Nyukingou falva

5 mili... 4 mili... 3 mili... 2 mili... 1 mili... cupp. A kínzó távolság végül megszakadt, ahogy az ajkaink Misával egymáshoz értek. Eddig is ki voltam szakadva a külvilágból, de most már totálisan. Meg mertem kockáztatni, hogy majdhogynem összeforrt a tudatunk Misával erre a pár másodpercre. A szemei hívogató csillogása már elárulta, hogy itt már csak jó dolog történhet. De nem kellett ehhez a szemébe néznem. Tudtam, hogy ő az, akire vártam már egy ideje... éreztem. Még ha el is hessegettem a dolgot magamban, elvégre tudtam, hogy hamarosan vissza kell majd mennie Iwa-ba és akkor valószínűleg szépen lassan el is felejteném. De őszintén... el akarok felejteni? Nem... most már aztán tényleg nem. Még szorosabban öleltem magamhoz a lányt, ahogy élveztem a puha ajkak mámorító csókját. Nem fogható ez semmiféle édességhez, vagy italhoz. Egyedi, megismételhetetlen... és csak nekem szól... egy felbecsülhetetlen ajándék a szeretett lánytól.

A pár másodperc aztán letelt, az ajkaink pedig lassan elváltak egymástól. Teljesen a csók hatása alatt voltam még egy kis ideig. Igazából el se akartam hinni, hogy ez megtörtént. Mint egy szép álom, mely éppen szórakozik velem, hogy aztán kipukkadjon. Álmok álmok édes álmok, most bizony nem fogtok kiszúrni velem. Ez a véres valóság. A karjaim között tartottam Misát a csókunk után. Tekintetemből sütött rá az iránta érzett szeretet és megbecsülés. A külvilágot kizáró buborék még nem pukkadt ki, de már észrevettem a közelebb állókat a perifériás látásomban. Nem igen zavartak, foglalkozzanak csak a saját dolgukkal. Mélyen belevéstem a tekintetemet a zöld íriszkbe, majd mondtam valamit. Valamit, ami már kikívánkozott egy ideje és igazából már felesleges is volt. Hiszen érezni lehetett rajtam. De ezzel most megerősítem a történteket.
- Szeretlek.

Shintaro a megbeszéltek szerint ezen a napon is megjelent a megszabott időben a kiképzőterepen. Az idő a tegnapihoz hasonlóan éppen megfelelő volt. Mivel senseie még nem érkezett meg, gyakorolta egy kicsit a tegnap elsajátított technikát. Egyre jobban ment neki. Ezután a lábába irányította a chakrát, és kezét nem használva felmászott egy fára. Koncentrációjából csak megérkező mestere üdvözlése zökkentette ki. Shintaro leugrott a fáról a jounin mellett landolva, és viszonozta a köszönést. Mást azonban nem tudtak csinálni, mert senseie madár postát kapott. A madár lábán két tekercs volt, az egyiken a Gin felirat állt, nyílván a férfinak címezve, a másik pedig le volt pecsételve. A jounin egy darabig hümmögve olvasta.
- Megkezdjük az első közös küldetésünket. El kell szállítanunk ezt a háborús tervekkel kapcsolatos tekercset a Nyukingou faluban ülésező tanácsnak. Az ottaniak nem szívlelik különösképpen a ninjákat, és az úton is akadhatnak veszélyességek, ezért ez egy C besorolású misszió. A tekercs semmiképpen sem kerülhet ellenséges ninják kezébe. Shintaro, te fogod hozni a tekercset. Ha valaki ránk támadna, én feltartóztatom őket, neked pedig mindenképpen a faluba kell érned vele.
Így kerültek hát ide, a Nyukingou faluba vezető útra. Shintaro nem érezte magához közel a férfit, nem volt biztos benne, hogy kedveli-e, így az út csendben, szótlanul, és unalmasan telt. Egy valami azonban nagyon érdekelte, így megtörte a hallgatást.
- Sensei… azt mondtad, hogy a falubeliek nem kedvelik a ninjákat. Miért?
- Nyukingou helyén régen a Kingou falu állt. A második ninjaháború idején megtámadták, és porig rombolták a falut. Konoha erői más területeken voltak lefoglalva, így semmit nem tehettünk annak érdekében, hogy megmentsük őket. Őszintén szólva, ha lettek volna bevethető csapataink se segíthettünk volna, mire Kingouból Konohába értek a hírek, a pusztítás rég véget ért. Nos, néhányan túlélték a dolgot, és újjáépítették a falut, Nyukingou néven. Fallal vették körül, és kiképezték a saját harcművészeiket, hogy megvédjék magukat. A falu, bár a Tűz Országában helyezkedik el, nem tartozik Konoha védelme alá.
- Akkor meg miért kell nekik elvinnünk ezt a tekercset? – kérdezte, de ekkor eszébe jutott valami, és sietve hozzátette. – Tudom, tudom, ha nem mondják el, hogy mi van a tekercsben, akkor nem tartozik, rám, és tilos megnézem. De azért nagyon érdekel.
A fiút nem csak ez érdekelte, hanem a harcművészek is. Halott már olyanokról, akik chakra nélkül képesek harcolni, de nem tartotta elképzelhetőnek, ahogy ezek az emberek megvédik magukat egy hatalmas ninja támadás ellen.
- Ha a háború úgy alakulna, valószínűleg ismét lerombolnák a támadók a falut, ugyanúgy, mint legutóbb. –gondolta.
Közben haladtak is az erdei úton. A távolban már látni lehetett a védőfalakat. A szél nem fújt de a levelek zizegtek körülöttük.
- Van itt valaki. – gondolta, körülnézett, és csodálkozására a senseie nem volt sehol. Újra a hang irányába fordult, és megpillantotta a felé közeledő shurikeneket. Távol voltak tőle, legalábbis ahhoz eléggé, hogy a Kawarimi no Jutsu-t használja. Egy farönköt alakított a saját képére, míg ő elrejtőzött egy bokorban. A shurikenek tökéletesen landoltak a Shintaro másolaton, ami rövidesen visszanyerte eredeti alakját.
- Hova tűnt a kölyök?
- Nem tudom, menj és nézd meg! – halotta a beszélgetést Shintaro. Egy magas, kövér férfi lépett ki az útra. Erősen kopaszodott, és egy nadrágon, valamint egy felsőn kívül mást nem viselt. Lassan odasétált a shurikenekkel teli farönkhöz, közben ide-oda pillantott, célpontját keresve. Elkezdte kiszedegetni a fegyvereket a növényből.
- A sensei még a támadás előtt lelépett. De miért? Ha ő is benne van… nem. Nem lehet benne. Nem bizalomgerjesztő, de nem tenne ilyet, egyébként ha meg holtan akarna engem, akármikor megölhetett volna. Mindenesetre, egyedül kell túlélnem, és eljuttatnom a tekercset a faluba. Többen vannak a támadók, ha ezt most leszedem, a társa, vagy a társai megtudják a rejtekhelyemet. De ha nem kapom el, akkor mi van? Csendben várok rá, hátha elmennek anélkül, hogy észrevennének? Nem! Ninja vagyok, és úgy is fogok viselkedni. Simán elbánok ezzel a barommal. Most vagy soha!- gondolkozott, és döntött. Elővett egy kunait, és a férfi nyaka felé dobta. Telitalálat. A támadó vérző nyakát tapogatva dőlt ki.
- Bunshin no Jutsu. – mondta Shintaro halkan, és kiküldte a bokorból klónját, oda, ahol a férfi feküdt.
- Itt vagyok rohadékok! Engem akartatok, akkor gyertek! – a klónnak csak kérni kellett, és két ugyanakkora behemót be is vette a csalit. Nem tudni, hogy erősebbek voltak e az előzőnél, de mindenképpen veszélyesebbek, karddal a kezükben támadtak.
- Dainamikku Akushon! – kiáltotta Shintaro, miközben egy rúgás kombinációt helyezett el egyik ellenfele arcán. A fickó úgy dőlt el, mint egy zsák, de még le sem ért a földre, a fiatal genin már elővett egy kunait, hogy szembenézzen a másik támadóval. A férfi Shintaro felé indult, aki irányába dobta fegyverét. Ökör, kígyó, tigris, mutatta a kézjeleket.
- Heiki Bunshin no Jutsu! – már nem csak egy, hanem legalább ötven kunai haladt felé, és mivel nem értett a ninja művészetekhez, nem tudta, melyiket is kéne valójában kivédenie, így az igazi eltalálta, őt is a torkán. A genin összeszedte a fegyvereit.
- Hárman… hárman vagytok, és így elvertelek titeket. – mondta két halott, és egy ájult ellenfelének. – Ezt eléggé benéztétek.
Az öröme azonban korainak bizonyult. Hátulról megragadta egy férfi, és két karját háta mögé feszítve a földre kényszerítette. Shintaro a térdeire esett. A baj csak tovább fokozódott, mikor még egy, immár az ötödik bandatag is megjelent. Hosszú fekete haja, és a többiekéhez hasonló öltözéke volt. Furcsa aura lengte körül, valószínűleg ő volt a vezér. A bandatag szorítása nem volt túlságosan erős, talán ki tudott volna szabadulni, ha megpróbálja, de egyelőre még a várakozás mellett döntött. A vezér lassú, ütemes tapsba kezdett.
- Nagyon ügyes vagy kölyök. El kell ismernem lebecsültelek. Nem gondoltam volna, hogy akár egy emberemben is kárt tudsz tenni, azt meg pláne nem, hogy kettőt meg is ölsz. Szerencsétlenségedre, mindig hátrahagyok egy embert, pont az ilyen esetekre. – Shintaro fejpántjára pillantott, majd elmerengett egy pillanatra, végül pedig egy gyors, határozott mozdulattal letépte a fiúról, és a háta mögé hajította. – Konoha, mi? Valaha én is ott éltem. Sok éve már…
- Mit akarsz tőlem?! – tört ki Shintaroból, de válasz helyett csak egy hatalmas jobb kezes ütést kapott. Az orrából vér kezdett folyni, talán el is tört. A vezér, csak egy pillanatra ugyan, de hátat fordított neki, valószínűleg az eldobott fejpántért indult. – Most kell. – suhant át Shintaro agyán. Minden erejét összeszedve a levegő ugrott, még mindig támadója szorításában, a férfinak eszébe sem jutott, hogy a fiú képes lehet ekkora erőt kifejteni. Majd még mindig a levegőben, kitépte magát az ellenfél szorításából. Egy kunaiért nyúlt, de most ő becsülte alá a másikat, és emiatt el kellett annak óriási ütését szenvednie, még mielőtt bármit is tenni tudott volna. Shintaro hatalmas robajjal csapódott a földbe, és korábbi fogvatartója vészesen gyorsan közeledett a levegőből zuhanva. A genin kezében még mindig ott volt a kunai, és felé dobta. A találat tökéletes volt, ez is a nyakba ment. Támadója azonban, bár most már élettelenül, de még mindig zuhant felé. Shintaro az utolsó pillanatban arrébbgurult, és megúszta a becsapódást. Ekkor tűnt fel neki a vezér, aki végignézte az egész harcot, már ha annak lehetett nevezni.
- Már rég harcoltam egy igazán veszélyes ellenféllel. – mondta, miközben zsebre rakta Shintaro fejpántját. – Támadj, fiú!
A genin eleget tett a kérésnek, és elindult felé. Tigris, kígyó, kos, majom, látta a kézjeleket, és még épp időben ugrott hátra.
- Katon: Endan! –a tűzlabda éppen csak hogy nem találta el Shintarot. Még csak gondolni sem tudott azonban ellentámadásra, mert a vezér nem hagyott rá időt.
- Katon: Housenka no Jutsu! – ezúttal már nem csak egy, hanem több tűzlövedék is száguldott felé. A fiatal fiúnak minden sebességét, és reflexeit is használnia kellett ahhoz, egy el tudjon manőverezni támadás útjából, a két harcos közötti távolság ennek következtében a duplájára nőtt, és Shintaro esélyt látott arra, hogy találatot vigyen be.
- Dainamikku Akushon! – a férfit láthatóan meglepte a hirtelen előtte termő ninja, aki ezt tetézte még néhány ütéssel és rúgással is. Nagy kárt ugyan nem tettek benne, de arra elég volt, hogy Shintaro elmeneküljön, és megpróbálja folytatni útját Nyukingouba. Nem érezte helyesnek azt, hogy nem harcol, de a küldetés teljesítése volt a legfontosabb. Nem jutott túl messze, útjában, egy ruhájába akasztott drót gátolta meg, amit az ellenfele tett oda, mikor az előbb megtámadta.
- Hagyta, hogy eltaláljam. – döbbent rá Shintaro, de ekkor már késő volt.
- Katon: Ryuuka no Jutsu! – a férfi szájából a lángcsóva vészesen közeledett az ifjú genin felé. Le kell szedni magáról a drótot, tudatosult benne, és sikerült is neki, a ruhájából kiakasztotta, de még mindig a kezében volt mikor a támadás célbaért. Bal keze megégett, bár mozgatni még tudta, de ez óriási fájdalmakkal járt. A jutsu porfelhő keletkezett, ez pillanatnyi esély adott Shintaronak, hogy kitaláljon valamit. Rájött, hogy ellenfele erősebb mint ő, ezért valami trükkhöz kell folyamodnia. Ahogy a füst elült, a vezérrel már két Shintaro állt szemben, és az egyik elindult felé.
- Hülyének nézel? Ez egy egyszerű klón. – mondta a férfi, és shurikeneket dobott feléjük, amik elsőnek átmentek a felé futó klónon, és a geninbe csapódtak, ám ekkor a fiú fatörzzsé alakult.
- A kis rohadék. Itt hagyta a klónját, és használta a Kawarimit, hogy azt higgyem ez csak egy gyenge támadás. A klónt megsemmisítettem, a Kawarimit pedig lelepleztem, de ez alatt az idő alatt elmenekült. – mondta magának, és ellenfele után indult. Rövid hajszát követően megpillantotta a távolban, ahogy Nyukingou felé tart.
- Nem lógsz meg előlem szaros! – kiáltotta felé. - Katon: Dai Endan!
A hatalmas tűzgolyó átment üldözöttje testén. A férfi ekkor értette meg, hogy akit üldözött az szintén csak egy klón volt, míg az igazi genin valahol rejtőzködött, ő pedig egy ilyen egyszerű trükknek dőlt be. De akkor már késő volt számára.
- Most nem is próbálok. – mondta Shintaro, és átvágta a torkát.

//A választott fegyver az Odachi.//
 
Miután végzett a férfival, Shintaro tekintete a kardjára tévedt. A feltűnően hosszú hüvely felkeltette az érdeklődését. Kihúzta belőle a kardot, és elé tárult az egyik legszebben megmunkált Odachi amit valaha látott, apja – illetve most már nagybátyja – üzletében is kevés ehhez fogható darab volt.
- Vétek lenne itthagyni. – gondolta, és felcsatolta oldalára, majd folytatta útját Nyukingou felé. Kis időt követően visszatért mellé a mestere.
- Nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire forrófejű. – mondta a megszokott mosolya kíséretében.
- Én sem gondoltam volna, hogy egy sensei magára hagyja a tanítványát egy küldetés közepén. – válaszolt. – Emellett… valójában bele se gondoltam, hogy megölöm őket. Csak arra tudtam gondolni, hogy vagy elérem, hogy több gondot ne okozzanak, vagy egy pillanatban, amikor nem figyelek oda, elkap valamelyik. Ennek ellenére most sem érzek semmi bűntudatot a haláluk miatt. Rossz emberek voltak, és megérdemelték. Ha emiatt én is rossz ember vagyok… azt el kell fogadnom, de akkor sem fogok másként gondolni.
- Menjünk tovább, minjdárt elérünk a faluba, és akkor első küldetésed sikeresnek találhatod, utána csak haza kell jönni, igaz a karodat is el kéne látni, még súlyos szövődményei lehetnek. Bízz benne, hogy ne öljenek meg a kórházba, azért mert ninja vagy, ha egyáltalán van kórház. – adta ki az utasításokat a jounin. Az utazás többi része csendben zajlott. Gyorsan haladtak, és bár Shintaronak még mindig fájt a karja, ennek próbálta a legkisebb jelét sem kimutatni. Nem tellett sok időbe, és elérték Nyukingou falait.

Shintaro meglepetésére a falu jóval nagyobb volt, mint számított volna rá. Az épületek nagy része fából épült.
- És még csodálkoznak, hogy egyszer már teljesen elpusztították. Egy D szintű, tűz stílusú jutsuval porig lehetne égetni az egészet. – gondolta magában a fiú a korház felé menet.
Ahogy megérkeztek az épületbe, néhány perces, rövid várakozás után el is látták, bár az árat sokallta, de akkor már nem volt mit tenni. A kezét bebalzsamozták, majd be is kötötték.
- Megnézem a vezetőt, és átnyújtom a levelet neki, te addig nézz körül a faluban, 2 óra múlva a kórház előtt találkozunk. – Shintaro nem akart ellenkezni, így betartotta mestere utasítását, bár nem volt sok kedve hozzá, mivel nem tudta, hogy az idegen területen mire számíthat, ráadásul egyedül volt, így nem csak unalmasabb volt az egész, de ha belekötnek, amire egy olyan faluban, ahol utálják a ninjákat, megvolt az esély, akkor sincs mellette senki, hogy segítsen, bár abban nem volt biztos, hogy szüksége lenne egyáltalán a segítségre.
- A legjobb lesz ha körülnézek, és felmérem a terepet. – döntötte el végül. Ahogy kilépett a korházból, alkalma nyílt végre jobban is megfigyelni a környezetét, hiszen az odavezető úton ezzel nem nagyon törődött. – Viszont az lesz a legjobb, ha leveszem a fejpántomat, és elkerülöm a feltünést.
Így hát elrakta zsebébe élete egyik legmeghatározóbb tárgyát és elindult útjára. Amit csak tudott megtekintett. Elsőnek egy hatalmas térre érkezett, valószínűleg az lehetett a falu központja. A tértől nem messze állt egy dojo.
- Még mindig érdekel, hogy miféle harcosok lehetnek ezek. Csak be kéne mennem, rájuk kiabálni, hogy most szétverek mindenki, és megküzdeni velük… talán majd egyszer.
Továbbhaladt, szemügyre vette a falu emlékművét, és a biztonság kedvéért megjegyezte a fontosabb tájékozódási pontokat. De amint mindezzel végzett még mindig maradt körülbelül egy órája a találkozásig, és nem akart a korház előtt várni ennyi ideig. A közelben kiszúrt egy éttermet, de nem akarta kockáztatni azt, hogy a korházhoz hasonló árkategóriájú helyen kell pénzt költenie. Végül visszatértek gondolatai a falu harcosaihoz.
- Nem tudom miért érdekelnek ennyire, még sosem volt, hogy érdekelt volna más tudása. Eddig mindig csak az foglalkoztatott, hogy én magam fejlődjek. De egy küzdelemből talán én is fejlődnék… hát legyen. Viszont nem fedem fel, hogy ninja vagyok, csak kizárólag taijutsut fogok használni. Persze arra is számítanom kell, hogy senki nem hajlandó kiállni egy egyszerű 12 éves gyerekkel.
- Henge no Jutsu. – mondta, és a vékony genin helyén egy 20 év körüli, izmos férfi áll. Persze tudta, hogy harc közben talán megszakad a jutsu, és lelepleződik, de ezt a kockázatot vállalnia kellett.
Ahogy a dojo közelébe ért, halotta az edzés hangját kiszűrődni. Benyitott, és köszönt:
- Üdv! A nevem Tokoro. – a régi vezetéknevét használta, biztos ami biztos alapon. – Halottam a híres dojotokról, és mivel magam is harcos vagyok, szeretnék megmérkőzni valamelyikőtökkel.

//Misának//

Nem tartott túlságosan sokáig a pillanat a valós időben, de a belsőmben annál inkább. Mint ha minden megfagyott volna arra a pár másodpercre, míg egymás szemébe néztünk a csók után. A kölcsönös színvallás, a lány tekintetének csillogása mutatta meg csak nekem igazán, hogy ez most nem valami megjátszott, fiatalok bolondsága volt. Nem, ez most tényleges kezdet volt. A külön utak most egy időre lezárultak és egy közös indult meg. Kérdéses, hogy meddig fog tartani… de erre most nem akartam gondolni… nem is gondoltam rá, hiszen minden gondolatom most a lány körül forgott. Igaz, a pillanatnak akkor vége szakadt, amikor kézen fogott és elkezdett lehúzni a színpadról. Kár, de igaza volt, elvégre ha csak álldogálunk egy helyben, akkor elvesszük a helyet a többiektől. Hagytam magam és visszatértünk a… na tessék, itt a konkurencia, Misa hasa. Újfent az ételdomb mellett álltunk, melynek a lány neki is esett. Vigyorogva csóváltam a fejem, hiszen ki tudja, hanyadik süti leli majd halálát a pocijában ma. Amikor mond valamit, én csak vigyorgok, majd közelebb lépek hozzá. Hátulról átkarolom a még az elfogyasztott élelem tekintetében is vékony testet, persze nem úgy, hogy megszorítsam, mert akkor a végén még ideje korán viszontlátjuk az egészet. Inkább csak úgy, hogy érezze, ott vagyok vele.
- Majd segítek ledolgozni – suttogom a fülébe. – Elvégre értek a testmozgáshoz.
Közben eszembe jut valami, amikor Misa éppen leöblíti pezsgővel az aktuális áldozatát. Megfogok egy közelben levő, finomnak tűnő sütiszeletet és picit se rejtve véka alá, hogy mi a szándékom vele, odatartom a szája elé, várakozóan. Nem fűzök hozzá kommentárt, kíváncsi vagyok rá, mikor esik le neki a dolog… közben meg vigyorgok a vállába, mint a tejbetök.

Belekuncogtam Misa fülébe a reakcióján. Oké, sikerült alaposan félreértenie azt, amit mondtam, elvégre én nem a dolog perverz oldalát fogtam meg… újdonsült párom a jelek szerint viszont úgy vélte… bár miért is lep meg, eléggé szabadszájú a lelkem. Jó, mondjuk tény, hogy én is elég félreérthetően fogalmaztam meg bár… ah, oké, asszem én ma már nem iszok semmit, mert a végén olyan dolog történik, amire nem leszünk büszkék. Inkább etettem a leányzót, elvégre fér belé… oké, viszont már az ujjam is rágcsálja. Bár ezt már inkább aranyosnak találtam, mint fájdalmasnak. Misa szökött aztán, elvégre már látta a következő áldozatát, mely fájdalmas, szétmálló halálát fogja lelni a gyomorsavában. Ám ha még ilyen egyszerű lenne… hisz a kedves enyhén szólva be van csiccsentve és azzal a lendülettel meg is támasztotta az oszlopot. Azonnal ott termettem mellette, így hallottam, mit mond. Elnézően mosolyogtam rá. Hát igen, a pia az olyan, hogy képes az ember fejébe szállni.
- Ajj te – mondtam.
Átkaroltam a lányt és finoman talpra húztam. Nem hiányzott, hogy felrázódjon benne az anyag és odakint viszont lássuk, kár lenne érte. Ezért semmi hirtelen mozdulat, de hamarosan már újra a karjaim között volt, ahogy a füléhez hajoltam.
- Hazavigyelek kicsim?

Hát én csak álltam Misával a karjaim között és igyekeztem valami értelmes arcot vágni az elhangzottakhoz. Pontosabban próbáltam a szavaiból az értelmet kinyerni. Eddig nem volt szükség erre, elvégre vérbeli színésznőként a kedves tudott nagyon szépen és normálisan beszélni. Most viszont figyelnem kellett, hogy tudjam, mit szeretne. Mert azért volt ám ellentmondás rendesen.
- Ajj, kicsim – nyomok egy puszit az arcára a válla felett átdugva a fejem.
Ahogy ott álltunk az asztal mellett, észrevettem, hogy jópár kíváncsi fej fordult felénk. Még Iginiért is elcsíptem a tömegben. Csak vigyorgott egy jót rajtunk, mielőtt eltűnt volna forgatagban. Páran csak a fejüket látták az ittas leányzó miatt, míg egyesek arcán megértő mosoly futott át. De akármi van, Misa már az akaratát kinyilvánította. Szóval karjaim között vele elindultam kifelé.
- Ahhoz képest jól a fejedbe szállt az ital, zöldike – kuncogok.
Udvariasan törtem utat magunknak a tömegben, ami nem volt olyan egyszerű úgy, hogy Misa belém kapaszkodott. Azért valahogy sikerült, hamarosan pedig megcsapta arcunkat a hideg, esti levegő. Na itt jön el az a pillanat, hogy megemelem Misát és a karjaimban köt ki a következő pillanatban. Elindultam vele az amúgy nem néptelennek tekinthető utcán.
- Amúgy ha gondolod, közelebb is mehetünk. Nagybátyámék nincsenek otthon és csak pár saroknyira van a háza.

Nekem mindegy, hogy Kaito jöne vagy sem, mert egyedül is meg tudom csinálni, nélküle is megy. Ő talán rám haragszik, sőt a kezével rám is mutat, először nem értem, de aztán megpillantom a fegyvert a kezén. Nem nagyon nyűgöz le, nekem sem kell több, nem ennyire feltünően, de felé fordítom a keze és felhúzom a ruhám ujját és megláthatja az én fegyveremet is, amit a kezemmel a feje felé tartom a kezemet, ha esetleg lőne, akkor én is megteszem, sőt nekem kettő is van, mind a két csuklómon 1-1. Mivel Hiroto nem foglalkozott a beszédemmel, így miután lelépett én is követtem a példáját. Szerencsém volt, mert találtam olcsó szállást a falu egy kicsit nyugodtabb részén.
Az estém nyugodtan telt, 7 órakor már fenn voltam egy óra alatt meg volt a reggeli, zuhanyzás és minden más, amit az ember reggel csinálni szokott, így maradt majdnem 2 órám, hogy megtervezzem a felszerelésemet és hogy mire is lehet szükségem. A folyadékot helyben megoldottam egy övre csatolható kulaccsal, amit a faluban vettem és fel is töltöttem friss vízzel. A bábjaim a velem voltak a hátamon lévő bábtartómon, a pengelövőm a karomon, egyéb fegyvereim pedig az övtáskámba volt a jobb oldalon. Így érkeztem meg a falu főterére, ahol már mindenki ott volt, vagyis a lány igen, így ha Kaito is megérkezik, akkor indulhatunk. Ha megérkezett a harmadik tag el is indulunk. A falu kapuján könnyen kijutunk, bár az őrök furcsán néznek, de nem tesznek semmit, hiszen a falu szolgálatában állunk, de nem vagyunk a falu shinobijai, így elvileg engedély nélkül is ki- be járhatunk. A lány, nevén nevezve Oyanashigo, útmutatásával mentünk a nyukingou falvába, amiről még nem hallottam.

A lány szerencsére kikotyogja honnan származik, ráadásul azt is elárulja, hogy vannak harcművészeik. Miután a lány távozik, én is elindulok az ideiglenes szállásomhoz, hogy átgondoljam a dolgokat. Mivel kaptunk némi infót, úgy döntök, holnap nem veszem fel Utenát, helyette inkább Hitogoroshit fogom majd használni. A páncélt csak akkor veszem fel, ha nagyon fontos. Este még áttisztogatom a bábomat és a páncélomat, majd lefekszek.

Másnap a megbeszélt időpontban megjelenek a főtéren. A bábjaim épp tekercsben pihennek, hogy ne zavarjanak az utazásban. Ráadásul így kevésbé vagyok feltűnő. Miután mindannyian megérkezünk, elindulunk Nyukingou falva irányába. Eddig még nem igazán nyerte el a tetszésemet Yamato, de ha szerencséje van, akkor még összehaverkodhatunk a feladat végére.
- Van valamilyen ötleted, vagy taktikád, hogyan oldjuk meg az esetet? - kérdezem a honfitársamat.
Jó lenne minél hamarabb közös nevezőre jutni és ha van valamilyen terve, akkor azt kivesézni. Jelenleg csak annyi ötletem van, hogy el kell tenni láb alól ezt a lelkészt vagy mit és akkor talán minden rendben lesz. Az viszont egyértelmű, hogy nem ronthatunk rá csak úgy, lopakodnunk kell majd!