Kikötőváros

Jószerével az egyetlen nagyobb kereskedelmi és halásztelepülés, egyúttal az egyetlen hivatalos bejárat az országba is.

//Fórumkaland//

Miután a főkapu előtt csatlakoztam a küldöttséghez, elhagytuk Kiri biztonságot nyújtó falait, és elindultunk a határban levő kikötőváros felé. Nem siettünk annyira, de ez inkább annak volt betudható, hogy velünk volt a követ. Amennyiben csak mi hárman mentünk volna, akkor valószínű, hogy a fákon ugrálva közlekedtünk volna, ezzel lényegesen lerövidítve a távolságot. De most le kellett mondanunk a ninja lét ezen luxusáról, és gyalogszerrel közeledtünk a város irányába. Mondjuk ezzel sem volt semmi gond. Ha jól emlékszem, nem szabtak meg nekünk időkorlátot, hogy milyen hamar érkezzünk meg a fegyverkészítőkhöz. Szóval közepes tempóban mentünk, ami mondjuk előnyös is, mert kevesebb az esélye, hogy nagy sietségünkben belesétálunk valami csapdába.

Ahogy sétáltam a többiekkel, a tekintetem egyfolytában fel s alá járkált, a környéket figyelve. Paranoiásnak tűnhettem, de tudtam, nem lehetünk annyira naivak, hogy a saját országunkban nem érhet minket támadás. Valahogy a legutóbbi kalandom során nem mertem ennyire elbizakodott lenni. Szóval folyamatosan figyeltem a környéket, készen arra, hogy bármelyik pillanatban cselekedni kell. Hogy ezt megkönnyítsem, direkt úgy tartottam magam mellett a kezemet, hogy bármikor tört tudjak rántani. Átlag embernek úgy tűnhet, hogy csak lógatom magam mellett a végtagjaimat, de igazából egyetlen mozdulat elég lenne hozzá, hogy kirántsak egy tőrt a shuriken-tartóból és hozzávágjam valakihez.

Mindenesetre úgy tűnt, hogy egyenlőre még megkímélt minket atrocitásoktól az élet. Másfél napig tartott az út, de végül megláttuk a távolban a kikötőváros magasabb épületit. A szél hullámok morajának a hangját hozta felénk. Ahogy ezt meghallottam, valahogy egyből megnyugodtam. Nem azért, mert görcsbe rándult volna a gyomrom vagy hasonló, de a természetes, akció közbeni stressz bennem volt. Erre mondjuk szükségem is volt, hogy fokozza a figyelmemet. De az ,,ellenőrzőpont" elérésének ígérete jócskán másított a kedélyállapotomon.

//Fórumkaland//

Kazuya megérkezett, és így máris nekivághattunk a hosszú útnak. Közepes tempóban haladtunk, aminek volt előnye és hátránya is. Végül is a sensei által javasolt útvonalon indultunk el. Ami abból a szempontból is jó, hogy nem kell annyit sétálnunk. Mivel a „B” útvonalon többet utaznánk hajóval, mint gyalog. Talán ez védelmi szempontból is jobb, mivel a vizet könnyebb szemmel tartani, és figyelni, mintha sűrű erdőben haladnánk. Habár, ha kiderül, hogy Karom országba nem megy hajó, akkor lehet, hogy vissza kell térünk a követ útvonalára. De mindenesetre először is a kikötővárost kellett elérnünk. Majd ott elválik, hogy a hajóval Karom országba megyünk, vagy pedig Agyar országba…
Mivel ez az első komolyabb küldetésem már jó rég óta, egy pillanatra sem lazsáltam. Végig a tájat fürkésztem, és készen álltam bármire. Emellett ezt a küldetést semmi esetre sem próbáltam volna alábecsülni. Komolyan hittem, hogy veszélyben lehetünk… valahogy végig rossz érzésem volt, és egy másodpercre sem koncentráltam másra, mint a küldetésre. Bár még mindig a Víz országában voltunk… ha hajóra szálltunk, és elhagyjuk az országunkat, utána kezd el igazán veszélyessé válni a helyzet. A tengeren már megtámadhatnak minket, és miután partot értünk lehet, hogy összeakadunk a kumogakurei követtel, és kíséretével… vagy másokkal. Az semmiképpen sem lenne jó. Ott már nagyon közel leszünk a végcélunkhoz, és sok ellenséggel összeakadhatunk. Ott kell majd legjobban a toppon lennünk.

Hana nyugodt arckifejezéssel nézett a lányra, akinek nagyon is jó beszélőkéje volt. A szavai pedig célratörőek és pontosak, ahogyan azt egy diplomatától el lehet várni. Bár amit mondott, az már teljesen más volt. Hana nem értett egyet teljesen a lány szavaival, pontosabban nem azzal, amit mondott, hanem magával az elvvel. ~Ez valóban igaz! egy shinobi nemzett sem szegülne szembe velük, nem kockáztatnák meg! De amit Takumigakure művel az már túltesz a semlegesség határán. Akinek a fegyvert adja, azt nyíltan támogatni fogja, egy olyan fegyverrel, mely hatalmas előnyt add a másokkal szemben! És ha megakarja tartani a semlegességét, akkor a többi város egyéni kéréseit is teljesítenie kellene. de nem fogja! Akármit is akarnak ezzel a tervükkel elérni, nem jövök rá, hogy ez nekik miért jó!~ gondolkodott, miközben Chihaya-san kommentálta Hana tervét is.
- Nagyon jó ismerem azt a területet! Nagyobb kikötök híján nagyon valószínű, hogy kisebb hajóval tudnánk csak megoldani az átkelést...- válaszolta a lánynak- … de ha belegondolsz Takumigakure- keleti részén több kikötő is található, hála Végre-valahára való kereskedelmének! Így pedig terv kivitelezhető és biztonságosabb! -nézett a távolba, hiszen megérezte Kazuya közeledtét. - akkor jó lesz ha indulunk is! -hivta fel mindenkinek a figyelmét, hogy készülődjön, annak ellenére, hogy Kazuya csak percek múlva jelent meg.

És még aznap elhagyták a falút, pontosabban alig tíz perccel az indulás után már egyeztettek a kapu örökkel, hogy hova-hova és a küldetés papírjainak tisztázása után már szánthatták is az aszfaltot cél felé. Bár nem siettek. Volt elég idő! És a táv nem volt hosszú, fél nap meglehetett volna tenni, de senki sem vállalta, hogy a hátán vigye a lányt, így pedig kényelmes sétás tempóban kellett haladniuk. De ez benne volt a tempóban, éppen időben indultak még el, ha minden igaz. És ahogyan Hana a geninekre nézett, akik megfeszülten figyeltek mindenre, csak egy halvány mosoly futott végig az arcán.
- Ne feszüljetek annyira!- szolt hozzájuk. - Ha az egész úton ilyennek lesztek, annyira kifáradtok mentálisan, hogy képtelenek lesztek koncentrálni, ha komolyra fordul a helyzet! Nyugalom! Most én vagyok feletek! -nyugtatta őket, ahogyan másfél, vagy egy napi, kitudja, de viszonylag lassabban mind shinobi gyorsasággal, elérték a célukat, vagyis annak határát. Az egész úton pedig Hana Harmadik szeme biztosította azt, nehogy valaki csapdába csalja őket. ~Eddig minden rendben volt! De innentől jön a neheze!~ gondolt bele a hajóútba és az azutáni cselekményekbe és ez melett még zavarta valami, valami melyet nem tudott megmagyarázni.

//Fórumkaland//

Dacára annak, amit Hana mondott, nem fejeztem be a figyelést. Belém verték annak idején, hogy ha küldetésre megyek, és D-nél magasabb szintű feladatot sóznak a nyakamban (főleg mások védelmét), akkor mindig legyek elővigyázatos, ha kell, ismételjem el ugyanazokat a szemmozdulatokat vagy százszor, csak ne lankadjon a figyelmem. Ez jó fegyver lehet olyanokkal szemben, aki el van telve az erejével, vagy ostoba. Általános ugyanis, hogy a genineket - mint Hikarit, vagy engem -, fiatal koruk miatt nem tartják veszélyesnek, félvállról veszik őket, és éppen ezért nem tesznek nagyobb erőfeszítéseket a likvidálásukra. Szóval a nekik kihelyezett csapdák lehetnek primitívek is, amiket egyszerű észrevenni, kikerülni. Persze vannak olyan ostobák, akik képesek még az ilyenekbe is belesétálni, de remélhetőleg mi nem tartozunk közéjük.

Az, amit Chihaja mesélt nekünk az egyik útjáról, csak megerősített engem ebben a hitemben. Így hát ideje volt nekem is reagálni valamit.
- Mióta egy szökött ninja kis híján sündisznót csinált az akkori társamból és belőlem a saját csontjaival, pár hónappal ezelőtt, valahogy nem szeretek éberség nélkül mozogni egy küldetésen - címeztem a mondatot főleg Hanának.
Ahogy közeledtünk a kikötővároshoz, eszembe jutott valami.
- Mondja csak - néztem Chihajára -, lehetséges az, hogy más falvak már sejtik, hogy ön Kiri követe? Mert egyes falvakból kinézném, hogy előre megpróbálnak puhatolózni, akár a saját területünkön is.
,,Erre pedig kiváló hely lehet a kikötőváros. Itt rengeteg ember fordult meg naponta, a kutya se nézi, honnan jött, mit csinál. Ha én más falu vezetője lennék, és mindenáron meg akarnám szerezni azt a fegyvert, akkor nem kevés ügynököt küldenék szét más országok területére, információkat szerezni a követekről, a kíséretekről, hogy aztán még a Fegyverkészítők területét el nem érve likvidálhassam őket. Hát igen, szép kis kilátások voltak, lehet, hogy inkongitóban kellett volna utazni?" - tettem hozzá magamban.

Tekintetem a város melletti tengerre nézett, így láttam a két távozó hajót. Ennek hatására elhúztam a számat.
,,Remek. Hacsak nincs másik hajó a dokkokban, akkor vagy várunk, vagy futóversenyt folytatunk a széllel" - gondoltam.

A kikötő felé vezető úton szerencsére nem történt semmi említésre méltó. Csak néhány kereskedővel akadtunk össze. De ennek ellenére is a figyelmünk nem lankadt, és a tájat kémleltük. Láttam, hogy Kazuya is éppen olyan feszülten és éberen figyeli a tájat, mint én. De ezt nem csak én vettem észre, hanem a mesterünk is. Amikor Hana ránk szólt, hogy ne vigyük túlzásba, félig egyetértettem vele. De másrészről mégis úgy éreztem, hogy nem pihenhetek. Ez a küldetés valószínűleg meghaladja a szintünket, legalábbis a kettőnk szintjét. Főleg egy ilyen küldetés során kell odatennem magam, és nem engedhetek meg magamnak akkora luxust, hogy pihenjek. Ha nem így teszek, akkor az ellenség kihasználja, és ez akár végzetes következményekkel is járhat. Ráadásul, ha elszúrom, és nem veszek észre valamit, akkor nemcsak az én életem múlik rajta. A társaimat és a követet is bajba sodorhatom.
Egy pillanatara megszakítottam gondolatmenetem, és üres fejjel sétáltam a többiek mellett. Ez az érzés nagyon is ismerős volt. Nem akartam, hogy újra megismétlődjön. Éppen elég fájdalmas volt, elveszíteni az előző csapatomat. Nem fogom hagyni, hogy őket is elveszítsem. A legjobbat fogom nyújtani, amit csak tudok. Amit Chihaja mondott megerősített abban, hogy így kell cselekednem. Emellett eleget pihentünk. Az előző egy hét mással sem telt. Elég kipihent vagyok fizikailag és mentálisan is. Bár a folyamatos koncentráció tényleg sokat kivesz az emberből. Mondjuk, én egy kicsivel idősebb vagyok, mint Kazuya, így mentálisan többet bírok, mint ő.
- A legjobb az lenne, ha megosztanánk a területet – mondtam Kazuyanak – Te a jobb oldalt figyeld, én meg a balt fogom, így nem kerül olyan nagy koncentrációba, mintha 360 fokban kéne figyelnünk. – mondtam.
A sensei úgyis az egész területet figyeli, így nekünk elég lenne csak az oldalunkra koncentrálni. A túlságosan távoli mozgásokat, vagy csapdákat amúgy sem tudnánk kiszűrni. De ha egy adott kis területre fokuszálunk, akkor nagyobb eséllyel fedezzük fel őket.

Amint közelebb értünk a kikötővároshoz, Kazuya feltett egy kérdést Chihajanak. Elgondolkodtató, de szerintem a falvak inkább saját magukkal vannak elfoglalva, úgy, mint mi. Ha Kirigakure is csak egy Jounint és két Genint volt képes küldeni, hogy megvédjék a követet, akkor nem hiszem, hogy a többi falu máshogy cselekedett volna. Nem tudom, de úgy érzem, inkább olyan szervezzetek, vagy elveszett ninják fognak megtámadni minket, akik nem akarják, hogy Kiri kapja meg a fegyvert. Vagy pedig alapból a fegyverre fáj a foguk…

A kikötőből éppen akkor úszott ki két hajó, amikor megérkeztünk. Ez pech, remélem nem kell órákat várnunk amire elvisznek minket Karom országba…

Hát mit ne mondjak, Hikari és Kazuya, valóban geninek voltak. Hiszen egy genin sem fogad szót a mesterének, ha az nyugodtan és kedvesen szól hozzá. De sebaj, végül is, most is fejlődnek és tapasztalatot szereznek. Ez is a lényege a küldetéseknek. Bár ez nem mondható el azokról, akik már az életüket áldozták ezért a lányért. De rajtuk Hana szíve egy pillanatra sem remegett meg. ~ Nem a geninek hibája volt! - nézett le az ellőtte sétáló nagykövetre- Ha egy jounin nem képes belátni, mikor veszélyes a helyzet annyira, hogy az alatta lévőket is veszélyésztetti, az ilyen ember nem való tanítónak. - nézett körbe- Lehet, hogy ezek a lurkók is fegyelmezetlenek és lelkesek, de éles helyzetben hallgatnak rám. ~ hallotta meg Hikari szavait, pontosabban ötletét.
- Ostoba! - ordított rá a lányra- Nem megmondtam, hogy ne fárasszátok magatokat ilyennel. - nézett le árjuk, bár inkább szemközt, révén, Hana nem a magasságáról volt híres. Talán ha egy fejjel volt magasabb a gyerkőcöknél- Ha akárki megközelít minket 1 km-es körzetben, én arról tudni fogok! - nézett előre unott arccal – Lesz időnk felkészülni ha ez megtörténik.
És néhányszor meg is történt, de szándékosan nem szólt nekik, nehogy idegeskedjenek. Egyből érezte, kik haladnak feléjük, így ha banditák is, akkor sem kell izgulniuk. Velük, még a geninek is elbírnak, Hana-nak még a kisujját sem kell megmozdítania. De ez nem fordult elő. Kereskedő voltak csupán, méghozzá nagyon ügyesek, még a nagykövetetet is rábeszélték, hogy vegyen tőlük valamit. De ez nem is érdemel említést. Sokkla inkább az, ami azután történt, hogy megérkeztek a kikötőbe.

Hana kissé bágyadt képel nézte az eltűnő hajókat a tengeren, ahogyan körbenézet. ~Már megint lekéstem a hajót...~ gondolt bele, hiszen akárhányszor itt kellett volna felszállnia egy hajóra, mindig lekéste. Lenézett a gyerekekre, ahogyan kezeit kivette a zsebeiből és a hajókra mutatott.
- Most ott kéne lenünk... - vetette fel, ahogyan megcsóválta a fejét- Hogy nekem itt soha nincs szerencsém! Na de...- nézett Kazuya-ra- Ez egy jó edzés lesz nektek! Vedd a hátadra a nagykövetett, a cuccokat pedig add Hikari-nak. Utolérjük azokat a hajókat, mert nem fogok napokat várni a következő hajóra! -utasította a csapatott, ahogyan ha elkészültek, útnak is indulhatnak. Futva a vízen, a hajók után. Még mindig nem annyira fárasztó, mintha az egész utat így kellene megtenniük.

//Hidan, Hidetora No Minovara//

A kérdésemre a sensei egy igen lelkesítő választ adott, és ezt olyan mozdulatok kísérték ami a többieket valószínűleg izgalomba hozta, de engem csak megrémített. De hát miért is ne rémített volna meg, mikor frissen végzett genin vagyok, akit egyből a mélyvízibe dobnak. Menboku-sensei mint ha ott sem lettünk volna, elkezdett előre menni hátra nem nézve. És azt hiszem ha nem követem, talán ott is hagy, de ezt nem szeretem volna kideríteni, tehát utána futottam. Miután kezdtünk kiérni a faluból egyre halkabbak lettek az utcák. Mi se beszéltünk, talán csak nem akartuk megtörni, ezt a békés csöndet. Egy darabig így haladtunk. Már kiértünk a faluból a kikötőbe, amikor a sensei megszólalt. Elmondta, hogy a hely ahová megyünk igazából egy csapat szellemtanya, akik bosszúért kiáltanak. Legalábbis ő ezt így hallotta. Ezenkívül még azt hogy vigyáznunk kell a falusiakkal, mert elég szeszélyesek lehetnek. ~Míg mindezt végighallgattam egyre nőtt bennem az aggodalom. Persze tisztában voltam vele hogy ezek csak kísértethistóriák, de akkor is. Össze kellett hogy szedjem magam, mer úgy érzem ha így haladok, meglátok ott egy fura alakot, és hazáig szaladok. Márpedig erre gondolni se szabadna, hiszen én is shinobi vagyok.~ Így sikerült egy csöppnyi önbizalmat eresztenem magamba, és megpróbáltam lépést tartani a többiekkel.

Bólintottam Hanának. Míg odasétáltunk a parthoz, kibújtam a táskám szíjából és odaadtam a batyut Hikarinak. Ránézésre talán nem úgy tűnhetett, de amikor Hikari megfogta a táskát, érezte, hogy egyáltalán nem nehéz. A parthoz élve beálltam menetirányba, majd háttal a Chiayának letérdeltem a földre. Vette a lapot, mert éreztem, ahogy leguggol hozzám, majd a karjaival átfonja a nyakamat hátulról és nekem dől. Kezeimmel hátrébb nyúltam, majd a lány két térdhajlata mögött a lábai köré fontam a kezeimet, melyeket aztán összekulcsoltam. Ezt követően felálltam, mire kissé lejjebb csúszott és ,,ráült" a hátul összekulcsolt kezemen. Először féltem tőle, hogy félreérti a dolgot, de mivel a következő másodpercekben nem kaptam tőle tockost, ezért úgy tűnt, átlátta a helyzetet.

A társaimmal együtt odasétáltunk a vízhez. Mindhárman lehunytuk a szemeinket, ahogy elkezdtük koncentrálni talpunkba a chakrát. Érdekes egy túra elé néztünk. Elvégre, még életemben nem futottam hajó után. Na majd most. Hamarosan felépítettünk a chakráinkat, ahogy szinte egyszerre pattant fel a szemünk.
- Kapaszkodjon - mondtam a követnek, ahogy ráléptem a vízre.
Megtartott, sikerült jól felépíteni a chakrát. Ezt követően mind a hárman futásnak eredtünk. Hana ment elől, Hikarival követtünk. Hallottam, ahogy Chiaya folyamatosan fújtat a fülembe izgalmában. Mondjuk ezt enélkül is észrevettem volna, mivel eléggé mozgolódott ott hátul, amivel olykor megnehezítette a dolgomat. Hiába szóltam neki hátra, hogy ne mozogjon, egy idő után újból elkezdett forgolódni. Csak azután jött rá, hogy ezt tényleg nem kellene, amikor majdnem leejtettem véletlenül, de szerencsére még időben sikerült visszarendezni a lányt. Ezután már nyugton maradt.

Jó egy órán keresztül tartott a flúgos futam, ahogy erőnk teljéből nyargaltunk Hana után. Most jött ki annak az edzésnek a hatása, amit az elmúlt két hónapban a kitartásomban fektettem. Fáradtam természetesen, de jóval lassabb tempóban, mint bármikor eddig. Egy idő után megláttuk a hajókat. Ez erőt adott és még jobban rákapcsoltunk. Ennek az lett az eredménye, hogy hamarosan már ott nyargaltunk a hajó mellett... nekem pedig volt egy ötletem, hogyan menjek fel rá. Ugrani ugyanis nem akartam, mert eléggé lefárasztott ez a futás, így kételkedtem benne, hogy van-e erőm egy ilyen ugráshoz. Na de B-tervem mindig van.
- Felmegyünk. De ez kicsit furcsa lesz valószínűleg - szóltam hátra Chiayának.
Erre a lány mintegy ösztönszerűen szorosabbra vonta a karjait a nyakam körül. Közben én lehunytam a szemeimet, majd koncentráltam:
,,Ninpou - Shunshin no Jutsu!"
Az egyik pillanatban még a felszínen voltunk, azután már ott álltunk a hajó fedélzetén, a meglepett hajónéppel körbevéve. Mondjuk ez nem igen zavart engem. Leraktam a követet a hajódeszkára, majd amint kilépett mögülem, ugyan azzal a lendülettel dőltem hátra a fedélzet oldalának, hogy kifújjam magam. Közben hallottam, ahogy valaki megszólítja a senseit, de a lüktető fejemnek köszönhetően egyenlőre nem sokat fogtam fel a dolgokból.

Még a partvidéket homályba vonó, sűrű, tejfehér ködön keresztül sem okoz nehézséget újdonsült mestereteknek észrevennie, hogy talán bogarat ültetett a fületekbe saját aggályaival. Szinte az arcotokra van írva, hogy így, vagy úgy, kísértethistóriákal vagy azok nélkül, de a lelkesedésetek már sötét gyanú mételyezi. Fogai közt halkan, kissé kínosan felszisszen, mintha tréfálkozni akarna, csak épp ha vicc akar lenni, akkor meglehetősen satnya.
- Ugyan már, ezek csak irigy nyelvű földművesek rémtörténetei. Különben is, ha valóban léteznek, engem fognak első ízben elvinni. Rajtatok úgyse lenne mit megenniük, kölykök.
A végeláthatatlan fehér rengetegből régi, kétszintes faházak sziluettjei kezdenek kibontakozni, ami csak egyet jelenthet. Sikerült a lehető leggyorsabban elérnetek a Kikötőváros külső kerületeit. De innen már úgysem kell sokat gyalogolni, az efféle valahai halászfalvak nem épp hatalmas kiterjedésükről híresek. Az a kevés, amit látnotok sikerül a ködlepte, sáros városkából, épp elégnek bizonyul. Fogatlan, halszagú kufárok hiénatekintete követi minden léptetek. A levegő bűzös és sűrű, szinte harapni lehetne, ha volna gusztusa hozzá bárkinek is. Ezek a népségek mindig is ferde szemmel nézték a shinobikat. Ritkán látnak efféle embereket, ninjapalántát meg pláne. Menboku sensei atyai gondoskodással teríti hatalmas, nehéz köpenyét hármótok vállára, hogy megóvjon a szegénynegyedek siralmas látványától, meg persze a csípős, reggeli hidegtől. Ugyan ezt nem szabadna a zord, precíz kiképzésben részesülendő Kirigakure shinobiknak. De a vérgőztől terhes felhők már tovaszálltak a Rejtett Köd égboltjáról. Talán shinobik vagytok - de főképp emberek, és gyermekek. Egy valamiben legalább biztosak lehettek: amíg ez a férfi mellettetek van, nincs miért aggódnotok.
A kiképzőtök "szárnya" alatt hamar elértek a vízpartokhoz. Még a hűvös harmattól fájón friss hajnal sem riasztja vissza a tengerpart népét attól, hogy már az utcákon lófráljon. Rövid keresgélés után mesteretek egy kurta, de határozott, ellentmondást nem tűrő hangon utasít a háta mögé Titeket, majd egy nem messze álló, kétes küllemű, csuklyába burkolózott férfivel elegyedik bizalmas társalgásba. A végén barátságosan fognak kezet egymással, majd Menboku ismét int, hogy kövessétek. Az arctalan közvetítő egy hosszú, karcsú, tompa ezüstszínre mázolt dereglyéhez vezeti a csapatot. Áramvonalas felépítése leginkább egy gondolára emlékeztet, bár nem olyan díszes, látszatra egész biztonságosnak tűnik, márha lehet biztosról beszélni a szeszélyes, sós vizeken. A sensei ismét a tőle megszokott lelkes orgánumban szól hozzátok:
- Beszállni kölykök, evezőket kézbe venni, utazásra felkészülni! Irány a sziget...

//Fórumkaland//

Kazuya átadta a táskáját, ami szerencsémre egyáltalán nem volt nehéz. Mivel az én hátamon már volt egy táska, az övét előre vettem föl. Jobban jártam, hogy nem nekem kell cipelnem a követet, hiszen a hajók már elég messze voltak, és körülbelül egy órás futással érhetjük csak utol őket. De inkább futok, minthogy egy napot álljunk a kikötőben hajóra várva. Emellett jobb minél előbb megérkezni a helyszínre.

Miután a chakrámat a lábamba koncentráltam a víz felszínére léptem. Majd a többiek után futottam. Hana ment elől, mi meg Kazuyaval hátul. Néha oldalra pillantottam, hogy ránézzek a követre. Láthatóan élvezte a helyzetet, és ide-oda ficánkolt a fiú hátán. Mulatságos volt, bár néha tényleg megfeledkezem róla, hogy ez csak a ninjáknak természetes.

Körülbelül egy órás futással elértük a hajót. Miután megjelentünk a fedélzeten, sokan csodálkoztak az érkezésünkön. Nem tudom, hogy mi olyan meglepő. Végül is főleg ebben a háborús időszakban elég sok helyen bukkannak fel ninják. Még a kapitány is előjött a hírünkre, aki mint később kiderült ismerte a senseit.

Hát Hana-nak volt a legkönnyebb feladatta az szent! De ez legyen a legkevesebb indok! Ő egy jounin és főleg egy büszke jelem, nem olyan, aki egy lányt fog cipelni a hátán, nem egy olyan, aki kedves lesz bármilyen aranyos teremtéssel és főleg nem olyan, aki a védendő személy elé veti magát, hogy megóvja őt. Lényegében ezért voltak mellette a geninek, hogy ők tegyék meg ezt helyette.
De azért látszott rajtuk, hogy nagyon elkéstek. Még shinobi mércével megtett utal is, jó egy órába telet, míg utolérték a hajót. Na jó, felkapaszkodik már nem voltak gondok, ahogyan azzal sem, hogy a hajón lévő személyek, hogyan is viszonyulnak majd ahhoz. Hana-nak nem először kelet átélnie azt, hogy ilyen szemekkel nézzék őt. De ahogyan meglátta a kapitányt. Nos az már érdekes helyzet volt. Igazat megvallva csak akkor nézett rá, mikor megszólalt, de az ismerős hang hallatán egyből elmosolyodott.
- Rég találkoztunk! -köszönt neki vissza, ahogyan még mindig emlékezett a lányra. Egyszer megmentette az életét, ahogyan a hajójáét is egy viharban, szóval elégé az adósa volt a jounin kunoichi-nek a kapitány. - Bár a jelek szerint, még mindig nem éppen szereti megvárni a későn érkezőket! -vetette oda a nőnek, ahogyan intett a geninek-nek, és a nagykövetnek, hogy pakoljanak le. - Ha megbocsájt, szeretnék négyszemközt beszélni önnel! - közölte a hajó kapitányával, Miközben ő kissé félrevonta őt, hogy négyszemközt beszélhessen vele. -Ez egy elég kényes helyzet! Szeretném, ha minden telhetőt megtenne, hogy az minél előbb elérjük a Karom országát! - közölte a kívánságát a nővel- Remélem ez nem teljesíthetetlen kérés annak fejében, ami a múltban történt...- emlékeztette rá diszkréten, hogy neki köszönheti az életét.

A sensei talán megérezte, apró kétségbeesésem, mert nyomban nyugtatni kezdett bennünket. Nem sok gyaloglás után elértük a halászfalvakat. Köd lepte be az egészet, olyan halszag áradt, nemcsak a levegőből, de még az emberek is bűzlöttek tőle. De nem ez volt az egyetlen ok ami miatt kerülnünk kellett volna őket. Láthatólag nem túl barátságos népség. Furán megbámultak, és fintorgatták a szájukat. Hátrafordítottam a fejem egy ember után, hogy jobban megvizsgálgassam az arckifejezését, de mindegyik ugyanaz a gyűlölködő tekintettel nézett vissza rám. Mikor visszafordultam hogy előre is lássak, hirtelen Menboku-sensei hatalmas sötét köpenye takarta el a kilátást. Most úgy éreztem magam mint egy apró teremtmény Drakula köpenye alatt. Viszont itt Drakula nagyon is barátságosnak tűnt. Nem sokat haladtunk, mikor sikerült orra esnem, mivel megbotlottam egy kőben. Mérgesen felpattantam, és megvető pillantást vetettem a kavicsra, mintha úgy jobb lett volna. Megdörzsöltem a lehorzsolt könyököm, és visszaálltam a többiek mellé. Nem sokat kellett ballagnunk, mikor a sensei megtorpant, és mögé utasított minket. Hátraléptem egy nagy lépést, és láttam ahogy Menboku-sensei kezet ráz egy sötét csuklyás férfival. A sesei arcát nem láttam, mivelhogy háttal állt nekem, a fura alak arcát pedig azért nem mert a csuklya elltekarta, de így sem láttam benne olyan ellenséges szándékot, így nem volt okom meghátrálni, mikor a sensei intett hogy kövessük. Egy csónakig mentünk, mikor a sensei megszólalt: "Beszállni kölykök, evezőket kézbe venni, utazásra felkészülni! Irány a sziget..." Kicsit tétovázva bemásztam a csónakba, az evezők mellé, és megvártam míg a többiek is helyet foglalnak. Ekkor megragadtam az egyik evezőt és megpróbáltam kievickélni vele a vízre.

Egy nem túl hosszú gyalogtúra után el is értük a halászfalvakat. A környéket vastag köd borította, ezen nem is volt semmi különös mivel ez a víz országában megszokott dologvolt. Ahogy haladtunk előre egyszer csak a mester elkezdett minket nyugtatgatni, mintha megérezte volna a félelmünket. Ez nem is eshetett nehezére mert bárki megmondta aki ránéz Misára. Nem ítéltem el ezért mivel én is éreztem némi kételyt az üggyel kapcsolatban. Amint beljebb hatoltunk a a faluba látható volt a helyiek undora, ahogy nézték elhaladtunkat. Amint a mester mondta az egyszerű emberek nem voltak valami barátságosak. Ennek megvannak a történelmi okai amit tanultunk is de sosem fogjuk teljesen megérteni. Akkor és ott egy lépéssel közelebb éreztem magam a tanultak lényegéhez. Ennek ellenére nem szerettem volna saját bőrömön megtapasztalni a dolgot. Miután gondolataim igencsak lekötöttek szinte nem is vettem amint a mester ránk teríti hosszú köpenyét. Ez a gondoskodás nem volt megszokott a mesterek között, engem is meglepett pedig közeli ismerősöm volt a sensei. Majd egy csuklyás alak lépett elő a sötétből a mester hátra parancsolt minket egyetlen gyors kézmozdulattal. Ám miután a beszélgetés végén kezet fogtak minden gyanúm elszállt. A Memboku sensei azzal a lelkesedéssel integetett, hogy szálljunk be a csónakba amivel elindultunk. Le is ültem az evezők mellé s minden erőmmel elkezdtem hajtani magunkat. Valahol mélyen tudtam, hogy csak imponálni akarok Namikának de nem érdekelt a dolog.

Hátamat az oldalfedélzetnek támasztva, fejemet előre döntve lihegtem a fedélzet padlóján. Eléggé fárasztó volt ez a kis futás, bár ha jobban belegondolok, az elmúlt egy hét eseményeihez képest szinte semmi. Most nem ájultam el, és bár szinte faltam a levegőt, a helyzet határozottan sokkal jobb volt, mint a Kuchiyose no Jutsu tanulása során. Az egészséges levertség pedig a ninja élet velejárója. Az állandó terheléstől fejlődik a test, az izomzat, lehetővé téve, hogy legközelebb az érzett fáradtságnak csak a töredéke üsse fel a fejét. Hát igen, lehet a kunoichiket és shinobikat mazochistának is nevezni, de ha ez kell ahhoz, hogy eredményesen el tudjuk látni a feladatunkat, akkor nincs mese.

Miután nagyjából visszaállt normálisra a lélegzetem, felemeltem a fejemet. Oldalra néztem, egyenesen a követre, aki mit ne mondjak, nem volt túlságosan jó bőrben. Még akkor sejtettem, hogy ez lesz a vége, amikor megfogalmazódott bennem, hogy a Shunshin no Jutsuval fogom felhozni a fedélzetre. A hirtelen gyorsulás ugyanis nem kicsit képes megterhelni az emberi szervezetet, még én is rosszul voltam tőle, amikor először alkalmaztam.
- Jól van? - kérdeztem.
Mondjuk én beszélek? Úgy üldögéltem ott a földön, mint egy rongybaba, falfehér arccal szinte. Bár ez nem megy ritkaságszámba. Mivel alapvetően Kiri az év jelentős részében ködbe burkolódzik, a helyi lakosságot meglehetősen kevés napfény éri. Ennek köszönhetem azt az ismertetőjegyemet, hogy a bőröm jóval fehérebb, mint ahogy az normális esetben helyénvaló lenne. Persze annyira azért nem rossz a helyzet, csak szembetűnő.

Míg a válaszra vártam, feltűnt, hogy a fedélzeten levők még mindig minket néznek. Az öltözékükből ítélve egyáltalán nem a matrózok voltak azok, hanem valami módosabb népek. Mondjuk ez talán érthető, az előkelőknek kicsit furcsább a találkozás a ninjákkal, mint a pórnépnek. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem frusztrált volna a dolog. Alapvetően idegesítő, ha bámulják az embert. Mondjuk éppenséggel Hikari volt az, akit az egyikük eléggé megnézett magának, bár ahogy észrevettem, a tekintete mint ha a fejpántja felé irányulna...

A futás kimerítő volt, bár az elmúlt két hónapban csak a Taijutsumat építettük a senseiel, szóval kezdtem egyre többet bírni fizikailag. Kicsit én is lihegtem, de azért ez a minimum egy óra futás után. Emellett engem a követ sem fárasztott. Kazuya plusz táskája nem igazán lassított le, szóval könnyebb dolgom volt, mint neki. A fedélzeten sem ültem le, inkább a tengert néztem. Nagyon szép volt, és most végre időm is volt gyönyörködni benne. Emellett valószínűleg a támadást is innen fogják indítani, ha esetleg összefutnánk néhány ellenséges alakkal. Bár ahogy körbenézte – elég sok civil van a hajón – nem lenne jó őket veszélybe sodorni. Majd tekintetem újra a víz felé helyeztem át.

Kazuya és a követ is levegő után kapkodtak. Szegény lány azonnal a földre vettette magát, amint újra földet ért. Már majdnem rászántam magam, hogy megkérdezem megvannak-e? De hát a fiúért nem kell aggódni. Hiszen ennél nehezebb dolgokon is túl voltunk már. Viszont a lánynak valószínűleg ez az egész elég új. De mivel Kazuya rákérdezett, inkább újra a víz felé fordultam. Elég, ha egyikünk érdeklődik, ha csak udvariasságból is.

Lassan kezdtem jobban érezni magam, és újra visszaállt a pulzusom is. Észrevettem, hogy az emberek a hajón eléggé érdeklődve figyelnek minket. Az egyikük ráadásul egyre közelebb és közelebb araszolt hozzám. Ami kezdett bosszantó lenni. Láttam, hogy a fejpántomat figyeli. Valószínűleg még nem igen láthatott ninját. A fejpánt alapján már távolról meg lehet állapítani, hogy a ninja melyik rejtek tagja. Ez a civil, ha ilyen közelről kell megszemlélnie egy fejpántot, lehet még azt sem tudja mire való…
Nem idegesítettem fel magam. Úgy voltam vele, ha akar valamit megkérdezi, ha nem akkor magától arrébb megy. Bár ha még közelebb jön, és azt hiszi, hogy cirkuszi látványosságok vagyunk, akkor nem állok jót magamért. Nem a legjobb ötlet felbosszantani egy kunoichit. Mondjuk, velem szerencséje van. Ha a senseiel próbálkozna, akkor valószínűleg már kapott volna egy figyelmeztetést…

Hana csendben hallgatta végig a kapitány csipkelődését és valljuk be igaza is volt neki. Bár azt a szenvedést Hana könnyedén letudta volna gyűrni egyedül is, bár némi áldozat biztos lett volna, de szerencsére akkor okosan és csendben sikerült eltusolniuk az ügyet, annyira, hogy néhány jelenlévő emberen kívül senki sem vet észre semmit. Miközben pedig várt a kapitányra, elgondolkozhatott a kialakult helyzeten, pontosabban eltársaloghatott saját magával, ám ezúttal csendben, úgy hogy senki nem vette észre.
~Most akkor mit is akarsz csinálni?~ kérdezte a Hana számára ismerős hang és ez elég volt ahhoz, hogy a kunoichi tudja, hogy a kialakuló helyzet már más érdeklődését is felkeltette ~Majd a helyzet adja magát! -válaszolta neki- Az biztos, hogy annak a kardnak vagy mi vagy az enyészet kell hogy legyen az ura.~ nézte a tengert közben, ahogyan a kapitány vissza is tért és az ötlete, félig ugyan, de kiváló volt.
- A csónakra semmi szükség! Sokkal gyorsabban tudunk mozogni, ha nem titkoljuk, hogy shinobik vagyunk...- válaszolta a nőre nézve- Nagyon köszönjünk, hogy ennyi fáradságot és nehézséget képes vállalni. Ha valamiben segíthetünk, akkor szívesen hálájuk meg a szívességet. - közölte barátságosan a nővel, ahogyan ezzel az út idejére a segítségüket is felajánlotta a nőnek.
~Ez vicces...tebenned egy szinésznő veszett el Hana-chan! - nevetett fel Megami – De akárhogy is, azok a gyerekek nem fognak útban lenni? Ügyesek ugyan, de meg sem közelítik azt a szintet, hogy a segítségedre legyenek.... és ha jól látom, talán még vigyázni sem tudnak magukra?~ kérdezte gúnyosan ahogyan Hana reagálva a helyzetre, ránézett a két geninre és tisztán látta, hogy Hikari elégé zaklatott helyzetbe került, ha azt a kíváncsi fickót vesszük. De a lány, csak elmosolyodott a helyzeten. ~Nyugi tudnak és te is bellátod majd, hogy nagy hasznunkra lesznek még! ~ gondolta és egyben válaszolt a démonnak is, ahogyan figyelmét újra a kapitánynak szentelte.
- Ha megbocsátasz, akkor a béke érdekében elvonulnánk és ha nincs szükséged ránk, nem is mutatkozunk. Jobb ez így mindenkinek...- közölte a nővel és ha nincs ellenvetés, abban az esetben már el is vonultak a megadott helyre,

Bólintottam Chiayának, majd tekintetem újra a vendégekre terelődött. Hát mit ne mondjak, nem lettem volna most Hikari helyében. Úgy tűnik kifogott magának valami újgazdag kölyköt, aki most elkezdett kiabálni az anyja után, miután jól megnézte Hikari fejpántját. Igazából a srácra nem lehetett haragudni, elvégre még fiatal és tudatlan, igaz, én ilyen idős korban már meglehetősen sok mindennel tisztában voltam, de ez neveltetés kérdése. Na de ami ezután jött...

Kellett néhány kellemetlen másodperc, mire leesett, hogy miről is van szó. Kissé fáradt voltam még, szóval a felfogásom lassan működött, így azt hittem, hogy a nő Hikari fejpántját akarja megvenni. Aztán elkezdtem is furcsállni a szokatlanul magas összeget, illetve azt, hogy a kérdést nem a kunoichinek, hanem nekem tették fel. Ekkor lekezdtek forogni az agykerekeim, melyek a jelek szerint eddig szervizben voltak, és rádöbbentem arra, miről is van szó. A nőnek nem Hikari fejpántja kellett... nem, neki maga a lány kellett!

Ha nem lettem volna alapjáraton egy nyugodt beállítottságú ember, valószínűleg elég csúnya dolgok történtek volna. Szerencsére sikerült úrrá lenni az indulataimon, de az egyik kezem, mely viszonylag takarásban volt egy kicsit, még így is megremegett. Istenem, hogy lehet ennyi esze egy felnőttnek? Pénz, pénz, pénz, lefogadom, hogy ez van írva a koponyája belső részére, mert hogy agya nincs, az biztos. Mégis, mit képzel ez, mi vagyok én? Rabszolga-kereskedő? Esetleg gyám? Ha még idősebb lennék Hikaritól, még még megértettem volna a dolgot, de ez éppen fordítva volt kettőnk közt. Nem, én csak egyszerűen a lány csapattársa voltam - talán a barátja -, de semmi fontosabb, mely feljogosítana arra, hogy eladjam őt. Mondjuk lehet, hogy a fejpántjaink miatt hiszik azt, hogy valami komolyabb közöm lehet hozzá, de az megint csak szegénységi bizonyítványnak számít, ha valaki nem ismeri a ninja fejpántot.

- Ő nem a tulajdonom, hölgyem, se senkié, hogy pénzt érjen. Szóval szépen megkérem rá önt, hogy ne inzultáljon minket ilyen badarságokkal - válaszoltam még mindig a fedélzeten ülve, habár már egyáltalán nem voltam fáradt.
Igyekeztem a tőlem telhető legsemlegesebb hangnemben beszélni, bár valószínűleg érezni lehetett rajta egy árnyalatnyit, hogy bizony legszívesebben egészen mást mondtam volna. A ,,Takarodj innen!", vagy a ,,Húzz a vérbe, hülye tyúk!" felszólítások valószínűleg helytállóbbak lettek volna, de figyelembe véve a körülményeket, valószínűleg a hajó személyzetének lett volna néhány kellemetlen perce, órája akkor, ha itt most elküldöm a francba ezt az újgazdagot. Mondjuk lehet, hogy Chiayára kellett volna hagynom a beszédet, elvégre ő diplomata, de mint mondtam: Hikari a csapattársam... nekem pedig kötelességem segíteni neki.

Hallottam, hogy a követ rendben van, és már viszonylag jobban érzi magát, bár jelen pillanatban más kötötte le a figyelmem. Egy tíz év körüli kisfiú elég közelről szemlélte a fejpántomat. Fél szemmel felé figyeltem ugyan, de próbáltam testbeszéddel azt kommunikálni felé, hogy ne zavarjon. Teljesen elfordultam tőle, és rá sem hederítettem. Hiszen egy tíz éves kölyköt csak nem üthetek le, különben is az anyja dolga lenne megnevelni.

A kisfiú mondatára elmosolyodtam. Vicces, hogy hány követelőző gyerek van manapság… Csak akkor döbbentem le, amikor az anyja előlépett, hogy teljesítse a fiú kívánságát. Na, akkor már rájöttem, hogy itt nagyobb problémák lappangnak, mint gondoltam. Kicsit felhúztam magam, és főleg azon, hogy mennyire más értékrendszerük van, mint nekünk, és azon, hogy vannak olyan emberek, akik ezt komolyan ki merik mondani. Mégis mit képzel? Hogy jut eszébe egyáltalán ez az ötlet, hogy megvegyen egy embert? Egy pillanatra majdnem elragadott az indulat, és kedvem lett volna képen törölni. De ezeken az embereken nem lehet segíteni. Nem veszik észre, hogy a vagyon mennyire elveszi az eszüket. Hiába gazdagok a pénz nem megoldás mindenre, és főleg nem lesznek többek ezért másoknál. Legalábbis az én szememben nem. Pont, hogy a legfontosabb dolgokat nem lehet megvásárolni pénzért. Bár ezt felesleges elmagyaráznom nekik, valószínűleg nem értenék, hogy miről beszélek…

Szegény Kazuyanak szegezte a nő a kérdést. Vagyis tőle akart megvenni. Mostmár inkább a nevetséges kategóriába kezdett átkerülni ez az egész történet. Nem tudom miből következtethette, hogy tőle kéne engem megvennie. Ráadásul Kazuya még fiatalabb is nálam. Elég vicces volt, és mikor a fiú válaszolt a nőnek, már nem tudtam rá haragudni. Egyszerűen nem bírtam elképzelni, hogy tényleg léteznek ilyen emberek. Nem bírtam visszatartani a reakcióm, és felkacagtam. Mulatságos volt, de egyben szánalmas is. Főleg, hogy a nő nem tréfálni akart. Szörnyű még belegondolni is, hogy ilyen megtörténhet. Pedig azt hinné az ember, hogy fejlett társadalommal rendelkezünk, ahol az egyenlőség alap. De mégis találkozni ilyennel. Ráadásul a háború még inkább tönkreteszi az erkölcsöt…

A tekintettemet az anya felé fordítottam, de talán inkább a szánalom tükröződött belőle, mint a harag.
- Nem vagyok eladó. Egyetlen ember sem az. – mondtam, majd leültem a padlóra. – Talán inkább könyveket kéne vennie a pénzén. Azt hiszem nem ártana meg… – mondtam, és a nőre néztem. Hát igen ez a legrosszabb párosítás, ha valaki ostoba és még gazdag is. Emellett - helyeztem át a tekintetemet a kisfiúra – ebből a kölyökből is egy ugyanolyan tapló lesz, mint az anyja.

//Kazuya! Hikari! Írjátok át nyugodtan a postot ha Konan megadta a választ nektek! Én mivel nem lépek közbe, ezért írtam! //

Hana csak biccentet egyet a kapitánynak, aki osztotta Hana minden véleményét és nem tett semmi olyant mely akadályozta vagy veszélyeztette volna a küldetés sikerét. Sőt, még a kunoichi által felkínált lehetőséggel sem élt. De nem egyből takarította el a genineket és a diplomatát a fedélzetről. Kinézett tengerre, ahogyan a kezeit összefonta a mellei ellőt és a nagy tengert kezdte bámulni.
~Megami! Kérdezni szeretnék valami?~ nézte csendben a tengert továbbra is, senki nem vette észre, hogy olyan lett, mintha kikapcsolták volna, pedig lényegében nem hallott semmit sem a külvilágból, olyan volt, mintha egy teljesen más helyen járna ~Mit?~ kérdezte vissza a démon, akinek felcsigázta az érdeklődését a démon. ~Shoami szerint, képesé válhatok arra, hogy egy teljesen új szinten használjam fel az erődet, pont mind annak idején az ő testvére tette! Akkor azt hittem, hogy csak a Kuroikama-ra nézve mondta ezt, de rájöttem, hogy ez nem így van! Valami másra gondolt...~ közölte az aggodalmát, hiszen lényegében Hana csak kétféleképpen használta ki benne lévő démont. Az egyik a kenjutsu és a kardokhoz való természetes és vele született tehetsége volt, míg a másik mikor átadta neki az irányítást és olyan szintre került, mellyel szembenézni már mindenkinek komoly problémát jelentene. De Shoami a templomnál töltött időt nemcsak Kazuya edzésére fordította, hanem a templom rejtekében lévő ősi titkokra is próbálta rávezetni a lányt, de hogy nyíltan miért nem mondta el neki az igásságot, az a lehető legnagyobb kérdés. ~ Oh igen! Egy ősi Fujishima technikára, mely a klánodon belül is annyira tiltott volt, hogy lényegében még beszélni is tiltott volt róla. Seiryoku lázadása után pedig még Kirigakure is megpróbálta a technikát teljesen elzárni és kitörölni a történelemből.~ a történelem egyik sötét foltja pedig újra napvilágot kezdett látni. Shoami volt mára az egyetlen ember, aki látta azt a technikát és átélte annak az erejét. ~ Seiryoku volt Shoami bátyja! Az az ember majdnemhogy erősebb volt a Mizukage-nál is. Milyen erőt attál a kezébe, hogy ennyire próbálják leplezni?~ kérdezte vissza, mire válasz végre valahára napvilágot látott. ~Csupán egy istennő erejét!~mosolyodott el Hana is, ahogyan oldalra fordult és immáron teljes figyelmét erre a világra szentelhette. Tudta, hogy még Megami sem fog többet elárulni most és ő ennyiben hagyta ezt.
Lassan odasétált a kialakult helyzethez, Hikari és Kazuya mellé, ahogyan lenézett a földön fekvő geninekre, a nőszeméllyel mit sem törődve látszólag.
- Ne játszadozzatok tovább, hanem szedjétek össze a cucaitokat! -parancsolt rájuk.