Nazo Szigetének Megszerzése Fórumkaland

Diplomáciai és Támadó Osztag

Ott volt mindenki. Ame futó pillantást vetett rájuk, mielőtt beállt volna a sorba. Jó érzés volt csatlakozni a testvéreihez, ám most, a rájuk váró feladat terhe alatt nem érezte illőnek a vigyorgást. Ez komoly pillanat volt, amit szemmel láthatóan Yoru is átérzett: csendben letelepedett Ame mellé, ragadozó tekintete pedig Gengetsut figyelte, ahogyan a gazdája is. A lány remélte, hogy vezetőjük lehetőséget ad rá, hogy megpróbálják megmenteni a testvéreiket. Nem volt helyénvaló, hogy olyanokat, akik hozzá tartoznak, ismeretlenek fenyegessenek. Talán a sors válaszolt elszánt gondolataira, vagy Gengetsu valóban reális esélyt látott a sikerre, mindenesetre Kodomo mellé osztotta be. Ame a Holdban megismerhette a család szoros kötelékét, és most eljött az idő, hogy kiálljon érte. A döntést hallva enyhén meghajolt, majd Kodomora nézett. Ő maga nem hitt abban, hogy testvérei halottak lennének, de érezte az idő sürgetését. Aztán ahogy testvére komor arccal adott parancsot, határozott léptekkel szegődött a nyomába.
-Ki fogjuk hozni őket.- ha csak ennyit tehetett, hogy Kodomo aggodalmát enyhítse, hát megtette. Hitt benne, hogy úgy lesz, ahogyan abban is, hogy Kodomo ismét jól fogja vezetni őket. A bizalom is olyasvalami volt, amit testvérei körében ízlelt és tanult meg.
-Gengetsu azt mondta, csomagoljunk élelmet és vizet. Kodomo, kérnék néhány percet, hogy összeszedjem a  szükséges készleteket. Odakinn nem lesz időnk az ellátmánnyal foglalkozni. - Nem örült, hogy ezt a röpke késlekedést kell javasolnia, de felelőtlenség lett volna megfelelő felkészültség nélkül indulni, s amint engedélyt kap, célba is veszi az ellátmányos sátrat, majd sietve visszatér, kiosztva a porciókat, majd elfoglalja a helyét az oldalszárnyon. Yoruval maga mellett biztosra vette hogy nem lesz olyasmi, ami elkerülné a figyelmét.
-Mentsük meg a testvéreinket!- biccentett Kodomo kérdésére, majd nekiiramodott. Élvezte a rohanást a jó társaságban, majd észbe kapott, s a kellemes érzéseken felülemelkedve figyelte a környezetét. Ilyen közel nem számított ellenségre, ugyanakkor nem engedhetett meg olyan hibát, ami miatt veszélybe kerülhetnek a társai.

Ahogy Kodomo a folyónál megállította őket, volt idő egy rövid szusszanásra. Ame elvigyorodott. Kinn voltak az ismeretlenben, igazán belevágva a nagy kalandba. Érdeklődve figyelte Kodo varjait, felettébb hasznosnak találva őket. 
-Yoru!-intett a folyót övező bokros felé, hogy a párduc is csatlakozzon a felderítéshez. Biztosra vette, hogy ha van bármi a közelben, azt megtalálja. Nem küldte messzire, ilyenkor a macska kisebb köröket leírva vissza-visszatért, hogy megmutassa magát.

-A bennszülöttek bizonyára számítanak az érkezésünkre. Könnyen lehet hogy hagytak a folyómentén is néhány őrszemet. - Ő ezt tette volna, ha az otthonához ilyen könnyen felfedezhető út vezet, főként ha ellenség jár a környéken.
-Tudunk valamit az eltűnés körülményeiről?- Jó lett volna kicsit kiismerni az ellent, mielőtt valóban összetalálkoznak, s talán épp ezért az ő tekintete is a part menti környezetet figyelte. A víz is lehetett természetes az ittenieknek, rejtekhely is akár. Mindenesetre bármilyen nyílt tér, akár a vízfelület, könnyen célponttá tehette őket, ezért úgy gondolta, a partmenti terep előnyeit kellene kihasználniuk, amennyiben kellőképp észrevétlenül járható.

Csendet, néma, kérlelhetetlen, de egyben megnyugtató, amit Kodomo beszéde követett, egy ismeretlen hang forrás, léptek zaja törte meg. Nem tudni egyenlőre ki lehet az illető, de gyorsan kiderült ez is, Djuka Mizuri, egy újabb klán tag, nekem aztán mindegy, hogy kit küld a hold és a származása sem számít, amíg teszi a dolgát, de láthatóan nem tetszett vezetőnknek, hogy a Djuka klán újabb tagja bővült, hiszen így lehetősége nyílik a Djukáknak, hogy átvegyék a parancsnokságot, aminek az első lépését Kodomo meg is tette korábban. Üdvözölte az újoncot, majd Kodomora is reagált, hogy még át kell gondolnia a dolgot. ~Igen, egyenlőre megtartotta a vezető szerepét és meg is akarja hagyni ezt az állapotot, de valószínű, hogy tovább már nem engedi fajulni a dolgokat.~ Gangetsu távozása után Kodomohoz mentem és megérintve a vállát a következő tanáccsal láttam el.
- Lásd azt, amit a tetted mögött a feljebbvalód lát.
Ezzel el is távoztam, követve a vezetőnk példáját, csak nem utána, hanem a sátramba. A nap további részét a fegyvereim harckészültségébe állításával és a technikámhoz szükséges cimkék készítésével töltöttem.
Másnap nem tudom hanyadiknak, de felsorakoztam a csapat többi tagjával Gangetsu előtt és az utasításait vártam. Felosztotta két részre a megmaradt 7 embert, én kaptam Narahikot és Ryuut. Mivel talán én vagyok a legidősebb, így már a csapatba kerülésem pillanatába eldöntöttem, hogy amint Gangetsu eltűnik a szintről átveszem a vezető szerepet a csapatban, közben pedig a partra értünk, ahol két összekötött vitorlás várt. Ugyan nem ismertem a vezérlésüket, de valószínű, hogy rövid gyakorlással elsajátíthatjuk. A döntésem meg volt, így amint eltűnt Gangetsu át is vettem az irányítást.
- Én azt javaslom, hogy az egyik hajóban Ryuu egyedül foglaljon helyet kap maga mellé egy társat is - ezzel elővettem a tintámat, majd létrehoztam egy 4. tagot a , aki valamennyire hasonlított rám, de inkább az ikertestvérem lenne, mint én - míg Narahiko és én elfoglaljuk a másik csónakot és majd váltásban irányítjuk a hajót, figyelve arra, hogy a klónom és én egyszerre kerüljünk a kormányhoz, hiszen tudom irányítani. - Legalábbis elméletben.
Ha elfogadják az ötletemet, akkor nem igazán várok, hanem elfoglalom a parthoz közelebbi hajót és várom, hogy a társaim is kövessék a példámat aztán, ha mindenki meg van, akkor ellököm a hajókat.
- Ti fogtok első körben vezetni vagyis ti figyelitek a vizet, míg én figyelem a partot. Ne figyeljen mindenki mindent, csak egy dologra koncentráljatok.
Nem érdemes mindenkinek figyelni a partot, hiszen aki vezet, de közben a partot is figyeli az könnyen bajba sodorhatja az életünket, ha nem vesz észre egy kiálló követ vagy egy víz alatt lévő zátonyt.

A szigeten töltőt első éjszaka, igen kellemes volt. Nem mocorogtam, és nem is filozófiáztam semmiről, hisz fáradt volta. A hosszú hajóút teljesen kikészítette a gyomromat, illetve az idegeimet. Egyszerűen nem voltam hozzászokva. A sátramba, ahogy már említettem, nem nagyon törődtem semmivel, az alváson kívül.  Pillanatok alatt álomba merültem, és mintsem törődve a háborús helyszínnel, illetve a küldetés fontosságával, pillanatok alatt már úgy aludtam másnap reggelig, mint a bunda.    
Másnap reggel, kiabálásokra illetve beszéd hangjára ébredtem, és amint kihajoltam a sátram bejáratánál, észrevettem, hogy az összes Djuka már rég ébren van. Ekkor gyorsan kipattantam a hálózsákomból, magamra vettem a szokásos ruhámat és kimásztam a lakhelyemről.
-      Jó reggelt mindenkinek- köszöntem illedelmesen, majd én is beálltam a sorba a többiek mellé.
Ekkor a vezetőnk is előlépet, majd miután mindenkit üdvözölt egy tervvel állt elő:
A Djukák két nagy csoportba lesznek felosztva. Az egyik a Támogató és Segítő a másik pedig, amibe engem is beosztottak az a Diplomáciai és Támadó osztag.
Minden egyes csapatott egy vezetővel és egyéb három shinobival látták el, a gyors haladás érdekében. A mi vezetőnk Kodomo, és társaim Munfurava és Hiashi. A feladatunk a bennszülött nép felkeresése, és a foglyok kiszabadítása.
Elég izgalmasnak hangzik, ám bár nem veszélytelen. Minden egyes lépésünkre alaposan oda kell figyelnünk, hisz a baj könnyen jön.
Ekkor a két osztag szétvált és Kodomo felé vettük az irányt. Én igazából, csak hallgattam és vártam a javaslatok. Mivel még új vagyok, nem nagyon akarok okoskodni. Kodomo a vezető így rá hallgatok, nyilván ha lesz ötletem, akkor majd elmondom, de egyelőre nem volt.
A feladatom a fedezés lesz, ami talán az egyik legnehezebb. Hisz nem csak a társaimat kell figyelnem, hanem a mögöttem lévő terepet is.
 Amint elindultunk, folyamatosan figyeltem a többiek lépést. Egy négyzet alakot vettünk fel, ami talán a legésszerűbb az ilyen terepen.
 
Amint megérkeztünk a folyóhoz. Kodomo varjakat, idézett meg, akik remélhetőleg megtalálják, a bennszülöttek táborát.   
 
 
 

Diplomáciai és Támadó osztag

Mikor reggel felkeltünk kicsit nyúzott voltam. Nem igazán tudtam aludni az este, mert a küldetés miatt aggódtam. Reggel kimásztam az ágyból, felszedtem az összes felszerelésemet és kimentem a sorakozóra a többiek mellé.
- Jó reggelt! - köszöntem fáradtan.
Amikor már mindenki ott állt Gengetsu is megérkezett. Hosszas monológ után megtudtuk a csapatfelosztást. Én ennek nagyon örültem, főleg azért mert Ameval lehettem egy csapatba megint. Összegyűltünk és elkezdtünk ötletelgetni. Én nem akartam beleszólni a dolgokra, inkább Kodomora hagytam, hogy mit hogy fogunk csinálni. Egy kicsit elbambultam és lemaradtam pár dologról, mivel csak a családtagok hullái lebegtek előttem.
~ Nem lehet, így vége! Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Ha talán... ~ De megszakadt a gondolatmenet és visszatértem a való világba. 
Annyit pont hallottam, hogy a négyes csapatban ki hol fog elhelyezkedni.
- Ame ha nem bánod én jobbra figyelnék. - mondtam morcosan.
Kodomo feltette a költői kérdést, hogy mindenki kész-e és hogy indulhatunk. Nekem kapásból az jutott eszembe, hogy Igenis Kapitány! de nem volt erőm és kedvem se, hogy benyögjem. Ahogy elindultunk felvettük az alakzatot. Egy kis idő múlva változást vettem észre magamon. A szívverésem megemelkedett és nagyon izgatottnak éreztem magam. Biztos az adrenalintól volt. A helyzet kihozta belőlem, de attól még gondolkodni tisztán tudtam. És ez nem is az a fajta izgalom volt, nem a harci vágy, nem a versengésé. Ez a félelem és az aggódás volt. Lassan kezdett elhatalmasodni rajtam, de ekkor valami megmozdult belül. Először nem tudtam mi az, csak néztem a társaimra. Aztán rájöttem mi volt az: a család, a közelségük, a szeretetük. És azonnal elszállt minden félelmem.

Kodomo megállított minket a folyónál és kézpecséteket formált. Először nem tudtam mit akar, de felismertem a kézpecséteket és a sorrendjüket és rájöttem, hogy idézni fog. A tippem bejött és egy csapat holló jelent meg.
~ Én meg azt hittem le tudlak hagyni valamivel. ~ gondoltam magamban.
- Hát jó amíg körülnéznek addig mi mit csináljunk? - kérdeztem, de tudtam, hogy ez hülye kérdés. 
Én a többiektől kicsit arréb mentem, le a folyópartra és megmostam a kezem és az arcom, hogy kicsit felfrissüljek és vártam tovább, hogy visszatérjenek a varjúk. Közben persze végig a túlpartot kémleltem, hátha feltűnik valaki vagy valami.

Olybá tűnik a dolgok nagyon nagy fordulatot vesznek. Mikor megtudtam, hogy Kodo szívesen tudna maga mellett a harcok során, boldog voltam, és legszívesebben mindent megtettem volna azért, hogy bizonyítsak. Mint kiderült azonban a sors, vagy éppen Gengetsu másképp akarta. Az újabb tagra nagyon kíváncsi voltam, de most ismét Narahikoval lettem összetéve, és Tomokoval, aki bár nem Djuka, de legalább Getsugakurai. Mindenesetre a kijelölt vezérünk elég... pesszimistának tűnik, de végül is... Mindegy a lényeg, hogy nem biztos, hogy igaza van, és társaink még élnek... vagyis... én így remélem. Mindenesetre a feladatunkat megértve a hajókhoz indulok, miközben Tomoko és Narahiko is már elfoglalta a helyét. Nem tetszett, hogy Tomoko rögvest magához próbálta venni az irányítást miközben gengetsu mondta hogy ne legyen vezetőnk, de hát nekem mindegy. Tomoko mondására elmosolyodok.
- Tomoko ötletét követve nem egy csónakban leszünk. Szóval felőlem irányíthatsz, én nekem a másiakt kell vezetnem. Tomoko te meg ügyelj rá, hogy ne használj el túl sok chakrát.
Beszállok a másik hajóba, majd próbálom felvenni Narahikoval az összhangot. Végül ha sikerül elindulnunk szólok a többieknek.
- Szerintem 3 óránként állunk meg egy 10 percre, hogy ne gémberedjünk el, és akkor tudunk is harapni egy keveset. Rendben? De próbáljunk minél gyorsabban visszaindulni a feladatunkhoz.

Olybá tűnt, hogy a napunk egyenlőre nyugodt lesz, vagy legalábbis a vízen töltött időnk nagy része. A vitorlázást kezdtem megkedvelni, és szépen lassan bele is jöttem, hogy igazodjak Narahikohoz. Jó érzés volt tudni, hogy tudok összhangba kerülni testvéremmel, és nem megyünk egymásnak minden kisebb irányváltásnál. Mosollyal az arcomon is haladhattunk volna, ám mivel a feladatunk nem volt éppen mosolyogni való, inkább csak csöndesen, egykedvű arccal rándítgattam a hajót. Pár óra múlva nagyjából elég jó távot megtettünk, pedig úgy gondoltam, hogy sokkal lassabban fogunk haladni. Ám ekkor egy különös érzés vette úrrá rajtam magamat. Intek Narahikonak, hogy fékezze le legyen szíves a csónakot, majd én is hasonlóan teszek. A tájat kezdem el fürkészni, és ha valamelyikük kérdezne valamit felemelem ujjamat, hogy egy kis türelmet kérek. Egy kis idő elteltével egy nagyobb pukkanást követve egy hatalmas légbuborék durrant ki a vízből feljőve, mely hullámokat keltett, amik kis híján felborították a hajót. Szemem sarkából észreveszem, hogy Tomoko klónja már nincsen mellettem, vagyis vagy eltűnt, vagy a fiú valami feladattal elküldte. Azonban mikor meglátom az egyre felfele közeledő hatalmas dolgot, Idegesen felpattanok, melytől a hajó eléggé megbillent, hisz egyrészt nem álldogálásra tervezték, másrészt még nem nyerte vissza a megfelelő nyugalmi állapotot, így visszaestem a helyemre. Ekkor emelkedett ki a dolog. Kis tanulmányozás után észbekapok, hogy egy óriás tintahallal szemezek. A többiekhez fordulok.
- Tomoko! Szállj át ide, és vedd át a kormányzást. Narahikoval vigyétek a partra a csónakot minél előbb! Jelentsétek, hogy akadályba ütköztünk, de míg nem támad ez a bestia ne mondjátok, hogy ellenség, mert nem biztos! Ha kint vagytok szóljatok, és én is megyek. Egyenlőre megpróbálom feltartani, ha közelebb jönne.- ha valamelyikük közbe szólna, hogy nem vagyok a főnöke, vagy hogy nem maradhatok itt egyedül akkor idegesen rászólok - Nincs más választásunk! Ha a hajó elsüllyed az élelemnek, és minden egyébnek vége, ezenkívül Kazuma utáni kutatásunk sokkalta megnehezül, ha nem csődbe megy! Valakinek fel kell tartania, és mivel még nektek nem tudok milyen technikáitok van, úgy vélem nekem kell maradnom. Tomoko előnyt kovácsolhatna a klónokból, de előbbi alapján nem sok előny lenne. Ha egyikünknek oda kell vesznie, akkor az én leszek! Inkább én, mint mindhárman.
Ezzel kiugrok a csónakból, és a Vízen járás jutsut használva fent maradok a víz felszínén. Előhúzok 3 Kunait, és amilyen gyorsan csak tudok, egyesével rájuk kötök egy-egy robbanó jegyzetet, de fél szemmel az óriást követem, és ha közeledne félbehagyom a műveletet, de 1-et mindenképpen megpróbálok megcsinálni. Előrébb indulok a csónaktól, és egyik kardomat előhúzom, ha elindult, és még a felszínen van a kardommal megpróbálom megzavarni a lényt, hogy a szemébe irányítom a kardomra verődő napfényt, amennyiben a környezet is megengedi. Ha jól tudom akkor a tinta hal főképp mélyebb tengerekben vadászik, így a szeme érzékenyebbre az erős napsütésre. A kardomat készenlétben tartom, a bal kezemben lévő robbanó cetlis kunait is. Ha még ez sem zavarja meg a lényt, és tovább közelítene, kiabálva hadonászva próbálom elcsalni, persze próbálok nem túlságosan eltávolodni a parttól. Tisztában vagyok vele, hogy meg van rá az esélye, hogy túlságosan gyors, vagy pedig társai is vannak. Ha valamelyik bekövetkezne, és túlságosan közel kerülnének hozzám Robbanó Jegyzetes Kunait dobok a lény felé, melyet aktiválok is, ugyanezt teszem, ha a lény nem akar engem követni, és Narahikoékat követné tovább. Amennyiben a srácok kimenekültek a partra én is nekiindulok.

//Támogató és Segítő osztag//

Útra keltünk, Ryuu és a klónom az egyik hajóban, Narahiko és én pedig a másik hajóban. Kezdetben nehézkesen indultunk meg, de a hajós kapitányok gyorsan belejöttek az irányításba és immár nyugodtan mehettünk tovább. Ugyan kiadtam a feladatokat, a kormányosoknak kellett a vizet, míg én figyeltem a partot. Nem akartam túl erőltetni magam, így egy kényelmes helyen ültem le, lehetőleg minél kényelmesebben, hogy szinte már aludni is lehetett volna így. Persze tudtam a kötelességem, így nem aludtam el, hanem folyamatosan figyeltem a partot, hogy semmi ne terelje el a figyelmemet, így néha váltottam a helyzetemen, hogy még véletlenül se aludjak el. A parton nem történt semmi, de lassan, de biztosan a víz mozgolódni kezdett, persze pont akkor, amikor a társaim úgy döntöttek, hogy ideje lenne kikötni. A víz hirtelen tőlünk körülbelül 20- 30 méterre egy hatalmas légrobbanás rázta meg a víz nyugalmát. ~Király, talán meg van az oka, hogy hova tűnt Kazuma?~ A hullámok igen nagyokra sikeredtek és a hajó méretei sem voltak elegek, hogy az ekkora távolságból utját állják a hullámoknak és azok átcsaptak rajtunk és a klónom, mivel tintából volt, el is tűnt és a boruláshoz is igen közel kerültünk. ~Remek.~ Nem tudom, hogy menekültünk meg, de legalább az élelmünkről nem kellett lemondanunk, mert az három napig igen fájdalmas lenne. Aztán a víz alattunk elsötétült, majd kifehéredett, végül a mozgó hatalmas test is kiemelkedett a vízből. A hullám forrás nem más volt, mint egy hatalmas tintahal. ~Sushi!~ Hirtelen nem tudtam, hogy megijedjek vagy megenni akarjam, hiszen elég nagy volt ahhoz, hogy könnyen végezzen velünk, de mindenképp nagy mennyiségű ételről is szó volt. Ryuu egyből aktiválta magát, de szerintem a legnagyobb hülyeség, amit tesz.
- Együtt maradunk! Haladjunk kifelé, miközben figyeltek az irányításra. Én elintézem, nem kell maradnia senkinek. Indulás!
Újabb adag tintát veszek elő és az ecsetemet belemerítem és leírom a hajóra: "Megtámadt egy tintahal, segítségre van szükségünk, elindulunk kifelé!" Majd a tintaszállító technikával madárrá alakítom, hogy ne érje a víz, majd egyből a táborba küldöm egyenesen a vezetőnk sátrába, majd ha elszáll és a tintahal nem pusztítja el, majd ha még marad időm, akkor az elkészített pecsétekből egyet felhaszálok a Gokan Sakusou // Az Öt Érzék Zűrzavara technikával, majd ha kifejtette a hatását, akkor a torkomba lévő senbonok közül kettőt a szemét célozva lövök a Fukumi Hari // Rejtett Tűk nevű jutsuval. Remélem a technika egy kicsit elveszi a kedvét a követésünktől és közben szólok a csapatnak, hogy el kéne indulni, ha nem tették meg eddig és ha kell, akkor még át is ugrok a másik hajóra, ha az idióta kiugrott a hajóból, hogy itt maradjon harcolni.

//Elhasznált dolgokat (-1 senbon a torkomból, 1 pecsét) levonom az adatlapomról, ha kell//

//Diplomáciai és Támadó Osztag//

Az idő lassan telt, ilyen nagy feszültségben. Folyamatos figyelem, és az aggódás, hogy talán soha többé nem látom a testvéreimet. De egyben ez hajtott abban, hogy a dolgomat mindennél jobban végezzem. A figyelem nem lankadhat.
 Hirtelen Kodomo karjára egy varjú szállt le, akit már láttam egyszer kétszer, bár a nevére már nem emlékeztem. Nem magyarázott sokat, csak annyit mondott, hogy menjünk tovább, ahogy eddig is. Éreztem, hogy valami baj lehet vele, hogy nagyon koncentrál és nyomja a lelkét valami, de megértettem, mivel én is ebben az állapotban voltam. Miközben haladtunk, én már lelkileg a harcra készültem. Igazából nem tudtam, hogy a bennszülöttek mennyien lehetnek vagy milyen képzettek. De tudtam, ahogy Gengetsu is mondta, nem kímélhetjük meg őket, ha már így elragadták a testvéreinket.
Kodomo természetesen mégis taktikát változtatott és létrehozott egy varjú klónt. Ezután mondta, hogy álljunk fel Gento alakzatba, aminél én jobb hátul voltam. Én figyeltem hátra és néztem a jobb oldalt is, mivel nem voltak hatásos támadó technikáim. Kodomo, nem tudom, hogyan, de "belebújt" a varjújába és továbbment. Csak annyit mondott, hogy a falunál találkozunk.
Így haladtunk tovább, amikor csak egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy a folyó elkezdett vörösödni. Egy idő múlva mindenki rájött, hogy ez nem más mint vér. A klón gyorsításra adott parancsot, de ezt már magamtól is tudtam. Hirtelen hatalmas harag áradt belőlem. Már alig vártam, hogy a faluhoz érjünk. De nem... inkább rettegtem. Attól amitől szerintem mindenki, hogy talán az a halott társaink vére.
Ahogy a faluhoz érünk én javaslom, hogy keressünk egy búvóhelyet, ahonnan felmérjük a falut. Én azonnal előveszem a tantomat és várom, hogy Kodomo megmondja a feladat többi részét.

Ame a falut figyelte. Nem erre számított. Meglepően védtelennek tűnt ahhoz képest, hogy testvérei valahol ott várják a szabadulást. Egyszerűen túl békés és hétköznapi látszatot keltett, ami vagy lappangó titkot takart, vagy valamiféle felderítői tévedést. Ez utóbbi természetesen lehetetlen volt, kiváltképp, mert soha nem kérdőjelezte volna meg a Kodomotól származó információkat, ráadásul Yoru viselkedése is valamiféle bajt jelzett, amit Ame jelentőségteljesebbnek érzett, mint a vér miatti zaklatottságot.
-Nyugalom Yoru.. nyugalom.- mormolta, miközben könnyedén megérintette őt. Neki is jól esett az érintés, és most is, mint régen, ha gondolatai kezdtek szétzilálódni, valahogy minden tisztábbnak tűnt. Az aggodalom nem szorította annyira a torkát.
A fák közül figyelve igyekezett minél több dolgot felfedezni, bár enyhe kételyt érzett afelől, hogy a falu feltárná mélyebb titkait, csupán látványa alapján. Így kimondottan örült, hogy Kodo visszatért a friss hírekkel, és az összeálló tervvel.
-Rendben- száraz szájjal biccentett. Szíve szerint már az események közepében állt volna, sőt, már visszatért volna testvéreivel a bázisra. Létezése a testvérek megmentésére kezdett szűkülni, noha tudatosan soha nem zárta volna ki a számtalan információtól nyüzsgő külvilágot. Keze pedig már-már meg is formázta a kost. Aztán rádöbbenve Yoru testének melegére, ismét valódi része lett a világnak, éberséggel, teljes tudattal.
Már teljesen világos volt, hogy az időzítés fontos. Nem sietheti el csak mert aggódik. Ahogyan korábban Yoruval, most úgy tűnik némiképp saját testvérével kellene összehangolódnia, a különös lecke másodtanításaként, hogy épp a megfelelő időben hozza létre a ködöt. Közelebb lépett hát testvéréhez, hogy megfogja a kezét, s az arcához emelje. Yoruval szinte egyek voltak, most a vér és szeretet kötelékét próbálta megragadni. Yoru volt a mestere, hiszen az ő érzékei annyival finomabbak voltak, mint a szokásos emberi érzékek. Tőle tanulta, mennyire fontos figyelnie rájuk. Így hát, nem csak a móka kedvéért nyúlt ki Kodo kezéért. Ismerni akarta őt. Még ha csak egy rövid időre is. Érezni a bőr melegét a keze alatt, a vér rohanását az erekben. Az illatát. Az ízét. Ajkai közül gyorsan siklott elő a nyelve, s úgy érezte, ennyi elég is lesz. Kodomora vigyorgott, különös, szinte ragadozószerű tekintettel, majd ellépett.
-Induljunk.- Ott volt még a bejutás kérdése. Ő nem rendelkezett olyan profi álcaképességgel, mint Kodo, de a víz hasznosnak tűnt. Nem volt ellenérzése a vércsíkok miatt sem. Ennyi kellemetlenséget igazán elviselhetett. Egyedül az zavarta, hogy ha alámerülve indul neki, sok érzékét eltompítja majd a víz, ezért aztán úgy döntött, módosít egy kicsit a dolgon és nem követi olyan messzire Kodot. A kerítésig biztosan eljut anélkül,hogy felfedeznék, és a távolság még úgy is megfelelőnek tűnik a köd létrehozásához, és a csapat többi tagja is könnyebben mozoghat. Belemerült hát a vízbe, épp annyira, hogy még kileshessen, látva Kodo jelét, és lassan megindult, majd a kerítésnél megállt. A megfelelő pillanatban összpontosított. Sűrű ködre volt szükség. Nem aprózhatta el a belevitt chakra mennyiségét. E tekintetben hajthatatlan volt: nagy mennyiséggel akart dolgozni, hogy sűrű és stabil legyen. Keze megformálta a jelet. Ha minden igaz, ezzel Hiashinak is el kellett indulnia.

Az 5 érzék zürzavara csak részben volt jó ötlet, hiszen annak ellenére, hogy valószínű az állat elszédült, de mi sem láttunk semmit belőle, így akár támadhat is anélkül, hogy mi fel tudnánk készülni, amit meg is tett. Sikeresen elkerültük Ryuuval a támadást, de a hajó már nem volt ilyen szerencsés, bár Narahiko okos döntése megmentette a hajót, csak félbeszakadt, de az utánpótlásunk szárazon megúszta. Nem akartam tovább kockáztatni, hanem egyből szoltam Ryuunak, hogy követem Nara tervét és beugrottam a hajó üres felébe, hogy a sekélyebb részre menekítsem a szállítmányunkat, aminek még legalább 2 napig ki kell bírnia, különben igen nagy bajban lehetünk. Nem foglalkozom a tintahallal, de szemmel követem a mozgását, már amit látok belőle. Remélem Ryuu elég ideig fel tudja tartani, hogy a túlélésünket biztosító felszerelést és élelmet kimenekítsem a tintahal támadási körzetéből, hogy sikeresen kijuthassak a partra.

Támogató és Segítő Osztag 

A tervem úgy ahogy bejött, és örülök is neki, meg nem is. Az a fránya puhatestű pár sérül nem nagy kár keletkezik benne. Úgy látszik a teste túlságosan is ruganyos, így elvezeti a robbanások energiáit. Gyorsan átfutom, hogy maradt-e még Robbanó Jegyzetem, majd ha igen felkészülök a menekülésre. Narahikoék szerencsére kiértek, de ez a nyavalyás nem akar elengedni, én meg már kezdek kifulladni a fenébe már... Így hát elindítva az "A" tervet a lény szeme felé dobom a robbanó jegyzetet (ha maradt), és a Dinamikus Akcióval amilyen gyorsan csak tudok minél távolabb próbálok kerülni. Ha még mindig követne a klón technikával próbálom megzavarni, és míg a klónom azzal a céllal előjőve, hogy csalja minél messzebb tőlem, én megpróbálok a part felé futni. Ha a klónnal is meg kellett próbálkoznom, akkor nagyon valószínű hogy ki fogok kissé fulladni. És mivel a robbanó jegyzeteim kifogyó félbe vannak, így nagy bajban vagyok, ha még mindig nem sikerült elérnem a partot. Csápjainak gyilkos ütéseitől meg szeretném magam minél távolabb tudni magamat.

A bejutás nem volt valami egyszerű. Minden egyes lépésre oda kelet figyelni, hisz az ember könnyedén lebukhat. Amint társam sikeresen létrehozta a ködöt már vetettem is át magam a szűk kerítés fölött, s pillanatok alatt a bennszülöttek terephelyén találtam magam. A köd miatt látásom igen korlátozott volt, így csak a közelemben  lévő társamat láttam, valamint a nagyobb épületek körvonalait. 
Amint Kodomo is belépett körünkben jól tudtam, hogy itt az ideje a társaink kiszabadítására. Szerencsére a gyenge fa anyagból készült ketrecek, amik inkább kalitkára hasonlítottak, nem nagyon bírták a támadást és könnyedén kinyitották kapuit, amikből kitudtuk szedni a barátainkat. 
Amint végeztük volna a küldetés főbb részével, egy különös eseményre lettünk figyelmesek. A talaj hirtelen mozogni kezdett alattunk és akár egy erős földrengés következtében megnyílt. 
Az egyensúlyomat teljesen elvesztettem és amint elakartam volna dőlni egy hatalmas kőfal nőtt ki közvetlenül a talpam alatt, ami szinte az égig emelt. Fent a magasban jól ráláttam mindenre. 
A köd kezdett elillanni, így jól ráláttam minden egyes épületre  és szinte az összes emberre, aki a faluban tartózkodott. A számok körülbelül 50-re tehető. Az első sorban egy igen kiemelkedő női alak állt, kinek a kezében egy fura bot volt. Nem tudom mire használhatta, de talán ő idomíthatta a földet, fegyvere segítségével. Öltözete kissé bizarr, hisz csak azt takarja amint kell, és bőre tele van különböző testékszerekkel. 
Kodomo kommunikálni próbál vele, és jól látom, hogy egyenlőre nem akar támadni. Gondolom megpróbál velük szót értetni és elmondja nekik, hogy miért is vagyunk itt. Azonban küldetésünk fő célja, hogy elfoglaljuk a szigetet, így harc nélkül nem hiszem ,hogy megússzuk.  Én egyenlőre még itt fent maradok és innen nézem az eseményeket. Rádióm segítségével folyamatosan fentartam a kapcsolatot a lentiekkel, illetve támadás esetén fentről fedezem őket. Amennyiben szükséges nyilván lemegyek.

Tette bár a tapasztalatlanság, vagy a nem elég kiforrott erő, de a köd koránt sem takart annyit, mint amit Munfu szeretett volna. Próbálkozásnak szép volt ugyan, de a puszta, szép próbálkozások ritkán hatásosak. A csapat mégis elindult, hogy kimentse a testvéreket, és a lány izgalommal vegyes feszültséggel várta, hogy végre elindulhassanak vissza a táborukba. Valamivel korábban észlelte a bajt, minthogy az eljutott volna a tudatáig, s akkor már szinte semmire nem volt ideje, a tehetetlenség a földre taszította, ahogy a talaj hirtelen jóval magasabbra került, mint előzőleg. Rettenetes élmény volt, mely elszakította a családtól, leszámítva az egyszem Mizurit. Ame sápadt arccal tekintett a mélységbe, majd szinte azonnal visszahúzta a fejét. Odalenn összegyűltek a bennszülöttek. Ezt szolgálta hát a kerítés. Kijelölte a technika határát, és most talán okosabb dolgot is tehetnek annál, minthogy felfedik, hogy odafenn vannak.
-Mizuri... maradj itt. Én körbe megyek, hátha... Ha sikerül találni valami sebezhető pontot.. vagy valamit, ami az előnyünkre szolgálhat..-nem fejezte be. Odalenn bajban voltak a  többiek, mégis hitt Kodomo erejében és taktikusságában, és itt volt Mizuri is, hogy segítsen, ha kell, ugyanakkor a falusiak talán számítottak ellenállásra ebből az irányból, és ha így összegyűltek, könnyen lehet, hogy őrizetlenül hagytak valamit, valakit, aki a javukra fordíthatja a jelenlegi helyzetet. Arról nem is beszélve, hogy idefentről kényelmesebben deríthette fel a falvat, miközben testvéreit is látta.
A lenti vénasszony szerepe egyértelmű volt. Ő védte, és valószínűleg vezette is a helyet. Munfu hallotta Kodomo szavait, és miközben haladt, hogy alaposabban megismerje a falut a peremről, megrázta a fejét. Üres ígéreteket látott a védelem demagóg szavai mögött. Üresnek érződhettek a falusiaknak is, akiknek valószínűleg nincs szüksége idegenek védelmére. Ennél valami jobbat kellene kínálni nekik. A lány tekintete központi hely, vagy érték után kutatott. Úgy érezte, az talán kihasználható lenne.
A falu kicsi, az emberek összegyűltek. Ez sem haszontalan számára, hiszen ha erős ellenfélként körbe tudják venni őket, nem kell tartani attól, hogy a lentieknek baja esik. A saját védelmüket kellene ellenük fordítani, csak éppen ő nem uralta a földet, amit az öregasszony igen, így ha nem tudnak elég erőt felvonultatni, az csak kirántja alóluk a földet és a lentiek helyzete rosszabb lesz... igaz a menekülés útja megnyílhat vele.
Ame egy pillanatra megállt. A klónhasználat felreppenő ötletét elvetette. Az öregasszony egyből észrevenné, hogy a peremen felbukkanó támadók gyűrűje csak illúzió, de volt nála valami, ami használható. Szerette az okos kis füstbombákat, ám most sokkal hatásosabbnak tűnt a robbanójegyzet. Ha ő maga nem elég erős a testvérek kiszabadításához, talán egy jó pillanatban elsütött elterelés a segítségükre lehet. Előkészített egy jegyzetet, rátekerte egy kőre és várt. A falu túlsó szélén, a homokfalat vette célba. Egy ellenirányú elterelés, mely nem hagy maga után hasznos nyomot. Ennyit megtehet értük, ha a helyzet elvadul, ráadásul, ha a robbanás esetleg utat nyit a víznek, annak lassan gyülemlő ereje fokozhatja a zűrzavart. S ha már zűrzavar, talán mégis a füstombákhoz kellene nyúlnia.
Ame megállt egy pillanatra, és átgondolta  a helyzetet, hogy a lehetőségek végre kikristályosodjanak, és már készen is állt egy sietős, támogató terv: amint úgy ítéli, hogy Kodomo akcióba lendül, és csak a harc jelent megoldást, elsüti az elterelésnek szánt jegyzetet, ezt követően létrehoz néhány klónt, hogy leküldje őket a mélybe, az összegyűlt emberek felé látszólagos támadó szándékkal sietni, majd rohanvást a falu különféle pontjai felett füstbombákat dob a mélybe. Bár mozgása így követhetővé válik, Ame úgy gondolta, a füstben haladó klónjai épp eléggé lekötik majd a figyelmet, és a füst talán elég lesz, hogy a lentiek a mozgást, ne a klónok anyagtalanságát lássák, és odalent, a körön belül a füstnek elég sokáig kell megmaradnia, hogy hasznára legyen.