Kikötőváros

Hikari reakcióját egy kicsit nyersnek találtam, de végül is, ha valakinek, neki meg volt az oka a kiakadásra. Főleg azok után, ami most következett. A mélyen tisztelt asszonyság ugyanis nem hagyott fel a kereskedési szándékával, és megtízszerezte az árat. Hát ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ideje lesz felállni. Az, ami megfogalmazódott a fejemben, talán nagyobb hatással lesz rá, ha nem ülve adom elő. Viszont ahogy felálltam, már sejthette, hogy ennek nem lesz jó vége. Ugyanis végig a szemébe fúrtam a tekintetemet. Bár külsőre nyugodtnak tűntem, bujkált valami a tekintetemben. Valami... eredendően rosszakaró, ártó szándék. Hát igen. Kontrollálhatom a testemet, az arcomat, az indulataimat, de a szememet nem. Az a lélek tükre, minden kiderülhet belőle, sajnos.

Már álltam, és készültem elmondani a véleményemet, de akkor a kissrác is megszólalt. Amikor megláttam a lányokat, valahogy kedvem lett volna a gyereket is zsinegre tűzni és bedobni a tengerbe, megnézni, harapnak-e a halak. Igen, el van kényeztetve, ez tény, na de könyörgöm már...

Szerencsére hamarosan megjelent a sensei, aki szólt nekünk, hogy menjünk utána. Kapva kaptam az alkalmon, hogy végre megszabadulhassunk ezektől, szóval elfordultam a nőtől, jelezve, hogy már egyáltalán nem áll módomban társalogni vele, és Hikari felé fordultam.
- Menjünk mi is - tanácsoltam neki.
Jobb lesz minél hamarabb magunk mögött hagyni ezt a hibbant csőcseléket... mert hogy ezekre jobb szót nem tudok mondani, az egyszer biztos...

Úgy látszik a nőnek nem volt elég világos, amit mondtunk. Még több pénzt ígért, és nem tántorodott el a céljától. Egyáltalán mit képzel? Egy: nem vagyok eladó! Kettő: Kazuya nem is adhatna el… Szóval nem foglalkoztam a nővel. Annyi volt az össz reagálásom, hogy összeráncoltam a homlokom egy pillanatra. Különben is mit akar kezdeni egy ninjával. Már az első egy órában megszöknék. Emellett hiába ad pénzt értem bárkinek is, mivel nem birtokol senki, megvenni sem tud senkitől. Vagyis ha Kazuyanak kiperkálja a pénzt, én meg nem megyek vele, akkor bukta a 10 millió Ryou-t. Nem tud olyantól megvenni, akié nem is vagyok, szóval adakozna egyet nekünk.

Nem csináltam nagy ügyet belőle, egyszerűen csak a tengert néztem. Mit tud velünk kezdeni? Nem vagyunk egy súlycsoportban. Valószínűleg azt sem tudja, hogy ninják vagyunk. Ezek a saját kis világukon kívül semmit sem látnak meg. Nem fogom rájuk pocsékolni az energiáimat feleslegesen. Elhatároztam, hogy nem is fogok róluk tudomást venni. Kazuya viszont felállt, és láthatóan jobban zavarta a kialakult helyzet, mint engem. Láttam rajta, hogy dühös, ezért én is felálltam. Nem akartam, hogy bajba kerüljünk emiatt. Már majdnem mondtam neki, hogy hagyd őket, amikor a kisfiú megszólalt.

Na, akkor telt be nálam a pohár. Nagyon viszketett a tenyerem, hogy adjak egy kis kóstolót a való világból ennek a taknyosnak. Már majdnem megindultam felé, amikor Hana megjelent. Kazuya felém fordult, és szólt, hogy inkább menjünk. Mit ne mondjak… elég nehéz volt visszatartanom magam, és inkább a racionális döntést választani. Legszívesebben odamentem volna a kölyökhöz, és lekevertem volna egyet neki. Egyáltalán nem vagyok ilyen, de ez a kis taknyos ki tudta ezt hozni belőlem. Utálom az igazságtalanságot, és amikor ezekre a szolgasorba taszított lányokra néztem… De Kazuyanak igaza volt. Okosabb itt befejezni. Szóval bólintottam válaszként. Megfordultam, és a sensei után mentem…

// Konan, szerintem továbbléphetnénk a köv. helyszínre, ha itt nem akarsz már más eseményt! Amúgy a kabin lesírása nem rondít bele a terveidbe!!!//

Hana, Kazuya, Hikari és a nagykövet is, egyszerre elhagyták a fedélzetet, ahogyan lesétáltak néhány lépcsőfokon, majd egy a kapitány egyik matróza által kísért kisebb séta után végre megláthatták a fejedelmi szobájukat! Egy csodálatos kabin, melyben alig fértek el hárman, nemhogy négyen! És ezen felül, szegény Kazuya lehetett a legnagyobb zavarban, hiszen három lánnyal kelet megosztania a szobát! De sebaj! Hana, ahogyan beküldte őket a szobába, néhány szóval magyarázta el a kialakult helyzetet!
- Figyeljetek ide! - kiabált rájuk – Változik egy kicsit a terv! Ugyan a kapitány régi ismerősöm, de a hajó több magas szintű nemest is szálit! Éppen ezért, a fedélzetre nem szabad a feljárás, illetve a kikötés sem megoldható sehol a nyugati kontinens területén! Ezért improvizálunk! A kapitány az állását kockáztatta közelíti meg a Karom országát! De a part megközelítés és elérése már a mi dolgunk! Ő nem kockáztat! _ vakarta meg a tarkóját! - Szóval pihenjétek ki magatokat, mert amint elértük szárazföldet, nem sétálhatunk tovább! Vagyis jobb, hogyha a nagykövet asszony is megbarátkozik Kazuya-val! -intett nekik parancsolóan, hogy maradjanak a szobában, míg Hana kisétált a folyósora és leült egy székre.~De hosszú lesz ez az utazás!~

Szerencsére megszabadultunk a bámulóktól, így már nem éreztem úgy magamat, mint valami cirkuszi majom. Az egyik matróz társaságában leballagtunk a kabinokhoz, majd meg is találtuk azt, amelyiket a kapitány nekünk szánt. Egy eléggé szépen kialakított helyre érkeztünk. Nagyon úgy tűnt, hogy valami fejesnek tarthatták fent. Viszont volt egy igen aprócska probléma: a helység eléggé szűk volt. Ráadásul ahogy belegondoltam, hogy három ellenkező neművel kell osztoznom egy ilyen kis helyen... hát kissé zavaromban megvakartam a tarkómat, de részemről ennyi is volt a reakció. Szerencsére egy fővel kevesebb volt, mert Hana kiment, így már csak hárman maradtunk. Mondjuk a körülmények nem sokat javultak.

Mindenesetre letelepedtünk a kabinban. Magam részéről a sarokban találtam magamnak helyet, ezzel is több helyet hagyva a lányoknak. Míg ébren voltam, ettem egy keveset, hogy pótoljam a nap során elvesztegetett energiáimat. Aztán amikor a követ lassan elaludt, hirtelen rám is rám jött az álmosság. Szerencsére pont volt annyi hely, hogy ne egymáson keresztbe fekve kelljen pihennünk, így viszonylag nyugodtan szenderülhettünk álomba.

De a sors nagyon nem akarta, hogy nyugodalmasan tudjak pihenni. Úgy negyed óra után, hogy elaludtam, arra lettem figyelmes, hogy valaki lökdösi a karomat. Csak lassan reagáltam, révén, hogy olyan mélyen aludtam, mint a bunda. Aztán ahogy a látásom, láttam, hogy mi a helyzet. Egy lány hajolt fölém, egyenesen a szemembe nézve, majd egy rövid, de annál árulkodóbb mondatot intézett felém. Ez elég volt ahhoz, hogy megilletődöttségem kizavarja az álmot a fejemből. Ekkor éreztem, hogy valami ránehezedik a mellkasomra. Először azt hittem, hogy a lány támaszkodik rajtam, de ahogy jobban megnéztem, csak mellettem térdelt. De akkor... tekintetem a mellkasomra terelődött, ahol két gazdátlan lábat láttam. Követtem szemmel a dolgot, és döbbenten láttam, hogy Chiaya fekszik keresztbe rajtam és Hikarin. Na ez a sok dolog már elég volt ahhoz, hogy enyhe pír jelenjen meg az arcomon.

- Várj egy kicsit, kérlek - suttogtam a lánynak.
Először is szabaddá akartam tenni magam, hogy ne ilyen kellemetlen helyzetben kelljen beszélnem. Ennek érdekében nagyon lassan elkezdtem megemelni a két karomat, hogy ezzel eltávolítsam magamról Chiaya lábait. Amint megfelelő magasságban volt, egy gyors mozdulattal tartást cseréltem, így már a kezeimmel tartottam fent a követ lábait. Ekkor elkezdtem lefele mocorogni, egyfajta kúszó mozdulattal. Felfele nem mehettem, mert ott volt a fal, annyira meg nem tudtam összehúzni magamat, hogy elférjek. Tekintettel arra, hogy nagyon óvatosan mozogtam - nem akartam a többieket felébreszteni -, úgy két percnyi kellemetlenkedés után kicsusszantam a követ lábai alól, melyet óvatosan vissza is helyeztem a földre. Mivel az ő eredeti helye így megüresedett, ott kényelmesen elférhettem, ahogy törökülésben elhelyezkedtem, majd intettem a lánynak, hogy jöjjön oda. Igazából azt akartam kérdezni tőle, hogy mit keres itt, de tekintettel a körülményekre egy teljesen más kérdés csúszott ki a számon.
- Mi a baj? - kérdeztem, amint olyan közel volt, hogy hallhatta a suttogásomat.

//Misa és Minovara//

Amint kézbe veszitek a míves evezőket és a hideg vízbe mártjátok, a karcsú dereglye meglepő könnyedséggel kezdi szelni a habokat. Mesteri kidolgozását mi sem bizonyítja jobban, hogy alig fáradtok valamicskét az evezés közben, a munka oroszlánrészét az áramvonalas test már elvégezte helyettetek.
Egy gond azért mégis csak akad, és ez egyikőtök figyelmét sem kerüli el: a sűrű ködben alig pár méterre láttok, és így szinte esélyetek sem lesz megtalálni a szigetet. Szokás szerint egyedül a sensei arca mutat derült nyugodtságot, mintha még élvezné is a helyzetet.
- Kölykök... Most egy kicsit nélkülem kellene eveznetek. Félre ne értsétek, nem akarom kihúzni magam a munkából, de ha nem akarunk teljesen eltévedni, és nyers halon élni a következő hetekben, akkor be kell tájolnunk a szigetet.
Evezőjét behúzza, majd miután lerakta lábra pattan - mintha mit sem érdekelné, ha kiborul a lélekvesztőből - majd pár lépéssel a csónak orrára szökken, egészen a hegyére. Itt ismét megfordul, hogy elmondhassa a további teendőket.
- Annyi a dolgotok, hogy úgy kormányozzátok a dereglyét, ahogy mondom. A sziget kicsi és az időjárás sem játszik a javunkra, szóval nem biztos, hogy könnyű lesz, de nem egy lehetetlen feladat három akadémiát végzett geninnek.
Azzal tekintetét ismét a végtelen tenger felé fordítja, s bár nem látjátok, szemét is lehunyja. Tartása még a szokásosnál is merevebbé válik, szálfaegyenessé, amilyet a szobrászok szoktak nagy gonddal alkotni. Jobb kezének ujjai egy egyszerű, de szokatlan egykezes pecsétbe fonódnak. Egy rövid pillanat múlva már érkezik is az utasítás:
- Erősen jobbra!

//Hidan & Minovara//

Miután kiértünk a nyílt vízre, és eveztünk az isten tudja hogy merre, feltűnt hogy alig látok a ködtől. Hunyorogtam, hátha meglátok egy szigetet, vagy valamit, ami elkülönül a víztől. Nem láttam semmit, de eveztem tovább, hiszen gondolom ha rossz irányba mennénk, arról a sensei tudna. És ekkor a sensei, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, mögöttem megszólalt a szokásos "kölykök" kezdetű hangon, és elmondta, hogy lényegében most ő sem tudja merre haladunk, ezért be kell tájolnunk magunkat, mert könnyen elvethetünk. A gondolatól is összeborzadtam, hogy ha ez bekövetkezik, kitudja meddig nyers halat kellene ennünk. Ekkor Menboku-sensei eldobta az evezőt, és felállt. A csónak elejéhez sétált és körülnézett. Ebben a sűrű ködben nem tudom hogy hogyan tájékozódik, de tudtam ha ő ott van nem tévedhetünk el. Meg is kaptuk az első útbaigazítást, mégpedig:"Erősen jobbra!". Szorosabban megmarkoltam az evezőt, és megpróbáltam úgy irányítani, hogy az engedelmes kis csónak arra forduljon.

//Fórumkaland//

Egy matróz a szobánkba kísért minket, ami meglehetősen kicsi volt. Alig fértünk el benne. Majd a sensei elmondta, hogy a hajó mégsem tud minket elvinni Karom országba. Sajnos csak megközelítjük, és a többi utat már nekünk kell megtennünk a szárazföldig. Vagyis újra a vízen futhatunk. Majd Hana kiment a szobából. Mivel nekünk nem volt szabad a fedélzetre menni, más lehetőség híján letelepedtem a kabinban. Már jó rég óta úton vagyunk, és eddig még nem igen volt pihenőnk. Ezért kihasználtam az alkalmat, és elővettem némi ételt, hogy pótoljam az energiáimat. Az idő lassan telt, és a szemeim egyre jobban leragadtak. A követ már elaludt, és én is éreztem, hogy már nem sokáig bírnék fönt maradni. Elhelyezkedtem kényelmesen – bár próbáltam összegömbölyödni, hogy senkit se zavarjak - és hamarosan elnyomott az álom.

//Hidan & Misa//

Miután a sensei intett én is beszálltam a csónakba és evezni kezdtem. Nem tudtam, hogy merre megyünk de eveztem tovább. Gondoltam a mester úgyis szól ha rossz az irány. De tévedtem még ő se tudta merre tartunk. ~ Remek ezen a ladikon senki se tudja merre kell menni. Ennek mi értelme van? Biztos eltévedünk. ~ Gondoltam majd mikor szólni akartam a mester elindult a csónak orra felé. Egy furcsa számomra ismeretlen kézjelet mutatott és egyből meghatározta az irányt. Ekkor így szóltam: - Mester megtanítod nekem is ezt a technikát. Úgyis mindeig eltévedek - Gyakori késéseimnek ugyanis ez volt a fő oka. Talán a mester késései is hasonló okokra vezethető vissza, kitudja. Ezután teljes magabiztossággal a mester utasításainak megfelelően Jobbra irányítottam a csónakot.

Nem lepett meg túlságosan a lány kérése, számítani lehetett rá. De mégis, valahogy erre nem tudtam válaszolni neki hirtelen. De azt tudtam, hogy ezt egyedül nem dönthetem el.
- Fel kell ébresztenem a csapattársamat, joga van tudni erről, és talán ketten kitalálhatunk valamit.
Felálltam a helyemről, majd odasétáltam Hikarihoz. Egyik kezemet becsúsztattam Chiaya tarkója alá, majd óvatosan megemeltem és elforgattam, ezzel leválasztva őt Hikariról. Akárcsak pár perccel ezelőtt, most is lassan mozogtam, mert nem akartam a követet felébreszteni. Amint megvoltam, megráztam Hikari kezét.
- Hahó, ébresztő.
Miután a lány magához tért, röviden vázolom neki a kialakult helyzetet. Ezután visszamegyek a helyemre, majd újra a jövevényre néztem.
- Nézd, nem arról van szó, hogy nem szeretnék segíteni nektek, de be kell látnod, hogy nehéz dolgot kérsz tőlünk. Elég sokan vagytok, ami azt illeti.
A lány viszont nem tudhatta, hogy mi zajlik éppen a fejemben. Ám Hikari sejthette, mert tipikusan olyan arcot vágtam, mint amikor lázasan elkezdtem gondolkozni.
,,Ahhoz, hogy tudjuk juttatni őket erről a hajóról, legalább egy kisebb ladikra szükség lenne, mert ha jól számoltam, akkor öten vannak. Ha ez nem lenne elég, teljes csendben kellene csinálni, úgy hogy a nemesek ne vegyék észre a szökést. Ráadásul ott van még a sensei is, nem tudom, ő mit szólna ehhez... de ennek ellenére, kell egy terv!"
Ám volt egy másik gondolat is, ami foglalkoztatott.
,,Bár... jó lenne tudni, hogy tudott csak úgy bejönni hozzánk. Mert hogy a sensei nem engedhette be szándékosan pihenő alatt, az biztos..."

Hamarosan arra ébredtem, hogy valaki ébresztget. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Kazuya az. Majd amint nagyjából magamhoz tértem, azonnal felvázolta a helyzetet. A lányra pillantottam, aki a kabinban állt. Kazuya visszament hozzá, és én is közelebb mentem. A fiúnak igaza volt. Nehezen tudnánk csak nekik segíteni. Sokan vannak, ráadásul a tenger közepén vagyunk. Emellett nem hiszem, hogy ezeknek a gazdag emberkéknek ne legyenek testőreik. Valószínűleg őrzik a kabinokat, bár jó kérdés, hogy akkor ez a lány, hogyan tudott idáig eljönni. Ráadásul még a sensei mellett is el kellett mennie, hogy ide bejöhessen. Most vagy nagyon jól tud lopakodni a lány, vagy mindenki alszik. Kazuyara pillantottam, akin láttam, hogy nagyon töri a fejét. Nem tudom, de volt valami rossz érzésem…
- Szeretnék kérdezni tőled néhány dolgot… - néztem a lányra - Pontosan mit vársz tőlünk? Van esetleg terved? Jó lenne tudni, hogy vannak-e őrök a folyosókon, vagy a kabinok előtt? Egyáltalán hogyan tudtál idáig is eljönni? Ha ilyen ügyes vagy, akkor miért nem egyből az egyik mentőcsónakhoz mentél, hogy azon megszökhess? – kérdeztem, és talán egy kicsit durva volt, hogy így nekiszegezem ezeket a kérdéseket, de nem akartam feleslegesen bajt. Én is segíteni szeretnék nekik, de úgy éreztem, hogy valahol sántít ez az egész. Tudnom kellett, hogy megbízhatom-e benne, vagy csak valami csapda, hogy magára hagyjuk a követet… Sajnos ilyen gyanakvó a természetem, és nehezen bízok meg az idegenekben, még akkor is, ha nem tűnnek veszélyesnek.

- Irányt tarts! Ha tartjuk a tempót, fertályórán belül odaérhetünk.
Menboku hangjából még a ködből lassacskán kirajzolódó szigetecske baljós sziluettje ellenére is valami átszellemültség sugárzik, mintha csak akkor érezné igazán azt, hogy létezik, amikor a láthatáron csak tejfehér habok látszanak és sós szél fúj borostás arcába. Bár ábrázatát nem látjátok, esküdni mernétek rá, hogy mosolyog.
- Látjátok gyerkőcök? Azok ott már a Yokkyuu ormai. Hogy hogyan Minovara? Megtanítani ezt a technikát? Attól tartok, bármennyire is szeretném... Ez lehetetlen. Hogy úgy mondjam, erre születni kell. Hogy még pontosabb legyek, egy klánba kell születni. Abba, amelyikből én is származom. A nyílt vizeken való tájékozódás a vérvonalam vele született hajlama, hasonló a szenzor ninják képességeihez, csupán én nem a élőket, hanem az időtleneket érzékelem, szigeteket, földeket. Az őseim még a történelem előtti időkben hajózó nép voltak... Hogy mik is pontosan, már a múlt homályába vész. Kalózok? Kereskedők? Az égiek se tudják talán már. De a tengerhez való kötődésük cáfolhatatlan, ezt még századok sem tudták elmosni. Végül pedig az Ő sorsuk is megfakult, része lettek a hatalmas gépezetnek, amit manapság úgy emlegetnek, Kirigakure no Sato. A tudást sosem vetették papírra, mindig apáról fiúra szállt. Én az apámtól tanultam, Ő pedig az Ő apjától, vissza egészen a faluk történelmének kezdetéig. Volt néhány esendő próbálkozás, amikor a hitszegők kiadták a tudásukat kívülállóknak... De eredménytelen volt. Ez nem vérvonal képesség, valami más. Talán több, talán kevesebb annál. Leginkább valami lelki kötődésnek mondanám. Így hát sajnálom, de ki kell ábrándítsalak. A klánom ninjutsuját lehetetlen átadni másoknak. Még a végén elmegyek krónikásnak. De minek is cséplem annyit szót, eh, kölykök. Készüljetek fel, mindjárt partot érünk!

//A következő post már mehet a Yokkyuu szigetre //

Az újonnan érkezett lány felébresztette mindkét genint, jobban mondva csak Kazuyat aki felébresztette Hikarit. Még éjszaka volt és erre abból is rá lehetett jönni, hogy nagyon nagy csend van. A hajó utasai alszanak valamint éjszaka már a metrózok sem csinálnak túl nagy dolgokat. Kazuya elkezdett gondolkozni, hogy mit is tehetnének ez ügyben és míg ő gondolkodott Hikari pár kérdéssel indította meg a ébresztés utáni agytornát.
- Hogy mit várok tőletek? Pusztán csak a segítségeteket. Mondta ki halkan a lány, hogy nehogy felébressze a még alvó negyedik személyt. - Nincsenek őrök a folyosókon, csupán egy-két matróz járkál a hajón fel s alá, valamint a kapitány a kormánykeréknél. Egyedül nem tudtam volna leereszteni a csónakot mert nagyon nehéz, és biztosra veszem, hogy a többi lánnyal sem ment volna. Láttam, hogy ti fejpántot hordotok, ami azt jelenti, hogy ninják vagytok. Régen az édesapám sokat mesélt a ninjákról akik megmentenek másokat és segítenek ha valaki bajba jut, nemes lelkű személyek. Mondta a lány, miközben mindkét kezét a mellkasára tette.
- Kérlek titeket, mentsetek meg minket.

//Elnézést a rossz minőségű postért. Sajnos a közelgő vizsgáim miatt nem tudok 100%-osan ide koncentrálni.//

Csendben hallgattam végig Hikari és a lány beszélgetését. Mit ne mondjak, a társam igencsak gyanakvó volt. Nem mintha engem nem foglalkoztattak volna ezek a kérdések, csak hát valamiért nem akartam rájuk kérdezni. Mindenesetre, amikor a lány befejezte a mondanivalóját, akarva akaratlanul is eszembe jutott egy intelem, amit még Takato nagybátyám mondott nekem, pár évvel ezelőtt.
,,Egy valamit jól jegyezz meg. Ninjának lenni egyet jelent a szolgálattal, az általad adott szolgáltatás pedig bizony pénzbe fog kerülni. De egyet ne felejts el. Eljön az az idő, amikor nem az fogja eldönteni, mit kell csinálnod, hogy mennyi pénzt kapsz érte, hanem hogy mennyire tudsz utána a tükörbe nézni, ha megcsinálod, vagy ha nem. Ilyenkor pedig csak egy valami lesz mérvadó a számodra: az, hogy mit tartasz helyesnek, és mit nem."
Ránéztem a lányra. Lassan végigjárattam rajta a tekintetemet. A szemén, amivel szinte könyörög nekünk... a kezén, melyet összefogott maga előtt... végül pedig az egész alakján, ami szinte remegett. Most úgy éreztem, hogy megértettem a nagybátyám szavait. Ez olyan eset, amikor érvényesül ez az elv.

- Egyetlen megoldást látok - szóltam, miközben tekintetemet a lány szemébe fúrtam. - Az éjszaka közepén kell elkötni az egyik csónakot, lehetőleg a legnagyobb csendben. De ehhez tökéletes időzítés kell, sőt, az lenne a legjobb, ha az összes lány fent lenne már a fedélzeten, mire a csónak menetkész. Ha pedig valaki keresztezi az utunkat, azt le kell ütni, mielőtt balhét csinál. Mondjuk ez egy olyan ügy lenne, amibe kétlem, hogy a sensei beleegyezne. De a magam részéről - néztem Hikarira - engem nem érdekel, neki mi ezzel az álláspontja - újra a lányra néztem. - Mindezzel kapcsolatban csak két kérdés merül fel, ami befolyásolhatja a kimenetelt. Melyik éjszaka akarjátok megkísérelni a szökést, illetve hogy a kabinjaitok hol vannak. De még mielőtt erre válaszolnál, előbb egy másikra adj választ: hogy tudtál ide észrevétlenül bejönni? Mert kétlem, hogy a sensei elaludt volna időközben odakint.
,,Persze ezt most elmondtam, de a helyzet messze nem olyan egyszerű. Ehhez mindketten kellünk Hikarival, de akkor Chiaya védtelenül maradna, ergo valakinek mellette kell maradni. Bár Hana valószínűleg maradna a kabin közelébe, még ha nem is helyeselné azt, amit tenni akarunk. Viszont van még egy gond: valószínűleg kitudódna, hogy közünk volt a szökésükhöz, akkor pedig nem volna maradásunk. Bár... nekem egy kis plusz futást a vízen megérne az ügy." - tettem hozzá gondolatban.

Amíg a lány beszélt végig őt néztem. Majd a fiú reagált először, és egyet is érttettem vele. Segíteni szerettem volna a lányoknak, de az eredeti feladatunkról sem feledkezhetünk meg. Kockázatos lehet megszöktetni őket. Ha bárki észrevesz minket, akkor tovább nem maradhatunk a hajón, és a lányok sem tudnak megszökni. Nagyon óvatosnak kéne lennünk. Ehhez pedig ketten kellünk. A csónak leengedéséhez elég egyikünk, de a terepet is biztosítani kell. Csak az egyikünk nem tudná megszöktetni őket. Emellett, ha mindketten elmegyünk, a követ egyedül marad a szobában. Bár Hana is elég, hogy amíg mi távol vagyunk, vigyázzon rá…
Kazuyara néztem, aki föltette azt a kérdést is, ami már engem is foglalkoztatott egy ideje. Vagyis hogy hogyan tudott a lány bejönni a szobába. A sensei kint ül a folyosón, és ha valaki megpróbálna bejönni, azt valószínűleg rögtön észrevenné.
A szolgálóruhába öltözött lányra néztem, és kíváncsian vártam a válaszát. Ha esetleg Hana elhagyta volna a helyét, és amiatt jöhetett be a lány, akkor nem hagyhatjuk magára a követet. Ha viszont a sensei tudtával vagy engedélyével jöhetett be, akkor valószínűleg arra is számított, hogy a lány miért keres fel minket. Ha az utóbbi történt, akkor semmi akadálya, hogy segítsünk nekik…

Összevontam a szemöldökömet.
,,A sensei nincs a helyén? Mi a halál?"
Hosszabb gondolatokra már nem volt időm, mivel a lány kiment a teremből. Ránéztem az alvó Chiaya-ra, miközben azon gondolkodtam, most akkor mi legyen. Mint egy villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés.
- Hikari, idézz meg egy vízklónt és hagyd itt Chiaya őrzésére. Ha történik valami, akkor azonnal meg fogjuk tudni.
Elvégre, a klón és a lány tudata egy, és ha valamiért megsemmisülne, akkor Hikari azonnal tudni fogja. Akkor pedig húzunk vissza, mint a vadlibák.

Amennyiben beleegyezik és megyünk a lány után, akkor a fedélzethez érve körbenézek.
- Merre vannak a többiek? - kérdezem a lányt.
Volt egy eléggé hathatós tervem, hogyan menjünk el a matrózok mellett észrevétlenül, de előtte pontosan tudnunk kellett az útvonalat.

A válasz pont az lett, amitől féltem. Ha a sensei nincs a közelben, akkor a követ védelmét nekünk kell biztosítani. Bármennyire is szeretnék segíteni a lányon, nem hagyhatjuk a követet magára. Ha éjszaka van, és nincsenek őrök, akkor talán egyikünk is elég. Bár sokkal kockázatosabb lesz, így kivitelezi a szöktetést.
- A klónom nem tud messzire eltávolodni tőlem. Nem olyan hatásos, mint egy Árnyék klón ezen a téren. De talán megpróbálhatjuk… emellett víz is kéne… - mondtam és szétnéztem, hátha van valahol egy hordó ivóvíz a közelben. Vagy valami más vízforrás. Ha találok ilyet, akkor létrehoznék egy viszonylag erős klónt.
- A követet nem szívesem hagyom magára… - mondtam a fiúnak miután a lány kiment. – A klónnak kéne veletek mennie, rövidtávon biztosíthatja a területet. Arra elég egy klón is, hogy leüssön egy matrózt. Ha viszont nagyon eltávolodtok, nem tudom fönntartani. A mentőcsónak leengedéséhez nem kellünk ketten. Én Chihayaval maradok. Nem akarom kockáztatni, hogy a Mizu Bunshin no Jutsu idő előtt megszakadjon, és a lány magára maradjon a szobában. Ezért kéne nekem itt maradni. Tudom, hogy így neked kockázatosabb, de ez az eredeti feladatunk. – mondtam, és létrehoznék egy klónt.

Ha létrejön a klón, akkor követi őket.