Főtörténetszál Fórumkaland - Feltámasztott Istenek

Feltámasztott Istenek

Ebből a harcból minden egyes eseményelem kísérteni fogja egész életében, de talán a rémálmainak legjelentősebb eleme mégis a leírhatatlan robajlás lesz. Még költészeti leírásokban sincs papírra vetve az a túlvilági hang, ami a földből felszakadó szikladarabok emelkedő morajlását írná le. A gravitáció vonzása néma – annak felülírása ennek ellentéte. Akár a lavina és a hegyomlás: a hangja ezekhez hasonló, de a zuhanás iránya, a gravitáció felülírása groteszk színben tűnteti fel a hangokat. Kaotikus szinesztézia.

Izzadtságán túl és a maszkján keresztül is megcsapja orrát a felszakadó földdarabok különleges illata: a felszíni talaj száraz, poros illata keveredik a mélyebbről felszakadó, nedves talajrétegek erdei illatával. A világuk kihalt körülöttük, ami szerencsés: erre már madár sem jár, és ki tudja, talán maga a természet fogja megjelölni ezt a helyet, mint elkerülendő emlékművet, amit a pusztítás istene számára emeltek ők maguk a csontjaikkal és vérükkel. Ekkora pusztításnak, és ilyen méretű halálokozási szándéknak nyoma kell, hogy maradjon – emlékeztetőül és példaként mások eltántorítására.

Mind a felszakadó és a mennyekbe szálló sziklatömbök, mind a talajból felszakadó ősi fák, suhanc cserjék és bokrok, mind pedig a saját képességeik által létrehozott elemi pusztítás egy helyen fut össze. A kiszakított és összepréselt gömb könnyen emlékeztetheti őket egykisebb planétára, mely, ha megállíthatatlanul fölfele vetülne, talán egyszer még egy csillag méretét és a csillagok státuszát is elérhetné. Ellenségük szándéka azonban egyértelműen nem az volt, hogy teremtsen, hanem az, hogy pusztítson. Nagato bukását követően sem hagy alá az ellenséges technika, így tehát az talán egészen addig tudna növekedni, amíg már nincs mit magába építenie – a veszély tehát abszolút és nem csak rájuk vetíti baljós árnyait.

Utolsó dobásuk így tehát pont ugyanilyen komolyságú, ugyanennyire abszolút – mintha a csontjaikban éreznék az események sorsszerű rezonálását: Most vagy soha. Tény, hogy a semmiből álltak össze, a világ különböző pontjairól fújta össze őket a szél. Tény az is, hogy a nemzetek egymással mindig rivalizáltak, alkalmanként viszálykodtak és háborúztak – tény azonban az is, hogy egy magasabb rendű ellenség legyőzéséhez ösztönösen kellett összeállniuk. A nyers valóság sajnos az, hogy egy ilyen ellenség – aki még csak nem is volt az ereje csúcsán – legyőzéséhez az összefogásuk elengedhetetlen lett volna. Ennyi erő, ennyi képesség és ennyi tapasztalat egy helyen könnyen felvethetett volna hierarchia-problémát, könnyen vörös fátylat vethetett volna közéjük saját büszkeségük. Ebben az esetben elbuktak volna, azonban kimondatlan felismerés szinte az, hogy a túléléshez nem az önálló erejük, nem az önálló képességeik és tapasztalataik vezettek, nem a hierarchia és nem az alá-fölé rendeltség előnyei.

Az egyenrangúság és a kölcsönös tisztelet, a túlélési szándék és a tettrekészség. A szélelemmel ötvözött kardcsapások, a feltörő és szerte ágazóan gyökerező fa elemi pusztítás, valamint az infernó forró nyelvei olyan elemi hatást hoznak létre, ami, mint egy utolsó támadás, a használók összeszokottságának hiánya ellenére is tökéletesen időzített és kivitelezett – máskülönben az eredménye elmaradna.

A szükség nagy, a veszély nagyobb.

A támadások összetalálkozásában kifejtésre kerülő pusztítás megbontja a magot – még épp időben. Volt már olyan helyzetben, amikor a chakráját elképesztő intenzitással kellett használnia olyan reakcióidővel, amikor még a másodperc töredéke is végzetes végkifejlethez vezethetett volna. A jelenlegi helyzet azonban eltér annyiban, hogy itt nem eszközöl váratlan hely-, és helyzetváltoztatásokat. Jelenleg ugyan fizikailag mintha nem fejtene ki erőt, azonban mégis úgy érzi, hogy sosem volt még ilyen megterhelés alatt. A bőrét mintha szétvetné a chakra és a chakra koncentrációjára, irányítására és kontrolljára fordított figyelem. Az alapvetően millió irányba ágazó figyelme egy fókuszpontba, egy helyzetre redukálódik, illetve irányul, melynek következtében minden egyes porszem végzetes súlyú, minden egyes centiméter, amit akár egy emelkedő kavics, akár egy faág, akár egy méretes szikladarab tesz meg olyan, mintha kilométer hosszúságú lenne.

A társuk által előhívott gyökerek minden egyes barázdája mintha életre kelne és külön személyiséggel rendelkezne, Yoshitaro kardjának éle olyan vészjóslóan villan, hogy szinte maga a penge sikoltása kiáltja világgá mindazon fémeket, amelyekből ötvözte az alkotója. A lángok legbelső nyelvei is szinte épp olyan fényforrásként világítják meg a harcteret, mintha önmagukban egy miniatűr Napot hoznának létre, miközben a valódi szupernova egy pillanatra – bár ez csak a pozícionálás eredménye még szerencsére, nem pedig a méreté – az ellenséges golyóbis árnyékában lebeg, akár egy napfogyatkozás alkalmával. Vagy legalábbis félig, mivel az ellenséges gömböt a Kapu szája már megízlelte.

A robajlás nem hagy alá, bár a jelenlegit most ők maguk okozzák.

A Kapu, akár egy éhező árva nyeli el mohón mindazt, amit adnak neki, amit beléje táplálnak. Mindazon pusztítás, amit az ellenséges technika okozott, amit jelenleg is okoz, és amit okozhatott volna most feledésbe merül. ~ Nem, nem feledésbe. ~ Az ő rémálmaiban teljes bizonyossággal élni fog ez a jelenet, és amilyen az álmok természete, úgy feltételezhetően az emlék jóval sötétebb árnyalatban, és a legrosszabb esetleges eseményekkel tarkítva fogja éjszakáit megmérgezni.

Ez önmagában nem is meglepő: nincs ugyanis ellentételezés, ami a mércét ha nem is a javukra, de legalább visszabillentené egyensúlyába. Konoha elpusztult – így ő nem is érezhet diadalt, nem tekintheti ezt győzelemnek. Amikor a kapu bezárul, csak azt a megkönnyebbülést érzi, ami abból ered, hogy nem kell a Kaput fenntartania, a chakráját, chakrahálózatát nem kell ilyen módon és mértékben megterhelnie. A megkönnyebbülés így tehát leginkább fizikai, mint lelki és mentális.

Szaporán kapkodva a levegőt a kószáló nyelve az ajkait érve vér ízével találkozik, s mikor a chakrahasználatát és a kézpecsétet feloldja, a szemei előtti világ vészjóslóan féloldalra billen. Nem a világ dől el, hanem ő maga: térdízületeinek fáradtságát még az egyenruhájának részét képező páncél vékony és rideg lemezén keresztül is élesen érzi. Érzi, amint a súlya nyomán a fémlemez alatti kósza, utolsók egyikeként megmaradó fűcsomó besüpped. Ugyanilyen élesen érzi, ahogy az ajkai közül feltörő zihált levegő a maszkjának belső oldaláról ismét az arcába csapódik, majdhogynem könnyeket csalva szemeibe. Tekintettel arra, hogy a két, külön irányú szívóhatást kifejtő technika megszűntével a levegő ismét szabadon kering körülöttük, izzadtságával átnedvesített hajtői és hajtincsei csapzottan ugyan, de ismét fellélegezhetnek.

Az elnyelt támadások – mind ellenséges, mind bajtársi – eltűnése, megszűnése következtében a csend egyenesen síron túli. Talán éppen emiatt hallja egyidejűleg azt, amit a Byakuganjával is lát, hogy társuk – Yoshitaro által tompítottan - a földre rogyva az eszméletét veszti. Tekintettel arra, hogy bár nem medikus ninja, irio chakrával és gyógyító technikával is rendelkezik, mely valamelyest lehetővé teszi számára, hogy mások egészségéről és testi épségéről gondoskodjék, így most egy újabb, de érezhetően apróbb adrenalin löketet kap. A lendületébe beleremegő térdekkel indul meg ájult társuk felé, és mind az oda vezető úton, mind pedig fölé hajolása ideje alatt a tekintetével pásztázza fizikumát, az esetleges fizikai sérüléseit, valamint a chakrahálózatát, illetve annak esetleges blokádjait.

Ajkait egy orkán erejű sóhaj hagyja el és a vállaiban meghúzódó feszültség is alább hagy, teste szinte elernyed: Csak kimerült. Az életjelei stabilak. – Adná tovább az információt, majd pedig pár botorkáló lépést tenne hátrafele, hogy ne az ájult társuk testére rogyjon, hanem le a földre. A ruházatának, egyenruhájának már éppenséggel nem számít, hogy piszkos lesz, mert az már annyira koszos, hogy leginkább kukába való, nem pedig a mosodába.

A földre lerogyva saját fizikai állapotát és általános közérzetét is kénytelen górcső alá venni: szar és szarabb. Fáradtságának letargiáját érzi a csontjaiban is, mindemellett borzasztóan éhes is. Leginkább rament enne, de villámként csap be a felismerés, hogy a ramenező stand valahol a romok alatt végezhette, ahogyan a többi étterem és kifőzde. És minden más is. Ugyan nem tudja, hogy Konoha elpusztítása és a jelen között mennyi idő telhetett el, de tekintettel arra, hogy egy militáris központról van szó, így a túlélők felkutatása és kimentése, a sérültek ellátása és az alapszintű védelem megszervezése és kivezénylése azonnal megkezdődhetett. Szükségállapotban és vészhelyzetben az amúgy is szervezett és rendezett csoport leginkább szorosabban összezárja sorait. Ez talán társaikra nézve aggályos lehet, de egészen biztos abban, hogy valamennyi konohai jelenlévő megtesz majd mindent annak érdekében, hogy a kumogakurei társuk, társaik megfelelő élelmet, orvosi és egyéb ellátást kapjanak.

Így viszont persze, hogy nincs hol jót és jól enniük, feltételezhetően csak az ízeket teljes egészében mellőző és megvető komor, érdes textúrájú shinobi táplálék marad, a magvakból és rostos anyagokból préselt és szárított szelet, ami olyan száraz, hogy azt csak fél folyónyi víz, vagy ellenségük vére tehetné csúszósabbá. Persze ez még így is több a semminél, valamint annál, amit mások kaptak – a halálnál. Inkább marad éhesen a romok fölött, mint élettelen hullaként a romok alatt.

Negatív gondolatairól Chii megjelenése vonja el a figyelmét – ujjai egyenesen beleremegnek abba az ösztönös mozdulatba, hogy a gepárd felé nyúlva kiélhesse macskasimogatási kényszerét, de tudja jól, hogy más idézett társát megmolesztálni némileg udvariatlan. Így csupán biccent az irányába, mikor a macskalény elbúcsúzik tőle, és mikor Yoshitaro hátát érzi a sajátja mögött, némi megnyugvással támaszkodik a sajátjánál érezhetően nagyobb testnek.

- Hát pedig én amondó vagyok, hogy a java még csak most kezdődik, úgyhogy kösd fel a gatyádat. – A lány szavai mögött fáradt és némileg megtört szórakozottság cseng, de mondandója mögött számukra fel nem ismert teher nehezedik a jelenükre. A túlélés ténye már önmagában egy teher, ami egy traumát követ. A traumát feldolgozni kell, a terhet pedig cipelni: egyik feladat sem könnyű külön-külön, együtt azonban kifejezetten nehéz. Azonban nincsenek egyedül: a sors sodorta össze őket, de a saját döntésük, hogy külön utakat járnak-e majd ezen eseményeket követően.

Tekintetével a környezetüket pásztázza, mert most kiszolgáltatottak, figyelmüknek lankadása végzetes következményekkel járhat. Ezen túlmenően az eléje táruló távolságot és vidéket arra való tekintettel is megfigyeli és pásztázza, kutatja, hogy Konohagakure hogy halad, illetve milyen stádiumban van a túlélők kimentése. Érzi, ahogyan mindeközben a szemei körüli izmok megfeszülnek: szemei éppúgy fáradóban vannak, mint a teste többi része. Talán nem erőszakolta meg a látását olyan módon és mértékben, mint Kirigakureban, de a szemei használata egyáltalán nem volt elhanyagolható.

Fejfájását csak tetézni tudja, mikor a friss vér bűze megüti orrát és a szájüregébe érve megmérgezi az ízvilágát. Akár a migrén, a fejfájása csak a koponyájának egyik féltekén jelentkezik nyomásként – ha a dojutsuja nem lenne aktív állapotban, valószínűleg még szikrázó szélű sötét foltokat is látna táncolni maga előtt. Így azonban a foltok elmaradnak ugyan, de a szemei elé táruló világ megremeg, akár a sivatagi délibáb fátyolos illúziója.

A nyilalló fájdalmat tudomásul veszi ugyan, de különösebb jelentőséget, illetve figyelmet nem szentelve neki pásztázza a vidéket, majd pedig figyelmét ismét a közvetlen környezetükre fordítja.

- Naka…. Basszus, jól vagy?! Te vérzel!

Egy halk, de undorral telített morgással nyeli le a nyelve hegyén összegyűlt vér és nyál keverékét annak érdekében, hogy a társának verbális választ adhasson az értelmetlen fröcsögés helyett. - Hmm? Ó, ja igen. Menstruál a fejem. Na nem mintha a havi bajomnak amúgy éppen ideje volna, bár ebben a testben kérdéses is lehetne…

A maszkos lány tekintetével felméri Yoshitaro öltözékének hiányait, nevezetesen azt, hogy itt villogtatja izomzatát. Azt, hogy a kumogakurei miként bírja elviselni ezt a félmeztelenkedést, fogalma sincs: ő maga most, hogy az adrenalin elszállt a szervezetéből, egyenesen fázik, miközben tudja, hogy amúgy a környezetük hőmérséklete teljesen normális, lehűlés nem következett be.

Már éppen szarkasztikus megjegyzésre nyitná a száját, mikor a férfi a maszkja felé nyúl. A megjegyzésre vett levegő most a torkán akad egy kecses - Ghah!! – kíséretében. A férfi pásztázó tekintete nyomán egyfelől elönti azorcáit a pír, ami jelenleg talán a vérfoltok mögött elenyésző színezék, másfelől az ajkai mogorva és felháborodott acsargásra húzódnak: - A protokoll tiltja, hogy egy idegen levegye ezt a maszkot, úgyhogy el a mocskos macskamancsokkal! – A lány tétlenül legyezi a kettejük közötti levegőt a bal kezével, miközben a másikkal a maszk azon részét markolja, ami még az arcán van.

Bal szemöldökét azért még lányos zavarában – és felháborodásában – sem felejti el felvonni a férfi szokatlanul közeledő és közvetlen magatartásának nyomán: - Ennyi év után ki ne találd már, hogy szemfétised van... – forgatná meg fájdalmai ellenére a nevezett lélektükreit egy drámai mozdulattal.

Nem azzal a reakcióval szembesül, mint amire számítana: a férfi teste megdermed, aranyló lélektükreiből értetlenkedés és rémület szikrái csillannak. - Bármit is csinálsz, NE mutasd azarcod senkinek!

A lány arcvonásai azonnal összerándulnak bizonytalanságában. - Mégis mi lelt téged? Mintha szellemet láttál vol….

- Ha egyedül vagy csak akkor nézd meg a bal szemed. – Szakítja őt félbe ellentmondást nem tűrő hangon a férfi. Ő csupán a homlokát ráncolva tűri, amint a férfi visszahelyezi a maszkját az eredeti pozíciójába, és csak ekkor fordítja a figyelmét saját magára. Mindeddig a külvilágot pásztázta, a külvilágot mérte fel, nem a saját állapotát vizsgálta a Byakugannal. Egészen ezidáig.

Yoshitaro is hallhatja, ahogy a tüdejébe szívott levegő meg is akad ott. A lány egészen akként éli meg ezt az érzést, mintha egy vasököl szorulna a torka köré. Az ereiben csörgedező vére egyenesen megfagy, s mintha még a szíve is elfelejtené leütni a következő ütemet. A keze, amivel eddig a maszkjának azon végét fogta, ami ellentétes volt a társa által tartott oldallal most megmerevedik és megremeg.

A Byakuganjával befelé fordul, a saját szervezetét, de különösen az arcát pásztázza: a felismerése azonnali és megbélyegző, akár a sors stigmája. Nem csak a bal szeme változott meg, hanem az egész élete is – még a sokk hatása alatt állva is a felismerés és visszaemlékezése egyértelmű: az élete akkor futott mellékvágányára, amikor a Byakuganja felébredt. Minden egyes önző döntése és visszaforgathatatlan hibája abból ered.

Fejét hirtelen abba az irányba fordítaná, ahol a Kapu bezárult. A maszkját szorongató ujjai nagy nehezen engedelmeskednek agyának parancsára, és elengedik a rideg porcelánt, ujjnyomokat hagyva maguk után. Még a jelen állapotában is tudja, hogy egy Kekkei Genkai fejlődése, változása és evolúciója nem kizárt, de egyenesen lehetetlennek tűnik, hogy szeme azzá fejlődjön, ami ellen pár perccel ezelőtt még viaskodtak. A mesebeli szem, amelyről feltételezhetően valamennyi shinobi és akadémiai tanonc hallotta a történeteket. A szem, melynek birtokosa játszi könnyedséggel pusztította el Konohagakurét, és majdnem elpusztította a környező vidékeit is.

Miért? Miért ő? Miért most?

Az emberi reakcióján túlmenően ott van a militarista, shinobi reakció is: mint a penge, a shinobi is egy fegyver, ahogyan fegyver a shinobi minden képessége és készsége – egy shinobi és képességeinek erejét az határozza meg, hogy mire képes. És hogy miben különbözik a többitől. A múltját, a jelenét és a jövőjét alkotó kunoichi gondolatai és szándéka terén akár a rideg acél – megingathatatlan és rendíthetetlen. Kunoichi-éne tudni akar, és megtapasztalni minden különbséget, eltérést a korábbitól, azokkal összevetve, de mindig fejlődve tovább, tovább, tovább.

Byakuganjával látja, amint a távolból feléjük tartanak, így a dojutsut, illetve a dojutsuit feloldja, amennyiben ez a módjában áll. Tudja, hogy legfeljebb perceik vannak, hogy a soraikat rendezzék, illetve csupán pár pillanat áll rendelkezésére abból a tekintetből, hogy döbbenetét és kétségbeesését ideiglenesen háttérbe szorítsa. Arra a maga részéről – főleg az elméjének épen tartása érdekében – nem is mer gondolni, hogy a mesében és legendában miféle dolgokat rögzítettek a szemmel kapcsolatban, ahogyan arra sem, hogy a szem kifejlődése milyen következményekkel járhat mind nemzetközi, mind nemzeti vonatkozásban. Egyáltalán kinek jelentse, ha erre lehetősége nyílik?

Konohát pont egy ilyen szempár pusztította el, bár a pusztító szempár fejlettségi foka mérföldekkel meghaladta a saját egy szemében található dojutsuét. Annak ellenére, hogy nem a képessége teszi az embert, bűnbakot mindig könnyű találni. Ugyanilyen köztudatban élő tény, hogy egy dojutsu, legyen bármire képes, a többi Kekkei Genkai képességgel egyetemben olyan tényező, amiért harcokat folytattak és mindent megtettek a múltjukban is azért, hogy ellenséges nemzetek vérvonalbeli képességeire tegyenek szert a nemzetek – vagy éppen a vérvonalbeli képességek kiirtása és teljes eltörlése iránt intézkedtek.

Mély levegőt vesz, majd egy következőt. Tudja jól, hogy pánikra nincs most lehetősége, ahogyan nincs helye a kétségbeesésének és megrökönyödésének sem. Nincs itt az ideje annak, hogy szitkozódjon értetlenségében, ahogyan annak sincs, hogy válaszokért könyörögjön, vagy válaszokat keressen. Nincs itt az ideje annak, hogy a szemét vizsgálja és tesztelje. És nincs arra sem ideje, hogy csupán belegondoljon: az egyetlen ember, akiből valaha válaszokat tudott volna kiszedni vagy kiverni, aki percekkel ezelőtt karnyújtásnyira állt tőlük, annak az embernek a darabja most a Kapu mögé vannak zárva. Amikor a Byakugan használatát sajátította el, a folyamatban volt segítsége: volt, aki a Hyuuga stílusra oktatta, és megtanulhatta a Hyuugák életvitelére vonatkozó erkölcsi és protokolláris normákat is.

Ismét mély levegőt vesz, majd kifújja azt. Szemeit lehunyva koncentrál a légzésére, a szívének megnyugtatására: meditációra ez a hely és idő egyáltalán nem alkalmas, de a figyelmét, a koncentrációját képes lehet még így is a megfelelő folyómederbe terelni. Tudatában Konohagakure ugyanúgy áll, mintha mi sem történt volna, és a tudata középpontjában ugyanúgy világít a Fa, melynek gyökereit, törzsét és ágait, valamint leveleit a konohagakureiek alkotják. A faleveleken megcsillanó aranyló fény mégis Yoshitarora emlékezteti, szóval még az is meglehet, hogy a Fa Avatár nem csak a konohagakureieket egyesíti.

- Hamarosan társaságunk akad: szövetségesek. – Szemeit felnyitva és fogait összeszorítva áll fel és porolja le magát. Yoshitaro felé fordulva lassan és bizonytalanul nyújtja felé a kezét, hogy felsegítse a társát a földről. Bizonytalan, hogy a férfi elfogadja-e a kezét és mindazt, ami akár azzal együtt járhat – már nem gyerekek, mint régen, már felelősséggel tartoznak másokért. A férfi azonban úgy tűnik, nem sokat változott gyermekkorához képest: az ölelés váratlan, és a magasságbeli eltérések miatt majdhogynem zavarba ejtő is lehetne, plusz a shinobin nincs felső sem, úgyhogy…

YOU ARE MY FRIEND, ooooOOOUOOOO

Kihúzva magát felszegné a fejét, hátra húzva a vállait. Testtartásának rendezésével az érzéseire a vasláncot is rátekerné, a vaslakatot is bezárná. Később. Később mindennek eljön az ideje. Végezetül az érkezők irányába fordulna, és ismételten mély levegőt venne, bent is tartaná egészen addig, míg a tüdejében égető érzést kezd el érezni. A levegővel valamennyi aggodalmát és kétségét, félelmét és kérdését kilehelné, kitaszítaná testéből és elméjéből.

A szemeinek deaktivációja révén a szövetségesek érkezését leginkább a lépteik zaja jelzi előre. Nem közelíti meg őket azonban, testtartását megtartva marad készenlétben: kérdéses, hogy az összes Fehér Lény felfedte-e magát a kezdeti harcok során. Tudja, hogy a társainak vörös a vére, de vajon ez az érkezőkre is igaz lehet?

A tömörített információcsomag azonban alkalmas a megnyugtatására, ahogyan az aggodalmának felkeltésére. Ezek szerint Nara Shikaku és Tsunade túlélték a pusztítást, és máris veszélyhelyzet komolyságához méltó módon megkezdték az intézkedéseket, azonban mind Naruto, mind pedig a Rokudaime Hokage ismeretlen helyre távoztak. Ez utóbbi igencsak nagy gond. Még mielőtt azonban lehetősége akadna arra, hogy ezzel kapcsolatban kérdezhessen, egy ismerős alak, ismerős maszk jelenik meg előttük. A körülmények ellenére egy fáradt, de hálás félmosoly ül ki - a maszkja takarásában - az arcára.

A parancsnoka a maszkos lány kérésének eleget téve hívta fel Yoshitaro figyelmét a falu területén kívüli veszélyre. A parancsnokát nem kötötte semmi a kérésének teljesítése tekintetében, mégis eljárt annak érdekében. Konoha ostroma alatt nem biztos, hogy mindenki ekként cselekedett volna. Nem csoda tehát, hogy felettesétmeghajlással üdvözli.

A maszkos ANBU szavai hallatán összeszöknek szemöldökei a homloka közepén. ~ Ezek szerint Tsunade-sama rendelkezik illetékességgel, feltételezhetően mint a Rokudaime ideiglenes helyettese. ~ Ami viszont ennél is inkább felkelti a figyelmét az az, hogy a találkozón nem csak a konohai vezetőség, illetve meghívottjai lesznek jelen, hanem ezek szerint kumogakure, iwagakure és kirigakure is. És talán még mások is. Kumogakurét érti, ahogyan sunagakurét, ha valójában rájuk is gondoltak. ~ De iwa? Kiri? Ez már önmagában is veszélyes kémiai keverék. ~

Még békeidőben is olyan lenne ez a találkozó, mintha részegesen akarnának üvegszilánkokon és tojáshéjjakon táncot ropni. Most azonban, hogy az ellenség tanúbizonyságot adott arra vonatkozóan, hogy könnyűszerrel beférkőzik Sunagakure és Konohagakure szívébe és felfoghatatlan pusztítást képes eszközölni, ilyen időben egy helyre terelni ennyi képviselőt, ennyi harcost? Az ellenségüknek könnyű dolga lenne…

A parancs azonban parancs.

- Parancs, értettem. – A maga részéről csakis kizárólag annyit tud tenni, hogy követi az utasításokat, illetve azt a személyt, aki tudja egyáltalán a találkozó helyszínére vezető utat. Jelezné továbbá az érkezőknek, hogy az egyik társuk ájult állapotban van, a chakrája kimerült, így a szállítását valahogy majd meg kell még kell oldaniuk. Figyelme azonban nem lankad a későbbiekben sem.

//Kedves Jira! Nagyon szépen köszönöm a Fórumkalandot, elképesztően jól éreztem magam és lenyűgöző élményt kaptam. Yoshi-Zau-Jaken-Oga, Srácok, nagyon szépen köszönöm a játékot, nagyon élveztem a csapatmunkánkat, remélem, hogy a jövőben is lesz még efféle összeállásunk!