Tengerpart

És kész! Egy gondolattal nyugtázta a lány az első csata lezárását. Ajkán finom mosoly játszott, noha tudta, a  háború messze nem ért véget. Gyorsan el is tüntette ezt a mosolyt, s most hogy alkalom adódott, kicsit utat engedett a kételyeknek, hogy átrághassa magát rajtuk.
-Üdv itt. Reméltük, hogy gyorsan ideértek. Azonnal meg kell béklyózni őket. - pillantott az érkezőkre, ám tekintetét nem merte s nem is kívánta soká elszakítani az ellenfelekről, s ha lehetett bekapcsolódva a munkába magához vett pár hasznosnak tűnő dolgot a foglyoktól. Gondolataiban mindeközben újra pörgette a csatát. Gyorsan ment minden. Nagyon gyorsan és nagyon sikeresen, komoly sérülés okozása nélkül. Kodo bátyó máris azon munkálkodott, hogy az egyetlen elmenekült ellenfél nyomára bukkanjon. Ezek szerint ezek itt minden bizonnyal annak a fickónak a menekülését akarták. Ha ennyire egyszerűen áldozták be magukat érte, az valószínűleg két dolgot jelenthetett: egyrészt az a fickó a nagy terv szempontjából kulcsfigura, másrészt pedig biztosan számíthatnak rá, hogy ki fogják szabadítani őket, ha nem is azonnal, elég korán ahhoz, hogy ne unják el magukat és ne kelljen tétlenül ücsörögniük azt kockáztatva hogy túl sok információt szednek ki belőlük. Ezek itt további harcra készülhettek, a kérdés csupán annyi volt, hogy míg arra sor kerül, mennyi információra próbálnak majd ők maguk szert tenni, s megpróbálják-e a várost belülről megtámadni. Kodomo kérdésére a lány mégis elmosolyodik.
-Nem futhat messzire. Előled nem. A Hold akarata elől nem. - de a jövő helyett a jelenle kellett most figyelni, és a foglyokra.
-Kodomo. Tennünk kell róla, hogy ezek itt nyugton maradjanak...  ha lehet ne is tudjanak magukról, míg nem szükséges. - Bátyjának voltak ilyen képességei, a felmentőseregnek valószínűleg nem. Ezúttal szánt rá időt, hogy jobban megnézze őket. Találkozhatott már velük, de ezúttal nem volt biztos magában. Talán mert túlságosan nyugtalanította a gyors siker.
-Akiya, különös figyelemmel bánjatok velük, és szeparált helyet kell hogy kapjanak. Mindegyikük harcképes, így ki kell zárnunk az együttműködésük lehetőségét. -s persze még valami eszébe jutott.
-És ha van nálatok robbanójegyzet, kérnék belőlük. A küldetés után természetesen megtérítem, de most nem úgy tűnik, hogy alkalmam lesz feltölteni a készleteket. - Kodomo beszéde ismét mosolyt csalt az arcára. Szép szavak nélkül is kész volt követni őt, és síkra szállni érte, de ezek a szavak igazán illettek a bátyjához.

//Egy kis elmaradásom van, így visszafelé is reflektálok és addig írom meg, ahol jelenleg vagyunk, mivel lemaradásban vagyunk és nem is én vagyok a vezető, így a jelenbe csak annyira szólok bele, hogy visszaérek.//

A levelem már elment és ha csak valaki nem szúr ki egy teljesen átlagosnak kinéző fekete madarat, akkor a levelem simán megérkezett a városba vagy úton van még, bár a korábbi levelemről nem tudok, hogy időben odaért-e a megfelelő helyre. Nem számít, az nem volt annyira fontos, ez a levél sokkal fontosabb, mint a korábbi. Nem sok időm maradt azon filozofálni, hogy vajon a levéllel mi a helyzet, mert a miénk is gyorsan változott. Ugyan számítottam rá, hogy nem lesz nyugis küldetés és be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Mivel nem tudni, hogy mi történik a városban többed magammal Kodomo parancsa szerint visszavonutunk, míg ő ott maradt harcolni. A robbanást még hallottam, de már nem jelentett veszélyt ránk nézve. ~Vajon ki robbantott?~ Nem féltettem Kodomot, hiszen jounin, a falunk elit ninjája. Mire megérkeztünk a városba, hogy kiderítsük, hogy a levél megérkezett-e és az erősítés elindult-e, már csak annyit kaptunk válasznak, hogy igen. Nem tudom, hogy a többiek mnt döntenek, de mivel nem akarok lemaradni a folytatásról, így elindulok vissza. A helyszínen már több és erősebb shinobi is várakozik, némelyik még csak ránézésre is erőben elhagyhatta Kodomot. Így biztos lesz esélyünk a tábor ellen, mert nem csak genninek vesznek részt a csatában, bármennyire is eltökélt genninek, hanem több harcedzett, sokat látott shinobi, akik nem csak az erejükkel támogatnak minket, hanem tudásukkal, harci tapasztalatukkal és a vezetésben szerzett ismereteikkel is. Így nem kell attól félni, hogy esetleg Kodomo magára marad a döntésben, hanem kérhet segítséget, nem mintha mi ne segítenénk, de mégis más, ha valaki nála erősebbtől és tapasztaltabbtól kap tanácsot.

Kodomo tekintete még mindig a tengert szemléli, miközben fejében újabb tervet próbál szőni. Szerencsére nem csupán a Djuka klán, hanem Getsugakure, valamint a Kami no Yuugen is erősítést küldött, erősítve a jounin csapatát. Kodomo ugyan örült a segítségnek, saját maga is beismerte, az új Tábor túlságosan nagy falat számára. Most mégis, kissé fél, hiszen sokkal több emberért felel. Felelőséggel tartozik az országának, s a Nemzetközi Békeszervnek is. Nem okozhat csalódást senkinek. S meg kell óvnia a hazáját.
~Nézzük akkor…Mindenképp át kell vágnunk a tengeren, a Burakkuma pedig nem lehet messze innen. Valamelyik szigeten állíthatták fel az új tábort. Szükségünk lesz egy hajóra. És két csapatra… - Kodomo végigmérte az előtte sorakozókat. Majd a kikötő felé tekintett. Hajót keresett. Olyat, méreteiben nem nagy, de ha szükséges, elbír jó néhány embert. Szükség lesz rá, ha a Tábort kiürítik. Kodomo lassú sétába kezdett fel s alá.
- Milyen információkat tudott meg a vezetőség? – kérdezi Kodomo elsőként a három ismeretlentől. – A táborban fogvatartottak száma, és a becsült ellenség száma lenne fontos igazán. – amint választ kap, tovább mérlegel, s a fogvatartottak számát elbíró hajót keres. Ha talál ilyen hajót, Ame felé fordul, majd kezével a távolba mutat, a kiszemelt hajó felé.
- Húgi. Ha jól tudom, te el tudsz vezetni egy nagyobb hajót is, ugye? Szükség lesz a tudásodra. Szükség lesz rád, hogy elvihessük az embereket a szigetről. Szükségünk lesz a hajón még egy… - keresi ekkor másik testvérét szemeivel. Lila szemei megakadnak Narahikon… - Egy orvosra, aki ellátja a bántott és sérülteket, legalább amíg a városba visszük őket. Tomoko, a te feladatod marad, az üzenetküldés, mely létfontosságú lehet a későbbiekben. A hajón maradsz te is. Matabi-sama. – figyelme ekkor az idős férfi felé terelődik. Ugyan nem ismeri a férfit teljesen, mégis, most saját belátása szerint kell döntenie, s jelen helyzetben így találja a legmegfelelőbbnek. – Önre is a hajón lesz szükségünk. Védelmeznie kell a hajót, ami a Tábor utáni kulcsfontosságú jármű és az egyetlen menekülési lehetősége lesz a küldetésünknek. Ön tapasztaltnak és sokat látottnak tűnik, fizikai felépítése pedig arra vél következtetni, nem szenvedett edzésben és harcban hiányt a múltja. Ön lesz a hátvéd, aki őrzi a Menekítő csapatot és védi a menekülési útvonalat. Ugyanez vonatkozik Akiyara is részben. Te és Matabi lesztek a tábor és a hajó közötti úton, és őrzitek a menekülési utat, kísérve a rabokat a hajóig. Egyelőre nem tudom, mi fog ránk várni a táborban. Szükségünk lesz két erős oszlopra,melyek támaszt adnak a küldetés sikeréhez. 
Ekkor Kodomo ismét a tenger felé tekint. Shirokage a vállán ül még mindig, hosszú karmait néha megélezi a jounin lilás vértezetén. A nőt nézi, kit a Kami no Yuugen küldött. Kodomo még sohasem látta őt a gyűléseken, sem pedig a menyétek falvában.
- Szükségem van minden ismeretre, hogy sikeresek legyünk. Makoto, kérlek, avass be minket a képességeidbe. Erőd,bár nem vagyok szenzor,mégis érzem, kiemelkedő a csapaton belül. Nagy szükségünk van a nagy harcosokra, ha győzni akarunk. Márpedig győznünk kell.
- Aki nem hallotta a nevét, pedig velem jön. Nem tudunk sokat a táborról, így csupán az előző tapasztalataiból beszélek. A tábor egy zsúfolt kisvárosnak tudom titulálni. Épületsorok, ellátmányozási és fegyverzeti raktárak, katonai szállók, börtönök, és irányítói központok. Mind mind egyetlen nagy gépezet, tele szűk folyosókkal. Nagy valószínűséggel egy szigeten található, mely még ideálisabb az ember csempészek számára, ugyanis így távolabb vannak a civilizált városoktól és a vezetői érdekszférától. A Támadó csapatba Akana és Shizuna, a két vízspecialista lesz mellettem. Makoto erejére is szükségünk lesz, ha be akarunk jutni. Nem hiszem, hogy a védelmükön alábbhagytak volna. Sőt…félek, az őrség létszáma sokkalta nagyobb lesz az előzőnél. S akkor is egy kész hadsereggel néztünk farkasszemet.
Kodomo megalkotta hát a két csapatot, melyen akkor korrigál, ha a két ismeretlen suiton specialista közül egyikük orvos, abban az esetben Matabit veszi a Támadó csapatba.
- Akkor, most, hogy ezzel megvolnánk, induljunk.
Kodomo a még egységes csapat élén indul a kikötőbe, s a lehetőségekhez mérten sétál a lehető legideálisabb hajó kapitányához.
- Uram. A hajóját le kell foglalnunk, nemzetközi küldetés céljából. Természetesen a megfelelő anyagi támogatással, mely a hajó árának kétszeresét jelenti. A Djuka klán megtéríti önnek a hajót, amennyiben együttműködik. Életekről van szó, úgyhogy kérem, működjön együtt.
Remélhetőleg Kodomonak sikerül valahogy megtárgyalnia a férfival, s ha netalán Húginak a hajó túlságosan is nagynak bizonyulna, így folytatja.
- Amennyiben a legénysége a segítségünkre lenne, s segítenék a Hold országának az embercsempész banditák elleni hadjáratát, nagyban lekötelezne. S természetesen nem feledkezem meg a megfelelő honoráriumtól. – ekkor oldalához nyúl, s egy zacskót vesz elő.
- Előlegben harminc, ha pedig visszatértünk, további 70 a segítségért.
Remélhetőleg nem a legfukarabb hajókapitányhoz indult Kodomo, s sikerrel is járnak, valamint egy egész legénységgel együtt indulhatnak meg. Miután mindenki elfoglalta a helyét, Kodomo a kapitány mellé állva adja ki az indulási parancsot.
- Tomoko. Küldj még egy levelet a központba. Egy sürgősségi orvosi osztag készüljön fel a sérültek azonnali ellátására, amint a hajó visszatér a kikötőbe. - A hajó pedig elindul a közeli szigetek felé, vagy esetleg ha a vezetőség megtudta a Tábor pontos helyét, célegyenesen a megadott koordináták felé.
Ha megközelítették a szigetet, akkor a Támadó csapat /ha van kapitány, akkor Húgi is/ a vízbe vezényelve közelíti meg a sziget egy fásabb, takarásban lévő pontját,majd felkutatják a területet. Oda fog a hajó kikötni. Kodomo egy másolatot hagy magáról.
- Ha azt az üzenetet kapjátok, hogy induljatok, akkor feltétlenül indulni kell. Tomoko ebben az esetben vidd hírül a Holdba az érkezést, hogy legyen idejük felkészülni. nem tudom, mennyi sérülttel kell számolnunk, és nem kockáztathatjuk, hogy a hajót elfoglalja az ellenség. Ha a túszok itt vannak, induljatok, mi majd utánatok megyünk. Ne várjatok. Mindenki kész? Akkor indulás – adja ki az utasítást a jounin,majd elsőként ugrik a vízbe, elsüllyedve benne, a a Mizugakure no jutsu segítségével szinte láthatatlanul közelíti meg a partszakaszt a hullámok kíséretében.
 
Összefoglalva a két csapat:
- hajón maradt, védelmi csapat: Matabi /amennyiben nincs orvos/, Tomoko, Narahiko, Kapitány /vagy Húgi/, Akiya
- Támadó osztag: Akane, Shizuna /amennyiben egyikük sem orvos/, Makoto, Húgi, Kodomo

A köszöntések után, beleértve a takigakurei segítséggel való megismerkedést, bemutatkozást is, a robbanójegyzetek is befutottak.
-Hálásan köszönöm- vette át Munfu egy mosoly kíséretében őket, s az elhasználtak korábbi helyére tette őket, hogyha kell, kéznél legyenek.
-Hozzájuk készülünk. Igaz? -pillantott a bátyjára, s kérdése sokkal inkább hangozz állításnak, mint olyasminek, mely megerősítést vagy cáfolatot vár, majd tekintete visszatért az újdonsült társakra.
-Nos először is összegezni kellene minden rendelkezésre álló információt. - mohó, ámbátor hűvös kíváncsisággal vágyta magáénak tudni a falu által megszerzett tudást. Neki magának is lett volna néhány ötlete, hogy hol érdemes a keresést kezdeni, hiszen jól ismerte a Hold partvonalát, vitorlás útjainak hála még jobban, mint azok, akik csak a szárazföldön látták, de ez a tudás, ha valóban jól behatárolták már, merre kell keresni az ellenséget, inkább a megközelítésnél lehet hasznos. És persze nem árt tudni, azt sem, milyen hajóval közlekednek, hiszen a merülés is meghatározza a lehetséges célterületet. Egy pillanatra felrémlett a lányban, hogy az ellenség ha nem kíván a parton vagy annak közelében feltűnni, akár kisebb flottát is működtethet, egy nagyobb hajót, mely a központot jelenti, és kisebbeket, melyek a gyors mozgást szolgálják, de ezt a gondolatot kisöpörte a fejéből. A hadi és kereskedelmi hajók útvonalai miatt túl feltűnő, túl költséges lenne, jobb megoldás valamelyik lakatlan sziget. Ezek alapján mindenképp szükségesnek látta a Hold jelenlegi információjának összegzését. Szerencsére bátyja is hasonlóan gondolkozott.
-Nagyobbat igen, nagyot nem. Kis és közepes vitorlásokkal van tapasztalatom, ezeket egyedül, vagy néhány segítővel könnyen lehet irányítani, így azt könnyedén meg tudjuk oldani, hogy eljussunk a célterületre egy ilyennel, de egy nagy hajó irányítása csak képzett matrózokkal lehetséges. Javaslom, hogy a mentésre riasszunk néhány vállalkozó szellemű kapitányt, ha nincs a csapatban olyasvalaki aki elég tapasztalattal bír egy ilyen hajóhoz. A kapitányok ebben az esetben biztonságos távolságban várakozhatnak, és nincs szükség másra, csak egy megfelelő, tengerről is jól látható jelzésre, tűzre, villámra, vagy valami hasonlóra, hogyha befuthatnak a foglyokért. - válaszolt. Ezúttal úgy tűnt számára, hogy hátrányt jelent, hogy a vitorlázás csak hobbi maradt számára, s nem mélyítette tovább tudását, hogy akár hadihajókon is tapasztalatokat gyűjtsön. Pedig ez a tenger szerelmesének olyan kézenfekvő lenne, hogy e pillanatban a lány bánta, hogy nem tette meg eddig. 
- Ha menekülésre kerül sor, talán érdemes lenne a várakozó hajókat is felszerelni valami védelemre alkalmas eszközzel. Fa hajókon senki sem szereti a tüzet, de előállítható anélkül is füst példának okáért, amivel leplezhetővé válnak a vonalaink. -elméje követte testvére szavait, hogy ötletekkel gazdagíthassa azt. Remélte, hogy bátyja ennek a lehetőségnek az előnyeit is mérlegeli, s nem hagyja hátra a hajón, mikor a küzdelemben szükség lehet rá. Ám ha ez a végleges döntés, nincs mit tenni, olyan hajó kell, amit még képes elnavigálni.
- Szívesen segítek a megfelelő hajó kiválasztásában – tette hozzá, bár még eközben is kételkedett abban, hogy Kodomo bármely kapitányt rá tudná venni, hogy a hajója nélküle fusson ki, nem számít hogy állami küldetésről, és teljes költségtérítésről van szó, s ha a hajó méretes, nos a legénység sem marad a parton.. Jól ismerte a matrózok viszonyát a hajóikhoz, mely több volt, mint egy puszta tárgy iránti praktikus ragaszkodás; A hajó az szerelem, mely egy életen át, s azon túl kísér. Persze ő maga sem tartotta volna más körülmények között szerencsésnek a civilek bevonását, de egy hajó szinte egy külön állam, amit a szárazföldiek ritkán értenek. S épp emiatt, ha szükséges, beveti ismeretségét, hogy a megfelelő hajót alkalmazhassák a küldetésre, s ha megvan, egy gondolatra még megállítja a bátyját.
-Ha úgy alakul, hogy gyorsan kell távoznunk, mi a terved a civilek hajóra juttatására? Ölben nem cipelhetjük fel őket, s vajmi kevésnek tűnik rá az esély, hogy könnyen behajózzuk őket csónakokkal, vagy bármivel. Nagy merülésű hajóval pedig lehetetlen lesz megközelíteni eléggé bármely partot… - Mikor végre kifutnak, a  hajó orrában áll meg. Nézi, s élvezi a végtelen kékséget, majd néhány percnyi tiszta öröm után tekintete keményebbé válik, s a horizonton a lehetséges céljukat kezdi fürkészni. Ha azonban övé a kapitányi szerep, akkor a kormánynál helyezkedik el, s Yoru a hópárduc lesz az őrszem az orrban.
Amennyiben megfelelő távolságban lehorgonyoztak, s a partra lépőkkel tarthat, nem késlekedik, bár óvatosan kezdi meg az ereszkedést, és lép le a vízre. Noha volt már rá példa, hogy alkalmazta, s ezerszer kapcsolatba került a vízzel, ráadásul jóval magasabb szinten állt már, így nem kerülhetett sok energiába, sosem jutott idő rá, hogy a vízen járást és a falmászást felvegye a repertoárjára. De ez most jó időnek és helynek tűnt, hogy egyszer s mindenkor elűzzön mindenféle bizonytalanságot, s megindulhasson a Kodomo által kijelölt partszakasz felé, és Yorut sem hagyja hátra, ha másnem fegyverként rögzíti a hátán míg kiérnek.

//Gratulálok, sikeresen eljutottatok az embercsempész szervezethez. De a java még csak most jön. A győzelemhez fokozott figyelemre és kellő kíváncsiságra lesz szükségetek! Fáradjunk át végre a fórumkaland topicjába. Határidő: október 16. éjfél.//

//Előzmények//


Ahogy végig gondolom az életem és az élményeket, amiket az elmúlt pár évben átéltem, szinte már röhejesnek tűnik, hogy ennek itt és most lesz vége egy ilyen elnyomott, szinte szánalmasnak nevezhető, még gyermeknek tekinthető shinobi társam keze által. Jó pár sokkal, de sokkal veszélyesebb szituációt éltem már túl, hogy ennyire röhejes véget érjen. A gyereken is látszik, hogy tudja, hogy az, amire készül az nem vezet jóra, mégis a valahova tartozni akarás tinédzserkori betegsége talán erősebb annál, hogy ilyen "butaságokkal" foglalkozzon. Aztán mégis, a lelkiismerete nyert. Hallom, ahogy a fém kunai pattan a földön és a srác sirásban tör ki. De társai jóval eltökéltebbek a halálomban. Arrébb rúgja a srácot, felkapja a kést és megindul felém. Merengésemből az a felismerés ébreszt fel, hogy a levegő eddigi sós, friss illata megváltozott. Már szinte folytogató szag. Talán mert én vagyok a legmesszebb a bejárattól, igy még látom, ahogy a szobában lévő rosszakaróim összeesnek, majd nem sokkal később én is eszméletemet vesztem. Fogalmam sincs, hogy ki is a megmentőm, de hát ájultan az ember nem gondol ilyenekre. A miért amúgy is lényegtelen, amig élek, addig igazából hálás lehetek valakinek, ha megment, még akkor is, ha csak véletlen egybeesés vagyok. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el a megmentésem óta, bár már sötétedik. Nem tudom, hogy hány ilyen fiatal lehet még a világban, aki hasonló elnyomástól szenved, de soha többet nem akarom, hogy látnom kelljen ezt. Az öklöm megfeszül, majd elernyed. Hogy lehetnek ilyen ninják, akik a saját falutársait molesztálják, csak azért mert erősebbek és miért nem tesz valamit a falu és az ország, hogy ne történhessen ez meg? Valamit tennem kell, hogy ez változzon, mert nem elég, hogy az emberek háborúznak egymással, mert az országok vezetői egymásnak eresztik őket különböző okokból, de hogy valaki önszántából bántsa a társát? Ezekkel a gondolatokkal indultam el az orrom után vissza a faluba.

//Genma- Egy mester útja//

// Akira – Egy mester útja... //


Lassan, de biztosan haladsz a lábadon a falu felé, fokozatosan távolodva a tengerparttól. Ahogy távolabb kerültél a pálmafák árnyékától egy pillanatra meg állsz és visszatekintesz a kék tengerre, a lenyugvó napra. Azt kívánod bárcsak ebben a pillanatban maradhatnál örökre, hiszen most minden békés, minden nyugodt és mindent olyan könnyűnek érzel. Szép lenne, ha minden ilyen tökéletes lenne, mint ez a pillanat. De az élet nem egy habostorta. Ahogyan egy bölcs is megmondta: „Az élet olyan, mint a kürtös kalács, bár nekünk a lyuk jutott a közepéből.”
Visszatérve gondolataid békés világából a valóság zord és rideg arca köszön vissza neked. Újra zavarosnak érzed a gondolataidat. Nem tudod pontosan mit is kellene kezdened a világban kialakult káosszal. Kezdetben mit is tudnál kezdeni a falun belül kialakult bűnözéssel, a fiatalok jó útra terelésével és a káosz szinten tartásával. Rengeteg megválaszolatlan kérdés, amire a választ csak te tudod. Rendelkezel-e bármilyen olyan tudással, ami segíthet a világot jobb hellyé tenni? Tedd hát fel magadnak a nagy kérdést: Mit tud tenni Akira a világért?
 
// Kedves Akira! Az izgalmasabb együttműködés véget kérlek egy kicsit több önálló cselekedetet vigyél bele a posztjaidba. A koncepció a te fejedben van én csak az ehhez vezető úton kísérlek el téged, a meghatározó lépéseket neked kell megtenned! Következő posztodban kérlek részletezd, hogy Akira mit gondol a kialakult helyzetekről, és mi az, amit tudna tenni ellene. Időközben valószínűleg ez idő alatt rád fog esteledni. //

//Genma - Egy mester útja//

A világ nyugodt, legalább annyira, mint a lelkem viharos. Ahogy a tengerre nézek, visszaemlékszem arra a jelenetre, ahogy végig kellett néznem, ahogy a kirigakurei hajó maga alá gyűri a tehetetlen társamat. Kivánja a bánat, hogy itt legyen. Otthon akarok lenni a családommal. Kiesve a tökéletes borulátás pillanatából rá kell jönnök, hogy a valóság még inkább szomorú. ~Hogy lehet, hogy egy város vezetősége hagyja, hogy a ninjái saját maguk között is ellenségeskedjenek?~ Mármint értem, hogy a barátságos versengés még elfogadható, hiszen arra sarkalja a résztvevőket, hogy jobbá válljanak, de az, hogy valaki gyilkosságot vár el a társától, az nem igazán. Bár jelenleg van ötletem, hogy mit tudnék tenni a világért, de sötétedik és majd holnap. Mindig csak a holnap. ~Vajon hány olyan ötlet tünt el a történelem folyamán, ami jobbá tehette volna a világot, mert valaki mindig azt mondogatta, hogy "majd holnap"~ Nem, ez nem lesz egy újabb ötlet, ami csak a világnak lett elmondva, de soha nem valósitották meg. Elmélázva az előbbi emléken, majd a valóság szörnyűségén éppen csak kikerülve egy pálmafát, hogy ne menjek neki. Szinte futva indultam haza. A falu határánál kicsit lelassitottam, majd köszönve az őröknek tovább mentem egyenesen haza.
Otthon már nem igazán vehettek észre, mégis éreztem, hogy anya és Kanami is tudják, hogy valami feldúlt, pedig teljesen nyugodtnak tüntem. Arra számitottam, hogy Moon-t nem tudom átverni, bár titkon reméltem, hogy legalább a család emberi tagjai nem vesznek észre semmit. Egyből jött a család, hogy merre jártam, mert már késő van, de nem sokat kérdezősködtek, mert finoman jeleztem, hogy előbb lezuhanyoznék. Igy is tettem, majd leérve anya egy tál meleg levest és némi ételt rakott elém. Nem nagyon kellett kérni, hogy egyek, szinte csak nyeltem az ételt. A fejembe egy tervvel, hogy minek is fogok nekiállni a holnapi nap folyamán. Az este nyugodtan telt, bár egy rövid beszélgetésem igyis volt Kanamival, mert nem hagyta, hogy úgy menjek aludni, hogy ő nem tudja mi bánt. ~Nők és az érzékenységük.~ Próbáltam úgy elmondani, hogy kevésbé aggódjon és kevésbé legyen veszélyes, ami úgy tűnik bevált.

//Genma- Egy mester útja//

Pár óra, valójában egy este telt el azóta, hogy Getsuban a visszatérésem töltött első napjaim egyike majdnem az utolsó is lehetett volna. Nem tudom, hogy a kamik vagy a szerencse vetette utamba az illetőt, akiről fogalmam sincs, hogy miért járt arra, mit akart és mit tett a kinzóimmal, de végülis részben újra összetörve, de mégis külső szemlélőnek egészben maradva, tértem vissza a családomhoz. Az éjszaka nem igazán mondható nyugalmasnak. Azt már régóta tudom, hogy a saját életemet is feláldoznám a családomért, ha tudom, hogy ők biztonságban vannak. Változás kell, mégpedig gyökeres, de egyelőre fogalmam sincs, hogy mit is csinálhatnék. Újra a falu részévé kell vállnom és elfogadtatni magam az emberekkel,  hogy legalább annyiban biztos lehessek, hogy nem történik hasonló atrocitás velük, mint velem történt. Bár azt is megtanultam, hogy ha ninják bajlódnak egymással, akkor tegyek úgy, mint minden átlagos civil: forditsam el a fejem és menjek a dolgomra. A shinobi világ bekaphatja, ha nem kellettem nekik, akkor ők sem kellenek nekem. Fölösleges olyan kocsi után futni, ami nem vesz fel.
Másnap reggel későn keltem és bár Moon is jelezte, hogy hivja a természet és Kanami is megpróbált felkelteni, nem igazán sikerült. Talán az álmom, talán a tegnapi történések, de olyan fáradt voltam, hogy dél előtt képtelen voltam magam rávenni, hogy felébredjek és kikeljek az ágyból. Szinte görcsösen ragaszkodott egy álomhoz, egy régen meghalt barát emlékéhez, akiről már évek óta nem álmodott. Nem felejtette el és soha nem is fogja, ahogy ha nem is mindennap, de néha eszébe jut, hogy valamikor ő is az élete része volt, Keiko, aki után kedvenc, saját apja által kovácsolt kardját is elneveztem. Bár tisztában voltam vele, hogy tenni kéne valamit, de mégis mit? Talán először munkát kéne találni? Bebizonyitani az embereknek, hogy nem az vagyok akinek hisznek és lassan felépiteni azt a bizalmat, amit évekkel ezelőtt elvesztettem. Reggeli, ami inkább ebéd, után el is indulok Moon-nal az oldalamon, hogy munkát találjak. Nincs nagy elvárásom, akár pakolásról van szó, akár bármilyen más fizikai munkáról, az sem érdekel, hogy nem vagyok szem előtt, sőt az lenne a legjobb, ha egy raktár hátsó felében lenne a dolgom, ahol a legkevesebb interakció van a lakosokkal. Nem számitok túl nagy sikerre, de ha bárhol lehetséges álláshirdetést látok, ami megfelel a képességeimnek, bejelentkezek, hogy hátha valaki megszán. Értem én, hogy tök jó dolog otthon lakni a szülőkkel, legalábbis addig, amig a volt házam lakható állapotba nem kerül- bár szüleim és Kanami szülei távozásunk után, megkezdték az újjáépitést- a ház jelenleg is inkább egy épület, de hosszútávú lakhatásra nem alkalmas. Nem kell sok munka, de még pont elég, hogy ne tudjunk odaköltözni. És mint mondtam, a szülőknél lakásnak is vannak előnyei és akármennyire imádom a kishúgomat, vannak bizonyos limitációi, hogy az ember mit tehet és mit nem egy 4 éves kishúg társaságában, valamint akármennyire tudják a szülők, hogy vannak bizonyos igények, amiket a fiatal házasoknak meg kell élni, mégis az ember próbálja úgy intézni ezeket a dolgokat, hogy ne zavarja azokat, akikkel egy háztartásban él és hát próbáld elmagyarázni egy 4 évesnek, hogy azok az elfojtott sikolyok, amiket hall, azok abból adódnak, hogy az emberek, ha felnőnek, szeretik rugdosni az ágyat, mert ez nekik jó érzés, még ha fáj is, aminek néha hangot is adnak.

// Akira – Egy mester útja //
 
Úgy döntöttél, hogy segítesz az idős házaspárnak. Közben feléledtek benned a régi dolgok, mikor még te is tanuló voltál és anno az akadémián jeleskedtél a taijutsuban. Szimpatikus idős pár volt, és megfogott a történetük is. Ahogy végig néztél a romos épületen szinte láttad magad előtt a rég múltat, ahogyan fiatalok százai ezen falak között váltak a pusztakezes harcok mesterévé. Szinte érezted a falakból áradó verejtéket, a több száz edzések alatt hullajtott könnycseppet. Végig húztad a kezedet a falon és vettél egy mély levegőt. Magadba szívtad a múlt erejét és átültetted a jelenedbe. Hikari ugye megkért téged, hogy a sűrű növényzetet ritkítsd meg ehhez biztosított neked egy kesztyűt, egy kapát és egy kis kést. – Ne felejtse fiatal ember, csak azok fejlődnek, akik szüntelenül gyakorolnak. – mondta, majd hagyott dolgozni. A növényzet nem adta magát olyan könnyen, de elnézve a tulajok korát és állapotát biztos évek óta nem volt úgy istenigazán kigazolva, ezért természetes, hogy sokáig kellett csinálnod. Miután végeztél Hikari egy teát készített neked, majd a bejárat mellett egy kis asztalon hagyta neked egy cetlivel együtt.




A te és az üzenet mellett találtál egy dobozban szöget, mellette egy kalapácsot és az asztal mellett deszkákat. A feladat adott volt. Rendbe kell hozni a tetőt.
 
// Az előző posztod már majdnem szuper volt. A következőben kérlek írd le nekem a munkafolyamatokat, hogyan rakod rendbe a kertet, hogyan gazolod ki az utcafrontot stbstb, illetve a tetőjavítást. // 

// Akira - Egy mester útja... //

Igazi megpróbáltatások várnak rád, hiszen évtizedek hanyagságát kell orvosolnod. A kert rendbe rakása amilyen egyszerűnek tűnt annyira volt megterhelő is. Hiába kaptál kesztyűt a szúrós aljnövényzet a kesztyű felett többször is apró sebeket ejtett rajtad. A munka hevében ezt lehet észre sem vetted, de este egy kiadós fürdés után biztos érezni fogod, ahogy a sok kis mikro vágás ezernyi tűszúrás erejével csap majd le rád. De ez majd az akkori éned problémája lesz. Most a jelennel kellett foglalkoznod, így a kert és utca front megtisztítása után jól esett volna pihenni egy kicsit, hiába edzett a tested ez a fajta munka terhelés teljesen új módon mozgatta meg a tested. Alig pár percet pihentél mikor megtaláltad Hikari levelét és a tetőhöz való javító “csomagot”. Vettél egy mély levegőt és nekirugaszkodtál a munkának. A tetőre való feljutás kicsit macerás volt, de megoldottad. Maga a javítás jól ment, eltekintve attól a pár esettől mikor majdnem a nyakadat törted. Pár óra alatt ezzel is végeztél, igaz nem olyan lett, mintha egy ács csinálta volna, de legalább biztos nem ázik már. A munka befejeztével lemásztál a tetőről és elpakoltad magad után a szerszámokat. A hátsó udvaron egy kis sufniba kellett leraknod a ma használt eszközeidet. Szinte észre sem vetted az öreget aki ezalatt végig mögötted volt. Hiába a kifinomult szaglás, éles látás vagy hallás az öreg Hikari jelenlétet csak akkor vetted észre mikor az megszólított. - Köszönöm fiam a mai munkád. Kezd késő lenni így, ha gondolod el mehetsz. De holnap is szívesen látunk, hiszen mindig elkél a segítség. - mondta, majd egy kis borítékot akart átnyújtani neked. A boríték tartalma 1500 Ryo volt, amivel a mai munkádat szerette volna honorálni.

Abban az esetben, ha elfogadod a borítékot: :

Abban az esetben, ha nem fogadod el a borítékot::

// A választás előtted áll. Egyrészt, hogy visszatérsz e még az idős párhoz, illetve, hogy mi lesz a boríték sorsa. //

//Asuma- Egy mester útja//

Egyre kevésbé érdekel, hogy a chakrámat elpecsételték, bár érzem a hiányát. Az ajtóhoz érve hallom a belül elhangzó mondatokat. Valószinűleg tudják, hogy itt vagyok és be is invitálnak. Meghajolok és udvariasan válaszolok.
- Ohayo! Természetesen kérek! Arigatou! Természetesen!
Amennyire a tea hőmérséklete engedi annyira gyorsan iszom meg és megyek is a dolgomra. A nagy takaritás valószinűleg el fog tartani a nap egészében, talán egy ebéd szünet belefér. A takaritást először a könnyen elérhető és hozzáférhető dolgokkal kezdem, ott ahol kevésbé kell pakolnom és lehetőleg kisebb dolgokat, a nehezen hozzáférhető és nehéz tárgyak pakolását inkább délutánra hagyom. Bőséges ebédet fogyasztok, majd egy fél óra alvás után neki is kezdek a nehezebb dolgok mozgatásának. Valószinűleg elfáradok, valamivel azért jobban birom a dolgokat, mint egy átlagos ember, még ha a chakrámat nem is tudom használni, de azért az évek edzései nem tüntek el nyomtalanul, főleg, hogy azóta is folyamatosan edzésben tartom a testem.
Ugyan már fáradtan, de kora este még gyorsan összeirom a dolgokat, amire szükségem van: deszkák, szögek, ragasztó, csavar, festék, szerszámok, amik a fa megmunkálásához és javitásához kellenek, néhány gyakorló eszköz, ami már használhatatlanságig roncsolódott az idők folyamán, viszont nem hagyom, hogy az öregek intézzék a dolgokat, ragaszkodom hozzá hogy én fizessek a dolgokért.