Erdőségek

A Tűz Országának kiterjedt erdőségei, amik körülveszik Konohát.

A Nap a távoli messzeségben, odafent a hatalmas kékségben a legmagasabb pontján járt ívének - delelt éppen. Kibusha álmélkodva fürkészte a szinte teljesen felhőtlen eget, s bár sosem volt az a vallásos fajta, most mégis Amaterasu kegyeiért fohászkodott halk imájában. Mostanában egyre inkább rákapott erre - hatalma ugyan jelentős volt, de ez koránt sem biztosított számára halhatatlanságot, ráadásul a helyzet egyre inkább csak nehezedni látszott az Unazaki számára, hisz ezen egyetlen országot leszámítva az egész világ a nyomában loholt, tehetséges és amatőr fejvadászok, riválisok, puszta ellenségek hordáit hordozva. Szüksége volt hát az imára.
A Nap aztán lassan lehanyatlott, hősünk azonban egy tapodtat se mozdult. Egyszer-egyszer előhúzott valamit amit elrágcsálhatott, időszakonként megmozgatta fáradt végtagjait, de mint mindig, mióta csak ezen a világon élt, a Holdra most is érdeklődve tekintgetett.
Kibusha szerette a nagy magasságokat, s ugyanígy volt a mélységekkel is, de mégis csak a földön érezte legjobban magát, így most is csak feküdt a fűben, míg lassan az álom el nem nyomta.
Aztán felébredt. Még gyerekcipőben járt a ma, a horizontot jókora vörös foltok tarkították még, Amaterasu szemének is mindössze harmada volt csupán látható. De Kib pontosan tudta, hogy eljött számára a mozgás ideje - el kellett hagynia mostani pihenőhelyét is, hisz bizonyosan követte már valaki. Ez önmagában nem zavarta, de minél kevesebb figyelmet kellett magára felhívnia, olybár arra már nem egészen emlékezett, miért is.
Felkelt hát, összeszedte a kevés holmiját maga körül, s elment a közeli patakhoz, hogy megmossa haját. Aztán továbbindult.
Egészen addig haladt, míg végül egy idegent meg nem látott magányosan egy faágon, ahogy valamit iszogatott és eszegetett. Kibusha jobban szemügyre vette, s könnyedén megállapította, hogy elég fiatal. Ám testfelépítéséből valószínűleg valami erős fiatal, ninjaságának azonban jele sehol sem volt testén (értsd nem látott rajta fejpántot). Gyors és könnyed étek, a fán ülve, és fegyvere is volt. Talán valami őrszem lehetett? Ki tudhatja. Nem is lényeges.
A következő pillanatban aztán egy ággal az idegen felett tűnt fel, ahogy lenézett rá. Orrát megcsapta az alkohol tömény szaga, s tudta is már, mit fogyaszt a férfi.
- Nem vagy te túl fiatal ilyesmihez? - Szippantott mélyet a sake tömény szagából az Unazaki, miközben az ágon guggolva, átható tekintettel nézett le.

- 22 éves? Legalább a tojáshéjat eldugtad. - Reagált egyszerűen Kibusha Roku szavaira. Az most teljesen mellékes volt, hogy kettejük kora egyébként megegyezett.
Még egy-két másodperc hosszan méregette a fiút, aztán tekintetét, úgy tűnt jobban lefoglalta a környék, azt kezdte hát kutatni szemeivel. Néha-néha, mint valami állat, nagyokat szippantott szagok után kutatván, de még ha lett volna bármi értelme is már alapvetően akár, az alkoholszag így is teljes mértékben megülte hősünk orrát. Látszólag nem kívánt válaszolni a többire, ami elhagyta Roku száját. Látszólag.
- Aha. Roku vagy... hát, örülök, mit ne mondjak. Én meg Kib vagyok. Kibusha. - Bökte ki végül mondandóját, bár a másikra egy pillanatra sem nézett vissza, ó, dehogy. Szavai csupán lekezelőek voltak, ám mozdulatai és viselkedése annál úriasabbak, mely vonások így a nagyszájú fiúval érdekes társaságot hoztak össze.
- Mi? Hogy én? Erős ninja? Nem mondanám. Szeretnék, de nem vagyok az. De sok a pénzem legalább.
Roku fegyverével való kérkedésére nemes egyszerűséggel nem fordított fikarcnyi figyelmet sem. Egyébként felszerelése egy egész testet takaró fekete öltözékből állt, melyen egy öv és két vállvédő kapott helyett, előbbin egy övtáskával, tehát látszólag semmilyen fegyvere nem volt. Egyébként tényleg nem, de most ez is mellékes.
- Nem, nem edzek. Csak sétálgattam. És te? Te mit is csinálsz itt?

Roku jól gondolta. Kibusha valóban nem követte figyelemmel egyetlen mozdulatát sem a másiknak, az üveget azonban észrevette - és fürge mozdulattal el is kapta. Közelebb húzta magához, hogy jobban is megvizsgálhassa azt. A kupakot lassú, komótos mozdulattal oldotta fel, hogy aztán egy mélyet szippanthasson a rögvest kiáramló esszenciákból. Azonban ő csak a sake szagát érezhette, s ez nem kifejezetten az a kategória, amit az Unazaki valaha is különösebben kedvelt volna. A kupakot ezért visszazárta és elrakta az üveget. Később úgyis több hasznát veheti. Ha mást nem, valaki szemébe fröcsköli... vagy ilyesmi.
Roku egyéb kijelentéseire azonban egyelőre nem állt szándékában reagálni. Csak fürkészte a látóhatárt, ami csak abban különbözött eddigi tevékenységétől, hogy ezúttal néha a másikra is lepillantott, ellenőrizve mit csinál. Egészen addig maradt ez így, míg a capoeirás fel nem tűnt előtte. Ekkor egyenesedett csak ki, és pillantását mélyen a másikéba vájta.
- Inni ittam. De nem kedvelem... félrevezet. Nem engedhetek meg magamnak ezt a szintű tévedést. - Fejtette ki teljesen tárgyilagosan, mindenféle érzelmet vagy hangsúlyozást mellőzve. Ám valami megmoccant arcán eztán, valami átalakult arckifejezésén. És ahogy megszólalt, hangja is sokkal dorgálóbb stílust vett fel, melyből Roku pontosan megjósolhatta, hogy afféle okoskodás következik most. - Egyébként is, nem ártana néha azért körbetudakolnod mi a helyzet nagyvilágban. Mi lenne, ha a világ egyik legveszélyesebb bűnözője lennék, aki éppen előtted áll? Fogalmad sem lenne róla, halott lennél még azelőtt, hogy észrevennéd, valami nincs rendjén. Lehetsz akármilyen gyors, és lehetsz akármilyen tökéletes abban a kapuérádban, akármi is az, egy fejlettebb ninja ellen vajmi kevés esélyed van életben maradni. Mondom életben maradni, nemhogy még nyerni is. A testre menő támadások ellen el lehet hajolni, ugrani, lehet blokkolni, de egy fejlettebb ninja tudja, hogy a leggyengébb pontja egy embernek mi is pontosan, ahogy azzal is tisztában van, hogy az a pont védhetetlen.
Az alatt az idő alatt, amíg beszélt, most először tekintett el valamelyik irányba, majd jobbját kinyújtotta, és kitárta tenyerét. Azon körülbelül egy másodperc alatt egy 30 centiméter hosszú, tűéles jégék keletkezett, melyet Roku szemügyre vehetett kedvére pár másodperc erejéig, eztán Kib simán összezúzta azt, csupán annyit kellett ehhez tennie, hogy újra ökölbe szorítja kezét, s markából már csak vízcseppek hullottak a faágra.
- Egyébként is, mi a fene az a capoeira?

Hát arra, hogy megtudja Kibusha mit is reagál, Rokunak bizony nem kellett sokáig várnia. Az Unazaki ugyanis egy-kettőre halk, elég kevés érzelemmel megtoldott nevetést hallatott. Nem sokat lehetett leszűrni belőle, de az egyértelmű volt még egy ismeretlen számára is, hogy nem a gúny vezérli, inkább mintha valódi vidámság lenne a forrása. Mindeközben kezei a puszta lógás helyett felkúsztak csípőjére. Nagyjából fél percig ''kuncogott'', míg végül elhallgatott, s újra Rokura pillantott, arcán pedig még mindig valami félmosolyszerűség ült. Ahogy megszólalt ezután, hallható volt, hogy éppen jókedve van. Ha eddig nem tűnt volna fel, teszem hozzá.
- Iiigen, nagyon okos dolgokat. - Ismét halk nevetés szűrődött ki immáron jócskán arcába lógó hajzuhataga alól, de ez már lényegesen rövidebb volt, olyan pár másodperces. - Valóban tudsz egyet s mást a shinobi harcmodorról, ezt aláírom. Csak éppen nem eleget... na meg nem egészen értetted meg, melyik az a pont amelyikről beszélek. - Újabb, rövid nevetés. Eztán kihúzta magát, s elég biztosra veheted, hogy nem nagyon fog ezután röhörészni.
- Na szóval a lényeg, és elmondom még egyszer. De most nem utalgatok. Akármilyen gyors vagy, vagy hajlékony... egy fejlett ninja, amint rájön, milyen jó is vagy a futásban és pattogásban, nem TÉGED fog támadni, hanem a FÖLDET, ALATTAD. Ahhoz még körülbelül is bőven elég becélozni hogy merre mehetsz, és már benne vagy a katyvaszban. És igen, abba már nemcsak a helyzeted, de az elmozdulásod is bele van kalkulálva, azonfelül trükk a tarsolyodban pedig nincs. Egyrészt. Másrészt. Ha olyan gyors vagy, rendben, de amit elmondtál, az alapján csak védekezni tudsz. Támadni, azt hogy óhajtasz? Ahhoz, hogy egy ninja védekezzen, nem kell semmiféle célzás, és ha még az alapvető védelmén is túl jutsz, ott vannak a saját trükkjei, mind chakrával, mind anélkül.
Ekkor szünet következett be monológjában. Előkapta azt a sakét, kibontotta és gyorsan húzott belőle. Nem sokat, természetesen. Aztán elmosolyodott ismét, az üveget ismét elrakta, s folytatta.
- Meg amúgy is. Ha a világ legveszélyesebb bűnözője leáll veled beszélgetni, akkor minek harcolnál? Hogy biztos belehalj? Maradj csak az ivászatnál. Amúgy sem támadok meg olyat, aki ajándékot ad. Hála, tudod. Remélem ismered ezt a szót.

- Ugyan, ostobaság. - Vágta rá hősünk pár pillanatnyi (tökéletesen minimális) habozás után. A kifejtésre azonban Rokunak még várnia kellett néhány másodpercet, amíg Kibusha körbenézett. - A hálát adni kell, nem élvezni. Ha csak kapod, az semmit sem ér. Ha ennyire szuper tutkó vagy, tudhatnád.
Eztán egy könnyed mozdulattal helyet foglalt. Tekintete ismét csupán a tájat fürkészte, de nem úgy tűnt, hogy bármi konkrétat keresne, csupán általános ébersége miatt tett így.
- Zenére tanulni valamit? Érdekes felfogás. Én zenére bepörgök -- már ha olyan a zene -- de akkor általában nem tudok eléggé figyelni hogy gyakoroljak, csak ösztönből és ritmusból működök. De nyilván velem van a baj.
Egy rövid sóhajtás után benyúlt ruhája alá és előhúzott egy összetekert papírdarabot. Egy határozott mozdulattal szétválasztotta a lap két párhuzamos szélét, s jól megnézte ami rajta volt. Végül aztán Roku felé fordította, hogy a srác is láthassa. Körözési felhívás volt, rajta Kibusha képével, ami azért volt különös, mert arc és fizikum alapján egyértelműen észrevehető volt ki is mosolyog ott vissza, ám az Unazaki haja ott még hidrogénszőke, és ANBU páncél van rajta. Egyébként a jutalom 14'000'000 ryou ha élve vagy holtan beviszi valaki. Alatta pár sorban összesítve voltak bűntettei (amelyek közt kihangsúlyozták annak a kb 3000 embernek a lemészárlását, akik anno a GWC-nél dolgoztak), és felhívták a figyelmet rá, hogy fokozottan veszélyes, egyedül semmiképp se próbálják meg megtámadni, és semmilyen körülmények között ne szemből támadják, illetve hogy van egy kardja.
- Ha nem is a legveszélyesebb bűnöző, de az egyik legkörözöttebb, az biztos. Meg valahol az is rá volt írva, hogy valószínűleg a Tűz Országában vagyok mert csak ott nem köröznek a Ninja Országok közül, de az leszakadt. Mindenesetre igazuk volt... de nem ajánlom, hogy megtámadj. Tehetségesnek tűnsz, nem akarom hogy még egy ígéretes kölyök pusztuljon el miattam. Egyébként ha jól emlékszem találkoztam már pár szektással akik ugyanolyan mint te. A Gunshinisták azt hiszem... de meg nem mondom már. Ők is csak azért élnek, hogy megtalálják az egyetlen ellenfelet aki le tudja győzni őket. Próbálj náluk szerencsét... majd. De most nekem mennem kell. Majd még beszélünk, Roku. Sayonara!
Azzal eltűnt az erdő hirtelen keletkező, sűrű csendjében.

[ Shui, Hiroto, Konan ]

Szó nélkül elindultam Fea felé. Sóhajthattam volna egyet a hatás kedvéért, de abból jutott már bőven a mai napra. Nem mentem gyorsan, még úgy nézne ki, mint ha valami kiskutya lennék, aki lohol a gazdája után- persze azért nem is vonszoltam magam.
Kicsit feldühítettek az események...Na nem az, hogy Shui meg Hiroto...nem érdekelnek a problémáik, ahogyan arról sincs nagy véleményem, milyenek az új társaink. viszont az már jobban aggaszt, hogy senki sem vesz rólam tudomást. Rendben, elismerem, szeretek a középpontban lenni...De egy ilyen hisztérika mellett nehéz lesz. Tudnék többet problémázni, mint ő, de leégni sem akarok. így hát csak mentem tovább, és elhatároztam, hogy a következő időszakban inkább csendben maradok- ez úgysem fog sikerülni- és nem is próbálok feltűnősködni. De az is igaz, hogy Shui után megpróbálhatnék beszélgetni Hiroto-val is...Ő legalább normálisnak látszik. Jó lenne, ha legalább a csapat egyik tagjával össze tudnék barátkozni. Aztán ki tudja, lehet, hogy Shui is rádöbben, hogy az élet egyedül elég pocsék, és ránk fanyalodik...De nekem mindegy, nem én fogok hoppon maradni.
Odaballagtam Hiroto-hoz, és már majdnem szóltam valami kedveset, mikor átfutott az agyamon a fiú egy korábbi mondata: ,,Nehéz volt a múltam...."- erre elkomorodtam. Semmit sem tudhat rólam...Bár, én sem ítélkezhetem felette, hiszen a tájékozatlanság közös. Ezért inkább egy nyugodtabb hangszínt ütöttem meg:
- Figyelj, igaz, hogy ne tudok rólad semmit, de te sem tudhatod, milyen gyerekkorom volt, és biztosíthatlak, nekem sem olyan egyszerű - néztem rá, aztán hozzátettem: - persze lehet, hogy igazad van, mindenesetre nem akarom, hogy panaszkodással versengünk, de mondjuk mesélhetnél kicsit magadról...Nem árt megismerni egymást, ha csapattársak vagyunk, nem igaz? - vigyorogtam rá, és ez most őszinte volt. Rájöttem, kár is Shui-val vesződni, mikor hárman vagyunk...ráadásul Hiroto egészen szimpatikus.

/Díszes társaságunknak/

Némán ballagok a többiek után. Inkább nem szólok senkihez, mert a végén úgyis csak veszekedés lenne belőle. Néha rápillantok Shui-ra és elmerengek azon, miért is ilyen ellenséges velünk szemben. Csak pár pillanatra nézek a szőkeségre, nehogy azt higgye ki akarok vele kezdeni. Hamarosan Noriko oda ér hozzám, majd érdeklődni kezd utánam. Igazat adok neki, jó lenne ha megismernénk egymást mindannyian, Shui-t is bele értve.
- Bocsi ha megbántottalak! Azt az egészet nem azért mondtam hogy sajnáljatok. A jelenlegi visszahúzódó viselkedésem oka miatt említettem meg. Igazából nem is volt annyira nehéz a sorsom, csak egy kisebb szakasza volt az.
Ekkor elmerengek a múltamon. Azon, hogyan éltem az apámmal, egészen a haláláig. Ha az a vihar nem tesz minket tönkre, akkor lehet hogy még mindig élne. Viszont akkor nem valószínű hogy most itt lennék.
- Egy földműves családból származom. Az édesanyám a születésemkor halt meg, szóval rá egyáltalán nem emlékszek. Túlságosan szegények voltunk, a földünk pedig nem mindig tudott elegendő élelemmel ellátni minket, ezért gyakran loptam a közeli városból. Csak hát, egy idő múlva elzavartak onnan, megunták az emberek a tolvajlásaimat. 5 éves voltam, amikor az édesapám is meghalt, én pedig árva lettem. Ezután egy szintén közeli városba mentem, ahol lopásból éltem. Főleg élelmet loptam, de néha rákényszerültem arra hogy pénzt is szerezzek. Csak azért loptam hogy életben maradjak. Így találkoztam Genzo sensei-el. Őt is megloptam, legalábbis azt hittem hogy sikerült. Hagyta hogy elvigyem a pénzét, de mire vissza értem a rejtekhelyemre, ő már ott volt. Ekkor ajánlotta fel, hogy Shinobi-t farag belőlem. Mivel szerettem volna életben maradni, vele tartottam. A kiképzés után Konohába hozott, majd pár hónapig az Akadémián tanultam, végül pedig levizsgáztam és genin lettem. Nagyjából ennyi lenne a történetem. Most mesélnél te is valamit magadról? - kérdezem kicsit kíváncsian.
Nagyon érdekelne, hogy mi történt vele korábban. Illetve Shui történetét is szívesen meghallgatnám, de nem hiszem hogy szóba fog velünk állni. Talán megpróbálom rávenni hogy beszéljen. Jó lenne ha megbékélne velünk és rendes csapatként működhetnénk tovább a későbbiekben.

Az út első része egészen jól haladt, mindenki a saját dolgával foglalkozott és így haladtak előre. Noriko beszélgetést kezdeményezett a mellette haladó fiúval és úgy látszott a fiú sem akar tovább unatkozni. Hátul cammogott Ai aki már egy kis ízelítőt kapott abból, hogy a lány, aki a követ személyét tölti be, mire is képes. Elég nehéz feldolgozni ezeket a dolgokat, főleg úgy, hogy látott mindenit maga körül elhullani. Ezért volt most csendben a lány és maradt a háttérben, holott a személyisége azt követelné meg, hogy legelöl legyen és ragyogjon. Csend volt, bár a két genin beszélgetett, akkor is lehetett hallani a semmit. Sivár szél fújta meg a fák lombkoronáját, azonban a szélre nem jött semmi válasz. A madarak csendben voltak, a bogarak nem zümmögtek, a tücskök nem hegedültek és ezt Shui is észrevehette. A saját bogarai furcsán, rendellenesen viselkedtek, mintha össze lettek volna zavarodva. Fea a kérdés hallatán, félig a lány felé fordult, kezével egy kicsit megigazította a haját, hogy lássa is a lányt a mély vörös szemeivel.
- Ez nem fétis, mert én magam vagyok aki elhozza a halált mindenkinek.
Épphogy kimondta a lány ezeket a szavakat, a környező fák mögül négy shinobi ugrott elő és még mielőtt reagálhattatok volna, már azon kaptátok magatokat, hogy egy háromoldalú akadályt húztak fel körétek, amiből Fea pont kint volt. Az akadályon át lehetett látni, de azt is lehetett látni, hogy ott van előttetek azok a bizonyos falak.
- Egyes kész! - Kettes kész! - Hármas kész! Kiáltottak fel sorra azok akik az akadályt hozták létre, azok akik az akadály három csücskénél álltak összecsapott tenyérrel és chakrát koncentráltak, hogy az akadály fent álljon.
Bekövetkezett a baj, amire senki sem volt kellően felkészülve. Ha legalább egy valaki figyelmesen kémlelte volna a tájat akkor talán meg lehetett volna ezt akadályozni, de mindenki mással volt elfoglalva. Ai éppen a depressziójából próbált kitörni, Noriko és Hiroto egymással voltak elfoglalva, Shui pedig Fea-val. Szerencsétlen követ egyedül volt kint a négy shinobival szemben és senki sem tudott rajta segíteni. Legalábbis egyenlőre.

//Félreértések elkerülése érdekében, ez egyfajta háromszögletű akadály, amik a csúcsoknál találkoznak. Tehát piramisszerűen néz ki amiben benne vagytok //

Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy a csapatnak legalább egy tagja hajlandó velem szóba állni. Ez biztonsággal töltött el és immár derűsen hallgattam Hiroto életének történetét, ami azonban nem túl pozitív érzelmeket váltott ki belőlem. Ez a történet szörnyű! Nagyon sajnáltam a fiút, mert sok mindenen ment keresztül, de ugyanakkor szégyelltem is magam, amiért olyan nagy arcom volt a "nehéz" múltam miatt. Hozzá képest burokban nőttem fel.
- Nagyon sajnálom, ami történt veled. Nem lehetett egyszerű... És igazad van, tényleg rosszabb a te múltad. Ami velem történt, egy egyszerű rablás volt...a szüleim egy küldetésre mentek, és már napok óta nem láttam őket, amikor egy éjszaka neszekre lettem figyelmes. Két ninja bejutott a házba, és engem kerestek. Megfogtam a fegyvertartóm, és a sarokba ugrottam, ahol elég sötét volt, de így is észre vettek, és nekem rontottak. Az elsőt leszúrtam, de mikor a második támadott, sokkot kaptam, és ha nem terem ott az apám, biztosan meghalok. Az első ninja nem kapott nagy sérülést, lehet, hogy pár perc múlva felkelt volna, hogy megöljenek, és máig sem tudom, mit tettem volna a másodikkal. Utólag kiderült, hogy csak azért támadtak meg, hogy túszul ejtsenek, és zsarolják vele a szüleimet, nem tudni, hogy felbérelték-e őket, és hogy jönnek-e még támadások...retteghetek, mert soha nem vagyok biztonságban. Épp ezért lettem ninja. Nem akarok többet félni, hogy nem tudom megvédeni magam. Ennek azonban már hat éve...- nem tudtam rendesen befejezni a mondatot, mert hirtelen a lábam előtt megnyílt a föld, és egy fal szökött az égbe.
- Bekerítettek! - kiáltottam a semmibe. De ami nagyobb baj volt, hogy Fea kinn maradt. Meg fogják ölni...gondoltam, hiszen a három támadó nagyon erősnek tűnt. Az agyam rögtön pörögni kezdett, mit tehetnék. A fal chakrából készült, tehát szinte elpusztíthatatlan. Akkor mit tegyünk? És egyáltalán: mit akarnak tőlünk ezek az emberek?
Megpróbáltam betörni a falat- sikertelenül. De mire is számíthattam...Remek, rögtön az első küldetésen meghalunk, vagy ha mi nem is, de elveszítjük a küldöncöt, és jól elkönyvelnek lúzernek...Valahogy ki kell szabadulnunk innen, de hogyan?
Kezd rajtam elhatalmasodni a kétségbeesés...nincs az a technika, ami most kivihetne minket innen...Talán Ai tud valamit, de az nem lesz elég mindannyiunknak. Nekem nincs erre jutsum, valószínűleg Hiroto-nak sem, Shui pedig egyáltalán semmilyen technikát nem akart használni. Az egyetlen, ami talán mentőöv lehet, amit hallottam valahonnan, hogy ami chakrából készült, chakrával el is lehet pusztítani. ebben nem vagyok biztos, de meg kell próbálnom, vagy itt maradhatunk halálunk napjáig...ha kiszabadulok, odakiáltok a csapattársaimnak, hogy támadjuk meg az egyiket, Ai és Fea pedig a másik kettőt. De ideje a tettek mezejére lépni, azaz rúgni. Megpróbálom a lábamba áramoltatni a chakrát...Ezt Apu mutatta egyszer régen, de kicsi voltam, és nem ment, ezért nem is tértünk vissza rá. Nem lesz tökéletes, de jobb a semminél. Először meg kell nyugodnom valamelyest, aztán a bennem lévő erőt a lábamba fókuszálom, és lenézek. A cipőm körül kék, áttetsző anyag képződött, mely hol vastag, hol egészen vékony. Hát igen, ebből is látszik, hogy elég bénán irányítom a chakrám...de mindegy, nekifutok ( amennyire lehet), és teljes erőből belerúgok a falba.

/Díszes társaságunknak/

Figyelmesen végig hallgatom Noriko beszámolóját, így hát azt nem veszem észre ami a környezetünkben történik. Négy alak vett minket körbe, ebből három egy akadályt hozott létre körülöttünk.
- Ajaj. - szólalok meg halkan, miközben már Noriko kiabál.
Kérdőn ránézek a jounin-ra aki velünk van, hátha ő tud csinálni valamit. Ezután már a kunai tartómhoz nyúlok és előveszek egyet.
- Mi legyen? - teszem fel a kérdésemet a nőnek. - Valahogy ki tudunk törni innen, vagy már most kudarcba fulladt a küldetésünk? - a hangomban volt egy kis gúny, amit valószínűleg észre is vett.
Legalább Shui kijutott volna a követtel együtt. Akkor legalább lenne esélyünk a kijutásra, de így bentről nem hiszem hogy tudunk bármit is csinálni.
- Ha esetleg valaki ismerne Doton technikát, az a föld alól kitörhetne innen. Valaki ismer ilyen technikát? - kérdezem meg a többiektől.
Genzo sensei sajnos csak az alapok technikákra tanított meg, a komolyabb dolgokról csak mesélt néhányszor. Azt hiszem, nagyon jó lenne ha most a Sensei is itt lenne velünk, ő biztos tudná a megoldást a jelenlegi bajunkra...

Sajnos a rúgásom nem ért sokat, bár jó helyen keresgéltem, ha jobban irányíthatnám a chakrám, és többet tudnék egyszerre felszabadítani, ki tudtam volna szabadulni. Más azonban még jobb jutsu-val próbálkozott, mégpedig Shui, aki a bogarak segítségét kérte. Közben hallottam Ai kérdését, hogy ismeri-e valaki a genjutsu feloldását, és erre felkiáltottam:
- Én igen! - mekkorát néz majd, hogy egy genin tudja ezt, ő pedig nem...de kicsit nagyképű vagyok, na mindegy. Inkább jelet formáltam a kezemmel, ami másnak úgy tűnt volna, mint egy fél tigris jel, engem viszont jobban emlékeztetett a jókislányos jelentkezésre. Magabiztosan kiáltottam:Kai! - de semmi, sajnos. Bosszankodni azonban nem volt időm, mert hirtelen egy löket futott át az egész testemen. Vérszagot éreztem, és szemem előtt olyan képek táncoltak, mint...rémes belegondolni...magamat láttam, fennakadt szemekkel, holt-sápadtan, a nyakamon egy vágással, melyből ömlött a vér...A kezem libabőrös lett, a lábam elerőtlenedett, és majdnem térdre rogytam, csak az utolsó pillanatban sikerült megtámasztanom a tenyerem a falon. Lihegve próbáltam kiegyenesedni, és megkönnyebbülten néztem a kezemre, amely nem volt sem véres, sem hullaszínű. Ujjaim mögött azonban borzalmas látványt pillantottam meg. Fea úgy tűnik, sikított ( nem hallottam, mert hangszigetelt volt a csapdánk ), és az időközben rátámadt három férfi a földre rogyott. Most vettem észre, hogy már csak egy pecsét tart minket fogságban, de nem volt időm ezzel törődni. A támadók vérezni kezdtek, de nem, ez nem jó szó. Ömlött belőlük a vér. Mindenhonnan. A kezem lassan lecsúszott, és egy vérfagyasztó sikoly szakadt ki belőlem. Az egyik férfi a falnak esett, pont előttem, mire én a zsibbadtságomhoz képest viszonylag gyorsan hátraugrottam, Hiroto mellé. Most már tényleg halálra sápadva meredtem az előttem vonagló ninjára, akiről lassan hámlani kezdett a bőr. A szemem megnedvesedett a sokktól, de még így is láttam görcsbe rándult kezét, amiről már az izmok foszladoztak, s nem maradt utána más, csak széthullott csontok, hogy az egész teste, és a másik kettő után. Mindez lassan történt, és hatalmas szerencse volt, hogy nem hallhattunk semmit. Kezem az arcom elé emeltem, mely már átnedvesedett könnyeimtől.
- Ne...- nem akarom...nem akarom látni...szinte átérzem a szenvedésüket. Ezt még az sem érdemli, aki más életére tör...erre egész életemben emlékezni fogok, ez már egy olyan seb, amit nem törölhetek el...csak az álmaimban szoktam ilyet látni, és érezni, hogy et már nem felejthetem el, ez az emlék örökre bennem marad, de azok a szörnyűségek ehhez képest csak árnyékok...és ez most nem álom...!
Észre sem vettem, hogy Hiroto kezét szorongatom. De nem érdekelt, nem volt időm szégyellni magam. Inkább még közelebb léptem. Nem akartam egyedül lenni. Hányinger kerülgetett, fáztam és izzadtam, nem kaptam levegőt, és bár kerekre nyílt a szemem, nem láttam semmit, de éreztem az elviselhetetlen vérszagot...észre sem vettem, hogy már hangosan veszem a levegőt, és az a hang is remeg, mint mikor sírok. Csak még jobban szorítottam Hiroto kezét, és vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek.
Fea, ez a szörnyeteg odalépett Shui-hoz, és mondott neki valamit, aztán eltűnt. A fal megszűnt létezni, nem volt aki táplálja. Í viszont már semmi nem választott el minket a tetemektől. Halkan, erőtlenül sikítva ugrottam kettőt hátrébb, hogy ne legyek véres, de még így is láttam, és éreztem...el akartam tűnni innen, fel akartam ébredni, és legszívesebben nem is lettem volna többet ninja, ha ezt jelenti. De biztosan nem, ez még a ninjákhoz képest is brutális volt. Mintha lett volna egy negyedik férfi is, de már csak a rezdülő lombokat láttam, amerre menekült. Ott ült egy lány is, láttam, de ezt a tényt az agyam nem fogta föl. Hova tűnt Fea? Lehet, hogy ellenünk van, de mindenesetre örülök, hogy elment. Nem tudnék ránézni...Gyűlölöm, nem tudom elviselni! Hogy lehet valaki ilyen...
Újra elgyengültek a lábaim, de már nem tudtam megtámaszkodni sem a falban, sem Hiroto-ban, ezért térdre rogytam. Bámulni akartam magam elé, de a látvány arra késztetett, hogy inkább csukjam be a szemem.