Re: Nagare falu

Tobi Szomb. Jún. 23 2012, 11:45

Rég jártál itt, és semmi nem változott. A kétszárnyú kapu vészjóslóan nyikorog a sivatagi szélben, mely felett még mindig időtállóan díszeleg az egykori büszke címer, mi a falu nevét hivatott bemutatni. De ez csak egy falu a sok közül, mit a Föld országa hátrahagyott, és úgy tűnik ez a háború közeledtével csak rosszabb lett.
Beljebb lépve nem vár téged meglepetés, sőt talán még elhanyagoltabb a környék, mint egykoron. A gyerekek félve kukucskálnak ki az ablakon, a sarkon egy-egy szabad szájú, igényesnek nem mondható hölgyemén kacsint rád, míg a sötétebb helyek motoszkálásra és rosszakaró szemekre figyelmeztet.
Beljebb lépve a falu főterére már nagyobb nyüzsgés fogad, de csak a ruhákból összeragasztott labda az, mi mozgásra készteti a gyerekeket, nem foglalkoznak veled, de mégis szívet szorító a látvány, hogy saját, koszos gönceikből csinálták a labdájukat, de mégis önfeledten játszanak, nem foglalkozva a sanyarú körülményekkel.
Ahogy a volt házad felé sétálsz, megakad a szemed egy síró kislányon. Nem vigasztalta őt meg senki, nem foglalkozott vele senki, még csak rá sem néztek, sőt, ha felé repült az ideiglenesen kreált labda, ódzkodva mentek érte.

Kiközösítették őt, és talán ez az, amiért a gyermek sírásba kezdett, valami olyan dolog történhetett, mit a Bibliád nem hagyhat válaszok nélkül tengni eme nyomorúságos levegőben. A kérdés már csak az, mit tudsz tenni azért, hogy ha nem is a falu sorsát, de a kislány kedvét visszahozd a normális kerék vágásba.

**Yura Houji** Szomb. Jún. 23 2012, 12:14

// Nem megy nekem az E/1 //

Houji lassú léptekkel indult meg. Kezében a támasztéknak használt fegyverrel kezében a bibliával és szívében a bánattal. Az emlékek előtörtek, de ezeket sikerült neki könnyedén félrelöknie. "Minden úgy jó, ahogy van". De talán ez még sincs így jól, de akkor is "Minden okkal történik". Valószínűleg ez a hely, rászolgált erre a sorsra ezt Houji is tudta, de azt is, hogy vannak akik jobb életre hivatottak. Mint például az a magányos kislány is, akit kiközösítenek. Igaz, hogy a labdázó gyerekeknek is sanyarú a sorsuk, de akkor is... Éppen ezért kellene tudniuk, hogy mennyire rossz lehet a kislánynak, akinek ugyan olyan nehéz itt élni mint nekik, de őt még ki is közösítik. A lány szemeiből könnycseppek indultak meg.
~ Tehát ezért tart itt a falu ahol most. Az emberek már gyerekkoruktól kezdve tanulják a rosszat. A bátyám is... Már kis kora óta rabolt és ölt azért, hogy életben tartson minket. Ugyan így az apám is. De Én nem voltam egyedül, ez a kislány pedig igen... ~
Lassú léptekkel haladt a lány felé, majd mikor körülbelül két méterre volt tőle, leguggolt. Maga mellé tette a fegyverét és a bibliáját, valamint levette a válláról azt a nehéz tekercset, majd a kis táskájában kotorászni kezdett. Nem volt sok minden benne. Az a kevéske pénze, egy alma és egy vékony papírba csomagolt csokoládé rúd. Ezt még nagyon régen tette félre, de mint tudjuk a csokoládé nem romlik, csupán az íze lesz kicsit másabb. Gondolkodott, hogy oda adja-e a kislánynak. Nem nagy illetlenség ilyen csokit adni valakinek? De, de az a kislány talán értékeli. Azzal odanyújtotta a lányka a csokit.
- Tessék. Vedd csak el. - mondta mosolyogva - Nem a legfinomabb, de csokoládé.
És várta a kislány reakcióját. A holmijai mind a földön hevertek körülötte, de nem foglalkozott vele.

Tobi Vas. Jún. 24 2012, 11:41

Szívedben, lelkiismeretedben helyet kapott a kislány sorsa, nem csoda, hiszen gyönyörű, és aranyos teremtés, nem is áll jól neki igazán a sírás, de ez senki mást nem érdekelt rajtad kívül. Miután a lány felé vetted utad, rossz érzések kezdtek el kavarogni benned, nem tudod megmagyarázni mi lehetett az oka, de legszívesebben magad is elfutottál volna előle. Minél közelebb értél hozzá, kezdted érteni, társai miért viselkednek furcsán vele szemben, de téged a bibliád erőssé tett az érzés leküzdésére, s már csak pár méter választott el titeket, húzó erőt éreztél hátad mögül, mely megszakította haladásod.
Hátra pillantottál, és kicsiny kezek szorítását vélted felfedezni utazó köpönyegeden. Sok kis kéz markolta ruhád poros, és viseletes anyagát, a kis arcokra víve a tekinteted szinte te is megrökönyödtél, ahogyan a kétségbeesett pofikat megpillantottad.
- Ne menjen oda bácsi. Nem szabad. - Mondta az egyik kisfiú neked, fejét is megrázva ezzel is megerősítve az általa mondott igazának súlyát.
- Az a lány veszélyes. - Súgta neked egy másik, majd hogy biztosra menjenek, mint az öten rántottak rajtad még egyet, folyamatosan húzva el az említett kislánytól. A kitaszított gyermek felnézett, még mindig segélykérően figyelte a történteket, s mikor találkozott tekintetetek, ismét szorongásban tört ki együtt érző jellemed. Sajnálatot éreztél, mégis rossz érzés fogott el, itt valami bűzlik, ráadásul a gyerekek is féltenek tőle egy idegent, így ez több komolyságra ad okot. Mindenesetre furcsa, ami itt most lejátszódik, s mivel a lány meglátta a közted és a gyerekek között zajló eseményeket, sírva elrohant.
- Ez közel volt. - Szólalt meg ismét a kisgyerek, majd szinte egyszerre engedték el a ruhádat.

**Yura Houji** Vas. Jún. 24 2012, 17:07

Az érzések amik kavarogtak Houjiban vegyesek voltak. Nem azért, mert zakkant vagy akárcsak személyiség zavara van, hanem a körülmények voltak ilyenek. Az energiák amik ebben a kis faluban keringtek és pusztítottak. Ennek a helynek már esélye sincs a teljes megtisztulásra, így azokon kell segíteni akikben még lát reményt. A gyerekek óvó pillantásai és a kislány könnyeinek látványa döntésre kényszerítette, viszont a lány elrohant. Houji értetlenkedve ült le a poros talajra, a csokit még mindig a kezében tartva. Odanyújtotta a gyerekeknek majd így szólt.
- Tessék. Nem a legfinomabb, de csoki. Kérlek, mondjátok el nekem, hogy mi baj van azzal a lánnyal. Talán beteg? Nem tűnt veszélyesnek és nem szép dolog így viselkedni a másikkal.
És elkezdte a földön ülve, összepakolni a holmiját. Agyonhasznált táskáját és a fegyverét maga mellé tette.
~ Talán meg sem fordul a fejükben, - ami számomra egyértelmű - hogy a lánynak segítségre van szüksége? Vagy csak talán a törődésre. Elvégre mindenki és minden egy. Azt mondják, hogy amikor a test szenved és sír, a lélek boldog. Talán a szenvedés miatt és a megpróbáltatások miatt lennénk a földön? ~
Azzal Houji, várva a gyerekek válaszára felállt.

Tobi Hétf. Jún. 25 2012, 16:43

A gyerekek úgy álltak téged körbe, mintha egy ketrecbe zárt állat lennél, amolyan érdekesség, mégis arcukról ijedtség, szemükből félelem sugárzott. A kezedben lévő csokoládét még sokáig nézték, nem merték elvenni a kezedből, vagy csak nem hittek a szemüknek, hogy ilyen dolgot láthatnak oly sok idő eltelte után. Végül az egyik kisfiú lépett oda hozzád, és vette el az édességet, de még így is sokáig kémlelték. Körbeállták a bátor fiút, és szagolgatták, egymást nézték, majd az ijedtség lassan földöntúli örömmé változott. Viszont ahelyett, hogy elkezdtek volna rajta civakodni, sorba álltak, s a legnagyobb fiú, szépen, arányosan elosztották egymás között az édességet, így igaz, mindenkinek kevéske jutott, de legalább mindenki élvezhette a nem mindennapi ételt, még ha kevés ideig is.
Meglepett téged ez a testvéries szeretet, a körülmények ellenére megosztják egymás között amijük van, megmaradt emberségük, és egymás iránti odaadásuk. Több ilyen emberre lenne szükség, de te is tudod, ahogy felnőnek az emberek, jellemük megváltozik, a kérdés már csak az, rossz, avagy jó irányba.
- A lány el van átkozva. - Kezdte végül az idősebb fiú a válaszadást, miután mindenki kiélvezte a csokoládé utóízét. Ekkor ismét mindenki megrökönyödött, a finom édességet követő nyammogás, és elégedett dünnyögés alábbhagyott, ismét az ijedt tekintetek fordultok feléd.
- Régen, mikor még a falu el-el tengődött, élt itt egy vén, kiállhatatlan öregúr, Obasa. - Folytatta, mire mindenkiben meghűlt a vér, legtöbben nagyot nyeltek a név hallatán, nem is csoda, hogy a fiú is suttogva mondta ki eme nevet. Neked is rémlett a név, valóban régen volt már, de halványan emlékszel a morgós öregúrra, kit már csak azért is cukkoltak a gyerekek, hogy jókat nevessenek aztán az idegbeteg vénségen, s botjával elkergesse a suhancokat. Egy faluszéli rozoga házban élt, megboldogult felesége hamvaival, melyet úgy őrzött, mint egy ereklyét. Sosem jött ki a viskójából, ételt és a szükséges holmikat unokája Yaniko vitte neki, a szépséges tizenhat éves hajadon.
- Egyik este viszont szörnyű dolog történt. - Folytatta a fiú pár percnyi szünetet követően.
- A gyerekek túlzásba vitték a rosszalkodást, és az egyiküket elkapta, "majd jól megregulázza" cél érdekében. Yaniko szerint nem akarta őt bántani, csupán el akarta őt vinni a gyerek szüleihez, hogy neveljék jó modorra, de a hirtelen haragú, mindig részeg bátyja, támadásnak vélte a regulázást. A még korábban édesapjától lopott robbanócetlis kunaival fenyegette az öreget, de végül az elsült, magával rántva Obasa urat, a gyereket, és annak a bátyját is. Azóta mindenki kerülte azt az épületet, mondván, hogy gyereksírást hallanak onnan, és veszekedés. Yaniko eltűnt, senki sem látta többé őt, azt rebesgetik, hogy elköltözött a rokonaihoz. Az a kislány nem rég érkezett, és család, menedék híján beköltözött Obasa viskójába. Elviseli a ház szellemeit, és furcsa dolgokat tesz. Ijesztő. - Mondta, majd lépések zajaira figyeltél fel a hátad mögül.
- Gyerekek, ideje bemenni, nyomás, egy-kettő. Maga pedig hagyja békén őket, szenvedtek már eleget! - Szólt az aggódó anyuka, rosszalló pillantást vetve rád. A lurkók nem próbáltak ellenkezni, futólépésben hagytak magadra, elhagyva az édességért járó köszönetet is. Valóban sokat változott a hely, mióta itt hagytad...de ez még inkább érdekessé teszi az érkezésed.

**Yura Houji** Pént. Júl. 20 2012, 16:26

"Haldokló Föld, legyilkolt fák. Fuldokló égbolt néz le ránk... S hulla szag a lépteink után!" Bizony, ez a hely ugyan olyan nyomorúságos és sötét. Habár, sok minden megváltozott, de valószínűleg a lényeg ugyan az maradt. A pénz. Mindent meg kell tenniük ezeknek az embereknek az életbennmaradásért. Houji nagyon jól tudja ezt. Tudja, hogy mit élnek át ezek a gyerekek. De azt még jobban, hogy az a kislány mit élhet át. Összepakolta a holmijait. Mindent bele a táskájába. A tekercset feltette magának hátulra a derekához, majd a támasztéknak használt fegyverrel a kezében felállt. A hosszú harci bot a gyilkos pengével a végén, kicsit sem volt éles sem hegyes. Tompított végű fegyver volt az. Ölésre nem alkalmas, csupán védekezésre. Összeszedelődzködött, leporolta magát, majd elindult arra, amerre a lány elszaladt. A bibliáját a kezében nem engedhette el. Követnie kellett a benne lévő tanításokat. Nem volt neki ez teher. Szívesen csinálta. A szándékai tiszták és egyszerűek voltak. Segíteni akar. Ha már minden egy és ugyan az, minden az Isteni önvalóból van, akkor mért ne? Mért ne adhatna Ő is hozzá a Nagy Műhöz? Mért ne segíthetne sorstársain? Nincs rá oka, hogy segítsen de szívesen teszi. Akar segíteni! Persze nem szól bele senki dolgába, csupán útmutatást nyújt számukra.

Tobi Pént. Júl. 27 2012, 01:55

A gyerekek eltűnnek a "játszótérről", még labdájukat is hátrahagyják, de mindenképpen szót fogadnak a nevelőnek, aki még mindig szúrós tekintettel bámul utánad. Nem igen szeretik az idegeneket, s sajnos nem tudják, hogy te is csak egy vagy közülük, akinek sikerült kijutnia ebből a szenvedésekkel nyomorított faluból.
Nem nagy területről van szó, így tíz perces gyaloglás után eltalálsz a megboldogult Obasa házához, mely valóban igen csak lepusztulttá vált az évek alatt. A kertben szinte derékig ér a fű, tele van szeméttel, és kacatokkal, míg beljebb a veranda felé több labdát is észrevehetsz, melyért valószínűleg nem mert bemenni senki. Itt a sok, normális labda, és ahelyett, hogy elvitték volna, saját ruhából csavart lasztit eszkábáltak maguknak a gyerekek, tényleg nem vicceltek, mikor azt mondták félnek a helytől.
A ház romos, az üvegek be vannak törve, s a falára piros festékkel, nagy betűkkel rá van írva. "EL VAN ÁTKOZVA!"
A kertbe vezető ajtót már csak a lélek tartja a kerítéshez, mely több helyen büszkélkedik kisebb foltokkal, lukakkal. Ahogy megérinted a nyitott kertajtót, gyenge szellő suhan át rajtad, ami nem furcsa ezen a környéken, mégis rossz érzésed támad. A házra pillantva még nagyobb erőt vesz rajtad a bizonytalanság, főleg, mikor az ablak felé nézve, észreveszel egy árnyat, mely azonnal elsuhan szemeid elől ...vajon igaz amit a gyerekek mondtak, vagy mindez a véletlenek egybeesése lehet? Így nem tudod eldönteni, közben észre sem vetted, de már olyan erősen szorítod magadhoz a bibliát, hogy ujjaid belezsibbadnak.

**Yura Houji** Pént. Aug. 10 2012, 19:48

// Elnézést a késésért, de nem volt erőm írni a kis hippimmel //

Nagyokat nyelve haladt egyre csak előre a sötét és vészjósló ház felé. Az emlékek kezdtek rátörni és egy pillanat alatt visszacsöppent a múltba, amikor még a bátya is élet és kínkeservesen próbált segíteni az apjának megszerezni a napi betevőt. A hétköznapokon az apja tisztességes munkákból próbált keresni némi pénzt és egy kevés tiszteletet az emberek szemében, míg az elsőszülött fia aki nem volt még csak hat éves sem, tolvaj munkára kényszerült. Akitől tudott szerezni ételt, pénzt, vagy értékes holmit attól elvette. Sokszor teljesen összeverve tért haza, szorosan magához szorítva az aznap szerzett dolgokat. Az apának nem bántotta ez a szemét, hiszen félretéve a becsületét, hétvégenként Ő is piszkos munkákat vállalt. Több száz rablást, gyilkosságot és zsarolást. Az anyja szemét viszont bántotta a dolog, de tudta, hogy ha nem csinálnák ezt, akkor a kis Yurának és az egész családnak sem lenne mit ennie. Az elfogadhatatlan életkörülmények már csak mellékes zavaró tényezők voltak.
Eddig bírta! Rá kellett gyújtania. A táskája mélyéről elővette a gondosan elrejtett cigit, és meggyújtotta a gyufájával. Nem közönséges cigaretta volt, hanem olyan hatóanyagot tartalmazó ami ellazítja. Persze megvannak a mellékhatásai is, de azok nem érdekelték. Azután a suhanó árny után már minden mindegy. Nem mondhatni drogfogyasztónak, csupán a szükséges helyzetekben veszi elő ezt a káros élvezeti szert. Enyhén remegő kézzel tette vissza táskája legmélyére a mérgező rudakat, majd ismételten kezébe vette bibliáját. Szorosan fogta egyik kezében a támaszként használt Yarit a másikban pedig a kinyitott könyvet. A könyv csak 66 oldalas, ebből 33-at Ő írt bele és 33-at pedig egy szerzetes. Kinyitotta a kaput, ami nyikorogva adta tudtára, hogy már igencsak öreg és korhadt. Elhatározta, hogy utána néz ezeknek a meséknek és teszteli hitét. Lassú léptekkel megindult előre a hatalmas fűben, egyenesen a bejárati ajtó felé. Nem nézett maga elé, hanem lefelé a Bibliájára. Halkan mormolni kezdett.
- Halkan az éj jött, lépteit féljük, hangja szakadt... Szív te, mért élsz, hogyha te így félsz árnyak a...
És teljesen elhalkult. Hirtelen összecsapta a könyvét, majd szapora léptekkel indított a ház felé.
- Mi értelme a saját bibliámnak, ha nem annak a tanításait követem? Nincs mitől félnem! Minden egy és így Én is egy vagyok mindennel! Félnem kellene az Énemtől? Az Önnönvalóm csak kiszakadt a mindenségből! A Nagy Mű itt nem érhet véget!
Talán szavait csak Ő értette, és csak Ő buzdult fel ezen, de ezek az eszmék erőt adtak neki és kinyitotta az ajtót...

Tobi Kedd Aug. 28 2012, 15:14

A szél fúvása nem, hogy nem hagyott alább, fel is erősödött, aminek köszönhetően a ház ablakai kicsapódtak, melyekről még az apró üvegszilánkok is messzire repültek, érezted is ahogyan pár darab lepattan a ruházatodról. A cigi ugyan ellazít, érzed, hogy nyugodtabban sétálsz egyre közelebb érve az ajtóhoz, bibliát kezedben tartva, mormolva saját szent imád.
Hangokat hallasz bentről, recsegést, és mintha valaki folyamatosan járkálna, majd egy szó, mi megcsapja füled. Nem tudtad kivenni tisztán mi hangozhatott el, mégis ijesztően hatott, mintha saját imádra jött volna földöntúli válasz. Az ajtóhoz érve még inkább rossz érzés fogott el, szinte taszított a kilincs, és mintha a fán valami mozgott volna. Közelebb hajolsz, hogy megnézd, és talán kukacok másznak rajta. Olyanok, mint amilyenek az elhalt tetemeken jelennek meg, ijesztő a látvány. Alakzatban gyűlnek, s amint koncentrálni próbálsz, vajon mit alkothatnak ezek a kis élőlények, kirajzolódik. "Tűnj el!". Ahogy végigolvasod abban a pillanatban, mindegyik feléd ugrik, és...
...Megrázod a fejed. Képzelődtél talán, vagy a füves cigi hatása, de az ajtó makulátlan, a kosztól és a ránőtt növényektől eltekintve. A szél sem fúj már, de a rossz érzésed nem csillapodott egy percre sem.

Az ajtót kinyitva egy régi, teljesen elhagyatott előszoba képe tárult eléd. Pókháló mindenfelé, a polcok már félig lógnak a talaj felé, mint ahogy a plafonról is lukak tátonganak. Talán már megette a szú a padlózatot, így nem árt majd vigyázni. A folyosóról három ajtó nyílik, és egy lépcső vezet felfelé. Recsegést hallasz a második emelet felől, és kísérteties, kicsit furcsa is...de sírást a konyha felöl.

**Inohara** Hétf. Ápr. 25 2016, 21:41

//Terumi Mei//

Átkozott Szentély

Nagare falu. Egy kis falucska a föld országának szélén. Valamikor virágzó kis közösség volt, de mára csak romok maradtak. A porlepte utccákon álmosan sétál a felkelő nap sugara, a házak betört ablakain kábultan tekintett be, de mikor rájött, nincs oly csillogó ékszer min megcsillanthatná sugarait szomorúan visszafordult és tovább folytatta útját elhagyva e haldokló világot.
Az utccákon szegény emberek, lesoványodva, mintha csak elhagyott árnyékok lennének.
A prostituáltak bájaikat kínálgatva, kelletik magukat az arrajáróknak, bár a hajdani tűz már eltünt testükből s helyét a szenny és a fertő bűzlő mocska vette át.
- Ez a falu árnyéka sem lehetne hajdan volt önmagának. Fiatal szerzetesként jártam elősszőr erre. Akkor még az üzletek tömve voltak mindenféle jóval s gyönyörű portékák csillogtak minden standon. Tudtad, hogy híresek voltak a szőtteseikről és a kerámiáikról? De a föld országa elfordult a határmenti faluktól. Az erőteljes központosítás a perifériára szorította az ehhez hasonló falucskákat, s ez tönkretette a helyi ipart és földművelést. Az emberek már csak azért maradtak itt, mert nincs pénzük, hogy elköltözzenek... Nos, igen amiért jöttünk! Előbb meglátogarjuk Ohonamochi itt lévő szentélyét, aztán megnézzük tudunk-e valamit segíteni az itt lakóknak.
Nem szóltam, csak figyeltem Godan szavait, de nem kerülte el a figyelmem, hogy egy-két ember szemmel tart minket mióta itt vagyunk.

Terumi Mei Kedd Május 03 2016, 17:18

/Inohara - Innentől átveszem a mestert Very Happy

/

Ahogy a mester azt mondta, régen a falu ezen része egy virágzó kis település volt, ahova az emberek szívesen jártak, mert mindenki ismerte a másikat, mindenki kedves volt, de ahogy most elhaladtok az említett személyek mellett, csak a pénz reményét látják, s gonosz, szúró tekintetüket érzed a hátad közepén, mintha azt kívánnák, hogy azonnal tűnj el innen, ne is tedd be többet a lábad.
- Azt beszélik, a szentély sem tündököl már régi formájában. Nem a kinézetére gondolok, hanem arra, ami belül van. Azért látogatjuk meg éppen ezt a szentélyt, hogy megtisztítsuk a szennytől - nyilvánvalóan, ha van egy olyan terület, ami szent és sérthetetlen, de mindent beborít a mocsok körülötte, előbb vagy utóbb az is szennyezett lesz, amiről azt gondolnák, hogy soha az életben nem történhet meg vele semmi rossz.
Már kiértek a zsúfolt területről, amikor elérkeztek egy romos templomhoz. Még így, ilyen állapotban is szemgyönyörködtető látvány, ahogy a bejárat pillérei magasan ágaskodnak felettetek; ez a kapu a legalább három méteres nagyságával tündököl előttetek. Az oszlopokra indák futottak fel, s bentebb érve a falak mentén fáklyák sorakoztak, de nem égett egyik sem. Talán több évtized is eltelhetett már azóta, hogy valaki itt élt volna, vagy ápolta volna a környéket. A szerzetesek sem igazán járnak már erre, úgy vélik, gonosz hely. A hosszú folyosóról egy hatalmas terembe értek, ahol veletek szemben egy tölgyfaajtó áll, rajta arany véséssel, azonban valamilyen számotokra érthetetlen megfogalmazással. Beléptek ezen a nagy ajtón, mely mögött egy közepes méretű szikladarab helyezkedik el, rajta ősi írásokkal, melyek mai napig nem koptak le és nem veszítették el fényüket.
A mester arra kér, segíts neki körberakni gyertyákkal, majd megtisztítani a teret. Amikor azonban belekezdtek a kántálásba, valami megzavarja a nyugalmat, s odakintről csörömpölés hallatszik, azonban erre egyelőre nem figyeltek, szimplán azért, mert nem akartok. Azt persze a mester sem tudhatja, benned mi játszódik le, vagy mire gondolhatsz.

**Inohara** Csüt. Május 05 2016, 23:25

Szótlanul sétáltam Godan mellett. Félfüllel halgattam amit mesélt s közben elképzeltem milyen is lehetett régen ez a falucska. Virágzó kis közösség ahól mindenki ismer mindenkit. Az emberek kedvesek, az üzletek tömve ízletes gyümölcsel. Nem olyan mint Iwagakaure. Itt a tömeg csak csendesen hömpölyög, mint egy kis patakocska.
De már minden megváltozott! Akármerre néztem, mindenhol csak szúrós tekintet fogadott. A pénz. Apénz és a hatalomvágy átvette az uralmat.
- Azt beszélik, a szentély sem tündököl már régi formájában. Nem a kinézetére gondolok, hanem arra, ami belül van. Azért látogatjuk meg éppen ezt a szentélyt, hogy megtisztítsuk a szennytől.
Egy hely amit valaha a szent volt és tiszta, mára a bűn és a szenny martaléke.
Rövid séta után kiértünk a falucskából, de azok a tekintetek beleégtek az agyamba. Mindha mindegyik az mondáná "Tünjetek innen! Nincs itt rátok szükség! Tünjetek el és ne is gyertek vissza!"
Végre megérkeztünk a templomhoz. Bár már omladozó félben volt, hajdan volt dicsősége mit sem kopott. Hatalmas, faragott oszlopai még mindíg az ég felé törtek, hirdetve az Istenek hatalmasságát.
Azomban hajdan volt tisztasága mára megkopott. A környék szerzetesei azt mesélik, el van átkozva. Azt gondoltam ez csak mende-monda, ami nem is lenne meglepő, hiszen évtizedek óta nem lakja senki. De mikor beléptünk engem is átjárt valami furcs érzés. A hideg futkosott a hátamon a hely kihaltságától. Kiváncsi voltam valyon Godan is 3rzi-e, de ő az egyik tölgyfa ajtón lévő aranyvésettel volt elfoglalva. Nem tudtam mi lehet az, mert valami ismeretlen nyelven volt írva.
Aztán belekezdtünk abba amiért jöttünk. Előszőr körberaktuk a termet gyertyákkal. Majd középre ültünk és belekezdtünk az imádságba.
- Ó Amaterassu, Istenek hatalmas Úrnője! Téged hívunk most a szükség órájában! Esedezve kérünk add áldásodat, hogy megtisztíthassuk e helyet a bűntöl, s újra kegyeidbe adhassuk. Nyújtsd felénk oltalmazó kezed, árazd el oltalmazó fényeddel, s űzd el a gonoszságot, mely e szent helyet béklyózza!
Alig, hogy belekezdtünk az imádságba, zajok ütötték meg a fülem. Valahonnan az előtérből jöttek. Elősször próbáltam nem figyelni rájuk, de egyre hangosabbak lettek és Godanon nem látszott, hogy észlelte volna. Legyen ott kint akárki vagy akármi, tudok róla és félfüllel figyelem.

Terumi Mei Csüt. Május 19 2016, 12:05

/Ú bakker, hogy pont belecsúsztam a 14 napba! Várakozásért +5 ch!/

Amíg te az imába fogsz, mestered egy füstölőt vesz elő, és azzal tisztítja meg a szentély környékét. Elővesz egy kis tálkát, melybe vizet önt, majd egy halk imát mormol maga előtt, végül a vízbe nyúl egyik kezével, hogy aztán az ujjaival vizet hintsen az oltárra.
A te érzékeid sokkal kifinomultabbak lehetnek, mint az övéi, gondolod, de ő is tökéletesen hallja a kinti csörömpölést, egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja, hogy sikeresen meg tudjátok tisztítani a szentélyt. Ez azért szükséges, hogy ne csak nektek legyen jó, szerzeteseknek, de a környék is átszellemüljön. Talán ha a szentély tiszta, akkor a falu is az lesz végre, s olyan lesz, mint hajdanán.
- Akkor most köszöntsük barátainkat - összeteszi két kezét, hogy ezzel lezárja az imát, majd megfordul. Tudod, hogy a betörőkre gondol, s arra, hogy most megleckézteti őket, amiért megzavarták az eddigi nyugalmat.
Ahogy kiléptek az ajtón, a folyosón még nagyobb kupiban találjátok az edényeket, a kis oltárokat és szobrokat. Értékek után kutatnak, s minden szegletbe benéznek ennek érdekében. Azt persze mondani sem kell, hogy egy ócska vasat sem találtak, amit aztán majd a fekete piacon jó pénzért eladhatnának.
- Üdvözöllek barátaim! - köszönti őket nyugodt hangnemben. Tudhatod, hogy mestered nem buta és nem futna fejjel így a falnak, ha nem lenne elég ereje hozzá.
- Nem tanítottak jó modorra? Hogy az ilyen eszmei értékek ott vannak jó helyen, ahol eredetileg is betöltik szerepüket? - szegezi kérdését az öt férfinak, akik egyszerű civileknek tűnnek a ruházatukkal. Az egyiknek egy sebhely éktelenkedik az arcán s egy tőr az oldalán, látszólag ő a főnök. A többiek bekötözött fejjel, vagy fülbevalókkal a fülükben vigyorognak megsárgult fogakkal. Tolvajbanda.
- Állj odébb öreg és nem esik bajod! Meg a kölyöknek se - kölyök. A mester rád tekint, amiből érezheted, hogy itt bizony harcra kerül sor. Összeteszi két kezét, és vár. Te hogy lépsz?

**Inohara** Hétf. Jún. 20 2016, 00:56

// Bocsi, hogy eddig nem jelentkeztem, csak mostanában az utóbbi egy-két hónapban gyökeresen megváltozott az életem! De újra itt vagyok és szeretném belevetni magam a gundan életbe! Smile

//

Leültem a szentéy kövére. A padló hidege kellemes volt és egészen megnyugtatott. Amúgy is mindíg hidegvérű voltam, sokkal jobban érzem magam a hidegben, mint a melegben.
Széles mozdulattal összetettem a két kezem és belekezdtem az imába. Eközben Godan füstölőket vett elő és a szentély külömböző pontjaira helyezte el. Majd egy kis tálkát vett elő. Vizet töltött bele, amit egy ima után az oltárra hintett.
Szinte érezni lehetett, ahogy a hely lassan kezd megtisztulni. A kosz és a piszok nem csak a templom látható részein telepedett meg, de mindent átható gonoszság beitta magát a falakba is, szörnyű, nyomasztó légkört árasztva magából. Mint egy ház ahol gyilkosság történt, és a szörnyűség utánna örök időkre fekete ködbe burkolja az épületet és környékét.
De ennek itt vége! Már itt vagyunk, hogy vissza ajánljuk e helyet az Istenek kegyeibe! Talán ezek után a falu is visszatér az előző állapotába.
A levegő érezhetően tisztább lett, és mintha csak valami csoda lenne, a nap is elkezdett besütni az egyik betört üvegtábla résein, mennyei fényáradatba vonva az oltárt.
Nem volt egyszerű dolgunk, legalább is nekem nem. Kivülről egyre hangosabban hallottam a csörömpölést. Valyon Godan nem hallotta? De már választ is adott a kérdésemre.
- Akkor most köszöntsük barátainkat!
Hát persze, hogy a látogatókra gondolt! Még csak nem is az a gond, hogy megzavarták a szertartást, hanem, hogy ilyen arcátlanul belépnek az Istenek házába, hogy raboljnak és fosztogassanak!
- Üvözöllek barátaim! - léptünk ki, hogy lássanak minket s eközben Godan nyugodt hangon köszöntötte őket.
- Nem tanitottak jó modorra? Hogy az ilyen eszmei értékek ott vannak jó helyen, ahol eredetileg betöltik szerepüket? - szegezte a kérdést az öt férfinak. Egyébiránt egyszerű embereknek látszottak, utccai ruhát hordatk némelyiknek bevolt kötve a feje, mások fülbevalót hordtak és mindegyiknek szörnyú ronda sárga fogai voltak. Talán csak az a főnöknek látszó figura akinek egy nagy sebhely volt az arcán és egy tőr az oldalán, az látszott veszélyesebbnek.
- Állj odébb öreg és nem esik bajod! Meg a kölyöknek se!
Godan rámtekintett! Itt harc lesz! Ez már elkerülhetetlen. Próbálhattam volna esetleg meggyőzni őket, de ez csak egy tolvajbanda. Csak a fegyver szavából értenek!
Összecsaptam a két kezem.
- Doton: Gansetsukon//Földelem: Kő rúd! - felkaptam a kő rudat és harcra készen magam elé tartottam.

Terumi Mei Szer. Jún. 29 2016, 22:48

Mestered kérdően húzza fel a szemöldökét amint előhúzod a kő rudat a padlóból. Öreg kezét a válladra helyezi, s szinte csalódottan csóválja fejét.
- Inohara, tanítványom. Ha már ezek a modortalan férfiak így megzavarták Istenünk szentélyét, legalább te ne zargasd fel Amaterassut, nem akarnád magadra haragítani Istennőnket. Jól mondom? – Tette fel kérdését a rövidebb kioktatás után Godan, majd tenyerét a betolakodók felé tartotta. A sebhelyes és társai ruházatába kapott a szél, hiába álltak már fedél alatt. Az egyre erősebbé váló, zabolázatlan löket hátranyalva a banditák haját, lögybölve pofájukon a bőrt, egy következő hullámmal a kicsapódó ajtókon repültek ki a szentély elé ahonnan jöttek.
- Boszorkányság! – Hallatszott már odakintről a fájdalmas szitkozódás. Valószínűleg ezek a nem túl világot látott haramiák még nem találkoztak a chakra találmányainak elemi megnyilvánulásaival. Godan mestered hátat fordított a hangoknak, majd rád tekintett.
- Most, hogy kitessékeltem őket a szentélyből, megtennéd, hogy kikíséred a férfiakat a portáról is? Ha kell, használd azt is – Pöckölt bele a kő rúdba s magadra hagyott az öt, még kinn fetrengő hitetlennel.

**Inohara** Vas. Júl. 03 2016, 20:51

Megvallom őszintén elszégyeltem magam. Godannak igaza volt. Ostoba módon magamra haragítom az isteneket. Tényleg rengetek dolgot kell még tanulnom. Nem elég jó az önüralmam és a szívem sem elég tiszta.
Godant figyeltem. Még ilyen helyzetben sem veszíti el e fejét egy cseppet sem, s az arcám nem látszik harag, vagy gyűlölet. Tiszta szívből teszi amit tesz. Valószinüleg még ezeket a haramiákat is megpróbálja jobb útra téríteni. Nem akarja őket megtéríteni, csak egy jobb, helyesebb útra terelni.
Sokat, nagyon sokat kell még tanulnom!
Nem szállok velük szembe. Lassan leteszem a kezemből a kő rudat, kezeimet a ruhám ujjába dugom és megindulok. Kilépek a mára már roskadozó kapun amin az imént Godan kirepítette a fickókat.
Lassan közeledek feléjük. Az iménti szidás után átgondoltam a dolgokat. Megpróbálok bízni az emberi jóságban. Már nem próbálom eröltetni a jószndékot, csak hagyom hogy magátol jöjjön.
Közelebb lépek a vezetőhöz aki ép feltápászkodik a nagy esés után.
- Sajnálom az elöbbi kirohanásomat! Nem áll szándékomban bántani önt és a barátait, csupán segíteni akarok, ha hajlandó meghalgatni. Nem várom el önöktől, hogy igaz hívőként az istenek útját kövessék. De az Istenek kegyesek, ha jó szándék vezérli az embert, és tiszta a szíve, az örök boldogság honának kapuja nyitva áll, s már csak a mi dolgunk eldönteni be szeretnénk-e lépni - segítőészen kinyújtom a kezem. - Ön mit gondol, hajlandó rálépni erre az útra?

Terumi Mei Szomb. Júl. 09 2016, 16:48

Godan rád tekintett, s látta arcodon a megbánást. Mindig is arra nevelt, hogy az emberek, bármilyen szörnyűnek is tűnjenek, mindig képesek arra, hogy változzanak. Hiszen ők az egyetlen olyan faj, amely a semmiből is képes építeni, aki minden egyes kudarca után feláll akkor is, ha már nem is lát menekülést. Azonban vannak olyan emberek, akiket már nem lehet megmenteni, mert a sötétség gyorsabban járta át a testük minden egyes apró zugát, a jóság pedig nem volt képes ezt befogadni, így inkább átengedte magát a szív. És a harmadik embertípus, aki változhatna, de egyszerűen nem akar, mert úgy érzi, hogy az nem neki való, így inkább másoknak akar megfelelni. Godan tanításaiban az is szerepel, hogy elsősorban magunkat kell elfogadni, magunkat kell szeretni, mert amíg ez nem így van, addig nem szerethetünk és nem fogadhatunk el másokat. Lehet, hogy talán túlságosan is emberszerető.
Bólint, ahogy kilépsz az ajtón, hogy a jó útra térítsd azokat az embereket, ő addig meglapul a háttérben, de egy pillanatra sem veszít szem elől, hogyha szükséges lenne, akkor közbe tudjon avatkozni.
A főnök, akihez odalépsz, először kerek szemekkel néz rád, még most is hitetlenkedve az előbbivel kapcsolatban, amikor pedig a kezed nyújtod, megenyhül a tekintete. Megragadja, azonban mielőtt felhúzná rajta magát, egy hatalmas lendülettel ránt téged a háta mögé.
- Mégis minek nézel te engem? Hogy majd hallgatok valami istenségre? Az istenek nem adnak nekünk semmit, ezért kell elvennünk, ami jog szerint minket illet! - érti ezt az értékekre, hogy azt majd később eladhassa jó áron, és azon a pénzen mondjuk italt vásároljon, s amire még szüksége lehet.
- Remélem, az istened azt is látja, hogy verünk péppé az öreggel együtt! - vigyorog sárga fogaival, majd feláll ő és négy társa, majd előhúzza vékony kardját tokjából, és megindul feléd. Nem kell nagy harcra számítani tőle valószínűleg, elvégre elemi technikát aligha ismerhet, mivel Godan előbbi jutsuján is megilletődött.
Nem csak ő, de társai is körbekerítenek, hogy így egyszerre induljanak meg feléd, a kör közepébe.

**Inohara** Vas. Júl. 17 2016, 00:15

Godanra tekintettem. Ő bólintott, én pedig elindultam a haramiák felé, kezem a ruhám ujjába dugva.
Már nem próbáltam eröltetni a jószándékot. Nem is lenne értelme, hiszen ha én csak megjátszanám, hogy várhatnám el mástol, hogy tiszta szívből tegye azt. Külömben az egész csak aljas képmutatás lenne, drága papirba csomagolt szemétkupac.
Lassan odaléptem a vezetőhöz és a kezem nyújtottam. Ő kerek szemekkel nézett rám, mosolygott és megfogta a kezem. Én vissza mosolyogtam. De nagy hiba volt.
Megragadta a kezem és egy nagyot rántott rajta. Óriási fájdalmat éreztem a karomban, mintha egy bika rántott volna magával. Mire észbe kaptam már bent voltam köztük. Körülvettek és kardjaikkal megindultak felém.
- Mégis minek nézel te engem? Hogy majd halgatok valami istenségre? Az istenek nem adnak nekünk semmit, ezért kell elvennünk, ami jog szerint minket illet! Remélem, az istened azt is látja, hogy verünk péppé az öreggel együtt! - majd sárga fogaival vigyorogva ő is megindult felém!
A jobb vállamat fogtam. Szörnyen fájt, mert az elöbb kirántotta a karom és így mozgatni sem tudtam.
Rohamozott az első. A ball vállamra célzott, de sikerült félrecsúsznom.
Elég nagy veszélyben lettem volna amúgy is egy iilyen helyzetben, hiszen nem vagyok jó a taiutsuban, de Így félkézzel más technikát sem tudtam használni.
Félrecsúsztam s a még ép vállammal nagyot löktem rajta, amitől hátra vágódott. Ekkor megindult a második, egyenesen a szivemre célzott. Az utolsó pillanatban oda kaptam a ball karom, amire a tantómat erősítettem. Alig sikerült kivédenem, viszont a jobb karom őrületesen fájni kezdett, szinte csontig hatolt. Utolsó erőmből nagyot rugtam rajta, talpal a gyomrába amitöl össze csuklott.
De az utolsót már nem tudtam védeni! Csak valami hideget éreztem, ahogy belefúródik az oldalamban és össze csuklottam.
A bal oldalamhoz kaptam. Ránéztem a kezemre.
Vér!
Éreztem, ahogy a hideg elönti a testem! Mint a jeges félelem, mi az ember húsába mar. Mint egy gusztustalan nyálkás féreg ami áteszi magát a testemen!

Terumi Mei Szer. Aug. 03 2016, 23:54

A körkörös rohamot úgy álltad akár egy igazi harcos, ki több évnyi tapasztalattal és fegyverforgatási jártassággal bír. Kificamodott válladat fájlalva hirtelen öntött el az adrenalin, de segítségével sem tudtad használni végtagod, így hátrahagyva azt gyorsan vetődtél el első támadód elől, s erősen szállva felé taszítottad el egészséges válladdal. Pihenésre egy másodperced sem maradt, mert már érkezett is hevesen pumpáló szíved felé a következő penge, melyet talán a puszta szerencsének is betudható ügyességgel hárítod. De a feltételes végzet a főnökük képében érkezik. Pengéje mélyen az oldaladba fúródik és mint kés a vajban szeli magát egyre előrébb a húsodban. A főnök és még megmaradt két alattvalója feletted állva rejtették kardjaikat hüvelyükbe, majd megszólalt enyhén oldalra fordítva benned a pengét.

- Hol van most az istened, ki visszatuszkolja beléd a véred és megmentsen hármunktól, fiú? - Kacag fel kérdése után, miközben még jobban elfordítja a sebben fegyverét irtózatos fájdalmat okozva ezzel.

Úgy látszhatott, hogy itt a vég, a férfi bólintott két társának kik megragadták a vállaid, és úgy tűnt a templom, mely békéjét próbáltad óvni, az előtt is veszted el életed, mit bármikor feláldoztál volna egy szebb jövő érdekében. Süvöltő szél kerekedett beleborzolva a banditák haját, s arcukról lefagyott a diadalmas mosoly. A két férfi, kik erősen markoltak a válladba, hirtelen zúgtak el mögüled egyenesen a templom falain kívülre. A pengét benned tartó főnökük szemei pedig elkerekedtek. Oldalra fordítva fejed a lépcsőkön Godan mestered állt, s kezéből egy csengővel ellátott lándzsát hajított felétek. Úgy tűn,t az öreg minden erejét beleadta a dobásba, melytől a lándzsa sebesebben szállt, akár a leggyorsabb tekercshordó madár, a pengéjéhez erősített csengő pedig vadul csilingelve rángatózott míg célba nem talált. A férfi ruhájában akadt fenn a hosszú fegyver, s emelte el a földtől, mígnem egészen a kapufaláig nem repült. A fegyver mélyen fúródott bele a falba rajta lógva a haramiák vezérével.

Mestered ismét a segítségedre sietett, bár arcán nem látszott az újabb szidalmazás előszele, inkább a rémültség és aggódás tükröződött szakálla mögül. A benned rekedt kardot kihúzta, s a hátadra fektetett. Tenyereit a sebed felé emelte majd különös bizsergető, egyben meleg érzés járta át a tested mindazon pontját melyek megsérültek a küzdelmed során.

//A harcokat ne vezesd, csak ha írom, hogy harc van, azokat is ha lehetséges, feltételes módban írd le ^^ //

**Inohara** Hétf. Aug. 22 2016, 23:11

// Elősször is szeretnék elnézést kérni, hogy már egy ideje nem írtam. Napi 13-14 óra munka mellett sajnos kevés a lehetőségem, de innentől megpróbálok vissza állni a régi módira, legkésőbb másnap írni. Imádom ezt az oldalt és nagyon sajnálom, hogy alig-alig van időm rá. //

Naggyából sikerült helytállnom, még annak ellenére is, hogy az egyik karom mozgatni sem tudtam.
Hogy tudás-e, vagy vakszerencse? Vagy tényleg mellém álltak az istenek? Mindenki döntse el maga.
Annyi biztos, hogy bármi is volt elpártolt mellőlem.
A főnök pengéje egyenesen az oldalamba fúródott! Az még haggyán, hogy iszonytatóan fájt, de az még el is fordította, bejjebb hatolva a pengével!
A két megmaradt csatlós, kardjaikat elrakva mellém lépett, mikor a főnök ismét megszólalt, még egyet fordítva a pengén, szörnyű fájdalmat okozva!
-Hol van most az istened, ki visszatuszkolja beléd a véred és megmentsen hármunktól, fiú?
Vérfagyasztó nevetése közepette még egyet fordított a pengén.
Iszonytató fájdalom járta át ismét minden tagomat. Tudtam jól, már csak addig húzom amég az a penge bent marad. Amint kihúzza elvérzek!
Szörnyű volt belegondolni, oly sok mindent nem tettem még meg! Nem! Nem fogok itt meghalni, amíg be nem teljesítem az igéretem: kiderítem mitörtént Sono sensei-l!
De a diadaluk nem tartott örökké! Szörnyű szélvihar fújta le a vigyort a képükről! A két fickót aki a vállamat szorította az ajtón túlra repítette!
Ahogy ködös tekintettel oldalra fordultam láttam, hogy Godan áll ott, kezében egy díszes lándzsával. Tőle jött a hatalmas szélvihar, ami a két csatlós kirepítette a kapun túlra. De a főnök sem örvendhetett sokáig, mert Godan kezéből már repült is a lándzsa, sebesebben, mint az elöbbi szélvihar, a vadul csilingelő csengővel a végén!
A főnök ruhájába akadt, majd magávalrepítette, felkapva a földről, egyenesen a kapu melletti falnak szegezve.
Amint már nem tartott senki térdrehultam! A lábam remegett, az testem iszonyúan fájt! Még ép kezemmel a sebemhez kaptam! A kard még benn volt! Csak ezért vagyok még életben! Tenyeremre tekintettem.
Vér...zek!
Ez...!
Jeges rémület szaladt végig rajtam, ahogy láttam, hogy az éltető vér lassan elhaggya a testem. Érzem ahogy a hideg kezd szétáradni bennem! A mellkasomat hirtelen, mintha mázsás súj kezdte volna nyomni, nem kaptam levegőt!
Csak bámultam a kezem, ahogy a vér csordogál az ujjaim közül.
Ekkor Godan lépett mellém. Eltudtam képzelni mit gondolhat most, de nem tudtam felnézni rá, csak bámultam meredten előre.Egy precíz mozdulattal kirántotta a kardot. Nem tudtam, hogy a vérveszteség, vagy valami más miatt, de nem éreztem belőle semmit! A hátamra fektetett és két tenyerét a sebemre helyezte. Bizsergető, kellemesen meleg érzés járta át az egész testem.
A fájdalom elkezdtett elmúlni, de a látásom egyre homályosodott!

//Egy kis negatívum a karakteremnek, amellé a pár meglévő mellé: irtózik a vér látványától, amint meglátja leblokkol és képtelen cselekedni, vagy komunikálni, csak bámul és ezen kattog az agya. //

Terumi Mei Hétf. Aug. 29 2016, 21:32

//Nem történt semmi, mindannyian emberek vagyunk a magunk gondjaival Very Happy

//

Óvatosan nyitottad fel szemeid, különös álmodból ébredve. Egy furcsa kopasz, magából arany sugarakat bocsájtó férfiról álmodtál, ki jóval hatalmasabb volt, mint te. Előtte feküdtél és mély, karizmatikus hangján csak annyit dünnyögött folyamatosan:
- Élned kell… élned kell – Különösnek vélhetted az álmot, mintha az Istened próbálna meg visszatéríteni arról az ösvényről, mely egyesek szerint maga a fénybe vezető út, vagyis a halál egyik formája.
Homályos látásod hamar kitisztult, s bambán tekintettél körül az aprócska teremben, melyben felébredtél. Kötszerek, különös illatú löttyök és más-más orvosi felszerelésnek látszó kellékek sorakoztak a matrac mellett, melyen feküdtél. Egy tálban pár véres kendő hömpölygött, nagyon úgy tűnt, hogy valaki végleg ellátta sebeidet és megmentett a valószínű, biztos haláltól. Pár perc múlva eltolódott a szoba nádajtaja, majd mestered lépett be rajta, ki bánatos tekintettel csóválta fejét, míg le nem térdelt fekvőhelyed mellé. Egy tálnyi tiszta vízbe mártotta kendőjét, amit megtisztítva hajtott félbe és helyezte a fejedre. A kellemes hűvös víz remek érzés volt a homlokodon, bár nem nyomta el oly sokáig a forróságot, mely csak úgy áradt a testedből. Valószínűleg a sok vérveszteségtől és a gyógyulás során lázzal próbálja meg tested legyűrni az esetleges vágások okozta fertőzéseket, s lehet ettől volt ez a furcsa álmod.
- Derekasan küzdöttél Inohara. De most pihenned kell, míg be nem forrnak a sebeid. Itt nem eshet bántódásod, tanítványom – Húzódott végül egy kellemes mosoly az öreg ajkaira, s gyengéden megveregette sérülésmentes válladat.

Az álom hamar újra a karjaiba zárt, és más képek nem is zajlottak le előtted a két napnyi szünetmentes alvásod alatt, mígnem ismét felébredtél.
Mestered már várt rád, s egy mankót nyújtott, melyre támaszkodva már könnyebben ment a felállás és a sebeid sem sajogtak annyira, mint előző próbálkozásodkor. A templomban sétálva, mestered megállított a szentély előtt, s feléd fordulva kezdett oktatójellegű monológjába.
- Tudod, az élethez nemcsak virtus kell és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is. Egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben. Odakinn is ezt láthattad a haramiák lelkében, hogy ez a türelem és szándék bennük nem volt fellelhető – Gyújtott meg egy füstölőt míg beszélt, s a szentély elé helyezte, majd átnyújtott egyet neked is, hogy cselekedj az ő példája szerint.
- Ha harcolsz, bátornak kell lenni. Bátornak lenni azt jelenti, hogy végig érzed magadban a félelmet. A bátorság nem tünteti el a rettegést, csak harcol, megküzd vele minden szó, minden lépés előtt. Csatázik vagy táncol vele, hogy kiderüljön, felül tud-e kerekedni rajta. Bátorság kell ahhoz, hogy legyőzd a félelmeidet, de ahhoz, hogy bátor lehess, kell a félelem is, amin felülkerekedsz aztán – Először talán meg sem értetted mondandója lényegét, de igazán reméli, hogy sorai közt végül magadra lelsz, és inspirációt nyersz majd szavaiból, majd végül rájössz, hogy a világunkban igen is szükség van olykor az erőszakra, a bátorságodra, hogy a jó emberek védelmére kelve akár a magad, akár az Istened nevében legyűrd a félelmeidet és igazságot teremts a sötétségben.

**Inohara** Hétf. Szept. 05 2016, 11:55

//Arra gondtam, ezzel a reaggal le is zárhatnánk a mesélést^^//

Lassan, kezdtem magamhoz térni. Nem tudom mennyit aludhattam és az azt megelőző eseményekre is csak homályosan emlékeztem.
Meglehetősen különös álmom volt. Egy kopasz, idős férfit láttam álmomban, akit különös fényes ragyogás övezett s magassága egy emberének a többszöröse. Az arcát ugyan nem láttam, csak a hangját hallottam. Megnyugtató volt. Mintha egyenesen a lelkemben éreztem volna a rezgését. Oly hivogató volt. De aztán megértettem mit is mond.
- Élned kell... élned kell - Különös érzés volt. Mintha a mennyekben úgy gondolnák, még nem jött el az idő, mintha maga Isten térítene le a fénybe vezető utamról... különös.
Lassacskán elkezd kitisztulni a látásom. Még kábán tekintek körül a kis teremben.
Kötszerek, mindenféle illatos löttyök és sokféle orvosi felszerelés mindehol. Egy kis tálka vizzel, benne véres kendő úszkál. Már a látványától is rossz érzés fogott el. Úgy tűnt valaki idehozott és ellátta a sérüléseimet. Talán a biztos haláltól mentett meg. Pár perc múlva halk suhogással eltolódott a kis terem nádajtaja.
Godan lépett be rajta. Bánatosan tekintetében láttam, hogy nagyon aggódott miattam. De a látványa megnyugtató volt. Tudtam, már biztosan jó kezekben vagyok. Letérdelt az ágyam mellé, kis kendőjét friss vízbe mártotta, s a homlokomra tette. Kellemes hűvös járta át az egész testem, de nem tudta elnyomni sokáig a forróságot. Talán a sok vérveszteség és a szúrás miatt összeszedtem valami fertőzést, s a testem most így próbál védekezni. Talán ez miatt álmodhattam ilyen furcsát. Talán...
- Derekasan kűzdöttél Inohara. De most pihenned kell, míg be nem forrnak a sebeid. Itt nem eshet bántódásod, tanítványom.
A többire már nem emlékeztem. Mély, álomtalan álomba zuhantam. Talán kettő-három napot is aludtam mire felébredtem.
Godan már várt rám, s egy mankót nyújtott át. Azzal már könnyebben lábra tudtam állni és nem is fájt annyira, mint a legutóbbi próbálkozásaimnál. Elsétáltunk a templomba, vagyis én inkább elsántikáltam. Godan a szentély megálva halkan beszélni kezdett.
- Tudod, az élethez nem csak virtus kell és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is. Egyfajta mosolyoga csodlkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben. Odakinn is ezt láthattada haramiák lelkében, hogy ez a türelem és szándék bennük nem volt fellelhető - Meggyújtott egy füstölőt, s a szentélyre helyezte, s átnyújtott egyet nekem is.
- Ha harcolsz, bátornak kell lenni. Bátornak lenni azt jelenti, hogy végig érzed magadban a félelmet. A bátorság nem tünteti el a rettegést, csak harcol, megkűzd vele minden szó, minden lépés elött. Csatázik vagy táncol vele, hogy kiderüljön, felül tud-e kerekedni rajta. Bátorság kell ahhoz, hogy legyőzd a félelmeidet, de ahhoz, hogy bátor lehess, kell a félelem is, amin felülkerekedhetsz aztán - Meggyújtva a füstölőt, a szentélyre helyeztem. Kába agyam csak lassan fogta fel Godan szavait, de kezdtem érteni mire gondol. A szükséges rossz, ami nélkül nem áll meg a viág. A két ellentét pár, a jó és a rossz, amik mindennek ellenére is fontosak egymásnak, mert egyik sem létezhet a másik nélkül.
És mi? Mi vagyunk azok akik a jó okdalára álva segítjük azokat, kik gyengék elesettek, hogy ők is meglásság az igazságot, s erejük szerint kűzhessenek a sötétség, a rossz ellen.
Sötétség és gonoszság mindíg is lesz, de a gonoszság csak akkor nyerhet, ha mi haggyuk neki.

Terumi Mei Hétf. Szept. 05 2016, 22:54

// Rendben! ^^ Bár az irományaidban rengeteg hiba, elgépelés volt - a későbbiekben kérlek, használd a Word-öt, és onnan másold át az irományt. Azért szívesen látnám beszélni is a karaktert, nem csak azt olvasni vissza, amit a mestere mond neki; de erre is meg lehet a saját okod, hogy miért nem beszélsz. ^^
Örülök neki viszont, hogy fejlődött kicsit a karaktered jellemben, és sikerült ötletet adnom a továbbiakra - legalábbis remélem! ^^
Mivel a kalandunk nem volt nagyon megterhelő, és lényegesebb dolgok nem történtek, ezért +13 chakrát és +2 TJP-t írok jóvá!
A sérülésedből pedig hamar felépülsz, következő kalandodra. ^^ //

**Kurita Takashi** Szer. Feb. 14 2018, 20:42

// Djuka Ryusuke - A Kő Útja //

A család, amelytől kapott némi elemózsiát, útba is igazította, hogy merre kell menni a déli határ felé. Közelebbi iránymutatást, azonban nem tudtak adni, hogy merre tartson, hiszen nem igen hagyták el a települést, ahol éltek. Mindezen történéseknek már két napja és Ryusuke ment megállás nélkül, a megadott irányba. Nagy ritkán állt meg egy-egy letáborozás kedvéért.

Elsőre úgy tűnt, hogy ez a mai nap sem fog másképpen telni, Ryusukének, mint gyaloglással a kitűzött cél felé. Azonban a természet közbeszólt. Először aprócska cseppek hullottak alá az égből, hogy a szomjas földet megitassa könnyeivel, az Ég. Aztán egyre csak híztak és híztak azok a könnyek, mire végül már hangosan koppantak Ryusuke fején. Kopp-kopp, szólt a ritmikus dobolás. Gyanús volt, hogy rövid időn belül bőrig fog ázni, a tüdőgyulladás pedig nem gyerekjáték. Akár szaporítja lépteit akár nem, végül eljut Nagare falu határába. A valamikor jobb időket is látott falu, olyan képet festett, mintha végig vonult volna rajta egy rablóhadjárat, oda-vissza. Az épületek meg voltak roggyanva, a karbantartás elhanyagoltságának jeleként. Az utcák piszkosak voltak, a szemét elszállítatlanul, szanaszét hevert. Ha nem akart bőrig ázni, akkor bizony menedéket kellett valahol találnia. Egyetlen épület sem volt bizalomgerjesztő, még egy olyan nélkülözéshez szokott férfi számára sem, amilyen Ryusuke volt. A szél kísértetiesen sikoltott, ahogyan az épületek között kószált, valahol egy macska hosszan nyávogott, majd elhallgatott. Mindössze két épület kéményéből szállt fel füst, ami azt jelentette, hogy valakik laknak benne. Egy nagyobbacska épületből, amelynek ablakai be voltak deszkázva, valamint egy kisebb, rozzant épület pöfékelt még vígan. A két épület között, olyan kétszáz méter távolság lehetett. Ryusuke nem tudhatta, hogy kik élhetnek ilyen borzalmas körülmények között, hiszen erről a faluról azelőtt semmit sem hallott. A víz azonban már kezdett cuppogni a lábbelijében minden lépésnél, ami arra engedett következtetni számára, hogy átázott. Választania kellett, kipróbálja valamelyik épületben a szállás kérést, vagy megkockáztatja, hogy az esőben teljesen átázik és esetleg tüdőgyulladást is kaphat.

**Djuka Ryusuke** Szomb. Márc. 03 2018, 12:26

// a karakteremnek barlangokba vájt kis fülkék voltak a lakásai és világéletében mezítláb járt, mint minden kőtemplomi szerzetes emiatt a talpa elképesztően ellenálló xd ezt már nem viszi a lábreszelő xDD //

A kedves család, kik megszántak egy kis útravalóval még megmutatták merre kell mennem nagyjából a célom elérése végett. Kedves egy familia volt és bár életem első rossz szándékú embercsoportjával is ekkor találkoztam, viszonylag pozitív emlékeim vannak erről a kis időről. És így van jól. Az emberek a felfedezés élményeiért utaznak. A vágyért, hogy új dolgokat lássanak, új tudást szerezzenek, új tapasztalatokat. Jómagam is ezért utazok, bár persze a Megvilágosodás a cél ezt nem tagadom. De ha azt mondanám, csak ezért törtetek mindig előre az olyan lenne, mintha hazudnék mindenkinek, legfőképpen magamnak és nincs is nagyobb bűn a Földön, mintha csak magunknak hazudunk. Az ember átverheti a barátait, a családját, de ha saját magát veri át, soha nem fog tudni megbánást mutatni majd. Én éppen emiatt vagyok mindig őszinte, nem csak magammal, de másokkal is, s bár hozzátartozik az, hogy nem is igen tudok hazudni, de mindezek ellenére büszke vagyok magamra, hogy ilyen nyílt ember vagyok. Épp ezeken a gondolatokon járt az agyam, mikor elsőként figyeltem fel az esőre. Hogy aggodalommal töltött el a közeledő vihar? Nem. Nem egészen. Való igaz, hogy sosem tapasztaltam még egy komolyabb esőzést, de még egy nyári zuhét sem. Viszont egy nyirkos, nedves barlangban éltem, ahol a száraz ruha nagyon luxuscikk volt. Éppen emiatt nem kapkodtam túlságosan a lábaimat, mikor az eső rákezdett. Viszont annak ellenére, hogy nem vettem tudomást erről a bajról, azért nem is becsültem le túlságosan. Muszáj volt fedezéket keresnem, különben elég kényelmetlen utazásaim lesznek innentől. Végül feltűnt a távolban egy eléggé rozoga kis falu, s mivel muszáj volt kis fedezéket keresnem, így elhatároztam, hogy szállást kérek a két épület közül az egyikben, természetesen megérdeklődve mindkettőnél, ha az egyikben nem adnak.

Ajánlott tartalom