Kikötőváros

Egy átlagos kikötőváros mely a Vízesést körülvevő végtelenül sziklás part egy tisztább hasadékában terül el. Népessége nem épp számottevő, lakosai többsége a halászatból keresi meg a kenyérre valót. Megtalálható egy apró fogadó a fáradt vándoroknak a : Lékes Tutaj. A vendégek talán sejthetik is miért ez a neve. A macskaköves utcákon a kereskedők és a tengeri népek a nap huszonnégy órájában megtalálhatók.

//Terumi Mei//

Otthon, a Kenshiro birtokon és Kusagakureban is csak ilyentájt kezdik az aratást, mert a számomra még fura éghajlaton későn érnek be a takarmánynövények. Emlékszem gyermekkorom felhőtlen napjaira, ahogy pajtásaimmal bujkáltunk a kalászok mögött. Meglestük az egyszerű földműveseket, mint kötik rendbe munkájuk gyümölcsét, s emelnek a gyermeki szemnek hatalmas boglyákat. És mi hogy megvetettük őket, a földtúrókat. Parasztoknak csúfoltuk őket, de mégis különb emberek voltak, mint mi bajkeverő suhancok. Szegénységben éltünk, és bár lehet csak az irigység szólt belőlünk, szívünk mélyén mégis szívesen cseréltünk volna velük. Mára már családom óvó falai közül kelhettem Kazuya – bátran emlegethetném akár mesteremnek is – parancsára útra. Nyugtalan vérem új kalandokra vágyott, sikerült felégetnem magam mögött a múltat és egy új jövő felé menetelhettem, egy közös jövő felé mely nagyban szolgálja a saját és a még máig is élő Kenshirok elképzeléseit.
Hosszas utazásom lassan végéhez közeledett amint megpillantottam az óceán habzó hullámait. Kezdetben azt hittem a híres neves Takigakurei vízesés mely a Hősök vizének templomát őrzi, azon az úton fogok eljutni a Kazuya által leírt tengerparti falvacskához, de csalódnom kellett. A szekér megállt, felszerelésem magamhoz ragadtam, majd az utazás díját elrendeztem a kocsissal ki se szó se beszéd tovább folytatta zötykölődő utazását. Az hanyagul voltak bekövezve. Minden utcában a frissen fogott halak illata, és repkedő éhes legyek rajai fogadták a nem idevalósi népeket. A megszokottnál is ragyogóbban sütött a mai napon az égi óriás csillag mely arany sugaraival látta el a kis kikötő falut. A tenger nyugodtan ringatta álomba a dokkokban horgonyzó hajókat. A piacokon kiabáló és sertepertélő koldusok és kereskedők hangjától zengett az egész környék.
~ És még Kazuya azt várja tőlem, hogy egy ilyen helyen találjam meg az említett férfit? Egy idevalósi hogyan segítene egyáltalán Klánvezetői kiképzésemben, megtanít horgászni vagy mi lesz? Érthetetlen… ~ Vágtam végig az utcákon kutakodva értelmetlen fintorral az arcomon, remélve: talán az illető hamarabb rám talál, mint én ő rá.

Amikor elhomályosodott a világ, azt hittem, itt lesz vége mindennek. Azonban nem féltem. Beteljesítettem, amire felesküdtem, hogy bosszút állok azokon, akik láncra vertek a saját életemben. Egy volt még hátra: találkozni anyámmal. És persze, amit apám mondott…egy morzsája még mindig maradt a családomnak, egy tagja, aki soha az életben nem tekintett rám másként, mint egy démonra: Roku. Sajnálatos módon ő nem fogja megkapni azt a tisztes halált, amiben apám részesült. Még csak arra sem fogom méltatni, hogy kardot fogjon a kezébe. Szenvedni fog azért, amit apámmal tett, amiért titokban sóvárgott mindig a háta mögött, s hogy annyi alkalommal félrevezette. Tudom, hogy leginkább ez tette tönkre apámat… hogy olyan emberek vették körbe, akikben nem lett volna szabad megbíznia.
A vér meleg, de ahogy távozik testemből az éltető nedű, egyre jobban fázom… majd hirtelen sötétség.
 
 
Nem értem pontosan, kik azok, akik körbevesznek és beszélnek. Már meg sem tudom különböztetni, hogy egyáltalán a mi világunkban vagyunk e még, vagy távoztam az élők sorából, s most démonok veszekednek rajtam. Harcos amazon… Medvék országa… kiről beszélnek? És mit akarnak? Miért kellek nekik? Hiszen… elestem, vagy nem?
Próbálok az oldalamhoz nyúlni, de erőtlennek érzem a kezem, s inkább a testem mellett hagyom. Megnyalom ajkaimat, ahogy érzem a sós víz illatát, s hallom a tenger morajlását. Óvatosan nyitom ki a szemem, de meggondolom magam, ahogy olyan erősséggel veti rám a Nap irtózatos sugarait, hogy azon nyomban megvakulnék, ha tovább hagyom így. Egy pillanatra láttam fölém hatalmasodó sziluetteket, de annyira elhagyott az erőm, hogy jobbnak láttam, ha pihenek és máskorra tartogatom… ki tudja, mi vár rám.
 
 
Lassan nyitom ki a szemeimet a zavaró hangokra, mely legtöbbször köhögés volt, krákogás, köpködés, és okádás. Ahogy hunyorgok, elfintorodom a szagoktól, de már igazán kezdem hozzászokni. Mintha az egész életem csak mocsokban töltöttem volna el, aztán már szinte meg se kottyan. Végre sikerül magamhoz térni olyan szinten, mintha csak most születtem volna meg. Rácsok. Fa és vas.
Az egyetlen dolog, amit gyűlölök, az a rabság. Hiszen ezelőtt egy napja még arra esküdtem fel, hogy megszabadítok mindenkit a láncaitól… így mondanom sem kell, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlem a láncok látványa, az, hogy sok más embert itt látok. Valahogy sejtettem, hogy mi következik ebből, ahogy újra körbetekintek. Furcsa a ruházat rajtam, s a sebeimet is ellátták. Nem sok időm van azonban, mert két ismeretlen lép ki elém. Mindkettő arcát megfigyelem, hogy tudjam, kiket kell megölnöm ahhoz, hogy kiszabaduljak innen… és ezért mindent meg fogok tenni, akkor is, ha az az ára, hogy mindenkit sorra gyilkoljak ezen a hajón. Az ártatlanokat viszont meg kell mentenem.
Az első a vézna lesz, akinek perverz gondolatai vannak személyemmel kapcsolatban. Szóval a kapitány vásárolt meg… és harcolnom kell. Azt hiszem, egy pöcegödörbe kerültem, ahol élet-halál harcokat vívnak. Gladiátoroknak képzelik magukat? Mégis mi ebben a jó? Sosem értettem, miért nem tudnak tisztességesen pénzt szerezni.
A kövér a kezem után nyúl. Azt hiszem, most őt nem fogom bántani, csak azért, mert még ki kell tervelnem, hogy pontosan hogy fogok ennyi embert kihozni az öbölből. De ahogy közelebb ér hozzám, a vézna felé fordulok.
- Jól jegyezd meg az arcomat. Ez lesz az utolsó, amit látni fogsz – vetem felé komoly hangnemben, majd kivezetnek a cellából. Egy pillanatra lehunyom a szemem, mivel jól esik az éjszakai levegő. Hajókat látok magam előtt… érdekel, hogy ki a kapitány és miért fizetett értem, egy olyan emberért, aki talán már éppen a halálán volt. Hiszen ott is hagyhatott volna, nem kellett volna azzal vesződnie, hogy megmentsen. Vagy direkt nyomorékokat hoznak be? Az nagy veszteség a pénzes zsákjukra nézve.

- Próbálj valami erősebbet – vonnám meg a vállam, ha lenne rá energiám, de ezt is annyira felesleges tettnek tartom, hogy inkább hagyom az egészet. Úgy tűnik, a tegnapi nap kicsit feldobott, hiszen eléggé megeredt a nyelvem, és most már előszeretettel vágok vissza az embereknek. Lehet, hogy nem kellene, hiszen még nem tudom, hogy Ryuuzakitól mit várhatok, de az eddigiek alapján egészen elcsaládisodott a hangulat. Ehhez pedig nem igazán vagyok hozzászokva. A mostohaanyámtól tizenhat év alatt nem kaptam annyi törődést, mint a kapitánytól és a legénységétől, pedig a mostohaanyám számára voltam is valaki, míg itt egy jelentéktelen alak vagyok. Mégis úgy tűnik, hogy fordult a kocka: itt vagyok valaki és jelentek valamit ezeknek az embereknek, ha mást nem, akkor hát egy harcost az arénában, míg a mostohaanyám számára ennyi se voltam. Csak egy senki, egy fattyú, akit fel kellene nevelnie, és állandóan a terhére van.
- Talán ha adódik rá alkalom, elmesélem az életemmel együtt. Biztosan kötődnek egymáshoz – felelem az álomfejtésére. Mi az, hogy nem olyan sokan álmodnak ebben a kabinban? Talán ő nem szokott egyáltalán álmodni? S ha ez így van, akkor következtetni tudok, hogy eddigi élete alatt teljesen egyedül volt. Mégis mióta van itt? Ez persze már egy másik jelenet, hiszen nincs itt az ideje, hogy újra nosztalgiázzunk.
Megígérem neki, hogy megnyerem neki a harcokat… de még nem tudom, hogy egyáltalán akarok e kapitány lenni, hiszen azt sem tudom, hogy kell hajót kormányozni, vagy miként lehetek jó kapitány. Ha persze mindenképpen szeretnék idővel az lenni, meg kell figyelnem a tetteit, a beszédét, s hogy ő miként teljesít. Vannak itt nálam jóval erősebbek, s nem hagyhatom, hogy lenyomjanak, hogy egy kis pitiáner „dolog” legyek… megint senki legyek.
El sem hiszem, hogy tudtam egész éjjel páncélban aludni! De már teljesen mindegy, legalább nem kell kétszer öltözködnöm. Ryuuzaki magához veszi saját fegyverét, én pedig mielőtt harcba indulnék, kérek egy kis időt a mosakodáshoz, hogy még jobban felfrissüljek, csak aztán csatlakozom hozzá. Az út alatt egyáltalán nem faggatom, hiszen most nincs miről beszélnünk. A páholyból figyelem a lent zajló harcokat, és egy pillanatra sem kerüli el a figyelmem a csatázó felek cselekedetei, ugyanis ki tudja, mit hoz a jövő? Talán egy napon velük is meg kell küzdenem, így jobb, ha minden apró részletre figyelek. Eddig is azt tettem, egy biztos megfigyelő állást vettem fel.
Úgy tűnik, hogy nem csak én, de Ryuuzaki rivális kapitánya is arra vetemedett, hogy megfigyeljen… engem. Szúrós szemekkel néztem rá, amikor végül elkapta a tekintetét. Talán túl kék neki a szemem fénye, és attól fél, hogy elveszne benne, mielőtt valaki elvágná a torkát. Nem tudom, miért, de nagyon előítéletes vagyok azzal az alakkal szemben. Lehetséges, hogy teljesen jogosan. Aggályaimat tervezem megosztani majd a kapitányommal… egy másik időben. Közel hajolok hozzá, amikor magához hív.
- Mhm – hümmögök, ezzel jelezve, hogy megértettem. Nem tudom azonban, hogy miért akart egyáltalán kapcsolatba lépni velem a fiú, és ez az indoka, amiért kisorsolták mellém? Legyen. De remélem, hogy nem fog hátráltatni. Ami a legbiztosabb az az, hogy mind a ketten együttműködünk.
 
Lelépek az arénába. Felszabadító végre úgy lépni ide be, hogy nincsenek láncok a csuklómon, elvégre most önszántamból harcolok. A fiú bemutatkozik. Hokaru Banri. Egy ideig csak bámulom a felém nyújtott kezét, és eléggé lassan nyújtom felé az enyém. Nem azért, mert lassú a reakcióidőm, csupán még mindig tartom a kellő távolságot. Bárhogy is teszek, Banri így is úgy is megragadja, s lelkesen rázza meg. Eléggé túlpörög ez a fiú, szóval remélem, hogy tényleg olyan jó, mint amilyennek mondják. Máris látom, ahogy mellettem füstölögni kezd a teste. Mégis mi ő? Még sosem láttam, hogy valakinek ilyen képességei legyenek… találkoztam már katon elemű emberekkel, de ez nem elem, inkább egy vérvonalképesség, ha a tanításaim nem csalnak. Az, hogy az a négykezű gorilla micsoda, már nem tudnám megmondani, de nem is érdekel, hogy miféle mutációt hajtottak rajta végre… ha pedig így született, akkor nagyon sajnálom, de ma véget ér az élete. Nem terveztem, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi embert leölök, és nem is áll szándékomban, de… valakinek muszáj. És az a valaki nem én leszek.
Egyetértek Banrival, próbáljuk meg nem kinyírni egymást, hiszen fontosabb, hogy az ellenfelünket győzzük most le.
- Tied a hálós – bólintok felé. Valamiért azt hiszem, a nehezebbet néztem ki magamnak, de bízom abban, hogyha bajban lennék, akkor Banri a segítségemre sietne, ahogy én az övére. Előkészítem a kardom, s várok a jelre. Először csak felmérem az ellenfelem. A terv, hogy kifárasztom, és igyekszem elérni nála, hogy minden ütőkártyáját elhasználja. A jelenlegi állásból az a meglátásom, hogy mivel plusz két keze van, így mindegyikre figyelnem kell, hiszen kettőre szüksége van ahhoz, hogy felhúzza az íjat. De mi van akkor, ha képes technikákat is használni? Akkor valóban duplán szükségem van a figyelmemre, sőt, triplán, mivel Banrira is ügyelnem kell. Előre látom, hogy az ürge eléggé távolságtartó, már csak az íjból és a kezeiből ítélve biztosan nem lehet közelharcos.
A harc végül megkezdődik, s amint megkaptuk a jelet, az ellenfelem rögtön ellőtte az íjat, amiről úgy hitte, hogy betalál majd. Törzsemmel kicsit elhajoltam, hogy elkerüljem az íjat, s még a levegőben kettészeltem, mielőtt valaki más testében érne véget. De nem voltam rest, azonnal cselekedtem, s előhúztam egy senbont, amit felé dobtam, amit bár könnyen elkerült, nem az volt vele a célom, hogy betaláljon, hanem hogy eltereljem a figyelmét. Amíg azzal volt elfoglalva, hogy kikerülje a senbont, minimális chakrát irányítottam a lábamba, hogy annak segítségével felugorjak, s felvegyem a küzdelmet ellenfelemmel. Aki persze, mivel négy karja volt, könnyebben hárította a támadásom, amire nem számítottam, így muszáj volt visszaugranom.
Eközben Banri, ahogy figyeltem, igyekezett visszafogni magát a képességeit illetően, így nem használta ki teljes potenciálját. Talán eléggé kimerítő lehet egy vérvonalképesség használata. Ellenfele nem tudta elkapni egykönnyen, hiszen Banri hiperaktív volt, és olyan gyors is, hogy a háló hozzá képest csak egy olyan könnyed zsák volt, amit a szél pillanatok alatt ragad magával és billenti tovább a semmibe, így a háló mindig üresen maradt.
Úgy tűnt, hogy ellenfelem nem igazán akart lejönni a ketrecről, minta azt vélte volna a legnagyobb mentsvárának, hogy távol lehet tőlem. Szóval egyáltalán nem akar közel kerülni hozzám? Ami pedig azt illeti, közel kell jutnom hozzá, hogy végre legyőzhessem. Ő úgy tűnt, hogy azzal támad, hogy folyamatosan védekezik. Nem akartam nagyon elhúzni a küzdelmet, így taktikát váltottam.
- Banri! – jeleztem neki, hogy amíg ide-oda ficánkolok, addig küldjön felém valamit. Banri vette a lapot, nagy sebességgel gyújtotta meg a pólóját, s dobta a manus irányába, aki amíg azzal foglalkozott, létrehoztam két klónt, hogy ne tudja, melyik vagyok én. Mindkét klón kezében volt egy-egy senbon, amit azonnal a pasas könyökhajlatába mélyítettek, hogy ne tudja használni azt a két kezét. A férfi ettől felordított, s amikor pont feloldódtak a klónjaim, és elugrottam tőle, egy nyílvesszőt küldött utánam, ami az oldalamban landolt. Gyakorlatilag most kiegészítettem a másikat, amit a kard által nyertem, így most két heget nyertem az oldalamra. Nem akarok ebből rendszert csinálni, a végén heges tetoválásokkal leszek tele, mint valami bennszülött törzs gyermeke.
A hirtelen jött csapástól összerogytam, s az oldalamhoz kaptam, amiből máris vér kezdett szivárogni. Banri eközben már végzett az ellenfelünkkel, viszont észrevettem meztelen felsőtestén, hogy több horzsolás is követi egymást, amit nyilván a háló tüskéi okoztak. A segítségemre sietett, és felvette a harcot az én ellenfelemmel is, de olyan dühös voltam, hogy amíg ő „szerencsétlenkedett” a férfival, addig én letörtem a nyíl kint lévő végét, hogy könnyebb legyen majd kihúzni. Így is nehéz lesz kibírni, mivel vissza fogja tépni a bőröm.
A törött nyílvesszővel a kezemben ugrottam fel a levegőbe a fájdalom ellenére, és akkor érkeztem meg a férfival szemben, amikor Banri félreugrott. Tökéletesen tudtam landolni a férfi mellkasán, vagyis a lábammal egy akkorát rúgtam rajta, hogy hátraessen. Amikor ez megtörtént, azonnal rávetettem magam, és a nyílvesszőt a nyakába szúrtam a gigája közé. Azt hiszem, most már joggal mondhatják, hogy amazon vagyok. Hiszen ők is barbárok voltak, nemde?

Lihegek, miközben a halott férfit nézem, aztán Banri állít fel, mert teljesen elfelejtem, hogy az oldalam megsérült.