Re: Északi falvak

**Hazukage Kurono** Kedd Szept. 25 2012, 19:36

Az út rövid volt, és ez volt a szerencsém a faluba érve megfelelő kezelést kaptam, de bentartottak éjszakára, ami nagyon nem volt ínyemre, de ez van ezt kell szeretni. Amint felkeltem már fogadott is az üzenet.
" Tisztelt Kurono-san. Shiba-sama várja a pénzösszeget, amit visszahoztál neki, és a fejet, amit ígértél."
Némileg szebb megfogalmazást vártam volna Shiba küldöncétől, de ez egy kis falu nem a Raikage rezidenciája, mint ahogy kinéz. Felöltözve és felszerelésem összeszedve indultam nyugodtan Shiba elé. A 34.000 ryu-t eszem ágában sincs oda adni neki, de a feladat elvégzésért legalább a fizetésem egy részét várom. Sőt az óvatosság kedvéért, kimegyek a falu határához és a pénzt egy tekercsben elküldöm Kanroval a kölyök felderítő sárkánnyal a sárkányok rejtet falujában, ott biztonságban lesz. Most már biztonságban érzem a pénzt, így még nyugodtabb szível megyek Shiba elé, aki most méltó kép üdvözöl, és látom, hogy boldog, ami csak jót jelent.
-Nem hoztam szégyent magamra és rád se. Bár nem gondoltam volna, hogy a lányod is ott találom.-
Próbálok utalni a plusz nehézségekre, hisz a kis csitrinek köszönhetem, hogy nem ment minden a terv szerint. Ekkor kiterítem a tekercset Shiba elé, majd füst és pukkanás keretében "elővarázslom" Ryu fejét, amit ajándékba szánok.
-Ez a tiéd, egy kis ajándék.-
Tartok itt egy kis szünetet, és folytatom a rossz hírrel.
-A pénzed viszont nem lett meg. Ha megengeded, feltételezéseim szerint Ryu egy részét elherdálta, másrészt valamiből fizetnie kellet Kumogakure mocskos ügyeit.-
Próbálom Shibát rávezetni, hogy Kumogakure volt, aki ellene lépett hátha a későbbiekben támogatja a projektjeim, mindezek mellett az elherdálás is logikus, hisz az Ryu stílusa már csak a medencéből következtetve is.

Orochimaru (Inaktív) Szer. Szept. 26 2012, 18:14

Nagy cselnek bizonyult ez a taktika, így biztosan nem távozol üres kézzel, de a küldetést sem teljesítetted, így nem is várhatsz sok plusz juttatást. Amint eldobod a fejet, és bebizonyosodott, hogy a férfi meghalt, a lány hisztizve próbált volna egy előkapott kunai-jal az életedre törni, hogy megbosszulja szerelmét, de Gonshiro csak úgy előtűnt a földből, és pillanatok alatt lefegyverezte a nőt.
- Sajnálom, hogy otthagytalak Kurono-san, de biztos voltam benne, hogy megbirkózol a feladattal. - mondta mosolyogva. Ekkor azonban a munkaadó hangját hallhattad, pontosabban nevetésének a hangját, ahogyan ujjal mutatva a fejre, majdnem fulladásig vihorászik. Aztán intett két embernek, hogy azonnal tüntessék el, mert még az is sok, hogy ennyi ideig itt lehetett a felső része, de legalább viccesnek bizonyult. Ezután rátérhettetek a fizetségre.
- Nos, nem is nagyon érdekel a pénz, lesz több, de ez, hogy meghalt ez a ficsúr, ez felbecsülhetetlenül boldoggá tett. Kurono, mivel a küldetésed nem teljesítetted, de ilyen jó kedvre derítettél, kapsz tőlem 6.000 ryout most azonnal. - mondta, és Gonshiro át is nyújtott neked egy borítékot. - Azonban, tudom, hogy milyen falu tagja volt ez az illető, és azt is, hogy mennyire volt fontos annak a bizonyos "családnak", de nem én tettem, és nincs semmi, ami hozzám kötné őket. Jobb, ha eltűnsz ebből az országból, de ha mégis visszatérsz, és pénz hiányában vagy, nyugodtan gyere, nálam mindig kapsz munkát, és bízhatsz bennem, mindegyik ugyan ilyen vicces lesz. - mondta, és továbbra is a nevetőgörcs hatása alatt állt. Majd mutatta, hogy mehetsz, és te el is hagytad ezt a "palotát", és falut, majd egyből mérlegelhetted a misszió negatív és pozitív részeit. Van új kardod, bár ahogy tűnt, csak egy egyszerű katana, de az biztos, hogy szép, és remek fegyver. Van 40.00 ryoud, és egy Bingoo könyved, de mi az, ami már nincs meg? Hát persze, az Oinin maszk, amit a Bishamon szervezetben kaptál, hiszen a harc előtt ledobtad, és aztán már nem volt időd felvenni. Pedig még sok mindenre lehetett volna használni, de, így azt fogja hinni Kumogakure, hogy egy Kirigakurei ninjának köszönhetik emberük halálát. Mi lesz még itt.

//Adatlapod kérlek, frissítsd, a játékért kapsz +14 chakra pontot. Gratulálok! //

**Hazukage Kurono** Csüt. Szept. 27 2012, 16:52

A csel bejött, de a fej láttán Shiba lánya megpróbált rám támadni, de Gonshiro ismét közbe lépett, aki egyből bocsánatot kért a félelme miatt. Nem biztos, hogy félelem volt, csupán én hiszem azt, hisz egy harc elől senki nem menekül el. Nem szeretek harcolni, de ha a munka megkívánja, vagy rám támadnak, sose hátrálok előle. Egy biccentéssel fogadom el a bocsánat kérést. Aztán következett a megnyugtató nevetés, ami Shiba felől jött. Reméltem, hogy hisz nekem, és gondoltam, hogy egy ilyen gazdag embernek semmi ez a 300.000 ryu. A 40.000 viszont nekem jól jött, tudom folytatni a tanulást, és már tudom is, hogy hol és hogyan kezdjem.
-Köszönöm a nagylelkűséged.-
Ezzel felteszem a pontot az ügy végére és végre ismét szabadon tevékenykedhetek. Amit kilépek a faluból megidézem Kanrout és magamhoz veszem a maradék 36.000-et. A következő úti célom Kirigakure a Víz országa lesz.
~A távolsági harcomat fejleszteni kell.~
Egyenlőre gyalog folytatom az utat, köpenyembe burkolódzva, és elmerülve a gondolataimba.
~Ha eltudnám érni, hogy minden egyes támadásom pontosan célba találjon, akkor nem veszíthetek.~
Jegyzem, meg magamban, de folytatom a gondolat menetet.
~Egy ilyen technika hátrányokkal járhat, ha csak a Raiton elemet vizsgálom is. Kell egy technika, amivel megtudom jelölni a célpontot, és nem hibázhatom el.~
Ekkor jut eszébe a IV. Hokage Hirashin no jutsuja és maga a tér idő jutsuk.
~Egy tér idő jutsu esetében, meg kell jelölni az útirány a saját chakránkal, és a chakránk így tudja, hogy hova kell mennie a chakra rendszeren át.~
Fut végig a gondolatom egy pecsét megalkotásán, amire most már van időm, és némi anyagi hátterem.
~Ha egy pozitív töltésű pecsétet helyezek el, akkor a negatív töltésű elektronok a pozitív töltés felé vándorolnak.~
Az elmélet helyesnek tűnik, de még gondolkodnom kell rajta, hisz valami bökkenő mindig lehet, de a gondolat menet alapján ismeretet kell szereznem a pecsét technikákban, méghozzá a jelölő pecsétekben. Így első utam Konohagure no Satoba vezet. Miután ezt eldöntöttem megidézem Hanát és megindulok Konoha felé.

**Kyrena** Szer. Jún. 19 2013, 21:17

Mikor meghallom, hogy mesterem mégis mire gondolt, teljesen elvörösödöm. Nem is értem miért hittem azt, hogy hosszabb időre engedélyezné a súlyok levételét. Zavaromban egy ideig meg sem szólalok, csak kipirulva nézek magam elé. Azt hiszem, ennek ellenére értette, hogy mire akartam kilyukadni. Legalábbis remélem, hogy jól érzem.
- N-nem, én… azt… a-azt hiszem, arra az időre… tényleg… ajánlatosabb, ha… ha leveszem – mondom szaggatottan.
A fürdés és ilyesmi eszembe sem jutott. De ez nem az én hibám, vagy igen? Sosem voltam még hosszabb kiképzésen, ráadásul… küldetésen is csak egyszer. És az edzésen… természetes, hogy nem a fürdésen jár az eszem, vagy nem? Bár… be kell valljam, most, hogy említette… Igazán jól esne egy forró fürdő. Egy olyan, ami ellazítja fáradt, megfeszített izmaim a kíméletlen nap után. Ez viszont még várat magára.
Ezek után mesterem nemigen szólal meg. Csak fut, én pedig haladok többnyire mellette, próbálva tartani a tempót. Bár nem említette, gondolom célszerű és éppen ezért teszem is, hogy chakrámat keringetem testemben. Mintha még ez is fájdalmas lenne. Mintha chakrahálózatom is megmakacsolta volna magát és tiltakozna a benne rejlő energia áramoltatása ellen. De valójában nem. Egyszerűen csak a tagjaimból áradó fájdalom az, mi átjárja egész testem. Idővel sikerül hozzászoknom, addig viszont hátráltat és nehezíti dolgom a tempó tartásában. Rinnek nem okoz gondot szokás szerint. Sőt, örömmel veti bele mancsait az azokat cuppogva elengedő sárba. Bundájára rátelepedett a kosz és barna zoknikat festett lábaira. Ezek után alaposan meg kell fürdetnem. Már most tudom, hogy igencsak ellenére lesz. Hacsak nem egy nagyobb pocsolyába parancsolom be, de arra csekély valószínűséget látok. Elvégre az is kosszal járna. Csak akkor már az egész testén, nem csak lábain.
A gépiessé vált olykor-olykor megszakad, egy-egy rövid pihenő képében. Közben igyekszem környezetemre figyelni. Próbálom kiterjeszteni elmém, hogy meghalljam azt, mit a loholás zajától nem vettem észre. Ezzel persze csak nehezítem az egyébként sem könnyű dolgomat, de ha már lúd, legyen kövér. Ha már erőltetem magam, ne csak fizikailag legyen megterhelő, hanem szellemileg is. Leülök a földre, lábaim keresztbe vetem magam előtt, tenyereim térdeimre fektetem, hátam kihúzom, szemeim pedig lecsukom. Ez nem csak a koncentrálást segíti, de pihentet is. Sokkal hamarabb le tudom nyugtatni így szívverésem és légzésem. Több időm marad így tagjaim tényleges pihentetésére. Ekkor meghallom a hangokat. A madarakat, a békákat, melyek az éjszakai eső által létrehozott pocsolyákban ugrálnak. A fák susogását, az apró vízcseppek talajra hullását. Érzem a szél lágy fújását, mely olykor meglengeti egy-egy kósza hajtincsemet, mi a futás közben kiszökött a rendezett copfból. Szinte látom magam előtt mindezt. Aztán a külvilágtól befelé fordulok és látom miként viharzik a bennem lévő chakra. Szinte már hangot ad, mint egy folyó, mely hol vadabbul folyik, hol pedig csak csordogál. Attól függ, egy helyen mennyi chakrát mozgatok egyszerre. S attól, hogy milyen sebességgel áramoltatom azt. Minden formája más.
Az öt perces pihenők vége előtt még ittam néhány kortyot, esetleg haraptam egy-két falatot. Adtam Rinnek is, aztán haladtunk tovább. Az út sokáig tartott, de ahogy Katsumi mondta, elértük a falut. Este van, az igaz, de itt vagyunk. Lábaim, csakúgy, ahogyan előző nap, már alig érzem. Most többet futottunk, az biztos. Elvégre tegnap később kezdtük el. Tagjaim nehezen vonszolom magam után. Most valahogy vonzóbbnak tűnik az ágy és a fürdő gondolata, mint eddig valaha. Mintha Rinn is örülne érkezésünknek. Valószínűleg neki is sok volt már. Hiszen ő sokszor a pihenők alatt is csak futkározott körülöttünk, siettetve minket. Ahogyan a többi hangot, az ő mancsainak puha koppanását is lehetett hallani.
- S-sensei… M-megérkeztünk, igaz? Ez… az a falu?

Hinata Hétf. Jún. 24 2013, 16:06

- Igen, itt fogunk éjszakára meg pihenni. Meg készletet kell szerezni, mert ezután nem leszünk telepölés közelben. Nagyon hosszú ideig, én leszek az egyetlen emberi lény akit látni fogsz.
Bököm ki és most már csak sétálunk, egyenesen be a faluba. Az irányt rögtön az egyetlen fogadó felé vesszük ami mér nyitva van. Vagy is pontosabban a falu egyetlen fogadója az ahova belépünk. Tipikusan falusi füstös kis kocsma, annyi különbséggel az emeleten van három szoba. Ez a hely kinézetre egyáltalán nem kislányoknak való. A Bentiek persze tisztelet tudóak és nem tesznek megjegyzést. Talán ez a nagy hegyomlásnyi tulajnak köszönhető. A férfi épp egy illetlen, vagy fizetni nem tudó vendéget tessékelt kifelé az ajtón. Nagy lapátnyi tenyereivel meg is simogatta arcát. Persze hang effekt is volt nagy és jó csattanós.
A férfi arca némileg kivirágzott, vidámabb lett amikor megpillantott minket és a pult előtt rögtön megállt velünk egy időben. A hangja pedig igazodott méreteihez, mély medve szerűen dörmögő hangján szólított meg minket.

- Jó estét hölgyeim! Sajnálom, látniuk kellett az előbbi incidenst. Kénytelen vagyok néha rendet tenni a vendégek közt. Mit parancsolnak?

Végig mérem a férfit aki eddig nem mondta a nevét. A pultra csapok a pult persze nagyot reccsen.
- Hé te csapos egy tiszta szobát, de azonnal!
Hangom cseppet sem volt udvarias. Sőt erőszakos és követelődző egyenesen parancsoló. A férfi arca vidámságból komorságba csapott át és szintén nagy tenyerével a pultra csapot.

- Nem éppen hölgyeknek való hely ám ez hallod e te némber!

Szemeim elkerekednek, és arcomat elönti a harag. A férfi is igen komolyan figyel minket, tekintete már fenyegető. Egyben azt üzenni táguljatok kifelé innen.
- Én némber te....könnyebb átugrani téged mint megkerülni!

- Pimaszkodni mersz kis jány, fel törlöm veled a padlót!
A fogadós itt elárulta magát és meg villantott egy fél mosolyt. Szemei meg csillantak és a pult felet át nyúlva keresni kezdett valamit.

- A nők még mindig panaszkodnak miután veled háltak Ichiro?

A férfi erre hangosan fel nevetett majd felkapott és magához szorított. Már azt hiheted, hogy itt most egy nagy verekedés fog kitörni. A pattogó sértések és haragos tekintetekből. Ehelyett a férfi nevetve szorongatta a mestered.

- Na látom a nyelved még mindig jól fel van vágva Hangulatvillám.

A férfi elkapott és szemed láttára kócolta össze a hajam nagy lapát tenyerével.

**Kyrena** Csüt. Jún. 27 2013, 13:08

Ezek szerint, tényleg megérkeztünk. Legalábbis a jelenlegi pihenőhelyre. Mint azt hallottam, innen még tovább fogunk menni. Ráadásul jó darabig egyedül leszünk, ha minden igaz. De mégis mi az a hely, ahova tartunk? Van valami különösebb jelentősége annak, hogy hol edzünk? Na jó, persze, hogy van, de a mostani célnak mi a szerepe? Egyelőre nem akarok találgatni. Mint ahogy indulásunkkor mondtam, a részleteket majd megtudom, ha eljön az ideje. Addig nem akarom. Addig… Van min izgulni. De miért is jó ez nekem? Sokkal egyszerűbb lenne mindent azonnal tudni, utána meg cselekedni aszerint. Talán ez az oka. Így nem kell úgy igazítani a dolgokat, hogy biztosan oda kerüljünk, ahova kell. Sodródom az árral, pontosabban az utasításokkal és majd kikötök ott, ahol kell. Annak rendje és módja szerint. Ez is bizonyíthatja azt, hogy mennyire megbízom mesteremben. Mert ez így van. Jobban megbízom benne, mint saját magamban. Ami… Kissé zavaró is néha.
Most is csak sétálok utána, egyenesen egy kocsmáig, majd oda be. Azonnal egy érdekes és egyben rémisztő jelenetnek lehetek tanúja. Kissé tanítóm mögé is húzódom, mikor meghallom a pofon csattanását a kitessékelt fickó arcán. Egy pillanatra megrezzenek, majd úgy érzem, iménti fáradalmam azonnal eltűnt és felébredek. Furcsa jelenség ez, de a hirtelen jött rémület csodákra képes, ahogy más, erőteljes érzelmek is, mint például a harag. Ha viszont mindez nem lett volna elég, Katsumi rákezd. De mire is? Ezt még sosem láttam tőle. Néhány lépést hátrálok. Rinn mellém szegődik. Jobb most tartani a távolságot, úgy érzem.
- S-sensei… - szólok suttogva, de semmi haszna.
Csak folytatja tovább a tőle szokatlan jelenetet. Vagy nem is annyira szokatlant, de számomra még nem tapasztaltat. Kezdem azt hinni, hogy ez a hely nem sokáig marad egyben. Ha mesterem birokra kel a nagydarab fickóval, bizonyára nem maradna sok berendezés egészben. A név hallatán azonban sikerül felfognom, hogy mi is folyik itt. Ezek szerint ismerik egymást. Így már érthető, hogy miért mert ilyen hirtelen odaszólni neki tanítóm, ráadásul igencsak modortalanul. A heves indulatok pedig hamarosan… ölelkezésbe torkollnak? Ezt nem értem. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Mégis… Mi folyik itt? Az előbb még azt éreztem, bármelyik pillanatban egymásnak esnek, most pedig…
- Katsumi… sensei… - suttogom alig hallhatón nevét.
Most teljesen olyan, mint egy gyerek. Lehet, hogy… Olyan ez az egész, mintha hazatért volna. Teljesen más most. Az egész úton annyira furcsán viselkedett… Más volt, mint a szokásos edzéseken. Annak ellenére, hogy azt mondta, most keményebb lesz. Úgy éreztem, sokkal könyörületesebb és komolytalanabb. Miért van ez? De ami még fontosabb, mi az az érzés, ami most elfogott? Ezt látva… Hirtelen vágyni kezdtem arra, hogy egy… ha nem is lapáttenyér, de végigborzolja hajamat. Egy férfi rám mosolyogjon és a becenevemen szólítson. Hirtelen valami hideg folyik végig arcomon. Kezemmel odanyúlok és egy aprócska könnycseppet vélek felfedezni. Ez nem jó… Tekintetem Rinnre szegezem, ki ebben a pillanatban lábamnak dörgölődzött. Azt hiszem… A kocsma füstje marja a szemem. És mintha a bundásnak sem tetszene. Táskámból kis cetlit veszek elő és egy tollat, majd ráírok néhány sort. „Kimegyek Rinnel levegőzni.” A cetlit egy hosszú tűre erősítem, majd célba veszem a pultot és odadobom olyan erővel, hogy lehetőleg beleálljon annak oldalába, a sensei mellett. Ezek után megfordulok és kisétálok.
Odakint leülök a bejárat mellé. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Ez annyira… Nem vall rám. De akkor is. Az emlékek ellen nem tudok mit tenni. Azok csak jönnek, előidéznek valamit, aztán eltűnnek. Mindig így megy. Ilyenkor pedig eléggé szokatlan reakciókat adok. Könnyem nem folyik több. Abban az egyetlen cseppben kimerültek. Rinn ölembe hajtja fejét, miután elém kuporodik. Én simogatni kezdem fehér bundáját, hogy megnyugodjak. Fáradt tekintettel nézem őt, ki vidáman csóválja farkát dögönyözés közben, majd gondolván egyet végignyal arcomon. Ezen meglepődöm, de azért halványan elmosolyodom. Ezek után megtörlöm arcom, majd megölelem négylábú barátomat.
- Köszönöm… - suttogom neki kissé zavarban.

Hinata Pént. Jún. 28 2013, 21:56

Megszabadulva Ichi töl elrendeztem a dolgokat. Fürdő víz és puha ágy vár minket az emeleten, egy kis kényelem. Még utoljára, lehet eddig túl lágy voltam és ezt hiheti Kyr. Neheze még csak most jön, vagy is amikor elérjük azt a területet. Cetli pihen a pulton mit felveszek és ki sétálok. Persze pár perccel később mint ahogy az oda került. Az ajtót kinyitva látom, ahogy ott ül és Rin vigasztalja. Vagy csak hízelgésre vágyva dörgöli magát.

Minden esetre mellé sétálok és lehuppanok. Majd meg borzolom a haját és magamhoz ölelem.

- Gyere elő készítettem a legjobb szobát. Igaz ketten leszünk bent és a fürdőn is osztoznunk kell.

Majd eszembe jut lehet Ichi miatt jött ki, vagy talán maga a hely zavarja. Nagyot sóhajtok és elengedem, de még mindig mosolygok.

- Nem kell félned tőle. A méretei ellenére nagyon kedved tud lenni. Elég rá mosolyognod és elolvad mint fagyi a forró nyári napon.

Majd a földet és sötétedő környezetünket figyelem. Sok dolgot jutatt eszembe jó és rosz mlékeket is, de az már a múlt. Talán itt az ideje, hogy meg ismerjen egy szeletett mestere múltjából.

- Tudod Ichiro és én mondhatni testvérek vagyunk. Egy környéken nőttünk fel, igaz ő idősebb nálam. Egyikünknek sincsenek szülei, az utca és a környékbeli emberek jó indulata nevelt minket. Más szóval, utca gyerekek voltunk. Már egyikőnk sem emlékszik mi lett a szüleivel, tul tettük magunkat a múlton és igyekeztünk túllépni a dolgokon.

Eszembe jut régen mi uraltuk az utcákat, ketten vagy is kettőnk vezetésével a többiek. Nem voltak szüleink, de megalkottuk magunknak a mi családunkat.

- Sajnálom, hogy eddig nem szóltam, ezekről a dolgokról. Gondolni se merj olyanra, hogy ezért vagyok ilyen veled sokszor mert a múltunk hasonló egy kicsit.

Mi előtt bármit is mondana, lehet nem szép szavába vágok.

- Tudok néhány dologról még ha nem is mutattam. Azumi persze semmit sem tud, de jusson eszedbe mindig. Mind a ketten itt vagyunk neked. Van aki szeret és meg próbál a bajtól meg óvni.

Majd felálok és kezem a lány vállára teszem. Halkan szólalok csak meg, kedvesen ahogy azt már meg szokhatta.

- Gyere menyünk az emeletre, talán már a vacsoránk is fent van.

Majd eszembe jut elszóltam magam kezeim számra teszem.

- Jaj megint elkotyogtam.......

**Kyrena** Szomb. Jún. 29 2013, 13:37

- S-sensei… - szólalok meg hangosan, zavartan, mikor váratlanul magához ölel.
Csakis ő lehet, ez nem vitás, ezért nem is rémüldözök, hogy esetleg valaki más. Annyiszor ölelt már meg, hogy pontosan meg tudom határozni, hogy ő az. Ami kissé furcsa, tekintve, hogy nem is olyan régóta ismerjük egymást. Tekintetem Rinn felé fordítom, hogy ő láthassa pirosló arcom, ne pedig Katsumi. Idővel pedig mesterem el is enged, legnagyobb megkönnyebbülésemre. Most már talán sikerülni fog zavartságom leküzdése.
- Hogy? Nem, ő… egész… barátságosnak tűnik… vagyis… a végén annak tűnt – motyogom továbbra is zavarban.
Most igencsak nehéz leküzdenem a kínos érzelmeket, mert nem csak egy dolog okozta. Nem csak az, hogy megölelt, hanem az is, hogy nem vettem észre, hogy mellém érkezett. Ismételten túlságosan elfoglaltak a problémáim, ami nem túl jó dolog. Mikor tanítóm mesélni kezd magukról, elkerekedett szemekkel, döbbenten nézek rájuk. Ez… Most mégis miért? Nem értem…
- S-sensei… miért? Miért… mondtad el ezt nekem? – kérdem ledöbbenve.
Talán ennyire megbízik bennem? Vagy csak hirtelen rátörtek az érzések most, hogy újra láthatta Ichirot? Valami oka kell, hogy legyen. És nem hiszem, hogy köze lenne hozzám. Saját magam elé kezdek meredni. Mikor felhozza a hasonló múltat, igencsak felzaklat. Mégis mit tud ő a múltamról? Lehet, hogy tudja a miérteket? Vagy azt, hogy mi történt velem? Nem, ez ostobaság! Kezeim ökölbe szorulnak térdeimen. Szabadon kószáló hajtincseim arcom köré buknak, ezzel takarva tekintetem, melyben érzelmi kavalkád honol. Düh, kétségbeesés, szomorúság, egy kis öröm és még sok más. Észre sem veszem, hogy mikor áll fel mellőlem. A vállamra tett kezét is alig érzem. Magába szipolyozott emlékeim sajátos világa. Az, melytől nem tudok megszabadulni. Az, melynek egyetlen részét is ha említik, előtör belőlem minden. Pedig már Rinn is megindult, hallva a vacsora ki
- Én… nem… nem akarom, hogy bárkinek is… hasonló dolgokat kelljen átélnie. Igaz, te is elvesztetted a szüleid, sensei, de… te nem emlékszel rá, hogyan. Én viszont… tisztán emlékszem rá… én… - szavaim elakadnak, könnyeim pedig lassan folyásnak indulnak.
Lehajtott fejjel felállok és megteszek az utcán néhány lépést.
- Én… sajnálom… én… meg-megtennéd, hogy… beviszed Rinnt? Ki… ki kell szellőztetnem a fejem – kérem őt szaggatottan, majd kezeimmel végigsimítok arcomon, elkenve a rajta maradt könnyeket.
- Ígérem… nem kószálok el… én… néhány perc és utánatok megyek. Egyébként sem lenne… jó ötlet… kihagyni a vacsorát – mondom, arcomra erőltetett mosollyal felé fordulva.

Hinata Hétf. Júl. 01 2013, 21:07

- Miért, mert bízok benned és barátom vagy. Te hogy bízhatnál bennem, ha nem tudsz semmit sem rólam. Eddig szinte ismeretlen voltam a számodra. Csak néha meséltem egy-két dolgot. Mind ezért akarunk erősek lenni, meg védjük azokat akik fontosak a számunkra. Nekem eddig nem volt olyan rajta kívül akire így gondoltam volna.
Meg fogom Rint és fel veszem, talán nem túlzottan örül a dolognak most.
- Rendben, mert meg kértél. Kérlek ne kóborolj sokáig, remélem tudod nem akartalak fel zaklatni. Nem akarok neked rosszat csak féltelek.
Majd meg fordulok és Rinel egyenesen az emeletre sétálok.

Oda kint lassan besötétedik, néhány ablakban gyertyák, lámpások fénye világit.

**Kyrena** Hétf. Júl. 01 2013, 22:08

Miért kellett megint ezt tennem? Miért kellett megint elfutnom? Pedig ő csak segíteni akart, kedves akart lenni. Még Rinnt is bevitte, esélyt sem adva neki a menekülésre. Én viszont csak futok, méghozzá idővel már szó szerint. Észre sem veszem, hogy lábaim egyre csak gyorsítják a tempót. Magam elé meredve haladok, elmélyülve gondolataimban. Megyek jobbra-balra, amerre csak út visz. Idővel már azt sem tudom, hogy hol járok, csak megyek. Ez mindig segít. A futás és… a sírás. Most is végigfolyik néhány könnycsepp arcomon, de a többit megállom. Most elég lesz a futás. Bár szaladtam már eddig is eleget. Talán túl sokat is. Éppen ezért furcsa. Túlságosan furcsa, hogy nem érzem a fájdalmat. Legalábbis végtagjaimból nem. Pedig kellene. Most azonban mindent elnyom egyetlen egy sajgás, mely mellkasomból ered. Nem a súlyok miatt. Vagyis… Nem a fizikai súlyok miatt, sokkal inkább az emlékek terhe ez, mi ennyire elviselhetetlen még mindig. Ez elől akarok rohanni minduntalan, csakhogy nem tudok tőle megszabadulni. Lehet, hogy el kellene mondanom? De mégis hogyan tehetném? Hogy tudnám…? Nem, ez nem lehetséges. Semmiképp. Ha az lenne, már rég kitört volna belőlem, nemde? Hiszen mostanában így megy. Ami már sok azt egyszerűen kiadtam magamból. Nem számított, hol voltunk, elmondtam neki. Ezt azonban mégsem tudtam. Ez a dolog… úgy érzem túltesz rajtam és minden egyes nappal rosszabb lesz, mégsem tudom elmondani. Mire belekezdenék mindig észhez kapok és bent marad. Kiábrándító, de így van. Pedig neki tényleg elmondhatnám. Elvégre… Ő a barátom. Néha viszont attól tartok, hogy túl közel engedem magamhoz. Lehet, hogy hibát követek el azzal, hogy barátkozom. Elvégre mi lesz, ha őket is elveszítem? Ismét magamba roskadok és nem haladok sehová? Vagy megint találok valami olyannyira elérhetetlennek tűnő célt? Annak meg mi értelme? Lehet, hogy… nem kellene visszamennem. Azt viszont mégsem tehetem meg vele. Nem, arra nem lennék képes. Hiszen annyira figyel rám. Segít nekem, amiben csak tud. Még szülinapomra is meglepetéssel készült. Vissza kell mennem! De… mégis merre a vissza?
Tekintetem felemelem és körbenézek. Egyáltalán nem ismerős a környék, de ez nem is csoda. Vajon merre járok? És merre haladtam eddig? A főúton áthaladtam egyszer… Vagyis… Akkor csak annak az irányába kell haladnom, nemde? De az merre is van? Idővel sikerül rájönnöm. Most már nem sietek annyira. Lassan, sétálva teszem meg a visszautat. Így, kissé nyugodtabban, már igencsak érzem tagjaim lüktetését. A kellemetlen fájdalmat, ami arra sarkall, hogy megálljak. Mégsem tehetem, elvégre ha már elindultam. És megígértem, hogy visszamegyek. De vajon hogyan fogok viselkedni ezek után? Mi lesz most? A fogadó ajtajában még ácsorgok egy keveset. Veszek néhány mély levegőt, lassan kifújom, miközben küzdök az állva elalvás ellen. Nem alhatok el, még ennem is kell valamit. Ha már Katsumi volt olyan kedves és intézkedett erről. És fürdeni sem árt. Igen, egy jó forró fürdő nagyszerű lenne. Nem is húzom tovább az időt. Bemegyek, útbaigazítást kérek a „Hangulatvillám” szobájával kapcsolatban, utána felmegyek az emeletre és bekopogok. Nem sokkal ezután be is nyitok. Félve, igencsak tartva attól, hogy mi lesz most. Vajon hogyan fog reagálni a megérkezésemre? Nagyon haragszik rám? Mi van, ha hosszúnak találta a kimenőmet? Bár… igen, tényleg hosszúra nyúlt. Pedig kérte, hogy ne maradjak ki sokáig.
- M-megjöttem… S-sajnálom, hogy… eddig tartott! Én… jobban elkószáltam, mint… mint szerettem volna – mondom zavartan, fejem vakarva egyik kezemmel.
Amennyiben úgy vélem, nem túl veszélyes rám nézve, bentebb is lépek a szobába.

Hinata Szomb. Júl. 13 2013, 16:50

Az ajtóval szemben egy széken ültem amikor beléptél. Nem szóltam egy szót sem először, csak figyeltelek. Szemeimben nem volt semmi rosszalló dolog inkább semleges volt. Még is egy csipetnyi aggodalmat felehetett fedezni benne.
Felálltam hirtelen mozdulatom hevessége hirtelensége. Könnyen utalhat arra most jön a szidalom áradat, de ez nem így történt. Csak meg öleltelek és magamhoz szorítottalak.
- Legközelebb ne tévedj el szegény öreg szívemre a frászt hoztad így is.
Kezét meg fogva egyenesen a fürdő felé vezettem és be tessékeltem az ajton. Én nem mentem be utána, nem vagyok holmi perverz kukkoló.
- Vett köz és fürödj, a vacsora az asztalon vár, sajnos kicsit kihűlt. Alaposan pihend ki magad, mert a java most jön. Nem lesz egyszerű dolgod, fájdalmas lesz tele gyötrelemmel. Könnyen el is bukhatod az egészet ha nem vagy kitartó.
Tettem egy lépést majd meg szólaltam.
- Régen ezt én is meg csináltam a társammal együtt. Ő elbukott és én is majd nem egyetlen hiba miatt ami miatt eltörtem a kezem és két bordám.
Majd hallani lehetett ahogy elsétálok. Recsegő padló hangja távolodott majd halkan egy ágy nyikorgása volt halható.

**Kyrena** Hétf. Aug. 05 2013, 18:47

Nem merek a szemeibe nézni. Annyira röstellem, hogy ilyen sokáig kimaradtam. Azt pedig még jobban, ami út közben a fejemben járt. Azt, amiről ő nem is tud és jobb lenne, ha nem is tudna. Bár az biztos, hogy Rinn nem fog semmit mondani, hiszen nem volt velem. Én pedig nem hiszem, hogy mondanék bármit is. Vagy igen? Hiszen sokszor volt már, hogy csak úgy kikotyogtam valamit. Nagyon remélem, hogy mostanság nem lesz ilyen, vagy ha mégis, akkor nem az út közbeni elmélkedésemmel kapcsolatban. Mikor hirtelen meghallottam és nagyjából meg is láttam hogy feláll, megrezzentem. Akarva akaratlanul komoly aggodalom fogott el amiatt, ami most jöhet. Amit kapok teljesen más, mint amit várok. Teljesen ledermedek, arcomra vörös pír ül ki és csak úgy hallgatom az engem váratlanul megölelő mesterem. Nem tudom hogy mit kellene reagálnom. Vagyis de, de nem érzek magamban kellő erőt ahhoz hogy meg is tegyem.
- S-sense... nem is vagy... öreg... - motyogom mégis, még mielőtt eleresztene.
Az eleresztésben hiába reménykedem. Kezem egy pillanat alatt megragadja és már húz is valamerre. Csak tudnám, hogy merre. Bár azért van egy sejtésem, hiszen nem egyszer volt már, hogy tuszkolt valamerre. Néhány másodperc múlva már a fürdő nyitott ajtaja előtt állok. Még mondanék neki valamit, de esélyt sem ad rá. Egyszerűen betaszít, én pedig azon kezdek szurkolni, hogy sikerüljön visszanyernem elvesztett egyensúlyom, nem azon, hogy mit akarok még szólni. Igazából el is felejtettem, mire sikerült megkapaszkodnom a kézmosóban. Az ajtó becsukódik, kapok még néhány szót, pontosabban utasítást, majd csend. De mégis mire volt ez jó? Ha megmondja hol a fürdő, magamtól is megindultam volna. Lehet, hogy időbe telt volna, de ide értem volna. Most azonban már mindegy. Megállapodásunkhoz híven nem csak a ruháimat, de a súlyokat is leveszem. Csak a gyors fürdés idejére, természetesen.
Tagjaim elég gyorsan megkönnyebbültek, ahogyan én magam is könnyűnek éreztem magam. A kezem mintha villámként mozogna hirtelen. Mintha egész testem nem volna csak tollpihe csupán. Egy jó darabig nem is teszek mást, csak emelgetem tagjaim, meggyőződve arról, hogy azok még bizony a helyükön vannak. Nézegetem őket, kezeim forgatom szemeim előtt, de semmi. Semmi szemmel látható változás nincs rajtuk. Ennyit jelentettek volna azok a súlyok? De ha ilyen jó érzés nélkülük mozogni, akkor mégis hogy fogom én azt magamra erőltetni újra? Valahogy meg kell tennem, ez nem kérdés! Sőt, meg fogom tenni! Lábaim közben egyesével a kádba helyezem, majd leülök és elnyúlok a kellemesen meleg vízben. Az álom azonnal kísérteni is kezd. Szemeim néhány perc múlva már le-leragadnak, mintha nem lenne semmi gond azzal, hogy a vízben vagyok. Kezeimet a fürdőalkalmatosság peremére helyezem, ezzel is igyekezve tartani magam. Nem aludhatok el! Jobb lesz, ha gyorsan végzek a tisztálkodással, vagy baj lesz...
Utolsó gondolatom ez volt, majd elárasztott a sötétség. Igazán kellemes volt, kár, hogy annyira rövid volt. Arra riadok fel, hogy kezeim lecsúsznak, fejem pedig váratlanul víz alá kerül. Riadtan ülök fel, köhögve a torkomba került víztől.
- Jaj ne! - siránkozom, majd kipattanok.
Iparkodva törölközőért nyúlok, szárazra törlöm magam, felkapok egy pizsamát, majd kisietek, az ölembe kapott ruhákkal együtt. Hajamból még mindig csöpög a víz. Talán egy törölközőt sem ártott volna magammal hozni. De vajon mennyi ideig aludtam? És...
- A súlyok! - kapom fel a fejem.
A ruhákat egy kupacba a fal mellé dobom, táskámmal együtt, majd visszasietek a fürdőbe. A súlyokat minél hamarabb magamra aggatom, hirtelen még gondom sincs vele. A rémület sokkal nagyobb úr, mint hittem. Amint rajtam vannak a nehezékek, fogok egy törölközőt és azzal együtt megyek ki, jó néhány kilóval nehezebben.

Hinata Csüt. Szept. 05 2013, 17:34

A mester vagy is én mert ki más lenne a mestered ha nem én. Hm ez most érdekes egy gondolat menet volt na se baj ez van. Szóval fekszem azon a nyikorgós ágyon. Elgondolkozok rajta tényleg ez lenne a legjobb szoba amit adni tudott? Valóban, de miért is ne adta volna hm mindegy. Most máson kellene agyalnom vagy is pontosabban egyetlen dolgon.
Fülem meg moccan mint valami macskának amikor hallom Kyr óvatos lépteit. Én csak fekszek és úgy teszek mint aki alszik és valójában tényleg. Az álom lassan elnyom édes puha feketeségbe ringat. Álmok édes álmok be villanó emlékek, nos egyiket sem részletezem.

Pár órával később hajnali napsugarak ébresztenek. Lágyan simogatják arcom, s szemhéjam alá furakodva ébresztenek. Még ez a lágy fény is éles szúró érzést okoz szemeimnek. Kábán ágyam szélére ülve dörgölöm szemeim és pislogok nagyokat. Ki botorkálok a hálóból némi harapni valót és vizet keresni.

**Kyrena** Hétf. Okt. 21 2013, 19:21

Úgy tűnik, a mester nem ébredt fel. Még szerencse, nem tudom hogy reagáltam volna, ha lebukom. Szívem azonban így is veszettül kalapál. Csoda, hogy erre nem ébred fel, minden esetre Rinn úgy tűnik, felfigyel rá. Na igen, az ő fülei azért valamivel jobbak, mint a mieink. Vagy legalábbis az enyémeknél biztosan. Mikor látom, hogy felemeli fejét, oda sétálok mellé. Lepakolom tőlünk nem messze holmiim, majd megsimogatom fejét, még mielőtt bármiféle neszt hallatna. Hogy én magam is megnyugodjak, fejem bundás hátára hajtom. Szőre mint mindig puha, annak hála pedig, hogy most nem volt kint, valamennyire tiszta is. Az a kis kosz pedig cseppet sem érdekel, ha róla van szó. Miközben légzésem és szívverésem is normalizálódik az idegesség elmúltával, szemeim le-lecsukódnak. Valahol van egy ágy, ahol helyem találnám, csakhogy a sötétben pont az az, amit nem lelek. És egyébként is, Rinn meleg bundája éppen elegendő ahhoz, hogy kényelmesen elaludjak. A súlyok húzzák kezeim. Nem értem, hogy a négylábú hogy bírhatja el még azokat is. Itt is látszik, hogy sokkal erősebb nálam, ami néha jó, néha azonban igencsak zavaró. Az álmok világa nem hagyja, hogy sokáig elmélkedjek ezen. Szemeim lassan lecsukódnak, én pedig átkerülök a világ árnyékokkal kezdődő oldalára, az elme által szült képzeletek birodalmába.

Hinata Hétf. Okt. 21 2013, 19:42

A szobába némi sült kolbásszal frissen sült cipóval és sajttal térek vissza. Igazi reggeli, igaz hétköznapi nő meg nem enne ilyesmit. Mi nem vagyunk hétköznapiak. A letakart tányéron pedig füstölt főt sonka pihent.

Kyrenának rengeteg energia kell, hogy mozogni tudjon hús és hát minden. Amiből erőt lehet meríteni, egy kimerült éhező szervezetnek. Az asztalon helyezem el a tányért miközben oda kint az idő egyre borongósabb. Amilyen szépen indult a reggel úgy változott meg pár órával később. A szél hajlítja a fák ágait és az utcán hagyott tárgyakat, szemetet fel kavarja és tova repíti. Mindeközben távoli dörrenés hallatszik, majd még egy. A fény és a hang közti idő egyre csökken. Ilyen a mi formánk a vihar közeledik, nekünk pedig lassan indulni kellene.

Egy papírt hagyok az asztalon egy rövid írással.

" Kérlek nézd el nekem, hogy nem voltam itt amikor felébredtél. Szeretem, imádom az esőt hallgatni. Hallani azt ahogy cseppek kopognak amikor a villám ketté hasítja az eget. Ha keresnél az épület mögötti kis tisztáson leszek. Van egy kis fél tető régen mindig ott ültünk kint gyerek ként és figyeltem az esőt....."

Az ajtót halkan be csukom mi közben az említett helyre sétáltam. Nos igen az eső hangja, a kopogás annyira..... nem is tudom meg fogalmazni. Ilyenkor mindig elvesztem minden idő érzékem. Van teljesen meg nyugtat de van amikor izgalomba hoz egy-egy villámlás. Felpörget szívem hevesebben kezd verni és mikor lecsap az elektromosság gyilkos fénnyel endorfin szabadul fel. Örömmel és boldogsággal tölti el testem.

Egyenesen ki sétálok a zuhogó esőbe és elkezdem ki engedni a chakrám. Elektromosával töltődik fel a kis tisztás érezni lehet a feszültséget és látni is ahogy kis kisülések levegőben fénylenek. Aztán váratlan vagy várt dolog történik kinek mi. Az égen egy vakító kékes villám cikázót végig egyenesen belém sújtva. Chakrám ekkor ugrás szerűen nem robbanás szerűen nőt meg. A föld meg hasadt lábam körül apró kövek zúzódtak porrá. A következő villám immár egy szörnyeteg formáját felvéve csapot le a legközelebbi magányosan álló fára. A robaj a dörgés szinte dobhártya repesztővolt. A fa pillanat lat kapott lángra, de az erő hatásnak köszönhetően darabokra is robbant. Minden felé lángoló és perzselt fa darabokat szórva szét. Amit a zuhogó eső oltót el.

Én csak mintha meg haltam volna, hanyatt dőltem a földön. Feküdtem mozdulatlanul, de arcomon mosoly volt. Szemeim nyitva és tovább figyeltem az égből arcomra záporozó eső cseppeket.

**Kyrena** Hétf. Okt. 21 2013, 20:05

Az éjszaka álmatlanul telt. Mikor felébredek, már javában világos van, vagyis lenne, ha odakint nem vihar tombolna éppen. Mesterem sehol nem találom ébredésemkor. Az egész szobát átkutatom, mielőtt még megtalálnám a papírt, melyen az ő kézírása olvasható. Mikor azonban elolvasom, a sziklává cseperedő kő azonnal legördül szívemről, mi néhány perc múltával valahogy vissza is kerül. Mégis hogy lehet kint ekkora viharban? Mi van, ha baja lesz?
- Rinn, maradj itt! – szólok rá, amint felöltözöm.
A súlyok még mindig megnehezítik a dolgom. Kezdem úgy érezni, hogy egyre inkább, de ez bizonyára csak azért van, mert még az első néhány napnál járunk, nem többnél. Most még csak fáradok, idővel azonban bizonyára erősödöm is. Bár nem is, hiszen mintha már most is erősödtem volna egy keveset. Este legalábbis úgy éreztem, talán, egy kicsit sikerült.
Az ajtót gyorsan tépem fel, majd kimegyek rajta, mielőtt a bundás utánam rohanhatna. Lépteim a megadott iránynak indítva vezetem. Meglepetésemre tanítóm a vihar közepén találom. Nem a tető alatt, amit említett, hanem a tisztás közepén, a megnyílt ég alatt. Én egy közeli, magányos fának támaszkodtam és csak csendben figyeltem őt. Nem értem mi jó ebben. Na jó, talán mégis, hiszen annyira vérpezsdítő ez az egész. A hideg esőcseppek nyugtatják fájó tagjaim, miközben elárasztják bőröm. A villámok kissé megremegtetnek, ugyanakkor egészen szívemig hatolva fejtik ki az éltető dobverést pezsdítő hatásukat. Talán mégis meg tudom érteni, hogy miért szereti ezt ő. Egy raiton mester… Ezt az egy dolgot sosem feledhetem el. Bizonyára jár némi feltétellel ez az egész, foglalkozni azonban nincs időm vele, mert a következő villám egyenesen a hely közepén ácsorgóba vág. Szívem azonnal kihagy néhány taktust, lélegzetem elakad, testem pedig teljesen megbénul. Én kilépek a fa takarásából és tétován lépek egyet felé, csupán tátogva.
- M-mester… - kezdek bele, ekkor azonban egy cikázó bestia mélyeszti karmait a mellettem lévő fába.
Az addig még élő lény recsegve robban szét, lángoló labdacsok képében, rám nem kis ijedelmet zúdítva. Azonnal összehúzom magam, karjaim fejem köré fonom védekezőn, miközben halk, rövid sikoly hagyja el ajkaim. A tűz hamar elenyészik, hála a viharnak. Mikor bátorságom összeszedem, hogy kinyissam szemeim, új dermedtség vár rám. Egy földön fekvő test látványa, mi korábban még örömtelien ácsorgott ott, hol most vízszintesben van elhelyezve. Egy tétova lépés ismét, a kaparó érzéssel karöltve torkomban. Nem futja többre, s az ijedelem máris könnyeket fakaszt. Olyasfajta sós cseppeket, melyek ugyan elenyészőek a szakadó rengeteghez, mégis jelképezhetik ugyanazt. Az ügyetlen lépések hamar felgyorsulnak. Futok, ahogy csak tudok, majd alig néhány méterre tőle térdre vágom magam, hogy a nedves füvön csússzak oda mellé.

- M-mester! J-jól vagy? K-kérlek… kérlek mondj valamit! – kérlelem könnyekkel áztatott szemekkel, melyek most igencsak homályos látást biztosítanak a folyadéktömkelegek miatt, melyek íriszeim előtt lebegnek.

Hinata Szer. Okt. 23 2013, 20:18

- Hm tessék ?
Nézek tágra nyílt szemekkel benne tele boldogsággal és mindennel ami jó. Élvezet volt ez a köbön nemek. Szemem tükrében szóval ott van az amikor egy lány cukorkát kap vagy valami nagyon jót.
- Ah felébredtél ugye rendesen reggeliztél? Ichi nem ép nagy szakács, de minden tőle telhetőt meg tett a kedvünkért.
Majd a szemeibe nézek és az az euforikus öröm kezd leolvadni az arcomról.
- Mond miért sírsz? Ugye nem azért mert nem vártalak meg amíg felkeltél? Remélem nem baj, hogy kijöttem őhmm hogy is mondjam... gyakorolni. Tudod nem szóltam neked mert elégé kimerült voltál, hagytalak pihenni.
Felállok, és segíteném is fel Kyrt, de amikor kezem nyujtanám a lábam meg csúszik és a fenekemre huppanok.
Loccss vagy Toccsss a nedves fű loccsanó hangját elnyomta a záporozó cseppek hangja. Én csak ültem Kyrenával szemben tágra nyílt szemekkel sajgó hátsóval. Majd magamhoz rántottam és meg öleltem.
- Tudod jól esik, hogy féltesz és szeretsz.
Nem is mondtam többet mert felesleges volt.

**Kyrena** Szer. Okt. 23 2013, 22:14

Minden olyan váratlanul történt. Nem is értem, vagyis azt hiszem… nagyon megijedtem. De most, amikor figyelem mesterem, észre kell vennem, hogy feleslegesen aggódtam. Sőt, mintha ő nem is tudná, hogy mégis mit keresek itt. Ezek szerint tényleg nem tudta, hogy itt vagyok. Bizonyára ezért ért célba a mellettem lévő fában az a villámbestia. Most, hogy jobban megnézem, tekintetében mintha öröm szikrázna. Olyan dolog, amit el sem tudom képzelni, hogy kerülhetett oda a történtek után. Annyira zavaros ez az egész, és nem csak a látásomra célzok. A bennem lévő érzelmek, az, amit rajta látok… Nem értem egyáltalán hogy nem esett baja. Persze örülök neki, nem vitás, de akkor is zavaros.
Mikor felteszi kérdését, egyszerűen képtelen vagyok válaszolni. Csak szipogok kicsit, megtörlöm szemeim, majd tovább figyelem őt. Lassan felkel. Karját felém nyújtja, ekkor azonban elesik. Én késztetést érzek, hogy utána kapjak, testem azonban nem mozdul. Ijedten figyelem ahogy hátsó felére huppan. A vízből rám is fröccsen, de ez már mit sem számít. Szívem ismét kihagyott egy taktust, mire újra megnyugszik. Légzésem szaporává vált, most pedig igyekszem csitítani. Könnyeim lassan elapadnak, ez viszont nem túlontúl feltűnő, hála annak, hogy az esőcseppek továbbra is görögnek arcomon, a könnyek helyett is. Ekkor pedig érkeznek az ölelő karok. Egyáltalán nem számítottam erre. Már éreztem lábaimban a bizsergést, mi futásra ösztönöz, ő azonban megállította mindezt. Arcomra vörös pír telepszik. Zavaromban nem tudok mit mondani, amit tesz, az viszont meg is nyugtat valahol. Karjaim köré fonódnak, arcom vállához nyomom és igyekszem úgy túltenni magam a történteken. A mellettem szétrobbanó fán, a villámon, mi egyenesen az ő testére sújtott és földre omló tagjain, melyek akkor még oly élettelennek tűntek, mint egy egyszerű rongybaba. Testem egészében reszket, miközben igyekszem minél jobban ölelni őt, tartva attól, hogyha elengedem, eltűnik, vagy ismételten az a baba lesz, melyben cseppnyi élet sem látszik. Lehet, hogy a remegés csak teljesen átázott öltözetem miatt van, na persze bizonyára közre játszik a rémület. Ez azonban nem lehet minden. Túl kevés dolog ez a sokféleséghez képest, mi bensőmben kavarog.

- Mégis… mégis hogy lehet? A villám… a villám beléd csapott, úgy ahogy… ahogy a mellettem lévő fába – hitetlenkedek remegő hangomon, szaggatottan.

Hinata Szer. Okt. 23 2013, 22:48

- Kirin. Egy nagyon veszélyes technika, csak adott időjárásban alkalmazható. A természet villámai szükségesek hozzá, a legenda szerint akár egy egész hegyet is szét lehet vele zúzni.
Csak ölelem és ölelem.
- Illetve ha már kevés a chakrád, vagy szükséges a természet villámait is irányíthatod akár. Persze az rendkívül nehéz és veszélyes is. Legtöbbször, egy olyan fegyveröl tudok és emberöl aki ezt meg tette. Maga a két kard különleges és jelenleg kirigakure tulajdonában van. A köd hét kardforgatóinak egyik kardja.
A szót most komolyra fordítottam. Meg fogtam Kyrena arcát és egyenesen a szemeibe néztem.
- Ha az életed során össze akadsz egyel, már ha még létezik a szervezet. Jobb ha menekülsz amíg nem vagy elég erős. Sok jouninak gyűlt már meg velük a baja.
Felálltam és segítettem Kyrenának is felállni.

**Kyrena** Szer. Okt. 23 2013, 23:09

Most már értem. Tehát ez is csak egy igencsak erős technika volt. Elképesztő, hogy mire képes a sensei, ugyanakkor félelmetes is. Az, ami most történt… Ha belém csap az a villám, egész biztos, hogy végem. A magyarázatot figyelmesen hallgatom végig, annak ellenére, hogy még mindig csak ölelem őt. Kis idő múltával azonban megváltozik hangja. Akkor, amikor arról a bizonyos személyről és kardról beszél, vagy ahogy ő mondta, „a két kard”. Ennyire félelmetes lenne az az alak? Ki lehet ő egyáltalán? Ami viszont rosszabb, hogy a figyelmeztetést hallva valami megmozdul bennem. Egyfajta düh. Hagyom, hogy mesterem felsegítsen, azután azonban csak állok. Nem nézek rá. Tekintetem a talaj felé fordítom, miközben kezeim testem mellé lógatom és ökölbe szorítom ujjaim. Fogaim is összeszorulnak. Nem sokon múlik, hogy túltegyen rajtam a késztetés és csikorgatni kezdjem őket idegességemben. Mégis miért van az, hogy mindig csak figyelmeztetnek? Miért kell mindig futni? Körmeim közben bőrömbe vájnak, s egy aprócska vércsepp hullik az esőcseppek közé. A víz közben áztatja fejem. Hajam homlokomra és tarkómra tapad, már amit nem húz lefelé a víz súlya, miközben a földet bámulom. Szemeim is összeszorulnak egy kis időre.
- Megértettem… De… Miért van az, hogy mindig csak futnom kell? Mégis mi értelme akkor ennek az egésznek? – kérdem értetlenül.
Hangomból csöpög a düh, mi csak úgy hirtelen előtört belőlem. Nem igazán mesteremre, legalábbis nem hiszem. Elvégre ő csak figyelmeztet. Saját gyengeségem az, mi még mindig zavar. Szörnyen, iszonyatosan zavar, hogy tehetetlen vagyok. De ezt ő mégsem érdemli. Mégis miért mondtam neki, ráadásul pont így? Zavartan emelem rá elkerekedett tekintetem. Nem tudom mit mondhatnék. Néhány pillanat múlva máris másfelé nézek. Mindegy, hogy merre, csak ne kelljen rá néznem. Tartok attól, hogy megbántottam. Azzal pedig nem akarok szembesülni. Most még nem… Vagy talán sohasem… Az pedig, hogy most erre látok esélyt, ismét megijeszt. Ezen érzés már-már általánossá válik számomra, mi nem kis bajt jelenthet. Kis idő múlva pedig egész testemmel elfordulok felőle és megindítom lépteim, ha hagyja. Nem a fogadó felé, hol ezek szerint van valamiféle reggeli is, hanem egyenesen a fák felé. Már megszokott, hogy menekülök. Nem lehet neki új. Csak tudnám, hogy mégis mi elől futok, mikor valahányszor visszaérek, nem változik semmi. Lehetek akármennyire távol, bármennyi ideig, akkor sem. Lehet, hogy egyetlen pillanatra jobbnak tűnik utána az egész, de egyáltalán nem az. Erre pedig már rájöhettem volna, de nem. Testem automatikusan teszi, amit szívem érez. Elindul az ellenkező irányba, hogy minél távolabb kerüljön a feltételezett gondtól.

Hinata Pént. Okt. 25 2013, 21:54

- Azért mert ha hiszed ha nem fontos vagy másoknak.
Mondom mikor kézen ragadom és meg akadályozom, hogy el menjen.

- Gondold már végig miért mondom ezt neked? Egyszer ha más országba mész küldetésre össze találkozhatsz nagyon erős emberekkel.
Nyaaahhhh ez így nem jó.
Elengedem a kezét és össze kócolom vizes hajamat.
- Azért mert úgy szeretlek mint a húgomat és ezért féltelek. Felfognád végre te bolond, folyton jössz ezzel a meneküléssel. Ahelyett szembenéznél a dolgokkal. A másik érzelmeit a lelkét nem veszed figyelembe. El sem tudod képzelni a tegnap esti menyire fájt.
Meg fogom a kezét újra.
- Nem érdekel lehet fáj, de most nem menekülsz. Végig kell hallgatnod!
Szemeimben könnyek gyűlnek, de ezt az esőtől nem látni. Hangom elbicsaklik, miközben beszélek.
- Nem csak neked volt nehéz életed, még is vannak olyanok akik próbálnak túllépni rajta. Igyekeznek nem leragadni a múltban. Jegyezd meg jól nem lehetek öröké melletted. Próbalak felkészíteni az életre, hogy túléld és ne ismételd meg az én hibáim. Leragadsz a múltban az előbb-útobb felemészti a lelked és az elméd. Tiszteld emlékez azokra akik már elhunytak, gyászold őket ha kell. Tudj tovább lépni és élni az életed.
Talán most itt rájöhetsz igen ismerem a múltad, és tudok mindenről. Vagy is nagyjából mindenről ami az aktákban szerepel. Kezed fogom és egyenesen vissza vezetlek a fogadóba.
Ichi már ép lépne hozzánk amikor rá förmedek.
- Meg ne merj szólalni!
Egyenesen fel vezetlek a szobába.
- Most pedig szártitkoz meg és reggeliz. Nekem dolgom van az egyik kereskedőnél később jövök!

Az ajtó hangosan csapódót be és távoztam is. Pár perccel később kopogás hallatszót és egy erős érces férfi hang.
- Ichi vagyok, azt hiszem beszélnünk kellene. Egy bizonyos dologról, remélem meg hallgatod amit mondok és nem árulod el Katsuminak beszéltem a dologról.
Ha be engeded Ichit be lép és le ül az egyik székre.

- Abból, ahogy kettőtök viszonyát látom. Ahogy én ismerem öt biztosan nem beszélt a húgáról. Nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen állapotban. Lehet az eső és a vihar általában jó kedve deríti mert mindig is szerették Katsumi és Asuna. Most biztosan a húgához ment a falú másik felére. Ők vagy is mi hárman nagyon jóban voltunk. Amikor csak tehetem ellátogatok Asuna sírjához és viszek neki virágokat.
A férfi nagyot sóhajt és látszik ez a téma nagyon nehéz a számára.
- Asuna halála után Katsu elment és Kumoban kötött ki. Ahol életét a konuichiségnek vagy ninja Ságnak vagy mi a fenének szentelte. Nincs neki túl sok barátja mert kevés embert enged annyira közel magához, hogy az igazán meg ismerje. Talán fél, hogy egyszer elválnak és elveszti őket. Amilyen makacs ezt soha nem ismerné el mások előtt.
Lentről kiabálás szűrődik fel a veled beszélgető férfit keresik.
- Bocsáss meg de nekem mennem kell. Ohh jah jobb ha nem tud ez előbbi beszélgetésről, még a végén leszedi a fejem érte.
A férfi egy fél mosollyal távozik is.

Ha nem engeded be mind ezt az ajtód előtt mondja el és távozik.

**Kyrena** Pént. Okt. 25 2013, 22:50

„Azért mert ha hiszed ha nem fontos vagy másoknak.” hangzanak el a megrendítő szavak, miközben távozásomnak gátat szab az engem megragadó kéz. Csak állok, de nem nézek rá. Kezdek attól tartani, hogy ha így folytatja, ismét sírni fogok. Azt pedig nem akarok. Annak ellenére sem, hogy torkomban már ott jár a kellemetlen kaparó érzés, mely után mindig csak a könnyek folyása következik. Szemeim összeszorítom és bármennyire is jól esnek a hallottak, azért rimánkodom legbelül, hogy legyen ennek vége. Megrémít ez az egész. Az, hogy ezeket hallom mesteremtől, holott a legkevésbé sem várnám tőle az ilyesmit. Az pedig még inkább megrémít, hogy talán igaza van. Talán tényleg a múltban ragadtam. Nem, inkább a múlt ragaszkodik annyira hozzám. Egyszerűen nem tudok megszabadulni tőle, addig biztosan nem, amíg vannak számomra is ismeretlen foltok. Több helyen is megszakad emlékezetem fonala, árnyakkal telt részeket tárva elém. Lehet, hogy csak azért nem emlékszem, mert egyszerűen elfelejtettem. De mi van, ha valami elfelejtette velem? Bizonyos arcok, bizonyos szavak, mind a homályba vesztek. Mintha egy újságból ki lenne húzva a legtöbb fontos információ, kivéve persze azt, mi a szalagcímen is szerepel. A másik aggasztó dolog, hogy szavaiból megállapítva eléggé önző vagyok. Ez azonban csak úgy jön magától. Én tényleg nem akartam őt megbántani. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de úgy tűnik, állandóan csak azt teszem. Ő mégis, ennek ellenére, próbál segíteni. De mégis miért? Nem értem? Mit láthat ő rajtam, amit én nem, ha a tükörbe nézek? Vagy egyszerűen csak sajnálatból? Szánalomból foglalkozik ennyire velem?
Mikor vezetni kezd, vele tartok. Lépteim máris megindulnak, mikor megérzem karomnál a húzó érzést. Csak csendben, némán haladok, miközben őt hallgatom. Azokat a szavakat, melyeket neki bizonyára megkönnyebbülés, hogy elmondhat, de nekem nem az. Sőt, egyre kellemetlenebbül érzem magam. Amint a szobába érünk, ő máris távozik. Persze előtte még ad néhány utasítást, melyeket nem tudom, hogy meg fogok-e tenni.
- Nem tudok vele szembenézni! – kiáltom, amint becsukódik az ajtó.
Észre sem vettem, de könnyeim csorognak. Bizonyára az eső miatt kerülte el a figyelmem. Most biztos dühös rám, de egyszerűen eddig bírtam tartani magam. Most pedig, hogy kimondtam azt a mondatot, valahogy mintha jobb lenne. Az asztal mellett egy székre roskadok. Karjaim felteszem az asztal lapjára, majd rájuk hajtom fejem. Kérdésemre még mindig nem kaptam választ. Mi értelme ennek az egésznek? Miért vetem bele magam önszántamból az önsanyargató edzésekbe, ha soha nem lehetek elég erős? Ez pedig mind csak egyetlen kérdés. Viszont azt sem értem, miért szeretné, ha megnyílnék előtte, már ha szeretné, mikor mindent tud? Tudja, hogy mi történt velem, tisztában van vele. Talán jobban is, mint én magam. Akkor mégis miért? Egyáltalán miért olvassák el a tanítók, hogy mi történt tanoncaik múltjában? Miért nem tudják kivárni, hogy ők maguk nyíljanak meg és árulják el?
Sanyarú elmélkedésemet Ichi zavarja meg. Egyszerűen nincs kedvem felkelni és kinyitni az ajtót, ugyanakkor nem is kell. Rinn megteszi ezt helyettem. Örülök, hogy nem lógott ki amíg távol voltam. Nem lett volna jó, ha őt kellene keresni. Amint kinyitja az ajtót, mellém koslat és leül, miközben ölembe helyezi busa fejét, beszorítva azt a lábam és az asztal lapja közé. Nagydarab vendéglátónk bejön, én azonban nem nézek fel. Még mindig túlságosan szörnyen érzem magam, ráadásul tartok attól, hogy még mindig sírok. Persze ennek ellenére nyomaszt a tény, hogy itt ülök, az általa vett bútoron, csurom vizesen. Amit mond, elég zavaros, valamit azonban elárul számomra. Katsuminak igaza volt. Egyszerűen szörnyű vagyok. Mégis hogy nem vettem észre, hogy neki milyen nehéz? Tényleg csak magammal foglalkoztam… Fejem csak akkor emelem fel, mikor Ichi kifárad. A sensei a húgánál van. Lehet, hogy most kellene elmennem. Neki jobb lenne nélkülem, sőt, mindenkinek, hiszen nem vagyok képes másra, csak a nyavalygásra. Egy ilyen emberre senkinek nincs szüksége.
- Még akkor sem, ha azt mondja, fontos vagyok másoknak – dünnyögöm orrom alatt, majd eleresztek egy jókora tüsszentést.

- Remek… Jó, hogy az előzőből is alighogy kilábaltam – mérgelődök halkan, aztán végül úgy döntök, hogy inkább csak lefekszek a földre és pihenek egyet, amíg még tehetem, hátha attól megnyugszom és nem vesztem el megint a kontrollt magam felett.

Hinata Pént. Okt. 25 2013, 23:09

Percek peregtek nem nem percek voltak ezek, hanem órák. Eltelt talán négy óra is, a vihar is már régen elvonult. Amikor vissza térek a fogadóba. Egy dobozzal a kezemben. A doboz aprócska volt egy gyermek öklénél nem nagyobb.

Be léptem a szobába és ruhám újával megtöröltem az arcom.
Ha még a földön fekszel odalépek hozzád és kezedbe nyomom a dobozt. Ha már széken ülsz vagy ágyban fekszel akkor is így cselekedek.
- Ne haragudj, nem akartam.....bocsánat.
Sóhajtok nagyot pirosló arccal.
- Nem akartalak megbántani....szóval.. remélem meg tudsz bocsájtani.
Nem is többet mondani. A szavak így is kövek szívemen, akadozva buknak elő. Meg fordulok és ott is hagylak ahol éppen vagy. A doboz tartalma pedig egy apró medál. Mintha ketté lenne törve, vagy direkt úgy készítették mintha lenne egy másik fele. Ha meg fordítod két vésetet láthatsz rajta. Asu Katsu pont a törés vonalánál van kettévágva a szó.
- Remélem tetszik, ezt már korában is oda akartam adni neked.
Hallatszik valamivel távolabbról, majd újra az ajtó nyílása és csukódása. Ez utal víz csobogása hallatszik jelezvén a mester most zuhanyzik. le is kell mossam magam és fel melegedjek egy kicsit.

**Kyrena** Szomb. Okt. 26 2013, 21:23

Mesterem jó ideig nem tér vissza. Oly sokáig várok rá, hogy egyszerűen elnyom az álom a földön fekve. Körülöttem egész kis tócsa alakul ki, ahogy ruháimból távozik jó néhány csepp víz, nem is beszélve hajamról. Talán nem ez a legjobb fekhely, de legalább nem kenek össze semmit. Az álmok jó ideig semmilyenek. Egyszerű sötét foltok, semmi több, mígnem elkezdődik a valódi előadás. Egy olyan rémsorozat, melyet egyre többször látok viszont, mióta ismerem Katsumit. De mégsem foghatom rá, nemde? Különben is, korábban is álmodtam arról az átkozott napról.
Néhány percnyi nyöszörgés után, hangos kiáltással ébredek. Zihálva ülök fel, miközben kezem ökölbe szorítanám, ehelyett azonban egy dobozkára szorítok rá. A zuhany hangját hallom. Mesterem bizonyára visszatért, mert nem hiszem, hogy Rinn fürdőzne, főleg, hogy nem is szeret túlzottan, kivéve ha esőről van szó. A fehér bundás most is mellém bújik, mint minden rémálommal telt éj utáni reggel. A hajam megszáradt amíg aludtam. Most nem folyik rólam más, mint némi veríték. A súlyokat, melyek rajtam vannak, ellenőrzöm. Kicsit kényelmetlen most viseletük, de bizonyára csak a zavaros ébredés miatt. A kezemben lévő dobozra nézek. Kinyitom, s egy medált vélek felfedezni benne. Kezembe veszem az apró tárgyat és úgy nézegetem tovább, össze-vissza fordítgatva. Valami véset is van rajta. Mintha két név kezdete lenne. Ha ez mesteremé, már pedig sejtésem szerint tőle ered, akkor a Katsu bizonyára ő.
- De ki lehet Asu? - kérdem, magam elé lehelve a szavakat.
Ekkor jutnak eszembe az Ichi által mondottak. Katsumi húgáról. Ha jól emlékszem, a neve Asuna. Legalábbis az volt. A medált visszateszem a dobozba, elengedek egy sóhajt, majd felkelek. Remegve ballagok el az asztalig. A dobozt rá helyezem, majd helyet foglalok, s a korábbihoz hasonló módon, az asztal lapjára helyezem kezeim. Ezúttal azonban egyikkel csak könyökölök, hogy annak tenyerén megtámaszthassam homlokom, miközben ujjaim hajamba túrnak. Most már csak arra várok, hogy aki zuhanyzik, végre megmutassa magát.

Hinata Szomb. Okt. 26 2013, 21:40

A zuhany véget ért. Szárítkozás meg minden ami csak szóba kerülhet. Száraz ruhába öltöztem, bőr szerelésbe. Nadrág és egy felső, semmi bonyolult. Hajam törölgetve, vagy is dörgölve egy törcsivel lépek ki a fürdőből.

- Áh felébredtél, remek pompás. A mai nap indulni akartam, túl sok időt töltöttünk itt el. Minél előbb menni akarok, még mai nap szeretnék innen minél messzebb leni.
Mintha menekülnék a múlt elöl, vagy egy fájó emléktől amit a hely újra felidéz.
- El tudtam intézni amit akartam ha érdekel. Van élelmünk is az út hátralévő részére.
Vizes rongyot az egyik székre dobtam, majd le is ültem amint kezemben voltak cipőim. Egyértelmű, fel akarom őket venni mint a művelet közben.
- Bocsánat a viselkedésemért. Nem akartalak meg bántani, remélem az aprócska ajándékkal ki tudlak engesztelni.
Nem mertem Kyre nézni, a szemeibe.

Mi után lábeli a lábamon, vidámságot próbáltam erőltetni magamra. Pedig látszott a pár órával ezelőtt történtek, nagyon bántanak. Szégyellem a viselkedésem és azt amit mondtam. Ezek ellenére próbálom magam keménynek igazi belevaló senseinek mutatni.
- Akkor ha kész vagy indulhatunk is.

Ajánlott tartalom