Nyukingou falva

A második ninjaháború idején a Tűz országának északnyugati határszélén megtámadták a békés Kingou falut. Földig rombolták, a lakosok nagy része meghalt a mészárlás során. Csak nagyon kevesen tudtak elmenekülni a közeli erdőségekbe, ahol a természetnek kiszolgáltatva vészelték át a háború hátralevő idejét. A harcok elültével a túlélők és a hozzájuk csapódott menekülők visszatértek a falu romjaihoz, ahol megalapították az utódot, Nyukingout. A lakosság azonban nem felejtette el a ninjáknak azt, amit tettek az otthonukkal. Sem az ellenségnek, hogy ezt tették, sem pedig a konohaiaknak, hogy nem védték meg őket. Megfogadták, hogy soha többé nem közösködnek a ninjákkal. Területüket kivonták a ninja felügyelet alól, saját erejükből látva el védelmüket.

Erre a bizonyos védelemre szükség is volt. Fekvésének köszönhetően Nyukingou fontos kereskedelmi csomópontnak számított a határon, emellett gazdasága is viszonylag erős volt. Ez pedig vonzza a banditákat és más káros elemeket. Éppen ezért a túlélők egyike, Uritoka Makashin, aki jártas volt a harcművészetekben, létrehozott egy dojot, ahol azokat tanította innentől kezdve, akik hajlandóak voltak a falu védelmét ellátni. Az iskolát Akaruikou Dojonak nevezte el. Feladatuk egy volt: megvédeni Nyukingout és annak környékét, akár az életük árán is.

Maguk a harcművészek nagyban hasonlítanak a ninjákra, azzal az eltéréssel, hogy nem használnak chakrát. Ők a pusztakezes és fegyveres harcra szakosodtak. Bár a chakrahasználat hiánya miatt nem képeznek akkora harci potenciált, mint egy ninja, erejük, képzettségük és ügyességük bőven elég ahhoz, hogy távol tartsák a bűnözőket a kereskedőktől és a földművesektől Nyukingou környékén. Gyakran előfordul az is, hogy más területekről kérnek harcművészeket, mivel messze nem kerülnek olyan sokba, mint egy chuunin vagy jounin szintű ninja. Ilyen esetekben csak ritkán adnak harcművészeket külhoni szolgálatra, mert kötelező alapon az össz állomány háromnegyedét a faluban kell tartaniuk a védelem hatásossága miatt.

Maga a falu pár száz lelket számol, és fallal vették körül. Főleg mezőgazdasági cikkeket exportál a környező falvaknak és a határon túlra. Egy nagy erdőség helyezkedik el a falutól délre, de amúgy síkságon fekszik, szántóföldekkel körbevéve. A faluban minden megtalálható, amire szüksége lehet egy településnek: kórház, iskola, magtárak... egyszóval minden. A falu élén a falutanács áll, akik közösen döntenek a falu viselt dolgairól és hetente egyszer üléseznek.

Megtorpantam. Ez itt már a határ, a túloldalra már nem terjed ki a harcművészek területe. Itt leszek kénytelen várakozni. Kerestem is egy megfelelő pontot az egyik fa tövében, ahová leült. Elég szép volt az idő, de én mégis jobbnak láttam, ha magamon tartom az utazókalapomat és a köpenyemet. Bár így csak magamnak csináltam túl nagy hőt, de mégis jobban szerettem így lenni. Nekivetettem a hátamat a fának és vártam.

Tegnap este értesítettek róla, hogy utazó fog érkezni Nyukingouba és nekem kell majd kijönnöm érte és biztosítani, nehogy megtámadják útközben. Egy öt kilométeres szakasz választotta el a határt és a falut, ráadásul a terep erdős volt. Ideális hely a haramiáknak arra, hogy lecsapjanak a gyanútlan utazókra. Elvégre, nekünk, harcművészeknek, ez volt a dolgunk: hogy móresre tanítsuk a gazfickókat, lehetőleg azelőtt, hogy elkövessék a gaztetteiket. Sajnos nekem még nem volt lehetőségem arra, hogy megneveljek párat közülük... de jól tudtam, bármikor esélyt kaphatok rá. Az ördög nem alszik.

Kicsit hátrébb döntöttem a fejem. Olyan tíz órára ígérték, hogy meg fog érkezni az utazó... talán tíz percem lehetett addig, míg ideér. Addig is kipihenem az idefele vezető út fáradalmait. Bár... fáradtam már el jobban is a Dojoban.

Türelmesen várakoztam a fának dőlve, hallgatva a madarak csicsergését. Tény, hogy talán ez volt a legveszélyesebb határszél, elvégre akárki rejtőzhet a fák mögött, de mégis... talán a legszebb is. Kiskölyök koromban gyakran kijártam ide, amikor már viszonylag megszelídültem és elkezdtem foglalkozni olyan dolgokkal is a balhézás mellett, mint a természet szépség. Így hát nosztalgikusan üldögéltem most itt, hallgatva az erdei életet. Most éppen a madarak kezdtek rá egy újabb szólamba a fejem felett levő fán, kész koncertet adva a hívatlan látogatóiknak.

Hirtelen lépések keltette nesz ütötte meg a fülem. Felnéztem, és a kalap takarása ellenére láttam, hogy ketten jönnek felém. Erre felálltam és jobban szemügyre vettem az érkezőket. Igen, kétségtelenül azok lesznek, akikre várok... pontosabban akire, mert elvileg csak az érkezők hölgy tagja az, akit Nyukingouba kell kísérnem. Hamarosan odaértek hozzánk. Kölcsönösen köszöntöttük egymást a férfival, aki hamarosan magunkra is hagyott minket. Ott álldogáltam a fa mellett, ahogy a lányt néztem. Kissé tanácstalanul álldogált, miközben az ismerőse után nézelődött. Mint ha várna valamire. Míg néztem, éreztem, hogy valamelyest kellemetlen érzés fogantat meg valahol a mellkasomban... és fogalmam sem volt róla, hogy miért.

Hamarosan az illető eltűnt a távolban, a lány pedig rám nézett. Elég érdekes köszöntésnek voltam tanúja, amin el is mosolyogtam magam. De nem az a tipikus gunyoros mosoly volt, hanem csak egy szimpla mosoly.
- Most már mondtad - szóltam, miközben lecsatoltam a fejfedőmet, felfedve az arcomat. - Üdvözöllek téged Nyukingou területén. A nevem Bengonin Kazuma, én leszek a kísérőd, és remélhetőleg nem a koloncod, míg elérjük a falut.
Megvártam, mit reagál erre, majd a csomagjaira néztem.
- Ha gondolod, akkor azokat hozom én helyetted.

,,Szóval Misa" - futott át az agyamon a lány neve.
Nos igen, tényleg lehetett volna zöldikének hívni. Gyakorlatilag majdhogynem belevegyült a mellette levő bokorba a ruháival. A magam részéről pont hogy elütöttem a mellettem levő fatörzstől a fekete köpenyemmel, ami a fejemet eltekintve mindent eltakart belőlem. Talán a hátamon levő, másfél méteres bot kelthette fel a figyelmét. Aki jártas a harcművészetekben, az biztosan felismeri a harci botot, amivel elég keményet lehet csapni.

A lány megint érdekes reagálást mutatott be a kérdésemre, amire fel is vontam a szemöldökömet. Nem tudom miért, de úgy tűnt nekem, hogy kissé kényelmetlenül érzi magát itt. Mondjuk érthető, egy teljesen vadidegen emberrel beszélget éppen, akire rá kell bíznia magát. Talán az lenne a legjobb húzás, ha valamelyest feloldódna. Ebben pedig talán segíthetek is neki.
- Hát figyelj, ha gondolod, akkor elviszlek téged is, azon ne múljék - mondom félmosollyal az arcomon.
Tény, hogy csak viccelődtem vele, de tény, hogy ha odakerülne a sor, akkor tényleg képes lennék lesétálni azt a pár kilométert a lánnyal a hátamon.

Nem csak a lány illetődött meg, amikor elhangzott. Egy pillanat alatt leesett nekem, hogy Misa arca egy pillanatra miért változott zavarttá, már már kellemetlen színezetet felvéve... tudtam, mivel ugyanez a folyamat nálam is lezajlott. Nem voltam az a fajta, akit könnyen zavarba lehetett hozni, de... tagadhatatlan, hogy halvány pír jelent meg a szemem alatt. Gyorsan összeszedtem magam, és már szinte hálát adtam Misa találékonyságának, hogy próbálta terelni a témát.
- Ehm... majd... később talán.
Utána felvetette, hogy jó lenne indulni. Na igen, nagyjából másfél, két órás út előtt állunk és még jó lenne sötétedés előtt visszaérni.
- Oké. Add a nehezebb csomagodat és mehetünk is.
Gond nélkül felkaptam a vállamra a nehezebbnek titulált táskát. Igazából nem volt annyira nehéz, csak nagyon húzta lefelé az ember karját.
- Gyere, mutatom az utat.
Azzal megkezdődött a hosszú menetelés Nyukingou felé.
- Ha szabad megkérdeznem, mi szél hozott téged a faluba? A vezetőség azt mondta, hogy egyenesen a Föld országából jössz. Az pedig nem pont a szomszédban van.

Még indulás előtt visszavettem a fejemre a fejfedőmet, de ennek ellenére éreztem, hogy Misa időről időre felém néz. Nem zavart a dolog, de valahol a tarkómban éreztem egy kellemetlen nyomást. Ez mindig megvolt bennem, amikor nagyobb tömeg előtt tartottam formagyakorlatot. Na de mi most a furcsa? Az, hogy most csak egy ember nézegetett, de már éreztem azt a kellemetlen érzést. Mindenesetre eléggé belemélyedhetett a tanulmányozásomba, mert el is felejtett válaszolni egy darabig. De utána megtudtam, miért is jár erre.
- Hát, attól ne félj, hogy unatkozni fogsz. Nyukingou-ban jó sok szórakozási és kikapcsolódási lehetőség van, elvégre itt mennek át a kereskedők és karavánjaik. Ott a kisszínház, a gőzfürdő, a könyvtár, a zsebmúzeum... pár érdekes hely. De... ha tényleg annyira unatkozol majd, akkor engem is nyugodtan megkereshetsz, ha gondolod. A nap nagy részét általában a Dojoban vagy annak a környékén töltöm, hacsak nem a földeken vagyok szolgálatban, vagy hozzád hasonlóan kísérek valakit. Mondjuk, ha tényleg csete-paté kell, akkor a Dojoban is tartanak foglalkozásokat a nem tagoknak. Talán majd mutathatok neked pár fogást.
Ezt követte az érdeklődése a stílusom iránt.
- Nos... hát, nem tudom, hogy fogalmazzam meg neked. Akaruikou harcművészeknek hívnak minket. Nem sokban különbözünk elvileg a többi harcművészeti ágtól. A képességeinket arra élezték ki, hogy ha még egyedül is vagyunk, képesek legyünk felvenni a harcot egy kisebb bandita csapattal. Változatos, hogy oldjuk meg. Van, aki inkább trükközik, mások nyers erőt használnak. Pusztakezes és fegyveres harcot egyaránt alkalmazunk. Mint arra már rájöhettél, én ezt használom - bökök szabad kezemmel a hátamon lógó botra.

Hoppá, mik derülnek ki. Meg nem mondtam volna, hogy a mellettem sétáló lány egy színésznő. Bár... jobban megnézve a mozgását, volt benne valami érdekes tartás, egyfajta kecsesség a mozgásában amit nem tudtam megmagyarázni, mi lehet... legalább is eddig, mert most már egyértelmű volt. Mindenesetre, a jelek szerint az eredeti célomat sikerült elérni: teljesen felszabadult.
- Hm... na várj, hagy gondolkozzak. Ha jól emlékszem, a színész gárda nagy része innen való, de van néhány idegen légiós is. Nem egy híres társaság, csak egy kis kör, de attól még kitesznek magukért. Nemrég olvastam az újságba, hogy félórás vastapsot kaptak a legutóbbi előadás során.
Jó volt látni, ahogy lelkendezik a kulturális lehetőségek hatására. Utána kissé elterelődött a beszélgetés az eredeti témához.
- Rendben, de előtte azért majd szólj nekem, mert akkor megkérem az egyik sensei-t, hogy valamelyik edzőtermet bocsássa a rendelkezésünkre.
Nem tudom, miért, de valamiért elég nagy örömet éreztem odabent, hogy elég gyakran össze fogok futni vele az elkövetkezendő napokban. Utána megint csak a színház téma jött elő.
- Bezony.
Na ami ekkor következett, arra egyáltalán nem számítottam. Alig láttam, amikor mozdult és a nyakamba vetette magát. Olyan hirtelen jött, hogy kis híján hanyatt vágódtam vele együtt. Szerencsére még időben sikerült megállni a dőlést. Még jó, hogy Misa meglehetősen könnyű volt. Utána szabadkozva váltunk el egymástól, én pedig megintcsak zavarban voltam kissé.
- Semmi gond. Jó látni, hogy örülsz - mosolyogtam, leplezve a zavaromat.

Rám nézve láthatta, hogy most nem igen jöttem zavarba a szavaitól. A Dojoban elég gyakran előfordul, hogy éppen ruha nélkül látjuk a harcművész társakat... és mivel a Dojoban vannak nők és férfiak egyaránt, néhanapján láthat érdekes, zavaró dolgokat az ember. De annyi bőven elég ahhoz, hogy hozzászokjon az ember, ha meztelenül kell látnia valakit. Így hát csak felvontam az egyik szemöldökömet a lány szavaira.
- Ejnye, ismerkedünk-ismerkedünk? - kérdeztem pimasz mosollyal az arcomon.
Furcsa. Általában nem szoktam ilyen lenni azokkal, akiket kísérnem kell. Váltok velük pár szót, helyeselek, de aztán az út nagy részét csendben végig sétáljuk. Ám... hát nem tudom, ez most teljesen más helyzet volt. Misa kihozott belőlem valami olyat így pár perc után, amit általában csak a gyerekkori ismerőseim tudtak elérni egy egy esti lazítás során. Pedig ha belegondolok, eddig azt se tudtam, hogy a világon van. Most meg ismerem, de valahogy olyan érzésem van, hogy mint ha már találkoztunk volna egymással valahol, valamikor. Mint ha már lezajlott volna ez kettőnk között egyszer. Persze, ez lehetetlen volt. Csak most ismertem meg. Halványan elmosolyodtam a gondolattól, ahogy sétáltunk az erdei ösvényen.

Kicsit öngólt lőttem ezzel a kérdéssel, az már egyszer biztos.
- Hm... ott a pont.
Igazából nem gondoltam volna, hogy ennek lesz még folytatása. Elég jól lereagálta a témát, ezzel le is zárva, és már készültem is volna egy újabb kérdést feltenni neki... legalább is én azt hittem azzal a naiv fejemmel. Mert pár másodperc múlva aztán egy olyan kérdést kaptam, hogy kis híján csillagokat láttam a szavaitól. Ránéztem, elképedve, már már igencsak zavarba jőve. Nem csak azért, mert egyáltalán ilyet feltételez rólam... az még csak a kezdete volt a tortúrámnak. Ugyanis a szavai nyomán, pár másodpercre rá, igencsak meglódult a fantáziám. Aminek az lett a végeredménye, hogy lelki szemeim előtt megjelent Misa, eléggé... Éva-kosztűmben, legalább is ahogy így hirtelen el tudtam képzelni magam előtt. Na ettől aztán az arcomba futott a vér egy pillanat alatt, ahogy lejjebb húztam az utazókalapot, hogy takarja az arcomat. Kellett pár másodperc, mire úgy ahogy lenyugodtam és rá mertem nézni a mellettem sétálóra, aki mit sem sejthetett a fejemben keringő perverz gondolatoktól.
- Na ezt most magyarázd el nekem, hogy jutott ez eszedbe.
Eléggé tanácstalan arccal néztem rá, mint ha próbálnék valami logikus választ találni a kérdésére, amivel nem sérthetem meg.

Na jó, ez most megint jól betalált, és először nem is tudtam válaszolni a kérdésére. Csak sétálgattam mellette, mint egy nagy barna medve. Kellett egy kis idő, mire úgy ahogy rendbe szedtem magam és tudtam reflektálni neki.
- Ah, kösz szépen. Azért remélem nem én vagyok a helyi kukkoló. Azokból van elég, de ezt majd tapasztalni fogod úgy is a faluban. Szóval nézzél körbe, mielőtt odahaza vetkőzni kezdesz a zuhanyhoz. Ki tudja, mikor jelenik meg egy perverz kecske az ablakodban. Egyik harcművésztársam mesélte, hogy rajtakapott egy kukkolót az egyik háznál. A fickó éppen egy az első emeleten kukkolt valakit, egy kötélről lógva. Nos, az a társam épp dobókéseket használ fegyverként. Gondolt egyet és megnézte, így este fáradtam hogy tud célozni... első dobásra eltalálta a perverz kötelét, az meg úgy zúgott le, hogy még a falu túlvégében is hallották a nyekkenését.
Amikor arra kért, hogy őszintén mondjam meg, mit csinálnék, csak mosolyogtam egyet. Nem kellett megszólalnom, ebből sejthette a választ: ,,Talán, esetleg". Ám ami utána jött, az megint csak kiverte kissé a biztosítékot a fejemben. De szerencsére annyira nem veszejtettem el magam, csak ránéztem a mellettem sétáló zöldikére.
- Hát... most hogy így mondod, lehetséges.
De a szememből kiolvashatott egy kérdést, amit nem tettem hozzá: Baj?

- Ó, ezt vegyem kihívásnak? Kétlem, hogy észrevennél.
Na tessék. Már megint, de most csutkára kibukott belőlem ez az eléggé érdekes mondat. Pedig nem is akartam ezt vagy valami hasonlót mondani, éppen ellenkezője fogalmazódott a fejemben. De mégis ez jött ki. Jobbnak láttam a szemembe húzni a kalapomat, hogy ne lássa, amit bizonyára sejthet egy ilyen elszólás után. Bár az eddigi ismeretségünk alapján kétlem, hogy megórolna rám, na de azért mégis. Nem illik ilyeneket mondani egy hölgynek... kiváltképpen, ha arról van szó, hogy nekem kell őt kísérnem, ergo a harcművészek kuncsaftjáról van szó. De... hát nem tudom, valahogy Misa mellett az az igencsak logikus, hidegfejű gondolkodási módom nem igen akar működni. Gyorsan elhesegettem a kétes gondolatokat, mielőtt még nagyobb csírát vetnek a fejembe. Így történhetett meg az, hogy a következő megjegyzésére csak mosolyogtam egyet. Igaz, a mondat végét nem igazán értettem, hogy mire gondol, de az elejéből kivettem valami lényegeset.
,,Hopsz, szóval ez a dolog a gyengéje lenne. Talán nem ártana, ha megjegyzem."
Utána jött egy kérdés... és egy pillanatra kivert a víz. Annyira elmélyedtünk a beszélgetésben, hogy fel se tűnt, hogy hol járunk. Mármint, rajta voltunk az erdei ösvényen, de hogy pontosan hol... na de ekkor jött egy mentőöv, mert észrevettem valamit. Az egyik út menti fára egy vörös kört rajzoltak.
- Most vagyunk félúton nagyjából. Innen még egy háromnegyed óra, ha sietünk... ha nem, akkor még egy óra. De hamarosan kiérünk az erdőből.

Halványan elmosolyodtam a lány felháborodásán. Láthatta, hogy csak ugratom.
- Na igen, észre se vettem, hogy már ilyen hosszú utat megtettünk.
Ez biza így volt, bár a megszokott tempóban haladtunk, mint ha fényévekkel haladtunk volna. Bár... ez valahogy szomorúsággal töltött el legbelül. Szívesen elsétálgattam volna vele egész nap. De hát jól tudtam, ezt nem lehetne kivitelezni... bááár... megtehetném, hogy tévútra viszem és akkor gyakorlatilag csak körözgetnénk Nyukingou körül. Mondjuk, ha ez így lenne, akkor a végén tényleg nekem kellene őt a hátamon vinni. Nem, nem élhetek így vissza a bizalmával. Elviszem a faluhoz a legrövidebb úton és kész.

De addig is a jelek szerint elég sok megpróbáltatás fog rám várni. Amikor Misa előadta a javaslatát, láthatta, ahogy végigmérem. Nos, elsőre nekem eléggé törékeny lánynak tűnt. De a tény, hogy tanult harcművészetet, figyelmeztetett rá, hogy ne vegyem félvállról. Meg amúgy is: belénk verték a Dojóba, hogy ne becsüljük alá az ellenfelet. Ez nem csak azért volt, mert a látszat mindig csal. Hanem azért, mert ezzel megalázzuk a másikat, ha alábecsüljük a képességeit. Így hát halálkomolyan néztem a lányra most.
- Elfogadom - mondtam.

- Nem szokásom visszafogni magam - mondtam. - Csak... hát, fogalmazzunk úgy, hogy ha nem látom szükségesnek, akkor nem vetek be mindent. Persze nem azért, mert lebecsülöm a másikat. Csupán nem szeretem felfedni az összes ütőkártyám.
Utána csend telepedett ránk, a legnagyobb bánatomra. De jobban belegondolva, nem is tudtam volna mit mondani most hirtelen. Feleslegesen meg igazából nem akartam tépni a számat. Az nem az én stílusom volt, meg azzal engem is nagyon lehetett idegesíteni. Így hát csendben baktattunk az erdei úton. Most, hogy Misa magába merült, a tekintetem jobbra-balra terelődött folyamatosan. Elvégre, eleget is kellene tennem annak, amiért kirendeltek engem egyáltalán ide: szavatolnom kell a biztonságos utat. Szerencsére viszont nem láttam senkit sem a környéken, aki ártó szándékkal állhatna lesben. Ugyan egyszer észrevettem valaki a fák között, de az csak egy favágó volt, aki éppen az erdő sűrűje felé igyekezett nagy serényen. Egy gonddal kevesebb.

Misa hirtelen felocsúdott a gondolataiból és kérdezett valamit.
- Még egy kilométer.
Na és hogy honnan tudtam? Hamarosan vége lett az erdőnek. Az ösvény az megmaradt, de most egy hatalmas sík területen haladtunk... két oldalunkon szántóföld, mi pedig egy földúton. A szántóföldeken nem egy dolgozó embert lehetett látni, akik éppen az aratást végezték. A földeken elszorva néhány, hozzám hasonló öltözetű illetőt is lehetett látni szétszórtan.
- Nyukingou mindig is híres volt a jó minőségű termőtalajáról. Ezért is örvend olyan nagy népszerűségnek a kereskedők körében... na meg a banditáknál is. Mindenesetre, ha unatkoznál, akkor a kapanyél is egy lehetőség unaloműzésre - vigyorogtam.