Kikötő

Köd borította kikötő, ahova a képzésben résztvevők hajója érkezik.

Az út a mellyel új arányt vesz az életem. Valaminek a vége a múlt lezárása és valami új kezdete. Eddigi életem során soha nem gyászoltam még egészen eddig. A nő aki szinte mindent tudót rólam nincsen többé. Rövid ideig ismertem, de még is a szeretet amit adott pótolhatatlan űrt hagyót maga után. Mint talán mindenki másnál hozzám is megérkezett a hír a levél. Ha valaha volt is bennem kétely az mára teljesen eltűnt. Meg vizsgáltak engem is mikor jelentkeztem vagy is meg jelentem a szerencsés kiválasztottak közt. Nem is értem, hogy engem miért hívtak mikor nem vagyok méltó erre a bizalomra és meg tiszteltetésre sem. Levetkőztetek és meg vizsgáltak mindenhol. Még a legtitkosabb helyeken is. A testem annak ellenére ahogy kinézet mint kiderült jelenleg nagyon jó egyezségnek örvend. Igaz is végül is nem vagyok össze szakadva. Nem nézek úgy ki mint aki nagy betegségből épült fel épp. Inkább az ami a ruha alatt van heges seb helyek. Némelyiket kés ejtette van amelyiken látszik, hogy talán korbács nyomai. Eljött az idő, és kiválasztatott a húsz ember testük és egyéb adottságaik jóvoltából. Egy hajó.... remek kezdtem reménykedni benne, hogy a száraz földön fogunk menni. A múlt emlékei miatt nem szerettem a hajon való utazást. Már mikor a hajóhoz értem nem látszott rajtam semmi. Vagy is pontosan nem láthattak. Egy nagy fekete köpeny volt rajtam.
Szinte a földet súrolta csuklyáját pedig teljesen fejemre húztam. Így még arcomat sem láthatta senki. Beszélgetni meg kivált kép nem volt kedvem. Az út így igazán nem volt rossz. Elvégre nem vagyok társasági ember egyedül csak Shinek engedtem meg eddig, hogy hozzám szóljon vagy meg érintsen. Út alatt időm javát lehető legcsendesebb sarokban töltöttem ahol természetesen félhomály vagy sötétség uralkodott. Lehető legjobban elhatároltam magam így a többi embertől. Az, hogy hánykolódunk és ki tudja hova tartunk egyáltalán nem lepet meg. Igazából az sem érdekelt volna, ha ki tesznek valahol meghalni. Volt egy másik utas talán ő is a képzésre jönne vagy csak véletlen került ide. Folyton vidám volt és próbált sok emberel beszélgetést kezdeményezni. Az első nap figyelemmel kísértem mozgását és tevékenységét. Aztán el vesztettem az érdeklődésem irányába.
Egy hét némaság és elég szegényes mozgás tér után kiszabadulhatunk. Nem siettem előre a szabadba, ahogyan mások azt tették. Én inkább az utolsó voltam aki kilépet a hajó gyomrából. Továbbra is arcom testem rejtegettem a köpeny alatt.
Egy pillanatra felnéztem amikor idegen hangot halottam. Tehát ő lenne Chōjūrō az elözö generáció utolsó tagja aki hű maradt a faluhoz.

Már régóta álmodozott arról a férfi, hogy egy ekkora kaliberű csapat tagja lesz, de nem hitte volna, hogy képes a vizsgálatok, és felmérések után benne maradni abban a 20 személyes csapatban, akik megkezdhetik az edzést. Nyitott volt az új dolgok, lehetőségek felé, és mikor megkapta a levelet, hogy hol, és mikor kell lennie, akkor szinte nem is aludt éjszaka az izgalomtól. Elég furcsa, hogy egy ilyen jellemű fél ennyire be legyen zsongva egy egyszerű kiképzés miatt, de most erről volt szó. A fegyvereit otthon ellet hagynia, és a vérteket is lecsatolva magáról, szobájában hagyta, csak egy táskát vitt, amiben váltóruhák csoportjait lehetett felfedezni. A hajóhoz érve egy a "bárka" belsejében lévő kis térségbe zárták őket, a szellőtől, naptól, látványtól elzárva. Ez nem különösebben érintette Fenget, hiszen a katona jellemű, és gondolkodású jounin megszokta az ilyen helyzeteket, így könnyen, horkolva átaludta az egész utat. Hogy miért horkolt? Ilyen pozícióban aludni elég kényelmetlen dolog, de még talán ez sem magyarázhatta a dolgot. Nem tudni, miért adta ki magából azt a hangot, de nem is nagyon érdekelte Fenget, ő csak átadta magát az álomtalan pihenésnek. Ilyen luxust ugyanis ő nem kapott, vagy csak a sokévi vérontás, és szörnyűség látta után már nem volt képes rá. Esetleg saját maga kapcsolta ki tudat alatt ezt a funkciót, hogy védje magát a rémálmok birodalmától, nem lehet tudni. Mindenesetre egy idő után meg is érkeztek a helyszínre, ami egy szigetnek felelt meg. Itt veszi kezdetét a kiképzés, és itt válhat belőle a Köd kardforgatóinak egyike. Ünnepélyes helyszín volt, ahol egyből fel is sorakoztatták a résztvevőket, és két shinobi, akik viselték Kirigakure pántját, elindult feléjük, és köszöntötte őket.
- Szép jó napot nektek is! - mondta a lehető legtöbb udvariassággal, amit a mondatba lehetett ölni. De, hogy kérdést tegyen föl, az reménytelen helyzet volt, hiszen még azt sem tudja, hogy mivel kapcsolatban kérdezzen. De egy biztos volt, egy legenda áll előtte, Chōjūrō.

Talán eljött a legjobb nap az életemben. El sem hiszem, hogy megtörtént velem. Felvettek a Köd Hét kardforgatója képzésére. Az adrenalin, hogy legszívesebben ugráltam volna örömömben. Már kiskoromban is vonzott ez a cím, mert hallottam már a hős tetteikről is. De néhányukat el is ítéltem. Hoshigake Kisamét, aki megöltette a Samehada tulajdonosát és elhagyta a falut. A Démon, Momochi Zabuzát, mert ő is elhagyta a falut. És egyik legnagyobb álmom az lett, ahogy megtudtam, hogy bejutottam a képzésre, hogyha egyszer megkapom a kardomat, megkeresem Kisamét és felelni fog a bűneiért, amiket elkövetett. De ez még csak egy álom volt. Amihez hosszú út vezet és amihez sokat kell gyakorolni. A szüleimnek sikerült valahogy elmesélni, de egyszerűen nem találtam szavakat. Először nem is értették, hogy miről van szó, mi fog történni. Aztán nagy nehezen sikerült kinyögni, hogy miről van szó. Uána természetesen nagy öevendezés volt. De ünneplésre nem volt sok idő, mert indulnunk kellett. Összepakultunk mindent, amit kellett, fegyverzetemet felraktam és hatalmas búcsúzkodás után, elindultam utamra. Első utam a kikötőbe vezetett. Amíg leértem odaáig, nem gondolkodtam máson, mint azon, hogy milyen büszke lehetek magamra, hogy ilyenen részt vehetek. Ezért emelt fővel mentem végig az utcákon. Néhány ember ide is nézett, hogy miért vagyok ilyen büszke magamra. Lassan le is értem a kikötőbe. Rengeteg ember volt ott. Minket egy hajóba zsúfoltak be, annak is a raktár részébe. Ott nyomorugtunk sokan. Körülnéztem és láttam hogy valamennyien még fiatalok. Azt gondoltam magamban, hagy bisztos azért honak ennyi fiatalt, mert még mi jobban taníthatóak vagyunk és így ránevelhetnek minket erre a csodás hivatásra. Szépen, de komótosan megérkeztünk a szigetre. Nagyon örültem neki, hogy megjöttünk, mert elgémberenedett testrészeimre ráfért a mozgás. Az elsők között ki is furakodtam a hajóból. Ezután felsorakoztattak minket, majd két ember állt elénk. Az egyik Chojuro, volt a Köd Hét Kardforgató egyike. A másik egy férfi volt, aki egy egyszerű kérdést tett fel. A kérdése az volt, van-e bárkinek kérdése. Mivel amúgy se volt kérdésem, és senki nem is jelentkezett, ezért inkább én is hanyagoltam. Majd amikor elsétáltak előttünk, tisztességesen köszöntem nekik. Nagyon örültem, hogy maga Chojuro is itt van. El sem tudtam hinni, hogy ot állt előttem. És ha ügyes vagyok, akkor én is ott állhatok majd mellette. De nem bízhattam el magam, mert az a kiesésemet garantálta volna, ezért szemfülesen figyeltem mit mondanak.

Eljött a nap, amit még ha titkoltan is, de vártam, az indulás pillanata, a felemelkedés, és a tapasztalat szerzés útján. Maga a klánvezetője ajánlott be engem a képzésre a felsőbb tanács körein keresztül, amire végül rábólintottak, és elküldtek a vizsgálatokra, hol eldöntötték fizikailag, és szellemileg egyáltalán alkalmas vagyok-e a részvételre. Az orvosi vizsgálaton sok időt töltöttem, bár gondoltam, hogy itt lesz egy kis fennakadás a sérelmi nyomok miatt, mik arcomat és testemet tarkítottak a Tien mester utáni edzés következményeképp, na meg a vállaimon lévő pecsétek mibenléte is furdalta az orvosok kíváncsiságát. Végül úgy döntöttek, sérüléseim ellenére útnak indítanak, amik az itt eltöltött idő alatt szépen rendbe is jöttek. A szellemi vizsgálat könnyen lezajlott, nem is töltöttem túl sok időt benn a rendelőben, sem az irodában.
A fegyvereimet nem vették el tőlem a hajó út előtt, így természetesen magammal hoztam őket, remélve azért, hogy nem kerülök senkivel sem összetűzésbe az ittlevők közül. ((Adatlapon szereplő felszerelések, ha valamire "nincs szükségem", majd szól a mesélő.))
Persze, ha valaki a felszerelésemhez nyúl, vagy belém köt, nem hagyom magam, viszont a brutalitás helyett csak egy idegbénító méreggel próbálom elejét venni a viszálynak. Mégis csak társak vagyunk, ha pedig szükséges, a szigeten összemérhetjük erőinket.
Csendben üldögéltem a raktérben, a napot általában meditációval és pihenéssel töltöttem. Hoztam magammal nyers vesszőket is, amik megmunkálásra vártak, így ha unatkoztam el tudtam ütni az időt, hiszen idegenekkel nem igen szerettem beszélgetni...na jó, igazából egyáltalán nem szokásom beszélgetni. Az izzadság, és a húsz ember tisztátalan szaga az egész rakteret bejárta, nem igen volt komfortos sem a raktér, egy matrac volt csupán, min pihenhetett az ember. Igazából nem zavart a dolog, minden alvás után kis edzéssel tettem helyre a kényelmetlen fekvés okozta gémberedett testrészeimet, és mivel étel, és víz is volt, energiával sem voltam híján.
Alaposan megnéztem magamnak az ittlévőket, voltak arcra ismerős egyének, és teljesen idegenek is, nem igen érdekelt, hogy észrevették-e tekintetemet, mindenkit alaposan megvizsgáltam.
Végül partot értünk, s nagyot nyújtózva sétáltam ki a szabadba, örültem, hogy végre tiszta levegő kerül a tüdőmbe, bár a fény azért bántotta a szemeimet. Hiába volt benn félhomály, az egészségtelen a szemekre, s miután ennyi időt ilyen körülmények között töltöttünk, időbe telik mire megszokjuk a napfényt.
Két férfi fogadott minket, az első, ki felszólalt, számomra is ismerős volt, sokat hallottam róla, többek között, hogy ő a megmaradt legendás kardforgató, ki még hűséges a Mizukage-samahoz. Meghajoltam a férfi előtt, ezzel tiszteletet adva megjelenésének, és letudva az udvariasság mibenlétét, majd Tsugahara felé is bólintottam.
Ahogy az várható volt, senki nem kérdezett, mindenki tudta miért van itt, ami meg fontos, azt úgyis közölni fogják...én katonásan kihúztam magam, majd ha Tsugahara elém ért, büszkén álltam a tekintetét.

Nincs is nagyobb megtiszteltetés, mint a Köd Kardforgatói közé belépni. Minden vágyam, hogy egy ilyen, vagy hasonló címet megszerezzek magamnak. Így hát érthető is volt, miért jelentkeztem, amikor meghallottam a képzést.
A jelentkezést követően számos vizsgálatnak vetettek alá minket, ami alatt elég sokan kiestek közülünk. Viszont húszan elmondhatjuk magunkról, annyira szerencsések vagyunk, hogy részt vehetünk a képzésen. Természetesen magamban nem kételkedtem... Egy magamfajta szuperhős még szép hogy megfelel az ilyen elvárásoknak.
Miután megvolt minden előzetes teszt, felpakoltak minket egy hajóra. Sajnos végig a raktérben kellett lennünk, mintha foglyok lennénk. Ráadásul még ablak sem volt, hogy bámészkodhassunk. Így hát kénytelen voltam a hajón ülni és figyelni a többieket. Fiatalok közül csak néhány jutottunk be a képzésre, inkább idősebbeket választottak ki, de őket egyáltalán nem ismerem, még látásból sem. Ráadásul volt egy igazán rejtélyes alak, aki mindvégig csendben volt az úton.
Nem tudom mennyi ideig tarthatott az utunk, mivel végig mesterséges világításhoz volt szerencsénk. Viszont amint megállt a hajó, tudtam hogy eljött a nagy nap. Azonnal megkezdtük a partra szállást. Ahogy kilépek a napfényre, hunyorogni kezdek. Eltart kis ideig, míg hozzászokok a fényességhez. Majd meglátom a titokzatos idegen arcát a csuklya alatt. Satsukitane az! Az arcomra hatalmas vigyor húzódik, mivel ezek szerint a társammal itt is össze akadok. Majd két fickóval futunk össze. Első ránézésre nem tűnnek különösen, de amikor a szemüveges megszólal, elkerekednek a szemeim. A Köd Kardforgatóinak egyike itt van velünk? Az állam teljesen leesik, hirtelen köpni nyelni nem tudok. Csendben végig hallgatom amit mond, majd a kezdeti döbbenetemet a vidámság múlja felül. Nagyon örülök, hogy egy ilyen híresség figyel majd ránk. Kérdésem viszont nincs, így továbbra is csendben maradok. Egy ilyen legendát megtisztelek azzal, hogy nem jártatom a számat feleslegesen.

Chōjūrō csendben várja a kérdéseiteket, azonban azok nem érkeznek meg. Így hát a társa veszi át a szót.
- Ahogy a társam mondta, én fogom nektek vezényelni a képzést. Előre szólok, nem lesz izgalmas, ráadásul csak fa fegyvereket fogtok kapni. Nem szeretném ha saját magatokat, vagy a társatokat fejeznétek le. Mivel nem volt kérdésetek, menjetek a barakkba és pakoljátok le a cuccaitokat. Ha pedig készen vagytok, az épület előtt várakozzatok! Majd együtt megyünk a kiképzőterepre.


//Következő post már a "Szálló"-ba menjen! Pm-ben esetleg megbeszélhetitek, hogy ki mellett akartok aludni. //

A mai napon nagyon izgatott voltam, mivel ha minden jól megy, megtanítják a Vízen járás technikát. Izgatottságom miatt tegnap úgy kidőltem, hogy egy medve sem ébreszthetett volna föl, és reggel nagyon kipihenten ébredtem. gyors készülődésbe fogtam, mert nem akartam elkésni az indulást. Menet közben is ellenőriztem dolgaimat, ám hirtelen megtorpantam. Egyik katanam hiányzik ráadásul az, amin a nevem van. No gyorsan siettem is vissza, és mindent felforgattam, amit csak találtam. Miért is ne az ajtó mellett volt, így hát a rendetlenséggel nem foglalkozva felkaptam és szaladtam. A képzésünk a Víz Országában lesz, és mivel túl messze van, hogy odaússzunk, ezért hajóval megyünk természetesen. Getsugakuréba érve aztán fújtam egy nagyot, ám nem sokáig, mert elkezdtem Hiashi után kutatni. Ha minden igaz, akkor ő is jön velünk képzésre, de azért ezt tőle is meg akarom kérdezni. Amennyiben itt nem találom, már sietek is a kikötővárosba, hátha ott találom a hajónkon. Akárhol is legyen, ha megtalálom, köszöntöm.
- Üdv újra Hiashi… Jó hogy látlak. – nyújtom kezemet – Te is jössz a vízen járás képzésére nem? - ha igen, akkor – Nem utazunk együtt? Igazság szerint fogalmam sincs, hogy hány hajó indul, szóval ha több, akkor utazunk egyen? Igaz, hogy nem ismerjük annyira egymást, de mégiscsak egy vérből valóak vagyunk… többé-kevésbé.
Hiashi ha beleegyezik, és több hajó indul, akkor előreengedem, hogy válaszon, és én követem, ám ha egy, akkor nem volt mi miatt aggódni, azonban ha nem tart velem, akkor kénytelen kelletlen felszállok az úti célnak tartó hajóra. Az út alatt szokatlanul csöndes voltam. Valahogy hót unalmasnak tartottam az egész utazást, mivel semmi izgalom nem volt benne, ám elfoglaltam valamicskét magamat. Vagy a kardvágásokat gyakoroltam, vagy az egyik kunaimat dobálgattam. Ezeket is meguntam ezt is, és kiültem a hajó szélére, majd lenéztem a hajó mellett elmenő hullámokra, amik megtörtek a hajó orránál. Így meredtem sokáig, míg egyszer csak különös érzés fogott el. Felpillantottam, és ujjongani kezdtem.
- Na, végre itt a cél. – ezzel felpattanok a helyemről, és a hajóorrba szaladtam.
A hajó elérte a Víz Országának, szárazföldjének látókörét, és rövid időn belül megpillanthattuk Yaibashima városát, és annak kikötőjét, ahova a hajó is tartott. Amint a hajó elérte a szilárd talajt, meg sem vártam, hogy kikössön, hanem kiugrottam a dokkra, ám az érkezés nem sikerült olyan jónak. Bár nem említettem az út 3 vagy 4 napig is tartott (tovább is tarthatott, de az unalomtól nem számoltam), és ez idő alatt megszoktam a víz hullámait, és a hirtelen szilárd talaj miatt úgy éreztem, hogy reng körülöttem a világ. Röpke 5-6 perc múlva újra normálisan jártam, és készen is álltam, a feladatra….
- Innen most hova tovább? - teszem fel a sorsdöntő kérdést.

(remélem nem késtem el, és megfelel az írásom)

// Raktárépület a Víz Országának kikötője mellett//

Miután "befogadtak" minket, egy nem éppen kellemes személyekről híres szervezetbe, eljött az ideje annak, hogy egy kicsit elgondolkodjam arról, hogy mi is az elkövetkezendő teendő. a legkézenfekvőbb dolog az lett volna, hogy kihasználjuk a szervezet adta lehetőséget, és besurranunk a faluba, de mielőtt ezt tettem volna, eszembe jutott, hogy mi valójában még nem járhatunk fel-le nyugodtan, hisz még nem fogadott be minket a falu hivatalosan. Nem tudtam, hogy ennek a ténynek most örüljek, vagy ne, ugyanis nem nagyon fűlött a fogam ahhoz, hogy otthagyjam szülőfalumat. Egyszer egy okos ember azt mondta, a cél szentesíti az eszközt, amíg hasznunk van ebből a szervezetből, semmi akadálya sincs, hogy belépjünk, és ne adj isten, még akár hasznot is húzzunk a szerencse, vagy balszerencse, adta lehetőségből. Ahogy ezen gondolkodom elkezdek kisétálni a raktárépületből, ami nem éppen kellemes emlékek keletkezésének helye, bár mit mondjak, lehetett volna rosszabb is. Ahogy eszembe jut a kunoichivel töltött pár "kellemes" pillanat, eszembe ötlik, a talán nem világmegváltó ötlet, muszáj erősebbnek lennem. Nem tudom Motoi mit gondol, de elég kézenfekvő, hogy ilyen állapotban a háborúban kettőnknek nem sok esélye lesz.
Kifele sétálva meglátok egy papírt a falon, közelebb megyek, leveszem a papírt, és elkezdem olvasni:
*Suimen Hokō no Gyō Képzés a Víz Szövetségének*
-Nézd Motoi, máris kifizetődött a kis kínzás amit kaptam, -mondom mosollyal az arcomon, majd az oldalomhoz kapok- bár talán kicsit túlzás volt, még mindig sajog az oldalam.
Ahogy a papírt olvasom, meglátom, hogy a képzés valójában a közelben lévő szigeten lesz, a kikötőben már így is ismerjük a "kellemes" helybelieket.
A kikötő felé vezető úton nem találunk semmi különöset, talán lett is volna esélyünk ha elsétálunk az ajánlatuk elől, viszont ez a képzés pont kapóra jön.
A kikötőbe érkezéskor egy hajó után nézek, senkit sem látok, akit ismernék, viszont az egyik hajón megpillantok egy 12-15 éves shinobit, nem tudom, hogy keres e valakit, vagy netán ő is a kiképzésre igyekszik, közelebb megyek a hajóhoz, a papír alján amit a raktárban ovlastam találtam egy jelet, akkor nem tudtam mi az, most viszont ugyan azt a jelet pillantom meg az egyik hajón.
- Gyerünk Motoi, ez a mi hajónk.
A hajón előveszem a hátizsákomból apám könyvét, és elkezdem lapozgatni. Furcsa módon az egész könyv üres. Csak az első és az utolsó lapon van valami írás. Az első oldal természetesen a férfi nevét tartalmazza különösebb információ nélkül, aki a Köd Faluban lakik. Az új információ a könyv végén van.
* A vér kötelez*
Nagy hümmögés mellett teszem vissza a könyvet a táskámba, épp mire valami érdekes történne, mindig vége az utazásnak. Ha már ilyen idézetes kedvem van, engedhessek meg még egyet. hisz egy okos ember mondta régen, mindig az utazás az érdekes, és az utazás az út célja nem pedig a célba érkezés, gondolom ez az ember még sosem utazott úgy, hogy WCre kelljen mennie, mert hát olyankor, eléggé célszerű elérni a célt. Ezzel a gondolattal lépek ki a kabinból, lesétálok a hajóról, majd várok, hátha valaki értünk jön, és elmondja mi a következő teendő.

//Elnézést, hoyg nem írtam előbb, de egy kicsit fura lett volna párhuzamosan írni//

// Előzmények A Víz Országa kikötő//

Bishamon tagok lettünk. Nem volt túl sok választásunk ez volt az egyetlen egy lehetőség, ha teljesíteni akartuk azt amiért elhagytuk szülő falunkat. A kezünkbe nyomot papirt aláirtuk ,majd egy kis idő mulva megkaptuk az uj fejpántokat is. Levettem a fejemről a régi fejpántot, gondosan összehajtogattam, majd beletettem a táskámba a könyvem mellé. Mire ezzel végeztem Sui már elhagyta a raktárt. Furcsa volt, hogy nélkülem távozott. Úgy látszik a kínzás jobban megviselte mint gondoltam. Sui után szaladok, de még mielőtt elhagynám a raktárt visszaszolok az öregnek:
- Köszönjük a lehetőséget, de előbb szeretnénk körulnézni a kikötőben. Ha lehetséges akkor inkább pár nap mulva szeretnénk élni ezzel a lehetőséggel.
Amikor kiiértem a raktárból körülnézek ,hogy merre bóklászhat Sui.A kijárat mellett áll és egy papírt olvas. Sui megfordul, rámnéz, majd oda nyomja kezembe a papirost .
*Suimen Hokō no Gyō Képzés a Víz Szövetségének* - hm remek pont erre van most szükségünk . Egy kis edzés és közben Sui is rendbeszedheti magát.
- Mire várunk még ! Induljunk és nézzük meg , hogy edzenek a mi új barátaink . - szólalok meg gúnyos mosolyal az arcomon.
Elindulunk vissza a kikötőbe gyorsított tempóban, már amenyire Sui ákllapota lehetővé teszi ezt a gyors tempót.
A kikotőben Sui hajót keres ami elvihet minket Yaibashima- ba, közben én a felettünk repkedő sirályokra csorgatom a nyálam. Elég rég volt amikor utáljara ettünk, ha az emlékezetem nem csal akkor éppen a leszállás előtt a hajón.Az éhségtől kicsit emgzavardva a kunai- om után nyulnék ,de akkor Sui rámszól ,hogy meg van a hajó és indulni kéne emrt elkéssük.
- Ezt most megúsztátok . - morcogok hangosan az égre nézve.
A hajón Sui leül olvasni egy gyertya társaságában, én pedig elteszem magam holnapra. Alvás közben gyorsabban telik az idő.
Amikor elértük a szigetett búcsút veszünk a teknőtől ami ide hozott minket, majd a szárazföld biztonságában várjuk hogy megérkezzenek a többiek.

Egy újabb nap veszi kezdetét, de ez most más lesz, mint a többi, hisz egy képzésre jelentkeztem a Víz országába. Jelenleg a hold országába tartózkodóm, de ha minden rendben megy, akkor kora délután márt ott is leszek a megbeszélt helyen. Miután megreggeliztem és felöltöztem elindultam a kikötő felé. A szokásos kopott barna ruhámon pár taktikai táska volt felerősítve, bal oldalamon pedig a katatnám lógott a tokjába. Így bandukoltam a szép tavaszi időbe le a partra. Szerencsémre nem kellett sokat várnom a hajóra, ami átvisz a Víz országába, amit megérkeztem szinte márt fel is tudtam rá szállni. A kapitányt márt jól ismertem, hisz egy utcába latunk vele és nyáron sokat segítettem neki. A hajóút kellemesen telt bárt sok idő volt. Pontosabban 3 nap. Szerencsémre a hajó jól fel volt szerelve így volt egy kis külön kabinom is ahol ezt az unalmas utat töltöttem. Mikor végre megálltuk a Víz országnak kikötőjében, a nap elég erősen ragyogott bele az arcomba, de nem zavart, márt megszoktam. Ahogy a parton sétáltam rengetek ember járt-kelt ezen e szakaszon, de hirtelen egy oszlopon lógó cetli kelti fel a figyelmemet. Figyelem: Genin képzés a Víz országába.
Ezek szerint itt vagyok és nem vertek át, tényleg valós ez a képzés és nem hiába jöttem.
Mikor jobban körülnéztem egy genin csoportot véltem fölfedezni, nem messze a tengertől.
Ők lesznek azok. Az irányomat így hát feléjük vettem, és pár perc elteltével márt én is ott voltam köztük.
- Sziasztok, a nevem Djuka Riknuno és én is a képzésre jöttem, remélem, jó helyen járok
- köszöntem a többieknek illedelmesen, majd felültem a közeli korlát vas csőjére és onnan vártam az eligazítást. Mivel a vízen járást, márt, tudom így izgatottan várom, mit fognak nekem megtanítani. Megpróbálok mindent a legjobb tudásom szerint csinálni, és a legjobbak között lenni.

Már nem az első alkalom, hogy hajóra kell szállni....szeretem a vizet de a több napi bezártság az nem vonz. Reménykedem, hogy csak a kikötő lesz majd a nagy helyszín. Erre vajmi kevés esély van, de még is legjobb ha már utazni kell legjobb ha újra arra a fura szigetre kelene menni. Ugye Nui az első találkozásunk milyen emlékezetes egy pillanat volt. Az edzés vagy is tanulás és a végső vizsga a harc ahol elnyertem kegyed. Természetesen a kiváltságot, hogy az enyém legyél amíg élek és ha rajtam múlik nagyon sokáig kell elviselned a bolond fejem.
Gyalog érkeztem, bár egy hintó vagy valami alatt valók, szolgák is hozhattak volna kézi kocsin. Jaaahhjj az de jó lenne, na vége ez most nem az álmodozás ideje. Nem volt kitől elköszönnöm otthon így végül is tök mindegy mikor hova megyek főleg, hogy kivel. Egy szó mint száz a skizofrén szadikitane megérkezett. Fekete csuklyás köpeny volt rajtam pont mint legutóbb mikor itt jártam. A kivétel, hogy most már Nuibari és régi katanám is velem van. Az utóbbi a hátamon keresztbe vetve, hogy ha kell minél előbb kézbe vehessem és tegyem azt ami oly kedves a számomra. JAh csak a bibi az újfent hajóra kell szállni, de örömömre régi ismert helyre kelet visszatérni. Hajó út eseménytelen unalmas mint a legutóbb. Semmi izgalom semmi vér, semmi fájdalom. Egyedül egy sarokban saját sötét gondolataimmal. S legbelül csak egyben reménykedek mit akkor és ott megfogadtam dühtől fűtött lélekkel. Újra lehetőségem lesz találkozni azzal a shinobival, de ez úttal a fejét Falu kapujára fogom tűzni. Nos míg megannyi válogatott módon öltem le elmémben a férfit meg érkeztünk a szigetre is.
Kint a kikötőben már voltak egy páran, javarészt geninek és munkások milyen meglepő..... Várjunk csak....vannak itt akik teljesen idegenek. Még a neve sem ismerős....főleg az a Djuka vagy mi.... Fejem a fiú felé fordítottam és végig mértem egy pillantással. (Rikuno )
Szemeimben jég hideg tűzz izzót, de pillantásnyi időt pazaroltam csak rá hisz nem is kel több. Miért is kellene a kérdése az ahogy körbe néz, a testtartása..először jár itt a szigeten. Talán azt se tudja mi az ami a hátamon van, és ha nem tudja lehet nem is a faluból származik. Inkább egy szövetséges országból. Volt itt valaki, kinek az arca ismerős régről még mikor először jártam vagy is jártunk itt.
Meg állók a lány mellett ( Midoriko no Minovara ) A köpenyem csuklyáját hátra lököm de nem nézek rá. Csak Nuibarit leveszem a hátamról majd mikor leülök a fűbe a fegyvert ölembe helyezem.
- Újra itt a szigeten..... az első itt létünk sajnos rivalizálással volt tele sajnos.

Mindannyian rendben megérkeztek a szigetre, ahol egy kunoichi fogad benneteket(fenti kép). Nagyon vidámnak tűnik, amint a parton vagytok, azonnal útba igazít benneteket a szállásokra. Amint lepakoljátok a holmitokat, máris visszamentek a partra.
- Üljön le mindenki! A képzést egy kis meditációval kezdjük. Csuklyátok be a szemeteket és hallgassátok a hullám mozgását. Vegyétek fel a ritmusát, képzeljétek el, hogy ti vagytok a hullám. - mondja lágy hangján.
Nagyjából fél órán át duruzsol nektek, aki ennyi idő alatt nem képes felvenni a hullámok ritmusát, annál valami baj lehet és nem igazán kellene itt lennie. Mindannyian teljesen ellazultok, amikor egyet tapsol, ezáltal befejeződik a meditálás.
- Most pedig álljon fel mindenki és alkossatok egy sort a part mentén. Mindannyian a víz felé nézzetek. Hunnyátok be a szemeteket és áramoltassátok a chakrátokat a talpatokba. Ne sűrítsétek túlzottan össze a chakrát, mert akkor nem éritek majd el a kívánt hatást. Ha úgy érzitek, elég chakrát halmoztatok fel, akkor lépjetek előre és próbáljatok a víz felszínére sétálni. Elsőre úgysem fog sikerülni, de legalább érzékelitek majd, hogy több vagy kevesebb energiára van szükségetek. Jó próbálkozást!

//Legalább 25 sort kérek, aminek a végén sikerül megállnotok a víz felszínén. Legalább 3 próbálkozás szükséges! A Midoriko-nak és Satsukitane-nak hamarabb is összejöhet, mivel ők már korábban tanultak ezt azt.//

Ahogy a könyvemet olvastam, hirtelen odajön hozzánk egy kunoichi. Hirtelen? Hisz egész idő alatt itt állt, mondok ellent magamnak fejemben, persze megbocsátandó bűn, ha figyelembe vesszük, hogy nem tipikus ninjaruhát visel, inkább valami strandolós ruhát. Kicsit nehéz komolyan venni egy nőt, ha ennyire khm... lengén öltözködik. Na de sebaj, lehetne ettől rosszabb is, újra megkínozhatnának, csak úgy a móka kedvéért, vagy egy perverz ninja is lehetne, aki arra kényszerít, hogy nővé változva edzünk, manapság már semmin sem lepődnék meg. Azt az utasítást kapjuk, hogy pakoljuk el a dolgaink. Még a földön hever a könyvem, a kunoichi felbukkanása miatt el is felejtettem fölvenni. Fölemelem, majd gyorsan beleírom: Vízenjárás. Persze amilyen a szerencsém semmi sem jelenik meg, nem tudom, talán a kérdés volt rossz, esetleg még ehhez is túl gyenge lennék? Nem gondoltam sosem magamról, hogy gyenge lennék, igaz azt sem, hogy erős.
Apám mindig azt tanította, hogy az igazi erő belülről fakad, igazán erősnek lenni azt jelenti, hogy tudjuk mikor kell harcolni, és mikor kell segíteni. Számára mindig az éles elme, és a gyors észjárás jelentette az erőt.
Elteszem könyvemet a hátizsákomba, majd a kijelölt helyre teszem, persze úgy, hogy ne tévesszem szem elől, ha a Rejtett Víz ninjái nem bíznak bennem, nekem sincs semmi okom, hogy bízzam bennük, mindig két lábon kell állni, és nem szabad, hogy lehúzott gatyával kapjon el az ellenfeled, ugyanis elég könnyen, elég kellemet helyzetbe lehet kerülni ily módon.
A következő utasítás már a kiképzés része, a feladatunk elég egyszerű, meditálás. Miután megkaptuk a fölszólítást, hogy csukjuk be a szemünket egyből az fut át az agyamon, hogy Motoi most valószínűleg vagy madarakra fog gondolni, vagy elalszik, esetleg lusta lesz, és egyszerűen csak madarakról fog álmodni. Gyakran aludt el meditáció közben míg a falunkban edzettünk. Ha már a falucskánkban való edzésről bezsélek, egy régi ismerős köszön vissza, az első ninjatechnika amit valaha láttam, és ami már akkor lenyűgözött. A vízenjárás. Akkoriban még nagyon gyorsan szerettem volna fejlődni, eljutni arra a szintre, amin apám volt. Persze ez csak gyermeki álom volt, mind a mai napig nem tudom, hogy apám milyen szinten volt, az után amit a
könyvben olvastam már azt sem tudom, hogy ki vagyok valójában.
Talán ez a meditáció épp kapóra jön, hogy megnyugtassam elmém, és rendbeszedjem magam.
A kiképzőnk kiadja az útmutatásokat, hogy mire kellene koncentrálnunk. A hullámok ritmusát kell felvennünk. Tökéletes, egy rejtéllyel kevesebb, Motoi erre tuti elalszik, az nem vitás. Próbálok figyelni, hogy ne üljön ki az arcomra annak a képe, hogy milyen viccesnek találom, amint Motoi horkolva eldől a kiképzés közben. Bár ahányszor ez már megtörtént vele, biztosan van valami trükkje, hogy senki se vegye ezt rajta észre.
Kicsit követem az instruktorunk utasítását, de miután megunoma hümmögését megpróbálok kicsit másra koncentrálni. Úgy meditálok, ahogy megszoktam, elég gyakran csináltam, főleg arra ügyeltem, hogy minél közelebb kerüljek a természethez meditálás közben. Az állatoknak a legnehezebb dolog amit tehetnek, hogy teljesen mozdulatlanok maradnak. Ezt egy Konohai könyvben olvastam, amit a flaunk ajándékba kapott a szövetség megkötése után. Be kell vallanom, sokan úgy hitték, tűz és víz nem fér össze, de elég működőképes szövetség volt a milyénk, legalább is az amit én láttam belőle. Nem voltam elég idős, és elég magas rangú ahhoz, hogy mélyebbre áshassam magam a politika szennyében, és az igazat megvallva, ez a legkevésbé sem zavart egész eddigi életemben.
Mna de vissza a kiképzéshez, főleg a lábamban keringő chakrára koncentráltam, hisz ez lesz az, amit fogok használni. Elméletileg nem lenne nehéz a technika, gyakorlatilag ez már nem nagyon igaz, még nem a legkifinomultabb a chakrahasználatom. Mna, de ahogy látom, ennyi elég lesz, a hümmögés már elég sok ideje tart, kiváncsi vagyok, hogy mikor lesz már vége. Még pár percig folytatódika hümmögés, már lassan kezdek tengeribeteg lenni, talán kicsit túlságosan is ráhangolódtam erre a hullámzásra.
Feladatunk prózaian egyszerű a meditálás után, annyi informásióval a fejünkben, hogy ne sűrítsünk túl sok chakrát a lábunkba jön el a nagy pillanat, hogy kipróbáljuk mire is jutottunk vele. Mielőtt belemegyünk a vízbe, azelőtt levetem a ruháimat, nincs is jobb mint egy kis napbarnított bőr, és persze az sem mellékes, hogy nem szeretném, ha vizesek lennének a ruháim. Ahogy levetem ruháim, végignézek kicsit magam, látható e a kellemes fogadtatást nyújtó kunoichi technikája. Pár kisebb vágásnyom még maradt rajtam, de egye fene, állítólag mindenki bukika sebhelyes pasikra, és elég valószínű, hogy kerül még fel több is a testemre.
Ahogy sétálok a tengerpart felé, gyorsan összeszedem gondolataim, mit is fogok pontosan csinálni. ELőször is tudatosítom, hogy ez nem egy farönk, hanem víz, tehát nem szilárd, másodszor is, tudatosítom, hogy ez nem farönk, hanem víz, tehát mozgásban van, harmadszor tudatosítom, hogy ez nem farönk, hanem víz, és több mint valószínű, hogy nedves lesz, viszont örömmel tudatosítom azt is, hogy ez víz, és nem farönk, tehát kellemesebb lesz ha a fülembe, esetleg valamilyen más testnyílásomba kerül.
Pár sirály szál el fölöttünk, mikor nekiállok a többiekkel az edzésnek. Persze, persze, ingyenkomédiára jöttetek mi?-gondolom magamban, majd a tenger felé nézek. Az első próbálkozás elég silány, a második sem sokkal jobb. viszont a harmadik próbálkozásnál megpróbálom a chakrát úgy irányítani, hogy ami kiáramlik a talpamból, azt meghajlítom, így majd olyan lesz, mintha apró hengereken állnék. Az egyensúly sokat tesz, főleg harchelyzetben, tehát jó lenne minél hamarabb rájönni, hogy is kell ezt biztonságosan, gyorsan, tehát effektíven használni. Ahogy próbálkzom, a hajlíás többé kevésbé sikerül, viszont nem tudom megfelelően elrendezni az egészet, párszor nagyot bukfencezek hátra, mintha egy vasrúdra lépett volna valaki, vagy golyókon csúszott volna el. Pár próbálkozás után megunom, és elmegyek kicsit pihenni. Az erdő fele veszem az irányt, majd egy kis tavacskánál lefekszek az egyik fa tövébe. A tó felszínét bámulom. Még mindig megnyugtat. Ekkor apró fodrokat látok meg a vízen. Az egyik keskenyebb részről fodrozódnak. Ahogy figyelmesebben szemügyre veszem a helyet, egy gyíkot vélek felfedezni. Első pillantásra közönséges gyík, ami épp a napi betevőjére vadászik, milyen fura, még ma nem is ettem. Furcsa, az evésre inkább Motoi gondolna, talán túl sokat vagyunk együtt, kezdem felvenni pár szokását, remélem csak a pozitívakat veszem. Ahogy így gondolkodom, a gyík hirtelen két lábra pattan, majd elkezd futni a vízen. Tágra nyílt szemekkel bámulom, mi is történik. A kis gyík, mintha csak ninja lenne, végigfut a víz felszínén, elkap egy legyet, majd a másik parton falatozik, és eltűnik.
Azonnal fölpattanok, majd a tengerpartra sietek. Újabb módszer próbája következik. Ahogy a puding próbája az evés, úgy a víze járás próbája az esés, a vízbe esés. Bruhaha, nevetek magamban a béna viccemen, majd elkezdek koncentráni. A körkörs módszer nem jött be, viszont a gyík képes volt futnia vízen úgy, hogy a felülelti feszültséget és a sebességét hasznélta ki. Mna most már ez annyit tesz, hogy muszáj lesz kicsit nagyobb, laposabb formában áramoltatni a chakrát, és az áramlást úgy befolyásolni, hogy relatív sebességküömbség alakuljon ki a talpam és a vízfelszín között, természetesen precíziós műveletről van szó, meg lehetne oldani pár miliméteres rezgésekkel, viszont míg nem vagyok hozzászokfa a chakra áramoltatásához, ezért először célszerű nagyobb kilengéssel próbálkozni.
Összeteszem kezeim, chakrát áramoltatok a lábamba, majd megpróbálok megállnia vízen, először úgy néz ki, mintha rezegnének a lábaim, később kis gyakorlással ez a jelenség kisebb lesz, míg el nem tűnik. Az edzés közben annyira belefeledkeztem a koncentrálás és technikán való gondolkodásba, hogy észre sem vettem mit csinálnak a körülöttem lévők. Motoi gondolataira tudtam volna tippelni, tutira megint valami madarat szeretne enni. EKkor elkezdett korogni a gyomrom. Még egy-kétszer megpróbáltam a technikát, majd kicsit kimentem pihenni, elmentem a táskámhoz, majd elővettem belőle egy darab madárcombot, amit még Motoi ejtett el, mivel elég sok idő telt el már éhes voltam, és tudtam, még sok energiára lesz szükségem az edzés folyamán, így hát leültem, és elkezdtem jóízűen enni.

Hát hogy is mondjam kicsit ledöbbentem. Egy kunoichi lány fogadott minket, aki nem mellesleg mosolyogva, és fürdőruhában várt minket. Na, ja. Sosem voltam az az elpirulós fajta, de azért ez tényleg meglepett. Két rokonomat is megpillantottam menet közben. Djuka Narahikot és Djuka Rikunot. Mivel egy helyen lakunk (viszonylag közel) biztosan ők is hamar felismertek, de azért rájuk köszönök.
- Üdv Rikuno, Narahiko. – amennyiben nem ismernek fel – Tudjátok… Djuka Ryuu… egy faluba tartozunk, nem rémlik?
Segítségképpen felmutatok fejpántomra. A fogadónk elvezetett a szállásunkra, ahol minden fegyveremet, és felesleges dolgomat lepakoltam, és egyedül csak a nevemmel ellátott katanamat vittem magammal, mivel ezt sosem szeretem letenni. Miután ezzel végeztem csatlakozok a többiekhez, és lementük a partra. Na, mi is lesz most a feladat, Hát meditálunk, kérem szépen. Vállat vontam, majd katanamat tokkal együtt levettem derekamról, és törökülésre lekuporodtam a földre, és a tok végét belefúrtam a homokba/földbe, majd mindkét kezemet a katana markolatvégére tettem. Ahogy a lány mondta csak a hullámokra koncentráltam, miközben behunytam szememet. Mikor a hullámok kitörtek a szárazföldre beszívtam a levegőt, majd mikor visszahúzódtak kifújtam, majd újra be, és ismét ki. Szépen fokozatosan minden zavaró zajt elhalkult majd elhalt, csak a hullámok lágy dallama maradt fülembe. Csukott szemmel is láttam a rengeteg víztömeg erejét, ahogy kitör határaiból, majd visszább kényszerül, mint egy bestia, aki nem tud megszabadulni a béklyóitól, ám sosem adja fel. Teljesen egynek éreztem magamat a víztömeggel, és már-már ott voltam, hogy én is felvettem nagyon enyhén a víz hullámainak mozgását, de szerencsére mielőtt elveszthettem volna e megnyugtató érzésben a lány tapsolt egy nagyot. A kozmikus csend, amit teremtettem magamban úgy szertefoszlott, mint a sicc, ráadásul úgy éreztem, mintha a fejemben tapsoltak volna egy nagyot. Kicsit megszédülve, de feltápászkodtam, és ügyetlenkedve kihúztam a földből a kardom, majd visszatűztem a helyére. A lány arra utasított minket, hogy álljunk sorba. Nagyon örültem, hogy nem egyesével megyünk, mert nem akartam leégetni magamat. Megszabadítottam magamat felsőmtől, és lábbelimtől, így egy száll, nadrágban esek neki a feladatnak. Felvettem a birka kézjelét, és koncentráltam. Ha minden igaz, akkor ez még a fára mászásnál is nehezebb a fáramászás jutsunál, és én még azt sem ismerem. Kelletlen, de be kell ismernem, hogy annyira izgultam, hogy kicsit furcsára sikerült a chakra elosztásom. Első lépés még hagyján (még csak a víz legkileje), a második is megvolt (még szinte bennt sem vagyok), de amint megléptem a harmadik (na, most léptem bele a vízbe), akkorát borultam előre, hogy dobtam egy tízpontos fejest. Legalább úszni azért tudok. Kimegyek a partra, majd ismét felveszem a birka jelét. Ismét koncentrálok, majd újra megpróbálom. Most is csak annyiban tért el az előző próbálgatásomtól, hogy hátrafelé dőltem meg. Az első próbálkozáshoz képest, most kevesebbet fektetem pedig bele. Harmadjára már jóval kevesebbet fektettem bele, mint az előző kettő együttvéve, aminek az lett az eredménye, hogy bokáig belefúródott a lábam egy iszapos részbe. Miután végre ismét szárazon voltam átgondoltam a dolgokat. Odasétáltam a hullámok végpontjához, ahova még ki tudnak folyni, majd behunytam szememet. Összpontosítottam. Szépen sikerült felvennem a meditációs gyakorlatot újra, és éreztem, hogy ismét kezdek egy lenni a víztömeggel. Arra összpontosítsam, hogy sikerüljön egy hullámhosszon pendülnöm a vízzel. Mikor már tökéletesnek láttam az időt vettem egy mély levegőt, és mikor a hullámok visszahúzódtak lépem. Szép lassú tempóban mentem előre, de nyugalmamat nem zavarta meg semmi sem. Attól rettegtem, hogy csukott szemmel a parton járkálok, és rajtam röhögnek, hogy vagyok képes így eltévedni. Emiatt kikukucskáltam, és mit láttam? Azt hogy előttem a víz, mögöttem tízlépésnyire a part. Nos, a hangulatom a tetőfokán volt, még ha emiatt az egyensúlyomat el is vesztettem, és oldalra borultam is. Az sem tudott zavarni, hogy majdnem belefulladtam a vízbe miközben kimentem a partra, mert az örömöm csodálatos volt. Még jó párszor meg kellett ismételnem ezt, mire nyitott szemmel is sikerült a vízen megmaradnom, és mire már úgymond tűrhetően sikerült megmaradnom a vízen lihegve, kimerülten, de boldogan borultam a szárazföldre, és néztem a fölöttem tornyosuló bárányfelhők hadát. Amennyiben előbb végeztem, mint a társaim megvárom, míg a másik két Djuka is befejezi, és ha nekik is megfelel, megpróbálok beszélgetésbe elegyedni velük, de a téma az mindig ugyanaz maradna nálam. A vízen járás.

Elég nagy létszámú genin csoport alakult ki itt a kikötőben. Amikor minden genin megérkezett, a tömegből egy nagyon vidám fürdőruhás kunoichi lép ki, majd fogad minket. Ha nem mondja, hogy ő lessz a vezetőnk sosem talállom ki, nincs úgy öltözve mint egy shinobi inkább turistára hasonlít. És ez a vidám kinézet, nem lehetett része sok véres küldetésben, de hát ez van geninek vagyunk. Ebben az időszakban még egy jöttment is taníthat nekünk valami újat, arrol nem is beszélve, hogy egy kezemen megtudnám számolni mennyi hasznos jutsut ismerek. Na de ennyi fölösleges gondolkodás épp elég is. ideje indulni ,és cselekedni. Megkaptuk az útbaigazítást a szállásra. A szálláson lepakoltam a cuccaim, majd a helyi ninja viseletbe öltöztem, pontosaban csak egy térdig érő gatyát hagytam magamon. Mesztelennek éreztem magam, így elrejtettem egy kunait a nadrágomban, hisz tudjuk a fegyver öltöztet. Meg nem lehet tudni miféle jószággal találkozom a mai nap. Nem szeretnék kihagyni egy jó kis vacsorát, még egy edzés kedvéért sem.
Miután végeztem visszamentem a partra ahol a kunoichi neki kezdett a tanításnak. Remek az első lépes a meditállás. Nagyon szeretem ezt a fajta edzés módot, főleg azért mert napi 12 órában ezt űzom. Na ,de a tréfát félre téve, becsukott szem aztán csendes concentrállás...
- Áhh! - sóhajtok eggyet hangosan.
Vannak jó emlékeim a meditállás kapcsoladban. Az első probálkozásom ezzel a technikával rövidke fél napos alvásba torkollott. Hát ez van. Összeszedem minden erőmet, leülök a többiek köré, becsukom a szemem, koncentrállok. Hallgatom a hullámok zaját. Felveszem a ritmusát, én vagyok a hullám. Érzem a ritmusát, ahogy szépen elcsendesül és semmivé válik. Már készültem átlépni az álomvilág csodás kapuján , amikor egy tapsot hallok. Szeremcsémre véget ért a meditállás. Sikerült átvészelnem . Nem aludtam el , ez már egy nagyon jó kezdet. Na akkor jöhet a feledat könyebb része. A part mentén egy sort alkottunk így mindenki egyszerre próbálkozhatott a vizen járással. A kunoichi möggötünk állt és figyelt. Becsuktam a szemem és chakrát gyűjtöttem talpamra, A szembecsukás résztől kicsit tartottam,de szerencsére nem tartott olyan sokáig, hogy állva elaludjak. Miután ugy éreztem kellő chakrát gyüjtöttem össze a talpamon kinyitottam a szemem, rákészültem az első lépésre,majd megtorpantam. Nem akarok első lenni. Megáltam, majd körülnéztem ,hogy hogyan megy a többieknek az első probálkozás. Ekkor jöttem rá miért is volt olyan vidám a kunoichi. Mindenk dőlt jobra - ballra, előre - hátra. Ebből ennyi elég is volt eljőtt az ideje a saját számomnak. Ettől a kis kitérőtől a talpamon összegyűjtött chakra eloszlott, így ujra koncentráltam majd miután végeztem egy határozott lépest tettem a vízbe. Lehet nem kellett volna enyire határozottan lépnem. Ahogy ráléptem a vízre rögtön elmerültem és megcsusztam, majd dobtam egy szép hasast és elmerültem. Ahogy tartottam a tó feneke felé, megpillantottam pár érdekes formájú és színű halat. Vacsora idő már nyulnék a kunaiom után, amikor bevillant az ideutunk Suial. Az egész hajóúton csak halat ettünk. Hal volt reggelire ,ebédre és a változatosság kedvéért vacsorára is. Ez az emlék elvette a kedvem a halászástól.
A második próbálkozásom már valamivel jobban sikerült. Koncetráltam, chakrát a talpra... , majd a vizre lépés. És lás csodát megáltam, egy teljes másodpercre, ekkor madarak repültek el a fejünk felett. Hát eddig tartott a nagy étvágytalanság. A hasam korgot egy hatalmas, és ahogy a korgás hangja egyje jobban elcsendesedett én is épp úgy tűntem ell a habokban. Szépen, lassan, poénosan, mint egy bohóc. Azt hiszem ideje komolyan venni a dolgokat. Ujra nekiállok a dolognak,egy kis előjáték, majd rálépek a vízre , lás csodát megáltam, ne de most lépni kéne egyet. De volt egy olyan sejtésem ha lépek egyet akkor ennek nem lessz jó vége,de nincs mit tenni, a bukásaiból tanul az ember. Felemeltem a lábam, majd megtettem a következő lépést. Igazam volt, nem kellett volna . Újra a víz alatt találtam magam. Kimászok a partra , megfordulok, majd koncentrállok. Chakrát a talpra, majd hagyom, hogy a csakra eltünjon a lábamról. Ezt párszor megismétlem a parton.
- Azt hiszem készen állok. Már betudom lőni a kellő mennyiséget , remélhetőleg most már meg is tudom tartani. - Ujra koncentrállok. chakrát gyűjtök , majd útnak indulok, és lás csodát sikerült.
- Tudok vizen járni! - kiáltok fel örömömben. Jól fog jönni ez a képesség vizimadár vadászatkor.
Egy kicsit még szaladgállok a vizen , majd miután megunnom kimegyek a partra és egyenesen a kunoichi felé veszem az irányt.
- Készen vagyok a feladattal. Van még valami teendőnk is? Vagy mehetek vacsorázni?

A vas korláton várakozva, egyre több genin jelent meg körülöttem. Természetesen ők is képzésre jöttek. A geninek között csupa ismeretlen arcok voltak. Habár a csoportban volt rajtam kívül egy-két Djuka tag is, amin, őszintén szólva nagyon meglepődtem. Azt sejtettem, hogy nem vagyok egyedül, de azt, hogy egy ilyen képzésen fogok velük találkozni, azt nem sejtettem volna. Mikor nagyjából megérkezett az összes jelentkező, egy ismeretlen konuichi fogad minket. Hosszú kék haja két részben volt összekötve, ruhájaként pedig egy egyszerű lila fürdőruha szolgált. Nagyon vidámnak tűnik és habozás nélkül a szállásra navigál minket.
A szállás egy egyszerű kis fa épületből állt, miben ágyak és bútorok voltak elhelyezve.
Maga az épület nem volt valami fiatal, de ilyen idényleges szállásnak teljesen megfelelt.
Miután mindenki lepakolt, utána visszamentünk a partra és el is kezdtük az edzést.
Az első gyakorlat meditációval kezdtük, leültem törökülésbe és a hullám tulajdonságát kellet felvennem, persze csak vizuálisan. Eleinte csak a hatalmas kék tengerre gondoltam, illetve a benne lévő halakra, növényekre. Majd ezt követően a hullám erejét képzeltem el magam előtt, ahogyan a hatalmas hajókat viszi a vízen és végül pedig elképzeltem, hogy én vagyok a hullám, én irányítom a hajókat, és hogy senki nem tud megállítani. Ez a meditáció körülbelül
fél óráig tartott. Ez idő alatt teljesen fel tudtam venni a hullám ritmusát. Szívem erősen vert és egyfajta különös erőt éreztem a chakrámban. Miután felálltunk a homokos partról, mindenki egy sort alkotva felállt a tengerrel szemben. A vízen járás lényege a megfelelő chakra irányítása a lábba. Ha túl kevés, akkor nem fog minket megtartani, viszont ha túl sok, akkor pedig konkrétan felfog „robbanni” alattunk a víz. Ezt a technikát, márt jól ismertem hisz márt meg tanították. Ahogy körbenéztem a genninek csupa vizesek voltak, és folyamatosan követték el a két legnagyobb hibát, mégpedig vagy a túl kevés, vagy pedig a túl sok chakrát irányítottak a lábukba. Arra még én is jól emlékszem nekem sem ment először, sokat időt bajlódtam vele. Miután elegendő chakrát vezettem a végtagomban, és éreztem, hogy ennyi elegendő lesz ráléptem a vízre. Sikerül, de hát ez nem nagy kunszt volt. Miután felálltam a vízre egyet bólintottam, a hölgy felé jelezve, hogy én kész vagyok.