Getsugakure-Taktikai bázis

Valami van a levegőben. A nagy tervezgetést valami furcsa dolog szakítja meg. A gyülekező tömeg, a bámuló népség úgy tűnik nem miattuk toporog a parton. A vész érzése megülte Ame szívét, és úgy döntött, mielőbb el kell húzniuk onnan, de épp-csak visszafordult volna Tenshihez, mikor a lány megszólalt, mikor hatalmas fényesség kerekedett, s ellopta a szeme világát.
-Uh!-alig-valamivel a robbanás után szökött ki ajkain a hang, pisklogva próbálva valahogy visszanyerni a látását. A robbanás hangja jóval nagyobb bajt sejtetett, mint ami ellen kiállhatnának, de a csak lassan visszatérő látásával mégis korai lett volna a semmibe menekülni. A robbanás szele végül megcirógatta az arcát, de nem kellett hallania a káromkodásokat ahhoz, hogy tudja, nagy rombolást okozott. Ahogy megragadták, nem ellenkezett, belesimult Tomoko mozdulatába és vitte tovább, a fedezékig, a srácot használva a saját szeme helyett.
-Yoru!-még a macska után szólt, aggódva, és megkockáztatva az emeltebb hangot. Nem tűnt olyannak a helyzet, amiben a morajokba, káromkodásokba vesző hangja nagyobb érdeklődést keltsen. Már tisztult a látása, mikor a párduc puha bundájába túrva magához ölelte átvészelve az első hullámot a fedezék mögött.
-Köszönöm Tomoko.. Meg.. kell találnunk Kodomoékat!- hálás szívvel, a zoknijába pirulva mondott köszönetet, majd kilesett, hogy lássa a helyzet valódi állását, és szinte végszóra befutottak a családtagok is.
-Itt vagytok! De jó, hogy megtaláltatok!- egy pillanatra kibújt a lányból az őszintén örülő gyermek aki nem is olyan régen a Holdba érkezett, majd szinte azonnal el is illant. A háborús helyzet nem hagyott teret az ilyen felhőtlen örömnek. Ame lenyűgözötten bámulta ahogy Kodomo valami nagy és szőrös dolgot idéz meg, és felpakolja rá a srácokat, maga mellett tartva Tenshit és őt. Valahol halványan mindig is sejtette, hogy a megközelíthetetlennek tűnő testvér igazán rajong a női társaságért... Aztán parancsot kaptak, és Ame bólintva helyezkedett el máris Kodomo mellett.
-Igenis bátyus!- arca komoly és elszánt volt. A srácok a szőrös lényen már kifelé tartottak, ők viszont alaposan a sűrűjébe keveredtek. Nem olyan helyzet volt, ahol bárki másra számíthattak volna.. se akkor ha álcában tevékenykednek, se akkor ha a saját alakjukban. Az előbbiben talán a táborosok nem nagyon foglalkoznának velük, bár egy ennyire zűrzavaros helyzetben ez sem volt biztosított, az utóbbiban lehet hogy mindkét csapat megpróbálná felprédálni őket. Olybá tűnt ide gyors láb és sok szerencse fog kelleni, és épp ezért hálás volt, amiért Yoru mellett nap mint nap próbára tette az ilyen jellegű képességeit. Úgy tűnt azonban, hogy Kodomo inkább a kivárásra játszik. Ame úgy gondolta, valamit tervezhet, ezért inkább szemügyre vette, hogy a közelben van-e valami megfelelő, védhető hely. Közben fél füllel Tenshire figyel. Nem gondolta volna hogy ilyen hátulütője van a képességének.. Így már majdhogynem feleslegesnek tűnt, hogy utána tud keresni az embereknek.. Ame egy lemondó sóhajt hallatott. Innen Kodomo döntése, hogy mit kezd Tenshi képességével, ám ha talál egy jó helyet, mindenképp felhívja rá Kodomo figyelmét.
Aztán Yoru felmordult, és ő is a furcsa madárra kapta a tekintetét, ami máris egy jutsu szavait sivította, füsttel borítva be a környéket, hogy egy furcsa, de annál megkapóbb jelenségnek adja át a helyét. A semmiből előbukkanó hősként egy teljesen idegen férfi állt előttük, Ame zavartan kapott egy kunai után, noha az vajmi keveset számíthatott egy ilyen alak ellen, és az a féloldalas mosoly, azok a lebbenő fürtök mind furcsa érzést keltettek benne, melyek miatt nem szívesen állt volna ki ellene. A fickó jókedélyű szavai végül teljesen elgyengítették, a kislány közel állt ahhoz, hogy elolvadjon e nagyformátumú személyiség láttán. Aztán az egy hullát dobott eléjük... meglehetősen furcsa gesztus volt, ha romantikus akart lenni, de a fehérruhás hős képéhez is furcsán illeszkedett az ilyen nyugodt célzatosság. Ez egy pillanatra felborította a totális lenyűgözöttséget, egyúttal azonban egy egészen új gondolat lopta magát a fejébe. Talán Djuka Gemu, Ame apja lehetett hasonló a harctéren.. Igaz a lány soha nem látta az apját csatában, és ez a fickó is szívélyesebbnek tűnt, mint apuci, mikor valami komoly dologról van szó.. a csodálat mindenesetre a hulla ellenére már megszületett Ame pici szívében, és boldogan szemlélte a férfi mosolyát, még ha az a csata iránti elragadtatás miatt is ült az arcán.
-Bátyus.. ki ő?- szinte csak tátogta a kérdést, nem akarta megzavarni a férfi nagy bemutatóját, de ebben önző indokok is voltak. Egyszerűen látni akarta mire képes... a férfi jött és győzött, Ame pedig szinte mindent elfelejtett, ami addig történt, a világ a jelenre szűkült, a csetepatéra melyben a fehérruhás hős szinte ragyogott. Ahogyan ez a hős felvetette hogy csatlakozhatnak, a lány lelkesebbik énje szinte azonnal bele akarta vetni magát a kalandba e férfi oldalán, az okosabbik pedig legalább kicsit próbálta húzni az időt, mielőtt a lány harmatgyengén a halálba szaladna.
-Szívesen segítek!- bukott ki belőle, bár hogy miben is tudna, az remek kérdés volt.. nem is kezdett még bele, csak figyelte, ahogy a férfi támadásra indul. Kodomo valószínűleg úgys tiltakozni fog, hiszen minden testvér óvja a Djukák Szelíg Virágát, és talán a testvér erélyessége elég lesz, hogy a jobbik eszére hallgasson.. Végül elhangzott a név is, amit új bálványának adhatott, s nem is állhatta meg, hogy ne próbálja ki a saját hangján.
-Soro Mester...

A tábort megtámadták, mi meg két tűz közé szorultunk. Én magam belevetettem volna a harcokba magam, de Kodo a vezetőnk más szerepet szánt nekem. A tábor közepén lévő kastélyba küldött, hogy elhozzam a báró testét. Elindultam a helyszínre, közben néhány rám támadó alakot levágtam. Valahogy sikerült átverekednem magam az embereken, majd a kastélyba is megtaláltam a testet. Legszívesebben elpecsételtem volna, de nem igazán volt nálam tekercs, így hát muszáj volt vállamra venni és azzal kimenni. A testtel valamit kezdenem kellett, így most is a feldarabolást választottam volna, de rá kellett jönnöm, hogy bizonyítékot nem semmisítünk meg, így inkább próbáltam az épületeket takarásában a néma gyilkolás technikájával minél csöndesebben akarok visszatérni Kodohoz. Átadom neki a testet, majd követem a táborig futva. A taktikai bázison átadtuk a testet, majd közöltük, hogy háború van.

Visszatérve a daymiohoz átvettem a felszerelésem, majd megköszönve a megőrzést, egy boltot kerestem, ahol a küldetésért kapott pénzt úgy költhetem el, hogy abból csak hasznom származzon, hiszen túl sok fegyverem volt és kellett mind. A boltba vettem néhány dolgot, majd a vásárolt utazó köpenyben és az arcomon lévő maszkkal kiléptem.

//Változások:
amit vettem:
Egy utazó köpeny, benne tekercs tárolására alkalmas zsebek, angyalt ábrázoló egyszerű maszk, egy doboz fogpiszkáló, 4 tekercs, 3* 10m drót

tekercsek tartalma:
1. tekercs: 19 kunai, 11 shuriken
2. tekercs: 15 senbon, 3 tanto
3. tekercs: 2 katana, wakizashi, 3 tanto
4. tekercs: elsősegély készlet, sminkkészlet, 2 fejpánt, mérgek

Amit eladtam: 1 széles övtáska, shurikentartó

Ami elől maradt:
hátizsák, 2 ninjato, láncing, két alkarvédő
széles övtáska: 5 kunai, 10 shuriken, 5 füstbomba, reszelő, fenőkő, 10 senbon, kés, szike, fiola víz

Pénzmozgás: 400 ryu//

Soroshima Mester minden egyes mozdulata lenyűgözte a széplelkű lányt, még ha olyan borzalmas sebeket osztott is. Ahogy korábban Tomoko, úgy most ez a férfi csalta elő személyiségének egy eddig nem ismert, más szeletét, és érte még tökéletesebb kis ninja akart lenni, elfeledve egy időre azt a morális gátat, ami egyébként szenvedésre kárhoztatta volna. Szóval Yoruval próbálták jobb belátásra késztetni azokat, akik nem futottak elég gyorsan pusztító Soroshima útjából. A párduc üvölése, karmosan odasózott pacsija, és a lány kunai-a a maga kis szintjén egyaránt jól szolgálta a kijutást. Kimelegedve, lihegve, fáradtan, mégis boldogan állt meg végül a férfi mögött, akit kimondatlanul máris kinézett mesterének. Élvezte hogy a társaságában lehet, de egyúttal nagyon vágyott is arra, hogy elismerje, elfogadja. Egy pillanatra Kodomora nézett, a nagy bátyóra, és szemének cinkos csillogásából, a bele költözött életből talán a srác már sejthette is, milyen furcsa gondolatokat forgat a fejében. Végső soron a bátyó bemutatása adott esélyt a lavina elindulásának, mely a Soroshima csodálatból fakadt, nem mintha neki szégyenkeznie kellett volna. Ame nem csak Soroshimát követte végig a kitörés során, hanem néha a bátyóra is pillantott, ugyancsak lenyűgözve, főként mikor tűzgömböt idézett.
Mindenesetre úgy tűnt, visszaérve a bázisra, túl vannak a javán, és jól esett a leányzónak a pihenés.
A kaland végül jó véget ért, a Báró legyőzetett... Egyedül az ismeretlenek támadása borított árnyékot a sikerre, s most hogy kifújta kicsit magát, Ame aggódni kezdett. Nem az esetleges támadás miatt, hiszen itt volt a fehér ruhás hős, hanem a Hold egészéért. Szeretett volna már most erős védelmező lenni, hogy ne a nála nagyobbaknak kelljen megvédenie új otthonát. De úgy érezte, a család körében lassan halad, és örökre a kicsi testvér szerepében ragadhat Bármennyire is szerette őket, lopva fel-felpillantott Soroshimára, és azon gondolkozott, hogyan érhetné el, hogy felfigyeljen rá, hacsak eddig nem tette. Rá az apróságra. Ahogy kézhez kapta a meglepően nagy összeget, egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy talán azzal kellene megoldania a dolgot, de aztán arra juttt, hogy egy ilyen csekély összeg nem mozgathat egy olyan hatalmas hőst..
S mire e gondolat végére ért, szinte máris ott voltak a nagypapinál, s nem tudta elnyomni a boldog mosolyt, ahogy a karjaiba kapta az öreg. Élvezte, határozottan élvezte, hogy büszkévé tette, és hogy a családi kapcsolatok ilyen szembetűnő, szívmelengető demonstrációját tapasztalhatta meg. Ez többet ért minden dicsőségnél, és elfeledtette a bánatot. És a hír a nagypapa új pozíciójáról még büszkébbé tette a leánykát.