Rakushou sziget - a Burakkuma visszatérése

// első \o.o/ //

Ahogy botorkáltam egyszer csak váratlan dolog történt. Egy kisebb csapat bukkant fel tőlem nem messze. Védekezően magam elé emeltem nem túl sok védelmet jelentő támaszbotomat, de mielőtt még bármi meggondolatlant tehettem volna felismertem egypárjukat.
- Tomoko? Narahiko? Jézusom, de örülök nektek. – mosolyodok el fáradtan.
Megnyugtató volt látni két ismerős arcot, még ha a másik kettő nem is igazán volt ismerős. De legalább megnyugodhattam, hogy Kodomoék is biztosan itt vannak a közelben. Várjunk… ezek szerint elkezdődött a rajtaütés? Meh… és én meg itt raboskodtam eddig? Ezt nem hiszem el. Nos... mindegy, legalább élek, és ismét a családom egyik tagja van a közelembe. Végül az egyik idegen is elmondja a helyzetet, de mielőtt indulna, gyors megpróbálom megállítani őket.
- Várjatok! Elég rossz állapotban vagyok, csúnyán ellátták a bajom, és kidobtak… Nincs valamelyikkőtöknek gyógy tablettája? – kérdezem reménykedve, és ha esetleg kapok, hálás tekintettel beveszem, de ha nem az sem baj… vagyis baj, de nem akarom elhúzni az időt, így a tőlem telhető legjobb tudásommal, elindulok utánuk, gyors elmondva a dolgokat Tomokonak – Bocs, ha aggodalmat okoztam nektek. Épp ő utánuk kutakodtam… és meglepő módon meg is találtam őket, de ekkor lefújtak altató porral és idehoztak. Rengeteg túszuk van egy földalatti börtönbe. A többségük, már éhhalál környékén van. Én eddig C és B tetoválású személyeket láttam, de összefutottam egy Chuuninnal is. utóbbi miatt, már nem kell fájni a fejünknek, de van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül engedtek el. – Tomokora nézek komolyan, a legrosszabbtól tartva, majd oylan hangerővel, hogy csak ő hallja amit mondok hozzáteszem – Ha elvesztem valami miatt a testem fölötti irányítást, ölj meg! Elég kísérleti mütyürt láttam ott, hogy aggódjak amiatt, hogy mit raktak belém. Szóval remélem, számíthatok rád. – mosolygok rá bátorítóan – Jut, eszembe tudsz adni egy kunait vagy valami vágó, szúró eszközt? Bármennyire is Jani vagyok, egy bottal mégiscsak harcolni. – mosolyodok el a poénkodásomra.
Végül egy idő után megpillantottuk egy kastélyt, és mögötte egy hatalmas falat. Sóhajtottam egyet, hisz számítottam arra, hogy nem sokat pihenhetek, mielőtt ismét harcra kell bocsátkoznom. De nem baj. Ilyen egy shinobi élete.

Ame arcára kiült egy félmosoly, ahogy Kodomo madara megjelent, majd a segítséget jelentő justu is létrejönni látszott. Nem is tétovázott, szinte már a tudatalattijába égett, hogyha a testvére erre kéri, mozdul, igy azonnal kelő távolságba vonult, macskástól.
- Köszönöm! - kiáltott a testvére felé, miközben tekintete az okozott károkat mérte fel. Nem ezt várta ettől a jutsutól. Ezek a szörnyetegek még erősebbnek bizonyultak, mint amilyennek az összecsapásaikból nyert információk alapján gondolta őket. Ezek szerint akár a lehetetlent is jogosan lehet feltételezni róluk, s bár látszatra meglehetősen egyformának tűntek a szemének, megállíthatatlanra tervezett harciegységeknek, ha nincs szerencséjük, egy-egy akár különleges képességekkel is rendelkezhet a többihez képest. Tekintete eztán a csatatér többi részére vándorolt. Makoto gyönyörűen elbánt a szörnyetegeivel, nem sokat hagyva belőlük. Ame bámulatosnak talált azt a nyers erőt, ami képes volt ilyen károkat okozni. Ugyanakkor agagsztónak a tényt, hogy még jóformána  szigetre sem léptek, máris igen erős technikákat kellett bevetniük, illetőleg az esetleges kémszemek előtt felfedniük. Kényelmetlen érzés volt számára, még akkor is, ha tudta, más lehetőség nincs a sikerre.
Mikor Kodomo állapotáról érdeklődött, mosolyogva igyekezett megnyugtatni.
- Semmi gond, jól vagyok, jól vagyunk. Hála a képességeiteknek. -e mondat során Makoto tekintetét is igyekezett elkapni, hátha a lány is megért valamennyit elismeréséből, illetve igyekezett kizárni a fájdalmat, mely a kézitusa miatt testében sajgott. Nem volt mód más szavak használatára, hiszen testvére most is hihetetlenül aggódott érte. Ame minden alkalommal, mikor aggodalmat kellett okoznia neki, mardosó lelkifurdalással került szembe, hiszen mióta csak annakidején megérkezett a Holdba, eldöntötte, hogy ő fogja oltalmazni a családját, s nem ő szorul majd oltalomra. S most ismét zseniális testvére képessége kellett, hogy elsöpörje a szörnyetegeket, ő maga előbb-utóbb alul maradt volna. A lány tudta jól, hogy szemrehányást sosem kapna gyengesége miatt, ám minden ilyen alkalom szembement az elhatározásával.
Volt persze ennél sokkal racionálisabb oka is arra, hogy igyekezzen megnyugtatni a testvérét: vezetőként ő felelt mindenkiért, s minél kevésbé kellett aggódnia a kicsi hugiért, annál tisztábban gondolhatja át a taktikát.
- Viszont aggasztónak találom, hogy máris ilyen ellenfelekbe futottunk. Emberekre számítottam, egy második Táborra, nem szörnyetegekre.- hagyta hogy az elborzadás kifejezése láthatóvá váljon arcán.
-Ilyen borzalmakat a természet nem teremt... Csak egy nagyon elvetemült ember tehette... - labor. A hideg futkos Ame hátán, ha elképzeli mi történhet egy olyan helyen, ahol ilyen szörnyetegeket hoznak létre.
-Innentől kezdve sokkal kiszámíthatatlanabb minden. Nem valószínű, hogy emberi gyengeségeket és hibákat kihasználhatunk a következő ellenfeleknél, és ha nyílt támadásokkal kell végigvonulnunk a sziget belseje felé, előbb-utóbb felmorzsolnak minket. - már nem mosolygott. Elméje próbált megoldást találni, miközben ujjai a párduc bundájával játszottak. 
Majd Kodomo kért figyelmet, és igen sötét információkat tárt eléjük. A lány feszült figyelemmel hallgatta a testvérét, majd terelődtek gondolatai igen nyilvánvalóan az eltűnt testvérére.
-Meg fogjuk találni Kodomo. Mindenképpen megtaláljuk. - Hinni akart, és hitt is ezekben a szavakban, s tudta hogy testvére is osztozik aggodalmában, ezért ezt ki kell mondania. Sebes lépteivel szegődött Kodomo nyomába, se további szavakra nem vesztegetett több időt. Végül a fal előtt torpantak meg. Védelmek.. Egyértelműen védelmeket alkalmaztak rajta, bár hogy miféléket, arról a lánynak fogalma sem volt. Ez a fal is ékesen bizonyította, hogy ez a tábor egészen más, mint a korábbi. Kodomo aztán  megtette ugyanazt, amit ő maga is szívesen tett volna: megkezdte a fal védelmének tesztelését, az esetleges rések felkutatását. Bár figyelte a hatásokat, kihasználta az időt egy kis pihenésre, és arra, hogy a karjait megmozgassa egy kicsit, lazítva az izmait.
Először észre sem vette, majd a párduc nyugtalanságára rádöbbent, hogy a tengeren füst száll az ég felé.
-Csak nem?!- szemöldökét ráncolva kezét az szeme fölé emelte, hogy beárnyékolva azt valamivel többet kivehessen a látványból. Talán a  kék vitorlás megérkezett és megtámadta a hátrahagyott csapatot? Vagy volt egy másik várakozó szörnyeteghorda a víz rejtekében? 
- Testvérem? Mit tegyünk? - Gondolatok cikáztak elmjében: féltés, aggodalom, öröm, amiért nem tették teljesen tönkre a rabszolga hajót, és a küldetés sikerének biztosítása iránti elkötelezettség... Ha visszamennek, talán eddigi pozíciójukat is fel kell adniuk itt. Az ellenség tud róluk, ha időt kap ennél rondább meglepetéseket is előkészíthet, de még rosszabb, hogy eltűnt testvérükkel a kapott idő alatt bármit tehetnek. Ez az indok pedig egyértelművé tette, hogy a hajón hagyottaknak magukat kell megóvniuk. Nekik pedig sietniük kell, mielőtt két tűz közé kerülnének.
Amennyiben a dolgok úgy alakulnak, hogy a szél segítségével átugranak a falon, nem tiltakozik. Taijustu edzései során a magasba szökkenés, támadás és földet érés kombinációját kigyakorolta, s ha kellett, még mindig megpróbálkozhatott maga alatt valamennyi vizet létrehozni, hogy tompítsa az esést.
Ez persze attól függ, hogy a fal átugorható-e. A lány reméli, hogy igen. Nem vágyik a föld alá, bár ha a szörnyek onnan érkeztek, kell hogy legyen kapcsolata a laborral... Mégsem szeretne egy kaptárnyi ilyenbe belefutni, egy zárt, menekülési esélyt nem nyújtó, és szinte szándékosan csalogató módon nyitva hagyott átjáróban. Ha a fal csapdákat rejt, a mélység bizonyára jóval többel szolgál.

Ahogy haladunk előre az erdőben valami a bokorba mozgásba lendül, majd a következő pillanatban előkerül az elveszett bárány, Ryuu, a barátom, ugyan nem sok kalandba volt részünk, de szerintem hívhatom így, de ennek a megvitatása nem a jelenlegi helyzetben reális. Elég rossz bőrben van, de látszik, hogy örül, hogy ismerősökbe akadt.
- Mi is örülünk neked Ryuu! Legalább te meg vagy, így folytathatjuk a küldetést.
Válaszolok gyorsan és röviden, majd a kérdésére, hogy van-e gyógyszerem, válaszolok, higy csak energiatablettát tudok adni. Ha elfogadja, akkor természetesen adok neki. Mivel nem Ryuu megmentésére vagyunk itt, vagyis csak része az egésznek, így a vezetőink indulást parancsolnak. Miközben megyünk Ryuu valamit a fülebe súg, amire nem nagyon tudok itt válaszolni. ~Barátom, tudom, hogy ha megteszem, amit kér azzal csak neki teszek jót, de akkor is nehéz lesz.~ Szerencsére, amíg ez nem történik meg, addig nem kell a gondolattal foglalkoznom. Kést természetesen szívesen adok neki, ahogy korábban gyógyszert is. Néhány lépést teszünk, amikor füst és tűz látványa töri meg a békésnek nem mondható háttért. Sok időnk nincsen ezzel foglalkozni, mert menni kell, de nem sokáig haladunk, mert egy újabb dolog szakítja meg a sétánkat, mégpedig egy vár és a körülötte lévő folyó. Sajnos még nem tanultam meg a vízen járás technikáját, így vagy úszok vagy gyorsan elmagyarázzák nekem és itt helyben tanulom meg a dolgot, de az is lehet, hogy körbesétálok és keresek valami átkelő félét. Nem tudom, hogy mi a célja a vezetőknek, de gyorsan közlöm is a tényállást.
- Én nem tudok vízen járni!
Mondom, bár úgy érzem, hogy a mondat csak a levegőben lóg, nem nagyon fognak ezzel foglalkozni, bár remélem, hogy nem így lesz.

  Mindenki +3%-nyi chakrát kap. 
  Határidő: 12. 12. 

A lány feszült figyelemmel követte a senbonok találkozását a fallal. A védelem, ahogy számították, fennállt, és reagált a támadásra. Úgy volt kialakítva hogy azt is megfogja, amivel esetlen kárt tehetnének a pecsétekben. A második próba biztatóbbnak bizonyult, a fal felső íve védtelennek hatott, így a lány úgy gondolta, talán mégis van ráció abban, hogy felette átlendülve jussanak be.
De még most sem indultak. Bátyja újabb próbát tett, s míg annak eredményére vártak, továbbra sem tett mást, minthogy figyelt, s hagyta, hogy a teste az ajándék percekben is pihenjen. 
Ahogy Akiya megérkezett, a lány ráemelte tekintetét, majd komoran biccentett. 
- Mikor elindultuk, tudtuk, hogy nem gyerekjáték lesz. Mióta a füstöt láttuk felszálni, egyértelmű volt, hogy nem lesz más választásunk, mint végigvinni a küldetést.- Ame határozottan örült, hogy civilek nélkül indultak el.
- Két út maradt, de ebből csak egy járható. Az ellenség nem fog lehetőséget adni a menekülésre, és mindent bevet majd, hogy elbukjunk. Vagy feladjuk most, vagy legyőzzük, ha kell a saját barlangjában. - végignézett Akiyán. Úgy érezte alig-alig ismeri csupán, s volt egy gonosz motoszkáló hang elméjének egy elfeledett zugában, mely azt suttogta, hogy könnyedén helyettesíthetik őt, anélkül, hogy felfedezhetnék, olyannyira nem szerves része a csapatnak. Személyiségének azon része, mely szeretettel ölelte magához a Hold valamenniy lakóját, szégyellte ezeket a gondolatokat, ám egy küldetés alatt az ilyen érzéseknek nem volt helye. Könnyű volt elnyomni, hiszen itt az eredmény, sőt, maga az élet számított, nem holmi talán nem is valóságos sértődöttség lehetősége.
-A barlangrendszert nem hagyták volna nyitva, ha nem lenne erős őrizet alatt. A szörnyetegek kiszagolnak, gyorsan észrevesznek minket, és egy szűk járatban se kitérni, sem menekülni nincs lehetőség, hacsak valaki nem ért a föld elem használatához. Nem ismerjük a szörnyetegek képességeit, és csak kóstolót kaptunk az erejükből, mely, nos.. rendkívüli. Valóban őrültségnek tűnik a kastélyt szemtől szemben megtámadni.. de ha korlátozzuk a kastély őreinek észlelését, talán működhet. De ezt meg kell tervezni, mert ez egyben azonnali figyelemztetés is számukra. - Még mindig remélte, hogy van más mód arra, hogy elkerüljék a föld alatti járatot, mégis azt kezdte tervezgetni, milyen megoldással élhetnek, ha mégis ott kell támadniuk. Talán jobb lesz, ha felerősíti a szaglását... és felkészül rá, hogy pillanatok alatt megtöltse a járatot vízzel, hogy a sodrással nyisson utat...
-Akiya, mit tudsz mondani a kastély felépítéséről? Minden lehetséges információra szükség van. A szörnyetegeken kívül találkoztatok másféle őrrel vagy katonával is? Hány szintes épület, külső bejárat, ablakok, párkányok... mi van? Hogy nézett ki? Ahová vittek titeket, hogy nézett ki? Emlékezz vissza. Képzett shinobi vagy, sokkal több dolgot észre kellett venned, mint amit egy egyszerű ember megláthatna. - nagy az esély, hogy még egy részletes beszámolóból is siralmasan kevés lesz az információ, de kár lenne kihagyni az alkalmat... De a kérdésekkel máris elkésett. Akiya semmivé foszlott, mielőtt akár a kérdései végére ért volna...
-Ez nem lehet igaz!- csattant a düh ajkairól. Persze nem Akiyára volt dühös. Nem lehetett rá, hiszen erejéből még egy jelentős szeletet a figyelmeztetésükre használt. De ez most mégis kevésnek tűnt. 
-Nos, ezek szerint mostantól valóban rajtunk áll vagy bukik a csapatunk, s talán a  Hold épsége.. El kell érnünk a kastélyt, és be kell vennünk. -többé nem volt kérdés a feladat mibenléte.
-Kodomo, Makoto merre indulunk? -ő volt a csapat gyenge láncszeme, rájuk bízta a döntést.

Karácsonyi ajándék gyanánt mindenki +24 százalékpontnyi állapotot és +24 százalékpontnyi chakrát kap. 
Így: 


Makoto
Chakra: 116,5%
Állapot: 119%
Kodomo
Chakra: 92%
Állapot: 124%
Munfurawa
Chakra: 112%
Állapot: 103%
Tomoko
Chakra: 119%
Állapot: 124%
Ryuu
Chakra: 74%
Állapot: 74%

Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! 
Határidő december 30, de természetesen csúszás most belefér.

A segítők eltűnése nem az első nyugtalanító jel volt, mióta az erdőbe merészkedtek. A lány Yorutól sem kapott utalást a láthatatlan támadók mibenlétére, pedig azok nem lehettek valóban láthatatlanok. Kellett hogy legyen valami, ami elárulja őket, ha a látványuk nem is. Lehet ilyen egy szag.. egy mozdulat, melyet csak az érzékeny szem sarkából kaphat el a vadász, a hő, ami a testükből árad... vagy a szívük dobbanása. Olyasmi, amire csak egy ragadozó gondolhat.. Kézenfekvőnek tűnt, hogy saját érzékeit a Négylábbal párducszerű tulajdonságokat öltve tovább erősítve próbáljon elfogni bármilyen ingert, ami nyomra vezetheti, miközben a csapattal halad. Mégis idegesítően jeltelenek voltak az őket követő vagy figyelő támadók. Az, hogy terelik őket, nemegyszer kísértette a lány gondolatait, s ezzel együtt a csapda érzete is erősödött, és egyre erősebben érezte a késztetést, hogy Yorut a saját alakjában küldje tovább a csapattal, és ő maga meglapulva figyeljen az ellenség reakcióira. Mégis elvetette a tervet. Túlságosan is kockázatosnak ítélte, hiszen a bátyja és a papnő is jóval felette álltak képességekben, mégsem voltak elegek ahhoz, hogy felderítsék, hogy miféle ellenség űzi őket.
- Nagy hasznot hozna, ha tökéletlen lenne a működésük, vagy nem tudnának az új testükkel megfelelően bánni, de ezzel nem számolhatunk. Makoto, igazad van, ebben a kérdésben nem lehetünk kíméletesek velük. Ha valaha emberek voltak is, mára már nem azok, a kétely e kérdésben a mi és a még embernek maradtak életét veszélyezteti, nincs idő és lehetőség rá, hogy azt kutassuk, maradt-e bennük emberség. De épp olyan veszélyes az is, hogy az ellenség által kijelölt úton haladunk. Nem szabad eltűrnünk ezt a fajta irányítást, mert annak csak egyetlen vége lehet: a kezükre adjuk magunkat. Mielőbb el kell hagynunk a megszabott utat, és át kell vennünk az irányítást. -itt egy pillanatra elhallgatott. Ha erősebb lenne, nem a társaitól kellene a megoldást várnia. Ez volt a legkeserűbb méregpohár, melyből folyamatosan kortyolni kényszerült ez alatt a küldetés alatt.
-Sajnálom, hogy ilyen hasznavehetetlen vagyok számotokra, de nem kívánom feladni a küzdelmet, míg ki nem szabadulnak a társaink, és a többi fogoly. - A fa lombozatában megült rögtönzött tanácson elhangzottakat újra végigforgatta elméjében. Úgy gondolta a felső szint nem nyújt védelmet. Egyszerű ellenfelek ellen védhető, és akár órákhosszat elnyúló csatával az épület elfoglalása is megkezdhető onnan, de ők nem emberi ellenfelekkel álltak szemben. A legfiatalabb shinobik is feljutnak a falakon, de a szörnyetegek mérete talán előny számukra a kis ablakokon és vékony lépcsőkön. Feltéve hogy nem robbantják le az egész tornyot velük...
Egyedül a köd fedezékként való használata tűnt jó ötletnek, talán ez képes lesz megzavarni az ellenség látását. Mégsem indult el azonnal a társasággal, volt egy dolog, amit meg akart próbálni. Mielőtt nekivágott volna, két bunshint hozott létre, azzal a szándékkal, hogy két irányba elindítva, letérítve őket az eddigi terelt útvonalról, teszteli, hogy feltartóztatják-e őket és eközben az ellenfél megmutatja-e magát. De volt még egy csavar ebben a tervben, amit kár lett volna kihagyni, noha buktatóival és kétséges sikerével tisztában volt: A feladatuk egyszerű volt, egyetlen Kodomo által elejtett nevet kellett haza juttatniuk, és kezeikkel elmutogatniuk, míg meg nem értik, ha egyáltalán elérnek addig: "Kabuto". Az egyik klón az eddigi úton indul visszafelé, a másik pedig merőlegesen indul meg a Kodomo által kiadott útvonalra, el a tó mellett, távol a járattól és a kastélytól...
Munfurawa pedig hagy némi időt, hogy lássa, mi történik velük, mielőtt rohanvást megindulna ő is a többiek után, hogy sebességét kihasználva beérje, s Kodomo esetében ha kell, segítse őket. Az épületet elérve pedig majd elkezd felkapaszkodni a toronyig, s ha akad egy pillanatnyi biztonság, robbanójegyzetet fog tekerni egy kunaira, és kiles újra az ablakon.

Jól esett Tomoko segítség nyújtása és hálás mosollyal fogadtam el a kunait, és a tablettát, amit rögtön be is kaptam, hogy visszatérjen a chakrám egy része. Éreztem, ahogy a szer hatni kezd, és máris ellazultam kissé. Végül egy sóhajjal elmosolyodtam.
- Kösz Tomo. Rád mindig lehet számítani. – boxolom vállba a fiút finoman.
Jól esett a segítség, és a másik fiú által felém nyújtott tablettákból is hálásan vettem egyet, és meg is köszöntem neki, de ezt nem vettem be. Egyelőre elraktam, hisz bármikor jól jöhet. Ezután a kunait megpörgettem a kezembe, és indultam is a többiekkel. Bíztam bennük annyira, hogy tudjam, ha le is maradnék egy kicsit, akkor bevárnának. Legalábbis bízok benne, hogy így van. Egy ideig még eltarott az utunk, és én elég jól tűrtem, sőt mintha jobban is érezném magam valamivel. Lehet, hogy ez csak a tabletta hatása, mindenesetre örülök neki. Egy kis ideig azonban szinte minden tovább csevegés abbamaradt. Nem bántam a csöndet, de azért ennyi minden után azért már kezdett az agyamra menni a csend. Végül megtorpantak az elől haladók, és én is leállok. A távolból egy kastély képe látszott. Mire én alig hallhatóan felsóhajtok, és megkörzöm a vállam, hogy kicsit felkészüljek az esetleges harcokra. Az egyik fiú, aki a tablettát adta, klónokat hozott létre, és szétküldte őket vizsgálódni a környéken. Azonban egy két pillanattal később, a szem fénye kihunyt. Reflexszerűen felkaptam volna a kezem, ám ekkor érzem, hogy valaki megragad, és hiába próbálok ellenkezni, érzem, hogy sikerül felülkerekedni rajtam, és taszigálva indítanak tova. A helyzetből úgy érzem a többieket is el fogták…Végül hosszan taszigálás után egy terembe vezettek minket (nagy valószínűséggel), majd a feltörő kacaj bőven elég volt ahhoz, hogy a bűntudat bugyraiba süllyedjek. Ám egyszer csak megszűnik a látásomat befolyásoló valami, és elénk tárult a látvány. Én azonban nem erre figyeltem, hanem lázasan keresgélni kezdtem a többieket, ám végül csak Tomot fedeztem fel. Bár ez is eléggé megviselt, de legalább kettejüknek lehet sikerült elmenekülniük. Ekkor az egyik köpönyeges alak engem kezdett el vizslatni. Nem láttam jól az arcát, de nem is érdekelt. Szinte kirázott a pillantása, de a tőlem telhető leghatározottabb válasszal. Végül feltett egy kérdést. Egy egyszerű kérdést. Ám valahogy mégsem válaszoltam. Egy dac kezdett felgyülemleni bennem, és úgy éreztem, nem adom meg neki az örömöt, ám ekkor felszólalt a társa, akit eddig szinte észre sem vettem. Ekkor valami eszetlen dolog jutott az eszembe. Mielőtt még átgondolhattam volna megfeszültek az izmaim, majd Dinamikus Akcióhoz folyamodva egyetlen ütést próbálok meg bevinni a kevésbé fenyegetőbbnek tűnő szemüvegesnek. Majd ha mindez sikerült háta mögé kerülve a bal kezemmel a könyöke alatt átnyúlva megpróbálom megragadni a gégéjét (egyelőre finoman szorítva csak), míg jobb kezemmel szinte a szemébe marok, és megpróbálom szilárdan tartani a fejét. Elkeseredett lépés tudom… és nagyon merész is. Nagy eséllyel azelőtt megállítanak, mielőtt bármit tehetnék. De akkor is megpróbálom. Már nem érdekelt az életem. Számunkra mindennek vége, és nincs kiút… de kitudja. Talán Tomokot még sikerül megmentenem. Ha csodálatos határos módon sikerülne a mozdulatom az egyik falhoz ráncigálva az alakot a másikra nézek.

- Engedje elmenni Tomokot! Ha élve, elhagyta a kastélyt, és biztonságba került, hajlandó vagyok válaszolni a kérdésére… - kétségbe esett tettek… kétségbe esett kéréseket szül.

Ryuu-t rabolták el és most itt van. örülök neki, hiszen jó barátom és most legalább biztonságban is tudhatom. Nem tudom mi lenne a legjobb, ha elrejtőzne valahova vagy jönne velünk vissza támadni. Nem akarom elvenni tőle a dícsőséget, de ugyanakkor látszik rajta, hogy nincs túl jó bőrben. Van nálam némi energiatabletta, amiből adok neki, de közben Akiya is átnyújt némi pirulát, amirő nem derül ki, hogy mi, de nem hiszem, hogy méreg kapszulát adott volna a bajtársának. Miután Ryuu kaland letudódott Akiya 8 klónt hoz létre és kettesével elküldi egy- egy irányba. A korábbi mondatomra szerencsére reagálnak. Szerencsére azt remélik, amit én is, hogy nem kell frontális támadást indítani a vízen keresztül, mert ott túlságosan ki lennénk szolgáltatva a várvédőknek, akár víz elemű ninják is lehetnek és akkor még nagyobb veszélybe kerülhetünk. Nem sok időnk maradt azonban örvendezni hogy bővült a csapat és így nagyobb esélyünk van a győzelemre, mert a következő pillanatban sötétség borult a szemünkre, legalábbis az enyémre és még mielőtt reagálhattam volna mindkét oldalról elkaptak, majd vakon rángatni kezdtek. Ugyan nem látok, de érzem, hogy merre van az ellenségem, aki lefogott, így felé fordulok fejjel, majd aktiválom a Fukumi hari // rejtett tűk technikát és az egyik, majd a másik ember felé lövök. Ilyen közelről nem valószínű, hogy eltévesztem a célt. Remélhetőleg így megszabadulok és kihasználva a szabadságom kézpecséteket mutatok, aminek a következtében jó néhány, körülbelül 10- 15 oboro bunshin // ködklón jön létre az én alakomra. Ugyan támadásra nem jók, de amíg kitalálják, hogy melyik a valódi, addig talán én is kitalálom, hogy mit is tettek a szemem világával és ki tudok szabadulni. Esélyem akkor van, ha valamiféle genjutsuról van szó, mert ugyan a feloldás technikát nem ismerem, de rengeteg más módszer van, amivel ki lehet a technikából törni. Nem tudom, hogy mennyire sikerül, de nem fűzök túl sok reményt a dologhoz.
Ha mégis sikerül, akkor örülök és amíg a klónok lefoglalják az őröket én előveszek egy kunait és megszúrom magam, hogy a fájdalom kilökjön a technikából, ha esetleg genjutsuról van szó. Innn viszont nem nagyon tudom mi történik, mert végül valahogy a várban kötök ki egy gyönyörű teremben, az otokage és egy másik, számomra ismeretlen férfi előtt, aki számomra érthető dolgot mond csak nem teljesen értem, hogy kiről beszél, majd Ryuut faggatja, aki elég merész ahhoz, hogy parancsolgasson.
- Állj le Ryuu! Inkább áruld el nekik, hogy nem tudod használni a klánod Kekkei genkai-ját, de nem hagylak itt.
A legjobb barátom, mégis néha nagyon hülye tud lenni. Pontosan tudja, hogy engem nem fognak elengedni, csak azért, hogy válaszoljon, sőt még meg is kínozzák vagy a maguk módján, akárhogyan, amit én nem akarok tudni, sem elképzelni, kiderítik a választ. Ebből a csúszó-mászó féregből bármi kitelik.

Makoto
Chakra: 115%
Állapot: 119%
Kodomo
Chakra: 88,5%
Állapot: 124%
Munfurawa
Chakra: 108%
Állapot: 103%
Tomoko
Chakra: 117%
Állapot: 124%
Ryuu
Chakra: 70%
Állapot: 65%

Elnézést kérek a nagy csúszásért. Akármennyire szerettem volna posztolni, eddig 2-3 naponta vizsgáim voltak, egyszerűen nem volt egy szabad percem se… 

A játék a következő posztig tart, ha kérdésetek van, nyugodtan keressetek olyan platformon, ahol úgy érzitek, hogy elértek… Határidő: 2016. 02. 01.

A jounin sebesen futott, miután lábai elérték a beton talaját. Láthatatlanul suhant végig, keresztül az egyre jobban kialakuló sűrű ködben. Majd felszökkent az előtte tornyosuló épület falának. Gyors ugrásokkal érte el a legfelső szintet, majd megállt. Betekintett az ablakon. Átlátszó szemeivel hamar átvizsgálta a szobát, melynek ablakában ott guggol, végül halkan benyitott. Miután teljesen megbizonyosodott, hogy senki nincs a teremben, feloldotta az álcáját. Kodomo körbetekintett, kezével készen állva, hogy az első pillanatában kihúzhassa hátán lévő kardját egy esetleges támadás során. Szemeivel a falon lógó freskókat kezdte szemlélni.
- Ha nem tudnám hol lennék, egész barátságos hely lehetne. - mosolyogta el magát a jounin, miután nyugtató szavakkal próbálta nyugtatni bejutásuk sikerét. A képek után a szobában található többi tárgyat figyeli, feltérképezve a helyet, ahova épp becsöppentek.
~Kié lehet ez a kastély? –elmélkedett Kodomo, átvizsgálva újra a képek és tartalmát (ha lehet ilyet kérni, két sort kaphatnak a körben? J). Majd a földön lévő két láda felé tekint, s annak tartalmára. Fejpántok százai hevertek a ládákban, megannyi ország jelképével. Annak ellenére, hogy Kodomo a világ történéseitől távol él egy aprócska szigeten, mégis bejárta már a felét a Nagy kontinensnek. Mégsem tudta visszamondani az összes emblémához tartozó ország nevét.
- Mi folyik itt? – kérdezte, majd tekintete az ablakok felé irányult. Egy technika neve hangzódott el, majd valami lilásabb, bizarr fal takarta el az eget. Körbekerítették őket, végleg belesétáltak az ellenség csapdájába. Kodomo tekintete két alakon akadt meg, kik chunnin mellényt viseltek, s szemüveget. Valamint…ekkor Kodomo pupillái kitágulva figyelték, a négy férfi nyakára festett S jelzéseket.
~Várjunk csak… - mondta magában majd ismét megfigyelte őket. – Lehetséges, hogy…nem. De akkor hol lehet? Ezek nem ők. Hát akkor…
- Belesétáltunk hát. Csapdába estünk. Végre. – mondta a Jounin. Különösen hathatott ilyen helyzetben az a szó, hogy végre. Talán Kodomo feladta a benne viaskodó küzdésvággyal a harcot? Talán a joinin most tört meg teljesen, s inkább lesz fogoly, minthogy lássa minden társát elveszni. Az ellenség erősebb náluk, többségben vannak és…épp most fogták el őket. Bármivel is próbálkoztam, bármilyen gyorsak és láthatatlanok is voltak, akár az igazi shinobik, elfogták őket.
Kodomo elmosolygott, miközben szemeit lehunyta. Mi járhatott a fejében? Végül a két suitonos getsugakurei felé fordul.
- Ti maradjatok a toronyrészben és tartóztassátok fel őket, ha betörnének. Munfu, Makoto, utánam. -
Kodomo kiséltál a szobából, majd felméri a helyzetet. Csigalépcsősorban reménykedik, amelyen gyors tempóban tudnak haladni az épület alsóbb szintjére.

- Elfogtak minket, benn vagyunk. Valószínűleg hagyták, hogy bejussunk, ám most ahogy meglátjuk a rabokat, fogjuk őket. Csapda vagy nem, a lényeg, hogy benn vagyunk, innen már csak ki kell törnünk. Az eddigiek után kifelé könnyebb lesz. Valószínűsítem, hogy várnak már ránk, ezért is volt a fogva tartó fal időzítve, és ahelyett, hogy a kastélyt védené, minket zár el a külvilágtól. Készüljetek, nagy harcban lesz részünk. A felbukkanó két S ugyan meglepett, lehet, rájöttem valamire. Azonban a legnagyobb problémát még mindig az Otokage jelenti. Az az ánok kígyó túlságosan is erős lehet mindannyiunk számára. Mégis…már cska ki kell jutnunk innen. Ryuunak sikerült egyszer, nekünk is sikerülni fog. Előre! – adja ki a végső parancsot, majd Makoto mellett, egyesével kezdi szedni a lépcsőket, egyenesen a gépezetek hangja fele. Bármilyen fenyegetettségre egy katon technikát indítana, melyet ha Makoto felturbóz pusztító szél elemével, szempillantás alatt megtisztíthatják a folyosót. Munfu mögöttük marad, fedezve a két jounin hátát. A szobákba egyesével nyitnak be, óvatosan, minden ajtó mögött fegyveres támadásra készülve. Bár Kodomo valahol mélyen érzi magában…nem fog sor kerülni harcra. Nem ezen a folyosón. Nem most. Még mindig ott volt a kitartás reménye a szemeiben, miközben lépteivel egymás után hagyta el a lépcsőket. Még mindig volt miben bíznia. S így, maradt benne tartás és elég erő, hogy kiszabadítsa a Hold lakosságát az egyre különösebb és erősebbnek mutatkozó Tábor fogságából. S folyamatosan csak egy kérdést boncolgatott magában…Ők hol vannak?

Az ellenség a technika kimondásával felfedte magát, s ez volt az a pillanat, melyet Munfurava feszülten várt, és most arra használt, hogy a legközelebb esőt megcélozza a robbanó jegyzettel ellátott kunai-al, és lehetőleg el is eméssze a robbanásban. Kezdte úgy érezni, szó szerint tűzerőre, a tűz erejére lenne szüksége az ilyesfajta feladatokhoz, de hogy affinitása van-e hozzá, azt nem tudhatta, s nem is ez volt a megfelelő idő arra, hogy ezen morfondírozzon. Ha szerencséjük van, a robbanás szétzilálja az ellenséget a lilás felhővel egyetemben, s ha így van, már tekeri is a következő jegyzetet egy újabb kunaira, készen arra hogy kiugorjon a toronyból, és végre szemtől szemben küzdjön az ellenséggel. Lehet hogy nem volt esélye ellenük. Lehet hogy az S jelkép csak egy jelkép volt arra, hogy elrettentse őket…
-Végre mi? Rém szórakoztató, hogy örülsz neki. –morrant Kodomo felé. Nem osztotta a „végre” szóból kicsendült örömet.
-Ugyan mit nyerhetünk abból, ha ilyenek kezébe adjuk magunkat? – fogolyként vinnék őket a vezér elé? Abból aztán sok hasznuk lenne. Igaz hogy addig nem pazarolnák feleslegesen az erejüket, de az ellenség tenne róla hogy ne legyen mit használniuk, és ne legyenek veszélyesek.
-Veszedelmes luxus kiengedni a kezünkből az irányítást bátyám… főleg ilyen helyzetben. Ha kelepcéből kelepcébe kavargunk, nem lesz módunk megmenteni őket. Nem vagyok biztos benne, hogy olyan könnyedén hagynak majd minket kitörni innen, mint ahogy hatalmat adtunk nekik magunk felett. És még rosszabb hogy a kígyó ennek az odúnak az ura, aki nem csak gonosz és erős, de kiszámíthatatlan ellenfél is, s ha így haladunk, egyenesen hozzá érünk majd, s fikarcnyi esélyünk sem lesz kihasználni az esetleges gyengeségeit. Ott fogunk állni szemtől szemben vele, s az erőnk kevés lesz ellene.  – e ponton hiába is tisztelte a bátyját, s vezető szerepét, a legkevésbé sem értett egyet vele, ám mégis elindult velük, bár mielőtt kilépett volna az ajtón, belenyúlt az egyik ládába, hogy ha talál, magához vegyen egyet a hang fejpántok közül, s az övébe rejtse. Ha nem talál, találomra teszi ezt bármely másik országéval.
Majd megindul, hogy hátvéd legyen a többiek mögött, de ezúttal szaglását is aktívan használja, hogy a lehető leghamarabb fény derüljön arra, ha ellenség veszi őket körül. Mióta elindultak figyelték és nyomon követték őket. Most a kelepcében egy darabig „szabadon” mozoghatnak. De ez az egész túl jól tervezett ahhoz, hogy az ellenség hibázzon, s megfeledkezzen arról, hogy Kodomo áll a csapat élén, aki olyan sok kalandban vezette már a Holdat és használta lenyűgöző képességeit, beleértve vérvonaluk misztikus tudását is. Most, hogy a Holdat elhagyta  a csapat, melyet a Djuka vérvonal tagjai alkottak, bár otthonuk nem maradt védelem nélkül, klánjuk mégis kockázatot vállalt. Elrabolni egy testvért.. az az álnok kígyó is jól tudhatta, hogy ez elegendő indok arra, hogy Kodomo, a hős Kodomo, rohanjon megmenteni. Ő Munfurawa sem tenne, tett volna másként, de képességeiben nem érte el testvére szintjét, és az hogy a klánképesség megvan-e benne, még a főági születése által sem garantált. Így aztán sokkal inkább tűnt ez a hely csapdánk Kodomo számára, mint a csapat számára, s a vér biztonságban tartása talán az oka annak is, hogy még nem esett bántódásuk. Munfurawa azonban épp elég kételyének adott már hangot, így ezeket a gondolatokat magában tartotta. Talán testevére így is eljutott már eddig a gondolatig, ám ha nem, úgy felesleges lenne ezekkel a kételyekkel terhelni őt, hiszen semmiképp nem engedhetik most meg maguknak, hogy esetleg önmagát okolva Kodomo hibázzon. De ha a vér az oka mindennek, akkor bizonyára az is menti majd meg őket... Még a szörnyetegeket is visszahívták, mikor túlságosan szorult lett a helyzetük... ha valóban a vérről szól mindez, talán igyekeznek majd nem pazarolni feleslegesen, s míg az ellenség az ő épségükre figyel, talán mégis nyílik lehetőség a kitörésre.