Kawaii Katana

    Üdv mindenkinek. egyeseknek bizonyára furdalja az oldalát a kíváncsiság vajon mit csinálhatott ez a genin az elmúlt három évben. Erről a kérésről próbálja most fellebbenteni a fátylat ez a kis történet. A címmel ellentétben ez egy rendkívül derűs és kellemes reggelen kezdődőt mikoron is kora reggel kikászálódtam az ágyból. Mióta sikerültek vizsgáim fölvettem egy igen különös szokást miszerint esténként nem mindig öltöztem át pizsamába. Csak a zoknimat vettem le meg a felsőmet, és így ahogyan voltam szépen belezuhantam az ágyba. Úgy gondoltam, ha esetleg valami sürgős feladatot kapnék így sokkal gyorsabban el tudok készülni erre viszont nem sok esély mutatkozott. Genin lévén csak egyszerű mondhatni hétköznapi feladatokat kaphattam, amiket az átlagemberek szoktak csinálni úgymond kutyasétáltatás gyerekfelvigyázás meg hasonlók. Lehet nem valami dicsőséges munka azonban a falu számára minden ryo sokat számít. Szóval kissé állom ittasan felkeltem nyújtózkodtam egy nagyot majd kidörzsöltem a maradék álmot a szememből ezután pedig a fürdőszoba felé vettem az irányt. Magántermészetű okokból nem mondom el, hogy mit műveltem ott, ám amikor kijöttem frissebbnek éreztem magamat és a hajam sem úgy nézett ki, mint egy szénaboglya. A következő lépésként gyorsan felöltöztem majd pedig megigazítottam az ágyat, hogy minden tüchtig legyen ezután pedig lementem a konyhába reggelizni. Egyesek már bizonyára tudják apám rendkívüli konyhai tehetséggel volt megáldva akárcsak a család előző generációi. Neki viszont nem tetszett, hogy mások akarták megmondani mit is kezdjen az életével ezért hát ott kellett hagynia a szülő faluját. Én ennek csak örülhetem több okból is ugyanis így összetalálkozott anyámmal ebből lettem én. A másik ok, hogy hébe-hóba olyan kulináris élvezetekben lehetett részünk, amit még a három csillagos éttermek se tudtak volna nyújtani. Nagy sajnálatomra nem mindig villogtatta tudását, mert egyszerűen nem volt kedve hozzá ilyenkor egyszerű hétköznapi ételeket készítek, amik szintén nagyon finomak ám nem érezte a mennyekben tőle magát az ember. Mikor leértem nagy örömömre szolgált, hogy édesanyám és édesapám együtt ülnek az étkező asztalnál. Tetszik tudni anyám jounin ebből kifolyólag nagyon sok dolga szokott lenni gyakran napokra is elment, de végül mindig hazajött. Néha napján segített nekem az edzésemben és ő tanította meg nekem, hogyan szabadíthatom fel a víz chakrámat és miképp sajátíthatom el a Kirigakura no Jutsut. Leültem melléjük és már a tányéromon várt a reggelim tükörtojás, szalonna, kenyér, hagyma és egy pohár tej formájában.
-          Várod már az első küldetésedet Katana?- kérdezte tőlem édesanyám.
-          Igen nagyon. - mondtam szűkszavúan és közben mosolyogtam ezzel is próbáltam kifejezni mennyire boldog vagyok.
-          Nagyon helyes. Adj bele mindent. - mondta ő is mosolyogva.
Ez tán egy hétköznapi családnál nem lenne furcsa azonban a miénknél igenis ugyanis egy shinobi életében nincs helye a fölösleges érzelmeknek. Számára csakis egyetlen dolog számít, mégpedig a küldetést teljesíteni kell bármi áron. Ez a szemlélet természetesen kissé változott az elmúlt évek során azonban nem szűnt meg teljesen.
-          Ma is küldetésre kell menned édesanya?
-          Igen, de majd kicsit később még várjuk, az informátor érkezését addig még van egy kis időm.
-          Ha mindent beleadok az edzésbe, akkor talán együtt is mehetnénk küldetésre.
-          Igen, de az nem ma lesz sem pedig holnap. De nem kell kapkodni, edz szorgalmasan és eljön annak is az ideje. - ezzel kedvesen összeborzolta a hajamat.
Akkor szokta ezt csinálni velem mikor olyasmire akartam vállalkozni, ami még túlontúl nagy falatnak bizonyult számomra.
-          Sok munkád lesz ma Kenichi?
-          Mondhatjuk. Tegnap is hoztak hat nadrágot, hogy stoppoljam meg másik haton pedig cipzárt kell cserélnem. Ha ezzel végeztem készítetnem kell három nadrágot megrendelésre, amiért három nap múlva fognak jönni. Nem tudom, mit csinálnak az emberek, de hogy nem vigyáznak a ruháikra az biztos.
-          Örülj neki, mert ha nem így lenne, nem lenne munkád. Bezzeg szakácsként degeszre kereshetnéd magadat.
-          Tudod jól, hogy az csak egyfajta hobbi. A varrás az igazi munka. - mondta apám miközben kicsit megemelte a hangját.
-          Ne haragudj, tudom, hogy nem szereted ezt a témát. Katana te pedig egyél rendesen nem fél perc alatt kell mindent behabzsolni.
-          Igenis anya. - mondtam kissé motyogva ugyanis egy egész tükörtojás tartózkodott éppen a számban.
-          És mesélj milyen a csapatod?- kérdezte apám.
-          Egész jó.
-          Bővebben.
-          Nagyon jó.
-          Egyszóval fogalmad sincs. - mondta édesanyám.
-          Ezen nem is csodálkozom. Édesanyád is egyfajta magányos farkas volt mindent egyedül akart megcsinálni.
-          Tehetek én róla, hogy a többiek túl lassúak voltak? Csak hátráltattak volna a küldetésemben.
Bár úgy tűnhet, hogy veszekednek egymással valójában nagyon is szeretik egymást ez csak a szokásos családi civakodás volt azonban nem hallgathattam tovább ugyanis valaki kopogtatott a konyha ablakon.
-          Katana azonnal gyere a Mizukagéhoz. Vár rád egy küldetés. - miután közölte már indult is tovább.
Rögtön megértettem, hogy amiért azt mondta vár rád és nem rátok egy küldetés csakis azt jelentette, hogy egyedül fogok menni akár édesanyám. Lehet, hogy megérezték bennem a lehetőséget és úgy gondolták egyedül is jól elleszek.
-          Rögtön ott vagyok. – egy gyors mozdulattal kiittam a tejemet felkaptam a holmimat majd búcsúzóul mindkettőjüket megöleltem.
Már éppen menni akartam, de hirtelen valamiféle hiányérzet fogott el. Nem tudtam mi lehet az oka majd pár pillanat múlva rájöttem, hogy nem nyomja semmi a homlokomat. Én idióta éjszakára az asztalomra tettem a fejpántomat és elfelejtettem felvenni. Gyorsan visszarohantam a szobámban, hogy orvosoljam ezt a hibát majd ismét elindultam az ajtó felé.
-          Sok sikert. - hangzott kórusban.
Még utoljára intettem nekik egyet ám mikor átléptem a ház küszöbét valami megváltozott bennem. Nyoma sem maradta a korábbi derűnek és izgalomnak helyét pedig a közöny vette át. Habár odahaza teret engedtünk az érzelmek küldetésen semmi keresnivalójuk nem volt. Abban a pillanatban nem számított semmi csakis a feladat és ebben senki sem gátolhatott meg. Igyekeztem a szívemben tomboló hullámokat elcsitítani miközben a Mizukage irodája felé haladtam.
    
    Mint minden shinobi nem inkább minden falubeli tisztában voltam vele merre is van a Mizukage irodája. Személyesen elég keveset fordultam meg arra előtte leginkább az Akadémiára jártunk. Először akkor mentem oda mikor elkészítették az azonosításomra szolgáló képet. Mivel siettem ezért nem a kanyargós utcákat választottam, hanem inkább a tágas kék eget, mert ott nem korlátozott semmi. Természetesen nem-nem tudok repülni inkább csak az épületek tetején ugráltam. Hála a kiképzésemnek gumiként ugráltam két egymás mellett lévő ház falán, míg végül fel nem értem onnan, pedig uzsgyi. Élveztem amint a reggeli szelő belekapott a hajamba. Persze azt már régen megtanultam, hogy eközben nem szabad kiabálni, mert ilyenkor lenyelhet az ember néhány kóbor bogarat. Teljes sebességgel robogtam a célom felé mikor váratlanul feltűnt előttem egy sötét alak. Majdnem belerohantam, de az utolsó pillanatban tettem egy szaltót, amitől fél méterre odébb értem földet.
-          Bolond macska. - mondtam morgolódva majd indultam is tovább.
Úgy tűnt nemcsak mi ninják használtuk a tetőket közlekedésre, hanem még az állatok is. ezúttal egészen jól jártam ugyanis mikor először megpróbáltam ezt véletlenül beleszálltam egy figyelmetlen galambba. szerencsére nem történt nagyobb baj csak kiráztam a fejemből pár tollat. Visszatérve a történetünkhöz pár perc alatt sikerült elérnem a Mizukage irodájába. Közölték velem, hogy a vezető jelenleg el van foglalva várjak néhány percet és utána már bemehetek. Az ajtaja mellet találtam egy padot leültem és úgy várakoztam közben pedig sikerült meghallanom pár mondatot.
-          Nem gondol… túlzás?
-          Mindegy … a munka…
Igyekeztem nem oda figyelni ugyanis semmi közöm nem volt a beszélgetéshez. Rajtam kívül még jó páran várakoztak azonban én voltam az egyetlen genin mindannyian chuuninok voltak vagy még magasabb rangúak. Tisztában vagyok vele, hogy nem illik bámulni, de kinéztem magamnak az egyik shinobit aki éppen egy tekercsbe feledkezett bele. Csak a szemem sarkából figyeltem, hogy ne szúrjon neki szemet, hogy figyelem. A szemüveges tüske hajú srác olyan húsz év körüli lehetett és olyan testalkatú mind én. Egy darabig azt hittem mindenki olyan, de aztán találkoztam egy majd két méter magas óriással. Ezzel pusztán annyit akartam közölni, hogy mi elég sokszínűek vagyunk nem, kor és alkat tekintetében. Néhány percig tartott majd anélkül, hogy fel kellett volna, emelni a tekintetét a tekercsből megkérdezte mit akarok.
-          Segíthetek valamiben?
-          Nem.
-          Akkor ne bámulj.
Fogalmam sem volt arról hogyan vett észre azonban várható volt egy hasonló kaliberű ninjától. Ezúttal nem próbáltam senkit sem megfigyelni csak néztem magam elé meredten semmire sem gondolva. Egyszer csak kinyílt az ajtó és valaki a nevemen szólított.
-          Katana most már bejöhetsz.
Bent egy íróasztalt találtam, amely jó alaposan meg volt rakva mindenféle okirattal mögöttük pedig maga a Mizukage búslakodott. Mint mindig most is rendkívül gyönyörű volt és mikor meglátott mosolyogni kezdett, amitől csak elbűvölőbb lett. Bár engem még nem érdekeltek a nők azonban a vállára lelógó vörös hajától még nekem is nagyon tetszett.
-          Szervusz Katana, hogy vagy?
-          Köszönöm jól. Ön ma még gyönyörűbb, mint legutóbb. -
Erre a kijelentésre ismét elmosolyodott nem hiába dicsértem, mert még régebben valaki azt mesélte, hogy szereti, a vezető a dicsérik. Egy férfi állt mellette, akinek az egyik szemét egy picinyke szemfedő takarta el.
-          Nagyon kedves vagy. Úgy látom, tudod, hogyan udvarolj egy nőnek nem úgy, mint egyesek. - ezzel savanyúan nézett a mellette álló férfira.
-          Khm a küldetés. - mondta a férfi.
-          Jó, hogy mondod. Katana van számodra egy küldetésem. Általában feladatokat genin csapatoknak szoktunk adni azonban ez egy kivételes esett. Valaki már nagyon régóta tőlünk kér kísérőt az útjaira és most is hozzánk fordult. Úgy döntöttünk, hogy a remek eredményeid fényében ez nem okozhat gondot neked.
-          Köszönöm a megtisztelő bizalmát.
-          Kiérdemelted.
-          ha szabad tudnom milyen ellenfelekre lehet számítani?
-          Semmilyenre.
-          Ezt most nem értem. - mondtam nagy csodálkozó szemekkel.
-          Mindjárt elmagyarázom. Időnkét ez a férfi elutazik, egyik faluból a másikba azonban nem mer egyedül menni csakis egy képzett ninja társaságában hajlandó elmenni ezért bérel fel minket méghozzá rendszeresen. Azon az úton nem szoktak rablók mászkálni legfeljebb néhány útonálló, akikkel még az Akadémiai tanulok is képesek elbánni. Lehet, hogy egy gyáva nyúl azonban megfizeti a szolgálatainkat méghozzá busásan. Szóval a feladat a következő odamész, elkíséred utána vissza és hazajössz. Ha bármi gond van, küldj üzenetet a madárral ő is ezzel szokta a felkérést eljutatni hozzánk.
Megfordultam és tényleg egy nagyobbacska barna madár ült az ablakban a lábán pedig egy picinyke tekercstartó lógott.
-          Vállalod a küldetést?
-          Vállalom.
-          Rendben van. Fogd, ezt a borítékot ebben találod, hogy pontosan hova kell menni. Mire megérkezel már várni fognak téged.
-          Viszlát. - mondtam majd az ajtóból egy pillanat erejéig visszafordultam – Bocsánat, de megmondanák a szüleimnek, hogy egy darabig távol leszek.
-          Megmondjuk.
-          Nagyon köszönöm.
Ezzel elindultam életem eddig még ismeretlen új szakasza felé. A falu kapuján gond nélkül átengedtek nem kérdeztek tőlem semmit bizonyára értesítették már őket. Úgy rohantam akár egy szélvész azonban vagy öt perc után eszembe jutott, amit tanultam és inkább lelassítottam, mert nem akartam már az elején elpocsékolni minden energiámat. Ez is az edzésnek volt köszönthető, hogy az átlagembereknél valamennyivel gyorsabban tudtam futni ráadásul úgy, hogy közben nem vertem föl a környéket. Ez csak természetes, hiszen a ninják a lopakodás specialistája voltak akárcsak jómagam. Igaz nem néma csöndben futottam ám sokkal halkabb voltam, mint egy átlagos futó. Ezzel a tempóval negyed óra után elértem, hogy meg keljen állnom ugyanis az út egy folyóhoz vezetett. Jellemző volt a víz országára, mint ahogyan a neve is mutatja sok benne a víz. Szerencsére ahol a baj ott a segítség így rövid idő alatt találtam egy csónakost, aki némi aprópénz fejében hajlandó volt engem átszállítani a túlpartara. Az a hajó egyfajta gondola volt egy hosszú evezővel evezett és kormányzott, ami annyit tesz én nem tudtam segíteni pedig talán így gyorsabbak lehettünk volna. Nem tehettem mást, mint leülni a hátsómra és élvezni a gyönyörű kilátást és közben megpróbáltam visszanyerni az elvesztett energiáimat. Megpróbált velem szóba elegyedni azonban nekem semmi kedvem nem volt a csevegéshez ezért hát kis híján végig hallgattam az utat. Egyszer csak mégis megszólaltam ugyanis a férfi az ég felé mutatott.
-          Nézd kölyök szivárvány.
-          Tényleg. – mondtam csodálkozva, mert jómagam is lenyűgöző látványnak tartottam.
A férfi, aki akár a nagyapám lehetett volna, úgy tűnt már nagyon unatkozik ugyanis minden áron szóra akart bírni.
-          Mond csak fiacskám te ugye ninja vagy?
-          Igen.
-          És Kirigakure-ből jöttél?
-          Igen.
-          És milyen beosztásban vagy genin vagy chuunin esetleg jounin?
-          Genin.
-          Mindjárt gondoltam, mert túlságosan fiatalnak tűnsz nekem ahhoz, hogy magasabb beosztásod legyen. És szabad tudnom miért mászkálsz egyedül? Tudtommal ti mindig hármasával szoktatok barangolni egy tapasztaltabb ninja kíséretében.
-          Nem.
-          Jól van, na, csak kérdeztem nem kell mindjárt leharapnod a fejemet.
Nem sokkal partraszállás után sikerült megtalálnom a keresett falut, ha nevezhetjük így. Egy-két tucatnál többen nem lakhattak benne így reméltem nem lesz nehéz megtalálnom a célszemélyt.  Az egyik házikó tetején megláttam pont ugyanazt a madarat, amelyik a Mizukage irodájában volt. Éppen be akartam kopogtatni, hogy megkérdezzem jó helyen járok-e mikor hirtelen kinyílt az ajtó. Egy házaspár állt előttem mindketten olyan harminc és negyven év közöttiek lehettek. A férfi kicsit túlsúlyos és emellett alacsony volt hosszú vállig érő haja volt sötét színű. A nő pont az ellentéte magas vékony világos hajjal úgy néztek ki, mint az élő Jing és Jang.
-          Nagyon örvendek a nevem Kawaii Katana. – mondtam majd tiszteletteljesen meghajoltam előttük.
-          Szervusz, a nevem Makoto.
-          Üdv az én nevem Arata. Nem vagy egy kicsikét túl fiatal?
-          Egyáltalán nem. Ha a Mizukage úgy véli, alkalmas vagyok a feladatra akkor az úgy is van.
-          Volt már részed hasonló küldetésben? És hol vannak a társaid? A geninek hármasával szoktak járni.
-          Kérlek, ne faggasd ezt a szegény gyereket. Legalább is ne itt az ajtóban.
-          Igazad van. Kerülj beljebb.
-          Köszönöm.- és ezzel beléptem.
Az otthonuk elég picike volt csupán egyetlen egy szobából állt ott aludtak ettek és dolgoztak. Találtam két ágyat, egy tűzhelyet és néhány kelmét és szakadt nadrágot. Azonnal rájöttem, hogy valamelyiküknek ugyanaz a foglakozása, mint az édesapámnak.
-          Nem kérsz egy pohár vizet?
-          Köszönöm szépen nem. Megtudhatnám, mikor indulunk?
-          hát ezzel van egy kis gond.
-          És pediglen?
-          Nem tudtam befejezni a munkát a megbeszélt időre. Tudod én szabással és varrással foglalkozom. Félnapi járásra van tőlünk egy falu és néha szoktam megrendeléseket kapni egy két igen gazdag kereskedőtől. Az oda út nem valami biztonságos ezért szoktam egy-egy testőrt felbérelni, hogy vigyázzon rám. Még sohasem támadtak ránk azonban jobb félni, mint megijedni. De néha ott kell maradni egy kicsit, hogy a megrendelőre igazítsam a ruhát. Sajnos csak holnap reggel tudunk elindulni, és ha minden jól megy holnap utánra meg is érkezünk.
-          És én addig mit csináljak?
-          Amit akarsz. Elmehetsz körbenézni bár nem, ajánlom ugyanis errefelé nincs mit nézegetni meg nem szeretnénk, ha eltévednél.
Kicsit idegesített, hogy még mindig egyszerű kölyöknek képzeltek.
-          Akkor itt fogok várni, de értesíteni kéne a Mizukagét.
-          Küldünk neki egy üzenetet. Amíg ti itt szórakoztok, én beszerzem a vacsorához, ami még hiányzik. Szeretnéd, hogy készítsek neked valami különlegeset.
-          Köszönöm nem. Bármi megfelel.
-          Akkor én megyek is. Jó mulatást kívánok.
Bár kissé ridegen beszéltem a kedvességük még engem is meghatott ezért megpróbáltam hozzájuk hasonlóan nyitott lenni. Normál esetben visszautasítottam volna a vacsorát nem volt rá szükségem azonban nem akartam megbántani a vendéglátóimat. Miután az üzenetet elküldtük a nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy egy sarokban ültem és azt néztem, hogyan dolgozik a férfi. Estefele megérkezett a felesége és mindannyiunknak készített egy-egy adag finom gombás rántottát.
-          Remélem ízleni fog neked egy különleges gombát raktam be amitől még finomabb.
-          Nagyon köszönöm szépen. - mondtam mosolyogva.
-          Kérdezhetek valamit?
-          Hát persze.
-          Miért itt építették fel ezt a falut? Közel s távol semmi sincs se egy másik falu se még egy bokor sem.
-          Itt van minden, amire csak szükségünk lehet. Így éltek a szüleink az ő szülei és még az ő szülei is.
Vacsora közben beszélgettünk apróbb cseprö dolgokról és én is meséltem pár dolgot az életemről. Elég jól éreztem magamat ahhoz képest, hogy egy küldetésen voltam. Át akarták adni nekem az egyik ágyat, de azt már túlzásnak éreztem ezért csak egy pokrócot vettem magamhoz és letelepedtem az egyik sarokban. Mielőtt lehunytam volna a szememet kissé nehéznek éreztem a végtagjaimat ám ezt annak tudtam be, hogy sokat kellett futnom. Furcsa módon másnap úgy keltettek fel reggel nyolc órakor pedig nem szoktam ilyen sokáig aludni. arra a kérdésemre miért nem keltettek fel korábban csak mosolyogtak. Gyorsan lerúgtam magamról a pokrócot elvégeztem a reggeli teendőimet és tíz perc múlva már készen is álltam az indulásra. Megkínáltak egy kis maradékkal, de én visszautasítottam mondván már így is késésben voltunk. Amíg én durmoltam ők reggeliztek nekem pedig meg sem kottyant egy kis koplalás. Ő vitte a saját holmiját én pedig az enyémet. Mikor elindultunk elég erősen sűtött a nap azonban a falu mellett álló erdőnek köszönthetően egy jó darabig árnyékban utazhattunk. Elképesztő milyen magasra nőttek azok a szép és egészséges akácfák. Voltak köztük csukló vastagságú, de néhány olyan volt akár a derekam. Ahogyan ott mászkáltunk békeségben és nyugalomban egy különös zaj ütötte meg a fülemet. Lehet, hogy csak képzelődtem azonban meg mertem volna esküdni, hogy lépések neszét halottam fentről az ágak felől.
-          Maradjon a közelemben és nem menjen, sehova én megvédem. -  Igyekeztem suttogva beszélni.
-          Mi van? – kérdezett vissza, de már késő volt.
Hat ninja vetődött le pont az orrunk elé sajnos fejpánt híján nem tudtam megmondani honnan is származhatnak. Úgy tettem, ahogyan az akadémián tanultam rögtön Arata elé léptem, hogy a testemmel védhessem meg, ha szükséges. Előkaptam a kardomat és védelmi pozícióba helyezkedtem miközben azért fohászkodtam csak ne legyen semmi baj. Igen jól látjátok féltem egy kicsit ugyanis arról volt szó, hogy maximum egy-két csirkefogóval találkozhatunk nem pedig képzett gyilkosokkal. A szemükön láttam, hogy vér profik hidegvérűek és mindenre képesek a céljuk érdekében. Abban a pillanatban két szembon tű csapódott a baloldali bordáimba, ami nagyon meglepett engem.
-          Futás! – üvöltöttem teli torokból majd elkaptam a kezét és elkezdtem visszafelé rohanni.
Tisztában voltam vele, hogy nem tudok velük elbánni, de abban reménykedtem, hogy a faluban elrejtőzhetem. Tíz-húsz méter után egy hatalmas sivataghoz értünk nagy sajnálatomra semmiféle menedéket nem találtam.
-          Mindenütt csak homok van sehol egy barlang vagy akár egy fa, ami mögé elbújhatnánk.
-          Tudom jól! kiáltottam ingerülten.
Rövid idő alatt bekerített minket az ellenség mindegyikük kezében egy-egy katanát tartott akárcsak én. Ránéztem a védencemre és tudtam minden meg kell tennem a védelme érdekébe ugyanis ezt a feladatot bízta rám a Mizukage. mikor ez a gondolat végigsöpört az agyamon valami nyugtató meleg érzés szaladt végig az egész testemen. Már nem éreztem sem félelmet sem pedig kétséget. Kis ideig csak méregettek engem aztán mindnyájan elővettek egy-egy szembont és felém hajították. Azonban hála a vezető iránti érzéseimnek mindegyiket képes voltam kivédeni egyiket a másik után. Ez meglepte a támadókat ezért úgy döntöttek, hogy kardal fognak végezni velem, amitől ismét félelem költözött a szívembe. Az első pár csapást még ki tudtam védeni ám az utána következőt már nem. Egyikük megvágta a karomat egy másik a hátamat egy harmadik pedig a combomat. Minél több sérülést szereztem annál jobban féltem. Az utolsó kép, amire emlékszem, hogy éppen le akartak fejezni a félelem szinte elviselhetetlen volt és ekkor minden elsötétült.
   
    Csapkodva és kiabálva tértem magamhoz ám nagy meglepetésemre nem egy sivatagban találtam magamat, hanem egy kényelmes és puha ágyban. Teljesen össze voltam zavarodva egyik pillanatban még ádáz csatát vívtam a másikban pedig kényelmesen pihegtem. Megfordult a fejemben, hogy talán erősítést kaptam és ők mentették meg az életemet. Végigtapogattam a testemet keresve a súlyos sérüléseket, de egyetlen egyet sem találtam, sőt még be sem voltam fáslizva. Ez még inkább összezavart ugyanis tisztán emlékeztem, hogy harcoltam egyszerre több ellenféllel szemben. Nem találtam sem kardvágás nyomát a hátamon sem pedig a senbon-ét az oldalamon. Mikor megpróbáltam felülni erős szédülés fogott el ám igyekeztem nem törődni vele. Csak azzal tudtam foglalkozni, hogy mielőbb megtudjam mi a fene történt velem. Úgy terveztem, ha kissé dülöngélve is felkelek és keresek valakit, aki magyarázattal tud szolgálni. Nagy sajnálattal tapasztalnom kellett, hogy nem minden megy a tervek szerint, vagyis hangos puffanással az ágy mellé estem. Annyi haszna legalább volt ennek, hogy valaki meghallotta a zajt és azonnal bejött a szobába pontosabban bejöttek. Egyikük a házigazda felesége volt a másik pedig egy ninja Kirigakure-ből. Amint meglátták mi történt rögtön odarohantak hozzám, hogy felsegítsenek és közben próbáltak megnyugtatni.
-          Nyugodj meg Katana nincs semmi baj.
-          Igen nyugodj meg gyermek.
-          Hogy nyugodhatnék meg? Hol vannak az ellenséges ninják? És hová tűntek a sérüléseim?
-          Miféle sérülések?
-          Bizonyára félrebeszél. Talán a gomba miatt van. tegyük vissza az ágyba. - ezzel mindketten a hónom alá nyúltak és gyengéden visszahelyeztek a fekhelyemre.
-          Pihenj majd én igyekszem mindent elmagyarázni neked. Miután megvacsoráztunk mindannyian lefeküdtünk, hogy holnap korán indulhassatok. Reggel viszont mikor ébreszteni akartalak rángatóztál és sehogyan sem tudtalak felébreszteni. Tudtuk, hogy valami nagy baj van ezért küldtünk egy üzenetet, hogy rosszul lettél bizonyára egy gombától.
-          Innen átveszem. Amint megkaptuk az üzenetet benne a gomba leírásával azonnal útnak indultunk. Én hoztam az ellenszert a társam pedig felváltott tégedet és elkísérte a ház urát.
Beletelt néhány percbe mire sikerült felfognom mindazt, ami elhangzott.
-          Mennyi ideig voltam eszméletlen?
-          Körülbelül egy napig. A férjem közben már haza is jött. Csak arra vártunk, hogy magadhoz térj, mert nem akartak így elvinni.
El se tudom mondani mit éreztem abban a pillanatban legszívesebben a föld alá bújtam volna szégyenemben. Az egy dolog, ha meghal egy shinobi küldetés közben azonban, hogy még a kezdet előtt rosszul legyen? Nem hallottam ennél kínosabb történetet. Fél órával később már elég jól éreztem magam ahhoz, hogy elindulhassunk vissza így csendben-hármasban ballagtunk vissza a faluba. Egész úton azon járt az eszem vajon mi fog várni engem oda haza. Láttam lelki szemeimmel amint az egész falú szeme láttára korbácsolnak meg. Az is eszembe jutott, hogy talán a szüleimet el fogják üldözni a faluból. Mikor megérkeztem sokkal rosszabb történt, mint amire számítottam. A Mizukage rendkívül megértő volt, sőt mi több túlontúl kedves. Persze előadott egy kisebb előadást arról, hogy egy shinobinak jobban kéne vigyáznia és nem szabad szégyent hozni a falura azonban éreztem a kioktatás mögött lévő aggodalmat és megkönnyebbülést. Mikor hazatértem nem szóltak egy árva szót sem csak szorosan magukhoz öleltek. Ezt már nem bírtam elviselni kiképzés ide vagy oda ezért éjszaka mikor már mindenki aludt kiszöktem a szobámból és egy elhagyott házhoz osontam. Miután megérkeztem teljes erőmből és dühömből üvölteni kezdtem addig, míg ki nem fogytam a levegőből. Nem csak a falura, de még a családomra is szégyent hoztam. A rengeteg cél és állom, amit magam elé állítottam egyszerre omlottak össze előttem. Abban a pillanatban megfogadtam a teli holdnak, hogy ilyen többet nem fog előfordulni. Ez volt életem egyik legpokolibb napja.

/Ez a történet nem a jelenben játszódik, hanem a múltban körülbelül három évvel ezelőtt mikor Katana elkezdett geninkedni. Van egy folytatás félesége egy élmény küldetés Furcsa szövetséges címmel./

/Ezt a történetet Tobinak és a bájos Mizukagénak ajánlom./

   Ritkán fordult elő, hogy nehezemre esett kikászálódnom az ágyból, de ez egy ilyen nap volt. Reggel hatkor felpattantak a szemeim és azon kaptam magamat, hogy a plafont bámulom. Máskor azonnal kiugrottam volna az ágyból felöltöztem volna majd utána rendet raktam volna a szobámban ám ezúttal nem ezt történt. Tisztában voltam vele mi fog történni az elkövetkező órákba és reménykedtem, hogy az egész nem más, mint egy rossz álom. Nagy sajnálatomra valaki kopogni kezdett a szobám ajtaján, ami azt bizonyította be tényleg meg kell tennem.
- Katana ébredj fel. Minél előbb el kell kezdenünk, mert még egy csomó dolgom van.
- Már fen, vagyok apa.
- Akkor csipked magad. Tudom, hogy semmi kedved hozzá, de remélem, nem kell anyádat felküldenem.
Szívesebben szálltam volna szembe egy fehér cápával, mint azzal a sok nyűggel, ami aznap várt rám. Természetesen nem várathattam apámat gyorsan felkeltem megigazítottam az ágyamat majd, úgy ahogyan voltam egy szál alsóban lementem a konyhába. Már várt rám néhány tűvel, cérnával és az asztalon öltönnyel méghozzá az én öltönyömmel. napok óta ezen dolgozott, hogy elkészüljön vele a jeles eseményre. Már csak a végső simítások voltak hátra és, hogy rám igazítsa a ruhát. Én utáltam azt a göncöt ugyanis nem lehetett benne harcolni gátolt a mozgásban ráadásul vigyázni kellett, rá mert elégé sérülékeny volt. Most bizonyára azt kérdezitek, magatoktól mi lehet az-az esemény, amihez így ki kell öltözni. Az ő kedvükért elárulom, hogy az, ami felborította a mi kis családunkat nem más, mint a Mizukage születés napja. Néhány évvel ezelőtt mikor őt még csak Terumi Mei-nek hívták egy küldetés során megmentette egy nemes gyermekét. A gyermek felnőtt és nem feledkezett meg az ő bájos megmentőjéről. Azt vallotta, hogy a tettéért sokkal nagyobb jutalmat érdemel ezért feltett szándéka volt minden évben megünnepelni a vezetőnk születésnapját. Kibérelt egy nagyobb termet fogadott fel zenekart és a könyék legjobb szakácsait. Minden ninját meghívtak erre az ünnepségre, akik éppen nincsenek szolgálatban ezek között voltak az akadémiai tanulok és még mi geninek is. A bál este nyolckor vette kezdetét addig pedig mindenki maradt elég ideje arra, hogy elvégezze a szükséges előkészületeket. Én egy kicsit furcsálltam, hogy engedélyezte ugyanis tudtommal a nők nem szerették, ha a karukra emlékeztették őket. Egyesek kicsikét izgultak, mert hasonló esemény még nem volt a falunkba azelőtt. Mások szerint ez csak egy csel és rögtön lecsapnak, a falunkra amint lankad az éberségünk. Habár nem volt valami rózsás a kapcsolat a többi shinobi faluval azért egyikük sem volt olyan ostoba, hogy megtámadjon minket. Köztudott volt, hogy az elsőrangú kiképzésnek hála nálunk vannak a legjobb ninják. Szóval ott álltam karjaimat széttárva akár egy madárijesztő miközben apám cérnával a szájában járkált körülöttem és közben motyogott.
- Itt beveszünk, egy kicsit itt pedig kiengedünk.
Sose jöttem rá miért beszél többes számban végül abban maradtam ő így beszél és kész. Vagy három órán keresztül kellett ott állnom, aminek köszönthetően teljesen elzsibbadt a lábam. Délre befejezte a ruhámat majd belekezdett az ajándék elkészítésébe, mert milyen lenne egy születésnap ajándék nélkül. A nap hátra lévő részét a konyhába töltötte és megtiltotta, hogy bárki is betegye oda a lábát legalábbis az engedélye nélkül. Csak annyit tudtunk, hogy főz vagy süt valamit ugyanis mindenféle hozzávalót vásárolt össze az elmúlt időben. Én elég fegyelmezett voltam ahhoz, hogy nem leskelődjek édesanyám meg nálam is korábban kelt fel és elment valahova. Nem volt küldetése csak irtózott a nagy felhajtásoktól és azért ment el nehogy apának eszébe jusson neki is készíteni valami szépet. Végre sikerült megszabadulnom az egyik borzalomtól ezért gyorsan a Mizukage irodájához siettem. Abban reménykedtem, hogy kapok egy feladatot, ami miatt nem kell részt vennem a bálon. Sosem voltam egy kimondottan bulizós alkat ezért igyekeztem mindent elkövetni, hogy ne keljen elmenjen. Nagy bánatomra minden békés volt és csöndes ráadásul aznapra nem volt semmiféle feladat a geninek számára. Nem tehettem mást, mint hazamenni és jó alaposan lecsutakolni magamat, hogy patyolat tisztán jelenjek meg az ünnepségen. Estére édesanyám is hazajött majd mikor felöltöttem azt a gúnyát mindketten kifejezték a véleményüket. Nem nézett ki rosszul rajtam a sötétkék színű halszálka mintás zakó, de milyen lett volna, ha egy profi készíti el?
- Nagyszerűen festesz.
- Igen ez elég jól néz ki.
- Hogyhogy ez? Mindegyik ruhám első rangú.
- Ha te mondod.
- Igen is mondom.
- Katana ne felejtsd el a lényeget azét mész, hogy jól érezd magad.
- És persze, hogy átadja az ajándékot. - ezzel a kezembe nyomott egy harmincszor harminc centis dobozkát. - Csak a Mizukagénak adhatod át senki másnak. egész nap ezen dolgoztam. És te se nyúlj bele.
Nem tudom mi üthetett bele sosem voltam az a torkoskodó fajta. Hamar rájöttem, hogy az egyik családi receptet készítette el és azok egytől egyig remekművek. Fél órával a kezdés előtt elindultam és meg voltam győződve végig fogom unatkozni az egészet.
 
   A terem hatalmas volt akár kétszáz ember is elférhetett volna benne és nagyon szépen kidíszítették. Mindenhol kézzel készített lámpások világítottak ezzel is emelve az ünnep fényét. A fal mentén néhány asztal foglalt helyett, amin különféle sütemények és szendvicsek vártak arra, hogy felfalják őket. Mellettük egy kis pultot szereltek fel ahol egy öltönyös férfi szolgálta ki a szomjas vendégeket. A fiatalok számára különféle gyümölcslevekkel és teákkal készültek az idősebbeknek pedig alkoholos italokkal. A terem túlsó végében megjelent a Mizukage oldalán pedig a mindig morcos képű félszemű tanácsadójával. Habár a hétköznapi ruháját viselte ennek ellenére lélegzett elállítóan nézett ki. Néhányszor összecsapta a tenyerét ezzel sikeresen magára vonta mindenki figyelmét még a beszélgetőkét is.
- Legyetek üdvözölve és szeretném megköszönni, hogy ilyen sokan el tudtatok jönni. Mint tudjátok, egy bőkezű támogatónknak köszönthetjük ezt az estét, és ha minden jól megy évente meg szeretné ismételni. A mulatság éjfélig fog tartani remélem mindnyájan jól foglyuk érezni magunkat. Egyetek igyatok, bátran táncoljatok, nevessetek, csak ennyit kérek. Minden jót.
Miután befejezte a köszöntőjét automatikusan mindnyájan fölsorakoztunk előtte, hogy egyen két átadhassuk az ajándékainkat. Mikor én kerültem sorra még meg sem szólaltam mintha a vezető szemei kitágultak volna.
- Boldog születésnapot kívánok.
- Nagyon szépen köszönöm. Azokat csak nem az apukád készítette?
- De igen. Fél napon át foglalkozott vele.
Átvette a dobozt majd kinyitott a fedelét és nyelt egy hatalmasat. Igaz a fedél miatt nem láttam mi van benne ám az illatból rögtön rájöttem, hogy mennyei muffinok vannak benne. A Mizukage azon nyomban becsukta a dobozt és a hóna alá dugta miközben azt olvastam ki a szeméből csak próbálja meg valaki elvenni tőle. Miután végeztem félreálltam a falhoz, hogy másoknak is esélyt adjak ám úgy tűnt egyikük ajándéka sem keltette fel a figyelmét, mint az enyém, ami kicsit furcsa, mert a faluban csak hárman tudtuk milyen nagyszerűen süt édesapám. Alig fél óra alatt mindenki sikeresen átadta az ajándékát majd felzendült a zenekar és a termet ellepték a táncosok. Mások sáska módjára lepték el az asztalokat és két kézzel tömték befelé a finomságokat. nekem egyikhez sem volt kedvem így hát kértem magamnak egy pohár narancslevet majd hátamat a falnak támasztva bámultam magam elé. Nem értettem mit keresek ott ugyanis ugyanezt otthon is elvégezhettem volna. Természetesen vigyáztam nehogy leigyam az új ruhámat ugyanis apám kitért volna, a hitéből ha bármi történik a „remekművével”. Nyugodtan eljöhettek volna a szüleim is, de édesapám nem volt ninja ezért nem akart jönni édesanyám pedig nem kedvelte az összejöveteleket. Ott álltam a narancslevemet szürcsölgetve miközben azt néztem a párok, hogyan táncolnak. Egyik szám váltotta a másikat én pedig nem mozdultam egy tapodtat sem. Fél tíz fele járhatott az idő mikor szó szerint becsapódott mellém Tano. Egyszerre lettünk geninek bár sosem beszéltünk valami sokat.
- Üdv Zsebkés.
- Üdv Tano.
- Látom, jól mulatsz. Nem fáradt még el a lábad a sok ácsorgásban?
- Nem.
- Látom semmit sem változtál az akadémia óta. Még mindig egy savanyú alak vagy. Halottam néhány napja volt egy zűrös küldetésed.
- Igen.
- És tényleg olyan nagydarab volt az-az idegen, aki segített neked?
- Egy valóságos óriás, és vad volt akár egy tornádó.
- Bizonyára igazad van, bár nem tudom mi tudás kell ahhoz, hogy levágjon harminc útonállót akik ninjásat játszottak.
- Ha te mondod.
- Mondom bizony.  
-   Ezt én is simán elintéztem volna. Emlékszel én voltam a legjobb az akadémián. - hirtelen megpillantott egy fekete hajú lányt. - Oda néz micsoda szépség. Fogadjunk, hogy fél percen belül már táncolni fogok vele.
- Tőlem.
Ezzel odament a lányhoz valamit mondott neki sajnos nem halottam jól majd a lány az arcába löttyintette az italát és faképnél hagyta. Tano erre megvonta a vállát és nekiállt másik prédát keresni.
- A barátod elég fura alak. Tudtad ezt?
Oldalra néztem és megláttam egy velem egy magas szőke hosszú hajú lányt. Kis híja volt annak, hogy ne ugorjak félre ugyanis egy pillanattal azelőtt még nem állt mellettem senki. Az arcomon ez nem látszódott csak a szemem rándult meg egy kissé.
- Nem érdekel.
- Te is elég fura vagy. - mondta mosolyogva miközben félresöpört egy tincset.
- Meglehet.
- Nem akarsz velem táncolni?
- Kösz nem.
- Na, egy kicsit.
- Nem.
- Ne légy ilyen önfejű azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk.
- Így szórakozom.
- Egy frászt. - mondta majd kikapta a kezemből az italt letette az asztalra majd elráncigált a táncolók közé.
- Én nem tudok táncolni.
- Semmi baj csak figyelj engem.
Igyekeztem ekképp cselekedni azonban minden második lépésemmel az ő lábát találtam el. Fél perc után elegem lett az egészből és vissza akartam menni ám ő nem engedte.
- Mégis mit képzelsz hova mész? Csak élvezd, ne komplikáld túl.
És végül igaza lett egy idő után a botladozásaim elmaradoztak majd végül teljesen megszűntek. Sosem voltam valami nagy tehetség akkor mégis táncoltam méghozzá egy gyönyörű teremtéssel. Valahányszor a mosolygós arcára néztem egyre hevesebben vert a szívem és úgy éreztem a fellegekben járok. Tánc közben adott néhány tanácsot ám végig nagyon kedves volt és megdicsért, amiért ilyen gyorsan fejlődtem. Hosszú perceken keresztül táncoltam és azt kívántam bárcsak sose érne véget. Ám egyszer csak elengedte a kezemet, amitől bánat telepedett a szívemre.
- Nem kell szomorkodnod. - mondta majd megpuszilta az arcomat. - Gyere, velem szükségem lenne a segítségedre.
Ezzel kivezetett az épületből egy néhány utcával arrébb lévő fához.
- A macskám fen ragadt a fán. Segítenél? Kéééérlek!- olyan aranyosan mondta, hogy nem tudtam neki nemet mondani.
A fa legalább tizenöt méter magas lehetett ráadásul korom sötét volt, ami egy csöppet megnehezítette a dolgomat. Ennek ellenére egy olyan képzett shinobinak mint nekem meg sem kottyant egy ilyen szintű feladat. Egyik ágról a másikra pillanatok alatt feljutottam a tetejére ahol megtaláltam a keresett állatot. Habár a csillagok nem adtak túl sok fényt ennek ellenére láttam a közepes termetű kissé megtépázott macskát. Mikor meg akartam fogni vadul rám fújt és majdhogynem szikráztak a szemei. Volt már dolgom macskával, de olyannal, nem akit ennyire fűtött volna a harag és a gyűlölet. Ismételten megpróbáltam magamhoz venni ám ekkor mélyen a csuklómba karmolt. Eztán folyamatosan csapkodott felém a pengeéles karmával és megpróbált elkergetni. Több ponton nemcsak az öltönyömet szakította fel, hanem az alatta lévő bőrt is. Egyszer majdnem belekapott a szemembe szerencsére az utolsó pillanatban behunytam a szememet, aminek hála a szemgolyóm épségben maradt. Ettől a csapásától annyira meglepődtem, hogy hátra kaptam a fejem és ettől bevertem a fejem, amitől valami oknál fogva kiesett a jobb szememből a kontaktlencse. Nem tudom, hogy történhetett meg, előtte több kemény pofont kaptam és esett ki akkor pedig egy ütés és már kint is volt. Mikor ez a vadállat meglátta szemem valódi színét mintha kicserélték volna nem csapkodott tovább, de nem is pufogott. Óvatosan magamhoz vettem, de nem bántott ám éreztem, hogy még mindig tele van feszültséggel. Becsuktam a jobb szemem nehogy lelepleződjön a titkom miszerint különleges szemszínnel rendelkezem. Hogy nehogy megsérüljön óvatosan lesétáltam a gazdájához, aki kis híján, a földön fetrengett a nevetéstől. Nem tudtam megérteni az a kedves teremtés, hogyan tud ilyen rosszindulatúan vihorászni.
- Látnod kellett volna a képed mikor azt a dögöt próbáltad megfogni ő meg majdnem kikaparta a szemed.
- Mi van?
- Te kis naiv. Csak nem azt gondoltad, hogy egy hozzád hasonló két bal lábassal akar táncolni egy olyan szépség, mint én? Ráadásul tudhatnád, hogy ez senkinek sem a macskája. Tigris a neve és mindenkit megtámad. Állítólag még egy ninja kutyát is sikerült elpáholnia. Te pedig mindent megtettél a kedvemért, csak mert megbetegedtem a szempillámat.
Hideg zuhanyként ért a hír, hogy oly rútul kihasznált és átvert. Korábban úgy éreztem a mennyországba kerültem olyan boldog voltam, mint soha akkor viszont a pokolban voltam.
- Az egészben az a legjobb, hogy láthatom, az arcodat mikor rádöbbensz mekkora egy vesztes vagy.
Csak álltam ott meredten előre bámulva és fogalmam sem volt mit is kéne tennem.
- Ugye nem kezdesz el bőgni? Bőgj, nyugodtan legalább jobban szórakozom.
Ekkor váratlanul a macska kiugrott a kezeim közül és rávetette magát a lány fejére, aminek helyén már csak egy fehér porfelhőt láttam, amiből elő-előbukkant egy szőrös mancs.
- Kérlek, segíts!
- Kérés elutasítva. - mondtam majd hátat fordítottam és elindultam haza.

   Miközben sétáltam hazafelé próbáltam felfogni mi is történt velem. Találkoztam egy angyalarcú lánnyal, aki melegséget hozott a szívemben ám végül kiderült, hogy nem más, mint egy pióca és azon élvezkedik, hogy másoknak minél nagyobb fájdalmat okoz. Lehet, kegyetlenségnek hangzik ám mikor az a macska rávetette magát valami oknál fogva kicsikét megkönnyebbültem és még élveztem is. Mikor beléptem a házba azon gondolkodtam reggel mit fogok mondani a szüleimet mikor megláttam őket a nappaliban és lámpafénynél beszélgettek. Mikor megláttak engem apám kétségbe esett és elkezdett ugrálni körülöttem, míg anyám nyugodtan ült a helyén.
- Szentséges ég Katana mi történt veled? Pontosabban mit csináltál a ruháddal? nem meg mondtam, hogy vigyáz rá? Hogy tudtad így tönkre tenni?
- Kenichi lélegezz. Katana mi történt?
- Jól éreztem magam. - mondtam kis gondolkozás után mosolyogva majd elindultam fel a lépcsőn.
- Máskor kétszer is meggondolod, hogy hagyod-e magadnak, hogy egy csinos pofi elcsábítson.
- Honnan tudod?- kérdeztem meglepődve miközben a lépcsőtől léptem vissza.
- Úgy tűnik elfelejtettél két nagyon fontos dolgot elfelejtettél. Az egyik én vagyok a falu egyik legképzettebb shinobija. A másik pedig az, hogy édesanya vagyok, és egy édesanya mindent tud.


/Abban az évben játszódik mikor genin lett belőle A sérült szemét egész végig csukva tartotta./

  
Az önjelölt menyasszony:

 

 

/Ezt utólag Uzumaki Kushina engedélyével rakom be mert elfelejtettem. Ez nem a közelmúltban játszódik hanem kicsit régebben Katana múltjában. 12 évesen lett genin jelenleg 16. Körülbelül 2,5 éve játszódhat./

Az önjelölt menyasszony (Ez a kép kb 3 éves):

 

 

 
/Ez nem a közelmúltban játszódott úgy 1,5 évvel ezelőtt történhetett. Folytatás a  Váratlan látógató 2./

 
 
 
 
 
 
 

/Távol az otthontól folytatása/
Nem is olyan régen még egy cellában ültem és arra vártam, hogy történjen végre valami mikor is teljesült a kérésem. Azóta megtanultam, hogy vigyázni kell mit kíván az ember mert a végén még teljesül. Egy félresikerült küldetés miatt lecsuktak kerek hat évre, pedig én nem is csináltam semmit. A lakás előző tulaja volt a drogcsempész, mégis valami oknál fogva akkor találták meg az árut mikor én oda lettem vezényelve beépített munkára. Az összekötőm megígérte, hogy elrendezi a dolgokat, de addig is ne csináljak semmit, csak várjam az utasítást. Én persze mint bármely jól nevelt baro akarom mondani shinobi türelmesen vártam. Telt múlt az idő a napokból hetek lettek azokból hónapok, azok meg évekké változtak. Három évet töltöttem egy magán zárkában miközben azon voltam, hogy be ne csavarodjak. Ebben segítségemre volt a többi rab, illetve az a titkos levelező rendszer, amit több év alatt építettek ki. Ennek hála több, hogy is mondjam érdekes embert ismerhettem meg a csempésztől kezdve a bolondokig. Ők persze az gondolták rólam, hogy csak egy átlagos fiatal srác vagyok, aki ártatlannak vallja magát. Akadt más módszerem is arra, hogy megőrizzem az épelméjűségem, de ezt most inkább nem részletezem. Bizonyára azt kérdezhetitek, hogy miért nem próbáltam megszökni a válasz rém egyszerű. Azért, mert nem kaptam rá parancsot, pedig könnyedén ment volna. Az a hely a hétköznapi bűnözőknek lett kitalálva és nem az olyan speciális egyéneknek, mint a ninják. Kissé eltértem a tárgytól, szóval éppen arra vártam, hogy az ajtón bedugják azt a reggelinek jóindulattal nem nevezhető valamit, de nem történt semmi. Helyette viszont az ajtó kinyílt, szinte varázsütésre, de nemcsak az enyém. Mindegyik őr eltűnt, mint a kámfor és egy rejtélyes idegen mindnyájunkat kiengedett. Nem kellett sokáig várnom a válaszra, ugyanis megjelent előttem egy srác utcai ruhában és kissé csodálkozva nézett rám. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, de csak arra nem jöttem rá, hogy honnan. Mikor megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e Katana rögtön nyilvánvalóvá vált előttem, hogy a faluból származik. Furcsának találtam, hogy nincs rajta egyenruha azonban nem tettem semmiféle megjegyzést. Hozott nekem némi ruhát, bár ezek is polgári stílusúak voltak. Megkérdeztem tőle, hogy nincs-e véletlenül nála egy pár kontaktlencse, erre sajnos nemet intett. Egyfajta retina rendellenességgel jöttem a világra, amitől más színű volt a szemem majdnem mint egy remetének, persze erről csak egy maréknyi ember tudott. Legtöbbször ezt sikerült elrejtenem, de a fogság alatt az én lencséim elhasználódtak. Helyette adott nekem egy príma kis napszemüveget, ami majdnem ugyanolyan volt.
- Mielőtt elindulunk valamit mindenképpen tudnod kell.
- Rendben van.
A tarkóját vakargatta miközben fel-le mászkált bizonyára mert valami felizgatta, de nem várt sokáig egyből belecsapott a közepébe. A szavai olyanok voltak akár egy éles kés mindegyik mély sebet ejtett rajtam. Nem akartam hinni a fülemnek, az ütő megállt bennem. Megtudtam mi minden történt odahaza míg én kellemesen sziesztáztam, a jókat és a rosszakat egyaránt. Meg kellett kapaszkodnom a falba nehogy összerogyjak a hírek mérhetetlen súlya alatt. A srác segíteni akarta, de én eltoltam magamtól mondván nincs semmi baj csak egy kis időre van szükségem. Ezzel visszamentem a szobámba és becsuktam magam mögött az ajtó. Utána perceken keresztül a torkom szakadtából üvöltöttem és minden erőmmel a falat püföltem. Szidtam azt, akitől a küldetést kaptam, aki miatt megzavarodott az otthoni élet, de legfőképpen magamat átkoztam. Nem voltam ott mikor a legnagyobb szükség lett volna rám, nem teljesítettem a kötelességemet. Biztosan jól jött volna egy erős kéz, néhány biztató, támogató szó, de én egyiket se csináltam. Oly sok ember akadt, aki fontos volt a számomra én pedig mindannyijukat cserben hagytam a legnehezebb órákban, holott annyi mindent köszönhettem.
 
 
Egy szó, mint száz az egész épület csak úgy rengett az én dühömtől és indulataimtól, néhány perccel később már sikerült valamelyest lehiggadnom. Persze a jobb kezemből vér szivárgott, de ettől eltekintve jól éreztem magamat. Azonnal indulni szerettem volna, de a hírvivő ragaszkodott hozzá, hogy bekösse a sebemet. Bár nem medikus ninjának készült ennek ellenére sikeresen elállította a vérzést. Szeretett volna adni fájdalomcsillapítót is, de nem fogadtam el tiszta fejre volt szükségem. Mivel a börtönök nem éppen az első osztályú ellátásról voltak híresek a testem kissé gyűröttnek látszott, de azért igyekeztem megőrizni a kondíciómat. Hála a bennem tomboló haragnak, rakéta módjára startoltam el és úgy száguldottam mint egy eszelős. Akkor azt sem érdekelt, hogyha leszakad valamely végtagom, csak az számított, hogy minél előbb megérkezzek.
- Hé Katana. Nem ártana lassítani mert jó lenne egyben odaérni. Félholtan nem veszi senki hasznodat.
- Nem érdekel eleget voltam távol.
Máskor mindig én szoktam lenni a visszafogottabb, a ”megfontoltabb” akkor viszont csak úgy tomboltak bennem az indulatok. Mindig azt tanították nekünk, hogy a sikeres küldetéshez a hideg fej és a stabil kézen át vezet el az út. Próbálta volna valaki akkor ezt rám tukmálni, esküszöm a puszta tekintetemmel fojtottam volna meg.
- Nem viccelek, ki fogsz purcanni ha folytatod ezt az eszelős tempót. És azt hiszem én is. – mondta miközben már kapkodta a levegőt.
- Nem értek semmit! Inkább lépjünk oda. – kiabálnom kellett mert a süvítő széltől nem lehetett hallani semmit legalábbis ezt a látszatot szerettem volna kelteni.
- Szedd már össze magad! Tisztában vagyok vele, hogy ez számodra nehéz helyzet, de te még mindig egy Shinobi vagy ráadásul nem is ma kezdted! Milyen jövőd lesz, ha minden csip-csup ügy kihoz a sodrodból? – ezt némi parancsolkodó hangnemben mondta, mintha csak a tanáromnak képzelte volna magát.
- Mond csak miért nem szöktél meg?
- Mert nem kaptam rá parancsot.
- És csak ezért hűsöltél ilyen sokáig?
- Igen.
- Na látod.
Nagy sajnálatomra be kellett látnom, hogy most az egyszer igaza van ennek a srácnak ezért egy kicsit visszább vettem a tempómból. Közben azon morfondíroztam mit fog szólni, ha csak úgy betoppanok, bizonyára letépi a fejemet. Mindig is indulatos nőként ismertem, aki nem igazán kedvelte, ha a dolgok úgy alakulnak ahogyan ő szeretné. Ha minden igaz, amit a hírvivő mondott akkor sok minden megváltozhatott odahaza, de ez mind másodrendű volt. Elsőként azt akartam kideríteni, hogy jól van-e, rendet rakni a falúban ráér később is. Néhány órányi rohangászás után megálltunk egy fél órára, hogy kipihenjük magunkat. Bár nem vallottam volna be, de kissé én is kimerültem, akkor viszont nem tudtam vele törődni. Lazítás közben elmesélte nekem, hogy aki kiutalta nekem a megbízást meghalt. Egy új módszert próbált az iroda miszerint koordinátorokat vett maga alá, akik kiosztották a feladatokat. Így, ha valami volt a ninja a koordinátornak jelentett ő pedig csak a legfontosabb esetben zargatta a főnökséget. Éppen üzenetet akart küldeni a fickó, hogy engem lekapcsoltak, de sajnos közbe szólt az élet.
- Persze küldtek ki helyettest, de az öreg nagyon rendetlen volt. A többi alárendeltjét is alig sikerült megtalálni. Rólad meg mindenki teljesen megfeledkezett, ami jobb is, ki tudja mi történik, ha ők találnak meg. Pár napja előkerült egy irat valamely szekrény mögül így bukkantunk rád. Amúgy megkérdezhetem milyen volt ott a hűvösön?
- Magányos.
- Azt tudom, hogy mikor kinyitottam az ajtókat a magánzárkában voltál, de előtte?
- Előtte is?
- Azt akarod nekem elmondani kerek három évig voltál oda bezárva?
- Nem akarom, de attól még így van.
Mielőtt folytattuk utunkat kaptam egy aprócska hangfelvevő készüléket és két füldugót. A fiú nem tudta mi van rajta csak annyit mondtak neki, hogy minden képen hallanom kéne. Míg száguldottunk egész végig azt hallgattam és nehezemre esett nem elbőgni magamat, de azért tartottam magamat ahogyan az egy kemény shinobihoz illik. Egyszerre voltam szörnyen boldog és pokolian dühös.
 
 
Néhányszor útirányt kellett módosítanunk annak érdekében, hogy elkerüljük az esetleges szemtanúkat. A faluba bizonyos okokból nem lett volna bölcs dolog vissza menni, se a ”palotába”, ezért egy kis vidéki kúriához csörtettünk, hozzá teszem rekord idő alatt. Hálával tartozhattam azoknak a kiegészítő piruláknak, amikből útközben bekaptunk párat. A küldetésen lévő shinobik nem mindig engedhetik meg maguknak, hogy vadásszanak így ezek a szerekre kell hagyatkozniuk, amik pótolják a szükséges tápanyagokat és energiát.
- Innentől már te is tudod az utat nincs szükséged többet kísérőre.
- Hová mész?
- Komolyan kérded? Tudod olykor tőle nekem is feláll a szőr a hátamon. Igaz te is ijesztő vagy, de semmi hozzá képest. Nem tudom mi lesz mikor bemész oda, de én még szeretnék egy kicsit élni mielőtt feldobom a talpam. Minden jót. Valószínűleg a nagyteremben találod arra. – ezzel megveregette a vállamat majd köddé vált.
Befelé menet elhaladtam néhány őr és egypár cseléd mellett, azonban egyikük se kérdezte ki vagyok, illetve mi a jövetem célja. Mindenki el volt foglalva az ügyes-bajos dolgával így én se háborgattam őket. Ahogyan megközelítettem az ajtót, kiabálásra lettem figyelmes, de ezek a hangok férfitól egész pontosabban férfiaktól származtak. Nem értettem pontosan valamiféle házasságról lehetett szó. Amilyen halkan csak tudtam lenyomtam a kilincset és úgy lopakodtam be akár egy kismacska. Három felcicomázott férfit láttam meg még négyet, akik bizonyára a kíséretük lehetett. Velük szemben állt az immár nővé érett Akahana akit én egy időben csak sorscsapásként emlegettem. Egyszer véletlenül volt egy kínos pillanatom vele és ő azóta azzal nyaggatott, hogy el kell vennem feleségül. Rendszeresen küldött szerelmesleveleket, amikkel én nem igazán foglalkoztam, de mindegyiket gondosan megőriztem az ágyam alatt. Egyik küldetésem során elég csúnyán lesérültem és alig maradt ép csontom. Ez a cserfes kérdés nélkül egy rakás specialistát küldött hozzánk, illetve míg odahaza lábadoztam ő személyesen ápolt. Hiába mondtam neki ne nyaggasson, nem volt hajlandó hazamenni, helyette főzött rám, fürdetett és tűpárnát csinált a hátamból. Ráadásul folyton kiabált velem és előakarta írni mit tehetek és mit nem. Példának okáért elkobozta tőlem a súlyzóimat mondván akkor használhatom őket, ha meggyógyultam pedig csak tíz kilósak voltak. Később még párszor összehozott bennünket a sors és rá kellett jönnöm, hogy szeretem, bár sosem vallottam be neki. Mielőtt elindultam a hosszú küldetésemre vettünk egy érzelmes búcsút és megfogattam magamnak megkérem a kezét, ha hazatértem. Úgy tűnik ezek az urak jártak már itt korábban, ugyanis egyik erősen sántított, a másiknak pedig egy dekoratív monokli díszelgett a szemén. Minden bizonyára ezért hoztak magukkal ilyen sok testőrt.
- Térjen már észre kisasszony. Az édesapja már nem lesz fiatalabb ráadásul hallottuk, hogy lebetegedett. Szüksége van egy erős férfikézre, aki egyben tartja a birtokot, elintézi a hivatalos ügyeket, közben maga gondoskodhat a. – de ezt már nem tudta befejezni.
- Én egy férfit se látok itt. – mindnyájan meglepődtek mikor megszólaltam az ajtóban.
- Te meg ki a fészkes fene vagy?
- A család barátja.
- Tisztelt barát akkor válaszolj, ha kérdeznek most a nemesek társalognak.
- Én csak néhány szamarat látok.
Az egyik testőr elvesztette a türelmét és elindult felém, én nyögtem egy hatalmasat majd kezénél fogva kivágtam a csukott ajtón. A sok futás elég sokat kivett belőlem ezért egy kissé szaporán vettem a levegőt, de talán így volt jó.
- Azt hiszem a barátotok ellátásra szorul. – mondtam széles mosollyal az arcomon.
-Menjünk, úgy tűnt itt mindenkinek elment az esze.
 
 
Amint végre távoztak farkasszemet néztünk egymással én pedig a karjaiba omlottam és bőgtem akár egy gyermek.
- Nagyon sajnálom, itt kellett volna lennem és mégsem voltam! Szükséged volt rám, de nem voltam itt. Nagyon sajnálom. Úgy hiányoztál!
Elfogattam volna, ha a pokolba kíván, vagy leszedi a fejem, ő megsimogatta a fejemet.
- Az a fő, hogy végre itt vagy viszonylag épségben. – nem tudtam, hogy a befáslizott kezemre gondol vagy a kissé cizellált állapotomra.
- Látod egy világvége kellett hozzá, hogy végre bevalld. Tudsz mindent? De hagyd abba mert nem áll neked jól a bőgőmasina szerep. – bár ezt mondtam, tudtam nem gondolja komolyan.
- Nagyjából. Pár órája találtak rám.
- És azóta úton vagy.
- Ezt meg honnan tudod?
- Meglepődnél azon, hogy én mi mindent tudok kedves cuki uraság. – mondta csípőre tett kézzel.
Őrömmel láttam, hogy nincs semmi baja és idő közben gyönyörű felnőtt nő lett belőle.
- Édesapád átmenetileg visszaköltözött a szülőfalújába édesanyádról meg nincs hír, de biztosan jól van.
- És Ő hol van? - kérdeztem izgatottan.
- Kire is gondolsz?
- Tudod jól. Elmesélték mi történt kilenc hónappal később.
- Elmesélték?
- Igen.
- Alszik a szobájukban.
- Láthatnám?
- Nem tudom ez jó ötlet-e.
- Kérlek, muszáj.
Elvezetett egy titkos folyosóra, ahol egy festmény félre tolva be lehetett kukucskálni az egyik vendégszobába. Úgy éreztem forog velem a világ és a testem vagy egy tonnát nyomott. Egyszer éreztem kibírhatatlan forróságot és mindent megdermesztő hideget. Megnyaltam a kicserepesedett ajkamat majd nagyon lassan a kép felé nyúltam. Nem tudom mennyi ideig tarthatott ez a mozdulat mintha körülöttem megállt volna az idő. Mikor végre sikerült belestem a szobába, de a vaksötét miatt nem láttam semmit. Váratlanul szinte a semmiből felvillant két fénylő mintás szempár utána még egy és mind pontosan rám szegeződött.
 
/Utoljára javítva 2020.12.05/
/Folytatás következik./
/Ha valaki netántán elolvasná szívesen fogadnám, véleményét, meglátását./