Kikötőváros

Egy kis városka az északi tengerparton, aminek a halászat és a hajózásból eredő kereskedelem adja a megélhetését.

A vidék kopár kietlenségét megtöri az a végtelen zsivaj és nyüzsgés, ami a tenger partján fekvő kis, ám annál népesebb városban fogad. Szinte belefájdul a fejed, ahogy végignézel ezen a végtelenül tarka és valljuk be, kissé dekadens tömegen. A csőcselék és az úri népek mindenféle sokasága meglepő harmóniával sürögnek-forognak egymás mellett, már ha harmóniának lehet nevezni azt, hogy nem egymás torkának. Talán csak a hosszú út fáradalma teszi, de egyenesen nyűgnek hat ez a váratlan zsibongás.
Ezúttal azonban nem shinobi vagy - csupán egy köztük. Nyárspolgár, aki vak buzgósággal igyekszik mindennapi teendői elvégzésére. Legalábbis ezt a képet kellene festened magadról. A jegyedre pillantva - amit korábban, még Konohában kézbesített hozzád egy cingár futárfiú féle - megtudod a móló számát, ahonnan az a hajó fog indulni, ami majdnem két egész napig fogja szelni a tengert, amíg be nem fut Mizu no Kuni hasonszőrű dokkjaiba.
Nem telik bele sok idő, s már a papíron látható számnak megfelelő korhadozó, nyikorgó móló előtt állsz, de valamiért nagyon szeretnéd azt hinni, hogy csupán ostoba tévedés áldozata lettél. Még csak nem is arról van szó, hogy a kikötő legfélreesőbb, leglepukkantabb részéről fog kifutni a hajód... Sokkal inkább az a tudat émelyít, hogy olyasféle emberekkel fogsz együtt utazni egy talán száz évnél is öregebb, lékektől hemzsegő lélekvesztőben. Mondhatni neve is 'hívogató': Részeg Vízipatkány... A név találó, hisz már a távolból is tisztán látni a majdhogynem kutyatermetű rágcsálókat, amik a bárka oldalán kapaszkodnak fel és le a vízből. Az útitársaid pedig... Hát jobban belegondolva mégis inkább a patkányokkal hajtanád a fejed nyugalomra, egy szobában. Konohagakure pénzügyileg ennyire kilátástalan helyzetben volna? Szép kilátások elé nézel...

- Félre az útból Sültuborka!
Dörren egy öblös basszus, épp egy leheletnyire a vállad fölött. Olyannyira csak egy leheletnyire, hogy még a gyomrod is ökölbe szorul a dögszagtól, ami a durva hanghoz tartozó fickó reggelijének mementója lehet. De még időd sincs eleget tenni a parancsnak, egy hajóárboc vastagságú kar sodor el ellentmondást nem tűrve, majdnem átlendítve a pallóhoz vezető móló rozoga korlátján. Amint sikerül visszaszerezned az egyensúlyod, sikerül szemügyre venned nyers természetű útitársad és az Őt követő szedett-vetett csőcseléket: igazi sós vízi ragadozók, a kellem és a könyörület minden látható jelét nélkülözik. Láthatóan csak akkor érzik magukat otthon igazán, ha az ingatagan ringatózó hajópadlót éri csizmájuk talpa, a tenger adott nekik életet, és minden bizonnyal az is fogja egyszer elvenni. Mindannyiuk közül a legszembetűnőbb jelenség az a jókora, medvealkatú férfi, aki az előbb lökött fel Téged. Első látásra is könnyű megmondani: társai közt Ő a legnagyobb és legbutább is egyben, ha kettő pedig egy személyben párosul, az csak egy valamit szülhet, vezért. Több kard lóg az övén és a hátán, mint amennyi ujjat a kezén megszámolhatnál. Az olyasféle keménylegényekkel, akik így villogtatják izmaikat, folyót lehetne rekeszteni, egy shinobi számára egyik se jelentene egy féreg eltaposásánál többet. A marcona alak bal karján azonban hitai-ate csillan. Nem is egy... Kapásból öt!
Még mindig szóhoz sem jutva az imént látottaktól, gondolataidba merülve nézed a csapat tagjainak egyre távolodó hátát, míg végül el nem tűnnek a fedélzeten. Már csak az is csoda, hogy ennyi megtermett embertől nem süllyed el ez a lélekvesztő, de hogy még el is férnek... Ismét egy erős, kormánykeréktől kérges tenyér szorul a válladra, egy cápa harapásának erejét idézve. Azonban a mozdulatban semmi ártó szándék sincs... Csupán a Részeg Vízipatkány agg kapitánya jött oda hozzád, hogy eloszlassa aggályaid. Fogatlan szájában míves faragású pipát szorongat, amitől meglehetősen nehéz megérteni a szavait.
- Nö is törőjjön a fánya népivel a Doktor uraság. Nöm épp finom népecskék, ha sabad iljet montani... Dö nem fog bántójássa ösnie. Csak a pízes fajtákra vadásnak. Az én ladikomra mög ki sálna föl, ha kövír lenne az ersénye? Gyüjjön mán, mer rosszul valok a kemény rügtő. Vitorját boncs! A Patkány újra kifut as übölbő! Gyüjjön mán, mer itt marad!

A kellemetlen emlékek után, jött egy kellemetlen letolás falúja egyik chuuninjától, kit diplomáciai segítségnyújtásért küldték ide. Nikomi úgy döntőt, úgysem tudná őt meggyőzni, hogy itt ő volt a sértett fél, ezért nem keveredett vitába vele. Mikor megkapott minden papírt és útra engedték, úgy döntött, ha már úgyis Konohaban van, akkor a rövidebb utat választja. A fővároson átvágva a kikötőt közelítette meg. Útközben csak ámult bámult, hisz az ő falúja, nemhogy csak kisebb volt mint ez, de nem volt ennyi bolt és közel sem volt ennyire modern stílusú. Nem bírt ellenállni a csábításnak és be-be nézet egy ruhaboltba, olykor egy fegyverboltba is- Pénzét nem költötte, csak nézelődött és élvezte a nagyvárosi nyüzsgést. Azért nem volt teljesen felszabadult, mert belegondolt abba, hogy lehet, hogy követik, és megfigyelik, de igyekezett ezt a gondolatot kiverni a fejéből. Hosszadalmasabb idő alatt elért a Kikötővároshoz, ami szintén a Tűz országának egyik határvárosa volt. Idejét nem vesztegette tovább elkezdett keresni egy olyan hajót ami a Víz országába tart és ki is vinné őt oda, annyi pénzért amit még megtud fizetni. Ha nem lenne elegendő összege, akkor még a hajó tisztán tartásáért is felelősséget vállalna. Nem nagyigényű egy kisebb ladik is megteszi, csak a szállításra képes legyen.


//Következő >> Víz országa/Határszigetek//

A vén kapitány habókos nevetgéléssel terel fel a fedélzetre, mielőtt eloldanák a köteleket, hogy a Patkány végleg elhagyja a partokat. Pár perc sem telik bele, s már a nyílt tenger ringatja rozoga bölcsőtök, de mielőtt még megtudhatnád, melyik kabinban fogod eltölteni a következő napokat, a bárka ura ellentmondást nem tűrve von magával, hogy körbevezessen a hajón. Mielőtt sétára indulnátok a fedélzeten, a maga sajátos kiejtésével - amit nem igazán könnyű érteni, ha másnak címzi - utasítja a másodtisztet, hogy vegye tulajdon kezébe a kormányzást. Ezután már semmi nem szab gátat annak, hogy bemutathassa neked szeretett 'ladikját'. Végül a jobb napokat látott ebédlőbe vezet, ami ezúttal szinte kong az ürességtől. Nyöszörögő lomhasággal húz ki magának egy széket a kapitánynak fenntartott asztalnál, majd Téged is hellyel kínál. Pipájából egy ócska, tákolt fémtálba szórja az elszenesedett dohányt, majd frissből újat töm magának. Kemurigakure címere ékeskedik a kis dohányos tarisznyán... Nem hiába, bármennyire is viharvertnek látszik, ez a hajó minden bizonnyal bejárta a világ minden tengerét.
- Engöjje meg, honny bemunyatkosszak. Umikuma tajcsó zsoldállatára. Enyim e vínségesz kurfa, több kézen fortult mög, minty aháj csijjagot az ég boltján sámba löhetne fenni. Nya dö... Nöm dőre henszegés a kenyerem, bözélni híttam. Vihárosz föllegek lepegnek a felünk fölöt. Mi dolog sólit ety orfost a Tűz vidékéről, hoj a tengör habain iss átevickélődve a Vízére utasszék? Hát... Ha maga dolta, akór a magha dolta. Dé! Ha háborúsukodász jár nyomába, ákkoj az én fejömre is bajt hohhat. Nattyon, nattyon naty bajt. A pedig pénbe kerül. Nem kefésbe. Töhát. Röméjjem, hoty ősinte lész ety vén tengöri mejjével. Ety orfos mit kenes hát asz én dájgámon?

- Hajúgy, hájúgy. Siványoknak pecsületíre, őfinte réjszvénem.
Dörmögi a vén Umikuma tájcsó. //xDDD//
- Ennyek esetibe ahój khísércse minnen lépéjit a Toktorr kurafinak.
Szava elálltával csettint bütykös ujjaival, a kérges bőr élesebben csattog még a nyelvénél is. Mintha csak bűbáj volna, olyan hirtelen sebességgel vágódik ki a hajókonyha ajtaja. Egy nyurga, vékony fiú suhan ki rajta katonás léptekkel, talpig fehérben, fején kuktasapka billeg hetykén. Alig lehet tizenhét éves, de szebben szalutál a Kapitány előtt, mint a hadviselt veteránok.
- Fijú! Mutazzsad mög a veöndég újfinak a kabinnyát. Dö! A legtakarószabb lészen!
A zsenge korú szakács kötelességtudón fordul sarkon, majd int a fejével, hogy kövesd. Amennyiben így teszel, nemsoká már ismét a fedélzet ősöreg padlódeszkái ropognak, nyikorognak alattatok. Útközben azonban ismerős ábrázat tűnik fel a láthatáron...
A kötekedő fickó cammog fegyvereitől éktelenül csörögve előttetek, arcán csak úgy virít foghíjas, diadalittas mosolya, ahogy végigmér Téged. Mozgása nem lassul, kiállása pedig egyre fenyegetőbb. Amikor azonban elhaladtok egymás mellett, csak továbbhalad, termetével egészen a falnak szorítva Titeket. Irányjelzésképp, hogy mégis ki a legény a gáton, azért még távoztában még lecsapja idegenvezetőd fejéről a sipkáját. Miközben valami olyasmit morog: hülyegyerek...
A fiú, bár behúzza kissé a nyakát, semmi különösebb jelét nem mutatja annak, hogy félelem szorongatná, csupán komoran elkapja az orra előtt lomhán földre hulló fejfedőt, még reptében, majd ismét az üstökére húzza. Ha visszafordulnál, hogy számon kérd a melák barmot, csupán szótlanul, erősen megragadná a karod, majd egészen addig vezetne addig így, amíg úgy érzi, szükség van még rá.
A kisebb közjáték után végre elfoglalhatod szállásod. Meg kell hagyni, a Umikuma Kapitány valóban szívélyes volt, amikor legtisztább szobáját ajánlotta fel - magához a bárkához képest igencsak csinos kis szoba, talán nem is olyan régen tapétázhattak itt. Talán olcsó, de mégis kényes örömlányok rezidenciája volt, talán csak különleges alkalmakra tartogatták. Miután a hajószolga magadra hagyott, végre szabadon engedheted Erufut. Az állat hálás tekintettel adózik, amiért végre ismét friss levegő töltheti a tüdejét. Ezután már nincs más hátra, csak a jól kiérdemelt pihenés... Kulcsra zárod ajtódat, majd elterülsz a sós szagú vánkoson, az egyedüli fekvőalkalmatosságon a szobában. Az álom nem várat soká, pár perc múlva már édes kimerültség lesz úrrá elméden és testeden egyaránt. Hosszú út áll mögötted...
De ez a kegy sem adatott meg sokáig. Alig pár óra pihenés után verítékes homlokkal riadsz fel, az istenek kiáltottak büntető ítéletet égi hadterükön... Szemedbe vakító fény villan, majd mielőtt látásod kitisztulhatna a villanó világosságtól, a hajó alapjaiban rázkódik meg, leesel az ágyról. Egyre egyértelműbbé válik a helyzet, hisz füledet baljós kiáltás üti meg:
- VITORJÁT LE!

A született hősök feltétlen segítni vágyásával vágódsz ki immár feldúlt kabinod ajtaján. Egy rövid folyosón vágsz végig, s bár víz még egy csepp sem érte az arcod, máris valósággal mellbe vág az az ősi, nyers, elementáris erő, amit a vihar szabadított fel... A kijárat ajtaját kegyetlen kíméletlenséggel cibálja, ahogy a hiéna is szokta a különösen alantas dögök, vagy kistermetű állatok testével. Lábad mellett kövér patakokban folyik a jéghideg víz, kisebbfajta áradattá duzzadva. Tüdődből mély sóhaj préseli majd' az összes levegőt, hogy utána nagy lélegzetvétel után belevesd magad a sorscsapás kellős közepébe. Szemed világát ismét égi harag, mennyek ostora vonja pár pillanatra opálos, tejfehér homályba. Nyelsz egyet. Nagyon jól tudod, hogy akármi is történik, nem lesz túl könnyű dolgod.
Lendülettől dinamikus léptekkel vágsz ki a fedélzetre, immár Te is belecsöppentél a rémálomba. A vizes hajópadló rettentően csúszik, kis híja van csupán, hogy meg bírod tartani az egyensúlyod, s nem bucskázol át a korláton, egyenesen a háborgó tenger mostoha ölére. Alig látsz valamit, a zuhogó eső valóságos függönyként zár el az érzékelhető világtól, s füled még mindig élesen zúg az ég üvöltésétől. Érzékeid árván hagytak. Valahogy így nézhetett ki a világ is, teremtése táján, zabolátlan, mint a végtelen síkok vadlovai, zavaros, mint egy megtört elme, a tudatlanok kegyetlenségével tombol, minta csak a világból akarna kiszakítani magának egy apró darabot.
A morajló zúgáson át azonban sikerül átérnie a távolságot a legénység vészjajainak is. Tekinteted a hang forrása felé szegezed, és az özönlő cseppek armadáján át emberi alakok homályos sziluettjét pillantod meg. Libasorban állnak egymás után, egy kötelet húznak minden erejükkel. Élükön a vén kapitány, élemedett kora ellenére is erőnek erejével húzza a kötelet. A rozoga tengerjáró iránt érzett imádata olyan erőt kölcsönöz neki, ami daliákat taszíthatna szégyenbe. Persze nem fog, hisz ez is csak egy körmönfont matrózhistória lesz, mire elér a partokhoz. Ha elér...
Bár semmi ok vigasságra, a szorult helyzet ellenére is mosolyt csal az arcodra, hogy az ősöreg Umikuma még most sem engedi el a szájából pipáját, noha vajmi kevés esély van rá, hogy nem ázott csurom vizessé a dohány benne. Így osztja a parancsokat, és próbálja tartani a ritmust a legényekben, egy-egy harsogó "hó-rukk" kiáltással.
- HÁ NYÖM THUGGYUK JESZÖNNI AZ ÁTKOSVERET VITOJJÁT, MINTY ITTÉ BUZTULUNK! NYÖM ÉTTED KÖLLEMÉNY?! HÁ VAJKI FŐ TUNNA MÁNNI AMA ÁBÓCOSSZON, EVVÁGHANNÁ A KÖMTELEGET... DE KI VÓNA KÉPES RÁ?! SZÁRAZRA VÁJÓ NULAK VATTOK TI, NYÖM A TÉNTYER RJÉMEI!

Akrobatikus elemekben kicsit sem szegény, látványos segítségnyújtásod siker vont maga után, nomeg több tucatnyi döbbenettől tágra nyílt szempárt. A kapitány áhítattól kinyíló szája közül tehetetlenül esik ki kedvenc pipája - amit mindaddig ott tartott, a vitorlát szaggató szélvészben is. Egyedül az menti a míves faragású darabot attól, hogy a hánykódó fedélzetről a tengerbe bucskázzon, hogy a szótlan kukta kötelességtudón veti utána magát, egy cseppet sem törődve teste épségével. A vén tengeri medve, éledezvén a fásult kábulatból, amit az imént látottak váltottak ki belőle, utoljára kiereszti harsogó hangját, hogy tekerjék fel a lomhán lehullt vitorlát és vigyék biztonságos helyre, majd int, hogy mindenki kövesse a kantinba.
Mihelyst mindenki helyet foglalt a hosszú asztalok mentén - Téged közvetlenül az asztalfő mellé ültet, maga mellé - a szakácsfiú eltűnik a konyhában, hogy fejedelmi vacsorával kárpótolja a vihartépte matrózokat. Az öreg épp vizes pipáját próbálja meggyújtani, több-kevesebb sikerrel. Egy ideig láthatóan nagyon mélyen gondolkozik valamin, majd végül ismét hozzád fordul.
- Há a duttyam, hóty á toktorr élteket ment... Dé hoty imigyen isz! Komisz dzsibész maga, Toktorr kurafi. Dé mifelhotyan megmenté a Patkány ézs a lepénység éltit, nöm kéddem, mely égyedemen tyaníjjanak ilyesfélét. Hájám örök, minty a tenger. Dé hájával nöm lészen gaszdagapp sönki, aki anya zsűrt. Mit áthadok zsöréjbe?

Az öreg ráncok szabdalta ábrázata valami mosolyféleséget ölt magára, ahogy végigmér Téged. Kisvártatva megszólal:
- Ákój, amenyeszt thutok kífánnyi nyékede hőszjejkű galantorr, a Viharifte ággya még a zsorzsod.
Az igazán őszinte jókívánságnál már csak a hajókonyhából kiszűrődő szaftos illatok simogatóbbak. Szinte összefut a nyál a szádban, pedig még csak azt sem tudod, mit fogsz enni, ami igazán ékére válik mind a szakácsnak, mind kapitányának. Egy örökkévaló sóvárgásnak tűnik, amíg végre a késeddel, villáddal nekieshetsz a kétfogásos vacsorának. Főképp hal, és egyéb mélységi teremtmények, ízlésesen elrendezve a tányéron. Minden, amivel a tenger szolgálhat zabigyermekeinek. Még Erufu is külön tányérban kapott egy jó adag sült halat. Jóízűen kezdesz neki a kései étkezésnek, észre sem vetted, mennyire megéheztél a hosszú nap folyamán, sok energiád emésztette fel az út, és persze az hajókázás is. Annyira belefeledkezel az étkezésbe, hogy az asztaltársaságon keresztül Rád szegeződő, gyűlölettől lángoló, hunyorgó tekintetet sem veszed észre...
Az estebéd végeztével jóllakottan hagyod el a kantint. Az ég is tiszta már, a süvítő szelek messze sodorták a viharfelhőket, csupán halk zúgása búg füledben. Hiába aludtál szinte a hajóút egésze alatt, mégis dögfáradtnak érzed magad. Mintha a nyílt vizeken gyorsabban kimerülne a szervezet. Valahogy így lehetnek a tengeri patkányok is a szárazfölddel. Kabinodhoz visszatérve azonban keresetlen látvány fogad: szobád ajtajába egy katanát szúrtak bele, a keresztvas egészen a nyílászáró lapját súrolja. Hatalmas erő kellhet ahhoz, hogy valaki ezt csak úgy átdöfje egy igencsak vaskos ajtón. Ez csakis üzenet lehet. És nem kecsegtet semmi széppel...

Valóban elterülsz az ágyon, bár ehhez némi keresetlen lendületet ad egy orvul, hátulról az arcod felé száguldó kéz, jó diónyi ökleivel. Prédaösztönöd túlságosan későn kapcsolt, nem volt már időd kivédeni a támadást. Agyad fájdalomittas fantazmagóriák vonják sűrű homályba egy pillanatra. Amikor szemed tisztulni kezd, a nagydarab fickó termetes sziluettje rajzolódik ki előtted. Skorbuttól ocsmány mosolya majdhogynem a füléig ér, de szemében kín szülte gyűlölet csillan. Övén tizenegy kard lóg, az utolsó volt az, amit az ajtóból húztál ki - és amit a letaroló ütés okozta meglepetésedben ejtettél ki a kezedből.
- Mintha több lennél mint orvos, Sültuborka. Elég shinobi patkányt láttam már ahhoz, hogy tudjam, Te csak az lehetsz. Jöhettek fiúk!
Mintha csak varázsszóra érkeztek volna, az ajtón sorban tódul be a bagázs többi jóvágású úriembere, egy lépésnyi helyet sem hagyva a kabinnal. Mindannyiuk kezében husángok, láncok, és rozsdás kések. Mint a sakálcsorda, mielőtt dögre veti magát. Összesen nyolcan vannak.
- Hitodenashi! Elintézhetjük?
- Csak rajta! De élve akarom.
Csupán pillanatnyi időd van mérlegelni, mielőtt Rád vetnék magukat...

A rosszarcú kalózok egész gyülekezete egy emberként veti Rád magát, hogy megtanítsanak kesztyűbe dudálni. Persze Téged sem abból a fából faragtak, hogy hagy magad legyűrni pár útonálló által, pár rövid pillanat alattt mérlegeled a helyzetetet, majd a lehető legkevesebb pusztítással járó megoldáshoz folyamodsz. Számításaid nem csaltak tévútra: amint hajad a pillanat törtrésze alatt borítja be egész tested, majd válik kőkeménnyé, a banditák fegyverei ostoba játékszerként akadna meg sörényedben, vagy pattannak le róla. Megsebesülni azonban csak egy sebesül közülük, Őt a többiek lendülete nyomta tüskéidnek. Ez a félnótás a fegyverét is elejti, ahogy fájós karjához kap, de a többi még mindig harcra készen áll.
Hirtelen gondolattól vezérelve, a chakra elemi erejétől fűtve áttöröd a kabinod falát, hogy következő mozdulatoddal el is hagyhasd azt. Lábad oly könnyen csúszik el a bágyadtan ringatózó víztükrön, mintha csak jégen szaladgálnál. Magad mögé pillantva a hajót látod, a méretes emberforma törés mögött pedig az életedre törő csapatot, amint gúnyos rikoltozásokkal és lenéző tekintetekkel néznek utánad.
- Na mi van Sültuborka?! Onnan nehéz lesz szétverni a fejünk... Ennyi lett volna minden shinobi praktikád? Gyere vissza és harcolj Te gyáva!

Hitodenashi pár döngő lépéssel a hasadék szélénél terem, majd - egyik - fegyverét az ég felé nyújtva köpi szitkait feléd, öblös basszusán:
- Ellentétben veled, meg a kutyáddal shinobi, mi nem vagyunk vízibolhák. Ha úgyis olyan jól érzed magad a tenger víztükrén, talán így is megtehetnéd az utat a partokig... Persze, csak ha bírod szusszal, féreg. Tudod, a hajó nem vár. Erre talán még szükséged lehet!
Mondandója végeztével poggyászod előzékenyen utánad küldi, a habok tajtékzó ölére. Tettét talpnyalói harsány nevetése koronázza, amire Ő csak elégedett mosollyal válaszol. Meg kell hagyni, talán mégsem annyira ostoba, mint hitted. Elvégre - habár egy igen gyenge értelmű - csapat egyedüli vezetője, ami igényel némi sütnivalót. Talán Ő lehet a brigád 'agya', még ha ez ironikusan is hangzik.
- Ne feledd, itt én választok helyet és fegyvernemet. Ha gondod van a szabályokkal, nyugodtan megvárhatod, amíg kifogysz a chakrából. És... Majdnem elfelejtettem szólni. Itt nem csak mi éhezünk a véredre...
Követve a férfi kárörömtől csillogó, sötét tekintetét, a víztükröt kecsesen szelő, három hátuszonyt pillantasz meg. Talán tanácsosabb lett volna a hajón maradni?

Táskádat és tartalmát épp időben sikerül megmentened a mélység enyészetétől, bár pár apróbb holminak kénytelen vagy búcsút inteni. Sebaj, a nagyja úgyis csak kacat volt, az igazi shinobinak semmire sincs szüksége ahhoz hogy életet mentsen - vagy épp kioltson. A tengeri ragadozók hollétét jelző uszonyok egyre sebesebben közelednek Feléd, s egyre inkább kikristályosodik benned a gondolat: nincs sok időd. Szúrós tekinteted a kabinodban álldogáló martalócokra szegezed, mielőtt ujjaidat határozottan kézpecsétekbe fonnád. Végül kimondod a technika nevét, s az átalakulás kezdetét veszi. Épp időben fejeződik be, mielőtt a cápák elérhetnék a lábadat. A végletekig felfokozott érzékszervekkel suhansz végig a víztükrön. Teljesen másképp érzed magad. Nem csak testben, de lélekben is eggyé váltál négy lábú társaddal, olyan érzések kerülgetnek, amik emberi szavakkal egyszerűen leírhatatlanok. Teljesen másképp látsz, hallasz, szagolsz, és érzel mindent, ami körbevesz Téged - leszámítva egy valamit: a fortyogó dühöt a támadóitok iránt, mely mindkettőtök sajátja. Amikor már alig pár méter választ el a bárka testétől, könnyed mozdulattal elrúgod magad a víztükörtől, és az ugrás lendületével sújtasz le a bandavezérre, aki az elemi erejű csapástól egészen a szobádba vezető folyosó falának csapódik, félresodorva két társát is.
Egy valamit azonban nem vettél számításba: levegőben alighogy, jobban szólva kis híján sehogy nem tudod irányítani a térbeli mozgásod, és ha padlót is ér a lábad, még mindig a peremen állsz. Noha a meghökkent kalózoknak szükségük van néhány másodpercre, mire feleszmélnek a fagyos döbbenetből, egy pár pillanat múlva már támadásba is lendülnek. Harcosok. A vérükben van. Az egyik átlósan támad egy szablyával, a jobb combodat célozva, míg kettő másik husángokat lendít feléd - az egyik a fejed célozza, a másik a bal karod. Még szerencse, hogy nem férnek egyszerre többen ide. Minden ügyességedre szükséged lesz, ha sértetlenül akarod megúszni ezeket a támadásokat.