Rakushou sziget - a Burakkuma visszatérése

Morajlás... mint a végzet fenyegető suttogása szűrődik fel odalentről. Valami elindult talán? Mozgásba lendült? Vagy kezdetét vette a csata, mely a bíbor tekintetektől távol zajlik? Épp csak egy villanásnyi gondolat, s már el is illan. Túlságosan súlyos, és túlságosan fontos dolgok zajlanak a felszínen ahhoz, hogy holmi feltételezések és érzetek miatt veszítsenek...
És akkor Munfurawa a kiáltást is meghallotta, mely szívet tépően ismerős volt...
"Hát megtaláltuk... " e gondolat futott át elméjében, s máris a féltés hideg, keserű íze tódult a szájába. Nem így akarta megtalálni. Nem így!
Testvére nem volt messze, de míg ők idebenn, ő odakinn volt, közel, mégis elérhetetlen távolságban. Bár még nem kúszott elő a tudatosság valódi szintjére, Munfurawa már most eldöntötte: Ezen fordítani kell. S mintegy válaszul az elhatározásra, tűz lobbant a távolban, mohón falva az erdő fáit, s a vér illata mellett már a füst esszenciája is a levegőben érzett. A tűz nem volt még társa, de e pillanatban természetes szövetségeseként üdvözölte, noha épp úgy lehetett ellenséges, mint baráti jel.
Aztán a koporsó kinyílt.
Ame nem ismerte ezt az iszonytató technikát, de nem is remélt sok jót tőle. Ahogy Kabuto engedelmességre parancsolta az idegen férfit, a lány kezét az indulat enyhén megremegtette. Gyűlölte azt a kiszolgáltatottságot, amit az idegennek kellett elviselnie, akkor is, ha semmi többet nem tudott a dologról. Gyűlölte, hogy nem lesz módja arra, hogy a segítségére legyen, s hogy hamarosan valószínűleg szembekerülnek egymással. Gyűlölte és teljes természetességgel élte meg a tényt, hogy az idegen helyett önmagukat, a családját fogja választani. Más megoldás e helyzetben, Tomokoval maga mellett és Ryuuval odakinn, fel sem merült benne. Itt nem az ő épsége és szíve volt a fontos. Mégis az a pillanatnyi, az ismeretlen férfiben felvillanó emberség, a lélek feltárulása, elég volt ahhoz, hogy szíve részvétet érezzen. És szinte azonnal jeges ürességet, mert a férfi példáján át olyan jövőbe nyert bepillantást, mely akár az övék is lehet. Ez ellen pedig minden tőle telhetőt meg akart tenni.
A levegőben a fenyegetés már eluralt minden más érzetet. Ame remélte, hogy több idejük marad.. Remélte hogy addig, míg Kodomoék találnak valami kiutat talán húzhatja az időt, de már bőven túlfutottak azokon a csekély perceken, amiket szavakkal kicsikarhatott. De hogy ez a felismerés mennyire jött időben, arról már csak a sors dönthet..
Ahogy jelét vette a támadásnak, ösztönösen próbálja a készenlétben tartott vizet maga, majd ugyanazzal a folyamatos mozdulattal Tomoko elé rántani, hogy pajzsként szolgáljon. S bármi is következzék ezt követően, szinte már ösztönös reakcióként egy újabb technikát próbál alkalmazni, kost formázva. Kirigakure no Jutsu.  Nem ámítja azzal magát, hogyha láthatatlan marad, annak haszna lesz, vagy hogy egyáltalán láthatatlan maradhat. Egészen más terv áll össze fejében, mely újabb technikákat igényel, így eszerint próbálja a köd sűrűségét megalkotni.
Akár sikerül elkerülnie Kabuto támadását, akár nem, ha van rá módja, igyekszik végrehajtani a tervét, ha kell leküzdve Kabuto ismeretlen támadásának iszonyát. A terv  kockázatait ismeri ugyan, de bízik a köd rejtő erejében.. Ennyire sok szaggal maguk körül, ennyire vizes környezetben talán a  kígyó sem szagolja ki...
Terve szerint első lépésként a Suiton: Haran Banshou-val olyan további vízmennyiséget hoz létre, mely reményei szerint elsodorja ellenségeit, legfőképpen azt a kígyót, egyenesen neki a körülöttük felhúzott akadálynak, lekötve őket egy kis időre. Amint a technika létrejön, már a sodrás robogása közben, helyt változtatva kezd bele egy hosszas kézpecsét sorozatba, hogy egy olyan technikát hozzon létre, melyben gigantikus erő feszül. Suiton: Suiryuudan no Jutsu.
44 kézjel, és átkozottul kevés idő ebben veszedelmes akváriumban... Jelről jelre szisztematikusan igyekszik végigvinni, hogy aztán szabadjára engedje, és vele kapja telibe Kabutot, hogy aztán vele törje át az akadályt, vagy késztesse annak fenntartóit az akadály lebontására.

Hiába próbálok meg elszakadni a fickótól a vár okozta felfordulást kihasználva, ő ugyanúgy rajtam maradt, és folytatta a taszigálást, bárhogy is próbálkoztam ellenállni, vagy épp kikerülni. Hiába… ebben az állapotban semmi esélyem sincs ellene. Hiába próbálok szabadulni, egyszerűen olybá tűnt semmi esélyem sincs. Majd végül a fickó akcióba lépett. Lehet, hogy csak megunta az ellenkezésemet, vagy egyszerűen csak ehhez volt kedve. De a következő pillanatba szúró fájdalom hasított a karomba, és mielőtt bármit reagálhattam volna a doki kinézetű ürge egyszerűen felhasította. Felordítottam kínomban, és ösztönösen a sebhez kapom a kezemet, melyből egyszerűen ömleni kezdett a vér. Nem vagyok doki, de azért én is értek egyet-mást a sérülésekhez. És a kizúduló vér és a sérülés helyéből kikövetkeztettem, hogy nem sok időm maradt hátra. Ez ugyanis egy artériás vérzés. Ösztönösen cselekedtem, és ruhámból egy hosszú csíkot próbálok letépni ép kezemmel, miközben egy nagyobbacska követ, vagy egy fadarabot keresek a szemmel. A vérszegénység első jelei már mutatkoznak is, amelyet az el-elhomályosuló tekintetem mutatott. De tudtam, hogy sietnem kell. Jó ideje harcolok már, és tudtam, hogy minden másodperc számít. Bár nem láttam mikor, de a doki eltűnt, magamra hagyva, talán emiatt is mertem így cselekedni. Végül egy hevenyészett szorítókötést próbáltam összedobni, amennyire csak tőlem telt, ebben az állapotban. Bár a világ vészesen mozgott körülöttem, azért reménykedtem, hogy működni fog a kötés. Lihegve, megrogyott térdekkel meredtem magam elé, és a kíntól könnyes szemmel próbáltam összeszedni magam.

~ Ne add fel öreg… bármikor érted jöhetnek… bírd ki… egy ilyen sérülés… nem végezhet veled…

// eléggé vérszegény post lett, de pont illik a kari helyzetéhez (badabumm tsss) //

A hangos morajlás, ami a föld alól indult ki még itt is hallatszik. Van némi sejtésem, hogy a becsapódás hangja, de talán más is lehet. Nem tudom, de most nem is akarom megnézni, hiszen komolyabb és veszélyesebb feladatom van. Valahogy ki kéne jutni a szigetről anélkül, hogy itt hagynánk a fogunkat. Kabutot már felfedeztük, amikor egy ordítás csapta meg a fülünket. A hang irányába fordultunk és tőlünk 50 méterre ott volt Ryuu, akinek a bal karjából ömlött a vér. Nem kell orvosi specialistának lenni, hogy tudjam, valamit gyorsan tenni kell Ryuu kezével különben itt vérzik el és nem akarok részt venni a temetésén, ahogy ő sem hiszem. Szomorú dolog a temetés, ha körülötted mindenki áll, csak te fekszel. ekkor újabb hang üti meg a fülünket, ezúttal a megidézett koporsó fedele nyílik ki, majd egy szerzetesféle lép elő a koporsóból. A szerzetes ellenkezne, de Kabuto belefolytja a szót egy kézpecséttel, majd egy újabbat mutat, aminek hatására a testem mozdulatlanná válik. Képtelen vagyok mozdulni, csak annyit látok, hogy a csúszómászó testéből két kígyó emelkedik ki, de ekkor Ame köd technikája emelkedik fel, aminek hatására, ha egyáltalán létrejön és egyelőre nem kapjuk meg az átokbillogot, az övtáskámhoz nyúlok és egy kunai késsel fájdalmat okozok magamnak, hogy kitörjek a technikából. Hát ha sikerül. Amennyiben sikerül és Ame is támadásba lendül, emlékeim szerint Kabuto irányába lövök néhány Tűznyilat, majd a földre öntök valamennyi tintát és újabb kézpecsétekbe kezdek és létrehozom a ninja művészet: tinta férgek technikát, amivel korábban meg tudtam védeni magunkat a leeső kövektől.

//Amúgy tényleg mi a bánatért van francia szöveg? Bocsi a rövid posztért//

Munfurawa
Chakra: 90%
Állapot: 85%
Tomoko
Chakra: 104%
Állapot: 90%
Makoto
Chakra: 109%
Állapot: 110%
Kodomo
Chakra: 69%
Állapot: 80% 
Ryuu
Chakra: 60%
Állapot: 10%

A határidő szigorúan június 12., mivel a hónap második felében nem leszek itthon. 

Mégis mi az amit megtehet az ember, ha az esélyek már elfogytak, s olyan ellenséggel áll szemben, mely messze túlszárnyalja őt?
Mi más marad, mint az elszánt küzdelem, hogy egy újabb pillanatnyi életet csikarjon ki?
Mi marad, ha a feladás halál, vagy valami rosszabb felé vezet?
 
Nem volt idő sem kétségekre, vagy szentimentális gondolatokra.
És nem voltak válaszok.
 
A pillanatban mikor cselekedni kellett, a lány precízen és kiszámítottan dolgozott. Már vonta fel a védelmet, mikor rádöbbent, hogy ellenfele olyan technikát használ, ami ellen nem lesz elég gyors, hogy mindkettejüket megóvja, mégis, miközben szeme előtt kapta el a Kígyó Tomokot, végigvitte a mozdulatot, felvonva védelmét, majd az újabb lépésre tért át. Nem hibázhatott. Gyorsnak kellett lennie, mert az, ami e pillanatban Tomokoval megtörtént, legyen bármilyen ismeretlen és ijesztő, talán még nem tragédia, de ha elbukik, már nem lesz módja megmenteni se magát, se a fiút... Sem pedig a sérült Ryuu-t.
A levegőben ott kavargott minden illat, s talán csak képzelte, de a vér szagát mintha egyre jobban érezte volna...
De bármit is érzett, vagy vélt érezni, nem hagyta figyelmét még e szörnyű helyzetben sem elkalandozni. A környezetében lévő víz reagált a chakrájára. Itt, legalább ezt ő uralhatta, a lágy víz most is engedelmesen segítette, s ha a sors kegyes, még talán egy fikarcnyi új esélyt is kiharcol vele. 
Talán keserűségét és elszántságát is beleformálta a ködbe, mert mozdulatait nem kísérte az érzelmek visszatartó hatása. Csak tette, amit kellett és remélte mielőbb végigviheti a tervet, mert most, talán a Kígyónál hatalmasabb ellenfele volt az idő, mely súlyos teherként húzta a vállát. Érezte, hogy minden egyes lélegzetvétel csak a pusztulás felé sodorta őket, így ha tehette volna, bárcsak tehette volna, felhagyott volna akár azzal is, csak hogy elég időt nyerjen...
A köd elborította a helyszínt, és csak valami baljós kacagás suhant végig benne. Legalábbis a lány úgy hitte, csak ennyi, aztán rádöbbent, az, ami még a köd leplében is igazán ijesztő volt, hangtalanul és észrevétlenül csapott le rá. Épp csak megjelent a köd, és máris érezte: ennyi volt. Teste nem mozdult. Hiába igyekezett megfeszíteni izmait, hogy lerázza magáról a láthatatlan béklyót.
Soha azelőtt nem történt még vele ilyen.
Az első, ami átfutott a fején, az a következő gondolat volt: Ostobán elvesztegette a lehetőséget. De e pillanatban nem tudta, hogyan tehette volna jobban. Talán ha azonnal támadást indít, és saját pusztító víztechnikája mögött húzódik meg, bízva a védelmében...
De az idegennel akkor sem számolhatott. Ha teste nem dermedt volna meg a technika fogságában, talán megrezzen az új ellenség érintésére, bármilyen kedélyesen is érkezett. Így azonban csupán szíve vert egy pillanatra sokkal hevesebben, mint addig, és a keserűség, csalódás, önvád és a pánik hideg érzése kezdett szétáradni a testében. Ez utóbbit legyűrte az új alak érkezése, de volt valami, amit nem tudott feledtetni: Gyűlölte ezt a helyzetet.
A kiszolgáltatottságot.
 
Több gondolatra azonban nem futotta az időből. A ködből, mely azért jött létre, hogy megóvja őket, az élő rémálom mászott elő, és közvetlenül az arca előtt állt meg. Kabuto nem hideg, kiégett shinobi szemekbe tekintett. A lány tekintete mély volt, és számtalan érzet rétegezte egymást. A bíbor tekintetben, amint előbukkant a ködből, észrevehette kiszolgáltatottság miatti dühöt, majd egy pillanat alatt örvénylett fel a meglepetés és iszonyat kettőse, hogy aztán alámerülve a szemek tengerében helyet adjon a dac kérges élének. A lány most is küzdeni akart. Csak épp nem találta az alkalmas fegyvert. Teste ezúttal sem a taijutsura nem volt alkalmas, sem azon technikákra, melyekhez kézpecsétek szükségeltettek. 
Szemeiben egy-egy könnycsepp jelent meg. Nem a megadás vagy a feladás jeleként rezegtek pillái tövén, hanem egyetlen, utolsó próbálkozásként, hogy túlszárnyalja önmagát, miközben a lány nem is remélte a sikert. Kézpecsétek nélkül nem hitte, hogy az, ami eszébe ötlött, utolsó kétségbeesett próbálkozásként, végigvihető, noha a víz az ő természetének hű tükre volt. Az a két, apró cseppnyi víz, a legkönnyebben fenntartható formában, volt az utolsó mentsvára, amit ellenfelével szemben állva próbált chakrával megtölteni, és megmozdítani a már korábban is alkalmazott technikából, az ég és víz konvergenciából inspirációt nyerve. Két csepp. Két apró, tökéletes golyó. Ilyen közelségben az ellenség szeméhez...
Csak egy pillanat kellene, egy pillanat hogy szélsebesen továbbítsa a cél felé, ahol a sebesség talán megtenné a hatását...
De vajon mennyit? Roncsolná a kígyószemeket? Elérné a beteges agyat? Túlfutna a csontozat struktúráján, túl a semmibe?
Csak... egy kicsit... ha sikerülne...
Kabuto biztosan észrevette a koncentrációt.
De hogy volt-e bármi hatása?
Ha Ame e pillanatban hirtelen felcsapott volna szerencsejátékosnak, arra fogadott volna, hogy kénytelen a sorsába beletörődni, hiszen vagy így vagy úgy, mindegy hogy akkor vagy pár perc múlva, de épp arra a sorsra jut, mint Tomoko. Az, aki nem tud kitörni a dermedtségből, s utolsó kártyáját is kijátszotta, bármennyire is gyűlöli helyzetét, végül nem tudja elkerülni a végzetét…

Amikor Kabuto felteszi a kérdését, Munfurawa csupán kemény pillantással felel. Ez legalább megvan még neki. Nem kell az Ő "ajándéka". Hát persze, hogy nem kell. Nem akarja viselni a jelét, és nem kívánja a közösködést vele. Nem mintha lenne választása. Az esélyét már eljátszotta. Az Otokage pedig egyre közelebb került hozzá. Lélegzete az ő bőrén játszott, majd megérezte azt a sikamlós, meleg valamit is a nyakán. A férfi nyelvét.
Férfi most először érintette őt ilyen zavarba ejtően bizalmas helyzetben.
És nem olyan férfi, akitől ezt talán elfogadta volna...
Ez a férfi az Otokage volt teljes, rémisztő, sárkányszerű valójában.
Ame sikítani akart. Kifutni a világból, de tétlenségre volt kárhoztatva, miközben ez a bizarr jelenet zajlott.
A lány tekintete elmélyült, mintha befelé kezdett volna figyelni, miközben most már minden cél nélkül pergett alá egy újabb könnycsepp az arcán. Tudta hogy lehetetlen, de lényének azon része, mely menekülni vágyott, azt remélte, ezzel, ha önmagába zárkózik, talán vége lesz. Ezzel talán kizárhatja a valóságot, és minden szörnyűség semmivé lesz. De a világ nem kegyelmezett neki, Kabuto nem lett semmivé. A férfi fogai gyengéden a nyakába mélyedtek, s e pillanatban, a finom fájdalomra az élénkség visszaköltözött szemeibe, és visszazökkent a valóságba, amit elhagyni remélt, és még ha vágyott is a menekülésre, saját teste elárulta őt: ajkán kiszökött egy apró, formálatlan hang. Egy halk nyögés.
E nyögés pedig, ahogy a férfi mérge a testébe került, majd terjedni kezdett, átalakult egy halk, folyamatosabb hanggá, mely a furcsa fájdalmat kísérte. A lány nem tudta az érzést értelmezni, csak azt tudta, hogy a harapás nyomán tűz gyúlt a testében. Soha azelőtt nem élt meg hasonló, lángoló érzést. Fájt.. és mégsem.
Ennek ilyennek kell lennie?
Olyan lehet, mint mikor bátyja a katon elemért nyúl? Ezt érezné, mikor végigrobog a testén, hogy pusztító technikaként törjön elő?
Vagy ez.. a férfi érintésének hatása?
Nem voltak válaszai. Nem volt mihez hasonlítania, csak azt érezte, hogy ez az élmény minden kínja ellenére.... jó?
Ha Kabuto technikája nem dermesztette volna meg a testét, Munfurawa minden valószínűség szerint összeesett volna. Lábából kiszaladt az erő, noha az érzés már el is illant. Mégis.. az élmény nem múlt nyomtalanul. Nyakán a jel, tudatán a pecsét súlya. Fejében a lassan egyetlen zengő sokasággá olvadó kérdések özöne... Hallotta még a Kabuto által kimondott szavakat, de csak átperegtek elméjén, mint homok az ujjak között. Megültek valahol egy zugban.. talán várak az alkalmas pillanatra...
Várakozott a hiányérzet maga is.. a gondolat, hogy valami van még, mielőtt végképp megadná magát. Valami, amit elfelejtett… Egyre nehezebben koncentrált, de mégis volt valami, ami bekúszott még elméjébe, puhán, várva, hogy megragadja…
Yoru?
Már el is illant.
Ame tudatát pedig húzta magával a jel, egyre mélyebbre... mígnem testéből a tudatosság utolsó maradéka is távozik vele, és Kabuto nyugtázhatja, hogy a lány eszméletét veszítette.


De volt még valaki, aki éberen várakozott…
Valaki, akiről az ellenség tagjai is elfeledkeztek…
Yoru, akár ha fegyverként, akár néma kísérőjeként vigyázta Munfurawát, tudta a módját, hogy ne legyen szem előtt. Jól ismerte a lány harci stílusát, így jól tudta, hogy bizonyos dolgokat nem tudnak közösen kivitelezni, és akkor jobb, ha nincs útban.
Most azonban valami más volt.
A törmelék közül a párduc szemmel tartotta a környezetet, és várt. Várta, hogy Ame hívja őt, ahogy szokta. Nem vonta kétségbe, hogyha szüksége lesz rá, a lány utána kiált vagy jelet küld neki. De a párduc látta azt is, hogy az a két idegen túl közel merészkedik hozzá.
Nem értette, hogy a lány miért nem mozdul. Nem értette, miért nem támadja meg a furcsa, hüllőszagú embert. Eddig úgy tűnt, egymásra vadásznak, gazdája most mégis tétlen.
A párduc nem értette a helyzetet, s ez a frusztráció ki is bukott belőle. Farkát nyugtalanul meglóbálta, szőrét felborzolta, és karmait kieresztette. Mégsem indult el. A lány hívni szokta.
Miért nem hívja már??
A párduc mancsok a frusztrációtól hajtva tettek néhány hiábavaló dögönyöző mozdulatot a kövek között és fogait is kivillantotta. Nem értette miért nem hívják. Csak azt tudta, hogy ez így nem jó.
Aztán Munfurawa elájult, s ezzel a párduc is megdermedt. Ez volt az utolsó csepp. A jel.
A macska tartása megváltozott. Eddigi néma árnyékból ragadozóvá vált.
Két másik ragadozó állta körül a társát, aki némán, kiszolgáltatottan függött köztük. A párduc érezte a dominanciával járó mérhetetlen erőt az idegenekben, de ez nem számított. Természetes helyzetben eszébe sem jutott volna a támadás, sőt mindent megtett volna, hogy elkerülje az összecsapást, de ő másként reagált. A társállatok arra lettek idomítva, egész életükben arra gyakoroltak, hogy ösztöneik ellenében dolgozva, leküzdve a halál, félelem és fájdalom árnyait, figyelmen kívül hagyva a dominancia viszonyokat, segítsék és megóvják emberi társaikat. Olyan testvérek ők, akikre a shinobi az életét bízhatja. Yoru is ilyen volt. Gyermekkoruk óta Munfurawa kísérője, oltalmazója és támasza. Ahogy a lány is az ő egyetlen társa. És Ame most veszélyben volt. A macska számára egyértelműnek tűnt, hogy két ilyen ragadozó nem hagy életben ellenfelet. Lekuporodott, ugrásra készen, hogy megelőzze a gyilkosságot…
De más történt.
Nem értette a hogyant, de úgy tűnt az a két emberi ragadozó, meg az a lehetetlen alárendelt el akarja hurcolni a lányt. Ennek nem volt értelme… később akarnák… megenni? Ez nem volt természetes… A prédát megöli a ragadozó, mielőtt elhurcolná…
A párduc szemek a társaságot figyelték, és a törmelékek között megbújva követni kezdte őket. Kellett, hogy legyen egy alkalmas pillanat, mikor elragadhatja tőlük.
Ha van rá mód, hogy átsurranjon az akadályon, megteszi, ha csak rohanvást van rá módja, akkor rohanni fog, ha úgy tűnik, az akadályon nem juthat át, az utolsó pillanatban csap le. Pillanatokon múlik a döntése a helyzet függvényében. Mert azt a baljóslatú valamit, ami körbe vette a helyet, veszedelmesnek ítélte, minden érzéke erre figyelmeztette, s eképp a megnyíló rést akarta felhasználni, amint észlelte a lehetőséget.
A szörnyetegek nem érdeklik odakinn. Tudja a létszámuk jelentette veszedelmet, de azokat prédának tekinti. Erős prédának, de prédának. Egy vadász leküzdi őket. De az a kettő szinte az orra előtt… azok ragadozók.
A macska döntött.
A célja, hogy megmentse Munfurawát.


Amennyiben az akadályon túljut és nem törődnek vele, akkor a cselekvés valószínű pillanata az lesz, mikor Kabuto megszólítja Ryuut. Bár a macska tudja, hogy a fiú és az a másik, Tomoko, is Ame falkájához tartoznak, de csak Munfurawa számít neki. Ő nem gondolkozik és nem hezitál azon, hogy mit tenne a lány, kit mentene meg. Neki csak a társa fontos, így a fiúk magukra maradnak, ha sikerrel jár.
Amíg van lehetősége, elkerülné a közvetlen harcot, így az első, amivel megpróbálkozik, az az, hogy megragadja a lányt és megpróbál elrohanni vele, végigcikázva a szörnyetegek között a legbiztonságosabbnak tűnő irányba. Ha ez nem jár sikerrel, nincs más választása, mint az alfát megtámadni… Kabutot.
Valamennyi körmével, fogával, súlyával és megannyi dühével. 
Amíg el nem eresztik a lányt.
A forgatókönyv hasonló, ha attól kell tartania hogy a kelepcében marad: kirobban az akadály mögül, mielőtt újra bezárnák, ilyen látványos belépővel, és az ellenfelekhez ennyire közel  pedig nem tehet mást, minthogy azonnal Kabutora veti magát, hogy a földre teperje, ezúttal a harapás elmarad, csak a karmok okozhatnának valamennyi sebet, majd megpróbálja megragadni a lányt, hogy szélsebes iramban elvigye. A cél nem az ellenfél megölése, hanem Ame megmentése.
Amennyiben sikertelen és nem jut ki, az akadálynak veti magát. Ösztönei ellen dolgozva is megpróbál átjutni. A hatástól függően tesz egy-három próbát, míg átjut vagy  rá nem döbben, hogy semmi esélye azon az úton távozni. Akkor ásni kezd, s karmai engesztelhetetlenül kezdik felszakítani a földet és törmeléket.

Kabutonak az erejénél már csak az egója volt nagyobb. Nyeregben érezte magát és sajnálatunkra ott is volt. Ugyan Ame felkészültebb volt, mint én, de hát a víz jóval inkább jelen van a környezetünkben, mint a tűz és az utóbbit lassabb folyamat is létrehozni. Sajnos más támadó technikám nincs, így csak csendes szenvedője vagyok Kabuto ténykedésének, mind a kanashibarinak, mind annak, hogy rám rakja az átokpecsétet. Sajnos elszámoltam magam és nem genjutsu hatása alatt álltam, valószínűleg csak egy bénító technika, mert a fájdalom nem zökkentett ki és így megkaptam a pecsétet, ezzel egy szép tetoválás került a nyakamra, bár ezt nem kívánom senkinek. Éreztem ahogy a pecsét kifejti hatását és mintha a testem belülről kezdene tüzelni. Ugyan a tűz chakrámhoz sokszor kellett már nyúlnom, ez az érzés mégis rossz volt. Égető, idegen, mintha valami hatalmas sárkány belülről akarna felfalni, még a chakrám is megbolondult. Ekkor egy újabb alak jelent meg, nem láttam, de éreztem a jelenlétét és nemsokára a hangja is eljutott a fülembe. ~Tehát tied volt a kastély? Mikor építetted, hogy nem vettük ezt észre?~ Nem nagyon látom, hogy mi történik Améval, ahogy igazából semmit nem látok a belső fájdalomtól, de érzem, hogy a kígyó valamit művel vele. Érdekes felfedezést teszek. A szemem elsötétült, mégis az érzékeim felerősödtek, legalábbis minden más. Valami iszonyatos erő jelent meg bennem, ami nem az enyém és nem is hagyja, hogy használjam. Még nem. Talán esélyem lenne Kabuto ellen, ha a pecsétet használhatnám, de valami gátolja ezt. Nem tudom mi, de nem vagyok ura a testemnek. A testem feladja a küzdelmet, de valamiért nem tudok összerogyni. Érzem, hogy vége, de mégis, az akaraterőm állva tart. Ekkor eljut Kabuto hangja hozzám. Reméltem, hogy legalább Ame megússza a pecsételést, de csak elhúzta a dolgot, többet nem tehet, valószínűleg Kodomo sem tudna többet tenni az ügy érdekében, a lány megtette, amit tudott. ~Ajándékot visszautasítani illetlenség, de vannak olyan helyzetek, amikor az ember nem örül ennek és csak azért elfogadni, hogy legyen még nagyobb, mert azzal hazudsz a másiknak.~ Még néhány másodpercig küzd az akaraterőm, de kimerülök és elájulok. Innentől kezdve sok mindenre nem emlékszem, csak foszlányok, hogy a testem a levegőbe emelkedik, de Kabuto következő szavaiból már nem jut el semmi hozzám.

Elég gyorsan reagáltam, hogy még időben elássam magam egy rögtönzött kötéssel, ami nagy valószínűséggel nem ment meg, de legalább lelassítja az elkerülhetetlent, időt adva, hogy hátha történik valami, ami kihúz a pácból. Persze nem reméltem sokat, de bízok a testvéreimben, és ha mást nem, legalább egy ideig sikerült lekötnöm az „A” figyelmét, bár nem tudom mennyi is ez az ideig, de én úgy érzem, mintha már a végtelenségig elnyúltak volna már a dolgok, hogy már órák óta egyedül vagyok hagyva… pedig valójában nem lehetett több pár percnél. Fejem lüktetett, a szemgolyóm pedig úgy hasogatott, mintha ki akarna ugorni a gödréből. Émelyegtem, és nem sok volt hátra, hogy kidobjam a gyomrom tartalmát. Egyszerűen túl sok vért vesztettem. Szemem minduntalan le-lecsukódott, már alig bírtam eszméletemnél maradni.
- Öregem mit nem adnék most egy vértablettáért… - mosolyodok el fáradtan akasztófahumoromon, de hamar meg is bánom, ahogy egy újabb fejfájás roham kerít hatalmába.
Már nem is tudom mikor rogytam négykézlábra, de úgy éreztem, hogy minduntalan egyre, inkább kezd elhagyni engem az éltető erő, már-már az is nehézséget okozott, hogy egyáltalán eszméletemnél maradjak. Bár ha tudtam volna, hogy mi következik, talán nem vágytam volna arra, hogy elnyeljen végre az eszméletlenség sötétje… mert bizony vágytam már, hogy mindennek vége legyen. Egyszerűen ez az állapot maga volt a pokol. Az egyedüli fonal, ami még táplálta bennem a reményt, hogy a családom itt van a szigeten, és bármikor eljöhetnek. Tudom, hogy ez csak egy hiú remény, de legalább volt, ami az életben tartson. Nem fogom azt mondani, hogy jó lenne meghalni… de bármi jobb lenne ennél a félholt állapotnál. Végül a földre rogyok, bele az alattam összegyűlt véres földre, teljesen összemocskolva magam, bár ez izgatott jelen pillanatban a legkevésbé. Nem is tudom, mire figyeltem fel először. Szerintem fel sem tűnt az utolsó pillanatig, hogy nemrég megálltak mellettem, de valamiért, már akkor éreztem, hogy hozzám jöttek, amikor az első hang is elérhetett volna. Először a hangok tompa visszhangot vertek csak egyre homályosuló tudatomban, ám szépen lassan agyam felfogta a szavak mögött rejlő értemet.
- Ne… - motyogom kábán, és fejemet fordítva meredek a tőlem nem messze álló pár személyre.
Bár elég nehéz volt, már gondolkodnom, mégis felismertem Amet és Tomokot, amitől a szemeim nagyra nyíltak, és hirtelen minden nyűgömről elfeledkeztem. Egyszerűen nem találtam a szavakat. Egyszerűen túl szörnyű volt ez a látvány, ahogy a családom egyik tagját, és a barátomat foglyul ejtette az ellenség. Nem akartam elhinni, egyszerűen ilyen nem létezik. Végül lenyugszom bármennyire nehéznek is tűnt. Tudatom ismét ködös volt, de elhatározásom győzött. Ép kezemmel az utolsó erőfoszlányaimat felhasználva négykézlábra tolom magam, majd fejemet oldalra billentve határozott (bár ködös) tekintettel meredek a szemüvegesre.
- Legyen…. vigyél magaddal… de a családomat… hagyd békén! Azt csinálsz velem, amit akarsz… de… hagyd békén Améékat! – eléggé szánalmasnak tűnhettem, ahogy már magamat is alig tartom, félholtan, de nem hagytam el magam, és tudtam, hogy ezt kell tennem… ez volt az egyetlen módja, hogy megmentsem azokat, akiket szeretek.

Bár az öntudatlanság ködös homálya továbbra is fenyegetett, akaraterőmmel próbáltam magamat tudatomnál tartani, hogy halljam még a kígyó utolsó szavait… mielőtt meghalok, vagy elragadnak.

//Kodomo és Makoto ebből a körből kimarad.//

Határidő: július 2. (viszont előre jelzem, hogy július 1-ig egészen biztosan nem tudok írni)

Az ébredés hirtelen volt. Tűzropogás. Füst.. avar a teste alatt. Átható volt a földszag. Friss és valószínűtlenül életteli. Érezte hogy teste a hűvös földön nyugszik, de arcát már a tomboló tűz heve égette. Fájt.. de.. nem ez volt az igazi fájdalom. A testében mindenütt, szertesugárzott az "ajándék". De még ezt sem volt módja végiggondolni, mikor az éberség már a valóságba rántotta. 
Önkéntelenül kapta karját oda, ahol az "S" megszúrta, majd hasonlóan reflex-szerűen ült fel, s megdermedt ebben a mozdulatban, maga elé meredve. Túl hirtelen került tudatába újfent a való világ impresszióinak, túl hirtelen buzogott fel benne az energia, s egyszerre volt élénk és kába, ahogy szemei felpattantak, s elméje próbált alkalmazkodni ehhez a hirtelen változáshoz. De a szernek hála az ehhez kellő pillanatok elreppentek, mintha sohasem lett volna, s a lány bíbor szemei élénkké váltak, ajka elnyílt, majd a tűszúrás fájdalma miatti szisszenő hang is kifutott rajta.. 
A következő pillanat már egy másfajta tudatosulásé volt. Ame látta a párducot a földre rogyva. Maga körül a lángoló erdőt. Meg sem fogalmazódott még a fejében a kérdés, hogy hogyan is kerülhetett ide, mikor felfedezte "S"-t.. az idegent. Az ellenséget.
A lány teste ugrásra készen megfeszült, noha ilyen közelségből, ahogy azt ma már tapasztalta, meglehetősen nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen ilyen ellenfelek ellen előnyös, vagy legalább elfogadható helyzetet kreálni. Ahogy megmozdult, s megfeszült a teste, az addig  tompán lüktető fájdalom is erőre kapott. Erről szinte meg is feledkezett. Ismételten felszisszent, s időt veszített. De ezúttal úgy tűnt, ez nem jelent halálos veszedelmet.
"S", mégsem úgy állt előtte, mint aki ellenség... a fellépése elszántnak és lehengerlőnek tűnt, de megkopott, ahogy a festék. Az irányítás persze továbbra is nála maradt, s ez cseppet sem csökkentett a fenyegetésen, mégis indokolatlanul sok információt osztott meg vele, a Djukával, aki az eddigi tetteinek elszenvedője volt...
Ame nem tudta hová tenni ezt a hirtelen változást, de nem tett fel kérdést, ha már így alakult, vetett egy pillantást a párducra, hogy ellenőrizze milyen állapotban lehet, majd hasonló meglepettséggel fogadta azt a már-már barátságos gesztust, melyel "S" felé nyúlt, hogy felsegítse. 
- Két óra tehát? -óvatossága sütött a hangjából, és bíbor tekintete is bizalmatlanságról árulkodott. Mégis elfogadta a kezet. Határozottan. Elszántan? De ahogy felsegítették, nem csak teste, de dühe is emelkedett, miközben testét marta a pecsét.
Ez a nap kezdett túlnőni rajta.. és túlfutni azon, amit nyugalommal lehet kezelni... Nemcsak az országát, a népét érte elsőként olyan inzultus, amit válasz nélkül hagyni nem lehet, de ez a kaland szembesítette vele, milyen erőtlen is testvéreihez képest... most mégis aggódott értük. Semmit nem tudott róluk, csak azt, hogy nincsenek mellette, így valószínűleg még a kelepcében hányódnak. A harc még nem ért véget. "S" legalábbis ezt állította. Az aggodalom pedig dühbe fordult.
Az az átkozott kígyó.. közös préda lenne? Az az átkozott szörnyeteg kiszolgáltatottá tette őt.. olyan helyzetet teremtett, ami ellen nem tehetett semmit. És.. megpecsételte.
A Djuka lány a pecséthez emelte a kezét, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy miközben kifújja a levegőt, megnyugodjon. De ez csak felszínes gondolat volt... szíve nem kívánta elcsitítani a dühöt. Akarta az erejét. Ezt a tettet nem tudta elfelejteni... azokat a pillanatokat ott.. szemtől szemben a kígyóval... Tisztában volt vele, hogy az a szörnyeteg elpusztíthatatlan, mégsem merült fel benne a menekülés gondolata. Nem csak azért, mert "S" őt is a pályára állította a nagy játszmában, ami lehetett akár átverés is, hogy egy Djukával többel térjenek haza, hanem sokkal inkább önmaga miatt. Ez a testvéri bajtársiasságon is túlmutatott. A neveltetése a Vízben olyan kemény alapot adott a lelkének, amiről talán ő sem tudott, de most mégis felszínre került, s szinte eszelősen hajszolta olyan tettek felé, amit Kodomo biztos ellenezne. Futhatott volna. De nem nyúl volt. Nem kisgyerek. Nem kislány....
Ő a Djuka Klán kunoichije volt. Namizuo unokája. Djuka Gemu lánya. Yoru a Fehér Párduc társa. A Víz szülötte és a Hold hercegnője. Ő volt Djuka Munfurawa, a Hurrikán, aki nem hagyja válasz nélkül a kihívást, és nem hagyja magukra azokat, akiknek szükségük van rá.
- A célunk közös hát, és eszközt adsz nekem, hogy elérjük, ezért hálás vagyok, akkor is, ha mindennek a borzalomnak részese voltál. De a neved. Hallani akarom.- mélyen és komolyan hangzottak a szavai. Ereje messze elmaradt "S" erejétől, de elszántsága más erőt mutatott, mint eddigi karaktere, amivel az ellenség találkozhatott.
-Tudni akarom ki az, akinek a pusztulást, és az újabb esélyt köszönhetem.- Testében a pecsét által és szívében a harag által is emésztette a tűz, s a csendes víz, ami eddig segítője volt, nem oltotta ki. Történt, ahogy történnie kellett, ő pedig úgy határozott, nem küzd ellene.
Lehettek volna kérdései, többek közt a híres- hírhedt, de használatban most először látott Byakuganról, de nem tette fel őket, és "S" sem pazarolta az időt. Munfurawa nem indult meg azonnal a nyomában, helyette, ahogy lehetett, megpróbált gondoskodni a macskáról. Nimpou: Henge Kongounyoi // Ninja művészet: Gyémántkeménység -et eddig akkor alkalmazta, ha fegyver kellett közös harcukban. Most nem tudott jobbat, mint azzal megpróbálni kisebb méretű fegyverré alakítani a macskát, és övéhez rögzíteni. Rá már nem számíthatott, de semmiképp nem kívánta magára hagyni. Nem is akart hosszasan pepecselni a dologgal, s ez tűnt célravezetőnek, s ha relative biztonságban tudhatja társát, nem vár tovább a lángoló erdőben, elsőként a Shikyaku no Jutsu // Négy Láb Technika alkalmazásával, négylábra ereszkedve indul meg vad vágtában, s amint kiér ebből a fullasztóan forró környezetből, s elegendő víz áll rendelkezésére, felugrik, feloldja a technikát, s mire talpa a földet éri, már vízen korcsolyázik tovább (Suiton: Mizu Kamikiri). Időnként talán megtorpan, s akkor még több vizet teremt a Suiton: Haran Banshou // Viharos Blokád használatával, miközben irányt vált. Nincs pillanat, amit veszíthetne, s ha az útját álják, vízzel (Suiton: Suitenhoufutsu - Ég és víz konvergencia), vagy jól irányzott rúgásokkal, ütésekkel töri meg a támadások lendületét és ívét. Ha pedig túl közel túl sokan lennének, kisebb ködöt teremt, hogy megszabaduljon tőlük. Nem számít ha gyorsan eloszlik, mozgékonysága óvja.
Elméjében  "S" szavai zengenek: Észak-kelet, 300 méter.

Munfurawa pedig igyekszik mindent megtenni, hogy el is érje, s közben olyan zavart keltsen az ellenséges erőben, ami csak telik tőle, fürgesgét, edzett testét kihasználva, küzdve a pecsét folyamatos fájdalmával.
Két órát adtak neki. Hogy utána élet vagy halál várja, vajmi keveset számít. Hogy a pecsét miatti fájdalom végül hibába hajszolja-e, az sem fontos.. Egy cél van: ha kell olyan módon búcsúzni a világtól, ami bevésődik azok emlékezetébe, akik látják ezt a vérzivataros csatát, amit egy apró nemzet önmagáért vív.

Amennyiben Chirikut, Shint, vagy más vezetőnek tűnő, veszedelmes alakot lát meg, nem habozik, Vízsárkányt küld, hogy szétszaggassa... s ha hozzá meglehetős közelségben tűnnek fel, megpróbálja elkapni őket, hogy egy sorozattal a levegőbe rúgja, majd a Szálló galamb elpusztításával vessen véget gonosz tetteiknek.
Talán mások használják ki az erejét, de Djuka Munfurawa az országáért, családjáért és önmagáért küzd.
S ha a távolság elfogy, talán részese lesz majd a nagy finálénak.
300 méter...
Két óra...
- Köszönöm Yoru.

A madár belsejében már a papnő felkészítette magát rá, hogyha megjelenik Kabuto a színen akkor aktiválhassa a védelmét és készen álljon rá, hogy bármi áron megvédje Kodomot és a remények szerint Ryuut. Valamiért a papnő úgy vélte, hogy Kabuto vagy egyedül fog érkezni, vagy ha nem is akkor sem lesz közvetlen vele egy túsz. Azonban mint azt tudjuk ember tervez isten végez. Makoto még mielőtt létrehozná a védelmet megpillantja tőlük nem messze, hogy sikerült csapdába ejteni az otolagét aki tehetetlenül zuhan lefelé a sav irányába. Pontosan ahogy tervezték ez eddig jól alakul. 


Ha Ryuut sikerül elkapnia Kabutonak:
Azonban valami rosszul sült el és a takigakurei jounin észreveszi, hogy a férfi nincs egyedül. Pontosabban egy túsz van vele. Itt az ideje, hogy ő is megmutassa milyen fából faragták. Bár reflexei nincsen a Kage szintjén azonban bőven meghaladják az átlagot, így még azelőtt kinyújtja a karját, hogy a páros leérkezne a sav felszínére és aktiválja a Kongo Fuusa technikát. A létrehozott chakra láncok szédítő sebességgel közelítenek a páros felé és még a levegőben elkapják Djuuka fiút. A másik 2 lánc zavarja Kabutot és pengékkel szegélyezett láncszemek segítségével elvágják a kígyó testét amely gúsba köti Ryuut. Ha mindezt sikerrel kivitelezte a kunoichi akkor visszahúzza a láncokat és velük együtt a fiút. Kabuto feltehetőleg megáll a sav felszínén azonban Kodomo bekészített technikáját már aktiválja is és megpróbálja elkapni a Kagét. Azonban a Kígyót nem szabad lebecsülni ezzel Makoto teljes mértékben tisztában van. Hiába sikerült megtéveszteni és csapdába csalni ez még csak félsiker. Kodomo szintén érezheti akárcsak Mako, hogy a férfi chakrája több még kettejük chakra sztaminájánál is. Ebből következik, hogy olyan ellenfél aki feltehetőleg nem egy és nem két meglepetést tartogat a tarsolyában. 
Amikor már Ryuu biztonságba kerül Makoto egy kicsit megvariálva a tervet nem vonja fel egyből a chakra pajzsot csak ha az Otokage azonnali ellentámadásba lendül. Mivel a Raigo biztosítja, hogy az Otokage ne tudjon közel kerülni hozzájuk, ezért ebben az esetben Makoto a szerzetesi chakrával megtámogatott chakrapajzsnak szenteli minden figyelmét. Megvárja, hogy Kodomo lépjen és amennyiben még van ideje egy támadásra, akkor villámgyorsan kézpecséteket mutogat és az általa ismert egyik legpusztítóbb fuuton technikát használja. "Fuuton Shinku Renpa". A vákum él és amelyet Makoto küld az otokage felé a szerzetes chakrával megtámogatva feltehetően elemi erőt képvisel, ha ez telibe találja akkor talán lehet esélyük arra, hogy kiüssék addig amíg a zúzó gyomor fel nem dolgozza, esetleg megöljék. 


Ha Ryuu nincs Kabutóval amikor bekerül a madár gyomrába:
Ebben az esetben Makoto már akkor támad a Shinku Renpával amint az otokage földet ér és még igyekszik megszakítani annak bármilyen jutus létrehozásra szőtt tervét vagy menekülését a kutyaszorítóból, aztán hozza létre a védelmet. Mindezek mellett számítva rá, hogy a férfi esetleg még a levegőben megtámadja őket akkor Kodomo mellé ugrik és úgy hozza létre a Chakra aurát Kodomo és maga köré, hogy a fiúnak se lehessen semmi baja.


Ha Ryuu mégis életét veszti: 
Ebben az esetben a kuoichi teljesen ledöbben és pár másodpercig szinte tehetetlenül bámul maguk elé. Azért jött ide, hogy segítsen a Djuukáknak és közben mégis elvesztettek valakit Makoto ezt egyszerűen nem képes feldolgozni abban a tempóban ahogy a dolgok a történnek, aztán arra eszmél fel, hogy a chakrája már szinte látható és kitörésre készen áll. Minden haragját és csalódottságát beleölve ismét csak a Shinku Renpa nevű technikát hozza létre amelynek nem akadály Ryuu teste és feltehetőleg olyan erővel bír, hogy Kabutonak valami hasonló védelemmel kell előrukkolnia mint amivel a papnő rendelkezik különben Makoto biztosra veszi, hogy ezúttal valóban halál fia a Kage.

//Fuuton: Shinkū Renpa // Szél elem: Száguldó Vákuumélek

A ninja mély levegőt vesz, majd tucatnyi pengeéles széllövedéket lő ki magából. A vágóerejük elképesztő. Danzo ezzel a technikával képes volt sebet ejteni a Susanoo páncélján.

Chakraszint: 700
Szint: S
Használója: Danzo//

- Végre. – Kodomo első szavai ezek voltak, mikor a holló elérte az otokaget, s a rajból kitámadva, rögvest elnyelte őt a getsugakurei geninnel együtt. Kodomo tervezete szerint úgy koncentrálta az idézést, hogy kabuto egyenesen a savba essen, azonban Ryuut egyenesen maga mellé idéztette meg.
Amennyiben nem sikerül öccsét saját maga mellé idéztetni, abban az esetben megvárja, míg Makoto a hirtelen megjelenő, borotvaéles pengékkel szőtt nyúlványokkal ki nem tépi nemes egyszerűséggel az otokage markából, vagy pontosabban kígyójából, az elrabolt gennint. Míg Makoto a láncokkal próbálja megragadni a fiút, addig a getsugakurei jounin chakrat koncentrált két tenyere közé. Méghozzá sokat. A fiú körülötti aura sisteregni kezdett, ahogy a gőz elemű chakraja kezdte túltölteni magát, s akarva akaratlanul, de kiáramlott a testét kívülre.
Amennyiben Makoto képes elrántani Ryuut a kígyó markából, Kodomo, befejezvén a gőzgömb sűrítését, erőteljesen tolja előre két tenyerét, elindítva ezzel a gömböt. Az égető gőzchakraból koncentrált labda sebesen halad a sav felé haladó/savon álló otokage felé, némiképp a feje fölé célozva. A Shikukeymuso nevezetű saját technikája, melynek segítségével, ha eltalálja Kabutot, ha nem, a hirtelen több méteres átmérőjű gömbbé duzzadó gőztömegbe kerülve a test biztos, hogy sebesülni fog. Méghozzá súlyosan. Kodomo nem kevés chakrat koncentrált a gömbbe, hogy egyszer, s mindenkorra, eltávolíthasson egy olyan személyt, kinek jelenléte túlságosan is nagy veszélyt jelenthetett a világra nézve.
Kodomoban felgyülemlett megannyi emlék, s az elmúlt fél nap eseményei, a benne duzzadó düh pedig talán még inkább felerősítette a technikát. Ugyan mindig is próbált a jó úton haladni, mindig is tudta, vér nélkül nem győzhet le mindenkit. A benne szunnyadó, mérhetetlenül dühös harcos énje azonban úgy tűnt, most erőre kapott.
- Pusztulj Kígyó! – mondta, majd összecsapva két tenyerét, megfeszítette egész felsőtestét.
A papnő technikájával együttesen aktiválta, így a szinte mindent átvágó vákuum élek egyszerre érik el a testét, miközben az aprócska labda hatalmas gömbbé duzzadt. Korábban képes volt felsérteni azoknak a szörnyetegeknek is a bőrét, melyekkel az erdőben futottak össze, ám most a jounin jóval több chakrat koncentrált a támadásba. Dühös volt. De mégis…a jó szándék ösztönözte, testvérei iránti féltése. S most, hogy újra lehetőséget kapott, megmutathatja, mi is a sorsa annak, aki a Djuka klánnal akar kikezdeni.
Ha a széltechnika sikeresen megsebzi az otokaget, a hirtelen kiáramló gőz nagy valószínűséggel a felismerhetetlenségig roncsolja a bőrét. Ha ez bekövetkezik, nyertek, hiszen Kabuto nem lesz képes megállni a savon, sem pedig túlélni a csobbanást.
- Makoto, koncentráld a védelmed a partra – mondja gyorsan a jounin, miután mind a kettejük támadása elindult. Tervei szerint a papnő védelme képes kiterjedni az itt lévő szárazföldre, így ha Kabuto túl is éli a támadást, a sav másodpercek alatt felemészti azt, ami megmaradt belőle. Szárazföld hiányában pedig nyert helyzetbe kerültek, talán végleg a mentőcsapat megmaradt tagjai.
Ugyanezen támadás bekövetkezik akkor is, ha Ryuu a csapat mellé idéződik.
Ha sikerül legyőzniük Kabutot, Ryuut átölelvén, kezét vállára emeli.
- Örülök, hogy egy darabban látlak, Öcskös – mondja, majd szorosan átöleli könnyes szemeivel. Hamar idézteti meg őt is a Menyétek falvába, hogy elláthassák sérüléseit, és hogy pihenhessen.
Amennyiben az Otokaget végleg legyőzték, Kodomo, kilépve a hollóból (kabuto maradványait bennhagyva, ha netalán újraépülne, ne szökhessen ki), Karat, az elfogó hollót hazaküldi, így ha az otokage valamilyen módon túlélné és kijutna élve a gyomorból, lelke az ott lévő varjak lakomája lehessen vacsorára. Végül gyors tempóban felkeresteti húgát is, hogy a lehető leghamarabb szállítathassa át őt is a szigetről. Kodomo beleunt a veszteségekbe. Sajáét kezébe veszi a dolgok irányítását, és nem kockáztat többet. Amennyiben klántársai mind megmenekültek, a papnő mellé állva az Otokage által idézett férfi felé tekint, jó néhány méteres, biztonságosnak mondható távolságokban. Magához hívatja az egyik menyétet, majd a további lépéseket tervezi.
- Amennyiben képesek vagytok kiidézni azt a fiút, akkor ne habozzatok, habár ahogy elnézem, elég erős védelemmel van felfegyverkezve. Ki lehet ez az ember? Habár igazából…ez most egyáltalán nem számított. Csupán az, hogy az egyedül maradt, ájult Tomokot hogyan képes a jounin eljuttatni a Menyétek falvába.
Ha egy menyét képes a fordított idézéssel kimenteni Tomokot, elvégre a védelem nem zár el hermetikusan mindentől, egy kisebb menyét képes lehet bejutni. Mindeközben Kodomo megpróbálja néhány szó erejéig, elterelni a férfi figyelmét.
- Kabuto halott. Véglegesen. Figyelmeztetem az Otogakurei haderőt, hogy tegye le a fegyvert. Vége a harcnak.  
ha a menyétnek sikerül bejutnia, akkor Tomokot a mentőcsapat két megmaradt tagjával együtt idézteti a faluba, s ezzel…végleg kijutottak a hang csapdájából.
Amennyiben Kabutot nem képesek legyőzni, a csapatot kiidézteti a hollóból, kabutot pedig bezárva a hollóba, a hyuugak gödrébe irányítja. ha megtarzják szavukat, a megsebzett Kabutot biztos, hogy megölik.
 

Amennyiben Tomokot nem képesek kivinni a menyétek, a jounin megtartva a tisztes távolságot, újabb tervet eszel ki, miközben szemét és védelmét a környező ellenfeleken tartja.

Közérdekű közlemény: az igazság feltárása és az igazságosság érdekében a technikák hatásáról és érvényesüléséről több NT-taggal is egyeztetés folyt.




Kabuto: Chiriku irányításáért te felelsz, ezért nem írtam, hogy pontosan mi történik a menyétekkel.
Ha valaki azt hitte volna, nem vezetem:
Kabuto
Chakra: 90%
Állapot: 60%
Munfurawa
Chakra: 60%
Állapot: 50%
Makoto
Chakra: 86%
Állapot: 90%
Kodomo
Chakra: 45%
Állapot: 70%
Ryuu
Chakra: 0%
Állapot: 0%

//Ryuu számára a játék véget ért. Személy szerint sajnálom, a karakter az események láncolatának áldozata lett, leginkább tőle független döntések vezettek el ide. Mindenképp várom azonban Ryuu záróposztját, a jutalmazásra a kaland lezárásakor térek vissza. A posztokat minél hamarabb várom, hivatalos határidőként 07. 17.-ét jelölöm meg. A sorrend mindegy, reakciókra nincs idő. Mivel Kodomónak van a legtöbb ideje, a logika azt diktálja, hogy ő kezdjen, de ahogy időtök engedi.//

Szívem olyan volt, mint egy széttört váza, melyet már soha többé nem tölthet meg semmi. Ott állt előttem a kígyó, ki széttörte ezt a vázát kíméletlenül, és kegyetlenül. De nem bántam. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Kissé kábán a vérveszteségtől, de azért még egyszer utoljára Ame felé fordultam, elmosolyodva, hogy talán ezzel is megmentettem őt. Bár való igaz, hogy a lányt hamarosan elragadta társa, de tudtam, hogy biztonságban van. Kabuto nem szegné meg a szavát talán, és nem megy visszaszerezni a lány testét. Lehunyom a szemem, majd vártam a sötétséget. Reméltem, hogy elnyel, és nem kell többet szenvednem. Egy ideig még vártam ebben a bűvös, hideg sötétségben, de semmi sem történt. A fájdalom, mely eddig bizsergetve terjed a karomba, szinte teljesen elmúlt. Fejem bár fájt, nem lüktetett úgy, mint eddig. Talán azt is hihettem volna, hogy a halál végre elért hozzám… de túlságosan is tisztában voltam azzal, hogy még igenis élő vagyok. A kemény föld érzete nem múlt el. Végül kinyitottam a szemem, és feltápászkodtam nagy nehezen, majd körbekémlelve meg állapodik a szemem a fiún, kit társamnak hívhattam egykor.
- Légy erős Tomoko. Éld túl ezt az egészet, és kérlek… védd meg Amet, akár az életed árán is… Ég veled… barátom.
Ezzel kissé könnyes szemmel, de elfordulok a társamtól, majd elindulok Kabuto felé, mielőtt még meggondolja magát. Elmém még továbbra is zavaros volt, testem gyenge, mert bár meggyógyítottak, a vérveszteségem továbbra is eléggé nagymértékű volt. A hangulatom… nos… eléggé… gyászos. Talán ez az utolsó, hogy láthattam a családomat, és még elbúcsúzni sem tudtam tőlük rendesen. Érzem, ahogy a könnyeim elerednek, és fájdalmas mosolyt erőltettem magamra. Ez így van rendjén. Az én életem nem ér annyit, mint a testvéreimért. Bármikor kész voltam feláldozni magam értük, és úgy tűnt… most jött el az én időm.
 
Érthető volt, hogy nem vettem észre a közelgő varjúkat. Talán, ha figyeltem volna a környezetemre, elkerülhettem volna a véget, ha időben cselekszek. Talán meggátolhattam volna, hogy elkapjon engem Kabuto, és ezzel Kodoék tervét is megmenthettem volna. De… nem figyeltem semmire. A lelkem zavaros tenger volt, mely többé nem valószínű, hogy megnyugszik. Talán a közelgő Kaszát éreztem, talán csak az fájt, hogy mivé válhatok, ha a férfivel tartok. De annyi biztos, hogy nem készültem fel az eljövendőre. Pár pillanat volt csupán, mikor Kabuto elkapva engem magával cipelt a varjúba, és mielőtt észrevehettem volna, már teljesen le voltam fogva. Agyam egyáltalán nem működött úgy, ahogy kell, és úgy tűnt számomra, mintha csak ugrálna az idő. Egy ideig nem láttam mást, csak a varjú gyomorfalát, ám végül tekintetem találkozik fivéremmel. Kodomo. Éreztem, ahogy lelassul az idő. Ismét megpillantottam a bátyámat, a példa képem… a shinobit akivé én is válni akartam. De… nem így akartam őt újra látni. Nem úgy, hogy Kabuto itt van vele egy légtérbe, és talán őt is megöli. Ezt… nem tudtam elviselni. A számat kitátva akartam rákiáltani testvéremre, hogy szaladjon, fusson, hagyjon itt… ám egyetlen szó sem hagyta el a számat. Mindössze egy tompa reccsenést éreztem.  Egy apró szúrást a fejemben, mely végül teljes megtisztulás követett. Az elmém eltompult, a testem kínjai elmúltak… egyszerűen úgy éreztem magam, mint akit egy angyal ölelt volna magához. Szemeim az utolsó pillanatokig Kodomo arcára meredtek. Még éreztem, ahogy a vörös könny végigszalad a szememből, majd a tekintetem elhomályosult, és megszűnt minden.
 


// köszönöm a mesélést, izgalmas volt a kaland, bár való igaz, hogy nagyrészt csak raboskodtam  örültem, hogy veletek játszhattam srácok, és további jó játékot kívánok még ^^ az utolsó játéktéri postom Ryuuval... sziasztok ^^ //

Hyuuga Shiro. Egy név, ami lehet épp oly valótlan, mint a szigeten minden. Most, e pillanatban, mely már a végjátszma nyitánya, a lány mégsem kételkedett abban, hogy a férfi igazat mond.
Hyuuga Shiro. Egy név. Ame emlékezni fog rá.
A távon, amit oly sietősen tett meg, nem várta ellenség. Még nem. Ott volt azonban a barlang szájánál és ismét elfogta a viszolygás , mint akkor először. Tul zárt. Tul sötét. Bármi rejtőzhet odabenn... tökéletes csapda... de ezuttal vajon kinek? Ez alkalommal elengedte a baljós érzeteket. Hagyta hogy a harag az utolsó maradékát is eleméssze.. Nem kívánta megadni magát sem a félelemnek, sem annak, ami odabenn várhat rá...
Két óra. A percek kíméletlenül peregtek.
Vajon mi lett volna, ha akkor, korábban is félelem nélkül áll itt? Halottak lennének? Prédái a felszínre csalt kígyónak? Elragadta volna Kodomot? Vagy vége lenne már és testvéreivel, s a kiszabadított emberekkel haza tartanának? A Hyuuga kitervelte ezt már jóelőre, s ők ellene mentek a tervnek. Nem táncoltak az idegen akarat dallamára. Talán akkor sem tették volna, ha tudják mi vár rájuk. Munfurawa egy pillanatra megérintette a pecsétet a nyakán...
Két óra.
Majd a lány önkéntelenül is a romok felé pillantott és meglátta Tomokot. A drága, jó Tomokot... Még most sem tudta, hogyan került olyan messze tőle... talán Shiro ragadta el Kabuto csatlósaitól, hogy ujra hadba állítsa... de a fiu, a müvész, kiszolgáltatottan ott maradt, s ott volt a két csatlós és megannyi menyét igyekezett hozzá férkőzni. Ame önkéntelenül is tett egy lépést felé.
A Djukák nem hagyják egymást hátra a bajban..
Aztán megtorpant. A barlang nem véletlen várja... Kodomo és Makoto is a romok alatt tüntek el... talán odabenn vannak. Talán nem. Egy dolog lényeges: Két órával fizettek a képességeiért... két órát kapott, hogy tegye, amit e helyzetben valóban tenni kell. Hogy a képességeit ismerték-e el vele, vagy egy gesztus volt egy nagymultu klántól egy másik klán részére, talán sohasem tudja meg. Ő viszont sosem szeretett senkinek sem az adósa lenni... s valahol sejtette, hogy: élet vagy halál, győzelem vagy vereség, itt fog eldőlni.
Döntött, és olyan utra lépett vele, mellyel elhagyva a szív gyermekien tiszta sugallatát, bizonyára a halál felé sodorja magát...
Két óra.
Magabiztosan állt a létrejövő akadály csapdájában. De nem volt tétlen. Nem ámította magát, hogy a Hyuuga vagy társai óvni fogják. A lány tudta hogy e játszmában lényegtelen szereplő csupán. Névtelen, feláldozható gyalog, még akkor is ha kapott egy esélyt. De kész volt rá, hogy megmutassa, nincs olyan Djuka akit le lehetne becsülni, különösen ha kegyből harcolhat ujfent.
Dobbantott, és a Viharos blokáddal vizet fakasztott. Látta a szörnyeket, ismerte az erejüket, és tudta, hogy ezuttal minden más lesz, ha átjut közülük bármennyi is az akadályon.
Két óra.
Legyen az szörnyeteg vagy a hadsereg tagja, akik körülöttük tobzódnak, a lány eltökélte hogy nem fog egyik sem közvetlenül hozzáférni. Kedvenc technikájához nyult ujfent, hogy a vízből gömböt formázzon maga köré. Az ég- víz konvergencia ezt az alakot tartotta fenn legkönnyebben, s bizonyára nehézséget az sem jelentett, hogy ugy hozza létre, hogy levegője is legyen a belsejében. Bőven megfelelt így, míg várakozott.
A csapda készen állt, s itt ma egyetlen olyan vad volt, akiért megérhette felvonultatni ezt a roppant erőt...
Szinte egy pillanat nem telt el, már észrevette a különös madarat és az azt kísérö hollókat. A lány szíve nagyot dobbant: Kodomo. Ugy tünt testvére technikája - legalábbis neki tulajdonította, még ha a szürkés madarakon gyanította is a Hyuuga behatást- igazolja döntését, ahogy látta, valamennyi madár az akadályba érkezik.
Minden bizonnyal neki sem maradt vesztegetnivaló ideje, amennyiben közvetlen támadás fenyegetné, ahogy azt a létrehozásakor megtervezte, mozgatni igyekszik a vízgömböt maga körül: a víztömeg egyre gyorsuló forgó mozgásával passzív védelemből kíván aktív, támadásra is képes fegyvert alkotni, de csak amennyiben szükségét látja. A suiton megfelelő nyomással vagy sebességgel képes lehetett erre. Ugy számolt, hogy a forgó víztömeg lendületét kihasználva, három vízszintes vágóélt hagy kiemelkedni, három kissé eltérő szinten és három különböző oldalon, s az éleket ha képes rá, tovább erősíti vagy pótolja ha kell, miközben a lendület önmagától is a gömb felszíne felé hajtja a vizet. Ilyen zárt térben ugy érezte kellően hatékony lehet ez a fajta nagysebességü forgó daráló amennyiben közelharcot kell vívnia. S ezzel talán a Hyuugának is mutat egy uj táncot.
Amennyiben elszámolja magát és a fenn leírt technika kivitelezhetetlennek bizonyul hagyja jobban felbomlani a burkot, és forgó ostorokként nem éllel hanem lendülettel és a víz sulyával próbál küzdeni: sulyos, zuzó ütésekbe és az egyensulyból kibillentésbe, a támadások megakasztásába fektetni az energiát. Nem akarja, hogy a közelébe menjen bárki is, így ha a technika közben ugy érzi ereje bírja, és szükséges, talán több ostort vagy pengét is bevet, bár előre ugy saccolja, hogy a három számára még megfelelően fenntartható.
S ha a hollók elindulnak a járatba, ő is igyekszik utánuk, miközben a víz körülötte tovább forog... talán el is torlaszolja a járatot vele ott ahol éppen halad... ez pedig még hasznos lehet.
Hogy a B terv után van- e C is? Míg a víz, a hü társ támogatja, nem marad fegyvertelen. S ha nem kell tartania még a közvetlen támadástól, s így nem kényszerülne a fent vázoltak alkalmazására, de felbukkanna az ellenség, a kígyó, a gömbből sok apró, üveggolyónyi gömböt választ le, majd egyszerre indítja felé a lehető legnagyobb sebességgel mozgatva és csak ezt követően tervezi forgásba hozni a burkot maga körül.

//Elnézést az esetleges elgépelésekért, mobilról ninjázok pár percre netet, és igen, nincs mindenre ékezetem... //