Rakushou sziget - a Burakkuma visszatérése

//Elnézést a késésért//

Számíthattam volna rá, hogy kpzett shinobikkal van dolgom, meg nem mellesleg rendelkeznek azzal az előnnyel, hogy látnak, ami számora egy teljesen új élmény. Ha hazatérek innen, akkor az ilyen harcmodort gyakorolnom kell, mert ha legközelebb is ilyen helyzetbe kerülök, akkor abból komoly gondok adódhatna. Nem mintha most nem lenne nehéz a helyzetünk, de bízom Kodomoban, hogy megment engem és Ryuut is. Nem biztos, hogy jó ötlet volt elárulni, hogy Ryuu nem rendelkezik a Gőz elemmel, viszont talán neki jobb a helyzete lévén, hogy legalább a vérében meg van a kekkei genkai. Egyelőre nem tudom, hogy mit tegyek, de az már kezd világossá válni, hogy az emberek itt Kabuto teremtményei, valószínűleg az összes rabszolga, de nagy része nem is a holdból való, hanem a DJuka klánt akarták ide csalni. Az alatomos kgyó valószínűleg egy olyan illetőt keres, akiben elég erős a kekkei genkai. Nem tudom hogy mit akar kezdeni vele, de biztos, hogy nem jóra akarja használni. Hllom a mondatokat, valam farkasról beszélnek. Egyetlen ember, aki a farkasról eszembe jut Akira, hiszen neki volt farkasa, de ő már évekkel ezelőtt meghalt és őt ismerve nem hiszem, hogy összeállna az Otokagéval. Nem is hiszem, hogy arról a farkasról van szó. De akkor miről? Sok időm nem volt gondolkodni, mert ekkor Kabuto rám pillantot és éreztem, hogy a következő pillanatban már támadni is fog. Ha van időm, akkor most már egy korábbi technikámhoz hasonló technikához nyúlok, ami nem más mint a hitei mushou // szálló tű köd, amivel körülbelül 50 apró tűt lövök ki a számon egyenesen az otokagét támadva, hogy egy kicsit feltartsam és utána a Katon kasen no jutsu// tűz elem: tűz nyíl technikával folytasam a támadást, ha hagyják és nem járok úgy, mint korábban az erdőben.

Otokage egy rohadék csúszómászó, aki lopta az erejét. Igaz a harcban egy shinobinál nem az számít, hogy hogyan szerezte az erőt, hanem hogy tudja-e használni és sajnos ez esetben Kabbuto tudja is használni. Gondoltam, hogy hatástalan lesz a táadásom, de hátha valamilyen módon tudnám bizonyítani azt, hogy én is értékes vagyok, a tinta használata lévén. Ugyan az nem egy kekkei genkai, mint a gőz, de legalább olyan ritka, mint bármelyik másik vérvonal képesség, még ha ez nem is. Sajnos gyorsan kiütközik a kígyó és köztem lévő erőkülönbség. Esélyem sem volt, hogy megsebezzem ezt az aljas férget. A kérdés, amit feltett engem is érdekelt, évén hogy Ryuu ugyan meg akart védeni, de egyelőre senki nem sietettet a védelmemre vagy el is felejtették, hogy én itt vagyok. Ki tudja? Majd kiderül. Türelmetlenül várom a választ. A kígyó befog és maga után húz pontosan oda, ahonnan Kodomoékat várja. Hamarosan be is ér a csapat. Kodom ismét önfeláldásáról adott tanúbizonyságot. Ugyan egy emberért elcserélni több tíz vagy akár száz emberre nem biztos, hogy a legjobb üzlet, ivéve, ha az ember a yugetonra pályázik, mert akkor Kodomo a tökéletes alany. Nem tudom, hogy hülyeség-e amit tesz vagy tényleg ennyire bízik magában, én természetesen minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy áldozata ne legyen hiábavaló és minél több ember megmeneküljön, de ebbe az embertömegbe Kodomo i beletartozik. Még ha nem is tudok tenni semmit, akkor is megpróbálom és ha itt kell meghalnom hát legyen.

Munfurava némán nézte az üldögélő fiút az ablakban, arca meg sem rezdült. Akiya megjelenése eszébe juttatta, mennyire szeretne hinni abban, hogy az emberekben van jóság, és eszébe juttatta azt is, hogy az ő szakmájukban felkészültnek kell lenni az eféle cselvetésekre. Most, hogy a fiú leleplezte magát, mégsem érzett keserűséget. Talán azért, mert függetlenül Akiya szerepétől, ők hárman előbb vagy utóbb itt kötöttek volna ki, hiszen jóval nagyobb játékos ellen szálltak ringbe, mint Akiya valaha is lehet. Persze ennek ellenére maga is meglepődött azon, milyen könnyen fogadja ezt az árulást, s ez volt talán a legékesebb példája annak az aggodalomnak, amit Kabuto miatt érzett. Akármilyen magabiztos volt Kodomo, ebben a kérdésben Munfurawa meglehetősen borúlátó volt. Az emberi szív tiltakozik az erőn felüli megmérettetések ellen, még ha az elme úgy is dönt, hogy megpróbálja figyelmen kívül hagyni és tenni, ami tőle telik. E pillanatban rendkívül hiányzott neki a Mester, aki kicsiszolhatta volna képességeit...
-Tudom testvérem. Tudom, hogy mire vadászik, és hogy azt is, hogy jelenleg kitől kaphatja meg. - ezek szerint Kodomo máris vállára vette az újabb terhet. Felesleges volt magába zárni a gondolatait, és ostobaság azt hinni, legalább enniyvel óvhatja őt.
-Bármennyire fáj kimondani, új prioritásunk van: nem szerezheti meg. Ha már birtokában lenne, nem lennénk most itt. A nevem pedig mindaddig csak név, amíg ki nem derül, van-e affinitásom hozzá. Tudom, az hogy van lehetőségem rá, elegendő ahhoz, hogy célpont legyek, de melletted... nem én leszek az, akit elsőként próbál megszerezni. A kérdés inkább az, hogyha elődugja a képét, hogyan leszünk képesek kijátszani egyszersmind a testvéreinket is megszabadítani.- hitt abban hogy ő képes megtenni? Nem. Abban hogy Kodomo képes rá? Mindenképpen. És itt volt Makoto is, aki bár nem volt a család tagja, láthatóan mindenre kész volt azért, hogy segítségükre legyen. A tisztelet amit a nő iránt érzett, nőttön nőtt, ugyanakkor egy kicsit másként is látta őt. Mikor ő, Munfurawa, először ért a Holdba, noha vér szerinti családjához érkezett, mégis idegenként jött, és ez csak egy volt az élmények közül, ami megtanította rá, hogy a családot nem csupán a vér jelenti. Ez erősebb és hatalmasabb szövetség. Yoruval, a párduccal az oldalán hiába tapasztalta nap mint nap, még csak a család hatalmának peremét sem érte el.
-Nagyon köszönjük Makoto. -hajtotta meg fejét előtte.
-Az hogy megismerhettünk, nem csupán megtiszteltetés nekem, és a családomnak, de ritka áldás is. -talán mondott volna még mást, de az idő valahogy túlságosan gyorsan haladt.
- Úgy fogok tenni.- nyugtázta végül a testvére utasítását, amit a menekülésre adott. Mint vezérének, nem mondhatott mást. Mint testvérének, nos, talán mondhatott volna... Vajon apja, aki messzire szakadt a családtól, és messze is tartotta a szerelem, tenne ilyen ígéreteket? Vajon az apja a képességein s a nevén kívül rá hagyta azt a kitartást is, amivel mindazokért küzdött, akik fontosak voltak számára? Vajon lesz ereje beváltani a most tett ígéretet, ha valóban úgy alakul a helyzet, hogy mennie kell? Nem akart ezen gondolkozni, mégis most kellett mérlegre tennie magát. Kodomo közben tüzes szónoktatot tartott, olyat, ami akár seregeket is magával ragadhatna.
-Testvérek vagyunk. Megóvjuk egymást. Megóvjuk a Holdat. - kényelmes lett volna hagyni, hogy magával ragadja a beszéd, de most, mikor az érzelmei és gondolatai labilisabbak voltak a szokottnál, ilyen luxust nem engedett magának, csak hogy megmeneküljön a felmerült problémái elől. Munfu vett egy igazén mély levegőt. Kezdte túlgondolni és túlaggódni mindazt ami történt, s ezzel próbálta kiüríteni az elméjét. Majd lassan megmozgatta a testét, hogy belemegítse az esetleg még nem eléggé felkészített izmait. Volt egy-két olyan technika a tarsolyában, amivel ha közelről eltalálja az ellenséget, talán hat. Elkerülni vagy kivédeni a ninjutsut az egy dolog.. de a tai által okozott fájdalmat és roncsolást leküzdeni egész más lapra tartozik, és talán ezekre a technikákra nem számít az ellenség. 
Aztán a fogságba ejtett Tomoko látványával köszöntötte őket a végjáték. Munfu szeme egy pillanatra megakadt alakján. A lila szemek beitták a látvány részleteit, azt ahogyana  kígyók körül fonták a drága Tomokot, aki barátságával szinte mér családtag volt. Majd a szemek tovább vándoroltak. Kellett hogy legyen valami, ami gyenge pont ezen a szövevényes tekervényen, de talán csak az az embertelen alak volt az, aki mindezt megalkotta, s most csak arra várhatott, hogy a kelepce végleg bezáruljon.
- Kiviszem őt. - kis célok, kis lépések. Először el vele a tűzvonalból. Aztán majd elválik, hogyan tovább. Ennyi tekervényes kígyóhúson átvágni embertpróbáló lesz. Talán jobb lenne, ha Yoru naginataként segítene a szeletelésben, bár mozgékonysága még a kígyók feltartásában is segíthet... De az első cél Tomoko, s ezért Munfu a fegyver forma, a Nimpou: Henge Kongounyoi // Ninja művészet: Gyémántkeménység mellett döntött, amit majd felold, ha szükségessé válik. S mikor Kodomo emelte a tétet, önmagát feltéve, Yoruval a kezében könnyű harci állásra nyitott, hogy ha lehetőség nyílik rá, fürgén indulhasson meg, s vághassa át a Tomokót tartó kígyókat, és kihozza barátját a zűrzavar közepéből. Kezdetnek mondjuk vissza a lépcső tetejére.

//Elnézést kérek a kimaradásért, megtizedelt az influenza.// 
 
Kabuto következik. 

Sorrendet nem adok, de reagáljatok egymás lépéseire, ha az logikus és/vagy szükséges!

Kodomo, chakra: 83,5%

Határidő: 2016. 04. 02.

A jounin elmosolyodott, mikor látta, ahogy az otokage hirtelen megdermed. Shirokage, mint mindig, most is tökéletes munkát végzett. A fehér holló károgásának segítségével Kodomo képes volt illúzióba ejteni Kabutot. A fehér kígyó ott állt a terem közepén, s nem mozdult. Mindeközben elméjének mélyén épp győzelemittas mosolyával nyugtázta a jounin elterülését, addig Kodomo, két kezével koncentrálva, erősen próbálta fenntartani a genjutsut. Az Otokage ereje jóval meghaladja a jounin képességeit, erejének majdnem a háromszorosa ellen kell harcolnia, ám úgy tűnt, leleményessége, és a genjutsukba fektetett megannyi év, meghozta gyümölcsét. Azonban ekkor valami olyan történt, amelyre nem számított senki.
Az épület mennyezete felől valamiféle morajlás zengte be a báltermet, majd egy nagyobb kődarab szakadt ki a plafonból és zuhant a földre. Kodomo figyelme ekkor megosztásra került, majd kezeit még jobban egymásnak feszítette, eközben hátratekintett.
~Ez nem jelent túl sok jót~ gondolkodott el a helyzeten, miközben újabb kődarab zuhant a földre, mely kis híján agyon zúzta Kabutot és Tomokot. A genint fogva tartó kígyókat azonban megsemmisítve, kiszabadította végre Tomokot. 
- Vigyétek innen Tomokot! Befejezem ezt. - a jounin újabb pecsétekbe kezdett, mikor érezte, illúziója megszűnt a kő érkezésével, vagy talán eddig bírta fenntartani a genjutsut. Kezével összetételével, s a kai parancs kimondásával ellenőrizte, nehogy saját erejét hazsnálják fel ellene, majd ha megbizonyosodott arról, hogy a törmelékek valódiak, újabb  kézpecsételésekkel azonnal felvette a kapcsolatot a terem mellett elhelyezett jegyzetekkel, majd egy szempillantás alatt idézte meg Kabuto alá. A Jibaku Fuuda nevezetű technika segítségével a jegyzeteket megpróbálja addig ráragasztani a földről kúszó jegyzeteket, amíg az Otokage az illúzióból való kitörés utáni zsibbadtságérzettől szenved.
- Az én sorsom, hogy megóvjam őket. Nem ez a nap lesz az, amikor a Hold Fehér Tolla meghal. Hanem a nap, amikor végleg elűzi az országból és a világból a gonoszt! – mondja, majd kezeit összetéve a – Kai! – paranccsal az otokagera első hullámban indított négy-öt jegyzetet megpróbálja végképp elvágni a lehetőséget a meneküléstől és végleg kiiktatni a világ egyik legveszedelmesebb emberét.
 
Miközben Kabuto az illúzió fogságában volt, Kodomo eltűnődött megannyi dolgon. Az előtte álló személy túlságosan is nagy veszélyt jelent a társadalomra. S az életben maradása túlságosan is nagy kockázattal járna. Bármennyire is volt a vérontás ellen a jounin, tudta, hogy nem kerülheti el a helyzetet. A robbanójegyzetek már akkor az eszében voltak, amikor Kabuto ott állt előtte, megfagyva.
Most pedig, hogy a helyzet megkívánta, végleg döntött. Mégpedig az Otokage likvidálása mellett tette le voksát.

- Az öcsémért! – kiáltja a jounin, miközben felrobbantja a jegyzeteket, ha végigkúsztak Kabuton, ha nem. Amennyiben eltalálta az otokaget, a robbanás valószínűleg darabokra tépi őt, így Kodomo a csapat után indul a lehető leggyorsabban, s próbálja a lehető leggyorsabban és legkevesebb veszteséggel elkerülni vagy semlegesíteni a zuhanó kődarabokat.

Amennyiben Kabuto valamilyen módon kitér a robbanástól, Kodomo a megmaradt 6-8 jegyzetét a tőle távolabbi bejárat felé indítja, mindeközben gyors szökkenéssel tudja maga mögött a távolságot, és közeledik az omladozó lépcső felé, a csapat után. Ha Kabuto is menekülésre adná a fejét, a jounin fél szemével figyelve, megvárja, hogy a kapu közelébe érjen a kage, majd a megmaradt jegyzeteket felrobbantva valószínűleg visszalöki őt a terembe, és végleg ráomlasztja az épületet. A jounin pedig a magasba szökkenve próbálja elérni a leszakadt folyosó részét, ám az ablakok helyett a pincét választja útvonaláúl. Elvégre még mindig nem teljesítette végleg feladatát, Ryuu, Narahiko és a többiek még mindig foglyok a kastélyban. Az ő életük ugyanolyan fontos, mint húgié vagy Tomoké volt, így nem hagyhatja a jounin, hogy itt haljanak meg.

Munfurawa szeme előtt szinte lassítva zajlottak az események, míg a szívében csata dúlt. Vívódott a a féltés és a kapott utasítás megtartása között. Kunoichi volt de testvér is. Szív és lélek, mely a családért és az országért vert s most úgy tűnt, hogy a testvére van a legközvetlenebb s a legnagyobb veszélyben. A lány számára hihetetlennek látszott, hogy a testvére ilyen egyszerűen odadobná magát, és bár bízott benne, hogy Kodomonak van valami trükk a tarsolyában, egyre kevesebb reményt fűzött hozzá, talán épp azért mert ismerte őt, s úgy gondolta testvére a nagy szívével még akár a nem vérrokon Tomokoért is valóban hozna ilyen áldozatot, ahogyan már korábban is minden tőle telhetőt megtett a szeretteiért. Ahogy figyelte a történéseket, nem mozdult, de ujja olyan erősen szorította fegyverét, hogy egészen bele fehéredett, s bár Shiro még ott volt mellette, egy gondolatra igyekezett koncentrálni.
-Ki.. viszem. - suttogta, s amint az események hirtelen fordulatot vettek, nem foglalkozott az események kibogozásával, máris egy egyszerű Shunshin-t alkalmazva kihasználva a technika nyújtotta gyorsaságot Tomoko mellett terem, s ha kell valóban belevág a kígyótekervénybe.
-Jól vagy? -nyújtja a kezét Tomoko felé, s meg sem várva a választ igyekszik megragadni és kirántani a veszedelemből, s pár lépést tesznek távolabb, miközben feloldja a Yorut átalakító jutsut.
-Üllj fel! Yoru, kivisszük Tomoko-t. -nem tűr ellentmondást, miközben az épület is lassan megadni látszik magát. Ame pedig tekintetével máris a lehetséges kiutat keresi. Nem feledkezett meg a csapdáról, amivel körbe zárták az épületet, s bár aggasztó volt, hogy talán emiatt nem is tudnak elég messzire jutni mielőtt minden összeomlik, de az a lehetőség még mindig jobbnak tűnt, mint itt bevárni, hogy mikor esik rájuk valami, arra pedig nem is pazarolt sok gondolatot, talán lefelé keressen utat, bízva abban hogy ott esetleg stabilabb az épület, így ha más kijárat nem adódik, a lépcső felé veszi az irányt, ahol az óvatosságuknak hála már ismeri hol érdemes a kijutással próbálkozni.
Miközben Kodomo a robbanásokkal a visszavonulásukat fedezi, az idézett kutya is a segítségére siet.
-Takemiru, segíts a többieknek, én rendben leszek.- a lény méretei talán valamennyire segítségükre lesz abban, hogy ne zuhanjon rájuk nagyobb épületrész, de ha társai sokáig húzzák a küzdelmet, nagy bajban lesznek. Magáról, és Tomokoról más módszerekkel próbált gondoskogni, miközben a lépcső felé siettek. Egy pillanatra megtorpant. Koncentrált, majd Suiton technikáihoz nyúlt: Haran Banshou alkalmazásával igyekezet nagyobb mennyiségű vizet létrehozni, s mielőtt az az épület sérült szerkezetének rései közt esetleg lefelé elszivárgott volna, Ég és víz konvergencia alkalmazásával irányítása alá vonta, s megpróbálta a víz tömegét kihasználva, annak megmozgatásával, oldal irányú, erőteljes csapásokkal eltéríteni az esetleg rájuk veszélyes köveket, miközben haladtak. A lépcső tetejéről, megállva az átjáróban, még vissza nézett, talán a falakon már meg is nyílt a kijárat számukra, s ha úgy van, kiviszi Tomoko-t. Ha nem, akkor is vet még egy pillantást a küzdelemre. Nem felejtette el Ryuut, s biztos akart lenni, hogy mi az a pillanat, amikor elkezdődik a vesszőfutás a megmentéséért. Ha kiviszi Tomokot, még ott van a föld alatti járat... Ott még tehetnek egy próbát hogy ne a törmeléken történő átvágással kelljen az időt húzni, amiből máris vészesen kevés maradt. Nem az épület összeomlása, hanem az álnok kígyó miatt aggódott. S már rohantak is az első lehetséges kijárat felé, suiton jutsujával védekezve és nyitva utat maguknak, akkor is, ha Kodomo és Makoto még elidőznek a pusztulás közepén.

Kabuto egy álnok kígyó, de lassan kezdek rájönni, hogy a szóbeszédek igazak, sőt szó szerint így van. Nem tudom, hogy mit akar, de egyre tisztább a dolog. Neki a kekkei genkai kell. Kodomo túlságosan békepárti és félti a családját, annyira azért ismerem. Nem nagyon lepődök meg a tettén, viszont érzem, hogy valami nem teljesen kerek. Túl nagy a csend a teremben. Sejtem, hogy milyen technikát vet be, de szerintem nem lesz hatással, vagy ha igen, akkor sem sokáig. Nem látom, hogy mi történik, de furcsa morajlás jön felülről. Éreztem, hogy a plafon szakad, majd a kígyók szorítása gyengül. Nem sok időnk van menekülni. Ha eléggé gyengék a kígyók, akkor kimászok közölük és menekülök. Valamit reagálnom kellene Kodomoval, de erősebb nálam és úgysem hallgatna rám. Rohanok, lehetőleg a legközelebbi kijárat felé. Kodomo ekkor robbantotta fel Kabutot. Makoto már korábban megidézett egy háromfejű kutyát, ehhez a kutyához menekülök, aki mellett AMét ismerem fel. Örülök neki, hogy a lány eddig túlélte, de most menekülni kéne, nem egymásnak örülni, hogy még élünk. Követem őket az úton, ahova indultak, mert nekem is arra van dolgom, márpedig sürgősen. Legszívesebben kiugranék egy ablakon és a falon csúsznék le a chakrám segítségével, de mindamellett segíteni szeretnék Ryuunak és Narahikonak, de a parancs az volt, hogy meneküljünk, én pedig nem veszekszem ezzel, még ha Kodomo őrültséget is csinál, Kabuto túl erős ellenfél nekem. Ame parancsot adott, de nem vagyok hajlandó követni.
- Nem! Én is a két lábamon távozok.
Ugyan nem ismerem az utat kifelé, hiszen hoztak és nem láttam semmit, de azt tudom, hogy az egyetlen út, ami kivisz az lefelé van. Gondolkodás nélkül a legközelebbi utat választom, természetesen csak azután, hogy Ame is elindult. Figyeltem a lány technikáját és nekem is egy ötletem támadt. Ő a vízzel bánik jól, nekem a tűz jutott, de képes vagyok valamire, amire kevesen, egy olyan dolgot is képes vagyok irányítani, ami eléggé hasonlít a vízhez, de annál feketébb. Ha van nálam némi tinta, egy üveg bőven elég, akkor azt a földre hajítom, majd kézpecséteket formálok, aminek hatására tinta kígyók jelennek meg a földön, a ninja művészet: tinta férgek technika valójában elfogásra alkalmas, de talán most segítségünkre siethet más módon is. A kígyókat valamivel több chhakrával hoztam létre, mint ami elég hozzájuk, viszont szükség is van az erőre, mert a férgeket arra használom, hogy egy mozgó hálót alkossanak a fejünk fölött és ezzel is védjék a fejünket az omló plafondaraboktól.

//Ryuu//


Munfurawa
Chakra: 98%
Állapot: 95% (nem jelentős találatok)
Tomoko
Chakra: 107%
Állapot: 114% (nem jelentős találatok)
Makoto
Chakra: 112%
Állapot: 110% (nem jelentős találatok)
Kodomo
Chakra: 76%
Állapot: 80% (néhány találat, de a végtagjaid mindegyike használható)
Ryuu
Chakra: 70%
Állapot: 65%

Határidő: 04. 20. 

Sikerült kijutniuk az épületből, de ahogy Munfu sejtette, a csapda körülöttük továbbra is áll. A fél lényekkel azonban melyek rémisztő tömegben lepték el a környéket, nem számolt, sem azokkal a köpenyesekkel, akik távolabb álltak. Épp csak végigfutott rajtuk a tekintete, s már fordult is vissza a romok felé.
-Kodomo! - reflexből, a testvéri szeretettől hajtva, kissé zihálva kiáltott érte, hiszen nem látta kijutni, ám a vágyott testvér helyett egy jóval kellemetlenebb, rémálom -szerű teremtménnyel találta szembe magát. Gyomorforgató volt, de e látványra hirtelenjében megacélozta szívét és kisöpörte aggodalmát. Nem adhatta fel ilyen könnyedén. Most csak ők ketten álltak szemben a kígyóval, s ez érdekes módon mintha levette volna a válláról terheinek egy részét. A vizet, amit használt, nem hagyta elfolyni, s most úgy érezte, szüksége lehet még rá, hiszen Tomokoval nem akármilyen ellenféllel kerültek szembe. Ahogy a Kígyó közelített hozzájuk, Yorut ismét fegyverré formálta.
- A Djuka klán nem hagyja hátra a társait. Kodomo bizonyára most is igyekszik megmenteni Ryuu-t -jelentette ki. Készségesen ment bele a beszélgetésbe, ha már egyszer a kígyó is úgy akarta. E szorongatott helyzetben az idő akár esélyt is jelenthetett a számukra..
- Gondolj csak bele.. akadálytalanul halad a birodalmadban, hogy a maradékot is összezúzza.. - Remélte, hogy testvére túlélte az épület összeomlását, és azt is, hogy nem harcképtelenül, összetörve, a halált várva hever valahol... Biztosra vette, hogy ebben a helyzetben nem számíthat a segítségére, de testvére nevét és képességeinek hírét talán hasznára fordíthatja.
Aztán Kabuto feltett egy igen fontos kérdést, ami őt is nyomatszotta. De az, hogy az ellenfelük ilyen nyíltan megkérdezte, világosan mutatta hogy érzi az erőfölényét, egyszersmind feleslegesnek tartja, hogy megtegye. Most még.
- Abban az esetben feleslegesen áldoznál fel két értékes túszt. - próbált úgy beszélni, mintha félvállról venné az egészet, közben azonban azon gondolkozott, milyen lehetőségei lennének a menekülésre. Feltartani semmiképp nem tudná ezeket a szörnyetegeket, így vagy repülve, vagy a föld alatt juthatnának csak ki a bajból... Kissé idegesen toppantott egyet a lábával, ám ez nem szolgált mást, minthogy felmérje mennyire szilárd a talaj. Úgy gondolta, hogy a tóhoz közel viszonylag nagy víztartalma lehet, s ez esetben talán kellően laza ahhoz, hogy a víz irányításával ideiglenes utat nyisson maguknak... a másik megoldás, mely könnyebbnek tűnt, az szintén a víz szabad formázásához kötődött. Úgy gondolta kellően magas vízkitörést meglovagolva talán lehetősége lenne az elegáns távozásra.. csak éppen azt nem tudta, hogy Tomokot hogy vihetné magával. A fiúra pillantott, miközben a kígyó hátat fordított nekik. Tudna vajon a tinta technikáján keresztül csatlakozni hozzá? Vagy elég lenne csak járni a víz tetején?
Morfondírozásának Kabuto ténykedése vetett véget. Valamit megidézett, de nem a megszokott módon. Baljós dolog emelkedett ki a földből, s ezzel együtt a lány úgy érezte, tovább nem húzhatják harc nélkül, s ha valóban arra kerülne sor, a Suiton: Mizu Kamikiri - Vízisten szeletelő technikával talán további időt nyerhetne maguknak.

Még mindig mozdulatlanul álltam, és egyszerűen nem tudtam parancsolni a testemnek. Így csak összeszorított fogakkal nézhettem, ahogy a pápaszemes alak elviszi Tomokot. Utána akartam ordítani. Rá akartam kiáltani, hogy engedje el. De nem bírtam még ezt sem megtenni. Végül eltűntek a szemeim elől. Szinte már ordítani tudtam volna idegembe, szemem lángolt a dühtől, és alighogy engedni kezdett a technika, már készültem, hogy megpróbáljak kitörni. Az alak provokálására fittyet hányva, csak tüzes tekintettel meredek rá. Azonban alighogy mozdulnék, hogy lekeverjek neki, egy tű szúrását érzem, amitől rögtön megbénulok. Idegesen morgok, miközben akaratlanul is kiszökik a számon egy halk mormogás.
- Öregem hány tűt hord ez magánál…

Azonban nem tudtam mit tenni. Testem ismét cserbenhagyott, és így nem maradt túl sok választásom, hogy megyek vagy sem. Már jó ideje húz az alak, a szer azonban még mindig nem múlt el. Nem nagyon foglalkoztam a környezetemmel, így fel sem tűnhetett, hogy hirtelen felfele indultunk. Végül kiértünk a kastélyból, bár a férfi nem „mutatta” meg nekem a pontos kivezető utat, így ha figyeltem volna, sem tudnék visszatalálni egy könnyen. Ám végül a szer alábbhagyott, és miután a fickó elengedett, együtt néztük végig a kastély összedőlését, és a különös lila falat. Ahogy azonban felvillan a tudatomban, hogy Tomoko akár benn is maradhatott dühöm a maradék erőmet is összegyűjtötte.  A fickó a kastély közelébe lévő embertömeg felé lökött, amitől persze rögtön elestem, tekintve, hogy lábaim kissé még bizonytalanok voltak. Haragom azonban nem hagyhatta az eddigieket szó nélkül. Izmaimat megfeszítettem amennyire csak tudtam, és miközben fél térdre tápászkodok, kába testemet támadásra próbálom kényszeríteni, hogy kikaszálhassam az „A”  lábát, hogy utána bár ugrást megpróbáljak hátrálni megpróbálva talpon maradni. Dühös szemekkel meredek a férfira, és megpróbálom tartani a távolságot. Még egyszer nem fog megszúrni olyan könnyen.

Kijutottunk valahogy az összedőlő épületből, ami sokakra nem mondható el. Bízok Kodomoban, hiszen ő a vezetőnk és elég képzett shinobi, biztos megtalálja a módját, hogy élve kerüljön ki a romok alól Ryuuval együtt. Ryuuról szólva őt jobban féltem, ki tudja már milyen kísérleteket hajtottak végre korábban, így alapból sincs 100%-os állapotban, de ha magától nem is szabadul meg, Kodomo úgyis kimenti. Nem sok időm volt azonban azon gondolkodni, hogy vajon kijutnak-e, mert amint az időm engedte körbenéztem, hogy merre lenne érdemes elindulni, amikor észrevettem a vibráló falat, majd ha már eljutott a tudatomig, hogy mivel is állunk szembe Améra is tudtam figyelni és reagálni.
- Ki fog jutni és Ryuut is kimenti!
Bátorítom Amét nem törődve a mellettünk álló csúszómászóval, a fal túloldalán lévő szörnyszülöttek inkább keltenek bennem félelmet, mint a pápaszemes kobra, akinek ugyan a méregfogát kihúzta Kodomo, de azért harapni még tud. Pecséteket mutatott, majd egy eddig ismeretlen technikát használva egy koporsót emelt ki a földből, ami füst kíséretében lassan kinyílt. Egyelőre nem láttuk, hogy ki a támadónk, így csak várni tudtunk. Gondolkodom, hogy mi lenne a megfelelő támadás, mert drótozni nem igazán van időm, ahogy valószínűleg más komolyabb technikára sem, ami előkészületet igényel, így marad egy igen jelentéktelen mennyiségű technika, amit használni tudok, de így sincs minden veszve, mert láttam már harcot alap technikán eldőlni.