Osumi Hiroto

- Megtiszteltetésnek kellene venned, hogy így megbízunk benned, azt ajánlom ezt ne szúrd el. Megértetted? - A Hokage szigorú tekintetének terhe alatt feszélyezve lépkedtem egyik lábamról a másikra, pedig nem lett volna min aggódnom. Büszkének kellett volna lennem, amiért kiválasztottak a feladatra.
- Megértetted? - kérdezte az érdes hangú férfi ismét.
- Megértettem - feleltem szemlesütve.
 
Rég írtam már ebbe a füzetben, pedig nem mintha nem történtek volna események.. Rendben, igazából nem történtek események. Most mégis elő kell vennem. A közelmúlt, bár rövid, de eseménydús volt és.. nehéz.. El kell ismernek, nehéz. Nem csak szembe kellett néznem önmagammal, ugyanezt meg kellett tennem másokkal és most fölöttem lévő emberek szemébe is bele kell néznem, mindezt megbánás nélkül. Vajon mit gondolhatnak rólam? Főleg azok után, hogy…
A sunagakurei Chuunin Választó Vizsga.. Milyen jó ötletnek tűnt. Speciális helyzetemnek köszönhetően a Hokage maga akart megbizonyosodni arról, hogy értem, mit várnak el tőlem, így az ő irodájában értesültem a hírről. Választásom az nem volt. Mindenképpen mennem kellett. Hogy miért éppen engem, egy alulképzett, idegen országból küldött, kémnek szánt Genint küldenek a többi között, azt nem értettem – de nem mondhattam ellent. Őszintén szólva.. Nem is igazán akartam. Vágytam rá, hogy ott legyek. Vágytam rá, hogy bizonyíthassak magamnak és másoknak. Vágytam az elismerésre akármilyen formában jöjjön is és itt valóban elhihettem, hogy csak jó teljesítmény ellenében kapok jutalmat. Ezért nem is bántam.
Két társat, egy szintén konohai származású fiút, Kenta Koizumot és egy kusagakurei, meglehetősen bizalmatlan lányt, Shiawase Zouot kaptam társként. Odautunk alatt nem sok szót váltottunk, egymás harci tapasztalatairól, tudásáról kérdezgettünk, de nem vagyok biztos benne, hogy mindenki őszintén válaszolt. Elvégre bár szövetségesek voltunk, mégis… Az akadémián óvatosságra intenek minket. Én mindenesetre őszinte voltam annyira, amennyire tudtam.
"Zouo-tan, nem bújsz hozzám melegedni?" – Hecceltem a lányt, mivel érezhetően nem volt ínyére a dolognak még a gondolata sem. Majd ugyanezt Koi-kunnal, itt a várt reakció azonban elmaradt.
Utunk mindenesetre eseménytelenül telt, megérkeztünk az országba és itt találkoztam ismét Aival.. Igen, a szökevény Aival, akinek szabadságához én magam nyújtottam segédkezet. Vagy.. Nem tudom pontosan mihez. A lényeg, hogy én segítettem és otthon meg is róttak érte. Otthon..? Túl sok itt a kérdés.
A nap perzselő tüze a szemembe égett és alig engedett látni valamit. Ahogy kezemmel takarást nyújtottam arcomnak, még mindig homályosan, egy mosolygó arc elevenedett meg előttem. Ahogy tisztult a látásom, úgy vált egyre könnyebben kivehetővé a lány. Végül eljutottam tudatomig: ez az a gyönyörű lány, aki otthon a mi szolgálatunkban állt. Egy cseléd, akivel több mint három évet töltöttem együtt. Mármint nem olyan értelemben.. De meglehetősen közel kerültünk egymáshoz.
A mosolygó száj nem nyílt szóra, amíg én meg nem szólítottam.
- Ai..? – csak ennyire telt megrökönyödésemben.
- Életnagyságban – pördült meg saját tengelye körül és fejét oldalra billentve tovább mosolygott.
- Mit keresel te itt? – kérdeztem meglepődve. Sok mindent vártam ettől az országtól, de azt, hogy őt látom itt viszont nem hittem volna.
- Ugyan, ugyan.. Hol a modorod? – nézett rám rosszallóan, de rögtön megenyhült. Intettem társaimnak, hogy nyugodtan menjenek tovább, majd később utolérem őket. Elvégre kaptunk egy óra szabadidőt, amit a faluban tölthettünk, azzal, amivel, vagy akivel szerettük volna.
- Ne haragudj.. – szabadkoztam. – Meghívhatlak valamire? – A mellettünk magasodó étteremre mutattam.
- Na, ez az az Osu akit én ismerek – mosolyodott el még jobban, bár ez inkább már grimaszra hasonlított.
- Szóval Chuunin leszel, Osu-chan? – Kérdezte őszinte áhítattal, miközben levesét szürcsölte. Közben megfigyeltem –amit a hirtelen döbbenet miatt nem vettem észre-, hogy a haja ezúttal mélykék színben pompázik. Ez a lány gyakrabban váltogatja a hajszínét, mint én az alsóneműmet. Annyira belefeledkeztem, hogy a lány az arcom mellé csettintett, hogy térjek végre magamhoz.
- Mi? Ó, igen.. Ezért jöttem.
- Én pedig már azt hittem engem akarsz meglátogatni – csüggedt le az arckifejezése.
- Ha.. Ha tudtam volna, hogy itt vagy..
- Ne szabadkozz. Elvégre ez az én döntésem volt.
- Igaz is.. Ezt még nem volt alkalmunk..
- Nos, talán legközelebb – törölte meg a száját rózsaszín, macihímzéses szalvétájával és sietősen felállt az asztaltól. Mielőtt bármit is szólhattam volna, egy puszit nyomott az arcomra és elszelelt.
Ez a lány egy rejtély. Talán szó szerint is. Mindig képes meglepetést okozni. Vajon mi volt az oka, hogy most feltűnt? Miatta sodortam veszélybe magam és mégis, csak egy szavára újra ugrottam volna. Még itt is. De ezúttal nem kért semmit. A rament persze nekem kellett kifizetnem.
Épphogy odaértem a Chuunin Vizsga első szekciójának hitt színterére. Csapattársaim rosszalló pillantásait figyelmen kívül hagyva, alaposan megvizsgáltam a potenciális ellenfeleket. Lenyűgöző, mint milyen egyedinek tűntek, valószínűleg hasonlóan egyedi harcstílussal, míg ott voltam én az én egyszerű technikáimmal. Győztesek és vesztesek, fiatalok és idősek mind egy helyre gyűltek össze és ugyanaz a cél vezérelte őket. Nem hagyhattam, hogy felülkerekedjenek rajtam.
A várva várt vizsga azonban nem az elképzeléseinknek megfelelően indult. Két napot éheztettek és tartottak ébren minket, míg mások közelsége szinte elviselhetetlenné vált. A hőség kimerített, még ha az ébrenlétet jól is bírtam. Kedvezőtlen körülmények között kellett hát végül nekivágnunk a bevezető körnek, amiben a háborúról szóló kérdéseket tettek fel. Ezt az akadályt könnyedén megugrottan és magabiztosan indultam neki a következőnek azonban..
Egy hang, mintha a fejembe férkőzött volna, szólt hozzám, édes, hívogató hangon. Szinte ellenállhatatlanul. Bíztatott, hogy hagyjam el a termet és kövessem, illetve, menjek, amerre úgy érzem, mennem kell. Hirtelen indíttatásból otthagytam a vizsgát. Az új kaland ígérete mindig csábító. Visszagondolva.. Nem voltam teljesen önmagam. Vagy becsaptak. Végzet volt vagy lehetőség, nem tudom eldönteni.
A sivatagig ösztökélt a bennem lévő hang a mozgásra, akármilyen meleg is volt, akármilyen elviselhetetlennek is tűnt, akármennyire kétségbeejtőnek is tűntek az üres dűnék. Aztán végül a hang formát is nyert, egy kis skorpió vált előttem emberré és Koin néven mutatkozott be. Furcsa figura volt. Fekete pulcsit viselt még ebben a tikkasztó időjárásban is, sápadt volt és a stílusa meglehetősen behízelgő. Ha ő állt volna előttem a Chuunin Vizsgán, kérve, hogy kövessem, talán nem tettem volna eleget a kérésnek. Talán ezért is választotta a kerülőutat.
Hogy bizalmamat elnyerje, nekem adott egy égető anyagot, valamint sokat beszélt valamiféle mesterről, akinek most a szolgálataimra volt szüksége, hogy elérjen valamit. Nem tudtam ugyan, miért rám esett a választása, de itt már nem igazán láttam visszautat. Kétkedve követtem hát a bázisukra, a föld alá, ahol több társával is megismerkedtem. Mind a mestert szolgálták. Kíváncsi voltam, kinek lehet ekkora hatalma emberek felett. A folyosókon papírok voltak kiaggasztva, kívánságok, melyeket a mester teljesített. Engem is egy ilyen kívánság teljesítésével kecsegtettek.
A mester egy meséből kilépő, bölcs vezetőnek tűnt, bár inkább mágusnak, mint ninjának. Először is a kívánságomat kellett prezentálnom. Ez pedig még engem is meglepett. Ahelyett, hogy azt kértem volna, hadd lássam újra a szüleimet, azt kértem, hadd találkozzak ismét azokkal, akik miatt ilyen helyzetbe kerültem. Logikusabb és könnyebben elintézhető, mégis furcsa kérés volt ez vágyaim ismeretében.
Ezután került sor az ő kérésére. Az kérte, egy viadalon vegyek részt, ahol szolgák élete lesz a tét. Kaptam egy ideiglenes "szolgát", aki elkísért a csata helyszínére, nekem pedig úgy kell tennem, mint a kihívónak. Az alvilágban kell harcolnom. Milyen szánalomra méltó.. Mégis, a harc szó felgerjesztett bennem valamit, bizonyítási vágy, vagy egyszerű harci kedv, nem tudom, de mindenképpen meg akartam méretni magam. És most itt vagyok, várom, hogy a nevemet szólítsák és megküzdjek a bajnokkal. Nem tudom, meddig tart majd a harc, vagy hogy mi a tét a másik számára. Semmit sem tudok. Csak azt, hogy harcolnom kell.

Köszönöm az ellenőrzést. A 2 TJP-t Gyorsaságra szeretném kérni.

//Cél: a korábbiak és a Hiraishin "tanulásának" feldolgozása.
Itt Jiraiya azt írta, hogy nem kell ténylegesen leírni a tanulást, elvégre jutalom, csak megemlíteni valahol, hogy elsajátítottuk. Mikor Tobiramának írtam le, hogy ezt hogy tervezem, nem ellenkezett, hosszmegkötés nem volt. A bővítményeket úgy írom, mintha Osumi naplója lenne.//