A Tópart mentén

//Osumi Hiroto//
Csak bámulok ki a fejemből, igen így indult a mai nap, nagyjából 10 óra körül lehet, de pontosan nem tudom, se az öcsém, se Kiyoko nem akart felkelteni, tehát ma újra annak szentelhetem az időmet aminek akarom. Hosszú éledezés után sikerült csak lemennem a konyhába, mikor senki sem zargat reggel azzal, hogy keljek már fel végre, akkor nagy valószínűséggel, nevelő anyukám egy üzenetet hagy a konyhapulton, hogy hova ment, vagy ilyesmi. Mikor leértem, ott várt a szokásos cetli. A kis papír darapkán a következő szöveg állt:
“Jó reggelt Mitsu! Nekem ma el kellett mennem egy egyszerű küldetésre, kérlek ne felejtd el, hogy ma ezért te felelsz a bevásárlásért és azért, hogy az öcsédért elmenj az akadémiára.
A pénzt és a bevásárló listát a komódon találsz.Szép napot! Puszi:Kiyoko”
Miután ezeket a sorokat elolvastam úgy döntöttem, hogy az első célállomás a bolt lesz, így hát fogtam magam, felöltöztem, majd elindultam. Miközben sétáltam szokásomhoz hűen próbáltam oda figyelni az apró részletekre az utcákon, mint arra a falevélre, mely egy apró pocsolyában úszott az út szélén. Miután bevásároltam, gyorsan hazavittem a cuccokat, mert ekkora már az éhség gyötört, mivel elfelejtettem reggelizni, ne kérdezzétek, hogy az ember hogy tud elfelejteni egy ilyen dolgot. Kiyoko valószínűleg reggel siethetett, mert semmi ennivalót nem készített ebédre. Ezen oknál fogva kénytelen voltam magamra főzni valamit. Miután elfogyasztottam étkemet, és mivel míg az öcsémnek véget ér az akadémia legalább van két óra, ezért egy picit leugrottam a kertbe pontosítani a célzásomat, mert gyakorolni sosem árt. Igazából nagyjából egy óra edzés után döntöttem úgy, hogy elindulok Ikumiért, tisztába voltam azzal, hogy jóval korábban érek oda, mint kellene, kivéve ha az erdőn keresztül kerülök egy kicsit. Nagyon szeretem ezt az erdőséget, szinte már úgy ismerem, mint a tenyerem, végülis gyakran járok erre, ha időm engedi. Mikor megérkeztem szinte láttam az öcsém arcán azt a felszabadító örömöt, ami azt sugallta, hogy jajj de jó, hogy végre hazamehetek. Számomra fura volt, hogy 9 évesen még sokszor el kell érte mennem, de az igazat megvallva nem bántam. Épphogy csak levettem a cipőmet, rá Ikumi egyből jött, hogy gyakoroljak vele, egészen naplementéig segítettem neki, ugyanis számomra nagyon fontos az, hogy jó legyen a kapcsolatunk. Naplemente után nem sokkal Kiyoko is betoppant, így ő csinált nekünk vacsorát. Még lefekvés előtt olvastam egy kicsit, majd álomra hajtottam fejemet.

//Aikaho Mitsuko - Fény és sötétség//

Konoha. Sokféleképpen nevezik. Konohagakure no Sato - A Levelek Közt Rejtőző Falu. Rejtett Tűz. Rejtett Levél. S neked otthonod. Itt nőttél fel, Konoha központjának közelében, egy tóparti kis faluban, ahol ritkán történik bármi érdekes és általában elkerüli a baj. A mai nap is hasonló volt. Felkelve egyedül találod magad az átlagosnak mondható, nem túlcicomázott szobádban, s később az egész lakásban. Nevelőanyád egy cetlit hagyott hátra, hogy tudd, ma nem számíthatsz a segítségére és neked kell elvégezned a napi teendőket. Te sem kaptál új küldetés felvevésére utasításokat, így valóban szabadon dönthettél arról mit csinálsz ma.
A boltba menet a nap kellemes melegét nyújtó tüzét hideg szellő enyhítette, az utca képe a szokásos mindennapok ürességét tükrözte vissza, egy olyan nap ígeretét bújtatva magában mikor valóban minden a te akaratod szerint fog zajlani, akárhogy is döntesz időd eltelésével kapcsolatban.
Szokásodhoz híven megfigyelted a környezeted, talán mélyen legbelük valami izgalmasra vágytál, ám az, hogy ez a vágy valóra válik, az csak saját világlátásodon múlik. Egy apró falevél vonta el figyelmedet, mely egy tócsa egyik végéből úszott a másikba, ami akár a napodra is hasonlíthatott; azért haladt át a pocsolyán hogy elmondhassa, ott van. Ahogy elfordultál tőle, a falevél lángra kapott és hamuja szétszóródott vízben. Ha visszafordultál a hanghatásokra, a levelet már nem látod sehol.
Miután végeztél a hétköznapi teendőkkel és gyakoroltál a kertben, elindultál öcsédért az akadémiára, aki szintén örült találkozásnak. A fontos küldetés helyett egyáltalán semmilyen küldetést nem kaptál; még kellemetlen is lehetett hogy a Geninekre nem hagytak feladatokat.
Egyelőre azonban be kellett érned ezzel. Miután eltetted könyvedet és készültél volna lefeküdni, halk, de éles hangok ütötték meg a füled; nem lehetett messze a hang forrása az ablakodtól mégis távolinak tűnt. Nem tudtál kivenni belőle semmit, mert folyamatosan szakadozott és a hangereje is minden hangnál változott. Végül elhalkult és ha még meg is próbáltál nem foglalkozni vele, tested automatikusan megborzongott.
Ismét lehajthattad volna fejedet a párnádra mikor a hang ismét felütötte fejét és végre képes voltál beazonosítani mi is ez; egy lány sírását hallottad. A zokogàs halkabb volt, de kétségbeesettebb mint korábban. Hosszan folytatta ezt, kevesebb szakadozással mint eddig. Ha kinéznél az ablakodon, nem látsz senkit, mégis szinte biztos vagy benne, hogy  a hang forrása egyenesen előtted van, de akárhogy erőltetted a szemedet, nem sikerült kivenni belőle semmit.
A harmadik ilyen alkalommal, ha továbbra sem távozol az ablakodon át, Kiyoko ront be a szobádba feldúltan.
- Te is hallottad a hangokat? - kérdezte aggódva. - Ki kell mennem hogy megnézzem mi ez. Maradj itt mindenképp.
Mielőtt válaszolhattál, már ki is viharzott a szobából, még az ajtót sem csukta be maga után. Miután meghallod a bejárati ajtó csapódását, mely távozását jelzi, ismét meghallod a hangot, ezúttal sokkal hangosabban és tisztábban.
Ha közelebb mész az ablakodhoz, egyre élesebben jut a füledbe. Ha pedig kinézel rajta, megláthatod a ki adja ki a síró hangokat: egy hosszú hajú, emberszerű lény remegő testét. Arcát eltakarja és mintha észre sem vett volna téged. Körülötte semmit nem láttál, ami felzaklathatta volna, csak a síró hangot kiadó lányt. Kiyoko pedig sehol nem volt. Pedig ha bejárati ajtón távozott, hallania kellett volna a hang forrását.

//Osumi Hiroto//
Anyám és a síró hang hallatára, csak úgy elkezdtek fejemben cikázni a gondolatok. Eközben azon is elgondolkodtam, hogy mitől kapott lángra ma az a falevél, sajnos egy rossz szokásom, hogy néha túl bonyolítom a dolgokat, de mi van ha köze van ehhez….milyen marhaság már az, hogy ilyen egyáltalán eszembe jutott, hagytam inkább ezt a gondolat foszlányt tovább menni, ugyanis tisztában voltam azzal, hogy gyorsan kell cselekednem, és azt is tudtam, hogy segítenem kell, de nem épp megnyugvással töltött el az a tudat, hogy Kiyoko sehol sincsen. Döntési lehetőségeim végesek, az időm meg még inkább. Anyám felszólított arra, hogy maradjak most nyugton, de egyszerűen képtelen vagyok, mondjuk az sem megoldás, hogy fejjel a falnak rohanok, át kéne gondolnom, hogy mi lenne a leglogikusabb lépés, ezért elsőnek magamhoz vettem shurikeneimet, kunaiimat és robbanó céduláimat. Kiyoko az ajtón át távozott, és így nem látom sehol, valami történt vele, de nem tudom mi. Odafutottam az ablakhoz majd azon keresztül távoztam, majd egy helyben maradva várok a sötétségben rejlő alak reakciójára, de a biztonság kedvéért kezembe veszem egyik kunaimat. Az, hogy nyugott tudjak maradni egy ilyen helyzetben számomra igen csak nehéz, még akkor is ha csak röpke másodpercekről beszélünk, ugyanis ilyenkor a pillanatok sokkal hosszabbnak tűnnek, mint általában. Egyre inkább bennem van a vágy, hogy oda fussak, szinte már nem bírok megálljt parancsolni a lábamnak.

//Osumi Hiroto- Bocsi, ígérem következőre hosszabb posztot fogok írni//
Torkomon a sokktól egy szó sem jön ki, így csak gondolataim ordibálnak a fejemben. Mi történik most körülöttem?-kérdezem magamtól. Lehetséges volna, hogy egy genjutsu rabja lettem? De kinek érné meg engem egy effajta csapdába ejtenie? Nem értem egyszerűen, nem, ez nem lehet igaz, kizárt, túl fura ez az egész helyzet, miért pont most, és miért ily formában látom őt. A másik dolog ami aggaszt, hogy hol van Kiyoko. Szétvet az idegesség, megőrjít az amit magam előtt látok. Oda kapok nyakamhoz, majd megszorítom a nyakláncom, mely nővéremé volt egykoron. Cselekednem kell, nem fagyhatok le még ilyen esetekben sem, az Akadémián tanítottak már amennyire ezt lehet, hogy bármilyen helyzetbe is sodor minket az élet, ne álljunk előtte tétlenül, de mégis egy épeszű ember, ilyenkor mi logikusat tud tenni? Percek lefolyása alatt jutok el oda, hogy úgy érzem lelkileg nem bírom, de nagy nehezen erőt veszek magamon, és letörlöm azt a könnycseppet, mely szemeből csordult ki. Eszembe jut hirtelen a sok emlék, és úgy érzem nem bírok ezektől most elvonatkoztatni, csak ezekre tudok gondolni, és a fájdalomra, ami ezek miatt gyötör. Meg kell tudnom, hogy egy genjutsu rabja vagyok vagy sem. Előveszem egyik kunaimat, majd megsebzem magam vele a lábamon, nincs más lehetőségem arra, hogy megtudjam valóság-e vagy csak illúzió ez az egész.

//Elnézést a késésért.//

Nyolc évvel az esemény most itt áll azamire eddig talán vágyni sem mertél, csak álmaid legmélyén kotorászott, a sötétbe bújva, nem merve előjönni, félvén, hogy túl nagy súlya van. Most mégis itt látod magad azt a személyt, aki nyolc év után ugyanúgy néz ki; nővéredet. Haja, ruházata teljesen megegyezik azzal, amit akkor viselt, mikor eltűnt, még csak kosz sem volt rajta, arca pedig makulátlan volt, pedig a csatán kellett volna nyomot hagynia rajta. Annyira szürreálisnak tűnik a helyzet, hogy talán jogosan feltételeznéd, hogy egy genjutsu rabja lettél, ám ekkor csak egy megoldást látsz magad előtt; neked kell megsebezned önmagadat.
A vágás a lábadon semmilyen érzést nem kelt benned, a lány ugyanúgy ül előtted, ugyanabban a helyzetben, mint előtte, te pedig nem érzel fájdalmat, bár a véred kicsordul. Testvéred tovább folytatja a sírást, a hang mintha heget égetne rajtad, megsebzi a bőrödet és véred ismét kiszökik a karodból.
Ebben a álomszerű képben ragadva egyre kevésbé vagy képes elvonni a tekinteted az előtted heverő felől, csak rá tudsz koncentrálni, akármennyire is szeretnél ennek ellenállni. A körülötte lévő környezet lassan elmosódik és csak őt látod.
Már kezdesz szédülni, amikor hirtelen megnyugvást érzel és.. felébredsz. Ott fekszel, sértetlenül az ágyadban. Nincs nyoma könnyeknek, nincs nyoma sebhelynek. Ugyanúgy fekszel ott, mint mikor álomra hajtottad fejed, bár nem emlékszel arra, hogy elaludtál. Felkelve mindent ugyanolyannak találsz, mint előtte. Kiyoko nyomát sem láttad sehol.
Mire végre feleszmélnél az egészből és rájönnél hogy nincs mit félned távoli sikoltást hallasz és Kiyoko hangját odalentről.
- Mitsuko! Téged keresnek!
Ha a sikoltás felől keresnél további információkat, nem találsz, a hang nem ismétlődik meg és beazonosítani sem tudnád, honnan jött. Ha kimész jobban megnézni a környéket, semmit nem találsz.
Ha lemész nevelőanyádhoz, egy másik társaságában fogad. Szemein látod hogy a Hyuuga családhoz tartozik.
- Mitsuko - szólít meg -, ne haragudj, hogy ezen a késői órán zavarlak. Velem kell jönnöd, valamit mutatnom kell neked.
Anélkül, hogy további magyarázatot adna, felkel ülőhelyéből és vár rád, hogy elindulj vele. Kiyoko bólint, hogy megbízhatsz benne és kienged téged a sötét éjszakába az idegen nő kíséretében.

Ez az egész csak egy álom volt, egy borzalmas rémálom, ez az egész nem történt meg, de mégis olyan valósághűnek tűnt ez, mintha ott lettem volna ténylegesen, mondjuk minden álom ilyen, de akkor is, miért bújnak elő újra és újra azok az emlékek valamilyen formában. Ezen gondolatok közben, már egy másik téma kezd el foglalkoztatni, mely most történik, s mely cselekményét még befolyásolhatom. Egy sikoltás, mely csak néhány másodpercre zavarta meg az éjszaka csendjét. Tán valakinek segítségre lenne szüksége, de azt sem tudom, hogy honnan érkezett a hang, ezért inkább Kiyoko szavát követem. Ez az este kezd egyre érdekesebbé válni, egy álom, egy hang, és egy váratlanul betoppanó vendég. Most vakon bízzak meg egy idegenben? Nem, nem teljesen, nem benne, hanem anyám bólintásában kell megbíznom. Szemei alapján Hyuuga, lehet hogy ő is hallotta a sikítást? Talán szemeivel be tudná mérni, hogy honnan jött a rejtélyes segítség kérés. - Hölgyem, esetleg ön is hallotta nemrégiben az éjszakába üvöltő személyt? Esetleg tudja, hogy honnan érkezett a hang? Ezen szavak közben elindulok felé, ezzel jelezve neki, hogy követem őt, bár nem tudom hova, s miért pont most, az éjszaka közepén. Valóban annyira fontos lenne, hogy nem várhatott volna holnapig, vagy ez valami olyan dolog, ami oly lényeges, hogy csak a sötétség leple alatt, titokban mutathatja meg? De ha tényleg olyan fontos, akkor miért én? Ily kételyek, gondolatok közepette vágok neki az útnak, melyre egy számomra ismeretlen nő hívott meg.

-Egy egyszeri, röpke másodpercekig az éjszakába üvöltő sikoltást hallottam. Azt, hogy honnan jött nem tudnám beazonosítani, ahhoz túl rövid, s túl messzi volt. Eközben a remény felcsillant szememben, ugyanis csak most jutott el ténylegesen a tudatomig, hogy valamit meg tudtak, még ha csak egy pici puzzle darabkáját is az egésznek, de legalább most előrébb léphetek ezen ügyben. Érdekes dolog az álom, valamilyen módon a szív vágyait vetíti ki, még akkor is, ha nem éppen olyan formában, mint akarnánk, de az, hogy pont most álmodtam újra ilyet, érdekes egybeesés eme látogatással. Miért pont most? Miért most kapták el így 8 év után, és hogy találták meg? Számomra még oly sok homályos dolog van ezzel kapcsolatban, s ki tudja, hogy mi mindent titkoltak el előle, de igazából ez most nem lényeges, mert most egy sokkal fontosabb dolog van a fókuszban, mit tudtak meg? Kezd egy kicsit túl sok minden kavarogni a fejemben, lassan elveszek gondolataim útvesztőjében, de mielőtt ez megtörténhetne bátorkodom újra hozzájuk szólni:
-És mégis milyen információval lettünk többek, tán lehet tudni már valamit a nővéremmel kapcsolatban? Gondolkodásra indít az arckifejezése, melyet akkor láttam, mikor megkérdeztem tőle, hogy hallott e bármiféle sikoltást. Lehet, hogy félnünk kéne valakitől vagy valamitől, lehet, hogy ez ténylegesen egy ekkora titok lenne? Némi félelem valóban eltölt, de ez inkább a nővéremnek köszönhető, ugyanis aggódom afelől, hogy már nem láthatom viszont. Ennek ellenére kíváncsian várom válaszát kérdésemre, mert most bármit is mond, az a testvéremmel lesz kapcsolatos.

 
 

Egy igen bólintással fejezem ki válaszom kérdésére, hogy jól vagyok-e, már amennyire egy ilyen helyzetben az ember lehet teljesen jól. Nyolc év hosszú idő, így most, hogy végre van valami, képtelen lennék nem velük menni. - Örömmel segítek, ha tudok. -mondom Ayanonak. Mikor megérkezünk a tisztásra, a holttestek látván, eszembe jut számtalan emlék, melynek hiába voltam résztvevője, csak szótlanul, egy helyben álltam alatta. Ahogy jobban körbenézek, elgondolkozom azon, hogy hogyan végzett egy ember az egész kísérettel, ez olyan hihetetlen számomra, vagy lehet hogy valaki a segítségére sietett? Bármi is történt itt, az váratlanul érhette őket. Látom a többiek arcán az ijedt meglepettséget, és azt, hogy ez mindenképpen veszélyt jelent, ennek következtében Ayano haza kísért. Ezután mintha az idő lelassult volna, álom a szememre csak nehezen jött, és akkor sem tartott sokáig, ugyanis rémálmok gyötörtek. Házunkat valóban nem hagytam el a napok alatt, sőt leginkább az ágyamon ültem, és nővérem nyakláncát forgattam a kezemben. S e közben újra felvetődtek bennem kérdések, melyekre már oly régóta keresek választ, de hiába. Miért ő tűnt el, vagy miért akarták elrabolni, de ha valóban fogjul esett, miért vártak vele addig, s miért csak most kezdett el haladni az ügy, vagy legalábbis látható módon. Miért kellett ennek az egésznek egyáltalán megtörténnie, miért nem lehet minden a régi, miért nem engednek szabadon ezek a gondolatok, meddig akarnak még rablánc alatt tartani? Egy idő után sikerült ezek közül kitörnöm, és legalább röpke órákra a jelennel foglalkozni. Mi van akkor, ha az a sikoltás a kíséret egy tagjáé volt, és ha ezt be tudtuk volna azonosítani akkor lehet, hogy most többen lennének az élők sorában. Meg a kunaikon az a szimbólum, van bármi jelentősége vajon, vagy csak egy ember használta közülük. Az ember sokszor csak utólag jön rá arra, hogy valójában mi történik körülötte. Ayano elém állt, sőt a többiek is, készen álltak volna arra, hogy megvédjenek, noha én számukra csak egy ismeretlen személy vagyok, egy pillantás, mi lehet nem számít semmit. Egyik nap miközben, szintén csak az ágyamon ültem, és próbáltam elfogadni azt, ami nyolc éve nem megy, kopogás ütötte meg a fülemet. Először megörültem neki, hisz napok óta semmilyen információval nem lettem több, és így tétlenül ülni abban a tudatban, hogy ki tudja mi történt velük elég nehé. Nagy hévvel rohannék le a lépcsőn, mikor eszembe jutnak az óvatosságra intő szavak Ayanotól, így biztos ami biztos egy kunait veszek magamhoz, majd ajtót nyitok.

A hangulat néhány másodperc alatt olyanná vált, mint egy téli éjszakán, mikor a felhők ellepik az eget, s minden sötétségbe borul. Súllyal bíró szavak hagyják el a rendőr száját, és egy kérdés melyre választ vár.
- Én nem tudok róla, hogy bárkivel is lett volna olyan nézetelérésük, amiből egy ilyen helyzet kialakulhatott volna, de mivel shinobik voltak könnyen megeshet, hogy egy küldetés során valaki bosszút esküdött ellenük.- mondja Kiyoko kicsit habogva.
- De ha tényleg engem akarnának megölni már rég megtehették volna, hisz én is ott voltam a helyszínen, miért várták volna meg, amíg én eltűnök onnan? Vagy lehet, hogy nem is én vagyok a valódi célpont, vagy talán ők mentek vissza oda valami másért? Sőt, ha ennyire sok mindent tudnak a faluról, lehet, hogy van beépített emberük is, valaki olyan akire senki nem számítana, akiben mindenki megbízik, sőt lehet ő már nyolc évvel ezelőtt is itt volt, és ha ilyen erővel nézzük akár lehet maga is, vagy én, mert lehet, hogy közben is beszerveztek valakit. És mi van, ha pont azért mentek vissza, hogy a kémüktől kapják meg az információkat. Sőt mi van akkor, ha nem is én vagyok a valódi célpont, hanem csak rajtam keresztül akarnak eljutni hozzá. -mondom egyre hevesebben, szinte már kiabálva a tiszt és anyám felé.
- Mitsuko! -rivall rám anya, -Fejezd ezt be, senkit nem gyanúsíthatsz meg ok nélkül, biztos megrázott az amit most láttál, de le kell nyugodnod, mert ez nem fog semmire sem vezetni.-
- Olyan mintha itt senki nem akarná látni a valóságot, mintha mindenki egy álomba akarná magát ringatni, de nem lehet ezek elől elfutni. - e mondat után már inkább csendben maradtam, mivel éreztem, hogy egy kicsit túl mentem a határon. Szavaim elnémultak, de lelkem nem. Belül egy vihar dúlt továbbra is, mely csak akkor csöndesült volna el, ha válaszokat kap. Egy idő után nem tolakodó hangnemmel megkérdeztem:

- Miért most vették elő újra az ügyet?- Persze magamban ennél sokkal több minden volt, de most el kellett folytatnom. Lehet valaki tényleg engem akar megölni? Lehet valakinek tényleg megérné a halálom, de akkor csak hat éves voltam, és bár mindent láttam, semmit nem értettem, így is van haszna? Vagy csak valaki örömét leli ebben? Bármi is a valóság, most a jelenben kell maradnom, és most még Kiyoko is aggódik, most nem törhetek össze még én is, muszáj csak egy halvány mosoly, mely azt tükrözi, hogy minden rendben lesz, de miért ilyen nehéz ez most?