Nazo Szigetének Megszerzése Fórumkaland

Mikor megérkeztem a kikötőhöz, márt voltak rajtam kívül néhányan, viszont nem sok embert ismertem. A bemutatkozást, még várhat magára, inkább az a szép és hatalmas hajó vette el a figyelmemet, amivel éppenséggel menni fogunk. Erőt és biztonságot sugárzott ki magából.
A legénységen látszott, hogy tapasztaltak és hogy nagyon értik a munkájukat, minden egyes tagja csak úgy ugrált a köteleken és a fedélzeten fenn a magasba. Mikor végre mindenki megérkezett felszálltunk. A fedélzeten egy komor és bosszús hangulatú, zord külsejű férfi várt minket, kinek két holdsarló alakú kard helyezkedett el a hátán.
A neve Gengetsu és ő lesz a vezetőnk és a figyelőnk is egyben, tehát a parancsnok.
Segédje pedig Kodomo lesz, aki kb egy 18-19 éves ifjú. A küldetésről még nem sokat tudtam, csak annyit, hogy egy szigetet kell felderítenünk, a Hold országának érdekében. Mivel életembe nem hallottam arról a helyről így azt sem fogom tudni, hogy mikor fogunk majd megérkezni. Az út során Gengetsu három nagy csoportra osztotta a Djukákat.
Első csoport a támogató és segítő, a második a felderítő és rajtaütő osztag, harmadig pedig a diplomáciai és támadó osztag. Engem a második csoportba soroltak be, hogy mi alapján azt viszont nem tudom. Feladatom, gondolom a felderítés és a rajtaütés, de hogy az mit jelent pontosan azt majd csak a szigeten fog kiderülni. Két társam Hiroku és Mikomi, akiket még szerintem nem is ismerem, na de mindegy remélem, hogy jól megleszünk. Mikor Gengetsu befejezte a mondanivalóját én elmentem a tömegből a hajó egyik sarkába, majd leültem egy közepes méretű fadobozra és vártam. Az út alatt néha elbóbiskoltam, de mikor a többiek hangjukkal jelezték, hogy itt a sziget, felálltam és megvártam, hogy kikössünk. Ezt követően a legénység kötelek segítségével rögzítette a pallót, majd szép lassan mindenki lesétált a szigetre ott várva az eligazítást.

Miután egy utolsó felszerelés ellenőrzést tartok, kicsiny csapatunk elindul a kikötőbe, hogy hajóra szálljunk. A főnök már várt ránk, nem is húzza túlzottan az időt. Kisebb csapatokra oszt minket. Én Hiashihoz kerülök és egy pár évvel idősebb sráchoz. Kissé meglepődök, hogy én a diplomáciai és támadó osztagba kerülök, mivel nem vagyok túlzottan alkalmas erre a feladatra, de ha már a főnök így döntött, akkor megoldom valahogy. Ezután pedig felszállunk a hajóra.
Az út alatt nem igazán foglalkozok a többiekkel. Azt reméltem, hogy Ame is itt lesz, ha már a klántársai itt vannak, de ő nincs. Így hát csendben, senkivel sem törődve utazgatok, egészen addig, amíg a társaimba nem botlok. Kodomo ekkor egy kis beszédet tart. Érdeklődve ránézek, majd a szavai után körbe nézek, hogy kire gondol a Hold hármasa alatt.
- Majd megteszek mindent, hogy sikerrel járjunk, bár nem vagyok túlzottan támadó típusú... - válaszolok, majd kezet rázok a srácokkal.

Végül csak eljött az indulás ideje. Nagy mosollyal felmegyek a hajóra, és nem is akármilyen a fogadtatás. Egy igen komor férfi fogadott minket, aki Gengetsuként mutatkozott be, és Kodomoval együtt minket fog vezetni. Felnéztem az égre. Hát igen. Nagyon régen volt, mikor utoljára ezen gondolkodtam. Eszembe jutott, amikor amnéziám utáni pár napban Holdba kerültem valahogy, és a már mélyen tisztelt személlyel Kodomoval találkoztam, aki szembesített azzal, hogy kihez tartozok igazán. Kodomohoz oly mértékben érzek már hűséget, hogy akár az életemet is adná mérte, és ebben nincs semmi különös, hisz neki köszönhetem, hogy rátaláltam a családomra. Na de a lényeg nem ez. Mire megpillanthatjuk a földet teljesen kész voltam az előttem álló feladatra. Szememmel megkeresem Kazumát és Narahikohoz, és kezet rázok velük.
- Na csoportosuljunk. - mondom nevetve.
Nem szabadott túlságosan komoran venni az előttünk tornyosuló "akadályt" ugyanis, jókedv nélkül talán túlságosan is a célra figyelünk. Amint megérkeztünk én már szálltam is le, és segítettem abban amiben csak tudtam.

Miután mindenki felpakolta a cuccát és felszállt a hajóra elindultunk a sziget felé, melyet a Hold országához fogunk kapcsolni. A hajón nem kerestem a társaságot, hanem csak nekidőltem a hajó oldalának és élveztem az utazást és a hűs szellőket, mivel nem gyakran utaztam hajón, pedig egy szigetem laktam. Ahogy múlt az idő és ahogy egyre közelebb jutottunk a szigethez, elfogott az izgalom és a félelem. Izgatott voltam, mert majdnem az egész klánommal mehetek egy küldetésre, ellenben féltem, hogy elveszíthetem valamelyiküket az esetleges harcok során és ez nagyon elszomorított. Legszívesebben beleugrottam volna a tengerbe ott helyben. De visszatartottam magam, mert tudtam vannak velünk olyanok mint Gengetsu és Kodomo. Gengetsu elmagyarázta nekünk, hogy ő lesz a vezetőnk a segédje pedig Kodomo lesz. Azt is elmondta, hogy Soroshima és Ame nem tud velünk tartani, amitől nagyon szomorú voltam. Gengetsu felosztott minket három csapatra. És lehet, hogy a jó tervezésnek vagy csak a szerencsének köszönhettem, mert én támadós és diplomácia csapatba kerültem. De nem is ez volt az egészben a lényeg hanem az, hogy két erős shinobival és jó baráttal illetve családtaggal kerültem össze. Egyikük Kodomo volt, akire úgy tekintettem, mint mentoromra és Tomoko, akivel már részt vettünk együtt küldetéseken.
- Nagyon örülök, hogy veletek kerültem össze! - mondtam nekik. - 
Mire megérkeztünk a szigetre mindent átgondolva boldog voltam, hogy a családommal megyek egy küldetésre és ez abban is megmutatkozott, hogy rengeteg energiám volt, úgyhogy próbáltam a legtöbb részt kivenni a lepakolásból.

Az utunk nyugis volt, és végül megpillanthattuk a szigetet. Ekkor vezetőnk szóhoz jutott. Ki is adta a feladatot a kikötéshez. A part felé néztem, majd behunytam szemeimet, és koncentrálni kezdtem. Nekem még nem megy sitty sutty, szóval miután elegendőnek véltem a chakrát a talpamban kiugrottam a víz tetejére. Kicsit meginogtam, de visszavettem az egyensúlyom. Előhúztam egyik katanamt, majd elindultam a part felé. Nem tudtam mi lehet ott, éppen ezért fegyverkeztem már fel. Pár percen belül már meg is érkezhettünk. Szemeimmel a távolt kutattam mozgást keresve. Addig kémleletem a tájat gyanakodva, míg a csónakok meg nem érkezett, aztán jöttek a többi utasítások. Gengetsut követve mi shinobik kicsit eltávolodtunk a táborhelytől. Vezetőnk adott fejenként egy miniheadsetet, és elmondta hogyan működik. Gengetsu ezen kívül még a csapatok dolgát is megemlítette. A feladatkörünk úgymond elegendőnek tűnt, legalábbis számomra. Mikor megkaptuk azt is feladatnak, hogy a tábor felállítása után kérdezzük ki a térképészt, már el is kezdtek kattogni a fejemben a fogaskerekek. A felém dobott képet elkaptam, ám mikor a csoportvezető kinevezéséhez érkeztünk minden megállt. Nem hittem a fülemnek. Engem neveztek ki a Támogató és a Segítő Osztag vezetőjének. Nem éreztem magamat elég felkészültnek a feladathoz, de nem mellőzhettem el a kötelességeimet, amit most rám róttak. Végül minden folytatódott, és miközben Gengetsu a többi csoport feladatkörét magyarázta az alám rendeltekre pillantok. Narahikora és kazumára pillantva kicsit kétségeim törtek abban, hogy tudnám őket vezetni, hisz most ez az első alkalom, hogy ilyet tennék, és jórészt csak alap dolgokat ismerek róluk. Kodomra nézek, aki szintén vezetői postot kapott az osztagában, és eltökéltem, hogy fogok szégyent okozni. miután elhangzott az „Oszolj” szóltam társaimnak.
- Nos, úgy tűnik, én fogom vezetni ezt a csapatot. Remélem, nem fogok csalódást okozni. – összecsaptam a kezeimet, és a tábor felé fordultam – Na, akkor mindent bele! Miután végeztünk találkozunk ugyanitt!
Ez után elindultam, hogy abban segédkezzek, amiben csak tudok. Segítettem a sátrak felállításában, a csomagok hordásában, a terület esetleges megtisztításában, és minden egyébben. Ha minden jól halad pár óra múlva végzünk is, és találkozhattam a csoport többi tagjával az előbbi megbeszélt helyen.
- Nos, akkor. –előveszem a képet, majd megmutatom – Az lesz akkor a feladatunk, hogy találjuk meg ezt a férfit, és kérdezzük ki. Azt most tisztázom, hogy lehetőleg ne vágjunk egymás szavába. Egyszerre egy kérdezzen. Ha egyikünk befejezte, vagy gondolkozik, akkor jöjjön csak a másik. De legjobb lenne, ha szépen sorjában mennék. Amennyiben az utóbbit választjátok, akkor a sorrend a következő. Én, Narahiko, Kazuma/én, kazum, Narahiko (írástól függ). – ezután megosztottam a véleményem a többiekkel – Mivel a táborépítés közben nem nagyon láttam a férfit jobb lenne megnézni előbb a csónakoknál. Remélhetőleg nem maradt a hajón.
Ezek után, amennyiben a többieknek is megfelel, a csónakokhoz indulunk, ahol is rábukkanhattunk egy rakás tekercs kíséretében. Illedelmesen fejet biccentek neki, és bemutatkozok.
- Üdvözlöm a nevem Djuka Ryuu. Engem neveztek ki a Támogató és Segítő Osztag vezetésével. – amennyiben a többieknek nincs szándékukban bemutatkozni, hát akkor bemutatom őket – Ők itt a csapatom tagjai Djuka Kazuma és Djuka Narahiko. Lenne szíves az Ön nevét is megmondani?
Nagyon reméltem, hogy nem fog mogorva, vagy valamilyen rossz jellemű ürge lenni, hanem együttműködő. Mivel azonban nagyon sokat segíthet, a csapatoknak a munkái talán nem kellene megbántani a férfit valamivel, mert akkor lehetséges, hogy nem lesz olyan együttműködő. Amennyiben túlestünk a bemutatkozáson (ha nem akkor is) jönnek is a kérdések. Én szerettem volna kezdeni, így neki is állok pár alap dolog után érdeklődni.
- Megosztaná, legyen szíves velünk, hogy hogyan szándékozik a térképet megrajzolni? Van állattársa, esetleg jutsu segítségével?
Megfordult a fejemben, hogy talán a hozzá befutó információk segítségével rajzol, amit a felderítőktől kap, de képtelenség lenne pontosan megrajzolni. leginkább arra gyanakodtam, hogy valamilyen szárnyas állata van, aki látja madártávlatból a szigetet. Amennyiben tényleg állatról van, szó tovább kérdezem az előző témát.
- Megtenné, hogy idehívná, vagy esetleg körülírná a kinézetét? Nem lenne jó, ha véletlenül valaki a táborból levadászná.
Ezek után csak várok, és a többiekre nézek. Hátamon megcsörrent a hüvelyükben pihenő katanak, amitől újabb kérdés jutott eszembe.
- Elnézést... Rendelkezik shinobi képzéssel? Vagy esetleg valamilyen harcászati oktatással? Illetve azt is megkérdezném, hogy rendelkezik-e saját fegyverrel. Ezt az utóbbit nagyon jó lenne tudni, mert ha valami miatt nem tudnánk magára vigyázni, és megtámadják, akkor jó lenne tudni, hogy képes-e valamivel harcolni.
Amennyiben nem hord, magánál fegyvert átnyújtanám neki az egyik katnamat (nem azt amelyiken a nevem van), vagy ha nem fogadná el, akkor egy kunait, hisz azzal is jól lehet harcolni minimális tudással. Remélhetőleg mindig lesz valaki, aki vigyáz a térképészre, mert fogalmam sincs, hogy mi lesz vele.
- Elárulták Önnek, hogy lesz-e maga körül valaki, aki vigyázzon az épségére?
Volt egy utolsó kérdésem is, amit szívem szerint nem kérdeznék meg, de mivel bármi előfordulhat, hát kötelességem feltenni ezt a kérdést is.
- Előre is bocsánatot kérek.. meg tudná mondani, hogy van-e valaki még Önön kívül, aki képes a térképészetre, ha netán Ön meghalna? Bocsásson meg a modortalanságomért, de ez tényleg kulcsfontosságú. Remélem, megérti.
Ezek után Narahikora és kazumára nézek, majd vissza a térképészre.
- Nincs több kérdésem. – ezzel is jelezve a többieknek, hogy ők jöhetnek (amennyiben az egymás utáni kérdést választották).

Miután kikötött a hajó, a csapat egy része a vízen futva közelítette meg a partot. A vízen járás nekem is megy. Bár nem olyan biztosan, még gyakorolnom kell. Ez volt az egyik oka, hogy inkább csónakkal mentem. Még azt is megemlítettem, hogy segíteni és vigyázni is kellene valakinek a hajóban utazókra. Mondjuk ez csak kifogás volt, de legalább jól hangzott. Mivel a hajón maradtam, segédkeztem bepakolni a csónakokba. Pakolás közben legalább egy kicsit egyedül lehettem. Mármint ott volt a sok matróz, de ők nem nagyon foglalkoztak velem, csak ha segítenem kellett. Azt meg bármikor szívesen megteszem, úgyhogy az nem zavart. Miután minden holmit, kelléket, fegyvert, amire szükségünk volt, lepakoltunk, elindultunk csónakokkal a part felé. Az egyik hajóban eveztem én. A többiek már a parton vártak minket, és a terepet figyelték. Miután megérkeztünk, egyből segítettem volna kipakolni a felszereléseket, ám akkor jött Gengetsutól az utasítás, hogy a ninják tartsanak vele. Úgyhogy elnézést kértem a hajóban lévőktől, és a többiekkel együtt egy sziklás helyre mentünk. A tengerre innen a kilátás varázslatos látványt nyújtott. Persze, csak egy pillanatra néztem oda, utána a szigetet fürkésztem. Ki tudja, mi van itt, mi vár ránk, vagy ki figyel lesből a szigeten. A figyelmünk egy pillanatra sem lankadhat. Amikor mindenki megérkezett, Gengetsu felállt egy kőre, ezzel elérve, hogy mindenki rá figyeljen, ha esetleg eddig nem azt tette volna. Felemelt egy zsákot, amit eddig észre sem vettem. Ennyit a nagy figyelemről. Közben Gengetsu minden csapatnak kijelölte a vezetőjét és a feladatkörét. A mi csapatunk vezetője Ryuu lett. Nem ismerem annyira a srácot, de azt tudom, hogy közvetlen, és beszédes. Legalább is hozzám képest. A feladatunk segíteni a tábor felállításában, és kikérdezni a térképészünket. Mivel Kazumát nem ismerem, úgy gondolom, Ryuu megfelelő lesz vezetőnek, hozzá passzol ez a feladat. Miután minden osztag megkapta a saját küldetését és feladatát, engedélyt kaptunk a távozásra. Ekkor odajött Kazumához és hozzám. Mondta, hogy miután elkészültünk a táborral, ugyanitt találkozunk.
- Értettem! – biccentettem, és mivel Kazumát még nem ismertem, bemutatkoztam neki – Szia, én Narahiko vagyok. Örvendek a találkozásnak!
Majd elindultam a csónakhoz, amivel a partra érkeztem. Mire odaértem, már félig ki lett pakolva. Úgyhogy bele kellett húznom, nehogy lemaradjak. Miután végeztünk, a többi csónak tartalmát is segítettem kipakolni. Mialatt ezzel végeztünk, pár matróz felépített egy helyet, ahova azokat a holmikat fogjuk pakolni, ahova a vízálló dolgok kellenek, illetve építettek egy gyors szállást a térképésznek. Erről eszembe jutott, hogy sietnem kellene. Így belehúztam a munkába. Mivel a sátorállítás nem az erősségem, inkább maradtam a csomagok cipelésénél, és én voltam az, aki ha kellett valami, elfutott valamiért. Kihasználtam a gyorsaságom, mert azért a matrózoknál még is csak fürgébben mozgok. Pár óra elteltével, amikor végeztünk, visszamentem a megbeszélt helyre.
Amikor odaért mindenki, megmutatta Ryuu a képet, amit kaptunk a térképészről. Közben elmondta terveit a kikérdezéssel kapcsolatban.
- Egyetértek veled. Szép sorban tegyük fel kérdéseinket. Egyszerűbb lesz mindannyiunknak, és a térképésznek is, ha nem kel össze-vissza válaszolnia. Én láttam már ezt az embert, a hajóról biztosan eljött, de hogy utána hova lett, azt nem tudom.
Elindultunk visszafelé a táborhoz. Ryuu utasítása szerint először a csónakokhoz mentünk. A megérzése bejött. Már messziről kiszúrtuk. Egy csónakban kuporgott, és egy csomó tekerccsel volt körülvéve. Így ránézésre elég furcsának tűnt, hogy órák óta csak a csónakban ült. Reménykedtem, hogy nem lesz nehéz vele szót érteni. Amikor odaértünk. Ryuu elmondta neki, hogy miért jöttünk, majd bemutatta a csapat tagjait. Amikor a nevemet mondta, biccentettem egyet. Majd megvártam, amíg Ryuu felteszi a kérdéseit. Amikor szólt, hogy végzett, előreléptem, és én is feltettem a sajátjaimat.
- Önnek van családja? Van valaki, akinek továbbadta a tudását?
Ez a kérdés egyrészt öncélú volt. Nehezebb feláldozni egy olyan embert, akinek van családja, és hazavárják. Pláne, ha nem is shinobi. Gondolom ezt úgy, hogy még sosem halt meg körülöttem ember, tehát fogalmam sincs, milyen érzés lehet. Másrészt ha ez megtörténne, jó lenne tudni, hogy van-e valaki, aki a munkáját tudja folytatni. Ha itt nincs, legalább otthon, a begyűjtött adatok, rajzok alapján.
- A térképészet nem az erősségem, de ha jól rémlik ez egy viszonylag nagy sziget. Van korábbról bármi ismerete vagy feljegyzése a szigetről, netalán valamilyen beszámoló?
Az nagy segítség lenne, ha nem a nulláról kellene kezdenie. Esetleg a többi osztagnak is meg lehetne mutatni, még ha nem is pontos térképet, csak egy vázlatot.
- Miért vállalta el ezt a feladatot?
Ezzel a kérdéssel nem feltétlen a miértet akarom megtudni, hanem a mögöttes tartalmat. Ha kalandvágyból, akkor lehet, hogy vakmerő, és vigyázni kell rá, nehogy bajba kerüljön. Ha parancsba kapta, akkor lehet, hogy fél, és kell neki egy bizonyos biztonságérzet, hogy jobban tudjon dolgozni. Vagy ha csak a térképészet miatt, az is lehet veszélyes, ha túl sokat kockáztat az elkészítése miatt. Persze, attól még nem feltétlen ilyen, csak jobb felkészülni a legrosszabbra.
- Van szüksége még valamire? Bármire. Felszerelésre, segítségre, élelemre? Ha kell valami, nyugodtan szóljon nekünk, ha nincs egyéb kiosztott feladatunk, én állok rendelkezésére.
Muszáj éreztetni vele, hogy ez nem csak egy kihallgatás. Biztos nyomasztó lehet ez a sok kérdés. Idejön 3 ember, és mindenféléről faggatják. Meg az ember közvetlenebb, ha érzi, hogy nem csak kihasználni akarják, hanem segíteni is neki. Még akkor is, he ez egy küldetés.
- Egyelőre ennyi lenne. Köszönöm a válaszait. – léptem egyet hátra.

Az út viszonylag békés sőt már már unalmas volt egy két nagyobb hullámot leszámítva. Az igazat megvallva én ennek nagyon is örültem hiszen egy kicsit tengeri beteg szoktam lenni a hajóutak során, elég volt arra koncentrálnom, hogy ne hányjam el magamat, nem hogy még egyéb feladatokat is elvégezzek. A partraszállás gyorsan ment, mi kezdő ninják csónakokkal érkeztünk a partra.
Itt én és a csapatom segítettünk felállítani a tábort, majd ezután egyből nekiláttuk a feladatunknak. Azt az utasítást kaptuk, hogy keressünk meg egy bizonyos öregembert aki majd megrajzolja nekünk a térképet a környező vidékről, mellyel igencsak megkönnyíthetjük majd az összehangolt munkát. Fogalmam sem volt, hogy merre találhatjuk a vén csontot. Több óra keresés után végre rátaláltunk egy kikötött csónakban egy csomó tekercs között. Éppen szunyókált, szerintem őt is megterhelhette a tenger. Ezután a csapatunk vezére Ryuu bemutatkozott neki, majd bemutatott minket is. Ezután rögtön hozzáfogtunk a feladatunkhoz, feltettük neki kérdéseinket. Ryuu nagyon sok fontos kérdést feltett már előttem, így kicsit letörve éreztem magam, majd kínosan, hogy én vajon mit kérdezhetnék még tőle. Az öreg készségesen válaszolt a kérdésekre amit a többiek feltettek neki, én meg majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy egy értelmes kérdést nem tudtam feltenni neki...

Az út elején békésen rajzolgattam a tájat, jó pár oldallal bővült a rajzkönyvem, de ugye egész út alatt nem csinálhattam csak ezt. Amikor meguntam a rajzolást, egyszerűen csak kifeküdtem a napra és elkezdtem napozni, illetve mindig lefoglaltam magam valamivel.



Végül megérkezünk a helyre, ahol ki kellene kötnünk. Gengetsu parancsára azonnal össze szedem a holmimat és máris kiugrok a hajóból. A fára mászás technikáját alapul véve maradok meg a vízen és úgy kezdek el rohanni a part felé.  Amint partra lépünk, máris biztosítanunk kell a terepet a többieknek, akik csónakkal jönnek. Ki vont karddal fürkészem a környéket, hátha támadás érne bennünket. Bármi történjen is, azonnal be akarom vetni magam és minél hamarabb végezni pár ellenféllel. Azonban még most sem történik semmi akció, teljesen nyugodtan partra szállunk és már el is kezdjük a letáborozást. A partraszállástól távolabb, keletre állítjuk fel a kis helyünket egy lagúnában. Majd jön egy újabb szent beszéd... kezd már elegem lenni ebből. Állandóan csak duma, duma, duma és még mindig duma, de sehol sincs akció. Már alig várom, hogy megtörténjen az oszolj parancs, azonnal oszlódni is kezdek a helyemről. A feladat egyértelmű, bemegyünk az erdőbe és vadászunk. Nem nagy cucc ez sem, de legalább már történik valami.
Mivel nekünk kell ellátnunk a tábort élelemmel, leginkább  nagy vadakra pályázok. Első körben keresek néhány kavicsot, majd megyek a többiek után. Kodomo szavaira nem mondok semmit, elfogadom hogy ő a vezető. 
A megbeszéltek szerint haladok a többiek mellett és figyelem a terepet, hátha látok valamit. Elsősorban vadállatokat kell fognunk, azonban én teszek egy kisebb kitérőt. Ugyanis meglátok egy nyulat... azonnal előveszek egy kunait és már dobom is felé. Egyetlen jól irányzott dobással végzek az állatkával, majd előveszem a drótomat és a nyaka köré tekerem, majd a vállamra vetem és úgy követem a többieket. Már alig várom, hogy megsüthessem a nyuszit, olyan finom a húsa... ráadásul amíg itt van a vállamon, a vadállatokat is vonzza, így könnyebb lesz előcsalogatni őket.

Az út során semmi említésre való nem történt. Nem támadtak meg, nem volt vihar sem. Ahogy megérkeztünk a szigetre kipakoltunk és felállítottunk egy tábor szerűséget. Én a csónakokban mentem a partra a hajótól, mert még nem tudtam a vízen járni, pedig illett volna már. Miután kipakoltunk Gengetsu csapatonként elmondta nekünk, hogy mi lesz a feladatunk. A feladatot ennél érthetőbben el sem magyarázhatta volna.  Az én meglátásom szerint ez egyszerű volt, mivel a feladat az volt, hogy a tábor körül lévő ragadozókat le kell vadásznunk. Megfordult pár ötlete a fejemben, hogy ezt hogy is kivitelezzük, de Kodomo megelőzött. Ő azt ajánlotta, hogy egyesével keressünk nyomokat. Én ezt nem tartottam a legjobb ötletnek, de nem  mutattam ki az ellenvetésemet hanem beletörődtem. Mielőtt még elindultunk volna elővettem azt a tekercset amelyikbe a katanát meg a shurikentartót pecsételtem. Ebből elővettem a shurikentartót amiben 5 shuriken volt. Felkötöttem a jobb combomra a másik shurikentartó mellé, majd a tekercset visszaraktam a hátizsákomba. Kerestem fát és annak a tövéhez leraktam a táskámat, majd szóltam egy matróznak, hogy figyeljen a táskámra és adtam neki 10 Ryo-t ösztönzésül. Amikor mindent elintéztem a többiekkel együtt elindultam. Amikor beértem az erdőbe guggolva mentem és közben nagyon alaposan figyeltem a földet. Ha valahonnan zörgést hallok, akkor azonnal beugrok egy közeli bokorba vagy egy fa mögé és figyelek, hogy jön-e valami állat. Ha valami jelentéktelen, szelíd állat, ami nem veszélyesztet minket, azt hagyom, hogy had mennyen el. Ha valami nagyobbnak találom meg a nyomát, akkor nem a fákon követem a nyomát, hanem a földön de guggolva. Ha közelebb érek az állathoz és hallom a hangját, akkor felugrok egy közeli fára és onnan figyelem és értesítem Kodomoékat. De ha úgy tűnik, hogy egyedül is el tudok vele bánni, akkor előveszek egy shurikent, becélzom az állat fejét majd eldobom. Ha talál akkor egy dróttal összekötöm a lábait. Ha viszont nem sikerül megölni, de legalább harcképtelenné tenni, akkor még két kunait hajítok felé és utána a tantoval rontok rá és megpróbálom a nyakát felvágni, hogy elvérezzen. Egyáltalán nem szép megoldás, de csak ez az egy rendes lehetőség van az állat kivégzésére.

Támogató és Segítő Osztag

Hát mit ne mondjak… a térképész elég mogorvának tűnik, és látszik, hogy nem lesz vele olyan könnyű dolgunk. Mindegyik kérdésemre mintha szánt szándékkal nem válaszolt volna értelmesen, és látszott rajta, hogy nem vesz minket komolyan, hisz akiben egy cseppnyi komolyság is van, nem kezd el mindenfajta hülyeségről fecsegni, amit nem is kérdeztünk.. jobban mondva kérdeztem, mivel az öreg belefojtotta a szót Narahikoba. Na, ez egy kicsit sok volt. Az is zavart, hogy nem kaptunk egyenes válaszokat, de hogy még válaszolni sem akar, ráadásul szolgaként emleget, és szó nélkül a kezünkbe nyomja a tekercseit, már roppant idegesítő volt. Szememben nyers düh tüze lobbant fel, ám alig egy másodperc alatt ki is aludt. Mivel megesküdtem magamnak, hogy vallok kudarcot, így beletörődtem a dolgokba. Rápillantok Narahikora és Kazumára, és ha egyikükön is látszik, hogy valami rosszban sántikál, szólni valami szemtelenséget vagy eldobná, a francba a tekercseket (amit valljuk, be én is megtennék) közbelépnék.
- Nyugalom fiúk. – bár nem parancs volt, hangomon hallani lehetett, hogy határozott volt, bár csak suttogtam – Nem az a feladatunk, hogy magunkra haragítsuk Shubou-t. Semmi meggondolatlanság.
Azért még bátorítóan rájuk kacsintok és egy mosoly után elindulok az öreg után. Ha Kazumanak vagy Narahikonka gondja támadna, a tekercsekkel felajánlom, hogy átveszek párat. Amint megérkeztünk az öreg szavát hallva sanda gyanúm volt, hogy valamelyik társam tényleg szó szerint fogja értelmezni az öreg utasítását, így hátrapillantok gyanakvó tekintettel, majd lerakom a tekercseket az asztalra. Ha az össze tekercs az asztalon van Shubou-ra nézek higgadt tekintettel, és előveszem a legudvariasabb, legelőkelőbb hangomat, amit valaha is használtam.
- Uram. Bár sejtem, hogy ezernyi dolga van, és nagyon nem szeretnénk láb alatt lenni, de lenne szíves, még válaszolni társaim kérdésére? Ugyanis a csónakoknál nem várta meg ezt. Minél előb válaszol egyenesen a kérdéseinkre, annál előbb hagyhatjuk békén magát. Ezenfelül… - most szemeim kicsit beszűkültek, és bár a hangom megmaradt ugyanolyannak a szememben látni lehetett a komolyságot - Legyen szíves megtenni, hogy nem néz minket szolgáknak. Mindegyikünk ugyanolyan ember, mint maga, és bár a feladatunk nem olyan fontos, mint az Öné, azért mi is megteszünk mindent, amit ránk bíztak.
Ezután Narahikora/Kazumára nézek.

Csendesen úszott  a hajó súlyos titokként kezelt terhével, s az orrában ott állt egy egy fiatal lány, kedvenc párducával maga mellett. Míg el nem érte a hajót, egyszerű ruhát viselt, olyat, amiben nem keltett túlzott feltűnést, és csak a viszonylagos biztonságot jelentő fedélzeten vette fel a ninja fizimiskát, de csak most, a partvonal feltűnésekor fejezte be az öltözködést, mikor szertartásosan újra felkötötte a fejpántját. Küldetésre készült, abban a tudatban hogy jóformán meg sem kezdve tanulmányait a Mestere mellett, újra csatlakozni fog  a családjához. 
Várta az alkalmaz ugyanakkor szégyellte is magát. Bár sok új dolgot tapasztalt, s elméletet is sok újat tanult, olyan technikákat, melyekkel hatásosan segíthetné a családját, egyet sem. Márpedig ő eddig sem az erejével támogatta a családot. Mikor tanulni indult, úgy hitte megerősödve, igazi nagy shinobiként tér majd vissza...  De maradt aki volt. Az az erőtlen kislány, aki szép reményekkel indult neki a világnak.
Persze Ame azzal is tisztában volt, hogyha erő kell, akkor a hajó veszélyes, titkos rakománya, Soro Mester majd megoldja a helyzetet. A másik titok meg, amit a hajó szállít, bár ez nyilván minden ninja természetével ellenkezik, nemigen érdekelte. Volt fontosabb: A Család, a Mester, Yoru és ő. No meg a háború, ami bár már régóta  a levegőben függött, az ő ízléséhez képest mégis hirtelen érkezett. Bezzeg a tenger, az a csodálatos kékség szép, békés arcát mutatta, mintha a világon nem lenne semmi baj.
Ahogy a part lassan közeledett, a szívében munkáló kétféle érzés is erősödött, mégis egyre inkább várta, hogy lássa a testvéreit.