkor mozgása és beszéde elég fiatalosnak hatott. Bizonyára a cirkusz velejárója. Egy kicsit én is megmosakodtam, de hamar rájöttem, hogy a technika elsajátítása közben is elég vizes leszek, igaz, remélhetőleg csak a lábaim, hisz nem a mély vízben fogom kezdeni a kísérletezést.
Az öreg bohóc be is mutatta tudományát, melyet így már jobban megfigyelhettem, mint legutóbb. Hosszas magyarázatba kezdett a chakráról és annak természetéről, amit figyelmesen hallgattam, noha jó részével már én magam is tisztában voltam. Azért sikerült néhány olyan dolgot is mondania, melyekről még nem igazán hallottam. Nem csoda, hisz én talán nála is hamarabb vetettem véget falubeli shinobi pályafutásomnak. A barlangomban pedig nehéz volt ilyeneket hallani, bár az öreg is nagy tudású volt és néha azért mesélt ezt-azt, de ő csak nemrégiben költözött be és nem volt valami társasági lény. Legalábbis még egyszer sem jött el velem robbantgatós kempingre.
Az idegen kényelmesen elhelyezkedett bemutatója után a patak túlsó oldalán, lábait a vízbe lógatva. Én egy rövid percig gondolkodtam szavain és azon, hogyan is kezdjek hozzá a dologhoz, majd lehajoltam és tenyereim a víz felszínére helyeztem. Mivel a chakrafonalakat mindig ujjaimból indítottam, logikusnak tűnt, hogy előbb kezeimmel próbálkozzak és csak később a lábaimmal valamint más testfelületekkel. Ujjbegyeimbe vezettem chakrám, ami bábozási tudásomnak hála teljesen természetesen ment és így érintettem jobb kezem a vízfelszínre. A chakrám kékes fénybe vonta körmeim, amíg azok el nem merültek a víz alá. Morcosan kihúztam a kezem. A feladat nehezebbnek tűnt, mint elsőre gondoltam.
Ismét megpróbálkoztam, ezúttal lassabban közelítve ujjaim a vízfelszínhez. Ahogy hozzáértem, meg is álltam és szétnyitottam tenyerem. Az egész kézfejembe chakrát irányítottam és így próbáltam letenni, a hatás azonban szinte ellentétes volt az óhajtottal és nedves cseppek fröcskölődtek szét. Kiemeltem a kézfejem és újra lenyomtam, ezúttal azonban igyekeztem a chakrát csak az alsó részre koncentrálni, elsősorban a tenyérfelületre. Összpontosítottam, próbáltam az áramlást simává, szinte változatlanná alakítani. Egy kis idő után úgy véltem, jobban megy már a dolog és másik kezemmel is elvégeztem a procedúrát, majd rájuk támaszkodtam kicsit, lábaimmal még a parton maradva. Ennek köszönhettem, hogy nem buktam orral előre. Kis próbálgatás után azonban már egész jól belejöttem a dologba, így magabiztosan álltam fel és próbáltam ki bal lábammal is műveletet.
A vízfelszín felé tartottam az alsó végtagot és chakrát irányítottam bele, hasonlóan mint amikor nemrégiben a shushin no jutsut alkalmaztam, ám ezúttal nem gyorsítani kellett testemen, inkább lefékezni. Talpammal a vízfelszínt próbálgattam, figyelve hogyan hullámzik az. Jobbra-balra mozgattam a lábam, próbálgatva, mikor érzek rá a technika lényegi részére. Úgy gondoltam, ha egy bohóc meg tudja ezt csinálni, akkor én is. Néhány perc múlva el is jutottam odáig, hogy a víz már nem hullámzott talpam alatt, amikor azt mozgattam. Kipróbáltam, megtartja-e súlyomat és ránehezedtem, aminek az lett az eredménye, hogy egyik lábam a vízbe merült, a másik pedig kis híján kicsavarodott, ahogy kezeimmel megkapaszkodtam a part szélén. Szitkozódva evickéltem ki és kevésbé radikálisan közelítettem meg a problémát.
Kerestem egy megfelelő helyet és a part legszélére álltam, mindkét lábfejem orrát a vízen tartva, míg sarkaim a szárazföldön. Most már mindkét lábfejembe chakrát irányítottam és próbáltam teljesen a vízfelszínre állni. Amikor ez sikerült, óvatosan, nem is lépdelve, inkább csúszva haladtam befelé, majd nagyon lassú tempóban megpróbáltam a lépdelést is. Kissé döcögősen, de sikerült eljutnom az egyébként nem túl messze lévő partra és az idős artista mellé léptem.
- Háh, nem is nehéz ez annyira! - vigyorogtam le rá, kitakarva a napot - Idővel magamtól is elsajátítottam volna - könyveltem el, majd leültem pihenni egy kicsit, mert elég sok chakrát elhasználtam. Később aztán már képes voltam sétálós tempóban visszatérni a túlpartra, de ennyivel természetesen nem elégedtem meg. Sokáig gyakoroltam, a vége felé hirtelenebb mozdulatokat is. Ha jól gondoltam, a technika nem csupán vízfelszínen, hanem számos más felületen, akár függőlegesen is elég jól működhetett. Akkor pedig még hasznosabb, mint amilyennek elsőre látszódott.

Sikeres vízenjárásom után lepihentem a parton száradni. Eléggé eljárt felettünk az idő és már esteledni kezdett, így az öreg bohóc feltápászkodott és búcsúzkodásra adta fejét, majd elindult, vissza az út irányába. Eljátszottam a gondolattal, milyen poén lenne, ha kinyírnám. Megmentettem, most pedig megölném, humoros lenne és mivel megtanított, amire kellett, már funkciója se maradt. Elmémbe lejátszottam ötleteimet, hátbalövést, robbantást és hasonlókat, szépen sorjában, végül azonban egyiket sem használtam, az öreg pedig eltűnt a fák takarásában. Valakinek a jó híremet is vinni kell néha.
Egy kis ideig még nézegettem a tájat, majd magam is összecihelőzködtem napi zsákmányommal megrakodva, melyet a törvényenkívüli bagázstól szereztem. Elővettem az iwagakurei fejpántot is és megszorítottam, majd egyik zsebembe dugtam. Fütyörészve lépdeltem a főúton, azon gondolkodva, mit is tudnék vacsorázni. Mindeközben a lemenő nap vöröses fénye cirógatta hátam, majd elbújt a világ túlsó vége mögött. Mikor hazaértem, noha éhes voltam, mégsem vacsoráztam, sőt azt se néztem meg, itthon van-e lakótársam, csak nemes egyszerűséggel bementem saját kis hajlékomba és ledőltem az ágyra. A fárasztó nap jóvoltából azonnal elnyomott az álom.