A Nagy folyó

A hatalmas folyam, ami több szakaszra bomlik az országon belül, a határoktól egészen Amegakure folyóágáig. Az időjárás és a víz tevékenysége miatt a táj viszonylag gyorsan változik, ezért nincs nagy élővilág a folyók alacsony számú lakóin kívül. A partok barátságtalanok, csúszósak, könnyen csuszamlanak meg.

//Shizune//

Mikor kiértünk a folyóhoz, leültem egy kicsit pihenni. "Szóval egy küldetésen veszünk részt. De ki az az ember akit követünk? Ránéztem Furiko-ra is és láttam rajta a fáratságot. Ki elmagyarázta, hogy miért van szükség a légzőkészülékre. Én egy megértő fejbiccentéssel reagáltam rá. Mjad meindultunk egy nekem is kellemes tempóban. Majd kérdezősködött tőlem és várta a reakciómat.
- Tulajdonképpen miért vagyunk itt? Sejtésem sincs róla. Békésen sétálunk az utcán, egyszercsak elkezdünk rohanni, egy ember után, aki sokkal gyorsabb, mint mi. Nem csoda, hogy elveszítettük szem elöl. Igaz lehet azért mivel én még nem tudok olyan gyorsan futni, mint te. Egyébként ki az a személy akit követünk? Csak nem....? El kellene tennünk lábalól vagy mi? A sok kérdéssel szerintem megfogtam egy kicsit Ki-Sensei-t, bár remélem azért minden kérdésemre tud majd válaszolni. Szép nyugott léptekkel ballagok tovább és várom a Sensei-em válaszát. Közben néha-néha rápillantok Furiko-ra, hogy minden rendben van-e vele.

//Rendben. Sajnálom, most csak ennyi jött belőlem, egy kicsit fáradt vagyok. Gomen//

-Miért? Akkor mond el, hogy hogyan gondolkodik egy igazi ninja. Vágtam a szavába, mikor megálltunk egy kis időre. Tovább haladtunk, majd elmagyarázott nekem valamit. - Akkor még is csak kezdtem kapizsgálni. El kell tenni lábalól, vagy el kell kapnunk. És még is mit fogsz nekem tanítani? Türelmesen vártam a válaszokat, miközben meghúzódunk egy kisebb helyen. Néma csönd volt. Senki nem szólt senkihez. Ki tüzet gyújtott, addig én Furiko-val foglalkoztam. A nagy csendességet Ki-Sensei töri meg. Érthetően magyaráz valamit amire én egy fejbólintással reagálok, miszerint értem mit akar. Majd magához hívta Furiko-t és csinált vele valamit. Én érdeklődve nézem, mert biztos valami fontos dolog az. Miután befejezte a dolgát, látszólag elővett néhány golyót vagy micsodát. Az egyiket Furiko orrához nyomta, majd megkeverte. Furiko azonnal kiszurtam, melyik volt az. El sem tudtam hinni, hogy Furiko ilyenekre is képes. - Sensei, nekem mit kellene csinálnom pontosan? És mi volt ez amit te csináltál Furiko-val? Teszem fel a kérdéseket, amire azonnal válaszol is. Majd megmutatja, mit hogy kell csinálnom. Oda mentem Furiko-hoz, majd az ujjaimat oda tettem ahova Ki mutatta. Erősen koncentrálom a chakrám, majd mikor úgy érzem, hogy elég, elveszem az ujjaimat. Megmutatom neki az egyik golyót, hogy hagy szaglássza meg. Ezek után megkeverem őket, majd leteszem a főldre. Türelmesen várom Furiko és Ki-Sensei reakcióit.

//Rendbe, és remélem, hogy nem baj az, hogy néhány helyen leírtam, azt amit meséltél, mert így jobban tudtam reagálni. Jah.. és van egy kérdés amire már válaszoltál is, csak én feltettem, hogy legyen értelme is amit utána csinálok. Remélem nem baj.//

Hát igen, ezt nem figyeltem. Már mint a chakramennyiségre. Sajnos csak koncentrátam. Megpróbáltam újra. Ismét a homlokához és az orrához tettem az ujjaimat. Koncentrálni kezdtem a chakrámat. Most figyeltem a mennyiségre is és Furiko reagálására. Láthatólag jól viseli ezt az egészet. Miután elégnek éreztem a chakra áramoltatást, elvettem a kezem és reménykedtem abban, hogy most nem fog prüszkölni. Megmutattam neki az egyik golyót, hogy had szaglássza meg. Ezek után megkevertem őket, majd megmutattam neki mind hármat. Remélem most sikerül neki megtalálnia. Arra azért kíváncsi lennék, hogy miután végeztünk ezzel, hova fogunk menni. Még várom Furiko reakcióját, egy kis időre leveszem a légzőkészüléket. Ezt megtéve elég furcsa érzés fogott el. Mint ha egyszerűen kiszáradt volna a szám. Alig kaptam levegőt. Gyorsan visszacsatoltam, majd visszapillantottam Furiko-ra és vártam a reakcióit.

>>Shizune<<

Rádöbbenve hatalmas hiányérzetemre a tekercset olvasgatva, inkább úgy döntöttem, hogy nem maradok tovább Takumi no Sato közelében, elvégre meg se hívtak. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy magára hagyom a kis csapatot és hazafelé indulok, az igazi otthonom felé Amegakure felé. Most már a kérdéseimre megkaptam a választ és kezdtem megérteni mi miért folyik ebben a szánalmas világban. Az út nem tartott túlzottan sokáig, hisz a járást már igenis jól ismertem, révén, hogy rengetegszer jártam már erre egy egy küldetés alkalmával. Amikor elértem azt a folyót ami egyenest Amegakureba vezet egy kicsit lelassítottam és megálltam pihenni. Mivel egyedül voltam és mindennél jobban utáltam az egyedüllétet ezért úgy döntöttem, hogy egy kevéske chakra felhasználása érdekében teremtek magamnak egy partnert akivel beszélgethetek. Hüvelykujjamat a számhoz vettem, ráharaptam, majd a kezemet a földhöz is csaptam mire nagy füst támadt és már meg is jelent előttem legkedvesebb barátom Yura aki egyből kérdőre is vont engem szokásához híven.
- Hogy miért idéztelek meg? Tudom, hogy téged harcra neveltek, de rád is rád fér néha a lazítás. Éppen hazafelé tartok és szeretnék számítani a társaságodra.
- Értem. Szóval meglelted azt amit kerestél?
Kérdezte tőlem a tigris, mire én kecsesen bólintottam egyet, majd újra felálltam a földről és útnak indultam immáron egy partnerrel. Út közben egyre többször ragadtak magukkal az emlékek amiket itt éltem meg.
- Már nagyon hiányzott ez a hely... Az örökké esni látszó megtisztító esőnél nincs megnyugtatóbb nem igaz?! Néztem fel az égre, miközben mindketten a folyó tetején sétálva haladtunk egyenesen Amegakure felé.

A folyó felszínén sétálva, elmerülve az emlékek kavalkádja között, kissé boldogabb lélekkel tértem vissza a valóságba, amikor hallottam mit is mondott Yura nekem. Kissé elmosolyodtam, majd fejemet felé döntöttem.
- Tudom, tudom... A víz és a macskafélék nem igazán vannak meg egymás mellett. Hehe... erről is egy érdekes történet jutott az eszembe. Épp egy küldetésen voltam és a te segítségedre volt szükségem ezért megidéztelek, de nem is akár hol, épp egy tó tetején... Az az erő ahogyan te kirobbantál a vízből és elázott arccal vontál kérdőre engem távol a víztől, a szárazföldön... Ez is csak arra emlékeztet, hogy megéltünk egy-két dolgot.
A nosztalgia közben, a kezemet a szám elé emeltem, majd kecsesen kuncogtam egyet. Miközben haladtunk előre a folyón, az idő múlására lettem figyelmes, na meg arra, hogy Yura ismét engem figyel, majd pedig beszédbe kezd. Miután végighallgattam őt, egyetlen egy helyes választ találtam magamban. A fejemet lassan az ég felé emeltem és az eget véltem kémlelni, na meg a lassan csepegni kezdő esőt.
- "Tudod, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz az amit teszünk, azért a személyért, aki fontos számunkra, mi megtesszük minden tőlünk telhetőt. Ha valakinek van egy olyan személy az életébe, ahová folyton visszatérhet, csak ott lehet igazán boldog és felhőtlen." Ezt mondta nekem régen egy érdekes kinézetű fiú... Ha jól emlékszem rá, olyan volt mint akinek macskabajszai voltak. Hehe... elég hangos fiú volt. Gondolatmenetem ismét átcsapott erős nosztalgiázásba, de gyorsan kiráztam ezt a fejemből, majd újra Yurára néztem.
- Ez a személy számomra nem más mint maga Amegakure és annak vezetője. A falusiak megbíztak bennem, pont úgy mint a falu vezetője aki számtalan fontosabbnál fontosabb küldetést bízott rám. Egészen pontosan ez volt a vándorlásom célja... célja, hogy megtudjam mit is jelent számomra Amegakure és rájöttem, hogy eme kicsiny falu nélkül nagyon elveszett lennék, pontosan úgy ahogyan nélküled is az lennék Yura!
Számon egy kedves mosoly jelent meg ami mindent elárulhatott a tigrisnek. Elárulhatta neki, hogy még mindég nagyon hálás vagyok neki azért mert megannyiszor segített nekem, valamint már csak azért is mert ő van nekem. Az az aprócska büszkeség ami belém fészkelte magát még régen, nem engedte, hogy kimondjam azt a szót, hogy "Köszönöm" de minden porcikámmal ezt sugalltam neki.
- Mi lenne ha egy kicsit felgyorsítanánk a tempót? Még az éjszaka előtt el szeretném érni Amegakuret. Mit szólsz? Kérdeztem tőle, de a választ már nem vártam meg, pusztán elkezdtem szaladni a folyó mentén az egyre sűrűbben eső esőben ami már azt mutatta, hogy közel járok hőn szeretett falumhoz.

A mély üvöltés, valamint a lábam alatti víz morajlása eléggé feltüzelt engem is a kis versenyhez és amint láttam, hogy a tigris kielőz engem én is rákapcsoltam a tempóra és végigszántottuk a folyó felszínét. Végig egymás mellett futottunk, de az igazsághoz hozzátartozott, hogyha le akartam volna előzni, könnyedén megtudtam volna tenni, bár biztos Yura is rejtett magában még némi gyorsaságot. Azzal a tempóval amivel ketten haladtunk előre, hamar elértük Amegakure határát illetve annak falát.
- Siessünk... Kezd egyre hidegebb lenni. Szóltam rá Yurára ahogyan nem a kaput választottam, mert az azon való bejutás, meg az iratok rendezése sokáig tartott volna, inkább a falmászást választottam. *Úgy is ismernek engem, biztos elnézik majd.* Gondoltam, ahogyan már a falon futottam felfelé amire hirtelen négy shinobi jelent meg körülöttem és így kénytelen voltam megállni.
A négy közül az egyik felismert engem aminek örültem, de miután megláttam az arcát és a további cselekedeteit, egyáltalán nem voltam boldog. Yura a köpéstől émelygett amit én nem hagyhattam szó nélkül elvégre ő mégiscsak a társam.
- Mindég is imádtam a meleg fogadtatást idehaza fiúk... Ekkor tekintetemet a "köpködő férfi" felé fordítottam. - Csak nem hiányoztam az én drágalátos falumnak Suisumaru? De ne aggódjon, ezúttal véglegesen itt maradok... Mondtam neki, ahogyan lassan odasétáltam az émelygő Yurához, majd ott ahol le lett köpve, a diagnózis technikával megvizsgáltam, hogy mi is történik vele és ha lehet meg is gyógyítom. Amint erre sor kerül, közel hajolok hozzá és a fülébe suttogok.
- Nyugalom... Ezek itt nem érik meg a fáradtságot, hogy szétverjük a seggüket. Hajoltam vissza tőle széles mosollyal, ahogyan Yuranak segítve ismét megindultunk a fal teteje felé.

//Bocsi a késésért, elég sok dolgom volt.//

Miközben Yura egészségét vizsgáltam, lehetőségem adódott arra, hogy megtapasztaljam, milyen amikor egy vérbeli harcos tigris épp csatára készül. A benne áramló, túltengő adrenalintenger hullámként kapott el engem és sodort el miközben egy láncreakciót indítva el bennem. Az érzés hatására bennem is megnőtt az adrenalinszint, holott teljesen nyugodt voltam ezidáig. Látszott rajta, hogy nagyon mérges, és ha ez a helyzet fennmarad akkor kő kövön nem marad. Yura ekkor ismét meglepett engem és a harc helyett a visszavonulást választotta és elköszönt tőlem. Én még egyszer megfogtam a fejét, ahogyan kezemmel végigsimítottam az arcát miközben egy pukkanással eltűnt.
*Már-már az a sebhely sem látszik amivel az a szamuráj jelölte meg téged régen... Nemhiába gondolom én azt, hogy bölcsebb vagy a bölcseknél is. Köszönöm!* Amint az állat eltűnt, felsétáltam a fal tetejére, majd részletes beszámolót kaptam arról a helyzetről ami most Amegakureban zajlik.
- Értem, tehát mondhatni a falu két részre szakadt... Mond csak, ki ez az Akushi-sama és mi okozta azt, hogy a falu ketté szakadt? Kérdeztem Suisumarutól miközben gondolkozni kezdtem, gondolkozni, méghozzá azon, hogy régen ahol éltem a "szüleimmel" az a mostani Alsó-szint, az én házam ahol élek pedig a Felső-szinthez tartozik. Különösebben nem érdekelt az a ház ahol felnőttem, hisz az a hárpia aki anyámnak se méltatta nevezni magát, mára már biztos, hogy halott. Megvártam Suisumaru válaszát Akushiról és a falu kettészakadásáról, majd pedig elköszöntem tőle, már nem igazán akartam a férfi közelében maradni, ha viszont van még valami mondanivalója, biztos megtalál, ezért egy nagyobb ugrással elindultam a faluba, majd amint tisztes távolságba értem a faltól, megálltam az egyik ház tetején, majd a tekintetemet az égbe emeltem. Az eső sehol sem volt olyan mint ebben a faluban. Sehol sem keltett ilyen megnyugtató, ellazító érzést, noha jéghidegek is az esőcseppek. A ruhám egyre vizesebb lett, miközben az eget kémleltem, de igazából nem kerestem rajta semmit, csak hagytam, hogy az eső mossa az arcomat. Nem igazán érdekelt engem az időjárás, vagy épp a hideg front, igazából sosem voltam az a betegeskedő típus.
Jó tíz percet álltam az eső alatt egy helyben mire megmozdultam és újra útnak eredtem. Mások ilyenkor talán egyből a falu vezetőjéhez rohant volna, jelenteni, hogy megérkezett a vándorlásból, de én nem ilyen voltam, inkább szépen elballagtam addig a házig amit az otthonomnak nevezhetek. Amint beléptem oda a kosz jócskán ellepett engem, de nem igazán zavart. Kiporoltam az ágyat levetettem vizes ruhámat, majd pedig lefeküdtem rá.
- Konan-sama... mi? Kíváncsi vagyok majd mit akar beszélni velem a jövőről... Fordultam egyet az ágyon, majd szépen lassan elaludtam

//Hinata - Képzés //

Hatami unottan járkált a folyó partján, már több órája várakozott. Egy embert kellene elkísérnie egyik helyről a másikra, és erre tessék, már több órája késik. Ide beszélték meg a találkozót, hogy majd innen kíséri el az úti célig, és veszi át a jutalmát. Nem hinné, hogy átverés inkább csak vagy adódott valami, vagy lassan halad, de azért csak jó lenne, ha végre megérkezne. 
Oda-vissza járkált, közben kémlelte a szürke tájat, hátha meglát valakit, vagy valamit, de nem. Sehol senki és semmi. Még csak a szél se fúj. 
Nagyon unalmas volt már neki ez a várakozás. Alapjába véve sem szeretett várakozni, de most meg muszáj volt, hisz' azt sem tudja merről fog érkezni a várt ember. Vagy, hogy fog-e egyáltalán. 
Mikor már megunta a várakozást, leült a folyó mellé és a vizet kezdte el szemeivel szuggerálni. Nem mintha ez amolyan unaloműző feladat lett volna, de talán így gyorsabban telik az idő, vagy valami. Nem tudott már semmi biztosat a lány. 
Hirtelen ötlettől vezérelve elővett egy kunait és a sáros földre kezdett valamit rajzolni. Nem tudta mi lesz ebből, a keze mintha önmagától mozgott volna. Majd mikor észbe kapott, akkor megdöbbenve figyelte, hogy mit is hozott össze. 
A rajznak nem éppen nevezhető "alkotás" őt és szülei voltak, amint vidáman ölelik egymást. Kicsit elgondolkodott, hogy mégis hogy juthatott el idáig, majd mielőtt visszavonhatta volna magában a kérdést, a fejében már az agysejtjei tárgyalni kezdték az "esetet".
   Minden egy hete kezdődött, amikor is a lány újból pénztelenné vált, és küldetéssel akart pénzt szerezni. A falu, ahol tartózkodott nem volt jelentős, sőt inkább jelentéktelen, kevés shinobiból álló településként ismerte meg. Küldetés itt is volt, de azokból se volt sok, elvégre nem büszkélkedhetett azzal, hogy egy shinobi falu. A küldetést a környező teljesen civil faluk adták nekik, nem volt más olyan helység, ahol akár egy ninja is lett volna. Hatami itt kötött ki, és itt kapta azt a küldetést, hogy egy embert kell elkísérnie a jelenlegi tartózkodási helyéről, oda abba a kis shinobi létszámú faluba. A település vezetője megadta neki, hogy pontosan hol is kell várakoznia. Elindult, és ideért ahol most várakozhat.
   ~ Mi van, ha rossz helyet adott meg a falu vezetője? ~ tűnődött minimális kétségbeeséssel a lány, nem akart erre gondolni, de ahogy az agysejtjei abbahagyták a tárgyalást, ennek a gyanúja belé vésődött.~ Ha nem itt kell várnom, akkor hol? Rohadt nagy ez az egész, hogy találnám meg, és ha még is itt kell várni, és én meg elindulok, akkor meg elkerüljük egymást. Most akkor jöjjek rá a sok lehetőség közül, hogy mi van! ~ egyre jobban ideges lett, annyira, hogy lábával még a földbe rúgott, de olyan szerencsétlenül, hogy pont a "rajzát" roncsolta szét, és a szerteszét rúgott sárba valahogy - az isten se tudja talán, hogy miképp - megcsúszott és majdnem belepottyant a vízbe, de még idejében kapcsolt, és sikerült elkerülnie a vízbeesést, így csak a keze és a lába lett sáros, de az nem olyan túl vészes. 
Megkönnyebbülve sóhajtott egyet, és újra unottan a vízfelszínt kezdte el lesni. ~ Ha jobban belegondolok, akkor most  a vízben lubickolhatnék. Szerencse, hogy megmenekültem. Habár... Mindegy!~ zárta le magában a "vitát" és újból a vizét nézte. 
- De unalmas - csúszott ki a száján, de nem bánta, úgyse hallja senki.

A távolban, a parton vagy is atoll kicsit messzebb a szilárd talajon egy köpenyes alak közeledett. A nagy ruha elfedte, hogy férfi vagy nő az illető. Átlagos magasság, semmi különös kihívó dolog. Talán csak annyi amikor puhább talajra ér lába mély nyomot hagy a felázott földben. Nos az biztos az illető magasága elenére, elég nagy test sújal rendelkezhet. Még is az idegen nem széles kövérkés alak. A menyit a csuklyás köpeny enged kiveni az egészböl az illetőnél. Nos mint a magasága test súlya is átlagos lehet.
Mikor hozzád ér meg áll és nem szol, csak végigmér némán csendben.
- Egy kicsit feltartottak, végül is mindegy. Ha a türelem hiányzik belőled akkor nem vagy méltó arra itt legyél velem. Arra sem, ami ez után fog következni.
Most már tudod, hogy aki előtted áll az egy nő. Jobban megfigyelve a ruhadarabon vannak furcsa dolgok. Vállaknál főként, a ruha esése egy kicsit fura. Pontosan olyan mintha a vállai ki lenének tömve, de egy nőnek az minek? Ledobja magáról a köpenyt és most már mindent megértesz. Miért is a fura kinézet és az apró furcsa jelek.


- Akkor arra lenék kíváncsi, hogy menyit tudsz.

Lábával a földön dobolva várta az elkísérendő alanyt, már jó ideje, ami még így ment rövid távon. A dobolást megunva egy kunait vett elő, és megint firkálni kezdett, most teljesen értelmetlen firkálmányokat.
Valamennyire szereti a csendet, a magányt, de izgága lévén nem nagyon tud egy helyben megmaradni, amiből az is adódik, hogy nem a legtürelmesebb. Ez végképp megmutatkozott a várakozás ideje alatt, nem bírt egyszerűen egy helyben maradni.
A firkálás közepette előszür halványan, majd egyre erősebben érezte hátán azt az érzést, ami akkor keletkezik, ha az embert figyelik.
Próbált nem figyelni erre, de ez a kellemetlen érzés csak nem akart megszűnni.
Ideges lett, és szeme sarkából a környéket figyelte - már amennyit így lehet -, de nem látott sehol senkit, semmit.
Rövid időn belül viszont kiderült, hogy miért érezte azt, amit; egy nő szólította meg, vagyis hangja alapján csak az lehet.
"Egy kicsit feltartottalak, végül is mindegy. Ha a türelem hiányzik belőled akkor nem vagy méltó arra itt legyél velem. Arra sem, ami ez után fog következni" - mondta az idegen, vagyis az elkísérendő személy, de Hatami számára teljesen ismeretlen nő.
Felugrott és szembe fordult vele. Nagy köpeny volt rajta, fején csuklya, a többit nem vette tüzetesebben figyelembe@ hisz' nagyon ideges volt a hosszú késése miatt, de egyben örült is, hogy végre valahára ide ért.
A lány egyik szemöldöke a magasba szökött, a másikkal hunyorításra kényszeríti szemét, így egy értetlen, furcsállkodó arcot rögtönözve neki.
- Ööö... - arca most egy teljesen értelmesnek nem mondható arckifejezést vesz fel, közben mindkét szemöldöke a magasba szökik. Ezzel lerí róla, hogy nem a világ legértelmesebbike - Azt hiszem valamiről nagyon lemaradtam - mondja inkább magának, mint a közelében állónak, aki a köpenyét ledobta magáról.
~ Biztos van, aki mos rá, ha csak így dobálja a sáros földre ~ suhan át agyán, majd döbbenettel vegyes érdeklődéssel szemléli a most már köpeny nélküli, ritka érdekes kinézetű nő ruházatát.
Nem mindennapi az biztos.
Majd bejelenti, hogy kíváncsi, mit tud Hatami.
Az addig még oké is, hogy érdekli vagy valami, de az már nem, hogy most támadja meg, vagy mutassa be neki, vagy mi? Ebben nem volt biztos.
- Most ööö... Támadjalak meg? - kérdi bizonytalanul, és le is tegezi, hisz' kinézetre nem túl öreg, így csak nem veszi sértésnek, ha így beszél vele.
Keze attól még a katanájának markolatára csúszik, ha végül támadnia kellene.