Északi falvak

Elszórt falvak északon, ahonnan a Villám őshonosai származnak. A falvak sűrű erdőségek között, vagy sziklák tetején, párkányain helyezkednek el, és régies építésűek.

Ahogy kiléptem a falum kapuján, leellenőriztem, hogy nálam van-e minden csomagom, vagy legalábbis az, amit el kell vinnem, aztán még egyszer visszapillantottam majd útnak indultam. Eddig nem sokszor hagytam el a Rejtett Felhő Falu területét, ha mégis, akkor is szinte csak akkor, ha a nagyszüleimhez mentem északra. Így hát nem csoda, ha kíváncsian nézelődve vágtam neki a "nagy" útnak... Szép, napsütéses reggel volt, jobbat nem is kívánhattam volna - mondjuk abban azért reménykedem, hogy ilyem marad az út további részén is, és nem fogok 3-szor bőrig ázni, mire elzarándoklok északra...
Mentem, mendegéltem, mire a sziklás, köves, kihalt terepet lassan egy kisebb erdő váltotta fel. Mivel már órák óta gyalogoltam, úgy döntöttem, hogy megállok pihenni. Ha meg pihenek, akkor meg összekötöm a kellemeset a hasznossal, és ebédelek is. Úgy rémlett, hogy a közelben van egy hangulatos kis tisztás, akkor már miért ne ott pihenjek? Nem is tartott sokáig megtalálni, így kényelmesen leheveredtem az egyik fa árnyékába...
-Nah végre! Azok után, hogy egész nap a tűző napon gyalogoltam... Nem mint ha attól kéne tartanom, hogy túlságosan is leégek a napon, de azért jól esik, na... -beszéltem magamnak, miközben fél kézzel, könyökig belemerültem az egyik táskámba, hogy az aljáról előbányásszak valami kilapult szendvicset. Néhány percnyi keresés és szitkozódás után úgy döntöttem, hogy egyszerűbb, ha kipakolok, utána meg vissza...
-Ezek a fránya női táskák, hogy soha semmit nem lehet megtalálni egyikben sem... -morgolódtam, majd egy laza mozdulattal kiborítottam a táska tartalmát a fűbe, majd miután a szendvicseimet kiválogattam a kupacból, visszagyömöszöltem a sok kacatot a helyére és nekiláttam enni.
Kaja után pihentem még egy kicsit, majd úgy döntöttem, hogy ideje indulnom, ha még ott is el akarok tölteni néhány órát, nem csak egyből visszafordulni... Így hát felkaptam a cuccaimat és nekivágtam az útnak. Igen ám, viszont itt látszik meg, hogy nem gyakran járok erre - a tisztásról visszafelé rossz irányban indultam el, ami jó ideig fel sem tűnt, így vagy plusz két órával tovább tartott kikecmeregni az erdőből, mint ahogy azt én elterveztem... Azt persze mondanom se kell, hogy nem is ott kötöttem ki az erdő túloldalán, ahol kellett volna, így kissé bepánikolva próbáltam felmászni valami magasabb fára, vagy sziklára, hogy megnézzem, hol is járok pontosan... Végül valahogy visszataláltam arra az útra, amit kerestem, viszont a rossz hír az volt, hogy az út nehezebb fele még csak ezután következik.
Az erdő fái egyre ritkábbak lettek, mígnem már csak kisebb cserjék és évelők voltak itt-ott, a kopár sziklák között a túlélésért küzdve. A hegyi ösvény is egyre meredekebb volt, de hát mit lehet tenni? Semmit, a falu a hegy tetején húzódik meg, és ez az egy út vezet oda - magyarán ez van, ezt kell szeretni. És én szeretem, pláne amikor megcsúszik a lábam, vagy a lábam alatt kifordul valamelyik kődarab a helyéről, aztán néhány méter esés, csúszás után valahol lentebb köt ki az ember... Így visszagondolva, még jó is, hogy Jogumi-senseijel gyakoroltuk ezt a chakrakontroll dolgot, mert aki itt lakik, az egész otthonosan mozog az itteni terepen, viszont aki nem a környéken él...
Na de mindegy, végül azért sikerült megérkeznem, egy darabban -igaz, itt-ott beújítottam néhány kék-zöld foltot-, és az erdőben csatangolás annyi időbe telt, hogy már kezdett sötétedni... Éhes is voltam, fáradt is, de itt vagyok! Az apró falu utcáján végighaladva egyenesen a nagyapám háza felé vettem az irányt, ahol némi lelkes dörömbölés kíséretében köszöntöttem a nagyszüleimet, és az összes többi rokont, ismerőst, barátot...

Nyílik az ajtó, amikor pedig meglátom a nagyimat, egy boldog "Nagyiiiiiiiiii" felkiáltás mellett átölelem. Csak a szokásos üdvözlés. Kicsit talán hangosabb, mint más helyeken szokás, de hát na... Mondjuk amikor a nappaliba bepillantva rájöttem, hogy nem csak az öregek vannak itt, hanem úgy komplett rokonság apai ágon, egy pillanatra elállt a szavam a döbbenettől, és csak kikerekedett szemekkel pislogtam, hátha csak valami csalóka délibáb az... Meg is dörzsöltem a szemeimet, hogy jól látok-e, de úgy tűnik, jól láttam, így hát nincs mit tenni, mint mindenkit egyesével köszönteni. Ha pedig még ma végezni is szeretnék vele, akkor nem árt elkezdeni, mert sokan vagyunk, így hát felöltöttem a legangyalibb mosolyomat, majd sorban üdvözöltem mindenkit, akár ismertem, akár nem. Aki akarta, még ölelést is kaphatott Amikor a rokonság apraja-naggyát már üdvözöltem, eszembe jut, hogy a legfiatalabb rokonomat még nem is láttam, így átverekedve magam a tömegen a bölcső mellett álltam meg...
Azelőtt még sohasem láttam ilyen fiatal kisbabát, így csodálkozó tekintettel, szótlanul figyeltem a csöppséget, szinte mozdulatlanul, akár valami szobor. Túl sokáig azonban nem figyelhetem a picit, mert egy újabb felbukkanó rokon arrébb rángat, amiért még nem is köszöntem neki...
Szó mi szó, nagy a nyüzsgés, viszont az otthoni, monoton hétköznapok után jól esik egy kis változatosság... És azt hiszem, igazat kell adni népes rokonságomnak, az utóbbi időben tényleg nem sűrűn jártam erre... Meg is ígértem nekik, ha az időm engedi, hamarosan újra ellátogatok ide. Hacsak nem tévedek el... Vagy nem kapok ki még jobban edzés közben... Vagy ki tudja...
Amikor a vendégek hazaszállingóztak, egy nagy ásítást követően a faliórát kezdem kutatni a tekintetemmel... Ám amikor meglátom, hogy mennyi az idő, megdermedek a mozdulattal, az a falat étel, ami pedig a villámon volt, visszaesik a tányéromra.
-Már... már ennyi az idő?! -kérdezem döbbentem a nagyim felé fordulva, aki időközben nekilátott a mosatlan összegyűjtéséhez és elmosogatásához... Gyorsan befalom a maradék kaját, aztán én is segítek neki, legalábbis az összegyűjtésben. A mosogatásért annyira nem rajongok. De udvarias vagyok, azért megkérdezem, és titkon reménykedek, hogy megúszom...
Szerencsére jól ismerem az én drága nagyimat, naná, hogy nem engedte, hogy én mosogassak... helyette a gondolataimmal elkalandozva mászkálok a házban, nézve a falon lógó képeket, a polcokon lévő apró csecsebecséket, amikhez mennyi szép emlék fűz... Már épp nyúlnék az egyik apró kis faragott figura felé, amikor nagyapám hangját hallom, ahogy a nevemet szólítja.
Le is huppanok mellé az egyik fotelba, amikor pedig meghallom a kérdését, szinte egyből rávágom.
-A tanulás, nagypapi? Az halad, halad... Lassan, de biztosan. Hogy olyan hasznos leszek-e? Naná! Vagyis... ami azt illeti, remélem... úgy értem szeretnék is, de... -kezdek bele, de miután majdnem dadogásba fajul a dolog, elhallgatok, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogyan is tegyem fel a kérdést, amire apu nem válaszolt otthon nekem.
-Nagypapi, szerinted milyen ninja lesz belőlem? Milyen orvos lennék?

Amíg nagyapám szótlanul pipázgatott, addig én izegve-mozogva kényelmesen bevackoltam magam a kedvenc fotelomba, majd a mellettőnk lévő kandallót figyeltem... Most, hogy a rokonok és ismerősök elmentek, döbbentem rá, hogy milyen fárasztó is volt a mai nap... Érdekes, amíg pörgés, nyüzsgés van, fel sem tűnik, amint abbamarad, egyből el akar aludni az ember... Már épp kezdtem beletörődni, hogy apuhoz hasonlóan nagyapa sem válaszol nekem, amikor egy kisebb füstfelhő után végre megszólalt. Épp időben, már nem sok hiányzott ahhoz, hogy itt aludjak el, a fotelban ülve. Felkaptam a fejem, és úgy figyeltem minden szavára.
~Nos... ha jobban belegondolok, akkor mondhatni, választ kaptam a kérdésemre... Vagy ha választ nem is, de egy megoldást a bizonytalanságom ellen. -bámultam magam elé, amikor nagyapám hangja újra kizökkentett a bambulásból/merengésből.
-Tessék? -kaptam fel a fejem, mire leesett, mi is volt a kérdés...
-Öhm, izé... -vakargattam meg kissé zavartan a tarkómat, na erre mit mondjak? Végül úgy döntöttem, maradok az igazságnál. -A legutóbbi edzésünk után a senseiem azt mondta, hogy ilyen hozzáállással nem lesz belőlem orvos... Vagyis, lehet, hogy nem pont így mondta, de én így értelmeztem a szavait. És eddig nem sikerült rájönnöm, hogy mire is gondolt ezzel pontosan... Szerinted?

Ahogy nagyapa szavait hallgattam, elmerengtem a mondandóján...
~Végre valaki, aki nem célozgatni meg utalgatni akar arra amit gondol, hanem egyenesen az ember szemébe mondja... Talán ezért is kedvelem annyira az öreget. -morfondírozok magamban, mikor elhallgat, hogy újra meggyújtsa a pipáját. ~Hmm... lehet, hogy igaza van? Vagyis... biztos, hogy igaza van, hiszen sokkal idősebb és tapasztaltabb mint én, ráadásul őszinte is, szóval... ha ő azt mondta, akkor van benne valami... És megint csak én bonyolítok túl, amit csak lehet...-dőlök hátra a fotelba, majd tovább hallgatom nagyapám "meséjét".
Jó dolog végre egy olyan embertől hallani ezeket, aki éveken, évtizedeken keresztül ezt "csinálta"... Annyira csüngök a szavain, hogy szinte fel sem tűnik, amikor nagymami bejön a szobába, csak akkor térek vissza a valóságba, amikor egy puszit nyom a homlokomra, s szó nélkül halad is tovább. Kérdő tekintettel nézek utána, majd nagyapám felé, láthatóan választ várva, amit meg is kapok. Ez az! Ez az én nagyapám!
Ahogy egyre tovább és tovább hallgatom, egyre inkább úgy érzem, hogy igen, ez az, amivel a jövőben foglalkozni szeretnék.
~Szóval a kitérés... A harc annyira nem hiányzik, nem is az erősségem és valahogy mindig is jobban vágytam arra, hogy másoknak segítsek, mint arra, hogy sérülést okozzak másoknak...
Az idő már későre járt, és fárasztó napom is volt, így, nagyapám szavait és a kandallóban lévő tűz ropogását hallgatva hallgatva szinte fel se tűnt, de lassan álomba szenderültem, a fotelba bevackolódva... Fogadok, mire felébredek, mindenem el fog zsibbadni és minden végtagomat elfekszem...

Reggel... akarom mondani hajnalban finoman szólva is összerezzentem, amikor a kakaskukorékolással egyszerre nagyim hangját is meghallottam... kómásan pislogva néztem körbe... Igen, még mindig a nappali, még mindig a fotel, viszont kaptam egy takarót idő közben...
-Aaa... még nem akarok felkelni...-motyogtam alig érthetően, miközben nagyi ébresztés gyanánt megsimogatta az arcomat, majd szinte egy szempillantás alatt ki is ment a nappaliból... Én meg magamhoz szorítottam a takarót és a fotelben úgy helyezkedtem, hogy az ablak háttal legyen, így minél kevesebb fény érje az arcomat. Már majdnem sikerült visszaaludnom, amikor valami isteni illat csapta meg az orromat... Először azt hittem, hogy csak valami szép álom, ám amikor a jól ismert sistergés is eljutott a fülemig, szinte bevillant egy kép kicsi gyerekkoromból... amikor itt nyaraltam a nagyszüleimnél, és nagyi minden reggel a kedvenc rántottámat készítette... És mindenki azon csodálkozott, hogy hogyan lehet az, hogy még mindig nem untam meg... Kérem szépen, aki egyszer megkóstolja...
A mennyei hangokat egy gyomorkorgás zavarta meg, mire rájöttem, hogy ez bizony én voltam... Arrébb rúgtam a takarót és gyorsan kisiettem nagyi után a konyhába, ahol már meg is volt terítve, és néhány percen belül már el is készült a friss, falusi reggeli...
Miután jól laktam és legalább 10-szer megdícsértem, épp indultam volna vissza, hogy aludjak még egy kicsit, ám addigra a takaróm eltűnt, s mire nekiláttam volna, hogy megkeressem, újra felbukkant a nagyim a semmiből, és egy kis elemózsiás csomagot nyomott a kezembe, mint útravaló...
-De nagyi... még ráérek később is menni, még úgyis korán van... Nézd, még a nap is épp hogy felkelt... -kezdtem magyarázkodni, de nem sikerült olyan érvet felhoznom, amit elfogadtak volna, így hát az uzsonnás csomagom mellé kaptam egy nagyobb csomagot is, "vidd csak el apádnak" címszóval... Miután nagy nehezen beletapostam a hátizsákomba, elbúcsúztam a nagyszüleimtől, majd az összes erre tévedt rokontól, baráttól, ismerőstől, és útnak indultam hazafelé...
Ezúttal nem kolbászoltam el a megszokott útvonaltól, így egyszer sem tévedtem el, és még így, kényelmesen sétálva és ebédszünetet tartva is hazaértem délutánra...

/Folytatás - Kumogakure no Sato, Lakóházak/

Üdvözölted, majd faggatni kezdted útitársadat, hogy mégis kihez mentek, merre van az a hely, és egyéb kérdésekkel. Úgy tűnik neki nem esett le, hogy mennyire komolyan gondolod ezeket, és, hogy mindenképp választ vársz, mert nem túl sok jó hírrel kecsegtetett.
- Nos, először is neked Shiba-SAMA! - hangsúlyozza ki a fontos részeket. Valahogy ennél a mondatnál más volt a hangja, komoly, és ellentmondást nem tűrő. Mintha mesterének nagyságát senki nem becsülheti le, és senki nem szólhatja le. Majd visszatért a megszokott, bolondos hanglejtéséhez.
- És ebbe az irányba sétálunk. Az első faluban lesz majd az egyik ház az övé, de addig is a jelszavunk: előre. És nem én, akarlak összehozni a nagyságos Shiba-samával, hanem ő akarja, hogy ott legyél, ezért én teljesítem a kívánságát. - mondja neked. Az utat ezután néha ugrálgatva, fütyörészve tölti, mint egy kisgyerek, de mégis a kinézete nem erről tanúskodott. Legalább annyira idős volt, mint te, és erről fizikuma árulkodott a leginkább, meg a pelyhedző szakálla, de a személyisége úgy tűnik megmaradt egy gyerek szintjén.
- És, volt már valaki fontos az életedben Kurono-san? Persze nem úgy érte, hogy családtagok, hanem, mint azon kívül elhelyezkedő személy? Egy szó, mint száz, volt már szerelmed, aki viszont szeretett? - teszi fel a különös kérdést Gonshiro. Lehet, tényleg érdekli a dolog, de az is lehet, hogy csak unatkozik és megunta a fütyörészést, és mégis azt akarja, hogy az idő gyorsabban pörögjön. Talán igaza is van, hiszen, ha valakivel egy jóízűt beszélgetik az ember, a percek csakúgy repkednek körülöttük, viszont a te döntésed, hogy válaszolsz erre a magánéleti kérdésre.

- Óh, a neve Hana? Nagyon szép név, kedves Hana. És köszönöm is a szolgálataidat, hogy utazhatok rajtad, nem hiszem, hogy túl sokan eltűrnének a hátukon. - nevetetve mondta sárkányodnak. Majd ez után hallhatta, hogy a krátert már elhagytátok, így gyorsan kérdezett is tőled valamit, még a kérdésed előtt. - Tényleg, na és mekkora volt ilyen magasból? - kíváncsi volt a világra, bár ez természetes, valószínűleg gyermekkora óta vak, és így nem sokat látott belőle. Majd még a válasz előtt újra a Hanához kezdett beszélni, mintha csak most jutott volna eszébe valami. - Ne haragudj Hana, miután leszálltunk, megengeded nekem, hogy lássalak? - ez természetesen azt jelentette, hogy a kezét végighúzza a sárkány testén, hogy az alakot, formát észlelhesse, hiszen még sosem volt dolga sárkánnyal. Majd meghallja a kérédsed is a céljáról.
- Nekem csak két célom van az életben. Az egyik, hogy láthassak, hogy a szemeim meggyógyuljanak, és végre én is úgy láthassam a világot, mint mindenki más. A színeket, a formákat, a természeti csodákat, az esőt, a napot, a naplementét, és mindent, mindent meg akarok ismerni. De sajnos ez lehetetlen, így a másik célomnak élem az életem. Shiba-sama segítése, és ellenségei kiirtása. - mondta neked, és úgy tűnik az igazi ügyleteiről nem is akar többet beszélni, mert hirtelen csönd következett. Az első csöndes pillanatok ezen az úton, se fütyörészés, se dalolás, se kérdések. Úgy tűnik valamin elgondolkozott Goshiro, és az annyira lekötötte, hogy nem is foglalkozott veled. Idők közben elhaladtatunk az első falu felett, amit te meg is említesz neki, és ez ki is zökkenti az elmélkedésből.
- Képzeld Kurono-kun, én abban a faluban születtem. És mégis semmi emlékem nincs róla, el tudod ezt képzelni? Se a szüleim, se a barátaim, ha egyáltalán voltak, arcára nem emlékszem. De mégis, valami, mintha hívogatna onnan. - említi meg neked a fiú. A rejtély egyre jobban körül ölelte Gonshirot. Ki ő? Mi történt vele? Közben beértetek a tó fölé, aminek nem akart még megjelenni a túlsó partja.

Nagyon boldog volt Gonshiro, amikor közölted vele, hogy láthatja Hanát, és már majdnem ugrott is örömében, de ekkor eszébe jutott, hogy az valószínűleg az életébe került volna. Majd megkérdezed tőle, hogy mi a kráter története, így ő nevetve el is meséli neked.
- Tudod, ez a kráter nem túl régi, és Shiba-samához, és hozzám köthető. - elsőre talán meglepődsz, de aztán átgondolva ez is csak egy rejtély, egy különlegesség ezzel a kettővel kapcsolatban. - Tudod, én sem voltam mindig Shiba-sama követője, és amikor a kráter keletkezett, akkor lettem az ő tanítványa, segítője. Még nagyon kicsi voltam, amikor egy rablóbanda el akart kapni, hogy használhassanak a céljaikra, és rosszakat cselekedjenek. Éppen abba az irányba menekültem, mert azt mondta nekem egy idegen, hogy arra van Kumogakure no Sato, és ott megvédenek engem. Nos, nagyot néztem, amikor kiderült, hogy Kumogakure tagjaiból áll ez a bizonyos banda, és ők akarnak engem elkapni. Nem tudtam semerre sem menekülni, sem az északi falvak felé, sem a rejtett falu felé. Két tűz közé kerültem, ahonnan Shiba-sama szabadított ki, azzal, hogy megmutatta rosszakaróimnak az igazi erejét, és pár másodperc alatt megölte őket. Nem tudom pontosan, hogy mi történt, mert nem láttam, és nem is voltam még tudatában képességeimnek, de azóta egy hatalmas kráter van ott. - mondta neked a fiú. Ezzel talán arra is választ kaptál, hogy mikor is változott meg az a bizonyos főnök, és, hogy ez a fiú tényleg különleges valamilyen szempontból. Viszont, ha az orrod alá szerette volna kötni, már rég meg tette volna, ez bizonyosan egy olyan titok, amit nem fog kiadni, ahogy te sem beszélsz szívesen képességeidről. Közben alólatok eltűnt a tó kristálytiszta víze, és felváltotta a havas szárazföld. A talajszint rohamosan emelkedett, így láthatóan közeledtek a hegy felé is.
- És, neked milyen kalandjaid voltak a Kumogakureiekkel, kedves Kurono-kun? - kérdezte tőled.

Repültetek a sárkányon, elhagytátok a következő falut is, és már csak, a hegy fölött kellett áthaladni a célállomásig. Gonshiro meghallgatta a történeted Kumogakure-val kapcsolatban, majd elgondolkodott azon. Legalábbis ezt hihetted elsőre, de az igazság az volt, hogy elbóbiskolt Hana hátán, és így nem is figyelt arra, amikor kijelentetted, a falu fölött áthaladtatok. Szerencsére még a hegy nem közeledett, legalábbis a túlsó vége, de, hogyha ez így marad, akkor nem fogod tudni, hogy hol kell leszállni, és lehet, hogy pont a falu másik végében van a ház. Bár, lehet, annyit már tudsz sétálni, így ez az ügy nm foglalkoztat túlságosan. A hegy hóhatár szintje nagyon alacsonyan helyezkedett el, és a levegő is egyre hűvösebbé kezdet válni, ha nem hoztál magaddal valami meleg kabátot, akkor elképzelhető, hogy a pénz mellett egy kis megfázással fogsz hazamenni a meló után. Láthattad a legmagasabb pontját, ennek a természeti csodának, és egy kis idő múlva el is hagytátok a dimbes-dombos vidéket, és a tökéletes síkság várt benneteket, valószínűleg a faluval, ami az úti cél volt. Viszont így még mindig meg volt a probléma, ugyanis amellett, hogy az élő térkép vak volt, most még aludt is, és akárhogy próbáltad felkelteni, nem akaródzót eleget tenni kérésednek. Majd megpillanthattad az első háztetőket, és a falut magát. Felülről nem nyújtott túl kellemes látványt, inkább úgy nézett ki, mint egy porfészek. Gonshiro még ekkor sem volt hajlandó felébredni, így rajtad áll a döntés, hogy hol szállsz le úgy, hogy nem vesznek észre, és a lehető legközelebb legyél a faluhoz.

Végül nem messze a falutól szálltok le, és amint földet ér a sárkány, azonnal felkel az útitársad. Lehet, azért, mert a földre huppanás nem volt a tervben, amikor felült Hanára, de lehet, egyszerűen megérezte azt, hogy hazaérkezett. Le is kászálódik utánad a teremtményről, majd tüzetesen átvizsgálja előzetes engedélyeddel.
- Pompás lény vagy Hana! - tette szóvá a sárkányodnak. Ezután elindultok a falu irányába, miközben Hana egy kis füst keretein belül visszament valódi hazájába. Ahogy a határhoz értek egy épületet vélsz felfedezni a távolban, valahol a falu másik végén, ami kitűnik a többi közül. Valószínűleg az lehet Shiba irodája, ugyanis amikor betértek a házak árnyékába, a falusiak köszöntötték Gonshiro-t, és el is hívták mellőled, hogy meséljen nekik a kalandjairól.
- Itt elválnak útjaink Kurono-san! Keresd a legkirívóbb házat a faluban, és megtalálod Shiba-samát. - mikor kimondta a nevét, a környező emberek éljenezni kezdtek. De nem ez volt az egyetlen furcsaság itt. Nyoma sem volt a háborúval együtt járó szegénységnek, elnyomásnak, betegségeknek, és emellett fegyveres őröket láthattál mindenfele, akik vagy őrjáratoztak, vagy a falusiakkal beszélgettek. Béke volt. És ezt az állapotot könnyedén meg is zavarta a maszk, amit felvettél, hiszen a Villám országában utálták a Kirigakure-i shinobikat. Lehet, te nem voltál az, de az arcod előtt lévő kerámiaarc másról tanúskodott, így könnyen magadra fordítottad a melletted lévők figyelmét. Még az is lehet, hogy most indítottál el egy pletykát, ami, ha Kumogakure fülébe jut, kiküldi rád a vadász osztagot, hiszen ilyen háborús időkben egy a határon túl megjelent ellenség könnyedén kiváltó ok lehet az összecsapások megkezdésére. De neked csak annyiban kell ezzel foglalkoznod, hjogy majd hamar el kell tűnnöd innen a meló után, és akkor nem lesz semmi probléma. Viszont a munkával kapcsolatban, még meg kell találnod Shibát.