Rakushou sziget - a Burakkuma visszatérése

//Burakkuma visszatérése: Ryuu//

Hiába próbálkoztam sajnos a cellatársam nem akart segédkezni a terveim megvalósításában. Nem tudom, hogy az éhségtől-e vagy mert tart valamitől, de nem okoltam őt. Ő csak egy egyszerű civil, mégsem várhatom el tőle, hogy egy ilyen helyzetben talpon tudjon maradni, és ráadásul azt sem tudom mióta van itt. Lehet, hogy hónapok óta itt dekkol, és annak is örül, hogy egyáltalán él. Bár elején csak az őrökkel foglalkoztam, megpróbálva megfigyelni vajon milyen rendszerességgel őrjáratoznak, és milyen nagy beleéléssel. Sajnos azonban egyikben sem vettem észre hiba lehetőséget. Ahogy ott ültem a cellában, és számoltam a másodperceket olybá tűnt, hogy a tervem szinte a lehetetlenséggel határos. Az őrök tökéletes precizitással felügyeltek minket, ami nem a legmegfelelőbb számomra. Kénytelen kelletlen így lemondtam az idézés általi üzenésről. Helyette inkább próbáltam megismerni a helyzetem. A kajáról inkább nem beszélnék, szerencsére egyelőre nem voltam elég éhes, így az én adagomat felajánlottam a cellatársamnak. Engem valahogy nem hozott lázba ez a... valami... A levegő olyan párás volt, hogy azt hittem elevenen meg akarnak minket főni. Bár az őrök is ugyanebben a légkörben voltak ők literszámra tömték magukba a vizet, amit mi igen későn kaptunk csak meg. Szó mi szó nem valami emberi dolog így tartani a foglyokat... De volt egy sejtésem miért teszik ezt. Így a legkönnyebb összetörni az emberek hitét, hogy kiszabadulhatnak, ráadásul az éheztetés, és a szomjaztatás végett a szervezet kimerül, és nem lesz elég energiája a szökéshez. Ezt legalábbis csak sejtem. De ha továbbra is így folytatódik, akkor igazam lesz. Nem akarom megnézni, hogy holnap is ilyen lesz-e a menü, elég az emberekre néznem. Annyi, már biztos... ki kell szabadítanom őket! De először magamat kéne valahogy. Az éjszaka leszálltával (amit csak behatárolni tudtam) egyszer csak a menetelések monoton zaja elhal. Bár kimerült voltam, az akaraterőmnek hála ébren tudtam maradni. Végül ismét felhangzanak a léptek zaja, ám most nem a megszokott monotonságban. Mintha az őrök minden cella előtt megállnának. Vajon ismét innivalót osztanak? Nem nem hiszem. nem várnának ennyit az őrök. Itt más van készülőbe. Bár idő érzékem még nem tűnt el, de a körülményeknek hála nem voltam benne biztos mennyi idő is telhetett el addigra, míg elém ért az alak. Fáradt, szomorú tekintetettel nézek fel a földön fekve, a falnak támaszkodva. Mikor azonban nyílt az ajtó egy másodpercre szinte dobbant egyet a szívem. Vajon értem jöttek? Megtudták ki vagyok? Nem... nem hiszem...  vagy lehet, hogy mégis... kicsit feszült lettem, és akaratlanul nyeltem egyet várva, hogy mi történik.

Bár elején csak reménykedtem abban, hogy csak benéznek a cellába, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs ilyen szerencsém. Az őrök ugyanis mellémléptek, és felállítottak. Én próbáltam eközben zavartnak mutatkozni, ám amikor belenéztem a látszólagos nagykutya szemébe, szinte kirázott a hideg. Egy pillanat. Ennyi történt, és már minden izmom szabadnapot vett ki. A férfi meglepetés rohamára sajna nem tudtam mit kezdeni, és bár nincs tűfóbiám, de mégis iszonykodva nézek a távolodó fecskendő után. Ernyedten lógok fogva tartóim kezében, és hiába próbáltam nem sikerült mozdítanom egyik végtagomat sem. A cellákat sorra elhagyva jöttem rá, hogy nagy eséllyel nem fogom ezt megúszni csak úgy. Mikor új környezetbe tértünk, már-már kezdtem beletörődni a fájdalmas sordomba, azonban úgy tűnik mást tartottak számomra. Egy nagyobbacska terembe érve végül elengedtek. Testem nagyjából pár pillanattal később már kevésbé kezdett el zsibbadni, majd mikorra kettesben hagytak minket szinte ismét jól mozogtam... már csak az volt a baj, hogy a chuunin ruhás alak egy tűz gömböt lőtt ki felém. Egy halk "Ch" hagyja el számat, és amennyiben a lábaim bírják megpróbálok oldalirányba szaladni, és kivetődni a gömb elöl. Egyelöre nem szándékoztam jutsuthasználni, hisz nem tudom
mennyittudnak rólam. Ha sikerült kitérnem készenlétben várom az ujjabb rohamot, hogy addig védekezzek amíg csak tudok.

//Ahogy írtam, a karakterednek körülbelül 2 másodperce van cselekedni. Ennyi idő alatt természetesen túl sokat nem tud gondolkozni, de mivel már a kézpecsétekből is következhetett rá, mi fog következni, annyi ideje mindenképp van – már csak szintjéből adódóan is –, hogy lépjen valamit.//

Bár a tűgolyó elkerülése is eléggé kellemetlen volt, de be kell vallanom… elég szerencsés voltam. Bár a mozdulataim nem éppen nevezhetőek… hát… elegánsnak, de végül sikerül odébb vetni magamat. Azonban nem teketóriázhatok. Hiába múlt a szer hatása, még egy darabig tuti ügyefogyott leszek, de talán még túlélhetem. Ellenfelem nem nagyon lepődött meg úgy tűnik, és rögtön ismételten belekezd a támadásába. ismét tűzjutsuval támadott, és most sokkalta nagyobb szórásban jött felém a perzselő energia. Egy cöhh fut ki a számon, és rögtön mozdultam. Amennyire csak tudom első pillantásra meghatározni, próbálom abba az irányba vetni magam, akképpen, hogy előretolom a mellkasom, és próbálom a felsőtestemmel védekezni. A karjaimmal arcomat, és a mellkasomat védtem x alakban (bal kéz elöl), és bár tisztában vagyok vele, hogy pokolian fog fájni, de reménykedek benne, hogy nem halok bele. Semmiképp sem szabad lebuknom! Vagy, ha muszáj, akkor még megpróbálom húzni az időt. Amennyiben sikerül minimálisra csökkenteni a sebződést, nagy valószínűséggel úgyis a földre kerülök, és próbálok úgy arrébb húzódni, hogy ne érje sérült kezemhez. Minél előbb fel kell kelnem, hogy megpróbálkozzak a védekezéssel. Ellenfelem nem fog hagyni nekem nyugtot, így sietnem kell! Remélhetőleg egy kis zsibbadtság mégis a segítségemre lesz, hogy csökkentse a támadásának a fájdalmait.

Chakra: 95%
Állapot: 35% 


//A következő posztban a kialakult helyzet elemzését is várom!//

Nem volt elég időm kikerülni a támadásokat, így viszont kénytelen voltam tűrni a fájdalmat. Pechemre nem volt segítségem az a nyavalyás szer. Most komolyan… mi a francért ver engem a sors. Nem mintha olyan szerencsés lennék amúgy is, de hát ez azért túlzás. Nyögve próbálok talpon maradni, miközben ujjaim, össze-össze rándulnak a fájdalomtól, ami átjárja a karjaimat. Nem örülök, hogy ilyen csúnyán ellátják a bajomat, de egyelőre még bírom… bírnom kell! El kell juttatnom Kodomonak a helyzetünket… muszáj lesz! Lihegve nézek a shinobira, és próbálok kitalálni valamit, ám ő végül megszólalt. Szavaira felkapom a fejeimet, és egy pillanatra el is felejtem a fájdalmat… míg megégett kezem hozzá nem ért a ruházatomhoz. Ezután persze káromkodtam egy sort, de végül az ellenfelemre nézek. Úgy tűnik, ez valamilyen vizsgálat akar lenni, és én vagyok az alany… a szavaikból azt szűröm le, hogy… kellek nekik? Vajon miért? Lehet, hogy… társakat keresnek? Az biztos, hogyha most nem csinálok semmit, akkor engem kicsinálnak, vagy ha nem ők a sebemtől tuti megpurcanok, ha visszadobnak a koszos cellába. Vagyis már csak egy lehetőség marad. Muszáj lesz bizonyítanom náluk, még ha ezzel nyílván valóvá is válik a shinobi létem. Fájdalmas mosolyt engedek meg magamnak.
~ Bocs Kodo… lehet ezzel megásom a síromat…
A fogaimat összeszorítva végül kínok között, kissé lassabban a megszokottnál, de megformálom a kézpecsétjeimet, és összegyűjtöm az elemi chakrám. Végül összecsapom a tenyeremet, amitől egy apró nyögés fut ki a számból, és a fájdalomtól könny fakad a bal szemem sarkából, de muszáj eltűrnöm.
- Katon: Hibashiri! – kiáltom, mire a földről kiindulva ellenfelem felé kezd felkúszni a lángfal.
A technika segítségével próbálom körbezárni ellenfelem, majd alig végeztem a technikával új kézpecsétet létrehozva ismét nekiállok chakrát gyűjteni.
~ Bírom még… sikerülni fog… - próbálom ösztönözni magam egy mély levegővétel közben – Madár.. ló… tigris… Katon: Kasen no Jutsu!
Ha a Hibashiri sikerrel járt a tűznyíl technikám, már könnyebben be fog találni, és ha szerencsém van akkor belelöki a tűzfalba, amivel kiiktathatom. A két technika után a szemem elhomályosul, és fél térdre rogyok, és remegő lihegéssel a sérült kezemet eltartva magamtól nézek az ellenfelem irányába.

//Bocsánat a késésért, de sajnos a másik szál nagyon állt. Mostantól 10 napos határidővel dolgozunk, remélve, hogy a többiekkel is tudunk haladni.//

Úgy érzem, hogy mellőzve vagyok, amit nem nagyon értek, hiszen én is vagyok annyira tapasztalt, mint Ame vagy a csapat többi tagja, mégis csak kisebb feladatot kaptam, mert míg Kodomo, ami érthető és Ame a harcedzett veteránokkal a frontvonalon harcolnak, addig nekünk a háttérbe kell várni, míg ők végeznek. Ez egy kicsit rosszul esik, de figyelem a parancsokat, mert anélkül még a háttérben is meghalhatok, ha az ellenfelek túl jutnak a frontharcosokon és esetleg úgy döntenek, hogy minket támadnak. Nem félek, de azért jobb óvatosnak lenni.
A kikötőben nem nehéz hajót találni, hiszen melyik idióta hajós ne adná oda a hajóját, ha azt a falu többszörösen meg téríti. Még akkor is odaadnám, ha most vennék hajót és éppen most érkezett volna meg. A társalgásokat csak némán figyelem, nem vagyok én sem vezető, sem senki, egy gennin vagyok, de akkor is rosszul esik, hogy háttérbe szorulok szinte egyedül. Végül kaptunk hajót és elindultunk. Ame vezette a hajót, majd egy Akiya nevű shinbi vette tőle át a hajót, hogy a lány elmehessen a támadó osztaggal. A sziget hatalmas volt és csak egy oldalról erősítve, a Hold oldalától távolabbi oldalon, hogy senkinek ne tünjön fel. Gyorsan megérthető volt, hogy mért csak most és ennyi civil életét követelve találtunk rá a Táborra. Nem mehettünk közelebb, mert kiszúrnak. Ezt Kodomo is jól látta, bár nem fogok oda menni, hogy igen ezt jól csináltad, már csak azért sem, mert ő jounin, én pedig gennin. Kodomoék része annyira nem érdekel, ő azt csinál, amit akar, hiszen nekem a saját részemre kell figyelni, bár ott is lesz vezető, aki majd szól, hogy megyünk. Átgondolom az általam ismert technikákat, hogy mivel tudnék a legjobban a csapatnak segíteni abban, hogy elfogjam a menekülőket. Jó néhány technikát tanultam mostanában, ami a csapat hasznára válhat, hogy a menekülőket elfogjuk, anélkül, hogy meg kellene ölni. Ez a parancs, elfogni, de nem megölni. Természetesen balesetek történhetnek egy- egy technika esetleg félre sikerül és megölhet valakit, de ha nagy részt sikerül teljesíteni a küldetést néhány katona élete nem nagy kár a küldetés sikeréért és nem is tilos, hiszen tiltás ezzel kapcsolatban nem volt.
Miután Kodomoék eltűntek a hajóról, mi is neki álltunk a részünket teljesíteni, vagyis a kikötést. Mindenben követtem a parancsnok utasításait. Természetesen elárultam, hogy néhány csapdát fel tudok állítani, így ha szükséges szívesen előrébb megyek és felállítom a csapdákat, csak akkor a csapat ne sétáljon bele, hanem valamivel hátrébb várakozzanak és elég lesz csak azokat elfogni, akik nem esnek a csapdába. Nem tudom, hogy mi lesz a reakció, de szeretném én magam is kivenni a részem a harcból, ha már a hátvéd szerepét osztották rám, ne csalatkozzanak bennem és legközelebb akár már én is mehetek elől, mint egy csapat vezetője, netalántán egy csapattal a hátam mögött, mint chuunin.

//Kodomo a technika, amit használsz arra nem alkalmas, amire te használod. Legalábbis amikor én tanultam Tenshivel a mizugakure no jutsut és többször rákérdeztem azt mondták, hogy nem. Amit te gondolsz az már minimum a mizu kawarimi. Lehet, hogy én látom rosszul, akkor kijavít egy hozzáértő. Már többször láttam tőled így használni a technikát.//

Sós permet, és a szabadság édes íze a lány testének minden részét átjárta. A hajózás, még ha most a küldetés része is, olyan szenvedély volt, amit Munfu soha nem tudott megunni. Persze így, egy olyan legénységgel, akik egyetlen kivétellel nem értettek a hajózáshoz, szokatlan kihívásokat is tartogathatott, a lány mégis élvezettel állt a kihívások elé és biztos kézzel vette a kezébe a kormányt, és nem is hagyta el a helyét, míg meg nem érkeztek.
Munfurawa, mikor elindultak, nem gondolta, hogy akad még egy hajózáshoz értő a csapatban, így azonban, hogy kellemes meglepetésként kiderült, hogy Akiya is ért hozzá, nyugodt szívvel csatlakozott bátyjához, és a partra szállókhoz. Még a fedélzetről szemügyre vette az ellenség hajóját. A kígyódíszes önmagában is figyelemfelkeltő volt, méretéből ítélve, ha az ellenség képes kisebb flotta kiállítására, melyet  a környéken állomásoztat, talán kapitányi hajója is, nem csupán rabszállító. Mikor a távolabbi vitorlásra tévedt a tekintete, kezét a szeme fölé emelte, hogy árnyékolja a napsütést, s próbált bármi ismerőset felfedezni a vitorlán vagy a hajótesten, mely alapján azonosíthatja, bár nem hitte, hogy csak egy Holdból elkeveredett kalandvágyó halászhajó. Bizonyára a kígyóssal szemben a kékvitorlás sokkal inkább hadihajó.
Végül aztán Kodomo parancsára elindult. Megértette és támogatta bátyja elkötelezett aggodalmát, bár az azonnali támadás túl kockázatosnak tűnt számára. Nem csak a tábor többi fegyverese, de a kék vitorlás hajó is bizonyosan felfigyel majd rá, és hirtelen túl sok ellenséget kaphatnak a nyakukba.
-Kodomo, ha a hajót megbénítjuk, képtelen lesz kifutni, hiába is szeretnék. Nem lesz módjuk megszökni. Elég ha valamelyik árbócot, esetleg a kötélzetet tönkretesszük. Úgy a hajótörzs sértetlen marad, nem esik baja a raboknak, de lehetetlen lesz vele kifutni a kikötőből. - Hiába volt szenvedélyes hajós, egy ilyen tettel könnyedén elszámolt magában, nem csak mert az emberek megmentése a feladata volt, hanem mert a hajó javítható maradt. Jó volt így, a felesleges pusztítást sohasem élvezte. Ahogy Kodo felemelte a kezeit, befogta a fülét. Jól ismerte már bátyja hatalmát és nem akart véletlenül sem az áldozatává válni. Hihetetlen látvány volt az a rengeteg varjú, melyet testvére képes volt mozgósítani a céljai érdekében, s bizonyára ez a képesség most is hasznukra lesz.
Amennyiben sikerül az őröket a genjutsu befolyása alá vonni, nem tétovázik, megpróbálja leütni őket, ha azonban lenne néhány, aki megpróbálja a hajót a nyílt víz irányába indítani, a Suiton: Mizu no Kenjū alkalmazásával próbálja megállítani a dolgot, átvágja a hozzá legközelebbi kulcsfontosságú köteleket vagy valamelyik árbócot. Ha azonban olyasvalakit vesz észre, aki kibújt a genjutsu befolyása alól, és ellentámadásba kezd, ő lesz egy rövid, de masszív vízlövedék áldozata. Ha túl sokan maradnának harcképesek, amint Munfu a fedélzetre ér, egy Haran Banshou -val próbálja lesodorni őket, vagy a hajókorlátnak nyomva feltartani, míg társai hatásosabbal nem állnak elő.

//Lássuk, miképp tudnálak titeket kicsit kompenzálni a késésért!//


Kisebb ajándék: mindenki 100-100-ról indul . Meg a hajóút egyébként se 20 perces volt. A mostaniak után: 

Kodomo
Chakraszint: 87
Állapot: 100
A többiek 100-100


Határidő: október 28. éjfél 

Látva a csontsovány szerencsétleneket, Munfurawa kételyei eloszlottak. Szíve egy pillanatra összeszorult, majd megdobbant, mintha e pillanatból kifacsarta volna a tetterő minden lehetséges cseppjét. Bár vallotta, hogy cselekedni hideg fejjel kell, szolgálni szív nélkül nem lehet. Bár elhamarkodott döntésnek tűnt korábban a hajó megtámadása, már nem számított. Fülig benne voltak.
Majd valami keserű ízzel telt gondolat tolakodott elméjébe: túl könnyű.. még testvére bámulatos képességeivel is túl könnyű volt az első győzelem ebben a háborúban.
-Hang? Az átkozottak! - a keserűség sötét meglepettséggé változott, mikor a fejpánt előkerült. Nem kérdezte mit keresnek itt. Mindenhol ott voltak, mindenbe beletenyereltek, amibe csak lehetett... Nem volt meglepő, hogy megpróbálják a saját gesztenyéjüket kikaparni, függetlenül attól, kivel vannak szövetségben. Munfurawát tehát, ki gyermekkorától a bizalmatlanság és álarcok rejtekében nőtt fel, ez az árulás nem ingatta meg. Volt azonban, valami, amit ez az árulás mégis elindított: e pillanattól kezdve a Holdnak nyakába szakadt a bizonyítás terhe, nem csak ellenségeivel, de inmáron "szövetségeseivel" szemben is: bizonyítaniuk kell, hogy a Holddal nem packázhat senki, hiszen egy olyan kicsiny ország számára, mint ők, a halál ítélete lehet, ha sebezhetőnek tűnnek. Munfurawa mély levegőt vett. Tiszta fejre volt szükség. Elűzte hát a sötét gondolatokat, s a dzsungel zajaira koncentrált, ahogy újdonsült vezetője is. Mikor Makoto megindult, ő maga sem tétovázott, utána ugrott. Jó volt érezni a tengert maga körül. Arcán elszánt félmosoly jelent meg.
-Én sem láttam még ilyeneket. - felelt bizonyára feleslegesen a költőinek ható kérdésre, árnyalatnyi borzadállyal a hangjában. Az ellenség megmutatta magát. Neki pedig igen hasznos technikája volt a feltartóztatásukra: Suiton: Haran Banshou techinkával megfelelő méretű hullámot kíván kelteni, mely leveri a lábukról az érkezőket, megbontva a rohamukat, és feltartva őket. Nem kételkedett abban, hogy támadni fognak, és a számukat is aggasztónak találta, de még nem indította el a technikát. Várta a megfelelő pillanatot.

// Elnézést a késésért. //

  Makoto, Munfurawa
Makoto
Chakra: 95%
Állapot: 90%
Munfurawa
Chakra: 92%
Állapot: 82%
Kodomo
Chakra: 72% (+2, ha nem indul el egyből)
Állapot: 100%
Tomoko
Chakra: 92%
Állapot: 100%

Határidő: 2015. 11. 13. 

Munfurava borzalmasnak találta az előttük álló torz kreatúrákat. Ő maga is sokat megtett volna azért, hogy erősebbé válhasson, de ezek a többé már nem emberi lények átléptek egy olyan kimondatlan határt, amit ő önszántából soha nem tett volna. A shinobi út követése mellett az emberség megőrzését rendkívül fontosnak tartotta, s így, e rémálomszerű lények előtt állva, szíve sajgott az elveztegetett életekért. Nem rettegett. A szörnyű formák hajdan ugyanolyan emberek voltak mint ők. Mégis, mikor az egyik felüvöltött, mintegy jelt adva a támadásra, Arca sápatag színt öltött. A vér kifutott belőle. Ajkát összepréselte, s arcára kiült az elhatározás, hogy ha erejéből telik, gátat szab a rohamnak. S a víz, a legfőbb szövetségese hűségesen, simogatón várta a hívását.
Ő pedig szólította a lenyűgöző gyorsaságú torz emberek ellen. Hába.
-A fenébe! -Keserűség gyűlt a szájába, de nem merült a csalódás ragacsos posványába. Egyetlen szóval kiadta magából, és ezzel úgy gondolta túl is lépett rajta. Nem volt több idő rá. Cselekedni kellett. És épp a szörnyetegk gyorsasága miatt nem volt idő bonyolult jelekre, kénytelen volt a taijutsuban szerzett jártasságához nyúlni, és az általa edzett reflexeivel tompítani. A Sorozás // Hajaifuri no jutsu technikát ezúttal nem közvetlen támadás és erőteljes roncsolás érdekében vetette be, sokkal inkább azért, hogy az ellenség veszélyességét csökkentse, megpróbálva a felé lendülő végtagokat új irányba küldeni, mielőtt még elérhetnék. 
-Yoru! Ide! -szólította eközben a párducot, aki soha eddig nem hagyta őt cserben, s akire az életét bízná, hiszen gyermekként talán épp azt köszönhette annak, hogy társakká váltak. Embertlenekkel harcolt, s talán a macska ereje kell ahhoz, hogy a többes kelepcéből legalább annyi időre kiváljon, hogy egy új támadást indíthasson. Nem először fordulna elő, hogy ilyen módon támogatják egymást.
Valami azonban történt. A szörnyetegek hirtelen megdermedtek, s Munfurawa ki is használta a lehetőséget, hogy távolabb kerüljön tőlük. Nem mintha az ő gyorsaságukkal sokat számítana a szerzett tér, de néha kicsin dőlnek el  a legnagyobb dolgok is. Mindeközben azonban ott motoszkált a fejében, hogy ez a kis bemelegítés egy nagyon csúnya meglepetés előjátéka csupán... Talán épp parancsot kapnak.
Úgy döntött, ha már egyszer kezdetét vette a tánc, belezavar az ellenség játékába és elébe megy a dolognak. Dobbant egyet, és Suiton: Mizu Kamikiri -vel ha kell miszlikbe aprít minden, valaha ember szörnyeteget, aki az útjába kerül, s ezt a hullámélt kihasználva a saját sebességét is megnöveli, hogy a szeletelő élt követően saját karddal is be-belevághasson az ellenségbe, a partvonalon cikázva.

Kodomo a fekvő otogakurei elé guggolt, majd kezét rányomta a férfi arcára, némiképp belenyomva a földbe. Majd jobb kezét maga elé emelve, a patkány jelét mutatta, s lehunyta lila szemeit.
Sötétségben volt. Sétált. A semmiben. Hiszen ott volt. A semmi közepén. Maga alá nézve nem látott semmit. Vaksötét volt. Majd felvillant valami az oldalán. Mintha ott állna egy köpenyes alak előtt, hallja a vízen hánykolódó hajót, s a hullámok törését, ahogy a dokk oldalának csapódnak. Hátrébb volt, talán egy tucatnyi ember mögött, szinte leghátul állt.
- Kabuto-sama – hangzott el valakitől, majd hirtelen mindenki meghajolt. Köpenyes, szemüveges alak. Ugyan Kodomo nem látta személyesen még őt, azonban azt tudta, hogy Kabuto Otogakure vezetője, tagja a Víz szövetségének, s szövetségese Getsugakurenak. Legalábbis eddig a percig. Kodomo szinte felbőszült, hogy tehette ezt a saját szövetségese az otthonának, s hogyan árulhatta el ily módon őket.
Kodomo elengedte a férfit, majd kilépve emlékeiből a férfi mellett fekvő másik otogakureihez sétál, majd elvégzi ugyanazt a mozdulatsorozatot.
Az emlékekben ez a férfi az első sorban állt, mikor az Otokage előtt meghajol a tömeg, majd ezután hajóra száll a maroknyi, mégis nagyobb létszámú egység, mint Kodomo jelenlegi egysége, s megindulnak. Kodomo leveszi a férfi fejpántját, majd kabátjának belsejébe rejti azt. Shirokage a vállán ült.
Mély, torz, rémisztő ordítás zengi át a partot, a fák közül érkezett, hangázásból nem is oly messze.
- A többiek! – Kodomo ezután felemelte karját, s Shirokage a magasba szállt, majd eltűnt a Nap fényében a fehér holló. Majd a jounin is gyors tempóban sietett a hangok felé.
Egy szempillantás alatt elérte a fákat, melyek között társai állomásoztak. Azonban mikor Kodomo megállt egy fa ágán, hogy felmérje a helyzetet, elszörnyedt a látványtól. Nem hogy az emlékekben, de még életében nem látott efféle lényeket, melyeknek tucatja rontott a csapatra. Kodomo a fán maradt.
Első ránézésre fizikális megjelenésükön akadt meg a fiú szeme, melynek erejét és felhasználását azonnal elemezni kezdett. Erősek, hihetetlen erősek, ám nem tűnnek túl speciális képzésekben és harcmodorokban képzett ellenfeleknek, inkább valamiféle elsöprő erejű, de lassú reagálású hordának. Egy biztos, Kodomonak segítenie kell nekik, nem csaphatnak nagy zajt, nem mintha a szörnyetegek üvöltését nem hallotta volna száz méterekről is, így emiatt gyorsan is kell lépnie.
 
Shirokage is alábbszállt, ahogy megérkezett a harctérre. Majd várt. Várta, hogy Kodomo felkeljen az ágról, majd leugorjon a földre. A madár ekkor repült el az ágak között, Ame, Kodomo húga felett. S a fehér holló látványa megpróbálta magára vonzani mind a szörnyek, mind Ame figyelmét.
Mikor Shirokage elszállt a getsugakurei kunoichi felett, Kodomo kézpecséteket formálva állt a fa tövében, néhány méterre húgától. Talán 8 méterre. S Ame sem tétovázott.
- Ugorj Húgi! Most! – mondta, miközben két tenyere között létrehozott egy tenyérnyi méretű labdát, majd sebesen egyenesen Ame akkori pontja felé irányítja, a három szörny közé. A gömb nm tűnik sem veszélyesnek, sem pedig pontosnak. Nem célja eltalálni az ellent.
Amennyiben Ame kijut a gyors hullámokkal talpa alatt, a technikával, melyet a jounin is jól ismert, s legbelül abban a pillanatban ismét elismerte Húgának remek zsenialitását és ügyességét, Kodomo újabb pecsétet formál, ezzel véglegesen befejezi a Yugeton: Shikukeymuso // Gőz stílus: Vákuumbörtön nevezetű, saját maga által kifejlesztett technikát, melynek eredményeképp a gömb, mely ennyi idő alatt lehetőleg megközelítette a viszonylag egymáshoz közel helyezkedő szörnyeket, ekkor megállt egy másodpercre, majd mintha a gőzből formált labda belseje mozgolódna. A másodperc alatt a labda vagy egy három méter átmérőjű gömböt formál, majd a benne lévő, kiáramló, s porlasztó erővel bíró erejével lehetőleg lebontja, s hamuvá égeti a benne ragadt szörnyetegeket. Kodomo igencsak régóta fejleszti és erősíti technikáját, hogy lehessen egy olyan ütőkártya a kezében, mely pont a csendes és gyors támadásokra lett kreálva. Mindemellett nem szerette alkalmazni, elvégre számára az élet, élet marad. Most azonban, hogy szövetségesei nem élnek már a jounin bizalmával, s az előtte lévő lények sem tűntek emberinek, Kodomo készen állt bevetni technikáját rajtuk, méghozzá teljes pontossággal.

A felé érkező Ame felé siet, majd gyorsan kérdezi őt állapotáról. Amennyiben Ame jól van, magára hagyja, s a Kami no Yuugen tagja felé veti tekintetét, s figyeli, miként harcol a kunoichi a rátámadó szörnyek ellen. Amennyiben segítségre van szüksége, Kodomo ismét elemzi helyzetét, s várja, hogy mit lép a nő. Ha viszont nem szorul segítségre, a megmaradt lényeket figyeli, már ha voltak még ezeken kívül.


//Remélem nem baj, ha a postomba vettem Munfu postját. Illetve kérdésem lenne, a -13% ch vesztés egyetlen technika miatt lett levonva, vagy akkor úgy vettük, hogy Kodomo átvizsgálta mind az öt embert?//

A társaim nem nagyon kérdeztek a technikákról, mert vagy ismerték vagy nem nagyon érdekelte őket, hogy mit is akarok tenni, mert kicsinek tartották az esélyt, hogy pont erre menekülnének ellenségeink. Nem számít, hogy ki mit gondol, a csapda állításnál meg van az a rizikó, hogy esetleg nem az sétál bele, akinek kell vagy nem is aktiválódik. Rengeteg a buktató, de akár be is jöhet. Miközben felállítottam a csapdákat a társaim nem szóltam semmit, hiszen mit is szóljanak? Jó kérdés, mi it várunk és felkészülünk. Elkészülök a csapdákkal és ekkor érkezik a parancs, amire vártunk, lévén megkaptuk a jelet. Elindulunk. A technikai tárházam iszonyatosan kevés, hogy jól lehessen kombózni őket, de okosan használva őket külön külön is lehetnek halálosak. Terveim nincsenek, hiszen ellenfelet nem ismerjük és a terv már akkor felborul, amikor beveted az első technikát, hiszen a másik reakcióját nem lehet kiszámítani, még akkor sem, ha évek óta használod a technikát és már rengeteg reakciót láttál rá. Én sajnos nem vagyok ez a fajta. Technikáim nagy részét nem rég tanultam meg vagy ha régen is, akkor is kevés alkalom volt rá, hogy használjam, így még az a tapasztalat sincs meg, hogy tudjam, hogy nagy valószínűséggel mi a reakció egy- egy támadásra. Mivel itt nem én vagyok a parancsnok, bár ha a küldetést sikeresen teljesítem, akár azzá is válhatok valamikor, így követem a parancsot, amit adtak és követtem a többieket a hangok irányába, mivel más merre nem is nagyon lett volna értelme indulni. A csapdák jutottak eszembe és ha arra nem is jó, hogy az erre menekülőket elkapja, arra biztos, hogy ha mi menekülünk, akkor az ellenséget megállítsa. A klónokkal még a kunaiokat bedobtam a kialakított csapdákba, majd ők is utánunk indultak, valamivel távolabb a csapattól, mint a hátvéd csapat hátvédjei.

A kezem sajgott, szinte csoda, hogy egyáltalán képes voltam megformálni a kézjeleimet. A fogaimat összeszorítva, könnytől elhomályosult tekintem azonban le nem vettem az ellenfelemről. Sőt! A látványa szinte midnent kisöpört a tudatomból. Ő az, akit most le kell győznöm, ő az akit most el kell porlasztanom!   Végül egy nagy levegőt véve kiengedtem a lelkemben égő tüzet... akarom mondani a technika okozta tüzet. A tűzgyűrű hamar körbeölelték ellenfelem, végzetes zárkába zárva őt, és felkészültem a kegyelemdöfésre. Talán, ha más helyzetben lettem volna, akkor talán kegyelmeznék neki. De itt most ilyenről nem lehetett szó. Vagy ölsz, vagy meghalsz... Ez itt most a törvény. Bár nem feltétlen igaz, hogy túlélem, ha győzök, de ha meghalok, legalább egy ellenséggel kevesebb. Végül befejeztem a második kézjelsorozatot is, és tűzbörtönbe zárt ellenfelem felé leheltem halálos tűznyilaimat. Semmi esélye nem volt menekülni. Kimerülten rogyog a földre, elhomályosult tekinttel. De élve. Nagyjából még látom, hogy elhamvad a másik teste, ám végül valaki megragad hátulról és ismét belémszúrtak valamit. Felnyögök egyet, mielőtt még teljesen elnyelt a sötétség.

Végül azonban nem maradtam örökké a sötétség világában, ahogy reméltem. Kinyitottam a szemeimet, és füleim a hullámzó tenger ismerős dallamát ismeri fel. Nyögve támaszkodok fel, szédülve. Alig bírtam lábra állni, így egyelőre csak fél térden maradva próbáltam körbenézni. Első pár pillanatban nem is tűnik fel semmi, ám ekkor egy kis csónak képe lesz látható nem messze tőlem. Szívem nagyot dobban, amikor felmerül bennem a tudat, hogy lényegében most megszökhetek a szigetről. De mielőtt bármit tehetnék egy  újabb hangot... csata hangját fújta felém a szél.
~ Mi folyik itt? Talán... Kodomo? Az nem lehet... vagy... mégis?
Akaratlanul is felcsillant bennem a remény, hogy ismét láthatom bátyámat, a drága húgit, és mindenki mást is. Ám lábaim nem voltak elég erősek, hogy megtartsanak. Fejemben össze-visszaság uralkodott, így egy normális idézést sem tudtam volna létrehozni. Így egy dolog maradt csak. Muszáj oda mennem! Így egy egy letört nagyobbacska ágat próbálok meg keresni, vagy ha nem találok, magam próbálva törni magamnak, hogy mankónak használva a hangok irányába csoszogjak. Szívem minden vánszorgással eltöltött idővel gyorsabban vert... talán még van remény...