Huramino Saito
+3
Karin
Shikaku
Huramino Saito
7 posters
2 / 2 oldal
2 / 2 oldal • 
1, 2
Re: Huramino Saito
Huramino Saito Csüt. Okt. 11 2012, 15:03
Harmadik rész: A menyétek birodalmában
Utolsó fejezet: Kenyuurei bukott tanítványának, Akumának követője!
"Korábban jelenik meg eme rész mint ahogyan azt az ember várná, de mit lehet tenni, egy izgalmas rész megköveteli, hogy folyamatosan papírra vésődjön. A mostani fejezetben felélénkül Hana és Saito kapcsolata, azonban nem tudnak sokáig egymással törődni, mert a titokzatos ellenség, aki miatt az egész felfordulás keletkezett, aki miatt Temari halálos veszélyben van, aki miatt fél Sunagakure elpusztult, megjelenik. Nem is kell ennél több inspiráló, vessétek bele magatokat az utolsó fejezetbe!"
Szavaimnak megvoltak a hatásai, a nő aki Hanának adta ki magát, azonnal elhallgatott és némán, mérgesen nézett rám. Végre volt egy leheletnyi időm ara, hogy gondolkozzak, ám amikor a tekintetem elvettem róla, azonnal megtámadott és kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Karjával átfogta az egész testem és így mozgásképtelenné tett, nem szólva az ezzel járó fájdalmakról. - Szóval ennyire vártál rám mi? És pont az én életemmel akarod megszerezni azt az erőt? Hát ha ez a helyzet akkor már le is mondhatsz róla. Jelentettem ki magabiztosan, azonban cseppet sem voltam magabiztos abban a helyzetben, de mi mást mondhattam volna. Megpróbáltam kifeszíteni valahogyan magam a szorításból, azonban ez nem jött össze és csak annyit láttam, hogy a mély torkos barátom már éppen lakomázni készül belőlem. Sóhajtottam egy nagyot és éppen arra készültem, hogy valahogy a szó szoros értelmében a fejemmel vágjam ki magam a helyzetből, de szerencsére erre nem került sor, mert valamitől a zombimutánsmenyét megtántorgott és éles sikítás közben eldugította a fülemet is.
- Halkabban nem lehetett volna csinálni, elvégre ninják vagyunk... Viccelődök egy kicsit Hanaval miután a test eldűl és meglátom őt. Egy széles mosolyal üdvözlöm őt, majd azonnal odasietek hozzá és átölelem. - Nem tudom, hogy hogyan csináltad, de köszönöm! Mondtam neki, ahogyan az egyik kezét megfogva körülnéztem a teremben ahol éppen voltunk, majd valami utat kerestem, egy utat melyel közelebb kerülhetek Temarihoz.
- Egyébként ugye nem neheztelsz rám? Kérdeztem rá arra a dologra ami egy kicsit még nyomasztott engem, és ebben a kérdésemben az előforduló perverzségre utaltam, de hát nem volt mit tenni, Hana is tud erről a tulajdonságomról és talán pont e miatt kerülünk olyan kapcsolatba amilyenben éppen voltunk.
- Persze hogy nem! -mosolygott rám Hana, ám ez a tipikus, "haránézelmásnőreMEGHALSZ" mosoly volt és ha nem lett volna elég még egy csipetnyi sötét, őrült aurával is megfűszerezte a dolgot. Kínos csend telepedett kettőnkre, ahogyan körülnéztem, hogy kiutat találjak és rá kellett jönnöm, hogy a kijárat, éppen azzal az ajtóval szemben volt, amelyen belépem ide, hiszen a terem nem volt olyan hatalmas mind hittem, éppen ezért, mivel csak a kijárat volt, nem kellet sokat gondolkodni azon, hogy hogyan is tovább. De volt valami, valami furcsa még. A súly a hátamról eltűnt, ahogyan a kardod is, ami azt jelentette, hogy amíg Hana egy testben van, addig elfelejthetem a kardomat is, de ez zavart a legkevésbé. - Induljunk!- ajánlotta fel.
Az út ismét kissé meredek volt, de ezúttal nem lépcsők vezetek a cél felé, és sokkal hosszabb is volt, mint azt én elsőre hittem. Már jó egy órája sétáltatunk, amikor végre megláttuk a kijáratott. Az ajtó mögött vakító fehérség fogadott, ahogyan óvatosan, de beléptünk abba a terembe. A vakító fehérség, pedig valóban, szó szerint értendő volt. A mindent beragyogó fehér fény szó szerint olyan volt, mint a nem is olyan rég átélt sötétség, se eleje se hossza, se magassága, nem láttuk hol van a vég és hol kezdődik az egész és ahogyan a bejárat becsukódott mögöttetek váratlanul, csupán a nagy vakító fehérségben találtátok magatokat.
- Ez nem furcsa? -kérdezte Hana- Az egész olyan mind egy teszt! - Nézett rám- Az első terem tiszta sötétség volt, egy szörnyű menyéttel, mely kiszabadulni akart, és most ez, egy vakító szoba. A mester nem azt mondta, hogy ezen a helyen a vén bölcs érzelmei öltenek testet? -kérdezte- Ha ez igaz, akkor ez vajon melyik érzése lehet? - körbenézet és amit mondott, valóban helyesnek bizonyult, hiszen csakhamar egy apró kis menyét jelent meg ellőttünk a semmiből. Öreg volt, egy apró kis boton támaszkodott melynek a tetején egy vörös gömb világított.
- Ügyes kislány...- mondta nagyanyós hangon- Eszes és szép, nagyon szerencsés vagy fiam...- nézett rám, ahogyan meg sem moccant- Átéltétek az én legbelső gonosz vágyamat, hogy végre ne csak aludjak, hanem a földön járhassak, éppen úgy ahogyan te is. Most pedig, azon belső vágyammal beszéltek, amelynek a legfőbb célja, hogy azt a bölcsességet, mely birtokában vagyok, végre továbbadhassam valakinek. De ti lennétek ezen vágyam beteljesítői? Hmmm... -nézett ránk hunyorogva. - Meglehet, hogy igen, meglehet hogy nem! Míg vizslatott minket, én sóhajtottam egyet az öregen szánakozva, ugyanis én tudtam a kérdésére a választ és azt is, hogy ezen vágyainak beteljesítője nem én leszek.
- Sajnálom, de én, jobban mondva mi nem azért jöttünk, hogy megszerezzük az ön erejét. Igaz erős akarok lenni, de a saját erőmből és tudásomból akarom felépíteni ezt, nem pedig más erejét használni. Ami pedig a jövetelünket illeti, egy nőt keresünk aki nemrég lépett ide be. Temarit vissza akarjuk vinni magunkkal az életbe, csakis ezért jöttünk.
- Valóban csak erre vágysz? -kérdezte tőlem, ahogyan a bottal koppantott egyet a földön és mögötte egy ajtó nyílt, ugyanolyan sötét, mint ahonnét jöttünk. -Ha ez a kívánságod és a célod, hogy csupán megmentsd a mesteredet és a saját és az ő útját akarod járni, akkor az az ajtó a tiétek. Nem állítalak meg és állok az utatokba, de felajánlhatok egy másikat. - újabb koppanás hallatszott és a most megjelent ajtó mellett egy másik emelkedett ki. - Ha megszerzed az erőmet, ha kiérdemled azt, nem csak a mesteredet mentheted meg, de visszahozhatod könnyedén az életbe azt, aki a legfontosabb volt a számodra. Nem csak a mestered élete, nemcsak a szerelmed élete, hanem egy nemzeté, egy országé, egy családé és cserébe csakis az utad megtagadása áll, melyet választottál és csak az a dolgod, hogy arra az új és ismeretlen útra lépj, melyet én kínálok neked. Belegondolva, hogy mindezek ellenére is, hogyha elbuksz akármelyiken is, cserébe csakis a halál vár majd rád. Van elég erőd van hozzá, hogy a saját utadat járd?!
Ahogyan mindkét ajtó kitárult előttem és Hana előtt, valamint megtudtuk, hogy melyik ajtó hová fog majd minket elvezetni és milyen lehetőségek várnak ránk, az agyam egyből beindult és hezitáltam. Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne helyes, tovább követni az eszméimet, vagy belépni egy ismeretlen világba ahol akár fel is támaszthatnám Hanát. Ha csak ennyi lett volna az egész, akkor már bele vetettem volna magamat a dolgok közepébe, azonban zavart engem egy aprócska kis tényező. *Ha a második ajtón lépek be és sikerülne megszereznem a bölcs erejét, akkor minden problémám megoldódna, visszahozhatnám Hanát az élők közé, megmenthetném a menyéteket a támadótól és olyan erőre tehetnék szert, melyet shinobi talán el sem tud képzelni. Azonban ha megszerzem ezt az erőt és a bölcs helyébe lépek, akkor az azt jelentené, hogy mindörökké a menyétekkel kellene maradnom és óvnom őket, ahogyan azt a mostani bölcs is teszi. Ez az élet nem az én életem lenne, nem az én utam, melyet a sors elrendelt.* Fejeztem be a gondolkozást, ahogyan az eddig a semmibe bámuló üres tekintetem megváltozott és egyenesen a kis menyétre néztem, aki felkínálta nekem a lehetőségeket. Döntést hoztam, az üggyel kapcsolatban, mérlegelve a dolgokat és csakis egy út jöhetett szóba.
- Sajnálom öreg, de el kell hogy mondjam, nem én vagyok az akire te vártál, viszont megteszek majd mindent ami tőlem telik. Jelentettem ki, ahogyan lassan de biztosan elsétáltam az öreg mellett és megálltam pontosan a két ajtó között, hogy megvárjam Hanát míg hozzám nem ér. Amint ez megtörtént erősen megfogtam a kezét, majd vettem egy mély levegőt és átléptem a választott ajtó küszöbét, mely nem más volt mint a jobb oldali ajtó és azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy megmenthetek mindenkit, aki fontos a számomra, elvégre mégsem gondolhattam önző módon csak magamra. Ezen a lépésemen talán maga az öreg is meglepődhetett és jogosan is, de ez a választás már túlnőtt engem és másokra is kihat, így nem szabad rossz döntést hozni. Az ajtón belépve egy lépcsősor állt előttünk melynek végéről fény szűrődött be és csakis arra várt, hogy megmásszuk. Hana kezét szorítva futottunk fel az egyre világosabb lépcsőkön, s ahogyan megláttuk a kék eget, a lépteink felgyorsultak, ahogyan felértünk a lépcsőkön, ki a szabadba, egy homokos sivatagba, a kék ég alatt, határok nélkül. Majdnem olyan volt, mint az a világ, ahol megküzdöttem a belső kétségbeesésemmel, de ezúttal valami más volt. Méghozzá az, hogy egy férfi alakja rajzolódott ki, aki nem messze tőletek, valamint, vagy valakin üldögélt.
- Na végre...- mosolyodott el, ahogyan felállt a testről és kirántotta belőle a kardot- … már azt hittem nem is jössz el.- mosolygott magabiztosan, ahogyan arcomra kiült az értetlenség, nem értettem, hogy vajon ő, aki miatt minden a feje tetejére állt, hogyan is várhatott itt rám. - AaaaAhh... úgy látszik nem érted amit mondok. - sóhajtott egyet- Elég szomorú, hogy annak ellenére, hogy megbíztak benned, ennyire nem mondtak el neked dolgokat. - emelete a magasba a kardot, ahogyan megcsóválta a fejét- Nem áll össze még mindig? -kérdezte- Temari-san tanítani kezd téged annak ellenére, hogy nem is ismertétek egymást, majd eljutsz erre a helyre és szinte egyből szembeállítanak a benned lévő félelmeddel, hogy erősé tegyenek. Feltűnők én és az esélyt kihasználva még erősebbé tesznek, elküldenek, hogy harcolj velem, pedig teljesen más szinten vagyok mint te, megtagadod az utadat, hogy elnyeld az öreget, hogy sikeresen megölj engem és mindez szerinted is a véletlen műve? -kérdezte- Nem furcsa, hogy Temari nincsen itt és ahelyett a könnyen megszerezhető erő helyet, engem találsz itt? -hagyott egy levegővételnyi hatásszünetet, majd fojtatta a beszédet- Kicsit sem rendül meg a bizalmad bennük, hogy honnan tudtam én a bölcsről, annak az erejéről, hogy honnan tudtam rólad, hogyan kell idejönnöm és ellopnom az erejét? Egy pillanatra sem volt furcsa semmi, hogy ennyire megbiznak benned, megosztják a tudásukat veled és ennyi mindent adnak a kezedbe, csak azért hogy megvédhesd őket? Nem vagy kíváncsi, hogy miért is vagyunk most itt valójában?!- mosolya lassan őrült vigyorra váltott át. A férfi elmondta a maga rövid kis monológját, hogy mi is történik körülöttem, majd olyanokat is felemlegetett, melyet mindenki más fontolóra venne, mindenki más kivéve én.
- Haver... úgy tűnik elfelejtetted mi is vagyok valójában. Nem, nem vagyok se zseni, és még csak született tehetség sem, azonban mint Shinobi, úgy teljesítem a rám kiszabott feladatot. Mint Shinobinak, nem kötelességem a dolgok mélyére látnom és a miértekre keresni a választ, pusztán eszköz vagyok mások kezében. Vannak akik nem bírják ezt a terhet elviselni, azonban mint átlag emberek között is átlag, én képes vagyok elhordani ilyen terheket, a magad fajtával ellentétben, aki megpróbál fellázadni a rendszer ellen. Itt sóhajtottam egy nagyot, majd a fejemet kezdtem el lemondóan jobbra-balra himbálni, miközben bal kezemmel a homlokomat dörzsölgettem.
- Számítottam arra, hogy itt foglak találni, tehát nem ért nagy meglepetés. A bölcs rajtad is használta azt a technikát, melyet régebben rajtam is, és így a belső világába zárt, a belső világába ahol én is jelen vagyok. Mondom, majd hirtelen felemelem a hangomat. - Kapsz egy utolsó esélyt, hogy visszafordulj! Ha nem teszed, akkor itt és most végzek veled!
A férfi meglepődött a szavaimon, ahogyan csak elmosolyodott, vagy a mosolya halk nevetésbe fulladt. Ez nem amolyan boldogságtól, hanem inkább gúnyból csinálta, kinevet engem és a szavaimat, ahogyan felemelve a kezeit, nyugalomra intett.
- Ez jó! De elfelejtesz valamit kölyök!- a kard meglendült a kezében, ahogyan egyenesen felém nyújtotta és rám szegezte – Azt mondod, tudtad, hogy itt leszek, de amikor átkerülsz a belső világodba, akkor nem az öreg világába, hanem a sajátodba kerülsz! Ez nem olyan mind a te világod igaz? Ez az azért van, mert ahol most vagyunk az öreg lelke, de akkor én miért itt vagyok, miért nem a saját lelkem mélyén? -kérdezte. - Hadd magyarázzam meg! Azért, mert valójában én már legyőztem a bennem lévő kétségeket már azelőtt, hogy idejöttem! -mosolyodott el- Így pedig ide betörni, már gyerekjáték volt! De hibáztam, mikor téged nem öltelek meg ott! - engedte le a kardját.
- Saito-kun!- hallottam Hana hangját, váratlanul apró szirmok jelentek meg körülötte, ahogyan Hana eltűnt és a már jól ismert kard súlyát éreztem a markomban. - Öljük meg és fejezzük be, akármit is akar mondani, ne enged, hogy megtévesszen, emlékez, hogy milyen is vagy te és ezért bíznak benned a menyétek, mert te már egy vagy közülük és ezért, mint a testvérükbe vetett hitt, az sarkalja őket arra, hogy megbíznak benned, hogy beléd helyezzék a bizalmukat és mindegy reményüket!
Váratlanul egy kard jelent meg a fejen mellet, melyet régen nem tudtam volna elkerülni, de most könnyedén letudtad húzni a fejed, elkerülve a csapást, majd hátráltam.
- Nem is rossz! Mennyi idő telet el azóta, mióta itt vagyok! Három-négy nap?! Sokat fejlődtél kölyök! Bölcs jól döntött, hogy téged választott...- ugrott nekem újra, ahogyan megakasztottam a kardommal- … heee... igen jól hallod, csak azért vagy itt, azért tanított Temari, mert parancsba adták neki, a vén bölcs... hogy te lehess az új teste és végre szabad lehessen, de ezt nem fogom hagyni! -lökött el magától, ahogyan érezni lehetett, hogy mekkora ereje is van- Akuma-sama jól mondta, ha benned éled újjá és nem őbenne, akkor minden elfog veszni! -szorította meg a kardját, még jobban- Nem fogom hagyni, hogy a nő akiben minden bizalmam van, ne tudja beteljesíteni az álmát!
- Na ne szórakozz velem... Soha nem is akartam a bölcs erejét és ezt neki is megmondta, hogy bármennyire is szeretné, a saját utamat fogom járni. De ne érts félre, azt sem fogom hagyni, hogy te vagy Akuma szerezzétek meg az ő erejét! Kiáltottam el magam, ahogyan a kardom pengéjének a hegyét a földbe szúrtam.
- Itt és most megfogadom, hogy habozás és kételkedés nélkül, az utolsó csepp véremig harcolni fogok veled. Nem álok le mindaddig, amíg be nem fejeztem azt, amit még Sunagakureben elkezdtem! Méghozzá a kettőnk harcát! Kiáltok fel, ezzel teljessé téve a Ceremóniát (Gitou) és felszabadítva mindazt az erőt, melyet az edzés alatt is sikerült. Amint Hana pont úgy kezd ragyogni, izzani, mint akkor, már meg is indulok ellenfelem felé és egy gyors vágássorozatot intézek felé, mely egy fentről indított átlós vágásból, majd egy oldal irányú vízszintes suhintásból állt, végül egy ügyes szúrással befejeztem a támadást.
A férfi elmosolyodott Hana izzását látván, de nem szólalt meg, inkább megvárta hogy támadjak. Már az első csapáskor éreztem valamit furcsát. Nem magamban, nem a kardban, nem is a külvilágban, hanem az ellenfélben. Minden egyes támadásom elől, könnyű szerrel tért ki, hajolt el, vagy éppen akasztotta azt meg, ahogyan az utolsó szúrásomnál már nemcsak védekezett. A kardjával nemcsak megakasztotta Hana-t, hanem egy ügyes csavarással még el is sikerült löknie tőlem felfelé ami egyet jelentett azzal, hogy teljesen védtelenné vált a testem. A kardja pengéje éppen hogy elért miközben hátraugrottam, s ezzel egy mély vágást ejtett a hasamon.
- Ez közel volt! Jól vagy? -kérdezte Hana aggódva. Hát mit is válaszolhattam volna rá mint hogy igen, de nem úgy éreztem. A lélegzetvételem felgyorsult, a hasam fájt, sajgott, a mozgás nehezebbé vált, erőtlenül is, de úgy éreztem, hogy a kezem ott kell tartanod a seben. - Ez a férfi erős!
- Haha... na mi van!? Nem azt mondat , hogy túlszárnyaltál engem! Akkor mutasd be azt erőt, mert ez bemelegítésnek is rossz volt! -nevetett hangosan- Azt hiszed, hogy amit az a nyavalyás menyét tanított neked, ér is valamit? -nézett rám mosolygó arccal, teljesen nyugodt volt- Akuma -sama a mesterem! Ő tanított meg a kard használatára és hogyan kellene kiaknáznom a dühöt és a keserűséget a szívemből! Ez tesz engem erőssé kölyök! De...- emelte felé ismét a kardját!- Neked már nem lesz alkalmad megtapasztalni az ő erejét!
Abban a pillanatban eltűnt a szemem elől, ahogyan Hana kiáltását hallottam csak! „Vigyáz! Felülről!” de a látásom homályos volt, a testem lassú. Hana-t hiába emeltem a magasba, az ellenség kardja egyszerűen félresodorta őt, ahogyan keresztülszántotta a mellkasom. Nem éreztem semmit, csak egyszerűen eldőltem, ahogyan teljesen megbénultam. Minden erő elszállt a testemből, nem érezve semmit, kivéve azt a nyomó apró kis sújt a mellkasnál, ahogyan Hana síró arca hajol fölém. Kezeivel a vérzést próbálta elállítani, ahogyan könnyei az arcomra hullottak. Nem hallottam semmit abból amit mit mondott közben. Egyre távolibbnak láttam őt, ahogyan a szemem lassan elnehezült és lecsukódott. Tudtam mi történik, de nem számítottam erre. *Vajon ez lenne a halál? Hehe, vicces, az ember azt gondolná, hogy kínkeserves fájdalmak közepette veszünk oda... Tehát ez lenne az utam vége?!*
Nem, még nem! Éreztem, hogy az erő lassan visszatér a testembe, de nem annyira, hogy mozdulni tudjak. A szemhéjam lassan újra kinyílt, de nehéz volt fenntartani. Hallani lehetett Hana sírását, ahogyan a testen fölé borult, majd váratlanul felém néz és átölel.
- Gumenasai!/Sajnálom!- mondta ki újra és újra és újra, ahogyan a könnyei eláztatták az arcom, de tisztán láttam őt. A férfi felém közeledett. Pont a szemembe bámult és mondott valamit, de azt már nem hallottam, hogy mit . A kardját komótosan emelte a levegőbe, ahogyan odaért mellém. Hana nem foglalkozott vele, ahogyan lesújtott.
Nem talált el. A kard félúton megállt, ahogyan egy másik hangot hallottam meg.
Minden megszűnt körülöttem, ahogyan ugyanott, abban a világos helyiségben találtam magam. A bölcs ellőttem lebegett.
- Nos? Milyen volt? Most már tudod, hogy milyen erős az ellenfeled és felismerted a saját gyengeséged! Tényleg így akarsz meghalni? Ilyen tétlenül, ilyen állapotban, egy ilyen helyen? - Nem akarok így meghalni! Még mindég nem vagyok elég erős hozzá képest és nem tudom, hogy mit kellene tennünk azért, hogy végre a menyétek és a hazaiak megnyugodhassanak. Bármit megtennék ezért a célért. Kérlek mond meg, hogy mi az én valódi utam, mi az amit tennem kell? Kérdeztem a bölcstől, ahogyan a kezemet immáron megtudtam emelni egy kicsit és rátettem Hana kezére, mely a mellkasomon foglalt helyet és figyeltem.
- Hogy mi a te utad? -kérdezett vissza ahogyan elgondolkodott- Ez egy igencsak jó és helyén álló kérdés. Te azt hiszem te még mindig nem tudod a választ. Mert minden ami eddig elhangzott, igaz volt, minden egyes szó, apró kis darabja annak, ami az utadat mutatja majd meg. - A Menyét külalakja lassan megváltozott, ahogyan egyre öregebb és ráncosabb lett, a háta meggörnyedt és végre tényleg olyan alakja volt, mind annak akit egy olyan névvel illethetnek, mint a „Vén Bölcs”!
Hangok jelentek meg a fejemben, össze vissza, az emlékeim, a gondolataim, az elhangzott beszélgetések amelyeket a bölcs vetített és melyeknek hála, végre láthattad azt az utat, melyet választanod kell. Nem értetted mi történik, a szavak össze vissza mindenhonnét érkeztek, beszélgetések és minden egyes dolog, mely eddig történt veled. A fehérségben azonban megjelent egy út, egy fekete út, ahogyan nem messze tőlem egy tüköré alakult át.
Tükörré mely hívogatott. Magam sem értettem, hogy miért teszem, de odasétáltam hozzá, nem tudtam ellenállni neki, hogy megnézem, hogy megérintsem, de ahogyan a kezem a tükörhöz ért, olyan érzés volt, mintha vízbe nyúltam volna. Apró kis fodrok jelentek meg rajta, ahogyan a feketeség közepette én magam jelentem meg benne. Saját magamat néztem.
- Mi látsz? - kérdezte a menyét, mintha nem is látná azt amit én. A válaszom egyszerű volt, nem volt mit látni, saját magamon kívül. - És mit érzel? -kérdezett ismét, bár erre magam sem tudtam rájönni. Nem szomorúságot, hanem csak vágyat, hogy erősebbé váljak, igen azt éreztem, valamint még egy fontos dolgot, hogy képes legyek megfelelni az elvárásoknak. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam a tükör megrepedt, s hangok, melyek eddig szüntelen körülvettek, az emlékek eltűntek, ahogyan csak egyetlen egy hangot hallottam. Kenyuurei-ért.
Rögvest ezután a férfi hangját hallottam újra.
- Tisztán látod már?? néztem újra a tükörbe, de nem magamat, hanem egy ismeretlen lányt láttam benne, ki engem néz és a szemei szomorúak, kétségbeesettek. - A te utad tényleg nem az, hogy a gazdatestem legyél és hogy békét hozz a világra, hanem, hogy hogy leved az ő válláról a terhet, mely letaszította a helyes útjáról őt, mert valójában ő az akiben.... -tudtad mit fog mondani, ezért helyette fejeztem be a mondatot. -ő az akiben újjá kell születnie! Amint kimondtam ezt, vettem egy mély levegőt és felsóhajtottam. Fejemet jobbra-balra lóbálva közeledtem a menyét felé, majd amikor odaértem hozzá, leguggoltam mellé, majd a kezemet a vállára tettem. - Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy újjászülethessen benne. Mondtam ki kedves arccal, ahogyan felálltam, majd magabiztosan néztem előre a fehérségbe. - Azonban még mindég van egy bökkenő nem? Az a férfi még mindég odakint van és azzal a céllal, hogy megszerezze az erőt és hogy elpusztítson mindent és senki sincs olyan állapotban, hogy megtudná állítani őt, beleértve engemet is. Ha most kimennék... Hirtelen abbahagyom a mondatot, ahogyan a tekintetem megrezzent, miközben a távolt néztem, mintha egy olyan személyt láttam volna akire a legkevésbé sem számítottam. Habár nem volt senki sem ott, mintha csak egy pillanatra saját magam körvonala jelent volna meg árnyékként a távolban, azonban rögtön el is tűnt. - Értem. Mondtam, ahogyan lecsuktam a szememet, miközben a fejem az ég felé nézett. *Ismét kételkedni kezdtem magamban? Nem, akkor teljes valójában megjelent volna.* Mosolyodtam el, majd a szememet kinyitva az öregre néztem. - Nem, egy valaki van, aki szembe tud szállni vele, egyvalaki akivel nekem is szembe kell szállnom minden egyes reggel a tükör előtt. Baa~san! Bízz csak rám mindent... de kérlek engedj ki ingen engem és Temarit, hogy véghezvihessem a rám kiszabott feladatot! Jelentettem ki, ahogyan mélyen a szemébe néztem a bölcsnek, és láthatta a szemeimben, a nyugalmat és a teljes magabiztosságot.
A bölcs elmosolyodott kijelentésemen, ahogyan újra koppintott egyet a botjával a nem látható, de mégis jól érzett talajon, ahogyan egyre halványabban kezdtem látni újra mindent.
- Nem kell aggódnod! Neked adom az erőm egy részét, hogy sikerrel tudj járni ezúttal! De ne feled el, hogy az az ember vetitti ki annak a gyűlöletnek és kétségbeesésnek apró kis szikráját, melyet Akuma is érez!
Foszlot szét ismét minden a szemem láttára, ahogyan rájöttem, hogy amit láttam, az nem hallucináció volt, hanem a valóság. Éreztem Hana kezét, mely a mellkasomon nyugodott, s láttam a kardot mely éppen lesújtani készült. Lassan, mintha egy lassított filmet néztem volna és melyet nem lehet ezúttal megállítani. Láttam Hana riadt arcát, ahogyan levette az ellenségről a szemét és láttam azt is, hogy megrémül a hallás csapástól mely engem akar elérni. De nem éreztem fájdalmat sehol. Sokkal inkább kirobbanó erőt és megnyugvást, de ami ennél is furcsább volt, hogy teljesen magabiztosság kerített hatalmába.
A kard pedig begyorsult, ahogyan lecsapott. Magam sem tudtam, hogy miért emeltem fel a kezemet és próbáltam puszta kézzel megállítani a fegyvert, egyszerűen tudtam, hogy sikerülni fog és valóban. A kard egyszerűen, mintha betonba ütközött volna, úgy csattant a tenyeremen, ahogyan megragadtam a pengét.
- Ez nem lehet! -nézett rám értetlenül a férfi, ahogyan megpróbálta megmozdítani a kardot, de nem járt sikerrel. Épphogy szorítottam a kardot és még így sem volt képes kirántani a kezemből.
- Sa..i...to....- hallottam Hana hangját, ahogyan elvette a kezét a hasamról. A keze tiszta vér volt, de az arcára volt írva, hogy ami ilyenné tette a kezét, már nincs. A vágás a hasamon eltűnt, ahogyan lassan felálltam.
- Sikerrel jártál, de hogyan?! Nekem kellett volna elnyernem ezt az erőt! Hogyan voltál rá képes? -kiabált rád a jounin, ahogyan a kezem megfeszült a kard pengéjén és apró darabokra törtem azt. - Ez nem lehet... ki kell jutnom innen! Idebent azzal az erővel felvértezve, nem lehet esélyem ellened! -ugrott hátra, ahogyan kézjelekbe kezdett.
- Na ha majd lesznek unokáim, lesz mit mesélni nekik, bár gyanús, hogy úgy sem hinnének nekem. Azt hajtogatnák, hogy egy kézzel egy kardot, papóó, te megőrültél... Viccelődtem egy kicsit, majd tekintetem komollyá vált, ahogyan a férfit néztem aki éppen kézpecsétekbe kezdett bele. - Onegai/(Kérlek) Hana! Mondtam a lánynak, ahogyan ő tudta, hogy mit is akarok pontosan. Azonnal át is alakult karddá, ahogyan én nagy erővel meglendítettem és eldobtam a férfi felé. Nem lett volna időm arra, hogy megközelítsem, mert már sok pecsétet megformált. Hana, a brutális erőnek köszönhetően, mely a testemben áradt szerte, villámsebesen hasította át a levegőt és a férfi bal kézfejét teljes egészében levágva, a vállában állapodott meg.
A világ kezdett megváltozni, a táj vibrálni kezdett, pont olyan volt, mint amikor egy illúzió kezd szertefoszlani. A férfi teste körüli vértócsa egyre nagyobb lett, ahogyan közelebb sétáltam hozzá és belenéztem a mosolygó arcába.
- He... Akuma-san ellen ez nagyon kevés lesz!- nevetett fel, ahogyan a nevetés halk mosolya változott, elégedett mosollyá, ahogyan minden kezdett szertefoszlani és a föld megremegett.
- Saito!- hallottam Hana hangját! - Ez a dimenzió az ő elméje mélyén volt, azzal, hogy itt vagyunk most és ő meghalt, a világ össze fog omlani!- vette fel újra az alakját- És én újra csak a néma kardod leszek! -mosolygott rám, ahogyan átölelt. - Meneküljünk, mert különben mi is eltűnünk ebben a dimenzióban!- ragadta meg a kezem, ahogyan a kijárat felé kezdett futni, de akárhogy is akartuk a kijárat egyre és egyre távolabb került tőlünk, ahogyan mögöttünk mindent elnyelt a sötétség. Éreztem, hogy nem fog sikerülni, hogy nem juttok ki élve innen.
A bölcs szavait meghallva csak egy választás maradt számomra, mely keserű volt elfogadni. Sóhajtottam egy nagyot, majd amikor Hana megfogta a kezem és futni kezdett, én nem mozdultam és elengedtem a kezét. Még pár kedves szót a fülébe súgtam, majd mintha akaratomon kívül mozdult volna a kezem, megformáltam pár pecsétet, mire a lány, eltűnt, és csak én maradtam az összeomlás szélén álló világban. A sötétség egyre nagyobb területet nyelt, többek között a kijáratot is, ezáltal lehetetlenné téve számomra a menekülést. - Kenyuureinek igaza volt, ez a világ tényleg veszélyes... Nem gondoltam volna hogy ennyi kemény pillanatot fog majd nekem okozni. Hehe. Kuncogtam fel halkan, ahogyan leültem a földre, majd gondolkodóba estem. - Szóval nem fogom újra látni Hanát igazi alakjában? Lehet, hogy rossz döntést hoztam?! Hát ez nemsokára úgyis kiderül. Beszéltem még az orrom alatt, mielőtt még engem is ellepett volna a közelgő sötétség, bár már erre sem kellett sokat várni. Lassan de biztosan én is eltűntem magával a világgal együtt és egy sötét "űrben" kezdtem el lebegni mozdulatlanul. Végtagjaimat nem tudtam mozgatni, egyedül a fejem volt az amit valamennyire tudtam mozgatni, bár ez elég is volt ahhoz, hogy tudjam, még nincs vége a történetnek és erről az is meggyőzött, hogy a bölcs egy villanás közepette jelent meg előttem, majd elmondta, hogy én más vagyok, más mert én a társaimért, a barátaimért élek és nem a jövőért. Ezt követően botjával egyszerűen leszakította rólam azt a kevés ruházatot is ami a felső testemen volt, majd elmondta, hogy megadja nekem a kulcsot, mellyel fel tudom használni az erejét. A kezét a mellkasomra tette és egy furcsa jel/szimbólum jelent meg, mely maga a kulcs lehetett, majd még végül figyelmeztetett engem, hogy az ereje nem játék, ha használom, magamat is elpusztíthatom vele.
- Megteszek mindent, hogy az utódod ismét köztünk lehessen készen arra, hogy beteljesítse akaratodat. Jelentettem ki neki utolsó szavaimmal, majd eltűnt a szemem elől és én lassan felébredtem. Miután kinyitottam szemem, a menyéteket pillantottam meg, akik végig támogattak engem. Lassan felálltam a földről, majd a hátamhoz kaptam, ahol éreztem Hanát, amitől egyszerre voltam boldog és szomorú. Örültem, hogy ismét velem van, de szomorú voltam, hogy nem tudtam segíteni rajta. Ezek után magam mellé néztem, ahol Temarit láttam eszméletlenül a földön fekve, testén tele sebekkel.
- Tadaima! Mondtam ahogyan boldogan visszafeküdtem a földre, tudván, hogy a döntésemmel nem csak Hanát és Temarit sikerült megmentenem, hanem saját magamat is.
"Íme hát az a történet, melynek köszönhetően közelebb kerültem a menyétek falujához, Sunagakurehoz, Temarihoz, de leginkább önmagamhoz. A megpróbáltatások sorát követően valószínűleg jómagam is felnőttem, melyet a falum egy speciális előléptetéssel erősített meg. Haramino Saito többé már nem egy szürke genin a zsenik és a tehetségesek világában, hanem egy Tokubetsu Jounin, egy ember, egy fiú akinek útja még most sem ért véget, ugyanis nem ő az kiben újjá kell születnie a bölcsnek, hanem Akumaban. Saito maga nem más a történetben mint egy Hős aki birtokába került annak a spirituális erőnek, melyet még ember nem látott."
Mesélő: Karin
Helyszín: Fák országa / Fumiyuubo erdőség
Jelenlegi chakraszint: 430
Jutalom: Egy pecsét a mellkasomon, melyet feltörve a bölcs erejének egy része a testembe áramlik, bárhol is legyek. Ez extra gyorsaságot, erőt, megnövekedett érzékelési képességet jelent, valamint a chakrám, a jutsujaim kétszer olyan erősek lesznek.
Hátrány: Minden egyes használattal a lelkem egy apró szilánkját pusztítom el, ezzel saját magam kárhozatra ítélve.
Utolsó fejezet: Kenyuurei bukott tanítványának, Akumának követője!
"Korábban jelenik meg eme rész mint ahogyan azt az ember várná, de mit lehet tenni, egy izgalmas rész megköveteli, hogy folyamatosan papírra vésődjön. A mostani fejezetben felélénkül Hana és Saito kapcsolata, azonban nem tudnak sokáig egymással törődni, mert a titokzatos ellenség, aki miatt az egész felfordulás keletkezett, aki miatt Temari halálos veszélyben van, aki miatt fél Sunagakure elpusztult, megjelenik. Nem is kell ennél több inspiráló, vessétek bele magatokat az utolsó fejezetbe!"
Szavaimnak megvoltak a hatásai, a nő aki Hanának adta ki magát, azonnal elhallgatott és némán, mérgesen nézett rám. Végre volt egy leheletnyi időm ara, hogy gondolkozzak, ám amikor a tekintetem elvettem róla, azonnal megtámadott és kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Karjával átfogta az egész testem és így mozgásképtelenné tett, nem szólva az ezzel járó fájdalmakról. - Szóval ennyire vártál rám mi? És pont az én életemmel akarod megszerezni azt az erőt? Hát ha ez a helyzet akkor már le is mondhatsz róla. Jelentettem ki magabiztosan, azonban cseppet sem voltam magabiztos abban a helyzetben, de mi mást mondhattam volna. Megpróbáltam kifeszíteni valahogyan magam a szorításból, azonban ez nem jött össze és csak annyit láttam, hogy a mély torkos barátom már éppen lakomázni készül belőlem. Sóhajtottam egy nagyot és éppen arra készültem, hogy valahogy a szó szoros értelmében a fejemmel vágjam ki magam a helyzetből, de szerencsére erre nem került sor, mert valamitől a zombimutánsmenyét megtántorgott és éles sikítás közben eldugította a fülemet is.
- Halkabban nem lehetett volna csinálni, elvégre ninják vagyunk... Viccelődök egy kicsit Hanaval miután a test eldűl és meglátom őt. Egy széles mosolyal üdvözlöm őt, majd azonnal odasietek hozzá és átölelem. - Nem tudom, hogy hogyan csináltad, de köszönöm! Mondtam neki, ahogyan az egyik kezét megfogva körülnéztem a teremben ahol éppen voltunk, majd valami utat kerestem, egy utat melyel közelebb kerülhetek Temarihoz.
- Egyébként ugye nem neheztelsz rám? Kérdeztem rá arra a dologra ami egy kicsit még nyomasztott engem, és ebben a kérdésemben az előforduló perverzségre utaltam, de hát nem volt mit tenni, Hana is tud erről a tulajdonságomról és talán pont e miatt kerülünk olyan kapcsolatba amilyenben éppen voltunk.
- Persze hogy nem! -mosolygott rám Hana, ám ez a tipikus, "haránézelmásnőreMEGHALSZ" mosoly volt és ha nem lett volna elég még egy csipetnyi sötét, őrült aurával is megfűszerezte a dolgot. Kínos csend telepedett kettőnkre, ahogyan körülnéztem, hogy kiutat találjak és rá kellett jönnöm, hogy a kijárat, éppen azzal az ajtóval szemben volt, amelyen belépem ide, hiszen a terem nem volt olyan hatalmas mind hittem, éppen ezért, mivel csak a kijárat volt, nem kellet sokat gondolkodni azon, hogy hogyan is tovább. De volt valami, valami furcsa még. A súly a hátamról eltűnt, ahogyan a kardod is, ami azt jelentette, hogy amíg Hana egy testben van, addig elfelejthetem a kardomat is, de ez zavart a legkevésbé. - Induljunk!- ajánlotta fel.
Az út ismét kissé meredek volt, de ezúttal nem lépcsők vezetek a cél felé, és sokkal hosszabb is volt, mint azt én elsőre hittem. Már jó egy órája sétáltatunk, amikor végre megláttuk a kijáratott. Az ajtó mögött vakító fehérség fogadott, ahogyan óvatosan, de beléptünk abba a terembe. A vakító fehérség, pedig valóban, szó szerint értendő volt. A mindent beragyogó fehér fény szó szerint olyan volt, mint a nem is olyan rég átélt sötétség, se eleje se hossza, se magassága, nem láttuk hol van a vég és hol kezdődik az egész és ahogyan a bejárat becsukódott mögöttetek váratlanul, csupán a nagy vakító fehérségben találtátok magatokat.
- Ez nem furcsa? -kérdezte Hana- Az egész olyan mind egy teszt! - Nézett rám- Az első terem tiszta sötétség volt, egy szörnyű menyéttel, mely kiszabadulni akart, és most ez, egy vakító szoba. A mester nem azt mondta, hogy ezen a helyen a vén bölcs érzelmei öltenek testet? -kérdezte- Ha ez igaz, akkor ez vajon melyik érzése lehet? - körbenézet és amit mondott, valóban helyesnek bizonyult, hiszen csakhamar egy apró kis menyét jelent meg ellőttünk a semmiből. Öreg volt, egy apró kis boton támaszkodott melynek a tetején egy vörös gömb világított.
- Ügyes kislány...- mondta nagyanyós hangon- Eszes és szép, nagyon szerencsés vagy fiam...- nézett rám, ahogyan meg sem moccant- Átéltétek az én legbelső gonosz vágyamat, hogy végre ne csak aludjak, hanem a földön járhassak, éppen úgy ahogyan te is. Most pedig, azon belső vágyammal beszéltek, amelynek a legfőbb célja, hogy azt a bölcsességet, mely birtokában vagyok, végre továbbadhassam valakinek. De ti lennétek ezen vágyam beteljesítői? Hmmm... -nézett ránk hunyorogva. - Meglehet, hogy igen, meglehet hogy nem! Míg vizslatott minket, én sóhajtottam egyet az öregen szánakozva, ugyanis én tudtam a kérdésére a választ és azt is, hogy ezen vágyainak beteljesítője nem én leszek.
- Sajnálom, de én, jobban mondva mi nem azért jöttünk, hogy megszerezzük az ön erejét. Igaz erős akarok lenni, de a saját erőmből és tudásomból akarom felépíteni ezt, nem pedig más erejét használni. Ami pedig a jövetelünket illeti, egy nőt keresünk aki nemrég lépett ide be. Temarit vissza akarjuk vinni magunkkal az életbe, csakis ezért jöttünk.
- Valóban csak erre vágysz? -kérdezte tőlem, ahogyan a bottal koppantott egyet a földön és mögötte egy ajtó nyílt, ugyanolyan sötét, mint ahonnét jöttünk. -Ha ez a kívánságod és a célod, hogy csupán megmentsd a mesteredet és a saját és az ő útját akarod járni, akkor az az ajtó a tiétek. Nem állítalak meg és állok az utatokba, de felajánlhatok egy másikat. - újabb koppanás hallatszott és a most megjelent ajtó mellett egy másik emelkedett ki. - Ha megszerzed az erőmet, ha kiérdemled azt, nem csak a mesteredet mentheted meg, de visszahozhatod könnyedén az életbe azt, aki a legfontosabb volt a számodra. Nem csak a mestered élete, nemcsak a szerelmed élete, hanem egy nemzeté, egy országé, egy családé és cserébe csakis az utad megtagadása áll, melyet választottál és csak az a dolgod, hogy arra az új és ismeretlen útra lépj, melyet én kínálok neked. Belegondolva, hogy mindezek ellenére is, hogyha elbuksz akármelyiken is, cserébe csakis a halál vár majd rád. Van elég erőd van hozzá, hogy a saját utadat járd?!
Ahogyan mindkét ajtó kitárult előttem és Hana előtt, valamint megtudtuk, hogy melyik ajtó hová fog majd minket elvezetni és milyen lehetőségek várnak ránk, az agyam egyből beindult és hezitáltam. Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne helyes, tovább követni az eszméimet, vagy belépni egy ismeretlen világba ahol akár fel is támaszthatnám Hanát. Ha csak ennyi lett volna az egész, akkor már bele vetettem volna magamat a dolgok közepébe, azonban zavart engem egy aprócska kis tényező. *Ha a második ajtón lépek be és sikerülne megszereznem a bölcs erejét, akkor minden problémám megoldódna, visszahozhatnám Hanát az élők közé, megmenthetném a menyéteket a támadótól és olyan erőre tehetnék szert, melyet shinobi talán el sem tud képzelni. Azonban ha megszerzem ezt az erőt és a bölcs helyébe lépek, akkor az azt jelentené, hogy mindörökké a menyétekkel kellene maradnom és óvnom őket, ahogyan azt a mostani bölcs is teszi. Ez az élet nem az én életem lenne, nem az én utam, melyet a sors elrendelt.* Fejeztem be a gondolkozást, ahogyan az eddig a semmibe bámuló üres tekintetem megváltozott és egyenesen a kis menyétre néztem, aki felkínálta nekem a lehetőségeket. Döntést hoztam, az üggyel kapcsolatban, mérlegelve a dolgokat és csakis egy út jöhetett szóba.
- Sajnálom öreg, de el kell hogy mondjam, nem én vagyok az akire te vártál, viszont megteszek majd mindent ami tőlem telik. Jelentettem ki, ahogyan lassan de biztosan elsétáltam az öreg mellett és megálltam pontosan a két ajtó között, hogy megvárjam Hanát míg hozzám nem ér. Amint ez megtörtént erősen megfogtam a kezét, majd vettem egy mély levegőt és átléptem a választott ajtó küszöbét, mely nem más volt mint a jobb oldali ajtó és azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy megmenthetek mindenkit, aki fontos a számomra, elvégre mégsem gondolhattam önző módon csak magamra. Ezen a lépésemen talán maga az öreg is meglepődhetett és jogosan is, de ez a választás már túlnőtt engem és másokra is kihat, így nem szabad rossz döntést hozni. Az ajtón belépve egy lépcsősor állt előttünk melynek végéről fény szűrődött be és csakis arra várt, hogy megmásszuk. Hana kezét szorítva futottunk fel az egyre világosabb lépcsőkön, s ahogyan megláttuk a kék eget, a lépteink felgyorsultak, ahogyan felértünk a lépcsőkön, ki a szabadba, egy homokos sivatagba, a kék ég alatt, határok nélkül. Majdnem olyan volt, mint az a világ, ahol megküzdöttem a belső kétségbeesésemmel, de ezúttal valami más volt. Méghozzá az, hogy egy férfi alakja rajzolódott ki, aki nem messze tőletek, valamint, vagy valakin üldögélt.
- Na végre...- mosolyodott el, ahogyan felállt a testről és kirántotta belőle a kardot- … már azt hittem nem is jössz el.- mosolygott magabiztosan, ahogyan arcomra kiült az értetlenség, nem értettem, hogy vajon ő, aki miatt minden a feje tetejére állt, hogyan is várhatott itt rám. - AaaaAhh... úgy látszik nem érted amit mondok. - sóhajtott egyet- Elég szomorú, hogy annak ellenére, hogy megbíztak benned, ennyire nem mondtak el neked dolgokat. - emelete a magasba a kardot, ahogyan megcsóválta a fejét- Nem áll össze még mindig? -kérdezte- Temari-san tanítani kezd téged annak ellenére, hogy nem is ismertétek egymást, majd eljutsz erre a helyre és szinte egyből szembeállítanak a benned lévő félelmeddel, hogy erősé tegyenek. Feltűnők én és az esélyt kihasználva még erősebbé tesznek, elküldenek, hogy harcolj velem, pedig teljesen más szinten vagyok mint te, megtagadod az utadat, hogy elnyeld az öreget, hogy sikeresen megölj engem és mindez szerinted is a véletlen műve? -kérdezte- Nem furcsa, hogy Temari nincsen itt és ahelyett a könnyen megszerezhető erő helyet, engem találsz itt? -hagyott egy levegővételnyi hatásszünetet, majd fojtatta a beszédet- Kicsit sem rendül meg a bizalmad bennük, hogy honnan tudtam én a bölcsről, annak az erejéről, hogy honnan tudtam rólad, hogyan kell idejönnöm és ellopnom az erejét? Egy pillanatra sem volt furcsa semmi, hogy ennyire megbiznak benned, megosztják a tudásukat veled és ennyi mindent adnak a kezedbe, csak azért hogy megvédhesd őket? Nem vagy kíváncsi, hogy miért is vagyunk most itt valójában?!- mosolya lassan őrült vigyorra váltott át. A férfi elmondta a maga rövid kis monológját, hogy mi is történik körülöttem, majd olyanokat is felemlegetett, melyet mindenki más fontolóra venne, mindenki más kivéve én.
- Haver... úgy tűnik elfelejtetted mi is vagyok valójában. Nem, nem vagyok se zseni, és még csak született tehetség sem, azonban mint Shinobi, úgy teljesítem a rám kiszabott feladatot. Mint Shinobinak, nem kötelességem a dolgok mélyére látnom és a miértekre keresni a választ, pusztán eszköz vagyok mások kezében. Vannak akik nem bírják ezt a terhet elviselni, azonban mint átlag emberek között is átlag, én képes vagyok elhordani ilyen terheket, a magad fajtával ellentétben, aki megpróbál fellázadni a rendszer ellen. Itt sóhajtottam egy nagyot, majd a fejemet kezdtem el lemondóan jobbra-balra himbálni, miközben bal kezemmel a homlokomat dörzsölgettem.
- Számítottam arra, hogy itt foglak találni, tehát nem ért nagy meglepetés. A bölcs rajtad is használta azt a technikát, melyet régebben rajtam is, és így a belső világába zárt, a belső világába ahol én is jelen vagyok. Mondom, majd hirtelen felemelem a hangomat. - Kapsz egy utolsó esélyt, hogy visszafordulj! Ha nem teszed, akkor itt és most végzek veled!
A férfi meglepődött a szavaimon, ahogyan csak elmosolyodott, vagy a mosolya halk nevetésbe fulladt. Ez nem amolyan boldogságtól, hanem inkább gúnyból csinálta, kinevet engem és a szavaimat, ahogyan felemelve a kezeit, nyugalomra intett.
- Ez jó! De elfelejtesz valamit kölyök!- a kard meglendült a kezében, ahogyan egyenesen felém nyújtotta és rám szegezte – Azt mondod, tudtad, hogy itt leszek, de amikor átkerülsz a belső világodba, akkor nem az öreg világába, hanem a sajátodba kerülsz! Ez nem olyan mind a te világod igaz? Ez az azért van, mert ahol most vagyunk az öreg lelke, de akkor én miért itt vagyok, miért nem a saját lelkem mélyén? -kérdezte. - Hadd magyarázzam meg! Azért, mert valójában én már legyőztem a bennem lévő kétségeket már azelőtt, hogy idejöttem! -mosolyodott el- Így pedig ide betörni, már gyerekjáték volt! De hibáztam, mikor téged nem öltelek meg ott! - engedte le a kardját.
- Saito-kun!- hallottam Hana hangját, váratlanul apró szirmok jelentek meg körülötte, ahogyan Hana eltűnt és a már jól ismert kard súlyát éreztem a markomban. - Öljük meg és fejezzük be, akármit is akar mondani, ne enged, hogy megtévesszen, emlékez, hogy milyen is vagy te és ezért bíznak benned a menyétek, mert te már egy vagy közülük és ezért, mint a testvérükbe vetett hitt, az sarkalja őket arra, hogy megbíznak benned, hogy beléd helyezzék a bizalmukat és mindegy reményüket!
Váratlanul egy kard jelent meg a fejen mellet, melyet régen nem tudtam volna elkerülni, de most könnyedén letudtad húzni a fejed, elkerülve a csapást, majd hátráltam.
- Nem is rossz! Mennyi idő telet el azóta, mióta itt vagyok! Három-négy nap?! Sokat fejlődtél kölyök! Bölcs jól döntött, hogy téged választott...- ugrott nekem újra, ahogyan megakasztottam a kardommal- … heee... igen jól hallod, csak azért vagy itt, azért tanított Temari, mert parancsba adták neki, a vén bölcs... hogy te lehess az új teste és végre szabad lehessen, de ezt nem fogom hagyni! -lökött el magától, ahogyan érezni lehetett, hogy mekkora ereje is van- Akuma-sama jól mondta, ha benned éled újjá és nem őbenne, akkor minden elfog veszni! -szorította meg a kardját, még jobban- Nem fogom hagyni, hogy a nő akiben minden bizalmam van, ne tudja beteljesíteni az álmát!
- Na ne szórakozz velem... Soha nem is akartam a bölcs erejét és ezt neki is megmondta, hogy bármennyire is szeretné, a saját utamat fogom járni. De ne érts félre, azt sem fogom hagyni, hogy te vagy Akuma szerezzétek meg az ő erejét! Kiáltottam el magam, ahogyan a kardom pengéjének a hegyét a földbe szúrtam.
- Itt és most megfogadom, hogy habozás és kételkedés nélkül, az utolsó csepp véremig harcolni fogok veled. Nem álok le mindaddig, amíg be nem fejeztem azt, amit még Sunagakureben elkezdtem! Méghozzá a kettőnk harcát! Kiáltok fel, ezzel teljessé téve a Ceremóniát (Gitou) és felszabadítva mindazt az erőt, melyet az edzés alatt is sikerült. Amint Hana pont úgy kezd ragyogni, izzani, mint akkor, már meg is indulok ellenfelem felé és egy gyors vágássorozatot intézek felé, mely egy fentről indított átlós vágásból, majd egy oldal irányú vízszintes suhintásból állt, végül egy ügyes szúrással befejeztem a támadást.
A férfi elmosolyodott Hana izzását látván, de nem szólalt meg, inkább megvárta hogy támadjak. Már az első csapáskor éreztem valamit furcsát. Nem magamban, nem a kardban, nem is a külvilágban, hanem az ellenfélben. Minden egyes támadásom elől, könnyű szerrel tért ki, hajolt el, vagy éppen akasztotta azt meg, ahogyan az utolsó szúrásomnál már nemcsak védekezett. A kardjával nemcsak megakasztotta Hana-t, hanem egy ügyes csavarással még el is sikerült löknie tőlem felfelé ami egyet jelentett azzal, hogy teljesen védtelenné vált a testem. A kardja pengéje éppen hogy elért miközben hátraugrottam, s ezzel egy mély vágást ejtett a hasamon.
- Ez közel volt! Jól vagy? -kérdezte Hana aggódva. Hát mit is válaszolhattam volna rá mint hogy igen, de nem úgy éreztem. A lélegzetvételem felgyorsult, a hasam fájt, sajgott, a mozgás nehezebbé vált, erőtlenül is, de úgy éreztem, hogy a kezem ott kell tartanod a seben. - Ez a férfi erős!
- Haha... na mi van!? Nem azt mondat , hogy túlszárnyaltál engem! Akkor mutasd be azt erőt, mert ez bemelegítésnek is rossz volt! -nevetett hangosan- Azt hiszed, hogy amit az a nyavalyás menyét tanított neked, ér is valamit? -nézett rám mosolygó arccal, teljesen nyugodt volt- Akuma -sama a mesterem! Ő tanított meg a kard használatára és hogyan kellene kiaknáznom a dühöt és a keserűséget a szívemből! Ez tesz engem erőssé kölyök! De...- emelte felé ismét a kardját!- Neked már nem lesz alkalmad megtapasztalni az ő erejét!
Abban a pillanatban eltűnt a szemem elől, ahogyan Hana kiáltását hallottam csak! „Vigyáz! Felülről!” de a látásom homályos volt, a testem lassú. Hana-t hiába emeltem a magasba, az ellenség kardja egyszerűen félresodorta őt, ahogyan keresztülszántotta a mellkasom. Nem éreztem semmit, csak egyszerűen eldőltem, ahogyan teljesen megbénultam. Minden erő elszállt a testemből, nem érezve semmit, kivéve azt a nyomó apró kis sújt a mellkasnál, ahogyan Hana síró arca hajol fölém. Kezeivel a vérzést próbálta elállítani, ahogyan könnyei az arcomra hullottak. Nem hallottam semmit abból amit mit mondott közben. Egyre távolibbnak láttam őt, ahogyan a szemem lassan elnehezült és lecsukódott. Tudtam mi történik, de nem számítottam erre. *Vajon ez lenne a halál? Hehe, vicces, az ember azt gondolná, hogy kínkeserves fájdalmak közepette veszünk oda... Tehát ez lenne az utam vége?!*
Nem, még nem! Éreztem, hogy az erő lassan visszatér a testembe, de nem annyira, hogy mozdulni tudjak. A szemhéjam lassan újra kinyílt, de nehéz volt fenntartani. Hallani lehetett Hana sírását, ahogyan a testen fölé borult, majd váratlanul felém néz és átölel.
- Gumenasai!/Sajnálom!- mondta ki újra és újra és újra, ahogyan a könnyei eláztatták az arcom, de tisztán láttam őt. A férfi felém közeledett. Pont a szemembe bámult és mondott valamit, de azt már nem hallottam, hogy mit . A kardját komótosan emelte a levegőbe, ahogyan odaért mellém. Hana nem foglalkozott vele, ahogyan lesújtott.
Nem talált el. A kard félúton megállt, ahogyan egy másik hangot hallottam meg.
Minden megszűnt körülöttem, ahogyan ugyanott, abban a világos helyiségben találtam magam. A bölcs ellőttem lebegett.
- Nos? Milyen volt? Most már tudod, hogy milyen erős az ellenfeled és felismerted a saját gyengeséged! Tényleg így akarsz meghalni? Ilyen tétlenül, ilyen állapotban, egy ilyen helyen? - Nem akarok így meghalni! Még mindég nem vagyok elég erős hozzá képest és nem tudom, hogy mit kellene tennünk azért, hogy végre a menyétek és a hazaiak megnyugodhassanak. Bármit megtennék ezért a célért. Kérlek mond meg, hogy mi az én valódi utam, mi az amit tennem kell? Kérdeztem a bölcstől, ahogyan a kezemet immáron megtudtam emelni egy kicsit és rátettem Hana kezére, mely a mellkasomon foglalt helyet és figyeltem.
- Hogy mi a te utad? -kérdezett vissza ahogyan elgondolkodott- Ez egy igencsak jó és helyén álló kérdés. Te azt hiszem te még mindig nem tudod a választ. Mert minden ami eddig elhangzott, igaz volt, minden egyes szó, apró kis darabja annak, ami az utadat mutatja majd meg. - A Menyét külalakja lassan megváltozott, ahogyan egyre öregebb és ráncosabb lett, a háta meggörnyedt és végre tényleg olyan alakja volt, mind annak akit egy olyan névvel illethetnek, mint a „Vén Bölcs”!
Hangok jelentek meg a fejemben, össze vissza, az emlékeim, a gondolataim, az elhangzott beszélgetések amelyeket a bölcs vetített és melyeknek hála, végre láthattad azt az utat, melyet választanod kell. Nem értetted mi történik, a szavak össze vissza mindenhonnét érkeztek, beszélgetések és minden egyes dolog, mely eddig történt veled. A fehérségben azonban megjelent egy út, egy fekete út, ahogyan nem messze tőlem egy tüköré alakult át.
Tükörré mely hívogatott. Magam sem értettem, hogy miért teszem, de odasétáltam hozzá, nem tudtam ellenállni neki, hogy megnézem, hogy megérintsem, de ahogyan a kezem a tükörhöz ért, olyan érzés volt, mintha vízbe nyúltam volna. Apró kis fodrok jelentek meg rajta, ahogyan a feketeség közepette én magam jelentem meg benne. Saját magamat néztem.
- Mi látsz? - kérdezte a menyét, mintha nem is látná azt amit én. A válaszom egyszerű volt, nem volt mit látni, saját magamon kívül. - És mit érzel? -kérdezett ismét, bár erre magam sem tudtam rájönni. Nem szomorúságot, hanem csak vágyat, hogy erősebbé váljak, igen azt éreztem, valamint még egy fontos dolgot, hogy képes legyek megfelelni az elvárásoknak. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam a tükör megrepedt, s hangok, melyek eddig szüntelen körülvettek, az emlékek eltűntek, ahogyan csak egyetlen egy hangot hallottam. Kenyuurei-ért.
„ Az előző tanítványom, ő volt a legerősebb a legtehetségesebb shinobi akit valaha láttam. Egy pillanat alatt szárnyalt túl engemet, pedig fiatalabb volt Temari-nál is. Lenyűgöző tehetség volt a maga nevében, olyan, aki egy évtizedben csak egyszer születik, de amilyen képességekkel született, olyan tetteket vitt véghez. Ő nem a kard útját választotta, hanem a démonét. Elragadta a sötétség és mára nem az, aki gyerekként volt. Hát az élet ilyen szeszélyes. Amit eltervezz, sohasem úgy alakul, amire várunk, amire számítunk, néha nem teljesen váltja be a hozzá fűződő reményeket . Téged a szüleid érdekelnek és az felelősség, melyet akaratod ellenére a válladra raktunk. Talán ez volt az oka annak is, hogy ő más utat választott. Annyira boldog voltam, hogy ő lehet a tanítványom, annyit aranyos és okos kislány volt, akit még sohasem láttam azelőtt. Nem akarta megváltani a világot, nem érdekelte semmi sem, csak tanulni akart, örült annak, hogy én taníthatom, hogy az apjának nevezhet engem, hogy valaki végre törődik vele. Most, hogy belegondolok, amikor ráleltem az erdőben, csak egy koszos kis gyerek volt, célok és álmok nélkül. Mindent megadtam neki, de valószínűleg csak az egyre nagyobb súlyokat érezte a vállán, ezért is hagyott itt és lépett a démon útjára.”
Rögvest ezután a férfi hangját hallottam újra.
„ Akuma-sama jól mondta, ha benned éled újjá és nem őbenne, akkor minden elfog veszni! Nem fogom hagyni, hogy a nő akiben minden bizalmam van, ne tudja beteljesíteni az álmát!”
- Tisztán látod már?? néztem újra a tükörbe, de nem magamat, hanem egy ismeretlen lányt láttam benne, ki engem néz és a szemei szomorúak, kétségbeesettek. - A te utad tényleg nem az, hogy a gazdatestem legyél és hogy békét hozz a világra, hanem, hogy hogy leved az ő válláról a terhet, mely letaszította a helyes útjáról őt, mert valójában ő az akiben.... -tudtad mit fog mondani, ezért helyette fejeztem be a mondatot. -ő az akiben újjá kell születnie! Amint kimondtam ezt, vettem egy mély levegőt és felsóhajtottam. Fejemet jobbra-balra lóbálva közeledtem a menyét felé, majd amikor odaértem hozzá, leguggoltam mellé, majd a kezemet a vállára tettem. - Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy újjászülethessen benne. Mondtam ki kedves arccal, ahogyan felálltam, majd magabiztosan néztem előre a fehérségbe. - Azonban még mindég van egy bökkenő nem? Az a férfi még mindég odakint van és azzal a céllal, hogy megszerezze az erőt és hogy elpusztítson mindent és senki sincs olyan állapotban, hogy megtudná állítani őt, beleértve engemet is. Ha most kimennék... Hirtelen abbahagyom a mondatot, ahogyan a tekintetem megrezzent, miközben a távolt néztem, mintha egy olyan személyt láttam volna akire a legkevésbé sem számítottam. Habár nem volt senki sem ott, mintha csak egy pillanatra saját magam körvonala jelent volna meg árnyékként a távolban, azonban rögtön el is tűnt. - Értem. Mondtam, ahogyan lecsuktam a szememet, miközben a fejem az ég felé nézett. *Ismét kételkedni kezdtem magamban? Nem, akkor teljes valójában megjelent volna.* Mosolyodtam el, majd a szememet kinyitva az öregre néztem. - Nem, egy valaki van, aki szembe tud szállni vele, egyvalaki akivel nekem is szembe kell szállnom minden egyes reggel a tükör előtt. Baa~san! Bízz csak rám mindent... de kérlek engedj ki ingen engem és Temarit, hogy véghezvihessem a rám kiszabott feladatot! Jelentettem ki, ahogyan mélyen a szemébe néztem a bölcsnek, és láthatta a szemeimben, a nyugalmat és a teljes magabiztosságot.
A bölcs elmosolyodott kijelentésemen, ahogyan újra koppintott egyet a botjával a nem látható, de mégis jól érzett talajon, ahogyan egyre halványabban kezdtem látni újra mindent.
- Nem kell aggódnod! Neked adom az erőm egy részét, hogy sikerrel tudj járni ezúttal! De ne feled el, hogy az az ember vetitti ki annak a gyűlöletnek és kétségbeesésnek apró kis szikráját, melyet Akuma is érez!
Foszlot szét ismét minden a szemem láttára, ahogyan rájöttem, hogy amit láttam, az nem hallucináció volt, hanem a valóság. Éreztem Hana kezét, mely a mellkasomon nyugodott, s láttam a kardot mely éppen lesújtani készült. Lassan, mintha egy lassított filmet néztem volna és melyet nem lehet ezúttal megállítani. Láttam Hana riadt arcát, ahogyan levette az ellenségről a szemét és láttam azt is, hogy megrémül a hallás csapástól mely engem akar elérni. De nem éreztem fájdalmat sehol. Sokkal inkább kirobbanó erőt és megnyugvást, de ami ennél is furcsább volt, hogy teljesen magabiztosság kerített hatalmába.
A kard pedig begyorsult, ahogyan lecsapott. Magam sem tudtam, hogy miért emeltem fel a kezemet és próbáltam puszta kézzel megállítani a fegyvert, egyszerűen tudtam, hogy sikerülni fog és valóban. A kard egyszerűen, mintha betonba ütközött volna, úgy csattant a tenyeremen, ahogyan megragadtam a pengét.
- Ez nem lehet! -nézett rám értetlenül a férfi, ahogyan megpróbálta megmozdítani a kardot, de nem járt sikerrel. Épphogy szorítottam a kardot és még így sem volt képes kirántani a kezemből.
- Sa..i...to....- hallottam Hana hangját, ahogyan elvette a kezét a hasamról. A keze tiszta vér volt, de az arcára volt írva, hogy ami ilyenné tette a kezét, már nincs. A vágás a hasamon eltűnt, ahogyan lassan felálltam.
- Sikerrel jártál, de hogyan?! Nekem kellett volna elnyernem ezt az erőt! Hogyan voltál rá képes? -kiabált rád a jounin, ahogyan a kezem megfeszült a kard pengéjén és apró darabokra törtem azt. - Ez nem lehet... ki kell jutnom innen! Idebent azzal az erővel felvértezve, nem lehet esélyem ellened! -ugrott hátra, ahogyan kézjelekbe kezdett.
- Na ha majd lesznek unokáim, lesz mit mesélni nekik, bár gyanús, hogy úgy sem hinnének nekem. Azt hajtogatnák, hogy egy kézzel egy kardot, papóó, te megőrültél... Viccelődtem egy kicsit, majd tekintetem komollyá vált, ahogyan a férfit néztem aki éppen kézpecsétekbe kezdett bele. - Onegai/(Kérlek) Hana! Mondtam a lánynak, ahogyan ő tudta, hogy mit is akarok pontosan. Azonnal át is alakult karddá, ahogyan én nagy erővel meglendítettem és eldobtam a férfi felé. Nem lett volna időm arra, hogy megközelítsem, mert már sok pecsétet megformált. Hana, a brutális erőnek köszönhetően, mely a testemben áradt szerte, villámsebesen hasította át a levegőt és a férfi bal kézfejét teljes egészében levágva, a vállában állapodott meg.
A világ kezdett megváltozni, a táj vibrálni kezdett, pont olyan volt, mint amikor egy illúzió kezd szertefoszlani. A férfi teste körüli vértócsa egyre nagyobb lett, ahogyan közelebb sétáltam hozzá és belenéztem a mosolygó arcába.
- He... Akuma-san ellen ez nagyon kevés lesz!- nevetett fel, ahogyan a nevetés halk mosolya változott, elégedett mosollyá, ahogyan minden kezdett szertefoszlani és a föld megremegett.
- Saito!- hallottam Hana hangját! - Ez a dimenzió az ő elméje mélyén volt, azzal, hogy itt vagyunk most és ő meghalt, a világ össze fog omlani!- vette fel újra az alakját- És én újra csak a néma kardod leszek! -mosolygott rám, ahogyan átölelt. - Meneküljünk, mert különben mi is eltűnünk ebben a dimenzióban!- ragadta meg a kezem, ahogyan a kijárat felé kezdett futni, de akárhogy is akartuk a kijárat egyre és egyre távolabb került tőlünk, ahogyan mögöttünk mindent elnyelt a sötétség. Éreztem, hogy nem fog sikerülni, hogy nem juttok ki élve innen.
„Megvan hozzá az erőd, hogy megmentsd őt!” halottam a bölcs hangját „Vagy hogy megmentsd magadat! Annyi erőt adtam, hogy erre képes vagy erre egy pillanatig. De ezzel el is veszíted azt a megszerzett erőt, melynek a birtokába jutottál! Döntsd helyesen!”
A bölcs szavait meghallva csak egy választás maradt számomra, mely keserű volt elfogadni. Sóhajtottam egy nagyot, majd amikor Hana megfogta a kezem és futni kezdett, én nem mozdultam és elengedtem a kezét. Még pár kedves szót a fülébe súgtam, majd mintha akaratomon kívül mozdult volna a kezem, megformáltam pár pecsétet, mire a lány, eltűnt, és csak én maradtam az összeomlás szélén álló világban. A sötétség egyre nagyobb területet nyelt, többek között a kijáratot is, ezáltal lehetetlenné téve számomra a menekülést. - Kenyuureinek igaza volt, ez a világ tényleg veszélyes... Nem gondoltam volna hogy ennyi kemény pillanatot fog majd nekem okozni. Hehe. Kuncogtam fel halkan, ahogyan leültem a földre, majd gondolkodóba estem. - Szóval nem fogom újra látni Hanát igazi alakjában? Lehet, hogy rossz döntést hoztam?! Hát ez nemsokára úgyis kiderül. Beszéltem még az orrom alatt, mielőtt még engem is ellepett volna a közelgő sötétség, bár már erre sem kellett sokat várni. Lassan de biztosan én is eltűntem magával a világgal együtt és egy sötét "űrben" kezdtem el lebegni mozdulatlanul. Végtagjaimat nem tudtam mozgatni, egyedül a fejem volt az amit valamennyire tudtam mozgatni, bár ez elég is volt ahhoz, hogy tudjam, még nincs vége a történetnek és erről az is meggyőzött, hogy a bölcs egy villanás közepette jelent meg előttem, majd elmondta, hogy én más vagyok, más mert én a társaimért, a barátaimért élek és nem a jövőért. Ezt követően botjával egyszerűen leszakította rólam azt a kevés ruházatot is ami a felső testemen volt, majd elmondta, hogy megadja nekem a kulcsot, mellyel fel tudom használni az erejét. A kezét a mellkasomra tette és egy furcsa jel/szimbólum jelent meg, mely maga a kulcs lehetett, majd még végül figyelmeztetett engem, hogy az ereje nem játék, ha használom, magamat is elpusztíthatom vele.
- Megteszek mindent, hogy az utódod ismét köztünk lehessen készen arra, hogy beteljesítse akaratodat. Jelentettem ki neki utolsó szavaimmal, majd eltűnt a szemem elől és én lassan felébredtem. Miután kinyitottam szemem, a menyéteket pillantottam meg, akik végig támogattak engem. Lassan felálltam a földről, majd a hátamhoz kaptam, ahol éreztem Hanát, amitől egyszerre voltam boldog és szomorú. Örültem, hogy ismét velem van, de szomorú voltam, hogy nem tudtam segíteni rajta. Ezek után magam mellé néztem, ahol Temarit láttam eszméletlenül a földön fekve, testén tele sebekkel.
- Tadaima! Mondtam ahogyan boldogan visszafeküdtem a földre, tudván, hogy a döntésemmel nem csak Hanát és Temarit sikerült megmentenem, hanem saját magamat is.
"Íme hát az a történet, melynek köszönhetően közelebb kerültem a menyétek falujához, Sunagakurehoz, Temarihoz, de leginkább önmagamhoz. A megpróbáltatások sorát követően valószínűleg jómagam is felnőttem, melyet a falum egy speciális előléptetéssel erősített meg. Haramino Saito többé már nem egy szürke genin a zsenik és a tehetségesek világában, hanem egy Tokubetsu Jounin, egy ember, egy fiú akinek útja még most sem ért véget, ugyanis nem ő az kiben újjá kell születnie a bölcsnek, hanem Akumaban. Saito maga nem más a történetben mint egy Hős aki birtokába került annak a spirituális erőnek, melyet még ember nem látott."
Mesélő: Karin
Helyszín: Fák országa / Fumiyuubo erdőség
Jelenlegi chakraszint: 430
Jutalom: Egy pecsét a mellkasomon, melyet feltörve a bölcs erejének egy része a testembe áramlik, bárhol is legyek. Ez extra gyorsaságot, erőt, megnövekedett érzékelési képességet jelent, valamint a chakrám, a jutsujaim kétszer olyan erősek lesznek.
Hátrány: Minden egyes használattal a lelkem egy apró szilánkját pusztítom el, ezzel saját magam kárhozatra ítélve.
Huramino Saito- Játékos
- Tartózkodási hely : Az álom és a valóság határán, hol az édes rémálmok valóra válnak egy lány képében
Adatlap
Szint: A
Rang: Tokubetsu Jounin
Chakraszint: 511
Re: Huramino Saito
Orochimaru (Inaktív) Vas. Okt. 21 2012, 10:33
Nagyon tetszett, +16 chakra jár érte.
Orochimaru (Inaktív)- Inaktív
Adatlap
Szint: S
Rang: Ex-Kage, Sannin
Chakraszint: Ha tudnád.....
Re: Huramino Saito
Huramino Saito Vas. Nov. 18 2012, 11:22
Harmadik rész: A menyétek birodalmában
Bónusz fejezet: Sunagakure hőse, Huramino Saito no Monogatari
"Igaz legutóbb azt mondtam, hogy az lesz az utolsó fejezet a menyétek birodalmából, azonban van még egy rövidke történet mely az után történt, hogy legyőztem azt a férfit aki felbolygatta egész Sunagakuret és a menyétek faluját. Így történt, hogy egy, az utolsón túlnyúló bónusz fejezetet kaptok tőlem."
Testem minden porcikája sajgott, tele volt minden pontja kisebb nagyobb sebekkel, melyet a Fumijuubo erdőben töltött időm alatt szereztem, bár nem is csoda, hogy ilyen állapotba kerültem, hisz egy nálam sokkalta erősebb ellenfélbe botlottam bele. Egy olyan ellenfélbe melyet maguk a menyétek már nem bírtak kezelni, így egyedül bennem helyezhették el reményeiket. Hosszas megpróbáltatásokat, edzéseket, véres küzdelmeket követően sikerült felülkerekednem Akuma követőjén és ezzel megmentettem magukat a menyéteket és egyben Sunagakuret is. Ha ez nem lett volna elég, még a Kazekage nővérét is visszahoztam egy olyan világból, melyből még senki sem tért vissza, kivéve egyetlen egy személyt, aki Rokudou-sennin tanítványának mondta magát, bár az is már több száz éve történt.
Tehát valahogy így esett meg az, hogy Sunagakure kórházába kötöttem ki egy ágyon, méghozzá úgy, hogy testem körbe volt bugyolálva különféle kötésekkel. Már körülbelül egy hete tartózkodtam a kórházban, azonban a családomon kívül nem igazán látogatott meg engem senki sem, ráadásul még nekik sem mondhattam semmit arról, hogy mi történt, hogy miért kerültem kórházba ilyen súlyos állapotban. Talán ez a legrosszabb, legkellemetlenebb dolog a világon, a tény amikor a szüleid faggatnak arról, hogy mi történt velem, aggódnak értem én pedig csak meg sem tudom nyugtatni őket, nem tudom elmondani nekik, hogy miért is vagyok ott ahol.
- Nem kerültem semmiféle bajba, nyugodjatok meg... pusztán edzés közben kétbalkezeskedtem egyet és ezért vagyok így agyonbugyolálva, bár már érzem, hogy gyógyulgatok, nem fájnak annyira a sebeim. Mondtam mosolyogva az édesanyámnak és a mellette álló apámnak, bár ezzel sem hatottam meg őket nagyon, mindkettejük arcán ott ült az értetlenség és a félelem, a félelem, hogy a következő alkalommal akár el is veszíthetnek. Bár ezen arckifejezések érthetőek is, hisz egy ismeretlen férfival tűntem el aki egy Jouninnak állította be magát, majd csak hetek múlva kerültem elő eszméletlen állapotban.
Eme lehangoló légkör lengte be a szobám környékét, melyet egy halk kopogtatás tört meg. A szoba ajtaján egy szemüveges, hosszú szőke hajú nő lépett be aki ak egy kiköpött könyvmolyra hasonlított.
- Elnézésüket kell, hogy kérjem amiért megszakítom a családi beszélgetést azonban Saito-donoval, az elmúlt egy hét eseményeiről kell négyszemközt beszélnem. Addig is arra kell kérjem önöket, hogy menyenek el Sunagakure főterére, ugyanis a Kazekagenak egy rövid bejelenteni valója van a lakosság felé. Közölte a nő teljesen hivatalos formában a dolog, majd hogy erre a hivatalos formára rá tegyen még egy lapáttal, egy címeres pecsétet mutatott fel, mely magának a Szél Országának Daimyou-jának hivatalos jelképe. Szüleim mi mást tehettek volna, bólintottak egyet, majd a kórház szobájából kilépve magunkra hagytak.
- Még egyszer elnézését kell kérnem Saito-dono a váratlan felbukkanásom miatt, azonban fontos elintéznivalónk akadt, így kérem öltözzön fel és készüljön fel egy rövid sétára a faluban. Mondta a nő, majd elhúzta az ágyam melletti elkerítő függönyt. - Mit akar tőlem a Daimyou? Már mindent elmondtam azzal kapcsolatban amit tudok... Annál több emléket már nem tudok kicsikarni magamból. Mondtam miközben a nadrágomat húztam magamra. - Nem kell aggódnod, az a vizsgálat már rég lefutott, ami miatt itt vagyok, az teljesen más jellegű. Mondta, pár lépést távolodott tőlem. - Sunagakure Kazekageja és Daimyouja szeretné látni magát személyesen, ezért is kell, hogy velem jöjjön. Ekkorra már elkészültem az öltözködéssel ezért elhúztam az elválasztót, majd kíváncsian néztem a nőre, akinek arcára egy buja vigyor ült. - Akkor indulhatunk? Kérdezte, amire bólintottam egyet, majd lassan elindultunk. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mit is akar tőlem a Kazekage, ráadásul még maga a Daimyou is. Testem egészét átjárta a szorongás és idegességemben egész út alatt a hajamat dörzsölgettem. Ez amolyan rossz szokásom volt, ha valami nyomasztott, vagy esetleg várakoznom kellett, öntudatlanul is a hajam kis tincsével kezdek el játszadozni.
Körülbelül egy fél órát sétáltunk teljes csendben, mire a falu főterére értünk ami zsúfolásig tömve volt emberekkel. Igaz ez az út lehetett volna sokkal rövidebb is, ugyanis a nő akit követtem, keresztbe-kasba szelte át az utcákat, mintha nem tudná hogy hová vezet az adott utca amin jár.
- Anoo~ ezért kellett annyit sétálni? Valamint miért van itt ez a sok ember? Kérdeztem, majd eszembe jutott, hogy még a kórház szobájában említette, hogy a Kazekagenak egy bejelenteni valója van a falu lakosainak számára. *Tehát meg kell várnom a bejelentést, és csak utána tudjuk lerendezni ezt a kellemetlen ügyet, bármiről is legyen szó?!*
- Pszt! tette az ujját a szája elé, csendre intve, majd a Kazekage felé mutatott aki éppen abban a pillanatban állt ki a tömeg elé.
- Köszönöm, hogy mindannyian eljöttek. Egy fontos bejelenteni valóm van mindenki számára. Nyilván önöket is aggasztja az a dolog ami pár napja történt és pusztított Sunagakure no satoban. Eddig nem tudtunk pontos információkkal szolgálni maguknak az esettel kapcsolatban, azonban ez mára megváltozott. Falunkat egy elbukott shinobi támadta meg az éjszaka leple alatt, elpusztítva ezzel a falu egy jelentősebb részét. Ráadásul a támadás alatt, az említett shinobi elrabolta a testvéremet, Temarit is hogy ezzel nyomást gyakoroljon rám. Ám fondorlatos cselszövései mind meghiúsultak falunk shinobijainak, de legfőképp egy személynek közreműködésének köszönhetően. Az a személy falunk egyik nagyra törő geninje aki a saját életét kockáztatta azzal, hogy megvédje faluját, valamint egy másik nemzetet is. Eme Genin hosszú megpróbáltatásokon ment keresztül, fájdalmas küzdelmekben vett részt, majd végül legyőzte a shinobit és visszahozta Temarit a biztos halálból... Itt hagyott egy kisebb szünetet, míg az ország Daimyouja besétált mellé. -...ezért én és és az ország Daimyou ezt a személyt a falu hősének nevezzük ki és egy speciális ranggal látjuk el. Hogy ki is ez a személy aki megmentette a falunkat? Röviden csak annyit kell tudni róla, hogy szorgosan törtet felfelé, hogy a legjobbak közé tartotton és nagy tisztelettel, valamint szeretettel viseltet a falujával szemben. Huramino Saito! Kérlek fáradj ide mellém, hogy az egész falu láthassa, ki is volt az a személy aki megóvta a nyugodt éjszakáinkat! Mondta, majd kezét egyenesen felém nyújtotta. A hír teljesen lesokkolt, szó szerint nem tudtam se köpni se nyelni, annyira meg voltam illetődve. Az alig pár perces bambulásom után, lábaim maguktól megindultak és azt vettem észre, hogy már ott állok Gaara mellett.
- A mai naptól fogva a falunk egyik különleges shinobija leszel, aki egyedül birtokolja azt a rangot amit most adni fogok neked. Ez a rang pedig nem más mint a Tokubetsu Jounin! Ekkor jobb kezével átnyújtott nekem egy taktikai mellényt. - Köszönöm az elismerést Kazekage-sama, Daimyou! Csak ennyit tudtam válaszolni nagy meglepődöttségemben, ám a java még csak ekkor jött. A Daimyou előlépett, majd az emberek felé szólt. - Mindenki csapja össze tenyerét és üdvözöljétek Sunagakure... nem, a Szél országának Hősét! Az emberek ekkor olyan hangosan kezdtek el tapsolni, fütyörészni, éljenezni, melyet azelőtt még sohasem tapasztalta.
- Éljen! -Éljen Saito! -Arigatou! -Éljen a Hős! - Hurrááá'!
Mindeközben Temari is odasétált mellém, kezét a vállamra tette, majd a szokásos szúrós tekintetével nézett rám, mintha valami rosszat tettem volna.
- Végre felnőtté lettél! Az én utam befejeződött ezennel, csak ennyi szerep jutott nekem a történetedben, mert mostantól ,nem mind a tanítványom, hanem mind a bajtársam gondolok rád! Örülök, hogy életben vagy! Mondta, majd kacsintott egyet rám és csatlakozott az éljenző tömeghez. A temérdek ember között megláttam a szüleimet és arckifejezésük a mai napig a fejembe vésődött. Édesanyám könnyeket hullajtott örömében, míg apám olyan erővel tapsolt, hogy a felgyülemlett tömegből senki sem vehette fel vele a versenyt.
" Ez hát a Jouninná válásomnak körülménye. Ki gondolta volna, hogy egy olyan srácból, akiben épphogy megvoltak a feltételei annak, hogy járhasson a ninja akadémiára, akinek felmenői között csak az ükszülei voltak shinobik, akit hosszú éveken keresztül gúnyoltak és cukkoltak azzal, hogy sohasem lesz belőle igazi ninja, valaha elér ezt a rangot és megtiszteltetést. Ez hát mára a történetem, legközelebbi alkalommal már a saját kis csapatommal jelentkezem. "
Mesélő: Karin, Kushina
Helyszín: Fák országa / Fumiyuubo erdőség, Sunagakure kórháza, Sunagakure utcái
Jelenlegi chakraszint: 446
Jutalom: Tokubetsu Jounin rang, Falu Hősének címe
Bónusz fejezet: Sunagakure hőse, Huramino Saito no Monogatari
"Igaz legutóbb azt mondtam, hogy az lesz az utolsó fejezet a menyétek birodalmából, azonban van még egy rövidke történet mely az után történt, hogy legyőztem azt a férfit aki felbolygatta egész Sunagakuret és a menyétek faluját. Így történt, hogy egy, az utolsón túlnyúló bónusz fejezetet kaptok tőlem."
Testem minden porcikája sajgott, tele volt minden pontja kisebb nagyobb sebekkel, melyet a Fumijuubo erdőben töltött időm alatt szereztem, bár nem is csoda, hogy ilyen állapotba kerültem, hisz egy nálam sokkalta erősebb ellenfélbe botlottam bele. Egy olyan ellenfélbe melyet maguk a menyétek már nem bírtak kezelni, így egyedül bennem helyezhették el reményeiket. Hosszas megpróbáltatásokat, edzéseket, véres küzdelmeket követően sikerült felülkerekednem Akuma követőjén és ezzel megmentettem magukat a menyéteket és egyben Sunagakuret is. Ha ez nem lett volna elég, még a Kazekage nővérét is visszahoztam egy olyan világból, melyből még senki sem tért vissza, kivéve egyetlen egy személyt, aki Rokudou-sennin tanítványának mondta magát, bár az is már több száz éve történt.
Tehát valahogy így esett meg az, hogy Sunagakure kórházába kötöttem ki egy ágyon, méghozzá úgy, hogy testem körbe volt bugyolálva különféle kötésekkel. Már körülbelül egy hete tartózkodtam a kórházban, azonban a családomon kívül nem igazán látogatott meg engem senki sem, ráadásul még nekik sem mondhattam semmit arról, hogy mi történt, hogy miért kerültem kórházba ilyen súlyos állapotban. Talán ez a legrosszabb, legkellemetlenebb dolog a világon, a tény amikor a szüleid faggatnak arról, hogy mi történt velem, aggódnak értem én pedig csak meg sem tudom nyugtatni őket, nem tudom elmondani nekik, hogy miért is vagyok ott ahol.
- Nem kerültem semmiféle bajba, nyugodjatok meg... pusztán edzés közben kétbalkezeskedtem egyet és ezért vagyok így agyonbugyolálva, bár már érzem, hogy gyógyulgatok, nem fájnak annyira a sebeim. Mondtam mosolyogva az édesanyámnak és a mellette álló apámnak, bár ezzel sem hatottam meg őket nagyon, mindkettejük arcán ott ült az értetlenség és a félelem, a félelem, hogy a következő alkalommal akár el is veszíthetnek. Bár ezen arckifejezések érthetőek is, hisz egy ismeretlen férfival tűntem el aki egy Jouninnak állította be magát, majd csak hetek múlva kerültem elő eszméletlen állapotban.
Eme lehangoló légkör lengte be a szobám környékét, melyet egy halk kopogtatás tört meg. A szoba ajtaján egy szemüveges, hosszú szőke hajú nő lépett be aki ak egy kiköpött könyvmolyra hasonlított.
- Elnézésüket kell, hogy kérjem amiért megszakítom a családi beszélgetést azonban Saito-donoval, az elmúlt egy hét eseményeiről kell négyszemközt beszélnem. Addig is arra kell kérjem önöket, hogy menyenek el Sunagakure főterére, ugyanis a Kazekagenak egy rövid bejelenteni valója van a lakosság felé. Közölte a nő teljesen hivatalos formában a dolog, majd hogy erre a hivatalos formára rá tegyen még egy lapáttal, egy címeres pecsétet mutatott fel, mely magának a Szél Országának Daimyou-jának hivatalos jelképe. Szüleim mi mást tehettek volna, bólintottak egyet, majd a kórház szobájából kilépve magunkra hagytak.
- Még egyszer elnézését kell kérnem Saito-dono a váratlan felbukkanásom miatt, azonban fontos elintéznivalónk akadt, így kérem öltözzön fel és készüljön fel egy rövid sétára a faluban. Mondta a nő, majd elhúzta az ágyam melletti elkerítő függönyt. - Mit akar tőlem a Daimyou? Már mindent elmondtam azzal kapcsolatban amit tudok... Annál több emléket már nem tudok kicsikarni magamból. Mondtam miközben a nadrágomat húztam magamra. - Nem kell aggódnod, az a vizsgálat már rég lefutott, ami miatt itt vagyok, az teljesen más jellegű. Mondta, pár lépést távolodott tőlem. - Sunagakure Kazekageja és Daimyouja szeretné látni magát személyesen, ezért is kell, hogy velem jöjjön. Ekkorra már elkészültem az öltözködéssel ezért elhúztam az elválasztót, majd kíváncsian néztem a nőre, akinek arcára egy buja vigyor ült. - Akkor indulhatunk? Kérdezte, amire bólintottam egyet, majd lassan elindultunk. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mit is akar tőlem a Kazekage, ráadásul még maga a Daimyou is. Testem egészét átjárta a szorongás és idegességemben egész út alatt a hajamat dörzsölgettem. Ez amolyan rossz szokásom volt, ha valami nyomasztott, vagy esetleg várakoznom kellett, öntudatlanul is a hajam kis tincsével kezdek el játszadozni.
Körülbelül egy fél órát sétáltunk teljes csendben, mire a falu főterére értünk ami zsúfolásig tömve volt emberekkel. Igaz ez az út lehetett volna sokkal rövidebb is, ugyanis a nő akit követtem, keresztbe-kasba szelte át az utcákat, mintha nem tudná hogy hová vezet az adott utca amin jár.
- Anoo~ ezért kellett annyit sétálni? Valamint miért van itt ez a sok ember? Kérdeztem, majd eszembe jutott, hogy még a kórház szobájában említette, hogy a Kazekagenak egy bejelenteni valója van a falu lakosainak számára. *Tehát meg kell várnom a bejelentést, és csak utána tudjuk lerendezni ezt a kellemetlen ügyet, bármiről is legyen szó?!*
- Pszt! tette az ujját a szája elé, csendre intve, majd a Kazekage felé mutatott aki éppen abban a pillanatban állt ki a tömeg elé.
- Köszönöm, hogy mindannyian eljöttek. Egy fontos bejelenteni valóm van mindenki számára. Nyilván önöket is aggasztja az a dolog ami pár napja történt és pusztított Sunagakure no satoban. Eddig nem tudtunk pontos információkkal szolgálni maguknak az esettel kapcsolatban, azonban ez mára megváltozott. Falunkat egy elbukott shinobi támadta meg az éjszaka leple alatt, elpusztítva ezzel a falu egy jelentősebb részét. Ráadásul a támadás alatt, az említett shinobi elrabolta a testvéremet, Temarit is hogy ezzel nyomást gyakoroljon rám. Ám fondorlatos cselszövései mind meghiúsultak falunk shinobijainak, de legfőképp egy személynek közreműködésének köszönhetően. Az a személy falunk egyik nagyra törő geninje aki a saját életét kockáztatta azzal, hogy megvédje faluját, valamint egy másik nemzetet is. Eme Genin hosszú megpróbáltatásokon ment keresztül, fájdalmas küzdelmekben vett részt, majd végül legyőzte a shinobit és visszahozta Temarit a biztos halálból... Itt hagyott egy kisebb szünetet, míg az ország Daimyouja besétált mellé. -...ezért én és és az ország Daimyou ezt a személyt a falu hősének nevezzük ki és egy speciális ranggal látjuk el. Hogy ki is ez a személy aki megmentette a falunkat? Röviden csak annyit kell tudni róla, hogy szorgosan törtet felfelé, hogy a legjobbak közé tartotton és nagy tisztelettel, valamint szeretettel viseltet a falujával szemben. Huramino Saito! Kérlek fáradj ide mellém, hogy az egész falu láthassa, ki is volt az a személy aki megóvta a nyugodt éjszakáinkat! Mondta, majd kezét egyenesen felém nyújtotta. A hír teljesen lesokkolt, szó szerint nem tudtam se köpni se nyelni, annyira meg voltam illetődve. Az alig pár perces bambulásom után, lábaim maguktól megindultak és azt vettem észre, hogy már ott állok Gaara mellett.
- A mai naptól fogva a falunk egyik különleges shinobija leszel, aki egyedül birtokolja azt a rangot amit most adni fogok neked. Ez a rang pedig nem más mint a Tokubetsu Jounin! Ekkor jobb kezével átnyújtott nekem egy taktikai mellényt. - Köszönöm az elismerést Kazekage-sama, Daimyou! Csak ennyit tudtam válaszolni nagy meglepődöttségemben, ám a java még csak ekkor jött. A Daimyou előlépett, majd az emberek felé szólt. - Mindenki csapja össze tenyerét és üdvözöljétek Sunagakure... nem, a Szél országának Hősét! Az emberek ekkor olyan hangosan kezdtek el tapsolni, fütyörészni, éljenezni, melyet azelőtt még sohasem tapasztalta.
- Éljen! -Éljen Saito! -Arigatou! -Éljen a Hős! - Hurrááá'!
Mindeközben Temari is odasétált mellém, kezét a vállamra tette, majd a szokásos szúrós tekintetével nézett rám, mintha valami rosszat tettem volna.
- Végre felnőtté lettél! Az én utam befejeződött ezennel, csak ennyi szerep jutott nekem a történetedben, mert mostantól ,nem mind a tanítványom, hanem mind a bajtársam gondolok rád! Örülök, hogy életben vagy! Mondta, majd kacsintott egyet rám és csatlakozott az éljenző tömeghez. A temérdek ember között megláttam a szüleimet és arckifejezésük a mai napig a fejembe vésődött. Édesanyám könnyeket hullajtott örömében, míg apám olyan erővel tapsolt, hogy a felgyülemlett tömegből senki sem vehette fel vele a versenyt.
" Ez hát a Jouninná válásomnak körülménye. Ki gondolta volna, hogy egy olyan srácból, akiben épphogy megvoltak a feltételei annak, hogy járhasson a ninja akadémiára, akinek felmenői között csak az ükszülei voltak shinobik, akit hosszú éveken keresztül gúnyoltak és cukkoltak azzal, hogy sohasem lesz belőle igazi ninja, valaha elér ezt a rangot és megtiszteltetést. Ez hát mára a történetem, legközelebbi alkalommal már a saját kis csapatommal jelentkezem. "
Mesélő: Karin, Kushina
Helyszín: Fák országa / Fumiyuubo erdőség, Sunagakure kórháza, Sunagakure utcái
Jelenlegi chakraszint: 446
Jutalom: Tokubetsu Jounin rang, Falu Hősének címe
Huramino Saito- Játékos
- Tartózkodási hely : Az álom és a valóság határán, hol az édes rémálmok valóra válnak egy lány képében
Adatlap
Szint: A
Rang: Tokubetsu Jounin
Chakraszint: 511
Re: Huramino Saito
Kakuzu (Inaktív) Vas. Nov. 18 2012, 12:23
Ugyan véltem felfedezni kisebb hibákat, de ez nem rontott a minőségen. Végre teljes egészében lehullott a lepel Ero no Saito titokzatos múltjáról.
Jutalmad: +15 chakra
Jutalmad: +15 chakra
Kakuzu (Inaktív)- Inaktív
Adatlap
Szint: S
Rang: Nukenin
Chakraszint: A tárcám tartalma
2 / 2 oldal • 1, 2
2 / 2 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.