A Tópart mentén

Mindenki alaposan megbámult engem, ami eléggé feldühített. Orrom alatt szitkozódtam, hogy csináljátok jobban akkor, tahó parasztok, és leültem kiütögetni füleimből a vizet. Elkaptam, hogy Sarutobi Sensei is engem néz, furcsa arckifejezéssel, de nem éreztem magam jobban tőle; ő a legutolsó, aki kinevethet, hisz neki sem sikerült, ami szerintem nagyobb ciki ránézve. Ichinose és Kyoya következtek, tökéletesen lemásolták az én próbálkozásomat, csak ők a végén nem kapálóztak, hanem beletörődtek, hogy a víz martalékaivá válnak. A három kényszeredett edzéstársunk hahotában törtétek ki, amire elpattant valami a fejemben. 
- Ha nektek olyan jól megy, akkor csináljátok, és ne nevessetek! - Förmedtem rájuk. Annak ellenére, hogy nem kedveltem őket, a két fiú mégiscsak csapatom tagjai voltak, aki velük kezd ki, az velem kezd ki. Másrészt a kárörömnél kevesebb dolgot utáltam jobban. A három delikvens lenéző pillantással jutalmazott engem, a lány arcán még tiszta ellenszenvet, dühöt is le tudtam olvasni; biztos érzékeny pontra tapintottam... csak tudnám, mivel. Mindhárman felsorakoztak a tó partjára, miután kimászott a másik kettő ázott egér, és bemutatták magasröptű tudásukat. Elégedetten vigyorogtam, amikor szinkronmerülést hajtottak végre még gyorsabban, mint mi tettük. Szóval ennyit jelent az előny; semmit. 
Senseieink egy fához telepedtek le, Sarutobi Sensei egy majmot rántott elő a föld alól, aki kompetens háziasszonynak nézett ki, édesanyám kérdés nélkül lecserélt volna engem arra a kis állatkára, és piknikezni kezdtek, ránk se hederítve. Nem értettem, miért edzés az edzés, ha nem felügyelnek minket, de nem volt időm, se kedvem ezen gondolkozni, én is felálltam társaimmal a tópartra, és belekezdtünk a gyakorlásba. 
Lehunytam szemeim, ki akartam zárni minden zavaró tényezőt, koncentrálni akartam. Az egész gyakorlat lényege, hogy megfelelő mennyiségű chakrát vezessek talpaimba, és megfelelő ütemben áramoltassam ki lábaimon azt, hogy meg tudjak állni a vízen. Egyetlen kis röccenés, egyetlen icipici elterelődése a gondolatnak, koncentrációnak, és fürdés lesz a vége. Huhhhhhh, nyugalooooom, hammmmmmmm, nyugaloooooom..... és ráléptem ismét a vízre. Kuncogás ütötte meg a fülemet, amitől fellobbant a düh lángja gyomromba, és egyidejűleg el is nyelt ismét a víz. Prüszkölve másztam partra, Ichinose a hasát fogva nevetett, minden bizonnyal rajtam. 
- Mi olyan vicces?! - Dörrentem rá. 
- Te, hehehehe, olyan hülye hangot adtál ki magadból. - Vihogta. Jutalmul galléron ragadtam, és bevágtam a vízbe. Kimászva már nem nevetett. - Legalább megvártad volna, hogy feladat közben essek bele. - Morogta vizet köpve. 
Következő próbálkozásomnál külön figyeltem arra, hogy ne jöjjön ki hang belőlem, még véletlenül se, de annyira lefoglalta ez a koncentrációmat, hogy nem figyeltem lábaimra, placcs. 
Újabb próbámat egy megvadult béka hiúsította meg, akinek elege volt már valószínű abból, hogy nagy testek buknak alá otthonába, és kiugrott, egyenesen az arcomra. Volt ezen megint nagy nevetés; miután partra vetettem magam, bosszúból valakihez hozzávágtam a békát...

Lassan délután felé lehetett, gyomrom fájdalmasan harapdált, korgott, és ez nem segített egyáltalán a koncentrálásban. Millió próbálkozáson túl voltam már; tüsszögtem jobbra, balra, de pár másodpercnél, és egy-két lépésen kívül nem tudtam jobban teljesíteni. A többiek mind sikeresebbek voltak nálam; Kyoya tíz-tizenöt másodpercig is meg tudott állni a vízen, majd kiugrott, mielőtt elsüllyedt volna, Ichinose fele ennyi ideig, de már neki is sikerült elugrania a beesés helyett... néha. A másik három ugyanolyan jól csinálták, és jobban, mint Kyoya; ők már rendesen meg tudtak állni; náluk egy kicsit jobban érezhető volt a csapatmunka, mint nálunk. Ezt leszámítva rengeteg chakrát égettem el, fáradt voltam, és csalódott, hogy annyira antitalentum vagyok ebből, mint Sarutobi Sensei.

Bármennyire is szeretnél legbénább lenni, sajnos nem adatik meg ez a titulus neked. Zselézett fejű akimichi srác nincs túl jóban a vízzel. Se rajta, se benne, nem érzi elemében magát, hát a fulladásos halált csak pillanatokra kerülte el. A hatos kis csapat teljesítményét látva a két mester elhatározásra jut. Amit Fujimoto sensei vállal magára.
- Rendben van, kész az ebéd, egy időre elég is lesz. Jól haladtok, van aki jobban, van aki kevésbé. Ne essetek kétségbe, senkinek nem sikerül le egy nap alatt. Van aki tökéletesen soha nem tanulja meg használni. Csak a chakrakontrolon múlik az egész, azt pedig egész életetekben fogjátok gyakorolni. - Nem vagy benne teljesen biztos, de mintha mester társára pillantott volna, mikor ezeket a szavakat intézte hozzátok. Kiszálltok a vízből, és kissé didergősen a délutáni szellőben köré gyűltök a kis majom szervírozta, négy fogásos kései ebédnek.
A csapatok egy lényként vetik magukat a fenséges falatokra, amit le sem lehet írni, olyan finomak. A csata nem tart sokáig, az állomány megtizedelve, megmaradt csontok, és húscafatok árulkodnak a hősi ütközetről. Mit egy kellemes tűz melege tesz még otthoniasabbá, mikor már csak a szendergő pihenés van már csak hátra. A pihenés, és szuszogás hangjai egy csapattá kovácsolt titeket, és csak félálomba halljátok mit mestereitek mondanak.
- Gyorsan fejlődtök, de az egysíkú edzést nem szabad túlzásba vinni. Arra a megállapításra jutottunk, a további gyakorlást egy másik helyszínen folytatjuk. Ha kipihentétek magatokat, és megszáradtatok indulhatunk is. -

Folytatás: Akadémia mögötti kis erdőség

Egy meglehetősen fárasztó hét van mögöttem. A napjaim jelentős részét azzal töltöttem, hogy a kórházban a betegek ellátásánál asszisztáltam, a bábjaimra és az igazi edzésre pedig alig maradt időm. Ráadásul igazi küldetésen sem vettem már részt jó ideje. Ma viszont, már kora délelőtt van és még semmi dolgom sem akadt. A kórházban jelenleg nincs szükség a segítségemre, küldetést még nem kaptam, ráadásul gyakorló partnerem sincs. Így hát ücsörgök itt a tóparton és pihenek. Jó lenne a bábos tudásomat fejleszteni, de így teljesen egyedül nem az igazi. Azért csak jobb, ha az ellenfél el is ugrik a támadás elől, nem csak áll egy helyben.
Majd lassacskán felhergelem magam a szerencsétlenségemen és előidézem Utenát. A bábot alaposan átalakítottam, most már leginkább egy páncél, ami fel van szerelve néhány fegyverrel. Előveszem a tekercsét, majd előidézem belőle. Lassacskán magamra aggatom a darabjait, illetve belemászok, majd felhelyezem a fejemre a sisakot. Na igen, talán a leggyengébb része az egésznek a látása. A sisakban nem tudom úgy mozgatni a fejem, mint rendesen, így csökken a látóterem.
Miután már rajtam van a páncél, lassacskán mozogni, ugrálni kezdek vele. Próbálom megszokni a súlyát, miközben nem csak a testemmel, hanem a chakrafonalaimmal is mozgatom az egészet. Néha ütő és rúgó mozdulatokat teszek. Ha már egyedül vagyok, megpróbálom megszokni az új páncélomat.

Az átalakítás óta nem sűrűn volt lehetőségem Utenát magamra ölteni, most viszont van rá időm, így hát edzek. Folyamatosan próbálom hozzá szokatni a testem a páncélhoz. Először csak egyszerűbb mozdulatokat csinálok, majd pihenek picit. Utána folytatom kicsivel komolyabb mozdulatokkal, majd jönnek az egyre összetettebbek. Ezt követően újabb pihenésre készülök, ezúttal viszont a tó partján. Ahogy elindulok, a túloldalt meglátok egy kislányt. Kissé fura pozitúrában van. Ahogy közeledek a felszerelésemhez, a lány bebukik a vízbe. Pár pillanatra ledermedek, majd azonnal magamhoz térek. Ledobom a fejemről a sisakot, illetve a jobb karomról leszedem a páncél részeit, miközben a felszerelésemhez sietek. Azonnal előveszem Hitogoroshi tekercsét és előidézem. Szerencsére már tudok több bábot is irányítani, bár jelenleg a tudásom még csak kettőhöz elég.
Nagyon gyorsan rákapcsolódok a bábra, majd azonnal a vízbe "dobom". Ezután már indítom is abba az irányba, ahol nagyjából a lány lehet. Ha a bábon keresztül érzem, hogy egy nagyjából lány méretű valaminél vagyok, akkor egyszerűen csak körbe fonom azt a valamit "Gyilkos" karjaival. Miután megragadtam, máris kihúzom a vízből, egyenesen magamhoz. Ha a lány az, akkor lefektetem a parton és megszüntetem a kapcsolatot a bábommal. Ezután lehajolok lányhoz, a kezembe koncentrálom a chakrámat és megérintem a homlokát. A Diagnózis technikával azonnal megállapítom a baját, bár ez még a technika nélkül is menne. A medikus jutsu-t azért használom, hátha valamilyen betegség miatt fordult bele a vízbe. Miután megvagyok, azonnal elkezdem a szívmasszázst használni, illetve lélegeztetni. Kezdő medikus vagyok még, de ennyivel szerintem én is elbánok.
Ha elsőre nem találom meg a lányt, akkor a bábot újra és újra vissza küldöm érte, amíg meg nem találom. A páncélt nincs időm levetni, ezért csak ez az egy megoldás maradt. Ha páncélban megyek le, akkor lehet hogy a súlya miatt nem tudok felúszni. Akkor meg ketten veszünk oda...

Egyelőre nincs szükségem edzésre, hosszú az út, ami mögöttem van és igen fáradalmas és kalandos, hiszen a frontról érkeztem Konohába, így a mai napra egyelőre elég a kalandokból. Megköszönöm az oktatást és elköszönök a mesteremtől.
- Örültem, ma már pihenni szeretnék már csak.
Búcsúzuk a mesteremtől ahogy távolodom. Lehet, hogy el kellett volna fogadni a füvet, csak ne dalolászna azon a szörnyű hangján, ha éneket akarnék hallgatni, inkább Ayanét választanám, de a francba a fejembe tovább dúdolom, amit a srác énekelt. Az ég vöröslik, ami azt jelzi, hogy ideje lenne valami szállásfélét találni, mert késő kezd lenni, meg amúgy is idegen földön sok a testvérem, akik hozzám hasonlóan éjszakai menedéket keresnek. Nem akarok többet a vadonban éjszakázni, elég volt az elmúlt időszakban belőle. AHogy elhagyom az edzőterepet nem nagyon érzékelem a figyelőim jelenlétét, bár biztos vagyok benne, hogy figyelnek, csak talán valamivel távolabbról. A faluba visszafelé egy tó mellett vezet az utam. A tó gyönyörű, főleg így napnyugtakor, újra Ayane jut eszembe. Vele már kialakult valami mielőtt elküldtem volna őt Takeshival együtt vissza az öreghez. ~Milyen szép, bárcsak itt lenne Ayane.~ Az idilli látképet egy furcsa jelenet borítja homályba. Egy hatalmas páncélba öltözött korombeli srácot egy gyerek püföl. A tekintetem, ahogy egyre jobban megnézem a jelenetet, kiszúr egy fura bábot, bár csak második ránézésre tudtam megállapítani, hogy az, aminek a kezei pengében végződnek. Lehet, hogy a lány veszélyben van és én nem vagyok az a fajta, aki hagyja, hogy egy alig 6 éves kislányt egy kamasz terrorizáljon, ha tudnám, hogy itt a lány a terror forrás, akkor is odamennék, hiszen valakinek oka van a másik bántására és én ezt nem hagyhatom. Ezzel az elhatározással, de egyelőre semmi támadót nem téve, hátamon a hatalmas bábtartóval neki indulok.
- Sziasztok! Bocsánatot kérek a zavarásért, de mi a probléma?
Teszem fel a kérdést, mert nem akarok olyan dologba beleavatkozni, ami nem tartozik rám, de nem hagyhatom, hogy a kislánynak baja essen.

Szerencsére nagyon gyorsan reagálok és hamar megkezdem a "pecázást" a bábommal. Többször is próbálkoznom kell, mire sikerül megragadni a vízben lévő testet, majd sietve partra húzom. Gyorsan megvizsgálom, majd már el is kezdem az életmentő beavatkozást. Úgy néz ki, ma nagyon nagy mázlim van, hisz a gyereket sikerül megmentenem és hamar öklendezésre bírom. Miután megszabadult a belsőjében lévő víztől, eléggé meglepő dolgot mond.
- Ez a dolgom! - szólalok meg. - Az életek megmentése.
Azt már nem teszem hozzá, hogy az is benne van a pakliban, hogy életeket veszek el, de akkor most összezavarnám. Még a végén megkérne hogy öljem meg... na azt már nem!
- Ugyan miért nem érdemes élned? - kérdezem. - Előtted van még az élet. Attól még hogy most valami rossz történt veled, nem adhatod fel! Képzeld, én például egy másik faluból menekültem. Az otthonomat elfoglalták, a családomról semmilyen információm sincs, de mégsem menekültem a halálba. Inkább azon fáradozok, hogy minél erősebb legyek és meg tudjam menteni a szüleimet, vagy legalább az otthonomat kisegítsem a bajból.
Ekkor egy srác érkezik. Köszön, majd megkérdezi mi a probléma. Hah, ha tudnám, akkor megmondanám, de így...
- Üdv - köszönök vissza. - Fogalmam sincs... valamiért a vízbe ugrott és azt mondja, már nincs miért élnie. Épp felvilágosítottam, hogy ne adja fel ennyire könnyen az életét.

Nem tudom mi a probléma, így nem táadólag, csak mint shinobi, aki nem szereti, ha kisgyereket bántanak megyek oda a két fős csoporthoz, ami egy hatalmas bábból és egy, azt ütlegelő kisgyerekből áll. Nem nagyon értem, hogy egy kislánynak mi oka lehet bántani valamit, ami nem érzi azt és a bábhasználónak mi oka lenne bántani a gyereket, de nem is értem, hogy Konoha "közepén" mért nem állítja meg senki. Az túl feltűnő lenne, ha itt akarná megölni, nem tudom. Mivel jobb ötletem nincs, így rákérdezek, max ha nem válaszol, vagy támadólag lép fel, akkor én is megvédem magam. Szerencsére erőszakra nincs szükség, mert a bábos elárulja a titkot vagyis inkább kiderül, hogy ő sem tud semmit, elvileg most mentette meg a lányt, aki ennek nem annyira örül, sőt meg akart halni. Nem értem az embereket. Ha valami rossz történik, akkor meg akarnak halni, ha meg jó, akkor átölelik az egész világot. Túlságosan végletesek vagyunk néha, ami nem baj, de az öngyilkosság gyáva dolog, ilyet csak a gyengék csinálnak. Most nem róhatom fel az "áldozatnak" hiszen csak egy kislány, de ha lehetőségem lesz rá, akkor meggyőzöm, hogy sokszor kap az élettől pofont, de akkor oda kell tartani a másik arcod és menni tovább.
- Értem. És tudok valamit segíteni?
Kérdezem és várom a választ.

Választ kapok a kérdésemre sőt felajánlom a segítségemet, hiszen nem tudom, hogy miről is van szó, de ha már benne vagyok, akkor segítek megoldani. A gyerek nem könnyíti meg a döntést, hogy segítsek, hiszen a hangja igen csak arrogáns én pedig annyira nem kedvelem ezt a fajta viselkedést. Nem számít, a történetet végig hallgatom. Már az első mondatnál meghökkenek, hiszen én is elvesztettem az otthonomat, de harcolok érte és nem a halálba menekültem. Mióta elhagytam a falumat szinte minimális pénzből felépítettem egy házat a fegyverkészítők szövetségénél, ahol a hátrahagyott szerelmem és a nagyapám él. A történet ezután egyre érdekesebb lesz. Nem biztos, hogy a gyereknek is ez jutott először az eszébe, de biztos vagyok benne, hogy az atyának biztos köze van az egészhez, a betegséghez, a gyógyuláshoz vagy a felnőttek fura viselkedéséhez esetleg mindháromhoz. Egyből elkezdek elméleteket gyártani, de úgysem jutok közelebb a dologhoz, ha csak gondolkodom, a helyszínen kell megnézni a dolgot, hogy aztán tovább gondolhassuk a dolgot.
- Nem számít, én segítek neked. De ahhoz jó lenne tudni egy- két dolgot erről az atyáról és felkészülni sem ártana, de utána a helyszínt is meg kellene nézni, ha hajlandó vagy minket odavinni.
Mondom el véleményemet és várom a társam válaszát.

Az ázott kis "béka" eléggé dacosnak tűnik, úgy néz ki tényleg nem örül annak, hogy megmentettem. Szerencsére meg is osztja velünk, mi okozta nála ezt a nagy életuntságod. Miközben beszél, lassacskán újra magamra öltöm a páncélomat és abban ülök le mellé a földre. A története érdekes, azonnal valami összeesküvés ugrik be. Ez az atya valószínűleg manipulálta azokat az embereket és most számos árva van a világban. Keserű sors... Majd megszólal a srác, aki az előbb jött. Szavai igen csak meglepnek, majd felé fordulok.
- Minket? - kérdezem. - Illetve a társad lennék? És te ezt honnan veszed? Éppenséggel azt sem tudom, hogy ki vagy... Valami rémlik, mintha már találkoztunk volna, de nem igazán ugrik be. Ha esetleg mégis belevágok a kalandba, kitől kapom majd a fizetséget? Talán te fizetsz majd ki? - kérdezem a sráctól. Kissé felháborodok, hogy csak úgy azt hiszi, az első jöttment kedvéért ugrálok majd. Azt meg pláne ne várja el, hogy majd ő lesz itt a főnök...
- Egyébként a legjobb helyre jöttél - fordulok a lány felé. - A shinobik tudják a legtöbbet tenni az ügyedben. Képesek kinyomozni, hogy mégis mi történt. A történeted alapján valószínűleg valamilyen módon kimosták a szüleid agyát, vagy valami hasonló dolog történt velük. Szerintem az atyát kellene elintézni és akkor újra a régiek lennének. Lehet hogy segítek neked, de ezt még át kell gondolnom.

A társam felkapja a vizet, mert egyből többes számba beszélek magunkról, de reméltem, hogy ő is segít a gyereknek, ha már kihalászta a vízből.
- Ha nem akarsz segíteni, akkor elmegek egyedül. Bocsánat, ha azt feltételeztem, hogy segítesz...
Nézek rá úgy, hogy abból akár az is lejöhet, hogy menj a francba.
- Eddig is megéltem valahogy nagyon kevés pénzből, ezután is megfogok, bár bábot nem nagyon tudtam mostanában készíteni.
Mondom és figyelek a csöppség meséjére. Már, hogy a Démonok országából jött az nem annyira tetszik, a név magában sem egy tündérországra utal, sőt tökéletes ellentéte. A név alapján valamiféle gonosz helyre tippelnék. A másik, ami nem tetszik, hogy a leírásból ítélve az a fajta pap, aki bort iszik és vizet prédikál. Kezd olyan gyanúm lenni, hogy még a betegséghez is van köze. De azt is észreveszem, hogy a hangjából eltűnik az él, mintha örülne, hogy végre valaki meghallgatja. Elmondja a meséjét, majd észreveszi, hogy a nap kezd alászállni. Nekem is illene valami helyet keresnem, mert még mindig nincs ágyam és elég volt a csövezésből, végre ágyban szeretnék aludni.
- Én segítek neked, holnap reggel 10 órakor találkozzunk a falu főterén és akkor megmutathatod a faludat.
Egyelőre nem tudok ígérni semmit, hiszen fáradt vagyok, nem ismerem a pap erejét és a feszerelésem is túl sok ahhoz, hogy így induljak útnak, nem mellesleg a lánynak haza kell mennie.

//Elnézést a késésért, mostanában nem vagyok toppon...//

Eléggé felkapom a vizet, de nem a lányra, hanem Yamatora. Nem igazán szeretem, ha valaki csak úgy megpróbál beszervezni valahova, engem pedig meg sem kérdez. A faluban kapott küldetések természetesen más jellegűek, hisz azokat kötelességből teljesítem. Viszont az, hogy csak így egy lány segítségére siessek... ráadásul úgy, hogy a konkrét helyzetről nem is tudok. Azonban hamarosan a részletek is kiderülnek, illetve nagyon kevés információhoz is jutunk. Továbbra sem tetszik a dolog, viszont ha ez a kis akció jól sül el, akkor egy kis hírnévhez juthatok. Yamato beszédével nem igazán foglalkozok, még azzal sem, ahogy beszél hozzám. Majd valamikor jól ellátom a baját, de az még nem most lesz.
- Ugyan, semmiség! - mondom a köszönt nyilvánításra. - Csak a dolgomat végeztem. A nevem pedig Obake Kaito, ne hívj Shinobi san-nak!
Ezt követően lassan feltápászkodok. Az egyik ujjam kisebb mozdulatával előhozom a senbon vetőt a karomon, majd Yamato-ra tartom. Nem akarok rálőni, egyszerűen csak felvágok, hogy mim van. Ezután "megdögönyözöm" a lány fejét:
- Én is itt leszek abban az időpontban. Nélkülem úgysem sikerülne a küldetés! A fizetséget pedig majd még megbeszéljük! - szólalok meg, majd még utoljára Yamato-ra nézek és távozok.
A nap további részét azzal töltöm, hogy átnézem Hitogoroshi, majd Utena fegyverzetét és mindent beolajozok, hogy majd gördülékenyen tudjam őket bevetni. Másnap pedig tíz előtt nagyjából negyed órával megjelenek a főtéren, de ezúttal nincs rajtam Utena.

//Akira: Vajon mi lesz ebből?//
 
A Genin vizsga után 1-2 héttel történt a dolog. Verőfényes nyári reggel volt, madarak énekére keltem a reggel. Mire felültem, már széles mosoly volt az arcomon. Ahogy kezdtem magamhoz térni a legelső dolog, amit észrevettem, az egy levél volt az ágyam mellett. Úgy gondoltam, hogy az még várhat egy kicsit. Kikászálódtam az ágyból, majd felöltöztem és elindultam ki a konyhába, ahol apukám már fent volt és a reggelit készítette.
- Jó reggelt, jól aludtál, fiam? - kérdezte az apám mosolyogva.
- A tegnapi edzés után úgy aludtam mint a bunda! Ohó! Máris készül a reggeli? Látom nem bal lábbal keltél ma sem! - mondtam vigyorogva, mire apám elkuncogta magát. - Apropó, találtam egy levelet az ágyam mellett, tudsz róla valamit? Úgy gondoltam előbb megkérdezlek, és utána bontom csak ki. - 
- Óh, igen! Én tettem oda, még tegnap este hozta az egyik új Genin... már nem emlékszem a nevére, de azt mondta, hogy adjam át neked. Nyugodtan kibonthatod. -
- Rendben, de előbb gyorsan megreggelizek, amúgy is a szobámban hagytam. - mondtam, majd gyorsan belapátoltam az ételt, majd visszasiettem a szobámba és felbontottam a levelet. Ez állt benne:
 
Damino Inute!
Mint frissen vizsgázott genint, téged is be kell osztani egy csapatba egy sensei alá és két csapattárs mellé!
Legyél a tópartnál holnap (mivel tegnap érkezett a levél, ezért ma) 10 órára, ahol találkozni fogsz a csapatoddal. Felszerelés egyenlőre nem szükséges, csupán találkozó és csapatmegbeszélés lesz. Ezután a kijelölt sensei-ed utasításait kell követned!
 
Még egyszer átfutottam a levelet, hogy biztos legyek benne, 10 órára oda kell érnem a tópartra! Rápillantottam az órára, majd megkönnyebbültem, mivel még csak fél 9 volt, így bőven volt még időm. Nem fogok rossz benyomást kelteni az új csapattársaimnak és a sensei-emnek! Kisiettem a konyhába, ahol az apukám még mosogatott, majd megmutattam neki a levelet, amit átolvasott, majd rábólintott. Én pedig mosolyogva beálltam neki segíteni. Mikor végeztem elindultam kifelé, majd azt mondtam:
- Apa! Egy kicsit előbb elindulok a találkozóra, és a fennmaradó időben gyakorlom a vízen járást a tónál! Majd jövök! -
- Rendben, csak vigyázz magadra! - majd visszafordult a dologhoz, amit épp a kezében tartott, majd mintha eszébe jutott volna valami felnézett, hogy ott vagyok-e még, majd utánam kiáltott: - Küldetésre kell mennem, lehet, hogy pár napig nem leszek itt! Vigyázz majd magadra! - Már épp kisétáltam volna, de meghallottam, így visszafordultam, majd mosolyogva integetni kezdtem és elsiettem.
Körülbelül 30 perc alatt értem oda, mivel előtte még futottam egy kört a falu körül, mint mindennapi reggeli rutinom részeként. Amikor megérkeztem körülbelül 9 óra lehetett, így gondoltam, hogy még van időm, így nekiálltam a vízen járást gyakorolni. Most az volt a célom, hogy ne legyek vizes. 20 percnyi gyakorlás után véletlenül megbotlottam, mert a futást gyakoroltam a vízen, így gyorsan kisiettem a partra és vártam, hogy megszáradjak. Úgy gondoltam, hogy inkább nem próbálom meg újra, mert teljesen eláznék, így csak vártam és vártam, míg megérkeznek a többiek... 

//Damino Inute: Vajon mi lesz ebből? (JM: Akira)//

Apukád talán tud valamit, talán nem a levéllel kapcsolatban, ő csak a postás és ha tud is valamit megtartja magának. Reggeli már készül, amikor felkelsz és amint kész te egyből be is falod a palacsintákat és a levélért mész. Gyorsan átfutod egyszer- kétszer, hogy valóban neked szól, de ha nem ismersz más Damino Inutét, akkor bizony a levél címzettje te vagy. 10 órára kell odaérni? Semmi probléma elég időben keltél, így még futni is van időd, ami amúgy is a napi rutinod része. Korán értél a tópartra, így még egy kis gyakorlásra is maradt időd. Nem épp szerencsés elázni az első edzés előtt, neked pedig peched van, mert egy kicsit elszámítottad magad chakra ügyileg és sikerült is beleesned a vízbe. Öröm az ürümben, hogy nem lettél túlságosan vizes, viszont a könyököd felett lett egy kis vágás. Nem nagy valami, főleg egy shinobinak, még ha fiatal is az illető, ez lesz a legkevesebb, amit a következő években, évtizedekben kapni fogsz és ha peched van, akkor a következő ilyen sérülés egy mérgezett fegyvertől fog származni és ha még nagyobb szerencsétlenség ér a fegyvert halálos méregbe mártották. Egyelőre nincs erről szó, katonadolog a sérülés.
Ahogy a sebbel foglalkozol vagy sem, megérzed valakinek a jelenlétét. Nem tudod meghatározni merről érkezik, ahhoz még fejlődni kell, de hirtelen idegen leheletet érzel a nyakadon. A nő, a hangjából ítélve, mintha a földből nőtt volna ki, ami bizonyos értelemben igaz is, eléggé belemászott az aurádba, érzed ahogy az orra megérinti a füledet, majd megszólal.
- Finom az illatod kölyök, kedvem lenne megharapni!
A nő hangja erotikus és némi perverzitásról árulkodik, sőt mondhatjuk hogy már szinte pedofil hajlamokat mutat, mindazonáltal érzed, hogy nincs messze attól, hogy tényleg megharapjon, leheletén érzed a reggelije szagát, ami valószínűleg nyers hal lehetett és nem kis mennyiségben. A nő közelsége és a szájszag lebénít, jó néhány másodpercig nem történik semmi, mintha még a szívverésed is megállt volna, majd a nő hátraugrott.
- Én már tudom a te neved és most hogy kellően rád ijesztettem itt az ideje nekem is bemutatkoznom. Hinako vagyok és egyelőer csak azért jöttem, hogy felmérjem a képességeidet, csapatba majd ezután fogunk beosztani.
Mintha az elbbi szerep eltünt volna és egy tündéri fiatal hölgyet látsz, akiből hiányzik az a vérszomj, amit az előbb átéltél. Mintha kettős személyisége lenne vagy valamelyiket csak álarcnak használja, esetleg csak rád akart ijeszteni egy kicsit és ez is csak a felmérés része lenne, hogy ilyen helyzetben mit reagálsz.

//Damino Inute: Vajon mi lesz ebből? (JM: Akira)//

Már egy ideje a tó partján járkáltam fel s alá, már éreztem, hogy szinte teljesen száraz vagyok. Egy percre megálltam, és körbekémleltem, mert az időérzékem azt súgta, hogy körülbelül 10 óra lehetett, tehát a megbeszélt időpont eljött, de nem láttam senkit. Pár perc után hirtelen rossz érzésem támadt, majd meglepetésemre meghallottam a tarkóm mögött egy hangot. Olyan furcsa volt, hogy borsózott tőle a hátam, olyan nyersen agresszív volt a hang, mintha bármikor elveszthetné az eszét a tulajdonosa. 
- Finom az illatod kölyök, kedvem lenne megharapni! - A hangra szinte lemerevedtem, de az izmaim ugrásra készen megfeszültek. A félelem végigjárta a végtagjaimat, szinte teljesen elhűltem. Egy pár pillanatra mintha a szívem is megállt volna, a fák sem susogtak, a szellő se fújt, mintha megállt volna  világ. De aztán a nő eltávolodott majd hátraszökkent. Még mielőtt megmozdulhattam volna megcsapott valószínűleg a szájából áradó bűz, halszag, ami a reggelije lehetett.
- Én már tudom a te neved és most hogy kellően rád ijesztettem itt az ideje nekem is bemutatkoznom. Hinako vagyok és egyelőre csak azért jöttem, hogy felmérjem a képességeidet, csapatba majd ezután fogunk beosztani.
Amint végre elmúlt a bénultság és hátra tudtam fordulni, egy gyönyörű, fiatal hölgyet pillantottam meg. Ő lenne az, aki így rám ijesztett? Nem hiszem el, hogy lehetett ilyen agresszív a hangja? Basszus, ez is jól kezdődik! De senki más nem volt a közelben, szóval csak ő lehetett. Mintha két külön emberre néznék egyazon testben. Komolyan átgondoltam, hogy elfussak-e, mert ha ellenséges szándékai vannak, akkor semmi esélyem se lenne, hiszen nem tudok semmilyen jutsut az alapokon kívül. Lehet, hogy hazudik. Lehet, hogy csak csapdába akar csalni. Nem! Amilyen könnyen mögém lopakodott simán elintézhetett volna. Végül megembereltem magam, előre léptem és megszólítottam.
- Hát.. Rendben. Te adtad ki az előbb azt a hangot? Még a vérem is megfagyott. Pedig nagyon csinos vagy, de ezt a két dolgot nem tudom összeegyeztetni... Na mindegy, gondolom nem fontos... Mit is mondtál? Hinako ugye? Akkor lássunk is hozzá! -

//Inute: Vajon mi lesz ebből?

Az idő elérkezett és félelmetesen közelít, majd el is illan a pillanat. A jelenet, ami néhány szívdobbanásnyi időre történik az ifjú genninnek megfagyasztja a vért az ereiben, nem tudni, hogy valóság volt vagy valami technika. Az érzéseit leírhatnánk, mint üss vagy fuss, de nem elég képzett, hogy bármelyiket is megcselekedje. Aztán, mintha minden eltűnt volna. A vérszomj és az egész, egy ártatlan, de annál szebb leányzó állt előtted, aki nem lehetett ugyanaz, mint aki korábban mögötted állt.
- Milyen hangot? Én végig itt álltam, de azt láttam, hogy úgy álltál ott, mint aki szellemet látott. Csak nem ijedsz meg némi genjutsutól? Csak tanultál róla az akadémián és ha jól tudom korodból ítélve még nem is volt olyan régen. Látom sok dolgom lesz veled!
Mondja és érzed, hogy talán igaza van. Lehet, hogy jobban oda kellett volna figyelned elméleti órán? Esetleg utólag rájöhetsz, hogy még ha az akadémia unalmas volt, talán a koszon kívül ragadhatott volna rád más is.

//Inute: Vajon mi lesz ebből?

Dacosan egyenesen a nő szemébe néztem. 
- Milyen hangot? Én végig itt álltam, de azt láttam, hogy úgy álltál ott, mint aki szellemet látott. Csak nem ijedsz meg némi genjutsutól? Csak tanultál róla az akadémián és ha jól tudom korodból ítélve még nem is volt olyan régen. Látom sok dolgom lesz veled! - 
- Az egyértelmű volt, hogy genjutsu. Nem volt nehéz megfejteni, csak viccesnek találtam, hogy arra a hangra fordulok meg, és ilyen nővel nézek farkasszemet, mint te. Nekem csak annyi problémám volt, hogyha valaki megtámad genjutsuval, akkor azt még nem tudom kivédeni, így teljesen kiszolgáltatott vagyok, ha ellenséges szándékaid vannak. Sajnos erre valahogy nem tértek ki az akadémián, pedig biztosíthatlak, hogy mindenre figyeltem. - 
Még mindig kicsit ideges voltam, kicsit szaporán vettem a levegőt, de kicsit megnyugodtam a tudattól, hogy csak a képességfelmérőm lesz, nem pedig a gyilkosom. Ha már azért jött, hogy felmérjen, akkor jobb lesz, ha mutatok valamit, de hamar! Majd nekiláttam.
Elkezdtem a lábamba erőltetni annyi  chakrát, amennyit csak tudtam, így a fürge test technikát alkalmazva elrugaszkodtam oldalra, egy közeli fa felé, majd egy szempillantás alatt elbújtam a bokorban, és testhelyettesítő technikát alkalmaztam, mivel volt ott elég anyag, amivel helyet cserélhettem, majd még ugyanabban a másodpercben küldtem is tovább a rönköt a nő felé. Miközben az számomra elegendő figyelemelterelést okozott, én használtam a klón jutsut. A klón elindult a nő mögé, míg én vártam. A terv szerint ahogy a rönk odaér a nőhöz, az kikerüli vagy hárítja, majd a figyelemelterelés közben a klón a nő mögé lopózik és onnan is elterelést végez, míg én a klón támadása alatt rajtaütök. Eltalálni biztos nem fogom, valószínűleg össze sem zavarom, de attól még meg kell próbálni. Úgy támadok rá, mintha meg akarnám ölni. Mintha meg akarnám ölni!

A nő csak magában nevet, kívülről nem látszik semmi rajta. A mondataid leperegnek róla. Nem hiszi, hogy rájöttél a dologra, de nem jelent ez semmit. Kit érdekel a mester véleménye? Vagy bárki véleménye? A csatában nem véleménnyel lehet győzni, hanem erővel. Még az sem látszik rajta, hogy észrevette volna rajtad a támadás első jeleit. Nem hiába jounin, te pedig egy kezdő gennin, jóval előbb tudja, hogy támadni akarsz, minthogy a te fejedben kitaláltad volna. A lány csak áll és várja a reakciódat. Nem nagyon lepődik meg sem a shunsinon, sem a kawarimin várja a támadást. Ekkor jelenik meg a klón és körbeveszitek, de amint a kawarimi klón megüti a lányt a klón eltünik egy pukkanás keretében, viszont a klón érzi, hogy ez nem egyszerű hasonmás volt, hiszen volt kiterjedése és ezt te is láthattad, mert az ütéstől a lány hátrarepül. Egy sima klón nem tesz ilyet. Ekkor újra érzed azt, amit korábban a parton, majd lassan valaki kiemelkedik a föld alól és egy kést szorít a tarkódhoz.
- Nem hiszem el, hogy megint belesétáltál a csapdámba, még hogy felismerted a genjutsut. Még egy klónt sem tudsz megkülönböztetni az eredetitől.
A lány hangjában hallod, hogy nevet, de legalább mosolyog, majd eltűnik az érzés és a penge is a nyakadról. Amikor újra magadhoz térsz meglátod, ahogy a lány kiemelkedik a földből, ahogy még két három helyen úgyan úgy kiemelkedik és vár.

//A kaland inaktívitás miatt fagyasztva//