Re: Kikötőváros

**Kenshiro Yori** Csüt. Márc. 09 2017, 12:17

// Nagyon ügyes! Sőt, remek leírást olvashattam ismét. Remek hangulat, és remek kivitelezés melyet már megszokhattam tőled. Imádom olvasni ezeket és egyre jobban várom már a folytatást, úgyhogy nem is nyomkodnám tovább ezzel kapcsolatban a billentyűzetet! //

-          Ersőebbet? Még is hol találhatnék ettől erősebb alkoholt a világunkban? Kalóz vagyok, hát elfelejtetted? – nevet fel a kijelentéseden, hisz igaza van. Egy világot látott kalóz, valószínűleg tudja, hogy mit és hol vásároljon meg, hogy kielégíthesse vágyait, jelen esetben a szomjoltási igényeit. Ajánlatodra az álomfejtéssel kapcsolatban csak bólint, s úgy tűnik egy pár pillanatra el is gondolkozik rajta. Különösen hat valóban az, hogy ennyire közvetlenek veled a legénység tagjai és maga Ryuuzaki is. Első meglátásra lehet nem olyan embert képzeltél el mint aki valóban most szemtől szemben áll veled. Lehet még több és még több érdekes kérdést tartogatsz majd a számára, s ha így lenne ő sem fog kímélni, hisz olykor úgy tűnik kiakarná mondani azokat a dolgokat amikre ténylegesen gondol, de valami miatt visszatartja azokat.
Az út csendesen telik, kapitányod arcáról csak annyit tudsz leolvasni, hogy mélyen elmerült a gondolataiba. Talán a tegnapi eseményeken gondolkozik, vagy talán csak aggódik a mai harcok kimenetelét illetően.
Ahogy a páholyból szemléled az összecsapásokat, a riválisnak nevezhető férfi szemkontaktusukra egy mondhatni kéjes mosollyal reagál, melytől valószínűleg elkap téged az undor. Miután az utasításaid elhangzanak még egy utolsó, halk mondatot súg hozzád kapitányod: „Ne hagyd, hogy elültessék a lelkedben a félelem és a megnyugtathatatlanság magvait ezek a romlott emberek.”. Valószínűleg arra próbált meg ezzel utalni, hogy ha bárkivel is kontaktusba kerülsz, ne hagyd becsapni magad. Ne hagyd, hogy olyanná válj mint ők, s ne hallgass mindenféle bolond kapitány és matróz szavára.

A csata elkezdődött Banri oldalán, ki meglepetésedre egyáltalán nem volt annyira láb alatt mint ahogy azt gondoltad még pár perccel ezelőtt. A hálós férfit Banri valósággal hamar bekebelezi és igen hamar lebirkózza, majd feltétel nélkül segít be neked a sokkarú megdöntésében.
Akrobatikus mozdulataid és a frappáns amazoni befejezés eszméletlen zsibongást és üdvrivalgást vált ki a nézőkből. Páran virágokat dobálnak be hozzád, másoknak a szavait sikerül elkapnod, hogy milyen szívesen töltenének egy éjszakát az aréna amazonjával. Mások ujjonganak, hogy végre elérkezett a megmentő és egy új korszak veszi kezdetét itt az arénában.
-          Magarro.
-          Igen kapitány? – hallatszik a visszakérdés a kapitányotok mögül, majd egy érdekes, szőke hajú férfi csoszog mellé, s oda hajol a füléhez.
-          Menj, ápold le a mi üdvöskénket. Ne hagyd, hogy azok a mocskok egy ujjal is hozzáérjenek. Ő már a mi családunk tagja és te mit rangidős viseld gondját a húgodnak, aztán küld hozzám.
-          Igen is, kapitány. – hajol még mélyebbre, s azzal is viharzik a lelátóról Ryuuzakival együtt.
Banri felsegít a földről, s alaposan végigmér, de még mielőtt szóra nyithatta volna ajkait az őrök azon nyomban elráncigálják mellőled és viszik az őt megillető helyre. Az egyik őr már érted is nyújtaná a kezét, de egy még számodra ismeretlen férfi nyúl a karjáért, melyet oly erővel szorít meg, hogy szinte hallani a csontjainak ropogását.
-          Te már itt végeztél, az amazont meg majd én visszakísérem a hajónkra. – tekintete szinte lángol, s érződik a kisugárzásából, hogy hiába ismeretlen a férfi, de nagy erő birtokosa és a te oldaladon áll.
Kezét nyújtja feléd, majd a elfogadod a vállára borítja, s úgy segít kikecmeregni az arénából. A szokásos és már jól ismert folyosókon bicegtek végig, majd amint kiértek a friss levegőre egy hordóra ültet, s felhúzza a hasadon csilingelő láncing egy részét. Tenyerét óvatosan helyezi a sebhelyre, lehunyja szemeit, s mély koncentrációba kezd. Kezeiből egy kékes láng gyúlik fel, s melengető érzést sugározva próbál valamit kezdeni a sebeddel. Ahogy próbálod figyelni a procedúrát, a sebed egyre jobban összehúzódik, majd szinte sebészi precizitással olvad össze a két, egymástól távol eső sebfal.
-          Mostantól kérlek jobban vigyázz magadra. Minden egyes percben aggódunk amíg odalenn küzdesz az arénában. Egyikőnk sem akarna elveszteni, főleg nem a kapitány, így figyelj oda. Kérlek. – magyarázza a férfi, majd tenyerét elemeli a már beforrt seb felől, s lesegít a hordóról.
-          Bár mennyire is modortalan vagyok, a nevem Magarro. A legénység másodtisztje, ha így a rangi megnevezés jobban megmaradna. – nyújtja feléd ma már a nem is számoljuk hányadik ember, s az eddigiekből levonva egyikőjük sem akart ártani neked. Furcsa lehet viszont ez a folyamatos érintkezés, de jól mutatja mindenkinek a cselekménye azt, hogy egy teljesen más világ lakójává váltál azon a napon, mikor felébredtél abban a bizonyos ketrecben.
-          A kapitány majd a megszokott helyen vár. Vagy is a kabinjában, bár már úgy is ismered itt a járást húgom. – vázolja fel az elkövetkezendőket mosolyogva, majd azzal elindul vissza az arénához.

**Wakizashi Yumi** Vas. Márc. 26 2017, 17:32

A harc a végéhez ér. Az oldalam markolom, hogy elállítsam a vérzést, majd a földre rogyok. Bár már Banri is próbált segíteni, s egy őr állítana fel, de amikor felnézek, egy másik kéz szorítja meg a karját. Az arckifejezéséből ítélve biztosan fáj, de nincs sok időm ezzel foglalkozni. A férfi felállít, majd segítségével sikerül kivánszorognom az ismert folyosókon. Odakint egy hordóra ültet, majd miután felhúzza a láncinget - s megtartom neki, hogy könnyebb legyen engem ellátnia -, egy kékes fényt látok a keze és a sebem közt világítani. Medikus lenne? Nem tudom, hogy a medikusok tudnak e ilyen precizitással dolgozni és ilyen rövid idő alatt, elvégre még sosem kellett senkinek sem meggyógyítania.
Ironikus.
Egész életem alatt nem voltam beteg. Míg mások a vírus első megjelenésekor már beteget jelentettek, s taknyuk-nyáluk egybefolyt az influenza miatt, én vígan szaladgáltam és labdáztam a hóesésben. A mostohaanyám sokszor azzal akart büntetni, hogy kitesz a hóra, és hátha úgy megbetegszem és belázasodom, hogy belehalok, mivel a gondviselés terhe senkire se száll, de ezzel nem ért el sok mindent. A tél és én jó barátok voltunk. Mindig. Azt hiszem, nekem mindig is sokkal erősebb volt az immunrendszerem a többi gyerekhez képest, nem tudom, hogy mi másnak köszönhetném ezt. Persze az már más, ha a sebeimet kell begyógyítani. Ezzel sem igazán dicsekednék el, elég ez a kettő is.

Amiket mond, az valósággal meglep. Soha senki sem aggódott még értem, miért most tennék? Az, hogy ezt tőle hallom, egy szinte idegentől... furcsa érzés kerít a hatalmába. Egy teljes legénység tekint rám úgy, mintha a családtagjuk lennék, és aggódnak értem minden alkalommal, amikor harcra kerül a sor, de ezt nem mondhatnám el az igazi családomról. Ők talán annak örültek volna a legjobban, ha én vagyok az első kieső. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy végre itt egy harcos, aki megnyeri a csatákat, ezért vigyázni kell rám. Hurrá.
Kezét nyújtja felém, melyet egy ideig csak nézek, hogy mégis mit akar, majd szépen lassan én is nyújtom, hogy megfogjam.
- Yumi. Bár biztosan tudod... - nem is értem, miért mutatkozok be. Hiszen ha Ryuuzaki legénységének tagja, akkor ott mindenki tudja a nevem. Azt hiszem. De az etikett mégis megköveteli, hogy viszonozzam a bemutatkozást, ha már ő is megtette... vagy nem így van?
Nem tudom, mire számíthatok még itt, hiszen nagyon furcsa nekem. Mintha csak álmodnám az egészet.
Ahogy Magarro elindul vissza az arénába, meg is csípem a vállam, hogy nem álmodom e. De nem.
Inkább elindulok a kapitány kabinjába, hogy megtudjam, most mit akar.

**Kenshiro Yori** Vas. Május 07 2017, 14:23

// Elnézést a sok-sok késésért, bár te tudhatod a legjobban, hogy miért is történt ez az egész. Hamarosan felveszem a kapcsolatot az egyik Staff taggal és megpróbáljuk egy részleges zárás keretein belül újra beizzítani a kalandot. Természetesen az én kezem alatt! Wink

//

A csípésed nem éppen azt a hatást váltja ki belőled melyet reméltél volna. Az álom túlságosan is valóságosnak tűnik ahhoz, hogy felébredhess belőle. A sebek, az illatok, a hangok és maga a gondolataid is mind valóságosak, s azok is maradnak, amíg akár ebben az álomban, vagy akár a való életben be nem végezteted. Bár lehet kicsit erősebbre sikeredett a csípés, vagy talán pont olyan helyen sikerült megragadnod magad mely hatására egy kis piros folt keletkezik az érintett ponton, majd egy kis sajgással kibővülve indulsz meg vissza, kapitányod kabinjába.
Az idő kellemes, kellemesebb mint amit eddig tapasztaltál a kalózokkal való együttléted alatt. A levegő kellemesen hordozza magában a tenger sós illatát és a lelkes matrózok által kifogott friss halak kellemesnek mondható szagát. Páran ittasan dűlöngélnek a stégeken, mások a lábaikat áztatják melyekről az apró tisztogató halak lelkesen nyammogják le az elhalt hámsejteket ezzel is szinte egy luxus nyaralóvá varázsolva a kalóztanyát. Lehet túl korai volt eldönteni, vagy megítélni akár a jó akár a rossz irányba ezt az egész felhozatalt hisz még rengeteg mindent mutathatna és mutatni is fog neked.
A hajótok pallója lépteid alatt barátságos nyekergéssel fogad, a legénység pedig úgy tűnik már a sikereiden fel is öntött a garatra. Páran azon nyomban tósztot mondanak neked és már kapnának is fel a levegőbe, de kapitányod hívogató pillantásával megtöri a mulatást kabinja ajtajában. Gesztusára, hívására természetesen azzal felelsz, hogy betérsz hozzá a kabinba. A kellemes berendezés ismét magával ragad. Igazán szeretetreméltó ez a hely, s a Ryuuzaki által iszogatott kellemes ital, fűszeres illata lengi be a kapitányod barlangját.
- Remekül küzdöttél ismét. – hallasz egy halk tapsolást az asztal felől mely mögött lelkesen tölt ki egy egy pohár italt a kalapos férfi.
- Lehet csak én vettem úgy észre, de lehet javítanunk kellene a technikáidon. Megsebesültél ismét. És ha nem ezen a helyen lennénk, nem ezekkel a felszerelésekkel és hozzáértő emberekkel talán a végedet is jelenthetné egy ilyen csapás. Persze nem vészmadárkodni akarok, de lehet itt lesz az ideje, hogy inkább a saját kezembe vegyem a jövőd egyengetését, már ha nem veszed zokon. – magyarázza a férfi, majd feláll az asztaltól, s az egyik poharat feléd nyújtja.
- Igyunk az egészségedre, és arra, hogy meg is maradjon. – kacsint rád peckesen majd fel is hajtja az italt, s az egyik polchoz sétál. Egy porosnak tűnő könyvet ragad meg, s óvatosan billenti el a polcon mire az nagyot kattan és egy titkos kapu nyílik meg mellette.
- Sokáig gondolkodtam, hogy ki is lesz a jogos örököse ennek a kis csekélységnek. – szólal meg, míg hangját furcsán torzítja el a kis terem akusztikája. Némi csörgés és csattogás után végül elő áll. Kezében egy kék hüvelyes kardot húz elő, s feléd nyújtja azt.
- De azt hiszem dűlőre jutottam. Te leszel az örökös, Yumi. Használd ésszel és kellő körültekintéssel. – vált át a komoly tekintetről egy boldog mosolyra az arca, majd várja, hogy elfogadod e a pengét, s viszed tovább kardjának történetét, vagy valami mással rukkolsz elő.

**Wakizashi Yumi** Pént. Jún. 09 2017, 21:52

// Tudom, no need to apologize. Very Happy

//

Nem, nem álom mindez. De amikor egy olyan életet élsz, ami sokkal inkább tűnik rémálomnak, mint valóságnak, s már azt hiszed, hogy nem lesz soha sem jobb, mert akárhova lépsz, ott ugyanazt kapod, amit eddig, akkor hirtelen minden álomnak tűnik. Eddig még csak gondolni sem mertem arra, hogy valaha is jobb lesz, ha elindulok... megtanultam, hogy merni kell vállalni a kockázatot, mert kockázat nélkül nincs nyereség, s a legerősebb ember minden bukása után feláll. Hiszen ha padlót fogsz, onnan már csak egy felé vezet az út... remélhetőleg. Ahogy számomra is most fényesebbnek tűnnek a csillagok, mióta végeztem a múlt sötét árnyaival, melyek valahogy megszűntek követni. Azt hittem, hogy sokkal tovább maradnak velem a kísértetek, s rémálmom lesz tőlük, de... talán ennyi év után ez volt a legelső éjszakám, amikor nyugodtan aludhattam anélkül, hogy bárki is háborgatott volna, vagy felkeltett volna az éjszaka közepén, hogy hozzak egy pohár vizet. Furcsa érzés... furcsa megszabadulni attól a sok rossztól, bár soha nem fogok felejteni, maximum homályosak maradnak majd a képek, de sosem szabad elfelejtenem, hogy milyen úton indultam el, melyiken haladtam, és mi vezetett el eddig. Ha nem történtek volna meg, ha normális életet éltem volna mindenkivel boldogan, akkor nem lennék most az, aki.

Talán túl elhamarkodottan döntök, amikor kimondom magamban, hogy egy dolog csak rossz vagy jó lehet. De hát... ki ne tenne másként, aki hasonló helyzetbe kerül? Amikor arra ébredsz, hogy egy ketrecben találod magad, az nem kecsegtet sok jóval. Amikor arra kérnek, hogy harcolj egy kalózért életre-halálra, az sem éppen jó buli, így nyilván száz százalékig állítod, hogy minden, ami itt történhet, az csak rossz lehet. De... ha ezelőtt minden sokkal rosszabb volt, és az idegenek kezelnek családként, és a családod idegenként, akkor mindent átírsz magadban. Gondolkodtam már azon, hogy talán csak azért bánnak velem ilyen jól, hogy kihasználjanak, de a családom egyértelműsítette ezt azzal, hogy úgy bűnt velem, mint egy kutyával, míg az itteniek ennek az ellenkezőjét teszik. Ünnepelnek, pedig még meg se nyertem semmit, a kapitányuk pedig úgy áll hozzám, mintha egy megváltó lennék. A közönség pedig erre még csak rádob egy lapáttal. Azt hiszem, nem volt más választásom, amikor ide beléptem. Vagy megnyerem a harcokat és szabadon távozok, vagy pedig belerohanok egy olyan harcba, amellyel megásnám a saját síromat. Kezdetben ez volt a terv... hogy majd mindenkit lemészárolok magam előtt, de lehet, hogy el sem jutottam volna a második emberig. Bár ha ebbe beleszámoljuk Pókhast és Girhest... jut eszembe, e kettő kezd hiányozni, főképp Girhes. Most, hogy nincs kinek elmondanom, hogy mennyire ostoba...

A fedélzeten haladva máris körbevesznek a mulató szempárok, és ünnepelnek, pedig még csak meg sem nyertem a harcokat. Biztosan sok van még előttem. Mielőtt azonban bárki is be tudott volna húzni egy táncra, vagy italozásra, a kapitány törte meg a szándékokat tekintetével. Magamban azt hiszem, hogy hálás voltam emiatt. Nem vagyok egy mulatós típus, de a tegnapi pár kör után bárki könnyen azt mondhatta volna rólam, hogy színpadi bohócnak születtem, főleg a vallomásom után, melyet a kapitánynak tettem arról, hogy mennyire nem bírom az alkoholt.
A már ismerős kabinba térve egy ital vár, melyet Ryuuzaki tölt ki számomra. Elutasítanám, ha nem arról lenne szó, hogy valójában a győzelmem ünnepeljük, de talán egy pohárka nem fog megártani. Nem szabad elcsábulnom, mert akkor ki tudja, hogy miket mondok megint. Talán olyat, amit mélyen rejtegetek magamban, és nagyon is megbánnám, ha elhagyná ajkaimat.
Gyakorlás! Edzés! Idejét sem tudom már, mikor örültem utoljára ezeknek a szavaknak.
- Tény, hogy jól jönne egy kis olajozás, így nem bánnám, ha edzenél. Már ha ez egy ajánlat volt - és arra is gondolt, hogy ő fog edzeni. Mert nem mindegy, ki az. Szeretnék a legjobbaktól tanulni, és minél többet, hogy utolérjem saját magam. Annyi sok dolog maradt ki az életemből. Most egy nyereség, de aztán ki tudja, hogy mikor ütnek ki a nyeregből, és úgy járok, ahogy a többiek. Ahogy láttam, itt vagy élsz, vagy halsz, nincs a kettő között átmenet, szóval vagy szabadon távozok, vagy pedig hullazsákban, és inkább tenném voksom az előbbire.
Elveszem tőle a felém nyújtott poharat, majd belekortyolok, miközben végig őt figyelem. Nem tudom, hanyadjára fog még így meglepni, amikor egy könyv elvételével egy titkos kaput fed fel. Csak bámulok, hogy mégis mit csinálhat nekem háttal, majd elkerekednek a szemeim, amikor egy kardot mutat nekem, és azt mondja, hogy ez mától az enyém.

- De mégis miért? - nem adunk csak úgy idegeneknek oda valamit, ami előtte a miénk volt, hacsak nem akar ezzel elérni valami olyasmit, amit egyébként nem tudna magától. Hm, lássuk csak... mikor adsz valakinek ajándékot, ha alig ismered? Ágyba akarod csábítani? Nem, nem vagyok az a fajta nő. Azt akarod, hogy megszeressen és megbízzon benned? Talán.
- Most érkeztem, ki akartam iktatni két tagját a legénységednek, hogy ezzel kiszabaduljak innen, most pedig a kezembe adnál egy kardot? Ennyire megbízol bennem? - teszem fel kérdéseimet teljesen összezavarodottan, miközben hol rá, hol pedig a kezében lévő kardra emelem tekintetem, de leginkább rá. Honnan tudja, hogy a következő pillanatban nem döfném le vele. Nos, aligha van erre esély, mert nem tenném meg, de mégis... én magam is gyanúsan tekintenék önmagamra ebben a helyzetben, és nem engedném, hogy felfegyverkezve rohangáljak, bár a másik oldalról nézve valahogy meg kell védenem magam. Főleg azok után, ami tegnap történt azzal a másik kalózkapitánnyal. Nem fogadhattam el csak úgy, ha nem várt érte cserébe valamit, bár nem annak a férfinak tűnt, aki elvárna bármit is azon kívül, hogy nyerjem meg neki a harcokat. Kérdően tekintettem fel rá, szememben talán láthatta is ezt a kérdést, amit már magamnak is feltettem párszor: És ezért cserébe szolgáltatnom is kellene valamit?

**Kenshiro Yori** Szomb. Júl. 08 2017, 17:43

// Wakizashi Yumi - Pewpew peffpeeff//

Ahogy a kardot átnyújtja, visszalép a szekrényhez, s a titkos reteszt végül bezárja újra több évnyi álomra kényszerítve azt. Különös szemeivel egy jó ideig csak fürkészi a mozdulataidat ahogy a kardot a kezedben tartod. Próbálja kivenni az érzelmeidet és még akkor, mikor még meg sem szólalsz, majd hangosan felnevet első kérdéseden.
- Miért? Mégis miért ne? – kacarászik magában egy ideig, majd az asztalához lépdel, s a fa lapon foglal helyet. Ujjait összekulcsolja az ölében, s kalapja árnyékában komolyabb tekintettel vesz mély levegőt, hogy újra beszédre nyithassa a száját amint befejezed a saját mondandódat.
- Az ideje az érkezésednek lényegtelen. Azt a két tagot lehet nem tudtad volna kiiktatni és azt hiszem már a szökésen sem igazán gondolkozol hisz eleget láttál már ahhoz, hogy különösebb legyen az itt tartózkodásod. Kíváncsi vagy, kérdezel és ezért is vagy itt és ez az oka, hogy itt is maradsz. Az meg hogy az örökségemet tarthatod a kezedben csak a te tisztséged, ezt talán a sors akarta így. De ha már a bizalomról beszélünk, lehet tudjuk még ezt cifrázni. – húzódik el egy különös mosoly a bajsza alatt majd lelkesen huppan le az asztalról s közelebb sétál hozzád.
- A penge mint említettem az első kardom volt. – e közben a kezedben szorongatott kard markolatát ragadja meg, s óvatosan kibújtatja hüvelyéből, úgy öt centiméterre a pengét. Az acél penge oly tökéletes karbantartásról árulkodott mint még soha semmi, amit valaha láttál. A penge érdekes, hullámos ívekkel van díszítve és apró bevágások találhatóak a hullám alakokban. Sikerül azt is felfedezned, hogy a markolat felett a pengébe egy kanji van vésve. – Tyrving, a kalóz legendákból jól ismert fegyver nevét kapta. Bár, lehet nem ismered a történetet így beavatlak. – a pengét vissza csúsztatja a helyére, majd a történetbe kezd bele. A Tyrving állítása szerint egy arany markolatú fegyver volt mely sosem vétette el a célpontot, nem fogta a rozsda és bármit átvágott. A történet arról mesél, hogy a kardot a tengerek fenekén levő hatalmas nyomás alatt kovácsolták, s a tengerek mély szikláiból kovácsolták. Legendás erejét viszont megirigyelték és a fegyvert elátkozták. Az átok a fegyveren kimondja, hogy bármikor a fegyvert használja valaki, egy embert elragad az örvénylő mélység, s az ártatlan halott lelke a kardból beszél a használóhoz. – … de ne félj, ez a kard nem átkozott, de a megfelelő kezekben tényleg rendelkezik a legendás kard képességeivel. – mosolya szüntelen és szemében valami irtózatos kalandvágy lángol. Saját fegyverét megragadva lassan az ajtóhoz sétál, majd mind a ketten kiléptek rajta.

Hosszas és csendes menetelés után egy kopár helységre érkeztek. Körülöttetek nagyjából harminc méter távolságban helyezkednek el az erdő fái, melyek gyűrűként zárnak közre benneteket.
- Még mielőtt újabb kérdéseket záporoztatnál rám, itt fogunk gyakorolni. – tárja szét a karját, majd ha jobban megfigyeled a terepet észreveszed, hogy az alattatok elterülő föld nem is az aminek látszik. Óvatosan, lábfejeddel odébb rúgod a port, s feltűnik, hogy egy tökéletesen elvágott fa kivágott maradványán állsz.
- Remek, így legalább egy kis előharangozó ahhoz, hogy mit is fogunk ma csinálni. – emeli le hátáról a hatalmas kardját, majd újra beszélni kezd miközben egyenesen a szemedbe néz. – A világunkban irtózatosan kevesen sajátítanak el különböző vívási módszereket, s arról ne is beszéljünk milyen kevesen használnak egyszerre két kardot a csatában. A két kard egyszerre lehet a támadó jobbod és balod, míg egyikkőjüket, vagy esetleg mind a két pengét használhatod védekezésre. A mostani tanulmányaiddal szeretném majd azt elérni, hogy egy olyan ember legyen belőled kinek a vívó módszereit majd egyszer a történelem könyvekből olvashatjuk vissza, így nem is ragoznám túl tovább vágjunk bele. – sóhajt egy mélyet ismét, majd pengéjét valamiféle láthatatlan erő lengi körbe, mely szemmel látható. – Ez a technika a Hien. – mutat a pengére majd egy irtózatosat suhint vele a tőled balra eső erdő felé. Egy pár pillanatig nem is történik semmi, majd egy hatalmas reccsenést hallasz, s dübörögni kezd a föld az erdő irányából. A hangok felé kapva a fejed feltűnik, hogy egy sor, körülbelül tíz fa dől ki szép sorban egymás után, vágott hegekkel.
- Gondolom a terep kialakulása így már érthető a számodra, de jöjjön is a technika ismertetése. E stílus lényege abban rejlik, hogy te a fegyveredbe vezeted a chakrádat, mely a fegyvered típusa alapján új képességekre tesz majd szert. A stílus használatával a fegyvered sokkal élesebb lesz, könnyebben tud majd vágni mint egy hagyományos penge. A fegyverekbe préselt chakra viszont elemi képességekkel is felruházza a fegyveredet, így az én esetemben a szél elem dominál. A fegyverem borotvaéles lesz, pehely könnyű, s kombinálva némi gyakorlattal képes vagyok az előző bemutatóra is, s mivel itt te vagy akinek gyakorolnia kell, láss is neki. Áramoltasd a chakrád a fegyveredbe, járja át őt a lelked, s váljon egyé a lelked a fegyvereddel. Ruházd fel a képességeiddel, had legyen a fegyver Te és Te a fegyver. Ha az első lépéssel megvagyunk, haladhatunk tovább. – fejezi be végre valahára a beszédet majd szépen helyet foglal a földön, s várja, hogy mit csinálsz.

//Tanulásod szép kis ügyes legyen. Csak az alap Hienre korlátozódjunk jelen pillanatban. A chakra járja át a pengét, s az majd az elemi beolvadással mutassa is meg az elem által felvett tulajdonságokat. //

**Wakizashi Yumi** Pént. Júl. 28 2017, 00:34

Nem is értem, mi ezen olyan vicces, pedig nem vagyok valami nagy humorzsák. Csak kimondom, ami épp az eszemben van. Habár, ha mindent kimondanék, ami az eszemben jár, akkor más helyzetben lennék, mint most... a körülmények sajnos sokkal extrémebbek lennének, így többször örülök annak, hogy a gondolataim inkább a fejemben maradnak, mintsem kijutnak onnan. Végképp nem értem a kapitány gondolatmenetét. Nem volt oka megbízni bennem ő mégis megtette. Persze tudom, hogy csak egy suhintásába kerülne, és nekem végem, s mivel önmagában is nagyon jól bízik és a képességeiben, így nem kétlem, hogy azonnal lépne, hogyha megrendülne bennem a hite. Nincs más dolgom, mint bíznom benne, ha már ő is megtette. Amit mond, az mind igaz, nem igazán gondolkodom a szökésen, hiszen így is szabad lehetek, ha azt csinálom, amihez értek. Legalább úgy teszem azt, hogy nincs senki se, aki megmondja, mit tegyek, vagy határokat szabjon nekem. S ha valaki keresne, akkor legalább áll mögöttem valaki, akik nem akarnák, hogy elveszítsenek. Legalábbis ezt remélem.
"De ha már a bizalomról beszélünk, lehet tudjuk még ezt cifrázni." Ennél a mondatnál összeszűkült szemekkel nézek rá, de nem mérgesen, inkább csak kíváncsian, ahogy ezt eddig mindig is tettem. Ittlétem óta máshogy sem néztem a kapitányra, csak kíváncsian. Fürkésztem a mozdulatait, a tetteit, a szemeit, a gondolataiban próbáltam meg kutatni, de ez a fickó olyan nagy rejtély. Lehet, hogy csak próbál inzultálni, vagy szórakozik velem. Mintha valami pszichológiai tesztnek vetne alá, hogy hogyan reagálok mondandóira. Ez igazán meglepett, és akaratlanul is elgondolkodtam rajta, hogy vajon mit érthet ez alatt. Épp szólásra nyitottam volna szám, miközben felmutattam mutatóujjam, de inkább megálltam, mielőtt valami olyasmit mondanék, amivel csak még jobban belesodrom magam ebbe a "flörtzónába". Egyáltalán ez az? Nem emlékszem, hogy valaha flörtöltem volna, vagy nekem flörtöltek volna; lehet túl befásult vagyok ahhoz, hogy ilyeneket észrevegyek.

Mielőtt tovább fokozhattuk volna részemről a kellemetlenséget, hálát adok az égnek, hogy hamarabb megszólalt, és bemutatta a kardot, melyet nekem szándékozik adni. Sohasem hallottam még a legendáról, de legalább már ezt is elmesélte.
- Remek. Nem hinném, hogy szükségem van arra, hogy harc közben egy kard beszéljen hozzám, a végén ijedtségből magamba döfném - és valljuk be, az nem lenne kellemes. Nagy csatározások közepette megszólal a kardod, hogy "hé, ne bökdöss", azzal a lendülettel vagy eldobnám és feladnám a harcot hitetlenségemért, vagy véletlenül úgy mozdulnék a megilletődöttségtől, hogy a kardomba dőlnék. Azt végképp nem tudnám elképzelni, ha mondjuk tanácsokat osztogatna, hogy hogyan forgassam és milyen harci taktikát alkalmazzak az ellenfelem legyőzésére. Csak vicces akartam lenni, mert úgy tűnik, Ryuuzaki ma nagyon szellemes kedvében van.
- Köszönöm a megtiszteltetést - meredek a kardra, majd Ryuuzaki szemébe, s követem őt, ki az ajtón az ismeretlenbe.

Egy számomra eddig ismeretlen helyre érkezünk, ahol a gyakorlásomat fogjuk végezni. Már kíváncsian várom, hogy mit tanulok ma a kapitánytól, ugyanis nagyon rég nem volt részem új kalandban, ideje, hogy megtornáztassam magam. Elgondolkodtat, hogy mi történt ezen a területen, de amikor Ryuuzakira nézek, valahogy van egy sejtésem az arckifejezése alapján. Tudom, hogy járt már itt, és az is valószínű, hogy a kidőlt fák mögött ő áll. Végighallgatom a beszédét, majd hol a bal karomra, hol pedig a jobb karomra nézek. Nem tudom, mennyire fog menni ez a kétkezes harcmodor, elvégre eddig csak az egyik kezemet kellett használnom, a másik azt se tudja, hogy mit csinál az egyik.
- Mint mondtam, a bal kezem olyan béna, hogy ódákat lehet zengeni róla. Ha te képes vagy életet lehelni bele, megcsókollak! - hát... ezt nem így akartam kihozni, de már kicsúszott. Valami olyasmire gondoltam inkább, hogyha képes mozgásra bírni a bal karom, akkor egy életre adósa vagyok, kifényesítem a csizmáját, vagy kidíszítem a kalapját, vagy főzök rá, bármi. Már késő bánat. Zavartan megvakarom a tarkóm.
Ez a vívási módszer viszont eléggé tetszetős: míg az egyik kezemmel védekezek, a másikkal támadok. Még nem tudom, melyik lesz a domináns, és melyikre lesz nagyobb szükségem, de tudok jobbat! Mindkét kezemmel meg kell tanulnom védekezni, és támadni, különben egy összecsapás alatt az ellenfelem azt hiheti, hogy csak az egyik kezemmel tudok támadni, és így direkt arra fog koncentrálni, így kellenek a meglepetések. Míg az én kardom nem használtam, hiszen feleslegesnek tartottam ehhez az új manőverhez, amit a kapitány tanítani akar, úgy addig az ő kardját élesítettem be és vettem elő, miközben magyarázott. Könyvekben nem szeretnék szerepelni, nem akarom, hogy ismert legyen a nevem, legalábbis addig nem, míg életben vagyok. Félnék a sok rajongótól, attól, hogy le kellene ráznom őket, és egyébként sem bírom nagyon a nagy tömegeket.
Ahogy azt gondoltam, a kapitány alakította ki így ezt a területet, már ha lehet ezt alakításnak nevezni, inkább rombolás.

Szóval áramoltassam a chakrám a fegyverbe. Azt hiszem, hogy ez a metódus már megvolt valamikor. Mikor is? Mikor kellett ilyet tennem? Hmm... végülis nem lehet nehezebb, mint amikor a lábamba kell azt megtennem, különbség talán annyi, hogy a lábam és a kard az nem ugyanaz. A lábam hús, vér, csont... meg izom, míg a kard az egy megmunkált fém. De legalább tudom, hogy az eljárás ugyanaz. Bólintok, majd magam elé veszem a fegyvert, vízszintbe helyezem, hogy magam is lássam, mi történik vele, ha belevezetem a chakrám. Erősen koncentrálok, ám amikor egy homályos alakot veszek észre a távolban a kard képe előtt, abbahagyom.
- Nem tudok úgy koncentrálni, ha ennyire figyelsz - sosem voltam arról híres, hogy mások bámulgatása közben végeztem el a dolgom. Akkor már sokkal másabb, ha sikeres vagyok, és be is tudom mutatni a tudásomat.
- Legalább csinálj te is valamit... - nem parancs, csak egy ötlet, hogy addig se terelje el a figyelmem. Vonzó egy férfi, tény, vonzza a tekintetem, de azért nem tartanám. Mármint... ne értse félre senki, nem ezzel van itt a gond, hanem... az az álmom még mindig kísért. Mintha valaki üzenni akart volna, hogy ebben a férfiban megbízhatok, de valaki majd az életemre tör itt. Tudom bár, hogy a halott rokonaim közt senki sem vigyázna rám, és el tudom mondani azt, hogy néha a halott szeretteink vigyáznak ránk. Hinni akarom azt, hogy apám szeretete olyan valós volt, hogy a halála után megbocsájtott és vigyáz rám most is... hiszen akkor a szavai igazak voltak, mikor azt mondta, hogy olyan odaadással szeretett, mint még senkit. Vagy Shin... aki mindig is szeretett... de az utolsó pillanatban nem tudtam volna elviselni, ha megtudja, mindenki halott. Talán az ő szemében nem érdemeltek volna halált akkor sem, ha tudta, hogy a családja milyen romlott... de senki sem érdemli meg. Nem tudom, mit adhattam volna akkor azért a sok megaláztatásért, amit kaptam tőlük: Maitól, Yuudaitól, Jirotól és a mostohaanyámtól. Ha Shint életben hagytam volna, rosszabb lett volna azzal a tudattal élnem, hogy talán üldöz engem és már utál. Azt pedig nem tudtam volna megtenni, hogy fogolyként tartsam, elvégre sokkal erősebb is volt nálam. Csak azért tudtam végezni vele, mert kiszolgáltatott állapotba került.
Ezeket az emlékeket felidézve a chakraáramoltatás közepette egy könnycsepp hullott a kard élére. Észrevettem, ahogy több is követi, de csak szipogtam egyet, majd letöröltem őket. Nem mutathattam, hogy most nem vagyok jól, mással kell foglalkoznom, és nem ezzel.
Az emlékeikre leszek erősebb. És magam miatt leszek erősebb.

Újra megpróbálom a chakrám áramoltatását a kardba. Bár nem szabad rosszra gondolnom, úgy érzem, hogy most ezek az érzelmek adnak erőt ahhoz, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy elterveztem. Mindig ki akartam törni a ketrecből. Erősebb lenni. Ha aznap a családom fele nem alszik, vagy Yuudai nem részeg, Mai és Leiko nem lenne hasznavehetetlen, én lennék halott. Felül kell múlnom az akkori énem, már nem lehetek az a kislány, aki akkor voltam. Nem lehetek az a gyenge, aki akkor voltam. Wakizashi Yumi vagyok. És erősebb leszek a Watariknál!
Érzem, ahogy a chakrám lassan átáramlik a pengébe, mintha a kezemhez tartozna. Érzem, hogy éles, hogy én vagyok a kard, s a kard engem szolgál, én pedig a kard szolgája vagyok. Nem... társak vagyunk. Lehunyom a szemem, hogy még jobban átadjam magam neki, most már az sem számít, ha Ryuuzaki figyel... vagy ha eddig is figyelt. Mintha lágy pengét tartanék a kezemben, hirtelen könnyebbnek tűnik, érzem a tenger illatát.
Kinyitom a szemem...

**Kenshiro Yori** Vas. Aug. 13 2017, 02:05

// Wakizashi Yumi - Késős postos bigyóság //

-           Valahogy sejtettem, hogy a dolgoknak a viccesebb végét fogod megragadni. És igen, lehet igazad van, jobb is hogy nem beszél ez a kard. – kacag fel a helytálló kijelentéseden, s tekintetében egy megnyugodott, boldognak látszó pillantást vélsz felfedezni. Valahogy a lelke nyugodtabbnak tűnik az után, hogy már végre otthoniasabban érzed magad és ilyen vicceket eregetsz. Az ajtóhoz sétál, majd hátat fordítva felel egy halvány bólintással.
-          Részemről a megtiszteltetés, hisz magaddal hordozod majd a jövődbe az én múltamat. – fordul még hátra, száján egy széles vigyorral majd kiléptek az ajtón.

A letarolt erdőrész magányos csendjét csak egy árva fakopáncs töri meg. Ez a fa temető furcsa mód hathat elsőre, de valójában jó célt szolgálhat majd a közeljövőben, legalábbis most nem több mint egy egyszerűnek mondható fickó, erőfitogtatásának gyümölcse. A kezedre majd végül a szádra irányuló mondatra elhalkul a fakopáncs, s csak a friss, fák között keringő szél zaja tartja életben a helyszínt. Ryuuzaki egy pillanatra kérdő tekintettel mered rád, akárcsak egy értetlen kiskutya a félrebiccentett fejjel, s nagy szemekkel, de amint leesik számára a tantusz egy picit hátra lépve vakargatja meg a tarkóját, kipirosodott arccal.
-          Próbáljunk meg inkább a feladatra koncentrálni először, a végén meg majd lealkudjuk az ígéreteket, rendben? – próbálja meg összeszedni magát és egy kevésbé huncut, kevésbé kalózos imidzset árasztó, inkább tanárias választ adni.

A sárgás, földöntúli szemeket valósággal a testeden érzed, majd azoknak irritációja alatt nem vagy képes a teljes koncentrációra. Amint hangot adsz ennek a problémának mestered, s kapitányod inkább megfordul, majd a kardjával kezd babrálni míg csak integet neked, hogy inkább folytasd a munkát, ne csak a lámpaláz beszéljen belőled.
Az álmaid talán csalfa dolgokat közvetítettek, vagy lehet mégsem, de mint mindenki tudja, az életünket körbehálózó álmok olykor kifürkészhetetlenek, s nem tudhatjuk azt sem, hogy mit hoz majd a holnapi napfelkelte. Hited abban, hogy talán apád vagy halott rokonai kísérnek az utadon, valószínűleg életed végéig elkísérnek majd. Shin hiánya bizonyul a legnehezebben elviselhetőnek és bár tudod, hogy teljesen helyesen cselekedtél mégis bánod a tetted valahol mélyen. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden ha még talán azon a bizonyos éjszakán végzel vele, vagy talán ha bárcsak minden teljesen másképp alakult volna. Szép álomnak tűnne ez a rengeteg rémség között, melyeket az agyad vetít eléd majdnem minden éjjel, de sajnos a sanyarú valóságot már nem igazán írhatjuk újra, s ez így is van rendjén.
Ryuuzaki látszólag nem vette észre az emlékeid szilánkjait, melyek félénken hullottak rá a kardodra, s a szipogásra is csak tovább gondozza hatalmas fegyverét.

Elmédet végül sikerül elcsendesítened, már a benned visszhangzó rémületek, s a fakopáncs monoton kopácsolása sem hallatszik. A penge a kezeidben mintha egy vizes rúddá válna, s súlytalan, lágy formát vett volna fel. Ahogy kinyitod szemeid, valami megváltozik. Egy hirtelen chakra hullám tör ki a testedből, mely irtózatos sebességgel veszi célba mestered kinek fejéről kalapját a magasba emeli, s messze fújja a fák közé.
-          Érdekes… - hallod mestered felől a morgó szavakat. Pengéjét fél kézzel emeli fel, s a földbe szúrva megtámaszkodik rajta, majd feláll. - … érdekes … - hallatja ismét, majd a kalapja után emelve a tekintetét meredten bambul.
Pár értékesnek és kínosnak ható perc telik el így. Kezedben az izzadó, nedves karddal állsz ott, akárcsak egy ifjú gyermek ki az atyai elismerésre vár. Szemeid kevés könnytől szabadultak meg, de még is oly kisírtnak tűnik mint aki több héten át zokogott egymagában. Szíved hevesen kalimpál, s izmaid oly annyira megfeszültek, hogy azt a kezedben szorongatott kardot a legerősebb emberek sem csavarhatnák ki onnan. Kezdesz enyhén megrémülni, hogy mi is történik éppen, mi történik a testeddel, s mi történik a lelkeddel, de végül felhangzik egy különösen nyugtató hang. Ryuuzaki hangja az.
-          Mikor egy ember érzelmei a felszínre törnek, s próbálunk tőlük megszabadulni, talán mondhatjuk azt is, hogy elnyomni olykor elég furcsa dolgokat tud produkálni az emberi test. Lehet, mint ez a test szó eléggé keveset mondó, de amint láthattad valami más lappang benned aminek csak egy szilánkja hagyta el a hüvelyt. Különös és ritka, mint említettem érdekes, hogy egy ember egyszerre több elemet is birtokoljon, de ne örüljünk előre a medve bőrének, hisz ebben egyáltalán nem lehetünk biztosak. – mondandója végénél mélyet sóhajt, fegyverét vissza csúsztatja a hátára erősített szíj szorításába, s lassan közelebb lépked. Megfontolt lépései után a pengéd éléhez nyúl. Tüdőd még mindig zihál, a levegőt igyekszel egyenletesen a mellkasodba préselni, de a te tested is elérhet egy limitet ahol azt mondja: elég volt.
-          Nem láttam még senkit, aki ilyen gyorsan elsajátította volna ezt a képességet, de biztosra venném, hogy az előző kis varázslatnak jócskán köze van a sikeredhez. Nem kívánok kutakodni a múltadban, de az biztos: hogyha ez egyszer a felszínre tör, nem szeretnék a közeledben lenni. – szól az arcáról az őszinteség, s némi félelmet is vélsz felfedezni az eddig rettenthetetlennek hitt szempárban.
-          Most azt javaslom inkább pihenj, testileg és lelkileg egyaránt, tisztának kell maradnod odabenn hogy ezt folytathassuk. A kis kalapreptetésnek és kirohanásnak persze később utánajárunk. – biccent egyet, majd kabátja zsebéből egy szaftosnak és érettnek tűnő gyümölcsöt nyújt át neked, majd miután átvetted a fák árnyékai közé húzódik. Természetesen csatlakozhatsz Ryuuzakihoz, s kérdésekkel is bombázhatod, persze ha van mit kérdezned.

// A Hien technikát sikeresen elsajátítottad, felírhatod az adatlapodra de hogy egyszerre tudd mind a két fegyvert egyszerre átitatni a chakráddal még gyakorolnia kell a karakterednek. Csak így tovább! Smile

//

**Wakizashi Yumi** Szer. Szept. 27 2017, 19:55

Nem lehetek mindig komor. Azt az életet el kell hagynom, s meg kell tisztulnom. Valamit tennem kell, hogy megszabaduljak attól az átoktól, ami folyton követ. Amikor előrébb akarok haladni, valami mindig visszahúz, mintha egy sötét árny lenne a nyomomban. Azt mondják, meg kell tanulni együtt élni vele, de nekem nem megy. Ryuuzaki segítségével előrébb tudtam lépni úgy, hogy nem húzott hátra ez az ismeretlen erő, de úgy érzem, még mindig nem mostam tisztára a kezeimet. Lehet, mindez csak ideiglenes állapot, majd teljesen hozzászokom ahhoz, amim most van. Talán többet kellene beszélgetnem másokkal. Talán csak arra van szükségem, hogy megismerjem végre az anyámat, de előtte meg is kellene találnom. Majd egyszer…

Annak örülök, hogy amikor itt van Ryuuzaki, valaki más vagyok, legalábbis más lehetek. Felszabadultabb.

Elgondolkodom, hogy a kapitány vajon milyen erős lehet, ha képes volt ekkora pusztításra önmagában. Valójában azt sem tudom, hogy egy ember képes e ilyenre, de ha az érzelmei vezérlik, mint ahogy sokunkat, akkor olyan dolgokra vagyunk képesek, amelyekre soha nem gondolnánk. Én is kész vagyok bármire annak érdekében, hogy erősebb legyek, és elfelejtsem a régi énem. Ezért nem lehetek gyenge, ezért kell a régi valómnál erősebbnek lennem, hogy ne emlékeztessem többé magam arra, aki voltam.

Ryuuzaki szavai és tettei mindig kizökkentenek a gondolataimból, és megragadják a tekintetem. Rájöttem, hogy sok mindenre rájöhetek azzal, ha megfigyelem társaim, vagy éppen ellenfeleim mozgását, cselekedeteit, és figyelek a hangjukra, azoknak lejtésére és a beszédre. Sokat tudhatuk meg ebből, ugyanakkor tanulnom kell az emberi érzelmekről. Bár rengeteg mindenen mentem keresztül, nem mondhatom magam jó emberismerőnek, hiszen csak a rosszat ismerem fel, de azt nagyon hamar, s persze képes vagyok elhamarkodottan dönteni. Példa okáért, amikor bezártak a ketrecbe, csak arra gondoltam, hogy akkor is kiszabadulok, ha mindenkit le kell mészárolnom érte, de aztán olyanokat tapasztaltam, amit a mostohaanyámtól kellett volna csekély mértékben. Így a sok tapasztalat mellett sem mondhatom azt, hogy meg tudnám mondani egyes kifejezésekre, milyen jelentést is hordoznak magukban. Mintha egy kisgyerek lennék, akinek újra kell tanulnia mindent. Lehet, nem veszem észre, ha valaki lehangolt vagy elégedetlen, vagy letargikus… esetleg több idő kell hozzá. Nem tudom, milyen, ha valaki feszült – bár valami olyasmi lehet, mint most Ryuuzaki kipirult arca. Egy valamit ismerek nagyon jól: az ijedt, tehetetlen, rémült és gyűlölködő, dühös arcot. Lehet, nem látom, milyen, amikor valaki aggódik. Milyen, amikor valaki azért bámul, mert van rajtam valami oda nem illő, vagy azért, mert tetszem neki, s ez alatt mikor mire gondol. Sok mindent kell még tanulnom.

Ha nem is tudom, mely érzelmek vezérelnek tetteimben, egy bizonyos: segítettek abban, hogy eljussak eddig. Ahogy azok a gondolatok is, melynek segítségével most egy különösen lágy fegyvert tarthatok a kezemben. Magam is meglepődtem, amikor a chakrám kitört a testemből, s a következő pillanatban Ryuuzaki repülő kalapját láttam meg a levegőben. Megijedtem. Kevésbé azért, hogy mi történt a testemmel, s mi volt ez a kirepülő chakratömeg, sokkal inkább azért, mert rettegtem attól, hogy árthatok a kapitánynak. A világon most ez volt az utolsó dolog, amit kívánnék. Ahogy észreveszem, hogy Ryuuzaki közelít felém, erőt veszek magamon, hogy ne lássa, kisírtam a szemeimet. Egy ideig kerülöm is a tekintetét. Mindaddig nem figyelek fel rá, amikor nem említi meg a több elemet, és arról beszél, hogy ennek csak egy szilánkja hagyta el a testem. Meglepetten nézek fel rá, igazából most semmit sem értek. A kard fogásán enyhítek, amikor hozzáér, arra gondolva, talán el akarja venni tőlem, hogy közelebbről is megvizsgálja. De nem így történik, egyszerűen csak a pengéhez nyúl, és arról beszél, hogy elég gyorsan sajátítottam el a képességet, valamint nem szeretne a közelemben lenni akkor, ha ebből az erőből több is megmutatkozik.

- Bocsánat. Nem akartam – mentegetőzök, hiszen ő az utolsó ember, akinek valaha ártanék. Legalábbis remélem, hogy rövid ismeretségünk, talán hosszútávú ismeretségünk alatt sem ad okot arra, hogy bántanom kelljen. Ha okot is adna rá, minden bizonnyal haboznék.

Amikor átnyújtja az almát, azonnal elveszem és beleharapok. Egy kicsit sem palástolom, hogy megéheztem. Biztosan nekem is sok volt ez a „chakralövöldözés”, és megerőltettem magam. Az is lehet, a megerőltetésnek és az erősebbé válás akaratának köszönhetően sikerült ilyen gyorsan elsajátítani a technikát.

- Igen, a pihenés az most nem ártana – osztom a véleményét, majd követem a fa árnyékába, s leülök mellé. A katanát leteszem magam mellé, hogy baj esetén azonnal utána tudjak nyúlni.

- Jobban megrémültem, mint te. Nem is azért, hogy valami ismeretlen erő ébredt fel bennem, hanem annak a tudata, hogy árthattam volna neked. De nem akarok. Hogy tudd, te lennél az utolsó ember, akinek ártanék. Mi jó származna nekem abból, ha bántanám azt, aki segít egy jobb emberré válni? - elmélkedek. Már ha mondhatom azt, hogy jobb emberré válni. De azt igen, hogy ő segített, amikor senki más nem volt ott, s jobb volt hozzám, mint a családom tagjai valaha lehettek volna.

**Kenshiro Yori** Vas. Okt. 01 2017, 23:16

// Wakizashi Yumi - Poszt tőlem, neked //



- Nincs okod a bocsánatkérésre. – fogad még egy ártatlan mosoly Ryuuzakitól. Sosem tűnt úgy mintha bármi elől is meg akarna futamodni, de hogy most ezt a félénk arcát is megmutatta lehet nem is tűnik annyira a tengerek fenegyerekének, mint ahogy azt az elsőkben képzelted. A pihenési ötleten osztozva kellemesen foglaltok helyet a fák árnyékában, majd újonnan összeszedett kalapjával a fején, kissé a szemébe húzva bólogat a mondandódat hallgatva.
-          Hehe.. – kacag fel vidáman, majd a kalap karimáját feltolva sárgás, igéző szemeivel a tiedbe pillant, s folytatólagosan levegőt vesz mielőtt bele kezdene szavaiba. – Nem igazán kell féltened, ne aggódj nehezen adom a bőröm legyen szó bárkiről. De megtisztelő ezeket a szavakat hallanom tőled, nem igazán jár ki nekem az ilyesmi a mindennapokban. – szól, s a szűntelen mosoly egy pillanatra sem hagyja el az ajkait.
-          Lehetséges és több mint valószínű, hogy a múltadból fakadó emlékek azok melyek ily módon próbálnak maguknak utat vágni a felszínre. Lehet, az ilyen dolgokban nem én leszek a kalauzod, de ismerek egy embert aki talán tudna segíteni a benső démonjaid leküzdésében. Persze csak ha neked is van kedved hozzá. – dobja be az ajánlatát, bár semmi konkrétat nem oszt meg veled ezzel kapcsolatban, s így talán még rejtélyesebbé is válik az egész. Már az is kérdéses volt így a nap kezdetén hogy egyáltalán mit akar ma veled csinálni a kapitány, de mint kiderült jó és rossz oldala is volt ennek a mai edzésnek.

A nap már lenyugvóban, lassan hajtja álomra fejét a horizonton amikor Ryuuzaki feltápászkodik a csendes pihenő után. Köpenyét gondosan porolja le, s a kalapját szokásához híven precízen igazítja meg a fején. Hogy miért lehet ennyire fontos neki ez a kalap fogalmad sincs egyenlőre, bár lehet ez a legkisebb kérdés ami benned mereng, s inkább csak elkönyveled kalóz egójának számlájára ezt a folyamatos tollászkodást.
-          Ha már itt tartunk.. – kezd bele a beszédbe, s valahogy jóízűen hat a hangja így a hosszas csend után. – mit szólnál ha folytatnánk a tanulást? Tudom megígértem, hogy egy remek kardforgatót faragok belőled, vagy lehet nem konkrétan ezt mondtam, de nem véletlenül kaptad az a kardot. – mutat a pengére melyet tőle kaptál, s így úgy is néz ki a dolog hogy még ma nem lehet felakasztani a fogasra a fegyvert hisz újabb gyakorlatok következnek.
-          Mindig is úgy gondoltam, hogy az éjszakába nyúló edzés hozza csak meg igazán a gyümölcsét az esti pihenés után. Másnapra majd már érezhetjük, hogy belénk árad a múlt nap tudása és bölcsességei így szerintem kár lenne elvesztegetni ezt a lehetőséget. Gyere! – még meg sem várva a válaszodat kezd kocogni el az erdő sűrűjébe. Ha gondolod azon nyomban utánaszaladsz, s ha így teszel lelkes mosolyával fordul hátra majd int egyet azzal a céllal hogy kövesd. Jó pár percen keresztül futtok az erdőben, s semmi féle chakra használatot nem alkalmaztok a gyorsabb haladás érdekében. Valószínűleg és ahogy le is ír a helyzetről ez egy állóképesség fejlesztő kirándulás. A Nap végül végleg eltűnik az égről amikor visszaértek a Ryuuzaki alkotta tisztásra, hogy kifújjátok magatokat.
-          Mindig is szerettem ezt csinálni, de így társaságban még jobb. – lihegi ki szavait majd a hátáról a fölre dönti kardját, s egy fához sétál. – folytassuk amíg bennünk van a lelkesedés. – azzal egy röpke pillanat alatt fenn is terem a fa egyik vastagabb ágánál. Víg ücsörgésnek látszik amit csinál amíg hátra nem veti magát, s tartja meg az ágon testét lábaival. Szép, egyenletes felülésekbe kezd, majd mikor a huszadikkal is végez, egy kecses mozdulattal fordul le a fáról, s landol a földön ahol azonnal fekvőtámaszokba kezd, s felemelt tekintettel mered rád. – Nos, mire vársz még? – invitál a testedzésbe, mely elég indokolatlan, de ki tudja mit tervel kapitányod?

Nagyjából az ötödik sorozat után állít meg Ryuuzaki, s mint akinek meg sem kottyant ez az egész a letett kardjához sétál. Remegés, s különösebb erőfeszítés jelei sem látszanak amikor felemeli a hatalmas fekete pengéjű kardot a földről, s feléd szegezi azt.
-          Úgy vélem, hogy egy ilyen nemű testi és mentális edzés az előző gyakorlással együtt elég lesz arra, hogy egy újabb tant sajátítsunk el magunknak. – magyarázza, s a köpenye hirtelen emelkedik fel a levegőbe, s vadul csapkodni kezd ahogy Ryuuzaki körül megindul az éjszakai szél. – Mint ahogy bemutattam az elemi képességeidet, mint egy átvivő közeget használni, s kivetni is képes vagy a fegyveredből. – fordul el felőled, s irtózatos csapást mér maga elé. A pengét látszólag is egy méretes szélnyaláb hagyja el, s a fák közé vetve magát rettentő pusztítást végez, s dönti ki a fák legtöbbikét. – Az, hogy miként tudod ezt valóra váltani csak hosszas gyakorlatozással lenne lehetséges, de mivel neked itt vagyok én és a kezedben tartod azt a pengét mellyel én is elsajátítottam ezt a tant, így bízom benne, hogy a te esetedben reggelre már végzünk is ezzel. – kacsint feléd, s szemében szinte fiatalságának lángja lobog oly hevesen, hogy mindjárt te is lángra kapsz. Kezével maga előtt egy kedves gesztussal adja át a porondot majd amint elsétáltok egymás mellett megragadja a karodat.
-          Ez érzelmeidet most egy kis időre próbáld meg kordában tartani. Az előző technika lehet csak e benső erők felszabadításával sikerült, de itt annak már stabilan mennie kell. Nem baj ha nem megy elsőre, de állandónak kell lennie a fenntartott formának. Ha ez meg van jelezz, s a további instrukciókat majd menet közben tudatom veled. – azzal elengedi a karodat, s biztonságos távolságba húzódik.

**Wakizashi Yumi** Vas. Okt. 08 2017, 01:27

// Ez meg itt az én pacám neked. Very Happy

//

Nem ismerem az arcokat. Így amikor leültünk az árnyékba a fa alá, folyamatosan, s szüntelenül figyeltem Ryuuzaki arcának mozzanatait, és arckifejezéseit, hogy próbáljam megérteni a gondolatait. Persze egyelőre ez nem fog menni… nem tudom megmagyarázni, hogy mit miért tesz, miért mosolyog rám. Talán zavart?

Sajnos nem tanították még meg nekem, hogy nem illik másokat sokáig nézni… vagyis bámulni, mert a nézéssel még nincs baj, és általában máshova emeljük a tekintetünket, amint ránk néz az illető, akit bámulunk. De az én esetemben teljesen másról van szó. Nem tűnik fel, hogy akár a másiknak ez zavaró is lehet, és engem egyáltalán nem zavar, ha a szemembe néznek, inkább viszonzom minden egyes alkalommal. Amikor mégis úgy döntök, hogy eltekintek a szemeitől, akkor… igen, azt hiszem, az lehet a zavarodottság jele. Néha melegség szökik az arcomba, amikor dicsér, mert ezt ezelőtt még senki sem tette meg, csak az apám. De ő nincs köztünk. És az más volt, egy apának az a dolga, hogy dicsérjen.

- Miért? Mi jár ki neked a mindennapokban? – nem értem a kijelentését. Nem szokták azt mondani neki, hogy ő lenne az utolsó ember, akinek ártanának? Nem kap elég figyelmet és tiszteletet? Vagy talán az életére akarnak törni? Bár ha belegondolok a viadalokba, hogy egy kiválasztott harcos küzdjön a kapitányért, hogy ő maga legyen a király, bizonyosan megoszlott a kalózkapitányok közt a hatalom. Külsőleg úgy látszik, hogy nagy az összetartás, összeülnek a tanácskozásokon, de valójában belső harcok dúlnak köztük.

Bármennyire is próbálom megismerni Ryuuzaki világát, úgy tűnik, hogy ő hamarabb ismeri fel az én belső küzdelmem.

- Ki az? – ennyit kérdezek csupán, arra már nem térek ki, hogy lehetséges, nem szívesen beszélnék másnak a gondjaimról. Ha ő az, aki edz velem, legalábbis hajlandó erre, akkor lehet, hogy nagyobb hajlandóságot mutatnék arra, hogy vele beszéljem meg ezeket. Nem tudom, miért. Nem vagyok egy társasági ember, nagyon nehezen nyílok meg másoknak, szóval nem tudom, mivel lenne másabb, ha egy új embernek mutatna be. Éppen ezért azt sem tudom, hogy van e kedvem hozzá. Az almám lassan elfogy, a csutkának egy kis gödröt túrok lábaimmal, majd beledobom, s visszahúzom rá a homokot. Nem vagyok egy környezetszennyező típus, így jó, ha tudom, hogy az almacsutkát legalább lebontja a környezet.

Ahogy feláll, én is követem ebben, persze csak kis idő után, mivel fogalmam sincs, hogy mit szeretne. De igaz is, nem ücsöröghetünk itt egész nap tétlenül. A kalapja megigazgatása már szembetűnt hamarabb is, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, biztosan csak a kalózok tipikus bolhászkodásai közé tartozik ez is, mint mondjuk a nőknél a naphosszat való szépítkezés, amitől nem lesznek szebbek, csak elcsúnyítják az arcukat.

- Én nem mondok neki ellent. Sőt… azt mondtam, hogy erősebbé akarok válni, és ettől a célomtól semmi sem tántoríthat el. Rossz érzés, amikor nem tudod magad megvédeni. Legközelebb… ki tudja, ha elkerülök innen, talán pont egy olyan csoport rabol el, akik nem lesznek ilyen… elnézőek és toleránsak – húzom oldalra a szám egy pillanatra. Ez a másik oka a hosszú listámon annak, amiért erősebb akarok lenni. Lehet, hogy most csak szerencsém volt és jól jártam azzal, hogy Ryuuzaki talált rám, de ha nem ő lenne, akkor is ilyen szerencsés lennék? Szóval egy pillanatra sem takargattam, hogy félek attól, hogy máshova kerülnék, és ott nem bánnának velem ilyen jól, éppen ezért meg akarom magam védeni az olyanok ellen, ahol úgy érzem, hogy az életemre törnének. Nincs ellenemre az edzés, úgy érzem, hogy még bírom, az estébe nyúló edzések pedig mindig jobbak, mint nappal. Hűvösebb a levegő, nem annyira fullasztó, és tapasztalatból mondom, hogy jobb utána az alvás is. Egy percig sem gondolkodok tovább, így követem. Gondoltam, hogy nem fog ma sokat pihenni az újonnan kapott katanám, de nem is volt ez a cél, hiszen hozzá kellett szoknom. Ha neki jól szolgált, akkor biztosan az én kezemben is olyan ütős lesz, mint nála. Egy pillanatra elmerengek, amikor úgy fut, mint egy egyszerű civil, de aztán rájövök, hogy ez egy edzés, és sokszor megerőltetőbb egy sima futás, mint a chakrahasználattal átszőtt futás. Szóval egyáltalán nem bolondozás, amit csinál. Csak elmosolyodom, majd követem, s felveszem vele az iramot.

- Talán viccesebb és megerőltetőbb lenne, ha mondjuk túrára indulnánk a hátunkon túrazsákokkal… futva… a hegyre fel – ezzel csak tippeket adok, hogy hogyan tudnám jobban fejleszteni az állóképességem, de nem akarok magam ellen beszélni, még a végén megcsinálja, s egyedül kell végigfutnom. Nem mintha panaszkodnék, eddig is a hobbiim közé tartozott kiköpni a tüdőm, és keményen dolgoztam. Nem tudom, miért ennyire lelkes, s csak figyelem, ahogy az egyik fa ágára ül, majd felülésekbe kezd. Tisztán kivehető az ingje alatt is a kemény edzés munkája, míg én ezzel szemben kevésbé vagyok izmos, ráadásul mostanra már két heg is díszeleg a hasamon. Amikor felteszi a kérdést kizökkentve a „ki az izmosabb” gondolatomból, megrázom a fejem, elhelyezem a katanákat a földön, és természetesen felugrok a fára, majd elhelyezkedem az ágon, hogy hasonlóan én is belekezdjek a felülésekbe. Sokkal lassabban megy, mint Ryuuzakinak, de ez betudható annak, hogy felülést még ilyen helyzetben soha az életben nem csináltam, s valljuk be, sokkal megterhelőbb, mint csak úgy feküdni a földön és felhúzni magad minden egyes alkalommal. Úgy három-négy felülésenként megpihentem, hogy levegőt vehessek, hiszen az egyik hegem is elég friss. Aztán következett egy fekvőtámasz-sorozat. Ez sokkal könnyebben ment tekintve, hogy a hasam nem kellett hozzá megerőltetnem, de van még mit rajta csiszolni. Míg a hangyák a saját testsúlyuk tízszeresét elbírják, ezzel szemben én még mindig törékenynek mondhatom magam… meg Ryuuzakival szemben is. De nem arról vagyok ismert, hogy bármit is ilyen könnyen feladjak, ezért nem mutatom, hogy olykor már fájdalmas, és keményen edzek. A harmadik szériánál már sokkal nehezebben megy, főleg a felülések és többször is meg kell pihennem, mert attól félek, hogy szétnyílik a sebem… ami persze nem fog megtörténni, mert Magarro szépen meggyógyította. De attól még fájhat, mivel friss.

Az ötödiknél már az utolsó fekvőtámaszokkal küszködtem, amikor Ryuuzaki végre megállított. Egy pillanatra csak pislogtam rá nagy szemekkel, miközben a hátsó felemen ücsörögtem. A fekete pengéjű kardját nekem szegezte, most már még nagyobb szemekkel pislogtam, majd kifújtam a levegőt. Úgy tűnik, nem lesz egy szusszanásnyi időm se, de sebaj.

Ekkor bemutatja, hogy mit is kellene tennem pontosan. Hm, szóval ezt a chakrát képes vagyok kivetíteni a katanámon keresztül. Nem gondoltam, hogy ilyenekre is képes lehetek, vagy legalábbis álmodni sem mertem ilyenekről. Azt sem tudtam, hogy ilyen erők lakoznak bennem, de úgy tűnik, hogy valahol nagyon mélyen van bennem, ami eddig elnyomásra szorult. Fogalmam sincs, hogy miért… talán képes lennék pusztításra, ha az a felszínre kerül? Nem akarok, csak ha muszáj.

- Reggelre?! – emelkedik meg a hangom és a hangerőm is, persze nem dühből, pusztán megilletődöttségből. Akkor ez azt jelenti, hogy reggelig itt fogunk edzeni és gyakorolni? Akkor ne lepődjön majd meg, ha hirtelen kidőlök, és nem tudok majd magamtól visszamenni a kabinomba… meg részt venni a holnapi harcokon. Lesz egyáltalán holnap harc?

Mindenesetre felállok, és nem panaszkodok. Nem mintha ez is panasz lett volna, de érezhető, hogy meglepődtem, és a testem egy porcikája sem kívánja most, hogy ennyit edzek. De igaz, ami igaz, ahhoz, hogy erősebbé váljak, hajtanom kell és szükségem van a Ryuuzaki-féle megerőltető edzéssorozatra. A kezembe veszem tehát a katanát, melyet tőle kaptam, azonban mielőtt bármibe is belekezdenék, megragadja a karom. Az érzelmeknek most nem szabad felszínre törnie, tudom, éppen ezért stabilnak kell lennem, ahogy a technika fenntartásának is. Ahogy elnézem, Ryuuzaki egy kicsit tart attól, hogy megint elsütöm az előbbi instabil chakrakilövellést, de úgy érzem, hogy most már sokkal jobban fogom tudni kontrollálni. Csak bólintok, majd megállok egy helyben.

Most tudnom kell úgy előhozni a formát, hogy nem szólnak közbe az érzéseim. Meg kell találnom ennek a módját, hiszen egy éles harcban már nem lesz alkalmam és időm sem arra, hogy az érzelmeim vezéreljenek, azzal végzetes hibát ejtenék.

Egyszerűen csak arra kell koncentrálnom, hogy a katanám újra bevonom a chakrámmal, és azt folyamatosan fenn kell tartanom. Csak elképzelem, ahogy egy vizes evezőt tartok a kezemben, s az nedves marad, mert megállás nélkül evezek vele. Ha egy pillanatra megállok, és nem evezek tovább, a lapát megszárad. Nem akarjuk, hogy elveszítsem ezt a formát. A chakrám tehát belekoncentrálom a katanába, amit úgy látok, sikerül is, de ennél sokkal gyorsabbnak kell lennem, nem lesz időm packázni. Nem áramoltatom tovább a chakrám, inkább újrakezdem, hogy bebizonyítsam, most gyors leszek. Szóval már az elképzelés megvan, csak egyenesen bele kell áramoltatni, és úgy is hagyni. Folyamatosan. Egyenletesen. Megfelelően. Fenntartani.

**Kenshiro Yori** Szomb. Okt. 28 2017, 13:07

// Wakizashi Yumi - Kardom, kardom mond meg nékem.. //

A friss gyümölcs majszolása közben érkező kérdésed nem éri váratlanul Ryuuzakit. Szinte, mintha már készült volna erre a kérdésre, bár mivel eléggé sok kijelentésére kérdezel vissza így talán már sejtette, hogy ezt is meg kellesz válaszolnia.
-          Tudod… - kezd bele egy kicsit nyögve nyelősen, de látod rajta, hogy nem igazán van mit takargatnia és terelnie, így teljesen nyíltan folytatja a beszédet. – Kívülálló szemmel más lehet az én életem, mint amilyen valójában idebenn. – mutat a füle előtt elhelyezkedő sima bőrfelületre egy kicsit megbökdösve azt. – Az, hogy embereket vásárolsz egy tengerparti faluban, s mint egy „király” ítélkezel felettük nem is olyan könnyű dolog mint amilyennek hangozhat. A döntés amikor egy másik ember élete felett ítélkezel… szerintem nem kell bemutatnom ezt az érzést neked Yumi. De az, ahogy az értelmetlenül rád meredő emberek, férfiak és nők elindulnak talán az utolsó harcukra a te, úgymond szórakozásod kedvéért, hogy a te kedved és kényed szerint aprítsák fel egymást az arénában. Ez, ez egy szörnyű érzés, s talán ez volt az ami ennyire elrettentette a mi Legendánkat is ezen további vérengzéstől. Nem is vagyok benne biztos, hogy ilyen tettekkel nevezhetném magam tovább igazi embernek, hisz csak a démonok lelik örömüket a más emberek feletti könyörtelen ítélkezésben. – az érzelmei végleg kiültek a szájára, s úgy tűnik kapitányod is inkább nyílik meg előtted mintsem véka alá rejtse gondolatait.
A kérdésed melyet az illető iránt teszel fel, hogy ki is lehet valójában akit megemlített csak egy legyintéssel viszonozza. Úgy tűnik az érzelmei kiadása után egy komolyabb és valamivel határozott felnőttes kisugárzás lengi körbe Ryuuzakit, s lehet ez a gondolatmenet némineműleg építő, tanító jelleggel hat majd rád. Vagy nem.

Az edzés elkezdése előtti szavaidat csak mosolyogva hallgatja végig. Mosolyából mely a komoly szemek mögül érkeznek még is ki tudod olvasni az öröm szikráit. Lehet meg volt az árad azon a parton amikor Ryuuzaki úgy döntött, hogy ő maga fog a szárnyai alá venni, de a megnyugvó szempár arról árulkodik, hogy nem is hagyná senkinek hogy kárt okozzanak az ő bajnokában. A legénységetek viselkedésére vissza emlékezve senki sem tűnt olyannak, mint aki annyira bánja, vagy egyáltalán ellenére lenne az efféle kalóz élet. Lehet, hogy mindegyikük egy hasonló alkalommal, egy hasonló parton találkozott először a kapitánnyal, s lehet az ők első gondolataik is azok voltak, hogy miként kellene megszabadulni ettől a fura szemű fickó rabsága alól. Szívesen szentelnél még az efféle gondolatoknak pár percet, hogy ki is derítsd mi lehet a titkos adalék, mely Ryuuzaki csapatának összetartásáért felelős, de végül elkezdődik az edzés.
-          Szóval azt mondod viccesebb lenne, ha szegény kapitányotok megrakodva mint egy málhásló bucskándozna felfelé egy dombon? Sebaj, majd talán egy csapatépítő gyakorlatozás alkalmával megadatik nektek ez az öröm! – préselgeti ki a szavakat az egyenletes levegővétel közben melyet a futás közben produkál. Bal szerencsédre talán a fejében megmaradt szavak miatt az ő részéről meg ilyen a vicces edzés. Az utolsó széria végeztével szinte már majdnem minden porcikád némi pihenőért kiált, de úgy tűnik, hogy a tanulgatás és az edzés java még csak most kezdődik.
-          Úgy bizony, reggelre. – bólogat helyeslően, s ismét felvarázsolja arcára azt a halálosan komoly tekintetet mely már talán védjegyévé válhatna a kalapigazgatással együtt. – De nem kell aggódnod, itt leszek végig. – enged meg magának egy motiváló kacsintást is, majd ismét egy fának veti a hátát, s figyeli miként boldogulsz az előző lecke folyamatosságával.

Ahogy elkezded a tanult technika gyakorlását, s megpróbálod kizárni az érzelmeid kavalkádját rendkívüli pillanatokban van részed. A második próbálkozásod végén lehunyod a szemed, s megpróbálod átadni a tőled minden telhetőt a folyamatos, egyenletes és megfelelő fenntartás érdekében. Pár perc telik el a fenntartás közben, mire arra leszel figyelmes, hogy teljesen vizes a tenyered. Talán az izgalom okozhatta? Hamar megpróbálod kideríteni e furcsa jelenség okát, s amint kinyitod a szemed azon kapod magad, hogy valószínűleg a kardod is lefutotta veletek azt a jónéhány kilométert az erdő rengetegében. Az ezüstös acélpenge izzadtan engedi útjára a parányi vízcseppeket, melyek lelkesen ugrálnak le a kivágott fa gyakorlópályára. Első érintésre az acél igen nedves, szinte már csúszós, s valami megmagyarázhatatlan módon irtózatosan hideg.
A siker teljes, s az első lépés remekül sikerült, de még mielőtt bármilyen nemű ünneplésbe kezdhetnél Ryuuzaki hangját hallod a fa tövéből.
-          A chakrád sikerült teljesen a fegyveredbe vezetni, s a víz elemed manipulálása arra, hogy teljesen bevonja a kard felszínét rendkívüli elismerést érdemel. A következő lépés a forma további fenntartása, próbálj meg olykor több és olykor kevesebb chakrát vezetni a pengébe, s figyeld meg miként változnak meg fegyvered képességei. Ha viszont már úgy érzed elég lesz, akkor ideje végleg megpihennünk. - Ajánlja fel a lehetőségeidet, s csak rajtad áll, hogy miként döntesz. Folytatod a tanulást, vagy már tényleg elérted a limitedet ezzel az egésszel?

// Ha folytatod a gyakorlást, Yumi próbálja meg levonni a következtetést a kialakult formákról, s hogy talán miként lehetne majd őket hasznosítani a jövőben. //

[Ha folytatod a gyakorlást: A pengébe Ryuuzaki tanácsai szerint elsőként a több chakra adagolásával kezded. Egy elég nagy mennyiségű chakra tömeg hatására a kardöt körül ölelő víz burok hirtelen növekszik meg, majd szétloccsan.
A kevesebb chakra adagolásával a technika még fenn áll, de a szabad szemnek szinte láthatatlan nedvesség öleli körbe a pengét, fenntartva az alap effektust melyet eddig tapasztaltál.
Az arany középút fenntartásával a Ryuuzakitól kapott penge tovább, látványosan izzad, s ahogy végig próbálod mindegyik, formát hirtelen nyilall bele a fájdalom a fejedbe, majd elsötétül a kép.

Ha megpihensz: Ryuzzaki megához hívat, s dicséretét követően visszatértek a kikötőbe egy időre magatok mögött hagyva a szigetet.]

**Wakizashi Yumi** Pént. Nov. 10 2017, 01:30

Egy intenzív edzéshez egy gyümölcs elfogyasztása korántsem olyan elég, mint azt bárki is hinné. Talán annyira igen, hogy felfrissüljön az elme, de ha valaki Ryuuzakival akar edzeni, akkor számoljon arra, hogy több kalóriát fog égetni, mint amennyit bevisz a szervezetébe. És nem kevésről van szó… szerintem meg kellene ellenem két elefántot, hogy lépést tudjak tartani és a nap végére ne köpjem ki a belsőségeimet.

Most végre Ryuuzaki is megnyílik egy kicsit. Nem tudom, s nem is érzékeltem, hogy mikor lett köztünk ennyire „szoros” a kapcsolat, de valóban egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy neki bármit elmondhatok. Nem csak a kapitány a legénysége számára, de egy váll, amin kisírhatják magukat, egy lelki támasz, és mellé még szeretetszolgálat is. Valóban azt hittem, hogy minden rossz lesz mellette, hiszen fontos az első benyomás, és az nem éppen volt jó, de talán a körülmények sem voltak éppen olyanok, hogy első látásra azt mondjam, itt akarok maradni. Most már úgy érzem, hogy érdemes itt maradnom, hiszen nem csak, hogy tanulhatok, de akár védelmet is kaphatok. Tudom, hogy a nyomomban vannak azért, amit tettem… igyekszem mindezt elfelejteni. Szóval a harcokat leszámítva szívesen maradok itt – még mindig nem tudom, miért szükséges a harc. Miért nem harcolnak egymással a kalózkapitányok, és lesz az a király, aki a végén talpon marad? Vagy az túl egyszerű lenne, és a kalózoknak sem érné meg, ha csak egy uralná őket? Sajnos nem értem a logikájukat, de nem is kell. Számomra ugyanis még mindig teljesen logikátlan kívülálló szemmel nézve mindaz, amit Ryuuzaki életéből látok. Nem tudom, hogy mi történt vele az eddigi életében, ahogy ő sem tudja, hogy mi történt velem, hiszen még nem volt alkalmam, hogy elmeséljem neki. Úgy érzem, még nem sikerült olyan mély bizalmat építenünk egymás közt, hogy bármit is el kelljen mondanom neki magamról.

A döntés, amikor egy másik ember élete felett ítélkezel… Erről nem beszéltem, mégis honnan tudhatná, hogy mi játszódik le a fejemben, amikor megteszem? A mostohám és a testvéreim esetében nem volt kérdés, és egy pillanatra sem haboztam. Az apám és Shin… ők voltak a legnehezebbek. De döntenem kellett a nagyobb jó érdekében. Sajnos a világunkban mindig van egy nagyobb hal, s ha én nem teszem meg ezeket a lépéseket, akkor nekem lesz rossz. Lehet, hogy önző vagyok, hogy úgy gondolom, ennyi ember közül nekem kell élnem, de úgy gondolom, hogy abból a családból nekem kellett győztesen kijutnom, hiszen olyan dolgom van itt, amire ők nem képesek. Nagy feladat áll előttem, egy olyan út, amelyen így vagy úgy, de végig kell mennem, és át kell lépnem az akadályokat.

- Miért választottad hát ezt az életet? Azt is mondhattad volna, hogy nem vállalod, hanem mész a magad útján. És ne mondd azt, hogy valakinek vállalnia kellett, mert az embereknek rosszabb lenne a helyzete. Így is rossz – lehet, csak én látom így. De semmivel sem lett jobb a helyzet, ha egy olyan kalóz a kapitány, aki követi a hagyományokat. Ha jófej akar lenni, akkor szabadítsa fel őket és vessen véget a harcoknak. Vagy ezért akar király lenni, hogy ne legyen több viadal? Nem értem. Teljesen nem látom át a helyzetet. És lehet, hogy elhamarkodott lennék, ha most dühös lennék rá, de mélyen belül az vagyok.

- Nem vagy démon. Csak nem mutatta meg még senki sem, hogy létezik több út is – beszélek én. A kis naiv lány, aki nincs tisztában egyes emberi érzelmekkel, akit nem tanítottak meg arra, hogy melyik út a helyes és melyik a rossz, így kénytelen vagyok eldönteni magamban, hogy melyik a jó. Eddig mindig sikerült józanul választani, és azt hiszem, hogy helyesen is, különben sokkal több rossz cselekedetem lenne, mint jó. Az egyetlen rossz, amit felróhatok magamnak, az… nem akarok többet gondolni rá, de egyszerűen nem megy ki a fejemből, s ez minden cselekedetemre rányomja a bélyeget. Nem akarom, hogy újra előjöjjön, mert attól félek, hogyha ennél dühösebb is tudok lenni, akkor ott nem állok meg, és mindenkit megtámadok – azokat is, akiket nem kellene.

Démon lennék, ha mialatt lemészároltam hamis családom, nem éreztem semmit? Nem leltem benne örömöm, de meg sem sirattam őket… egyszerűen csak szükségesnek éreztem. Ha démon lennék, akkor nem gondolnék Shinre és apámra. Ők legalább jó emberek voltak.

Többet szeretnék megtudni Ryuuzakiról és a gondolatairól, de valóban nem tartunk még ott, hogy ezt megosszuk egymással. Remélem azonban, hogy egyszer majd alkalmunk nyílik arra, hogy más körülmények közt vitassuk meg életünk főbb pontjait, hogy melyek formáltak minket azzá, amik most vagyunk.

A kérdésemre nem válaszol, csak legyint egyet. Elgondolkodom, hogy mégis ki lehet az az alak, aki segíthet abban, hogy elfelejtsem a régi önmagam, és átlépjek egy másik fázisba, hogy végre szabad legyek a sötét gondolatoktól. A démonoktól, ahogy Ryuuzaki mondaná. De ezt majd később, amikor lesz egy szabadnapom a harcok és edzések után.

Elindulunk fel, miközben Ryuuzaki – hangjából ítélve – boldogan vált velem pár szót, s úgy tűnik, hogy meg sem kottyan neki, hogy futás közben kell beszélnie. Fogalmam sincs, hogy mennyit edzhetett az évek során, viszont azt már észrevettem, hogy nem ma kezdte. Ahogy felteszi a kérdést, és megjegyzi a málháslovat és a dombon való bucskándozást, magam elé képzelem a jelenetet, és az a baj, hogy nevetni kezdek. Nem lenne persze baj akkor, ha nem futás közben tenném ezt, ugyanis így sokkal szaggatottabban tudom venni a levegőt, és hamarabb is szárad ki a torkom.

- Ami azt illeti… - nem fejezem be a mondandóm, szerintem sejti, hogy az a folytatás, hogy én megnézném. Nem azért, hogy kiszúrjak vele és mindenféle holmit cipeltessek vele, de elégedett látvány fogadna. Kíváncsi vagyok, ő mikor éri el a határait. Vajon képes lenne ugyanúgy futni, felüléseket csinálni és guggolni, ha van rajta plusz ötven kiló? És ha igen, akkor mikor éri el azt a szintet, hogy kiájul?

A sok felülés és fekvőtámasz után még mindig pislogva nézek rá, hogy reggelig kell edzenünk. De igaza van… ha nem folytatom, akkor sose érem el azt a szintet, amit szeretnék. Egyáltalán mi az a szint, amelyet el akarok érni? Talán túl gyorsan akarok fejlődni, de ha nem teszem most, akkor soha az életben nem fogok hozzászokni. Mindent most kell elkezdenem, s talán egyszer én is olyan leszek, mint Ryuuzaki, hogy már egyáltalán nem fogom megérezni. Amikor edzésről és tanulásról van szó, Ryuuzaki elég komoly tud lenni, s már kezdek megijedni, amikor végül egy biztató kacsintást is ellő. Az oké, hogy itt lesz végig, nem is várnám, hogy itt hagyjon, mert ha így tenne, akkor valószínűleg nem csinálnám azt, amit kellene. Kell valaki, aki figyel rám, és felügyeli a tanulásom, különben akkor nem fogok haladni egyről a kettőre.

A kezemben a kard másodpercek alatt válik nedvessé és vizessé. Amikor kinyitom a szemem, már látom is, hogy nekem köszönhető ez az eredmény. Sikerült úgy csinálnom, hogy nem gondoltam semmi rosszra… ez már haladás. Most már csak azt kell elérnem, hogy anélkül is menjen, hogy ennyire rá kell erőlködnöm. Suhintok egyet a karddal magam előtt, de nem teszek semmi meggondolatlant… mondjuk, nem vágom le Ryuuzaki fejéről a kalapot.

- Muszáj tanulnom, most nem hagyhatom abba – felelem kapitányomnak, hogy most nincs itt az ideje a pihenésnek, legalábbis számomra. Ez persze nem jelenti azt, hogy ő ne pihenhetne le, sőt… elég, ha csak a távolból figyel egy fa tövében ülve, mint ahogy azt eddig tette.

- Csak csináld nyugodtan a kapitányos dolgaidat – mosolyodom el, ezzel is jelezve, hogy ő nyugodtan üljön, és figyeljen, valamint szóljon közbe és adjon útmutatást, ha valamit nem jól csinálnék.

Először is kevesebb chakrát koncentrálok a katanába, mert úgy érzem, hogy kicsit sok az eddigi. A cél az, hogy az ellenfelem, akivel harcolok, ne vegye észre, hogy mégis hogy harcolok vele. Nem nézne ki jól, ha előre tudná, hogy a kardom a víz elemű chakrámmal vettem körbe, és azért nem tudja megakasztani az övével. Különleges esetekben viszont lehet, hogy szükséges a több chakramennyiség, mondjuk akkor, ha az ellenfelem is hasonlóan jár el, s nekem valahogy túl kell szárnyalnom.

A katanába sokkal több chakrát áramoltatok ugyanolyan egyenletesen, mint eddig, s láthatóan más az eredménye. A kardon szinte csöpög a víz, ami azért nem jó, mert így az ellenfél könnyen rájöhet, hogy mégis mi a taktikám, és mivel harcoljon ellene. Amikor a chakra, melyet a kardba vezetek, hirtelen növekszik meg, ugyanolyan hirtelen, egy pukkanással válik le róla a burok. Ez nem jó. Túl sok, és túl kiküszöbölhető.

A második fázisban kevesebb chakrát áramoltatok. Nem látni, hogy az chakrával lett körbevéve, ami számomra sokkal előnyösebb. Egy éles harcban viszont azért megnézném, hogy mégis mit értem el ezzel. A pengéhez érek, s a kezemmel is érzem, hogy hideg a penge, valamint azt is, hogy csúszós, nedves a felülete, de mégsem annyira, mint akkor, amikor nagyon sok chakrát használtam fel. A harmadik fázisban a kettő közötti állapotot próbálom meg elérni. Láthatóvá teszem a kard körüli chakrát, de mégsem annyira, hogy az nekem is hátrányomra legyen. Arra következtetek, hogy mindegyik előnyös lehet, de leginkább a kevés és a közepes chakramennyiség, hiszen ez is ellenfélfüggő. Ha úgy ítélem meg, hogy elég egy kevés is, akkor nincs baj, de ha erős az ellenfelem, akkor talán több kell majd hozzá. Minél csúszósabb, annál nehezebben lehet megakasztani, s persze így én is többet tudok támadni.

Még egyszer átfutom a tapasztaltakat, s eljátszom a kört a karddal, viszont érzem, hogy már kezdek fáradni, s már nem a kard izzad, hanem én. Nem is tudom, hogy hány órán keresztül gyakorolhattam, de a végére oda jutottam, hogy már chakrám sem maradt, amit beleölhetnék a katanába. Egy furcsa grimaszt vágva valami fájdalmas érzés nyilallt a fejembe, amitől hirtelen elsötétült előttem minden, s kidőltem. Muszáj volt pihennem.

**Kenshiro Yori** Vas. Nov. 19 2017, 17:28

// Wakizashi Yumi - Fekete árnyak horgászának kalandjai//

Lelkesedésed és eredményességeden mosolyogva hajol meg előtted a kapitány. Idétlen és flancos megjelenést kölcsönöz ez a teljesen nemesi megmozdulás Ryuuzakitól, de a rengeteg komolykodás és okoskodás után talán már mind a kettőtöknek kijárt ez a pár percnyi nevetgélés. Ahogy elindul az erdő pereméhez utóbbi kijelentésedre visszafordul, s valósággal látod a feje felett azt a bizonyos kérdőjelet mely az arcáról is leolvasható.
-          Itt az erdő közepén még is milyen kapitányos dolgot tudnék csinálni, hm? – kérdez vissza ismét valamilyen teljesen indokolatlan testtartásban. Nem igazán tudod hova tenni ezt a sok nyúlás-málást lehet nála így mutatkozik a fáradtság. Vagy nem.
-          Majd addig köpülök tejet, vagy citromot. – hallod a még halk beszédét már a fák árnyékából, s a Hold még éppen segít hogy lásd Ryuuzaki sziluettjét ahogy két kézzel nyúlkál a fák lombkoronája felé. Lehet tényleg valami gyümölcsöt vadász ismét, de a további részleteket már nem is igazán figyeled, hisz van bőven tenni valód, s a reggel is még viszonylag messze van.
Az igazi gyakorlásba belekezdve igazán könnyedén veszed az akadályokat. A különböző fegyver fázisok megismerése igazán kifizetődőnek tűnt, s a rengeteg variáns közül bármikor kiválaszthatod a megfelelőt az esetleges harcokhoz illően. A kevesebb chakrás megoldás szemmel alig látható, de ennek a sokoldalúsága is elvész a részletekben. A penge hűs, nedves, talán még égési sebek enyhítésére is használhatnád, nem beszélve a csatározásokról ahol ez a kellő nedvesség jóval feljavíthatná a párbajok sikerességét. Amikor túl sok chakrát irányítasz a pengébe az egy idő után kipukkad, s minden felé szétköpködi a megelevenedett vízcseppjeit. Kicsit fintorogva törlöd meg az arcodat a kard vízeskedése után, majd az arany középút sajátosságaival folytatod az ismerkedést. Még jónéhány próbálkozást végzel, hogy mindegyik fázissal megfelelően megismerkedhess, s úgy is tűnik hogy sikerült elérned a mai napi limitedet. A fájdalom a fejedbe hasít, bár nem igazán nevezhetnénk elviselhetetlen fájdalomnak, inkább végkimerülésnek. A kard lassan kicsúszik a kezedből, s a világ lassan eldől, majd fekete lepel hullik az eléd terülő vászon elé.

Gyermekek állnak előtted. Mindegyikük fekte füstfelhőként elevenedett meg előtted, s körbe-körbe jártak körülötted. Mögöttük három magasabb alak is megjelent kik csak a távolból figyeltek téged a gyerekek körül. Ahogy megfordulsz, mögötted egy kutat találsz. A kutat óvatosan közelíted meg, s ahogy letekintesz a mélyére egy különös, jégből megformált virágot veszel észre. Oly gyönyörűen és csillogva ragyog odalenn akárcsak egy hatalmas gyémánt, de nem sok időd marad benne gyönyörködni. Apró kezek ragadják meg a lábadat, s hirtelen emelkedsz el a földtől, s egyenesen a kútba borulsz. A zuhanás gyorsan lezajlott, s a jégből készült csoda szilánkjai csak pár milliméterre álltak meg a bal szemed előtt még mielőtt felriadtál.

Gyorsan ülsz fel a puha ágyban, s kezeid magad elé tartod. A levegőt a szádon keresztül veszed, talán a rémültség hatására, de ami még is egy picit jobban megijeszt az az, hogy látod a lélegzeted. Ösztönösen fordítod oldalra a fejed a már ismerős szobában, s az ablakra fókuszálsz a reggeli homályban, s meglepettségedre odakinn fényesen ragyog a rendkívüli meleget árasztó Nap az égen. Különös, és magyarázatokkal nem szolgáló jelenség ez így a reggelre, s a második kérdés csak ez után kezd el benned felmerülni. Hogy kerültél a hajóra? És hogy kerültél ismét Ryuuzaki hálójába? Elég sok kérdés kavarog a fejedben és még csak reggel van. A tegnapi nap minden egyes pillanatára emlékszel, s ahogy megmozdulni próbálsz hogy végre kiszállj az ágyból iszonyatos fájdalom szalad végig az egész testeden. Izomláz. Milyen érdekes, hogy már ennyi mindent átéltél és még mindig van alkalmad találkozni ezzel az elveszettnek hitt érzéssel. Talán már az idejét sem tudod annak hogy mikor élted át utoljára ezt a különös, de még is sokatmondó érzést. Karjaid és hasad, na meg a lábaid is olyan erőtől vannak telve, melyekért megérte edzeni ilyen keményen. Akár egy rozoga nyárfalevél bújsz ki az ágyból, s megpróbálsz valami életet varázsolni magadba azzal hogy megmosakszol, s előkészíted magad.
A kabin ajtaját lassan nyitod ki, mely recsegve ropogva nyílik ki, s fényt nem kímélve túrja az arcodba a Nap jelen esetben rosszul eső sugarait. Amint visszanyered a látásodat, az egész legénység látképe fogad, kik válluk felett néznek hátra feléd. Úgy tűnik valamiért mindenki a hajó orrba fordult, de az érkezésed elnémított mindent és mindenkit.
-          Háh, úgy néz ki most már úgy folytathatjuk ahogy kell. Végre mindenki ébren van! – szólal fel Magarro ismerős hangja, s még szinte abba sem hagyta már is óriási buli veszi a kezdetét. Pár pillanat alatt a fedélzet egy kis ebédnek megfelelő berendezést kap. A korlátokra kötelekkel sörös és rumos hordókat erősítenek, s a már egyszer hallott zenész csapat is belevág a munkába. Ahogy próbálsz előrébb haladni a kialakuló tömegben észre veszed, hogy még egy kis csapat összegyűlve maradt a hajó elejében.
-          Gyerünk már kapitány ne nyámnyiláskodjon, nem olyan nehéz ez!
-          Jól van, na… - hallod Ryuuzaki hangját olyan hangszínben akár csak egy durcázó kisgyerek aki valamit igazán nem akar csinálni. Amint sikerül előrébb verekedni magad és belátást nyersz abba, hogy mi is történik igazán kapitányod és még jópáran próbálnak minél hamarabb orsókat és horgokat helyezni a horgászbotokra. Látszólag a kapitány nem igazán tudja, hogy mit is kell csinálni, de hamar beletanul a dologba és már repülnek is az úszók.
-          Ilyen silány kezdéssel nem fog túl jól elsülni a szülinapja kapitány!
-          Na várjatok csak ti tengeri sakálok, majd megmutatom! Nem lesz olyan szerencsétek, mint tavaly!– tartja céltudatosan az öklét a levegőbe, majd két kézzel ragadja meg a botot, s ismét megszólal. – Na hogy érzed magad? – Irányul feléd a kérdés, bár honnan tudhatja, hogy te állsz mögötte? A víz túlságosan lenn van ahhoz, hogy a víztükrében megpillanthasson a tömegben. Értetlenkedve nézel szét, hogy netalán valaki súgott volna neki arról hogy megérkeztél, de csak a kuncogó legénység, az előttetek elterülő tenger, a szemben levő szigetvilág, s azok világítótornya amit látsz.

// A sok tanulás és gyakorlás után a Hien első szintjét már tökéletesen elsajátítottad. A fizikai erőnléted is rengeteget javult, s a chakrairányítási képességed is fejlődött. Remek kis játékunk nemsokára megérik egy részleges lezárásra, de ezt majd egy illetékes staff tagnak jelezni fogom. //

**Wakizashi Yumi** Kedd Feb. 13 2018, 03:27

A sok edzés meghozta a gyümölcsét… de még elgondolkodnék azon, hogy édes volt e vagy keserű. Sokszor a célhoz keskeny és rögös út vezet tele veszélyekkel, tele akadályokkal, de nem lennék elég kitartó és elég erős, hogyha nem járnám végig. A munka eredménye mindig akkor a legédesebb, ha keményen értük el a célunkat, és nincs abban semmi dicső, ha mindig minden könnyen az ölünkbe borul.

Ez esetben csak én borultam. Egyenesen a földre. Szégyen vagy sem, soha nem volt részem ennyire intenzív edzéssorozatban, és akármennyire is kellene dühösnek lennem az edzőmre, nem vagyok az. Sőt, éppen ellenkezőleg. Hálás vagyok neki, mert ha ő nem edzene, akkor talán még most is arccal a sárban feküdnék valahol és nyaldosnám a sebeimet azon gondolkodva, hogy hogyan álljak bosszút az ellenségeimen, s hogyan vessek aztán véget szörnyű életemnek. Ha ő nem lenne, talán soha nem ébredtem volna rá, hogy létezésemnek célja van, igenis olyan célja, amit senki más, csakis én tudok véghezvinni. Talán azért is hálásnak kell lennem, hogy ő nem a halálig hajszol, de mégis úgy éri el a célját az edzésemnek, hogy úgy érzem, nem bírok többet, minden erőmet beleadom abba, amit ő kér tőlem. Igen… ha ő nem lenne velem, én a halálig edzenék, és nem ismerném el idejében, hogy azzal csak ártok magamnak. Thh… nem tudom, mikor tiszteltem valakit ennyire utoljára… vagy hogy egyáltalán tiszteltem e valakit, de egy bizonyos: nekem is megvan a magam becsületkódexe, a krédóm.

Ahogy ott feküdtem lázasan a kimerültségtől, rémálmok gyötörtek. Nem is rémálmok… inkább emlékképek, amit nem tudtam sehogy sem értelmezni. Emlékszem az udvarra… a kacagó gyerekhangokra, köztük leginkább a húgoméra… arra az álnok kígyóra. A kút ott állt üresen az udvar közepén, s csak rám várt. Mintha egy sötét, rejtélyes hang csalogatott volna a széléhez, a kútba néztem így is, hogy tudtam, mi vár rám. De a kút alján nem a baba, hanem valami furcsa, szebb dolog tekintett vissza. A legszebb dolgok mindig a legveszélyesebbek, nem szabad bedőlni nekik, ezt sajnos én a legrosszabb úton tapasztaltam meg. Ahogy a kút aljához érnék, valami visszaránt, s csak egy kicsi kell ahhoz, hogy a jégvirág szilánkjai ne a szememből tekintsenek vissza a nagyvilágra.

Hirtelen felzaklatottan ébredek fel, s automatikusan a kezemre nézek, ahol látom a leheletem. Furcsa. Kinézek az ablakon, hogy megbizonyosodjam róla, még mindig ugyanott vagyunk, és nem e elrabolt valaki, majd Yukigakuréba vitt. Nem lenne ellenemre… valahogy mindig is vonzott a hó, a fehér színek, a hideg. Nem azért, mert akkor minden kietlen, s olyan, mintha halott lenne a természet. Hiszen a telet követi a legszebb időszak, amikor minden újra életre kel… a tél kell ahhoz, hogy időt nyerj ahhoz, hogy valami újabb és szebb következzen. A hóban minden olyan egyforma… nincsenek kivételek. Engem pedig sosem tántorított vissza, még akkor sem, amikor mezítláb kellett kint aludnom. Lehetséges, hogy sokaknak a hó az elmúlást jelenti, de nekem egy új korszak eljövetelét.

Kinézek az ablakon, hogy megbizonyosodjak róla, minden a helyén van e, s amikor így teszek, meg is nyugszom, hogy ez még Ryuuzaki hajója. Ami azt illeti, a szoba is az övé. Valahogy már meg sem lepődök, hogy mindig itt kötök ki minden alkalommal… talán meg kellene kérnem, hogy cseréljünk szobát. Valahogy az a sejtésem, hogy akkor pedig amott kötnék ki.

Megmosakodom, és nem is gondolkodom tovább az álmomon, mert rájöttem már, hogy sose tesz jót, ha túl sokat elmélkedek. Inkább a jövőmön és a jelenemen kellene gondolkodnom többet. A tükörbe nézek, hogy mégiscsak varázsoljak magamra valami életet. Ahogy megfordulok, majdnem megbotlok a saját lábamban, de csak elmosolyodom, és ezzel is elismerem, hogy jó munkát végeztünk tegnap mind a ketten. Azt hiszem, kezdek olyan lenni, mint egy gyerek, akinek Ryuuzaki az apja. Elég furcsa kapcsolat.

Erőt veszek magamon, hiszen tudom, hogy az izomlázat csak úgy lehet legyűrni, ha mit sem törődünk vele és folytatjuk, amit elkezdtünk, így elindulok a kijárat felé. Ahogy a fedélzetre jutok, egy mély lélegzetvétellel szippantok bele a levegőbe, hiszen a legjobb napok mindig egy lélegzettel indulnak, ez is azt mutatja, hogy még élek.

Kiérve máris vidám arcok fogadnak, és meglehetősen életteli a társaság. Bár ahogy megjelenek, mintha minden kicsit alábbhagyna a meglepettségtől. Nagyokat pislogok és egy ideig meg sem szólalok, majd Magarro töri meg a csendet, s pillanatok alatt kerülnek elém ételek, italok, alkohol töménytelen mennyiségben. Bármennyire is tudom, hogy nem bírom az alkoholt, és ez az egyik gyenge pontom, már csak illetlenségből sem tudok nemet mondani a legénységnek. Maximum elájulok, és szerelmi vallomást teszek az árbocnak, mi baj lehet.

Ryuuzakit egy nagy tömeg veszi körbe, szóval arra veszem az utam. A helyében én az agyamra mennék, hogy egy nő mindig a sarkamban van, és nem száll le rólam, de sajnos ő az egyetlen ember itt, akivel bármiről is tudok beszélgetni. Bár nem mintha próbáltam volna másokkal… nem mintha ők próbáltak volna velem. Kíváncsi vagyok, hogy most mégis mi az, amiért mindenki lelkendezik, habár már eléggé jól ismerem őket ahhoz, hogy tudjam, most is valamire fogadtak.

Éppen közelebb érnék a tömegbe, amikor meghallok egy olyan szót, amire elkerekednek a szemeim. Mintha most jöttem volna rá a világ egyik legnagyobb titkára, és a számhoz kell kapnom, különben elhányom magam. Nem, nem azért, mert rosszul lennék, egyszerűen csak az idegességtől. Komolyan most? A… születésnapja?

Csak ott álltam ledermedve, mintha valaki genjutsut alkalmazott volna rajtam, egyik kezemmel a számat, másik kezemmel pedig a hasamat fogva, és lepergett előttem az életem. Honnan tudtam volna, hogy ma a születésnapja van? És mit kezdjek most? Mit adjak neki, vagy mit tegyek? Eddig sosem voltam születésnapokon… a testvéreimét leszámítva, de ott mindig nekem kellett takarítani és sütni, főzni, ahhoz viszont már nem értek, hogy egy férfinak mégis mivel kedveskedjek! A férfinak, akire most mesteremként tekintek. Nem mehetek csak úgy oda, és mondhatom, hogy jó reggelt, itt vagyok, felébredtem, hú, nagyon kimerített az edzés, ne haragudj, hogy mindig engem kell babusgatnod, amúgy hallom, hogy születésnapod van, hány éves is vagy, izé…. Áh, nem megy ez nekem!

- Tökéletesen! – vágom rá azonnal a kérdésére, valójában most nagyon jó indokkal ignorálom.

- Ma… Magarro! Elrabolhatlak egy… percre? – hát ez biztos nem egy perc lesz, biztosíthatom róla. Ő elég közel áll Ryuuzakihoz, csak tud tippeket adni, hogy mit hogyan.

Ha Magarro velem tart, akkor elrángatom – persze finoman – egy távolabb eső helyre, mondjuk az én kabinomba, ahol nem jártam már egy ideje, hogy senki se hallja, hogy mekkora nagy idióta barom vagyok, és zavarba is jöttem.

- Miért csak most tudom meg, hogy születésnapja van? – nagyot sóhajtok. Lehet, hogy nem ezzel kellett volna kezdenem, de nagyon nem vagyok a helyzet magaslatán. Most is csak azért tudok Magarroval beszélni, mert vészhelyzet áll fenn.

- Mit… mit csináljak most? Mármint… mit mondjak, vagy mit adhatnék neki? Mi az, amit szeret? És aztán? Hogyan tovább? – őrület. Mennyi kérdés! Igazi őstulok vagyok, hogy egy születésnaptól berezelek, bezzeg egy hadseregnek egyedül nekimennék.

**Kenshiro Yori** Csüt. Feb. 15 2018, 01:12

[Yumi - A party és a kretének ]

Álmaidból adódó kérdéseidet hamar felváltották a való világban tapasztaltak különlegessége. Hogy miért is vált láthatóvá a leheleted miközben egy trópusi éghajlattal megáldott sziget mellett horgonyoztok? Miért is vagy újra meg újra Ryuuzaki szobájában? Valószínűleg igazad van abban, hogy ennyi erővel már szobát is cserélhetnétek, hisz te többet tartózkodsz az övében mint a sajátodban. Van egyáltalán saját kabinod, vagy még mindig az a kis szűk cella lenne az átmeneti "otthonod" melyben Gizdáékkal ismerkedtél meg? Teljesen fölösleges ezeken a kérdéseken agyalnod, s hamar eszedbe is juttatja ezt a testeden átnyilalló fájdalom. Izomláz. Milyen régen is tapasztalhattad meg a már-már rég elfeledett fájdalmat. Olybá tűnik még léteznek olyan edzések melyek hatással vannak a testedre. Ryuuzaki edzési módszerei eltértek az eddigiektől melyek azzá a nővé kovácsoltak aki a mai napon vagy. A magas ismétlés és magas intenzitás olyan szinten tudta meg végre megerőltetni a testedet, hogy annak már kötelezően ki kellett lépnie a mostani komfortzónájából, ha nevezhetjük ezt a szintet "komfortzónának".
Elhessegetve végül a tested és lelked fájdalmait, kitárod a kabin ajtaját ahol ismét egy elég érdekes kép fogad. Mit mondhatnál, már szinte meg sem lepődsz azon hogy egy újabb kalandos nap veszi kezdetét a legénységgel. Az ital folyik, az emberek fele is már lassan folyik a fedélzeten s nyálukat húzzák mint a csigák a tökéletesen felsikált deszkákon. Elsőnek úgy tűnhetne hogy ez valami vagány tengerész játék - "Héj gyertek csússzunk versenyt a deszkákon." - de ki kell ábrándulnod hogy nem. Ez nem az, ez valamit attól, számukra sokkal jobb.
Ahogy tovább haladsz előre Ryuuzaki után kutatva a tömeg kísértetiesen nyílik előtted, s végül a kapitány intézi hozzád a kérdését. A sokk mely maga alá gyűrt viszonylag még a részeg csigáknak is feltűnt. Kapitányotok kérdő tekintettel mered utánad ahogy Magarrót felkarolva távoztok némi takarásba. Sajnos nem tudja tovább figyelni az akciódát hisz egy olyan vállveregetésben részesül melytől majdnem beleborul a tenger hűvös vizébe.

- Segítséég elraboo... Hogy mi? - Tér magához Magarro majd megrázza a fejét, s megpróbál összpontosítani. Mellettetek elhalad egy furább figura a legénységből, kezén egy tálcát egyensúlyoz melyeken italok sorakoznak, ebből természetesen Magarro elcsen egyet, lehajtja az italt s mély levegővétel után belekezd.
- Hogy miért most tudtad meg, arról fogalmazásom sincsen. - csuklik, befeg és minden más egyéb mellékcselekményt alkalmaz a beszéde közben és teljesen felismerhetetlen formában mutatkozik meg a másodtisztetek. - Hogy mit tehetnél, vagy mit adhatnál az csak rajtad muladozik. A kapitány sok mindent szeret. Kalapot, bort, kardot, bort meg még kalapokat hisz mindig azokat hordja. Bár be kell vallomásolnom, hogy nem én vagyok a legrégebb óta a hajón, így bátran kérdezd meg Orsfraldot. - mutat el a vállad felett. Ahogy követed az ujját egy hatalmas férfihoz vezet. A férfi nem csak hosszában, hanem széltében is elég magas. Viszonylag vastag szemüvegét valósággal a telet arcai tartják a helyén. Nagy bendője kilátszik a zöld és fehér csíkos felső alól, s a fején is egy hasonló mintázatú kendőt visel.
- Fura egy ficukó, de mindannyian egy család vagyunk ezen a hajón. - támaszkodik meg hanyagul a válladon mintha világi cimborák lennétek, de még mielőtt bárhogy reagálhatnál a mondandójára könyöke megcsúszik a válladon, s a földre borul. Hogy még is mitől készült ki ennyire a másodtiszt azt kideríteni talán lehetetlen lenne, de az egyetlen ötlete, vagy inkább a több ötlete és egy értelmesebb javaslat lehet még kevés lesz ahhoz, hogy megfelelő meglepetésben részesíthesd Ryuuzakit.
A célpont bemérve így ha megközelíted Orsfraldot vagy ha igen, akkor kellemes meglepetésben lesz részed. A férfi mind két kezében egy jól átsült vaddisznó combot tart, s boldog arccal tolja befelé mind a kettőt felváltva. Különösebben nem tűnik nagy kalóznak a férfi, a méretétől eltekintve, de magasan ülő szemeit végül rád fordítja.
- Áh Yumi! Minek köszönhetem a szerencsét? - kérdezi ahogy a szája szinte egy pillanatra sem ürül ki. A csontokról leszopálva a maradék húst egy újabbért nyúl a hatalmas faasztalra helyezett egyik tálcáról, majd kíváncsi tekintettel von kérdőre a volt tartózkodási helyed felé pislogva.
- Magarro meghalt, vagy csak úgy pihenget? Vagy napozik? - kérdezi, s lehet be is vág a fejedbe a kérdés: Én ezektől akarok segítséget kérni? Mindazonáltal lehet megér egy próbát kideríteni pár dolgot Orsfraldtől, vagy akár magáról a hatalmas férfiről.
- Lehetetlen, hogy ez a bagázs állandóan kiissza magát a lehetetlenségből és másnap képesek folytatni mintha nem is történt volna semmi, de hát mit is várhatnánk? A kapitánynak csak egyszer van születésnapja nem de? - teszi fel a költői kérdést, majd egy öltönyös, fekete hajú férfi csatlakozik hozzátok. Arcát vízszintben egy vágás tarkítja, szájából egy kövér szivar lóg, melyet széles vigyorral puffogtat mellettetek.
- Orsfrald barátom, ha jól sejtem te meg kieszel minket a vagyonunkból. - hahotázik, melyet nagyon gyorsan abba is hagy a jóízűen lakmározó férfi nézése végett.
- Ha te Hankuro egy másik szenvedélynek hódolnál inkább mint a bagó, lehet más véleménnyel lennél a kényszer betegségekről. - szúr vissza egy jól megformált kijelentéssel melyen mind a ketten jót nevetnek. MAJD HIRTELEN ELŐKERÜL MIND A KETTŐJÜK KEZÉBE EGY-EGY KORSÓ S FEL IS HAJTJÁK A TARTALMUKAT.

**Wakizashi Yumi** Csüt. Feb. 15 2018, 02:20

Igazából már nem is tekintettem vissza Ryuuzaki arcára… az talán kicsit túl feltűnő lenne, hogy róla akarok beszélni. Viszont sajnálom, hogy nem lehetek most vele a születésnapján, de tényleg nem állíthatok be csak úgy és nyöghetem ki azt a tipikus mondatot. Nem tudom, mikor lett számomra ennyire fontos és ilyen hirtelen, de ha nem lenne az, akkor most az sem érdekelne, hogy milyen nap van. De úgy tűnik, hogy ez a bohóc elérte azt, amit évek óta messze senkinek nem sikerült. Bár ez is most bunkóság volt tőlem, hogy se szó, se beszéd nélkül faképnél hagytam. Ajj, miket beszélek, nem vagyok az asszonya, hogy mindig a hátsójában legyek!

Magarro úgy tűnik, hogy már eleget ivott… pedig még csak reggel van, de az egész bagázs már félholtra itta magát. Hihetetlen egy társaság! Megrázom a fejem, hogy milyen lehetetlen emberekkel van most éppen dolgom.
Mindenesetre vicces így látni Magarrot, azt az embert, akit egy komoly orvosnak ismertem meg, és aki egy csettintésre ott volt, ha valami sérülést szenvedtem. Persze nem akartam kinevetni, hiszen még így is értetlenül álltam az események előtt… Bevallom, hogy egy kicsit kuncogtam, még ha nem is észrevétlenül. Noha azt mondja, hogy a kapitány sok mindent szeret, úgy tűnik, az a sok minden bor, kalap és kard. Ez már mind megvan neki.
- Bor… kalap… kard… ezek olyan dolgok, amik már mind a birtokában vannak. És miért… ? – fejezném be, ha nem dőlne rám, aztán a földre. Összeráncolt homlokkal nézek rá. Mégis miért adnék neki bort, ha tele van vele a hajó és akkor ihat, amikor akar? Valami különlegeset szeretnék. Valami olyat, amire mindig emlékezni fog. Nem egy kardot és egy kalapot, amit csak úgy odadobna a többi közé, és ráhúzna egy strófát, hogy oké, majd holnap ez lesz a következő, amit felvesz. Ezek nem maradandó dolgok, egyszer elkopnak.
- Orsfrald… - sosem hallottam még róla, vagy lehet, hogy eddig csak elkerülte a figyelmem.

Az említett pasas irányába indulok, aki ránézésre tényleg egy furcsa alak. De számomra nem furcsább, mint a neve. Ahogy a közelébe érek, mellette szinte eltörpülök, s egy ideig meg sem szólalok, csak azt a combot nézem, amit jóízűen rágcsál. Akkor jut eszembe, hogy már egy jó ideje nem ettem, és bizony az edzés is rátett egy lapáttal. Elég hangosan megkordult a gyomrom, mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Öhm… Magarro csak a szálkákat számolja a fapadlón. Újabban ez lett a szabadidős elfoglaltsága – grimaszolok, legalábbis elengedek egy mosolyt, hiszen nem sűrűn látnak így az emberek. És azt hiszem, hogy most még viccet is mondtam. Nem tudnám pontosan megállapítani. Az éhségemet meg sem említem.
- Igen. Születésnapja. Szóval… - folytatnám tovább, amikor egy újabb alak jelenik meg a semmiből. Furcsa egy legénység ez, mindenkinek van valamilyen hóbortja. Magarro, aki… szálkákat számol – nem tudom pontosan, milyen hóbortja lehet -, Orsfrald, aki egész nap a száját tömi, az újdonsült barátunk, Hankuro, aki szivarozik. Elgondolkodtat, hogy nekem vajon mi lehet az a szokásom, amit minden nap csinálok. Hm… mondjuk az értetlenség, bár ez nem egy szokás. Yumi akkor döbbent rá, hogy nincs benne semmi unique. Fenéket! Az a második nevem!
És akkor került elő mindkettő kezében egy-egy korsó sör, szinte a semmiből. Lehet nekem is bele kellene kezdenem, de az a baj, hogyha így tennék, elfelejteném, hogy eredetileg miért is indultam útnak. Egy nagy korsó sör után már most úgy járnék, mint Magarro. Na jó, talán kettő, lehet azóta jobban bírom.
- Szóval, fiúk – köszörülöm meg a torkom. Nem tudom, hogy kezdjek neki, elvégre még sosem beszélgettem egyszerre két emberrel. De a szükség nagy úr.
- A kapitány születésnapja van. Azt csiripelte egy részeg papagáj, hogy te, Ors… igen, tudnál segíteni. Fogalmam sincs, hogy mit kellene most tennem. Mi az, amit a kapitány szeret? A kalapokon, kardon és boron kívül. Az már van neki – lehet, hogy tényleg kellene az a sör. Túl befásult vagyok.

**Kenshiro Yori** Kedd Feb. 20 2018, 11:22

- Néha elgondolkodom hogyan került olyan magasra az a szerencsétlen. Nézz csak rá.. - böki meg Orsfrald Hankuro oldalát mire mind a ketten értetlenül vizsgálódnak Magarro irányába. A földön fekvő férfi a hajó gyöngéd ringatózásának köszönhetően már pár métert odébb gurult az előző helyzetéhez képest.
- Lehet hogy jó orvos egyben kitűnő harcos, de azért meg kell hagyni pocsékul küzd meg az alkohollal.
- Ennek a hatalmát kevesen tudják legyűrni, bár minek is küzdeni ellene? A legjobb bú felejtő és kedély javító. Bár a kapitány még erre is immunis.
- Miért költesz litániákat ha te minden gondolatod és lelki problémádat az ételbe fojtod? - kacag fel Hankuro, s mélyet szippant a szivarjából majd az édes füstöt egy jó korty itallal kíséri.
Úgy tűnik szinte meg sem hallják a mondandódat, s vígan elszórakoznak egymáson és a másodtiszt szerencsétlenségén. Bár a látszat néha csal, és amint kiszórakozták magukat teljes figyelmüket neked szentelik. Figyelmesen hallgatják végig a kérdésedet és a jelenleg felvázolt szituációt. Mind a ketten állukat dörzsölgetve gondolkoznak, s látszólag tényleg rabul estek a témának. Elsőként Orsfrald szólal fel, bár a gondolkodás közben sikerült elfogyasztania legalább három cupákot.
- A kapitánnyal nagyon régóta hajózunk már együtt. A Legenda idején még együtt, gyermekekként találkoztunk és azóta hogy kapitány lett nem igazán akarództunk megválni egymástól. Be kell vallanom nagyon rég még egy magányos kis fickó volt. Nem nagyon érdekelte semmi, s csak a hajó pallóján ücsörögve meredt a távolba. - néz oldalra szemüvege alatt Ryuuzakit fürkészve. - Az arca most már boldogságtól teljes, de ez nem mindig volt így.
- Ha jobban belegondolok nem is olyan rég vett ekkora kanyart a kedélyállapota. Eddig a magának való, mondhatni mufurc kapitányként tartották nyilvántartásban. A szigor és a fegyelem volt a mottónk, de természetesen velünk a legénységgel mindig ilyen volt. - húzódik egy halvány mosoly Hankuro ajkaira ahogy a kapitány felé intéz egy hosszú távú koccintást. A korty után végül ismét neked szegezi a tekintetét, s szúrós szemekkel mér végig ahogy újabbat pöfékel az édes szivarból.
- Valójában, mióta te itt vagy azóta tart ez a "boldogság". - zoomol rád még jobban mire Orsfrald könyöke száguld az oldalába melyre majdnem leborul a székéről.
- Ne légy tiszteletlen te fajankó. - Orsfrald olyan szemmel nézett társára, mely hatalmas tiszteletről árulkodott, de nem Hankuro irányába. Hangja és ez a különös, hirtelen viselkedés némi titkolózásnak adott helyet, vagy legalábbis te így érezheted. - Minden esetre... - folytatja a hatalmas férfi. - a kapitánynak egy nagy ajándék lenne, ha végre nem egyedül kellene eltöltenie a születésnapját. Mindig mosolyog ezen a napon, de valami még is hiányzik, vagy hiányzott belőle.
- Lehet igazad van. - lógatja le az orrát a gyárkémény, majd feláll és jól kinyújtóztatja elgémberedett lábait. - Talán nem is vágyik semmiféle tárgyra, sem ajándékra csak arra hogy végre ne legyen olyan egyedül.

A két férfi nem is folytatja túlságosan a társalgást erről a fájdalmasnak tűnő témáról, egyikük tovább falatozik, míg a másik egy szomszédos kis társaságba verődik be széles vigyorral az arcán. Hogy mi is történhetett, vagy miért is érezhetné magát magányosnak a kapitány, az még kérdéses. Amíg a válaszokat próbálod meg összerakni magadban egy kéz kúszik fel a válladra. Az érintés lágy és mondhatni puha. Ahogy megfordulsz, hogy beazonosítsd a végtag tulajdonosát és mosolygós nőt találsz a hátad mögött. Homlokán egy napszemüveget látsz mely jelen esetben hajráfként tartja kordában a nő fekete tincseit. Szürkésen ragyogó, boldog szemei mögül nem az alkohol hatása köszön vissza, csak a rég nem látott teljes boldogság. Kék bőrből készült, cipzárral a keblei dekoltázsáig leengedett mellényt visel, míg odalenn egy kendő van a derekára tekerve.
- Háh Yumi! - szólít fel lelkesen ahogy tekinteteitek találkoznak egymással. - Minő öröm, hogy végre nem Ryuuzaki korbácsa alatt kell edzened hanem végre neked is részed van a mulatságból. Gyere. - még mielőtt válaszolhatnál megragadja a kezed, s egy kellemes puha fotelekkel teli részleghez vonszol. Ott a henyélő férfiakat egytől egyig elzavarja, majd bele is dől a puha bútorok ölelésébe.
- Jöjj és mesélj, hogy érzed magad? Milyen itt nálunk? Még nem is találkoztunk, Reyko volnék örülök a szemtől szembeni találkozásnak. - nyújtja lelkesen a kezét.

**Wakizashi Yumi** Kedd Feb. 20 2018, 19:12

Amikor Magarro irányába néznek, én is odasandítok és összeráncolom a homlokom. Próbálok rájönni, hogy miről is beszélnek, mert Magarro egyáltalán nem olyan magas. Jó, így is fel kell néha néznem rá, mert én majdnem padlócirkáló vagyok, ahogyan most Magarro is átvette a deszkasikáló szerepét. Amikor visszanézek a két férfira, és már arról beszélnek, hogy társuk milyen jó orvos és harcos, akkor esik le, hogy mekkora egy barom vagyok, hogy nem jöttem rá először, miről is beszélnek pontosan! Lehet, hogy pont ezért került ilyen magas pozícióba, mert kiválóan ért ahhoz, hogy öntudatán kívül hogyan kell padlót mosni.

Elgondolkodom azon, amit mondanak. Érdekes, hogy Ryuuzaki immunis az alkoholra. Nekem is jól jönne egy ilyen képesség... főleg most, hogy ilyen társaság vesz körbe, nem ártana, ha legalább két korsó sört fel tudnék hajtani. Életemben egyszer ittam, amikor apám elém tett egy pohár bort, hogy kóstoljam meg csak az íze végett. Úgy mondta, hogy nem lesz ettől senkinek semmi baja, és nem árt, hogyha megismerem, hogy mivel fogok szembeállni a jövőben, onnan már csak nekem kell eldöntenem, hogy szeretem e az alkohol ízét vagy sem. Tudniillik, az alkohol olyan dolgokra képes rávenni az embert, amit talán anélkül soha nem tenne meg: hol segít a kedélyállapot javításán, hol elrontja azt, hol bátrabbá tesz, hol pedig gyávábbá. Amikor legelőször megkóstoltam, rájöttem, nem nekem való az alkohol... lehet, hogy rossz itallal kezdtem, de itt sikerült továbbfejlesztenem azt a képességem, miszerint nem bírom, és hamar a padlóra kényszerülök tőle. Bár... az én esetemben legalább van, aki lefektessen, nem úgy, mint Magarrot. Arra viszont rájöttem, hogy az én esetemben az alkohol egy olyan állapotot idéz elő, amitől sokkal bátrabb leszek és szókimondóbb.

Talán most hallok másodjára a Legendáról... azóta nem is nagyon firtattam a kérdést. Egy-két dolgot hallottam róla, amikor az első harcomon a népek ujjongtak, és ehhez a Legendához hasonlítottak, hogy majd talán egy szép napon én leszek a felszabadítójuk. Érdekes hallani, hogy kölyökkoruk óta kitartanak a kapitány mellett, még így is, hogy nem mindig volt egy boldog figura. Ryuuzaki irányába meredek, de csak egy pillanatra, hogy most megfigyeljem mégis hogyan érzi magát. Mi képes megváltoztatni úgy egy embert, hogy egyik pillanatról a másikra boldog legyen vagy éppen szomorú hosszú időn át? Nem sokat tudok Ryuuzakiról... és valahol ez eléggé elszomorít. Emlékszem a beszélgetésünkre, amikor azt mondta, hogy eljön majd az ideje, amikor mesélünk magunkról. Ezt tisztelem benne a leginkább, hogy nem ült elém, mint egy vallató, és nem kérdezett ki az életemről. Azt hiszem, így is nehezen nyílnék meg, vagy talán egy töredékét mondanám el mindannak, ami eddig történt velem. És ennek nem is ma van a napja, nem akarom a születésnapján lelombozni... az tényleg egyszer van egy évben, szóval még van háromszáz-plusz napom tönkretenni a többit, bár nem szeretném. Ha jobban belegondolok, amikor idejöttem, tényleg szigorúnak tűnt a kapitány... nem igazán láttam ezt az arcát. Jó kiállású volt, magabiztos és tekintélyt parancsoló, akitől az első napokon még meg akartam szabadulni. Most pedig bármennyire is tűnik elhamarkodottnak, a halálba is követném.

Felfigyelek arra, amikor azt mondja, hogy azóta tart a boldogsága, mióta én itt vagyok. Megrázom a fejem, mert egyáltalán nem értem. Azt se, hogy miért néz rám olyan sokat sejtetően... mintha tudnának valamit, amit én nem. Mindenesetre nem foglalkozok vele sokat, mert így is túl sokat fordítottam olyan dolgokra, amikre nem kellett volna. Inkább az érdekel, hogy miért lennék én a boldogsága tárgya? Hiszen nem tettem semmit.

- Valami mindig hiányzik... - motyogom az orrom alatt a lábam bámulva. Elég jól ismerhetik már, hogy ezt meglássák rajta, hogy boldog, de mégsem olyan boldog, mint amilyennek lennie kellene. És nem mutatja ezt a kapitány, de mégis észreveszik. Rossz színész lehet. Pedig egyáltalán nincs egyedül... itt van a legénysége, egy olyan baráti társaság, akik minden nap körbeveszik. Vagy ennyire unja már ezt? Nem hiszem, hogy unalmasnak tartaná őket.

- De... miért érzi magát olyan egyedül? Hiszen itt vagytok neki ti... - lehet, hogy csak én vagyok ennyire vak s bárgyú, de én a kapitány helyében sosem lennék egyedül, ha ilyen emberek vettek volna körbe mindig. Mi az, ami hibádzik és hiányzik? Akárhogy is gondolkodom, nem tudok rájönni. Ő közelebb áll ezekhez az emberekhez, mint én, most mégis úgy érzem, hogy nem vagyok annyira egyedül, mikor az igazi családommal voltam... most már sokkal teljesebb vagyok, de még mindig nem az eredeti.

Úgy tűnik, nem igazán akarják ezt a témát tovább bogozni, szóval kénytelen leszek más irányt váltani. De mielőtt ezt megtenném, egy még ismeretlen kéz érint meg, amire azonnal megfordulok, és az első, ami nagyon szembetűnő, azok... mellek. Az enyémek sem ekkorák, ő hogy bírja el? Gyorsan elveszem onnan a tekintetem, egyébként sem nagyon vonzódom a nők iránt, és vékony szemekkel figyelek a nőre. Ilyen hamar megfordult itt a nevem? Bár nem tudom, mi ezen olyan meglepő, az első nap elég... heves benyomást keltettem azon a harcon.

- Nem igazán hajt halálra, ha erre célzol - felelem. Úgy hiszi, hogy kimerülésig edzet? Habár nem tévedne nagyot, de nem vagyok én korbács alatt, és egyébként is ez az én utam, én akarom így. Mindenesetre követem, mert érdekel, hogy miért keresett meg és mit is akar mondani. Biztosan nem csak bájcsevejre hív. Azokban nem vagyok jó. És soha nem voltak barátnőim. Első lépés, hogy elfogadom a kézfogást, nevet viszont már nem mondok, hiszen azt tudja.

- Nem volt még szerencsém mindent felfedezni... már ha van még mit felfedezni. Talán azért nem is találkoztunk eddig, mert az időm nagy részét leköti az edzés és a harc. Ami azt illeti, az új hobbimnak is eleget kell tennem, a neve "edzés ájulásig" - persze ezt már mondtam, csak nyomatékosítani akartam. Valakik isznak ájulásig, én meg edzek, így megy ez. Ez persze még mindig nem jelenti azt, hogy Ryuuzaki halálra hajtana, és ha nem is tenne így, mert hirtelen megesne rajtam a szíve, és azt mondaná, hogy ideje szünetet tartani, akkor magamtól folytatnám és kérném, hogy bánjon velem keményen. Keményebben, mint a legénysége többi tagjával, mert csak úgy fogom elérni azt, amire szükségem van.

- De jól érzem magam. Kicsit még furcsa ennyi embert közt... de jól - azt hiszem, előbb vagy utóbb le kell majd győznöm a tömegiszonyt, vagy minek is nevezzem ezt. Feszélyezett vagyok mások társaságában, és nehezen is barátkozom. Bár ahogy most észbe kapok, elég jól megy a beszélgetés, már nem kell órákat várni egy szavamra. Néha tovább kell gondolkodnom a kelleténél, hogy mit is mondjak, hogy ne sértsek meg másokat, de aztán magam is meglepődöm, hogy végül minden jól sül el, és egyre felszabadultabb vagyok. Nem mondhatom azt, hogy mindenki másnak kell próbálkoznia, mert ha én nem akarok ismerkedni, akkor ott megette a fene. De szeretnék. Erről jut eszembe...

- Reyko... te nő vagy. Persze, hogy nő vagy... - vakarom meg a tarkóm, kicsit viccesnek is tűnhet a jelenet, hogy itt fejtegetem mások nemi hovatartozását.

- Az iránt érdeklődtem, hogy mit adhatnék a kapitánynak. Végül a beszélgetés átfordult egy tragédiába, a fiúk elmesélték, hogy a kapitány mindig mosolyog ezen a napon, de valami mégis hiányzik. Nem tudok rájönni erre az egyre... - a kezemet bámulom gondolkodóba esve, hogy mi lehet az, de várom, hátha Reyko többet mond majd erről, és talán az ő hozzászólásával tudni is fogom, hogy mit kell adnom a kapitánynak. És nem muszáj kézzel fogható dolognak lennie.

**Kenshiro Yori** Szomb. Márc. 03 2018, 22:39

A gondolataid ismét különleges kalandokra csábítanak, melyekre talán nem is számítottál amikor még kibújtál a kapitány ágyából. Ki gondolta volna, hogy az egész napod a kapitány ajándékának hajkurászásával fog telni? Ki gondolta volna azt, hogy ennyi új emberrel fogsz megismerkedni akik szinte mindvégig ott voltak az orrod előtt? Na és a Legenda? Róla sem most hallasz először és egyre kíváncsibbá is tesz az a dolog, hogy miért emlegetik őt ennyit ha rólad van szó. Különös dolgok folyhatnak a háttérben, vagy csak véletlen egybeesés lenne mindez az egész? Ki tudhatja, hisz ez talán egy másik idő meséje lesz, ha a sors is úgy akarja.
Értetlenül és hitetlenkedve rázod a fejed amint azt mondják, hogy az ittléted óta tart a kapitány jókedve. Miért is telne pont miattad egy kalózkapitány napja tökéletesen? Mit csinált eddig, hogy nem érezte jól magát és tényleg... valami mindig hiányzik. Valami mindig hiányzott, de mégis micsoda?
- Az egyedüllét máshogy is megmutatkozhat, s más arculatot is ölthet.
- Ez ugyan azt jelenti nem? - kérdi Orsfrald társát miközben egy újabb húsért nyúl, s az elfogyasztott csontját egy már szinte teli tálba illeszti.
- Amire ki akarok lyukadni az az, hogy neki sosem volt igazi családja.. - feleli még utolsó szavaival Hankuro, majd távozik.

Ahogy a két férfitól odébb andalogsz, s az érintést egy nagy meglepetés követi - vagy inkább kettő. - szemeid elkerekednek, s a barátságos női hang egy kacajjal nyugtázza a hirtelen meglepett, talán még el is pirult tekintetedet.
- Nem kell szégyenlősködnöd, a tieid is igazán remek állapotban vannak. - kacsint rád Reyko, majd megis indultok a kényelmes részleg felé ahol folytatjátok a beszélgetést.
- Örülök, hogy nem hajtott rabigába. Bár hol is lenne képes ő az ilyesmire. Bár az új hobbid elég... brutál, hogy ilyen szabadon fogalmazzak. - tartja a szája elé a kezét majd nőiesen felkacag. Nem tudod igazán hova tenni Reyko laza és üde természetét, de mégsem találsz benne semmi kivetnivalót. A nő csak úgy sugárzik melletted, s meg sem mondanád róla az első pillantás - legyen inkább a második. - alapján hogy benne is egy kalózt tisztelhetsz.
- Annak még jobban örülök, hogy jól érzed magad. Rendes egy társaság, s amióta ide kerültünk Orsfraldékkal, na meg persze a kapitánnyal egy igazi családdá kovácsolódtunk. Sajnálatomra nem igazán ismerem a történetedet, de úgy hiszem majd mint nők, sikerül majd ennek a hiánynak pótlására egy megfelelő alkalmat találnunk. - int oda magához egy pincér szerű alakot akár kettőt pördül és már két, jégkockákkal ellátott italt nyújt Reykónak aki az egyiket feléd nyújtja. Ahogy bele szimatolsz az italba, semmiféle alkoholt nem sikerül kivenned, csak a tiszta, s frissen facsart gyümölcsök illatát.
- De az "iszonyt" ha nevezhetem így, idővel sikerül majd feldolgoznod. A te korodban én is ilyen voltam, talán még félősebb is. Ha vissza kell emlékeznem, Hankuronak végül az esetek többségében sikerült kifüstölnie a szobámból, így Orfraldék elkaphattak és magukkal vihettek az őrült kalandjaikra. - kuncog magában ahogy a régi társaira mér egy-egy gyöngéd pillantást, majd figyelmét újra csak neked szenteli. Újabb kis bátortalanságodon kuncog egy picit és kortyol egy nagyot a frissítőjéből.
- Velem szemben nem kell szégyenlősködnöd, nők vagyunk nem harapok. - hajol egy picit közelebb, hisz nem kellett részéről nagy rutin hogy tudja, valami csajos dologról lesz szó.
- Hmm, azok az átkozottak tudják hogy lehet elrontani egy partyt. Bár kétlem hogy a válasz utáni kutakodás bármennyire is eltántorítana jól mondom? - emelkedik meg a helyéről, majd melléd ül, s szinte átkarolva húz közelebb magához. Arcát a füledhez tartja, s sugdosni kezdi további szavait.
- A kapitánynak sosem volt családja. Mindig is egyedül volt, s mindannyian tapasztalhattuk már a saját bőrünkön a magány és az elkeseredettség szorító hurkát. Gyermek korunkban mindig is egy magának való, csendes kölyök volt, s a Legendával való születésnapi ünneplések is sajnos mindig kudarcba fulladtak. - néz egyenesen Ryuuzaki irányába, ki egy újabb kupa italt ver le fenékig ahogy már a harmadik szkander kihívójával kezd bele egy újabb viaskodásba.
- A boldogsága talán a Legenda fénykorában volt a csúcsán. Olyan vágyakozó szemekkel tekintett mindig a nagy harcosokra, s az aréna híres neves résztvevőire akár élő mesefigurákra. Mindig szinte félholtra edzette magát amiért persze a megfelelő elszámolásban részesítették a feletteseink. Hosszú utat tett meg, de amióta távozott "Királyunk" azóta mintha valami nyomná a lelkét. De... mióta megérkeztél, kezd minden visszatérni a rendes kerékvágásba, s ennek örülnünk kellene! Igyunk rád, Yumi! - emeli fel a poharát mint egy tószt. Ebbe bekapcsolódva, már pár igazán részeg férfi is megemeli a poharát, ki a földön feküdve, ki a hajó korlátjaira tekeredve. Meglepő módon mindenki sziklaszilárd stabilitással tartja a korsóját, s egy csepp italt sem öntenek mellé az egyhangú "Hurrá"-juk kíséretében.
- Azt viszont megmondhatom - folytatja mostmár normális hangnemben hagyva újra levegőhöz jutni. - hogy bármit is adj neki, úgy hiszem egy nagyszerű ajándék lesz. S talán az utolsó ötlet amivel szolgálhatnék: Add szívből. - hajtja bájos mosolyával oldalra a fejét, majd feláll s ő is elvegyül a többiek között.

A rengeteg beszélgetés és a rengeteg információ végül némán hagyott egyedül a kényelmes zóna közepén. Nem nagyon gyűltek egy jó darabig köréd a népek, csak egy két dülöngélő matróz kiknek az ital és a bolygó szeizmikus körforgása indokolatlan kilengésekre késztette őket. Volt időd összeszedni a gondolataidat és talán még sikerült is kitalálni valamit. A Nap már lassan készült a megnyugvásra, s hirtelen egy hűvösebb szellő didergette meg a vállaid. A tekinteted azonnal a szellő irányába kaptad mire feltűnt az, amire nem számítottál.
- Helló, Yumi! - vigyorgott rád Ryuuzaki, ki fehér ingében teljes őnagysága ücsörgött melletted. A szellő valószínűleg a válladra terített köpenye lehetett, s halk mozgását sikerült nem észrevenned tetőzve e meglepetést.
- Nos, hogy telik a "buli"? Láttam sikerült jól elbeszélgetned a többiekkel, remélem nem vittek bele semmi rosszba ezek a bajkeverők? - kérdezi vidám mosollyal a bajsza alatt, majd hátradőlve élvezi a narancssárga fényben játszó látképet, várva válaszodra.

**Wakizashi Yumi** Vas. Márc. 04 2018, 00:39

Elgondolkodtat, amit Hankuro utoljára mondott. Legalábbis mindvégig az jár a fejemben, mialatt Reyko válaszát várom. Sosem volt igazi családja. Talán akkor nem is különbözünk annyira. Akkoriban Mai szinte ellehetetlenítette számomra a normális élet, s egyáltalán a család fogalmát az alaptalan pletykáival. Azoknak köszönhetően soha nem voltak igazi barátaim, és soha nem mondhattam igazinak a családom, mivel mindenki inkább jobbnak látta, ha elkerül. Viszont... Ryuuzakinak még mindig más. Olyan, mintha mindig itt lettek volna számára ezek az emberek, akikre számíthat és támogatják őt. Tudom, hogy ugyanakkor nagy felelősséggel jár a vezetői szerep, hiszen te vagy az illetékes mindenért és mindenkiért, a te lelkeden szárad, hogyha bajuk esik. Talán soha nem volt mellette olyan ember, aki ezeken átsegítette volna, levette volna a válláról a vezetés terhét. Akkor miért van Magarro? Nem mintha haszontalan lenne. Akkor jutott eszembe, hogy valójában mit is kellene most tennem...

Ebből a felismerésből azonban Reyko zökkentett ki, amikor sikerült pírt csalnia az arcomra. Elsőre furcsa egyénnek tűnik, de nem hibáztatom miatta, biztosan ők is így vélekedtek rólam, amikor elsőnek megláttak... és amikor persze beszélgettek is velem. Nem tartom magam egy érdekes egyéniségnek, hiszen nem sokat beszélek... az is, hogy most ennyi mindent kiejtettem a számon, már igazi csodának minősül. Talán mindeddig a rossz emberekhez beszéltem. Reyko nem tűnik veszélyesnek, sem kalóztípusnak. Egyelőre különösnek érzem a közeledtét, hiszen soha nem voltak barátnőim éppen az imént gondolt okok miatt, de nagyon jól esik, hogy valaki máris igyekszik táplálni a barátságunkat.

- Nem olyan brutál, mint aminek hangzik. Vagy lehet, hogy csak én élvezem, ha reggel izomlázra ébredek. De hé... ez azt jelenti, hogy valamit jól csinálok - kezdek felszabadulni, és ez még engem is meglep. Reyko talán észre is veheti, hogy eléggé elkerekedtek a szemeim, amint ezt a mondatot kiejtettem a számon. Arra, miszerint majd sikerül kibeszélnünk egymás történetét, csak bólogatok, és elveszem a felém nyújtott italt. Azonnal bele is szagolok, hogy nem e akarnak megmérgezni alkohollal, de szerencsémre nincs erről szó.

- Meglep, hogy ebbe nincs alkohol - mutatok bele az italba, majd azonnal bele is kortyolok, mivel ébredésem óta még nem nagyon érte sem ital, sem étel a nyelvem, viszont féltem volna elcsenni Ors... igen, az ő tányérjáról egy darab combot.

Megilletődöm Reyko hirtelen közelségén, bár már egyre jobban kezdek hozzászokni, hogy ennyire nyílt és laza egyéniség. Azon jobban megilletődnék, ha Ors... Ors csinálná ezt. Hogy lehet valakinek ilyen neve?

- Nem, nem igazán. Ezt az egy dolgot jó tudni rólam, hogy makacs vagyok, s amit a fejembe veszek, azt végig is viszem - felelem kérdésére. Valójában nem fog eltántorítani egy kis tragédia attól, hogy megtaláljam a választ arra, hogy mivel tehetem a kapitányt boldoggá ezen a napon. Újra szóba kerül a Legenda, akiről már annyit hallottam... s most, hogy újra hallom, valami azt súgja, hogy nagyon fontos ember lehetett a kapitány számára. De amikor a Legendáról van szó a közelemben, azt is érzem, hogy valamit eltitkolnak előlem. Egyszerre beszélnek róla tisztelettel, s szomorúsággal. Csendes gyerek... stimmel. Akkoriban nekem is csak egy jó társaság kellett volna, akit a családomnak nevezhetek. Az, hogy ennyien vesznek körbe, nem az igazi. Lehetsz mindenkivel jóban, de valójában csak egy ember kell ahhoz, hogy feldobja a napod... egy ember, akibe bármikor kapaszkodhatsz, akivel megoszthatod örömöd, bánatod. Nekem is egy emberre volt szükségem... arra nagyon... de soha nem volt ott mellettem, hogy utat mutasson, hogy elmondja, mit hogyan, mi micsoda, és mit miért. A gondolatokból újra Reyko zökkent ki azzal, hogy igyunk rám. Még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe, vagy hogy helyettesíthetem én a Legendát, aki annak idején Ryuuzaki boldogsága volt. Hogy lehettem most én? Mivel érdemeltem ki? Valóban nem tettem semmit, csak teszem, amit mond, és... én is félholtra edzem magam. Csak csendben megemelem a poharam egy halovány mosollyal fűszerezve, s már csak az illem kedvéért is beleiszok az italomba. Nem is beleiszok, inkább az egészet lehúzom fenékig.

Add szívből - visszhangzik fejemben a mondat. Egy mosollyal köszönöm meg Reyko segítségét. Valójában a vele eltöltött beszélgetés alatt ébredtem rá, hogy mit is kell tennem. Tényleg jól jön egy ilyen barát... hiszen nők vagyunk, és valóban sokkal könnyebb a nők dolgát megbeszélni nők között. Egyrészt nagyon kényelmetlen lenne, ha egy női problémámmal egy férfit keresnék meg, és ezt persze ő is eléggé kellemetlennek érezné. Ahh... remek, most úgy érzem magam, mint aki egyenesen randitanácsokat kért...

Észre sem vettem, hogy a Nap már lemenőben volt, és reggeltől estig csak információkat gyűjtöttem és azon gondolkodtam, hogy mit is adhatnék ajándékba Ryuuzakinak. Már fejben minden megvolt, hogy mit és hogyan, már csak azon gondolkodtam, hogy egyáltalán hogyan kezdjem el. A gondolataimba merülve egy hűvös fuvallat csiklandozta meg a vállam, ami számomra nem volt kellemetlen. Soha életemben nem éreztem a fázás fogalmát, viszont az érkező Ryuuzaki gesztusa jól esett, s ezt egy mosollyal jeleztem felé.

- Buli? - ráncolom össze a homlokom. Persze tudom, hogy mire gondol, egyszerűen csak nem akarom kifejteni, hogy mivel foglalatoskodtam mostanság.

- Még csak most kezdődik! - felállok a helyemről Ryuuzaki mellől, majd megragadom a kezét és ellenállást nem tűrve állítom fel egy perc pihenőt sem hagyva neki. Lehet, hogy bunkóság tőlem, hogy nem hagyok időt az ünnepelt számára, viszont... ez most az én időm. Meg sem állok, és el nem engedem a kezét, csak rohanok előre, le a hajóról a mólókon át egyenesen a sziget szívébe.

- Soha nem volt még szerencsém az éjszakai túrához. Nem mintha éjszaka lenne... de közeledik. És... arra is gondoltam, hogy talán már unod, hogy minden születésnapod ugyanúgy telik el - én biztos, hogy unnám minden alkalommal a szkanderokat, az italozást ájulásig... hiszen ugyanezt minden nap meg tudja tenni, nem kell hozzá születésnap. Elmosolyodom, majd megcsípem az oldalát.

- Aki a legkésőbb ér a legmagasabb csúcsra, annak meg kell innia egy hordó rumot! - jelentem ki a játékszabályokat, majd hátat fordítok és elindulok a legmagasabb csúcs felé. Éjszakai túra... verseny a Naplementében, hogy mégis ki ér fel a leghamarabb a hegytetőre. Ha majd odaérünk... akkor még kiötletelem, hogy hogyan tovább. Egyelőre csak el akarom felejtetni vele egy időre, hogy ő a kapitány, vissza akarom hozni számára azt, hogy milyen volt gyerekként.

**Kenshiro Yori** Vas. Márc. 11 2018, 22:58

A Reykoval való beszélgetés volt talán az egyetlen ahol nem kellett annyira, mondhatni feszengned mint a többiek társaságában. Úgy tűnik két nő mégis jobban megérti egymás, ha nem is teljesen nyilvánvaló ez még számodra, lelki világodban azért még is nyugtázódik a fogalom: Milyen is lenne egy barátnő? Hát talán ilyen. Lehet még nem teljesen bontakozott ki ez a kapcsolat az eltelt fél és egy óra alatt, de mindennek el jön a maga ideje, mint annak is hogy a múltatokról és a többi "csajos" dologról jót beszélgessetek majd. Rengeteg más téma lenne amit szeretnél neki felhozni, s pótolni az elmulasztott évek nőies magányát egy látszólag már érett nővel. Édesanya nélkül, lány testvérek nélkül kik ha voltak is nem nyújthatták meg azt a valóságot amire most vágysz, hisz már... halottak. Az emlékeik néha még vissza térnek mint az előző éjszakán is, de már csak árnyékképekként mutatják meg arcukat, emlékük végül majd feledésbe merül, s minden a múlandó idő martalékává lesz. Reyko a későbbiek folyamán távozik a társaságodból, s végül magadra hagy a végső tanácsával. A gondolkodás nem tart viszont oly sokáig mint amennyinek tűnt, hisz kapitányod immár a társaságodban van.

- Buli? Hát, lebujnak azért nem nevezném, inkább tényleg csak egy buli. - mosolyog rád Ryuuzaki, majd amint meghallja válaszod szemei elkerekednek. Szinte majd fel borul az üléséből ahogy megragadod és magaddal vonszolod a fedélzeten. Ahogy pár lépést tesztek Magarro elnyújtott nyöszörgése hallatszik.
- Segítsééééég elrabooo.... - de mind a ketten egy hangos kacajjal pecsételitek meg a másodtiszt sorsát, s eltűntök az erdő rengetegében. Jó néhány percen keresztül csak menekültök a party elől, s amikor már minden hang megszűnik csak akkor álltok meg.
- A konkrét "túrákhoz" még nekem sem volt szerencsém. - néz körül a férfi a már egyre sötétedő környezetben, s tekintete nem igazán árulkodik arról, hogy igazán zavarná a sötétség a látását.
- Igazából, köszönettel tartozom Yumi. - fordítja egy pillanatra komolyra a szót miután megcsíped az oldalát és vázolod a tervet.
- Már rám fért ez az egész kalandozás! - ahogy még utoljára hátrafordulsz, hogy kihívottad hogy halad hallod utolsó szavait. Könyékig gyűri inge ujját, s hirtelen iramodik meg feléd. Pár szökkenés után sikerül is utolérnie, majd csak vigyorogva figyel ahogy szélsebesen rohantok tovább a fák és bokrok takarásában. Egy rövidebb ideig fej-fej mellett sikerül haladnotok amikor Ryuuzaki vállát érzed a tiédnek támaszkodni. Egy kicsit taszít rajtad, de épp elég ahhoz hogy kizökkentsen a ritmusból, s lepördülj a pályádról. Szemében a célnak kitűzött gyermeki csínytevés lángját véled felfedezni, s tovább szalad az ösvényen egyenesen a tetőre.
Megtántorodva pördülsz le egy fa törzse előtt, chakrát vezetsz a vádlidba majd úgy szökkensz fel a fák ágaira ahol viszonylag hamar beéred versenytársad.
- Nem lesz könnyű dolgom igaz? - tartja fel a kezét előtted anélkül hogy hátrafordult volna. Különös, hogy így is meg tudja állapítani a közelségedet. Talán ez lenne a titka, vagy csak egyszerűen túl jó a füle? Lehet ez egy későbbi kérdésnek elég okot adhatna majd, de csak boldogan folytatjátok inkább a versengést.

Jó pár percbe beletelik mire eléritek a vélhetőleges csúcsot. A verseny heves és intenzív az utolsó pillanatokig is már a vaksötétben. A fák lombkoronái egyre jobban kezdenek felnyiladozni, s beengedni az erdőbe a Hold ezüstös sugarait. Pár óvatosabb szökkenés utána egy nagyobbat rugaszkodsz, s egy vékonyabb végső ágat célzol meg ahol landolhatsz. Talán a lendület lehetett sok, vagy maga az érkezés sikerült rosszul, de a lábad megcsúszik, s az ág ripityára törik alattad.
Még mielőtt reagálhattál volna a történtekre, álmodból tér vissza egy hirtelen kép. A kútban zuhansz, s immár nem a virág hanem a kemény, éles sziklák várnak a talajon. Szemeid lehunyod, s elengedetten közeledsz a véghez. Pedig csak egy játék akart lenni...
Erős szorítást érzel a vállad alatt ahogy egy kéz markol bele az oldaladba, s egy másik karol át a combod alatt. Por és fű darabok repkednek a szemed előtt ahogy egy nagyobb bucskázás után jó pár métert csúszol a földön. Meglepően tapasztalod, hogy egyetlen porcikád sem sajog, s meglehetősen puha felületen térsz magadhoz a kalandból.
Hangos kacagás ránt végül ténylegesen vissza a valóságba, s füledet a puha felületre mélyesztve heves dobogást hallasz a nevetés mellett.
- Hát, az én szememben ez egy döntetlen. - hallod kapitányod hangját, közelebbről mint eddig bármikor.
- Nem esett bajod? - kérdi egy gyengébb szisszenés után, s enged a szorításán. Ahogy felemeled a fejed látod hogy Ryuuzaki mellkasán pihensz. Arcát és valószínűleg az egész testét itt-ott karcolások és vágások díszítik, de vigyorogva néz rád. Különös szemében megnyugvás és öröm köszön vissza rád, ahogy látod magad lelkének tükreiben. Pár pillanatig még elmerül a tekintetedben, majd a fejét hatra veti, s meredten bámul bele a felettetek elterülő csillagos égboltba.

Kikötőváros - Page 2 Free-fantasy-anime-stars-space-outer-background-wallpapers-download

**Wakizashi Yumi** Hétf. Aug. 06 2018, 22:32

Amikor Ryuuzaki kijelenti, hogy a túrákhoz neki sem volt még szerencséje, magamban egy nagyot sóhajtok megkönnyebbülve. Talán mégiscsak jó elfoglaltságot választottam. Ahogy Reyko mondta, szívből kell jönnie. Másra nem is tudtam gondolni, mint arra, hogy kicsit elraboljam a megszokott társaságából. Nem mondom azt, hogy ugyanaz a társaság nem lehet szórakoztató hosszútávon, de itt az ideje, hogy egy kicsit más körülmények között is ünnepelhessen. Az én születésnapom sose volt eseménydús, ugyanis soha nem ünnepeltük meg. Legalábbis nem a mostohaanyám jelenlétében. Amikor apa otthon volt, mindig kaptam valamit. Olyan dolgokat, amihez mások nem nyúlhattak hozzá, vagy számukra jelentéktelen volt. Egy alkalommal apa elvitt Hoshigakure egyik faragójához, ahol egy kézzel faragott markolatot kaptam, aminek már akkor nagyon örültem. A következő alkalommal egy tőrt is kaptam hozzá, amit az egyik barátja kovácsműhelyében készíttettek el. Bár mentségemre szóljon, hogy soha nem használtam, és még csak nem is gyakoroltam vele, hiszen olyan becsben tartottam, hogy meg akartam kímélni a tőrt a mostohaanyám és leginkább Mai ocsmány, bűzös vérétől. Azokra a napokra nem akarok gondolni, de akaratlanul is eszembe ötlik néha, hogy mi lett volna, ha hamarabb megteszem. Mi lett volna, ha csak később teszem meg. Egy biztos, hogy egyik kimenetellel sem lennék most itt. Akkor nem volt esélyem arra, hogy magamtól egy új életet kezdjek, de most talán itt az ideje, hogy egy lapot fordítsak az életem könyvében, és egy üres oldalra jussak. Ezt akartam mindig. Egy olyan életet, ahol nem kérdeznek a múltamról. Eddig legalábbis senki sem kérdezett arról, hogy miket kellett átélnem, s hogyan kerültem ide, mi által. Egyedül Ryuuzaki volt olyan megértő, hogy azt mondja: amikor itt az ideje, mindketten megoszthatjuk a történetünket a másikkal. Nem tudom, mennyire vagyok még kész erre. Lehet, hogy el se kellene mondanom, csak… mindent magam mögött hagyni, s engedni, hogy ott is maradjon… egy ládikában magamban, ahova minden olyan dolgot bezárok, amit soha nem akarok, hogy kijusson. Hogy ne ártson másoknak, és ne ártson nekem. De elég! Nincs itt az ideje a gyászéneknek, amikor éppen bulizni jöttünk ki.

Elmosolyodom, amikor Ryuuzaki feltűri az inge ujját. Én nem teszek így, hanem azonnal megindulok. Nem fektettünk le szabályokat, ami azt jelenti, hogy nincsenek szabályok… tehát a csalás sem ütközik az elveinkkel. Úgy érzem, a sok edzés meghozta a gyümölcsét, s akármennyire is sajog mindenem, ez inkább az a jófajta fájdalom, mintsem a rossz. Ryuuzaki mellém kerül, és sikerül felkacagnom, talán életemben először jóízűen, amikor nem kell amiatt aggódnom, hogy bárki elrontja. Válla érintkezik az enyémmel, ami bőven elég volt ahhoz, hogy kizökkenjek a ritmusból. Még soha nem figyeltem ennyire az úti célra, és még soha nem voltam ennyire elkötelezett abban, hogy bármit is megnyerjek. Nem vagyok éppen egy kompetitív ember, de be kell vallanom, hogy most az egyszer élvezem, ha valamiért versengenem kell, és van tétje. Pontosan ezért akarok nyerni, mert nem hiszem, hogy sikerülne egy hordó rumot megemésztenie a gyomromnak. Máris a szemem előtt lebeg, ahogy az első pohár után dalra fakadok, a második pohár után Magarroval szálkaszámláló versenyt tartunk a hajó fedélzetén, a harmadik pohár után talán még szerelmet is vallok a tükörképemnek. Az utóbbi elég bizarr látvány lenne tekintve, hogy soha nem foglalkoztam azzal, hogy hogyan is nézhetek ki. Egyedül apa és Shin voltak azok, akik őszintén elmondták, hogy milyen gyönyörű nővé értem, de… én akárhányszor valamilyen felületen megláttam magam, undorral fordultam el a tükörképemtől. Meg kell tanulnom szeretni magam. Az az érzésem, hogy ennek a kulcsát már megtaláltam, csak vissza kell tekintenem a hajóra és annak legénységére, valamint az előttem futó Ryuuzakira. Akiről persze fogalmam sincs, hogy hogy lehet ilyen gyors, és hogy nem látja az előtte lévő akadályokat. Sikerül felvennem a tempót, és chakrát koncentrálnom a lábamba, hogy gyorsabb legyek és utolérjem.

- Csak azért, mert én nem bírok el egy hordó rummal és nem akarok Magarroval versenyezni abban, hogy ki tud szebbet festeni – nevetek fel még egyszer. Nyilvánvalóan nem arra a festésre gondoltam, és Ryuuzaki is jól tippelhet arra, hogy a festés alatt a gyomortartalmunk kiadását értem, de muszáj voltam… költőien fogalmazni. Szabadnak érzem magam. Nem tudom, hogyan csinálja, de… azt hiszem, ilyen lehet egy magamhoz hasonló embernek repülni. Jól döntöttem akkor, amikor azt mondtam, hogy megnyerem neki a harcokat. Valaki azt mondaná erre, hogy túl ragaszkodó vagyok, de igazából arról van szó, hogyha megtalálom az életem célját, vagy megtalálom azt a személyt, aki ad egy célt és érdemes követnem, akkor a végletekig hűséges vagyok és a világ végére is elmennék érte.

A sötétben nem sikerül kivennem teljesen a fák alakjait. A lombok sajnos eltakarják az ágakat, az ágak pedig egyre sűrűbbek, egyre közelebbinek tűnnek, így azt sem látom pontosan, hogy melyik elég stabil arra, hogy megtartson. Sikerül is egy olyan ágat céloznom, ami nem elég vaskos ahhoz, hogy megálljon a súlyom alatt – mentségemre szóljon, nem vagyok kövér -, így az megtörik. Talán a hirtelen jövő sokk hatására, vagy ügyetlenségem miatt, de pánikba esek. Újra leperegnek a szemem előtt azok a képek, amikor kicsi voltam, és a kútba kellett másznom. Féltem, hogyha leesek, akkor soha többé nem jövök vissza. Nem csak lehunytam a szemem, de még el is takartam a kezeimmel várva, hogy majd valami éles a lapockáim közé vág. Lehet, hogy mindenkinek jobb lenne…

De nem történt semmi. Egy pillanatra ledermedek, és még csak fel sem fogom, hogy mi történt körülöttem, csak akkor veszem észre, hogy nem is a számított keménységű anyagra estem, hanem valami sokkal puhábbra, sokkal melegebbre, ahol meglepő módon biztonságban éreztem magam. Szemeim elkerekednek, amint meghallom a nevetést, és tudatosul bennem, hogy a kapitány szívdobogását hallgatom, aki valószínűleg ugyanúgy megrémülhetett, mint én. Fülig vörös arccal hámozom le magamról gyengéden a kezeit, de talán túl gyorsan is szabadulok ki öleléséből, amiről persze tudhatja, hogy a zavartságom miatt. Ennél nem is lehetnék zavartabb! A szemei… mindig azt hittem, hogy a kék és szürke szemek lesznek a végzetem, és náluk szebb nem lehet, de most, hogy közelebbről is belenézhettem az ő lélektükreibe… egyszerre varázslatos és félelmetes. Hosszútávon nem tudnám nézni őket, mert attól félnék, hogy valami olyat találok magamban, aminek nincs itt a helye. Igen, magamban… nem benne. Még így is, amikor olyan, mintha belém látna. Akárcsak kívülről látni a bolygót… biztos vagyok benne, hogy az is félelmetes és körülbelül ugyanilyen lehet az élmény.

- Én… jól vagyok, de te… - folytatnám, hogy „megsérültél”, de biztos vagyok benne, hogy ez számára csak semmiség a kiruccanásért cserébe. Ennek ellenére ragaszkodom hozzá, hogy amint visszaérünk, megfelelő ellátásban részesüljön, legalább csak egy kis sebborogatásban, amihez Magarro előreláthatólag hasznavehetetlen lesz.

Csak akkor tűnik fel, hogy valójában már olyan sötét lett, hogy tisztán kivehetően a csillagok az égbolton. Egy kicsit közelebb ülök Ryuuzakihoz, felhúzom a lábaimat, s átölelem a térdem, úgy nézek fel a csillagok sűrűjébe.

- Többet kellene ezt csinálnunk – kezdek bele valami olyanba, ami valószínű, hogy egy kis betekintést nyújt majd a múltamba.

- Tudod, amikor fiatal voltam, nem igazán volt gyerekszobám, így arra sem volt alkalmam, hogy megfelelően éljem a gyermekek világát. Ami azt is jelenti, hogy soha nem versenyeztem a testvéreimmel vagy barátaimmal… barátaim nem is voltak. Most viszont jól esett, hogy egy véletlenszerű verseny felütötte a fejét és volt is tétje. Izgalmas volt. Még így is, hogy megmentettél egy nyaktöréstől – kuncogok magamban. Remélem, hogy a későbbiekben is felüti a fejét valamilyen mérkőzés, aminek lesz valamilyen tétje. Mondjuk… evőverseny Magarro és Orsfrald között, a győztes pedig egy hétig takarítja a fedélzetet.

A gondolattól elmosolyodok. Néha fel kell dobni a napokat ilyen vicces eseményekkel, nem csak azért, hogy magamat szórakoztassam, de azért, hogy a többieket is.

- Most, hogy ez egy döntetlen lett, ki kell találnom valami mást, amiben legyőzhetlek! – vállammal kicsit meglököm az övét, majd a csillagokra nézek újfent. Jól esik most itt lenni kint, a többiektől távol.

**Kenshiro Yori** Szer. Aug. 29 2018, 00:53

// Wakizashi Yumi - Családi emlékek //

A szemek. Mindenki azt állítja, hogy a szemek a lélek tükrei. Lehet vajon egy szemtelen embernek lelke? Lehet, hogy ezekben a szemekben végül nem maga a lélek, hanem valami teljesen más rejtőzködik? Mindig is egy roppant érdekes jelenség volt, ahogy az írisz után a mélyfekete pupilla zuhanásnak indul, s akár egy feketelyuk mindent elnyel, s talán onnan már soha, semmit nem ereszt ki magából. Ryuuzaki sárgás szempárját halvány tojás színűvé varázsolja az ezüst hold, s azok még inkább gondolkodóba ejtenek, s talán még jobban megrémítenek.
Amint visszakérdezel, alaposan végigméri magát lehetséges súlyosabb sebek után kutatva, de fél szemével inkább a te apróbb horzsolásaid figyeli. Szemei ettől a meglepődött mozdulattól végül a szokásos, mondhatni bolondos kapitányi megjelenésbe burkolják, s csak mosolyogva emeli vissza rád a tekintetét.
- Miattam nem kell aggódni, roncs vagyok már a magam korabeliek között. – kacag fel egy boldog, inkább tereljük a témát hangnemben.
Ahogy egymás mellett ültök, Ryuuzaki elterül a földön, s mellkasán kulcsolja össze ujjait.
- Többet bizony. – helyeseli a tervedet, majd mélyet sóhajt és folytatja. – Jó megszökni egy kicsit a valóságból. Kalózkodás, a királyságért hajtott állandó versengés és még ezek az átkozott hagyományok is. Nem is való ez már nekem úgy érzem. – dobja fel a bal lábát a jobb térdére, kezeit pedig tarkója alá csúsztatja.
Csendben hallgatja végig a mondandódat, majd úgy nagyjából a felénél húzza fel magát, s törökülésben kucorodik melléd. Szemeit le sem veszi rólad, míg a szavak megállás nélkül távoznak a szádból. Amint végzel tenyerét a válladra helyezi, majd egy picit megnyomkodja azt.
- Sajnos egyet tudok érteni. Akarom mondani, együtt tudok érezni. Sajnos, az én gyermekkorom sem úgy alakult, mint ahogy azt vártam. Persze, mennyi lehetőségünk is volt gyermekként beleszólni abba, hogy hová is születünk és milyen sors is vár majd ránk? E világon való kezdés csakis a véletlenen múlik, s csak a későbbiek folyamán teheted meg, hogy a saját sorsod kovácsává válj. – markol még egy utolsót a válladon, majd visszahúzza az ölébe a kezét. – Itt, velem, akarom mondani velünk, talán majd sikerül elhessegetni a múltat és valami újnak, izgalmasnak utat nyitni! Legalábbis én úgy érzem, szeretsz velünk lenni. Még ha viszonylag új is a dolog, de minden reményem szerint jól érzed magad. És hogy miben is tudnál legyőzni? Háháhh! Biztosra veszem, találunk olyat, amiben alul maradok. Nem vagyok én holmi csodabogár. – fejezi be mókás hangnemben, majd a távolba tekint.
Hatalmas villám szeli ketté a távoli horizontot. A vele együtt érkező moraj, s a gomolygó felhők lassan takarják el a gyönyörű éjszakai látképet, s a közelgő vihar hűvös szele kap bele a hajatokba.
- Biztosan meglesz, amiben legyőzhetsz, de most valami nagyobbra kell felkészülnünk. – amíg ezeket a szavakat kiejti, az arcát fürkészed, s a jókedve egy acélozott férfi képére vált át. Szemeiben némi félelmet, s halovány rebegést látsz, de amint feláll, s felsegít, mindezen érzelmeit nagyon alaposan megpróbálja elrejteni.
A hajóhoz vezető út eseménytelenül telik, Ryuuzaki olykor játékosan piszkál meg pár letört gallyal, vagy lökdös meg egy kicsit, mint ahogy azt a rögtönzött versenyetek alatt tette. A hajó fedélzetére lépve Magarró fogad benneteket, valami érthetetlen nyelven nyögve a 18-as számot. Nem tudjátok mire vélni, s jóindulattal hihetitek azt, hogy ennyi szálkát sikerült megszámolnia távollétetek alatt. Lehet másutt ezért még valami kitüntetésben is részesítenék, de ti csak egy mély sóhajjal koronázzátok a fedélzet szálkás mesterét. A többiek csendben mulatnak, s lassan szállingóznak a kabinjaikba az emberek. A fények kihunynak, az éjszakai átveszi a dallamot a zenészektől, s a tenger locsogása és a sziget madarai altató éneket dalolnak a nyugovóra térőknek.

Ryuuzakival tartasz a hálójába, hisz te már úgy is több időt töltöttél el ott mint ő maga. A kapitányotok asztalánál foglal helyet, majd fiókjában kutakodva nagy papírokat húz elő, s olvasni kezdi azokat a gyér gyertyafény mellett. Ahogy aludni térsz, s behúzod a válaszfalnak kifeszített függönyt, megtorpansz, ahogy Ryuuzaki megszólit.
- Yumi. Köszönöm a mai napot, ettől szebb ajándékot nem is kívánhattam volna. – húzódik bajusza alá egy igazi, teljes szívből küldött mosoly, majd biccent, mint jóéjt kívánság, s visszafordul a papírjaihoz.

// Ezennel szeretnék gratulálni a játékunk ideiglenes lezárásához, s sok sikert kívánni az elkövetkező epizódhoz. Nagyon élveztem a közös játékot és nagyon várom a következő kalandokat, hisz Yumi nem kis tetteken van túl! Sok még a tennivaló itt az új család háza tájékán, s nem is ragoznám tovább így bele is kezdünk a következő részbe. Hajará kicsi buu! :3//

Pár nap telt el kapitányod születésnapja óta. Valami olybá tűnt megváltozott. Mintha maga, a három nappal ezelőtti villám, s a mondat „… de most valami nagyobbra kell felkészülnünk.” mindent megváltoztatott volna. Azóta az éjszaka óta Ryuuzakit nem igazán láttad, s ha mégis csak pár pillanatra tűnt fel, majd el is hagyta a fedélzetet. Külsője alapján nem tudtál megállapítani semmit, csak cselekedeteiből tudtad levonni, hogy enyhén zaklatott. Tegnap üzentetett hozzád, hogy a mai napon újabb viadalra kerül majd sor, s ez még inkább az ellen játszott, hogy rájöjj mi is történik Ryuuzaki színfalai mögött.
- Várod már a küzdelmet? – támaszkodik melléd a korlátra Magarro majd az ujjaiba állt szálkákat kezdi babrálni. Bármit is válaszolsz vagy kérdezel, a legjobb hozzáértésével próbálja azokat megválaszolni, már amennyiben megtudja.
– Annyit elárulhatok, hogy nem lesz egy gyaloggalopp, ja és próbálj meg valami könnyed felszerelést magaddal vinni, a könnyebb mozgás érdekében. – húzza mosolyra ajkait, majd ha felkészültél az arénához kísér.
A légkörből ömlik az adrenalin, s a kiáltások, kurjongatások újra megpróbálják elborítani a közeledő emberek elmélyét. Sokan félnek attól, ami a falak között játszódik, vannak, akikből ez az egész légkör kihozza a legféltettebb bestiát, hisz mindenki tudja, itt az élet a tét.
A kaput tartó, csörgedező láncok megfeszülnek, majd a lassan korhadásnak induló kapuk kitárulnak előtted.
- Jó pancsolást! – szól utánad Magarró majd még mielőtt megfordulhatnál, el is tűnik mögüled.
Kellemetlen emlékekkel sétálsz végig a résztvevők sorai között, kik irigykedve, vagy némi megvetéssel néznek rád. Tisztán kivehető a levegőben keringő versenyszellem, s mindenki tudja nagyon is jól, ki is vagy te itt az arénában.
- Nocsak, partner! Ma is egymás mellé sodort bennünket a sors kifürkészhetetlen tengere. – koppan meg valami az ismerős hanggal együtt. Banri lép melléd ahogy megérkezel az aréna belső terére nyíló vasrácsokhoz. Banri félmeztelen, s kezében egy háromágú szigony.
- Nos, vágjunk is bele. – vigyorog rád szüntelenül, majd a kapu felszáll, s minden kiválasztott az arénába lép.
A szokásos látvány vár reád. A tömött, mocskos lelátók a kalózok minden söpredékével. Saját legénységed kurjongatásait is kihallod a tömegből, ahogy Orsfrald és Reyko szinte felrobbantja a lelátót, csak hogy egy szempillantásnyira is, de tudassák veled, hogy melletted állnak és érted vannak itt.
Három hangos dörrenés hallatszik a kapitányok pódiumáról, mely azonnal csendre inti az összegyűlt népeket. Csillogó szemeid a megmérettetésre készített vértezet alól Ryuuzaki után kutatnak. Egyelőre csak Magarrot szúród ki a lelátón, s kapitányodnak nyoma sincs. Egy eddig még nem látott kalózkapitány kezd bele monológjába. Szakálla kerekedő pocakján pihen, s kampós kezében egy hosszú, bambusz rudat tart mely egy ékes drágakőben végződik.
- A minap mindannyian részesévé váltok történelmünk egy darabjának. Sok évszázaddal ezelőtt őseink szerződést kötöttek a Mélységek Urával, hogy békés vizeken evezhessünk, s bőségesen ellásson bennünket a tenger gyümölcseivel. A mai nap újra adózunk a Mélység Urának, s áldozatot mutatunk be, újra írva a történelmünk eme csodás, jelképes napját. – a további beszéde szinte el sem jut a füledig, s csak a feladatra koncentrálsz, mely pár percnyi halandzsa után következik.
- Kettes csoportokra vannak osztva az itt jelenlévő harcosok. Feladatuk, hogy megtalálják a víz alatt azt, ami számukra a legkedvesebb, s közös erővel megszerezzék e dolgokat. Csak két túlélője lehet e nemes áldozatnak, melyet ti fogtok ma meghozni a Mélységek Urának üdvösségéért. Bármit használhattok, s ne feledjétek el mi a tét! – dobbant újra háromszor, majd megremeg alattatok az aréna. A nézők újra beindulnak amint az aréna kettéválik, s kitárul a tengerre nézve. Előttetek kalózhajók alkotnak félkört egy harmincméteres sugárban, jelezve a jelenlegi pálya határát. Pár harcos azonnal a vízbe veti magát, s neki is látnak a feladat teljesítésének.
- Amazon? Tudsz úszni? – kérdez Banri, ki óvatosan ül a „medence” szélére, s gyengéden pocskolja magára a vizet, halkan jajgatva a hideg tengerrel való érintkezés miatt.

**Senju Tobirama** Csüt. Szept. 13 2018, 13:08

Üdv!

Szép és hosszú kaland, a zárástól számítva egy hajszálnyival több, mint két éves, az átvételtől és részzárástól tekintve, mely idő alatt 22 játékosi poszt született, ha jól számoltam. Magyarán havi egy poszt majdnem, amik közt bőven akadt élmény hosszúságú, s a legrövidebb is vetekedett a minimum követelménnyel, melyet egy élményekbe írt kalandnál megkövetelünk. Mindezek mellé színes, változatos volt az írása, megannyi megpróbáltatáson esett át a karakter és úgy érzem erősen hozzáadott jellemben is a történet. Egyedüli dolog, amit hiányoltam, az a mesélő részéről volt. Legközelebb kérlek rakjátok ki, melyik topicban folytatjátok, mert majdnem leellenőriztem azt a négy posztos kalandrészt, ami az előző topicban van. Very Happy

A jutalom tehát:
+80 Chakra
+30 TJP

Szép játék volt, megannyi még ilyet kívánok! ^^

UI: Gratulálok az "A"-szinthez!

**Wakizashi Yumi** Csüt. Szept. 27 2018, 00:23

// Köszönjük, Tobirama! //

Elmosolyodom, amint megemlíti, hogy nem kell miatta aggódni. Akármennyire is mondja ezt, még a legkeményebb emberek is lehetnek törékenyek, és nem minden a külső. Éééés persze még mindig reménykedem abban, hogy ez a roncs valóban nem arra akar utalni, hogy a kapitányunk majdnem kétszáz éves. Meglepődnék, ha egy jutsuval tartaná fent ezt a formáját, majd azt hirtelen feloldva valami öreg remete nézne vissza rám ugyanígy vigyorogva. Nem, tudom, hogy csak viccel. De azért elnevetem magam elképzelve őt hosszú, földig érő bajusszal, görnyedt háttal, aki még ugyanolyan fitten ugrál a fák ágain, bár megbotlana a hosszú bajszában, mert azt már a földön húzza. Nem egy tipikus kalózkirály látványa. Ha valaha nyugdíjba vonulna, biztosan egy puha széken ücsörögne körülötte kincsesládákkal, a fején egy koronával, és rengeteg aranyozott nyaklánc lógna a nyakában, nem csak a fogai lennének aranyból, de még a körmei is, az is lehet, hogy talán még gyémántot is találnánk közte. Túl giccses. Nem, Ryuuzaki nem ilyen, legalábbis nem olyannak ismertem meg, aki ilyen pompában élne, s mindent magára költene. Akik ilyenek, azokon már a kezdetekben megismerszik az erre való hajlamosság. Emlékszem a kalózkapitányok arcaira, s nem egy olyan embert fedeztem fel köztük, akik így élnének zsarnokul. Nem láttam azt a szemeikben, amit Ryuuzakiéban. Ők élvezik azt, hogy összeszednek az utcán ismeretlen embereket, majd a verembe vetik őket, hogy az életükért küzdjenek. Legalábbis úgy állítják be, mintha az életükért küzdenének, miközben azért harcolnak, hogy egy királyt választhassanak maguk közül. Tudom, hogy Ryuuzaki azt mondta, ő is megvívta már a maga csatáit, de még mindig nem tudom elfogadni, hogy olyanoknak kell harcolni értük és eldönteni a saját csatájukat, akik nem is tudják, hogy kik ők valójában. Nekem nincs sok vesztenivalóm, talán ezért is egyeztem bele, és még mindig talpon tart az a célom, hogy megtaláljam az anyámat. Addig nem szándékozom feladni, és meghalni sem. Talán ezért is vagyok még itt Ryuuzakival, és azért próbálok időt eltölteni vele, hogy megismerjem, mégis milyen emberért harcolok, s hogy bizonyítson, hogy érdemes a „szolgálataimra”.

Figyelem, ahogy elterül a földön, majd elgondolkodok azon, amit mond: „Nem is való ez már nekem.” Valószínű, hogy mélyen ő sem akarja ezt, csupán a hagyományok miatt teszi. De mi van akkor, ha jön valaki, aki felborítja a hagyományokat? Ha eltörli, és nincsenek többé? Ha eléri, hogy ezentúl ne idegen embereket tegyenek megpróbáltatások elé, hanem mindenki küzdjön meg a saját életéért és címéért.

A vállam megmasszírozása jól esik. Örülnék több ilyennek, bár egy kiadós masszázs még jobban esne.

- Mi van, ha ez a sorsunk? Lehet, hogy nem volt lehetőségünk választani, de ha nem oda születtem volna, talán most nem itt lennék, és nem azon az úton haladtam volna, amin. Minden okkal történik – filozofálok. Tovább is folytathatnám még, de nem azért hívtam el a megszokott bagázstól és ünneplésből, hogy elszomorítsam, vagy túl komoly dolgokról beszélgessek vele. De úgy érzem, hogy vele bármikor és bármeddig képes lennék mélyen elbeszélgetni, mert megérti a problémáimat. Azt nem tudom, hogy valaha elmondom e a múltam… félek attól, hogy egy szörnynek látna, és nem értené meg, mit miért tettem. Attól félek a leginkább, hogy minden, amit tettem, teljesen felesleges volt és szükségtelen. De tudok jót is cselekedni, viszont soha nem kaptam vissza azt a jót, amit én tettem… talán kiütött rajtam az az agresszivitás, s hajlamos vagyok még ilyenekre. Ha tudom, akkor legközelebb vissza kell fognom magam.

- Jól érzem magam. Soha nem volt még ilyen könnyű a barátkozás, még akkor is, ha a feladat nagy részét nem én végzem. Legtöbbször csak hallgatok, hiszen egykor nagyon jó voltam mások problémáinak megoldásában. Egyelőre csak a csendes megfigyelő szerepe jut rám – amit nem bánok. Így viszonylag hamarabb előrébb jutok, de… mégis szeretnék valami több lenni. Nem akarok a figyelem központjában lenni, az nem nekem való, de mégis szeretném, ha felnéznének rám, barátnak tekintenének, kikérnék a véleményem valamivel kapcsolatban, a tanácsaimat, még ha nem is nagyon értek hozzá. Talán eleget tapasztaltam ahhoz, hogy tudjak mindenre egy keveset mondani, elvégre nem mindig voltam ilyen tartózkodó, mint most. De mi tesz egy jó vezetőt? Ryuuzaki karizmatikus… ahogy Reyko is. Olyan emberek, akik ha elkurjantják magukat, mindenki rájuk figyel. Kedvelik őket. De én mit tudnék adni? Nem tudok önmagamnál jobb lenni, és nem megy az nekem, hogy valami más legyek, mint ami vagyok. Nem tudok hamisan jópofizni csak azért, hogy elérjem valaki figyelmét, viszont azt sem tudom elképzelni, hogy valaki önmagamért szeressen, mert az igazat megvallva még én sem tenném. Tény, hogy a közösség megváltoztat, és már most rengeteg változást vélek magamon felfedezni: vicceket mondok, ami egyáltalán nem vall rám. De amikor ránézek Magarrora, akaratlanul is poénokat formál az elmém, és indokolatlanul nevetni kezdek. Ahogy ránézek Reyko-ra, eszembe jut, hogy mennyire is hiányzott egy barátnő, akire támaszkodhatok, és aki meghallgat a csajos ügyekben.

- A főzésben biztos – dőlök hátra, amikor eszembe jut, hogy mivel is tudnám legyőzni. Nem úgy néz ki, mint aki főzne magára, vagy ha mégis, akkor nem tud ötcsillagos vacsorát készíteni. Ezzel ellenben én egész életem a konyhában töltöttem, mivel muszáj volt. De a főzés nem nagy dolog, biztosan van valami más is.

Az idilli hangulatot végül a villámok és a moraj hessegeti el, és a kapitány újra eszembe juttatja, hogy feladatom van, amit még nem teljesítettem. Felsegít, és mindeközben az arcát fürkészem. Akármennyire is próbálja elrejteni, hogy valami zavarja, nagyon jól látom rajta, azonban ezt nem teszem szóvá. Tudom, hogy nem akarna róla beszélni.

A visszafele úton persze sikerül elterelnie a gondolataimat azzal, hogy ugyanolyan játékos, mint amikor felszaladtunk. Az első oldalba bökése nagyon hirtelen ért, akkor majdnem elestem, persze időben sikerült megtartanom az egyensúlyom. Egy maréknyi füvet vettem a kezembe, s azzal dobtam meg a vállát, néha pedig ha sikerült, akkor megcsiklandoztam, ez pedig nagyon jó lehetőség volt arra, hogy megtudjam, valójában mennyire csiklandós. Mostantól már ezt is fogom tudni, szóval ha arra kerülne sor, hogy harcolnom kell vele, akkor tudom a gyenge pontját.

A fedélzetre érve Magarro megjegyzését nem tudom mire vélni, de csak ezen is nevetünk, hiszen mikor elvonultunk, akkor még a padlón feküdt reménytelenül, s úgy tűnt, hogy még mostanra sem hagyta magára az alkohol.

Még mindig furcsának tartom, hogy a kapitány kabinjában alszom… más ezt már rég félreértelmezte volna, vagy azt hinné, hogy történik valami a falak mögött, és nem is hibáztatom őket. Éppen aludni térek, amikor megtorpanok, ahogy Ryuuzaki megszólít. Csak egy mosolyt küldök vissza felé, és bólintok egy aprót, majd behúzom a függönyt, és megpróbálom az igazak álmát aludni, hogy kész legyek, akármilyen feladatot is szegeznek ki elém.

[***]

A három nap alatt nem sokat tettem. Ugyanolyan zaklatott voltam, mint amilyennek Ryuuzaki tűnt azokra a pillanatokra, amikor sikerült elkapnom a pillantását. Akármennyire is kerestem a társaságát, nem találtam, és nem is tudtam rájönni, hogy merre lehet. De nem kérdezősködtem, csak ráhagytam, hiszen biztosan kapitányi teendői akadtak. Ilyen a nemesek, a daimyou-k, királyok és vezetők élete: soha nincs megállás. Azt kívántam, bárcsak valamiben a segítségére lehetnék, ehelyett inkább azzal tereltem el a gondolataimat a lehetséges bajokról, hogy Reykóval beszélgettem teljesen átlagos dolgokról, mint például, melyik sütemény a legfinomabb, és hogy miért nem hízunk akkor sem, ha annyi cukrosat eszünk, vagy Magarrot miért üti ki ennyire a rum. Mit kell felvenned ahhoz, hogy megfogj egy férfi szemet… oké, ezek már kicsit extrémebbek voltak nekem, és nem is tudom, hogyan jött fel a téma, de mintha Reyko látott volna valamit, amit én nem. Bármennyire is tűntek értelmetlennek ezek az apró beszélgetések, még így is jobban esett ennyi idő után, mint arra gondolni, hogy mi lehet odakint. Persze az aggodalmam hamar visszatért, amikor Magarro egyik nap odajött hozzám, hogy átadja Ryuuzaki üzenetét, miszerint másnap újra harcolnom kell. Valami azt súgta, hogy emiatt viselkedett olyan furcsán, bár tudnám, miért.

- Te várod a háborút? – kérdezek vissza. – Nem mondhatnám, hogy várom. Ha mégis, csakis azért, hogy minél hamarabb vége legyen – egyszerű dolog végignézni a harcot, más dolog meg is nyerni azt. Mondhatom azt, hogy várom úgy, miközben tudom, hogy akármikor meg is halhatnék, vagy hogy nekem kell elvennem mások életét. Én vagy ők, oké, de ez még mindig egy elcseszett mondás. Könnyebb, ha tudom, hogy akikkel harcolok, azok gyilkosok, erőszaktevők, mert akkor egyfajta igazságszolgáltatásnak veszem.

- A természet színei elég lesz? – nyilván csak cukkolom, sikerült megint egy poént gyártanom akaratlanul. Magarro egy vicces gyerek, amiért hálás vagyok. Ha ő nem lenne, akkor nem csak, hogy nem lenne humorom valószínűleg, de talán még halott is lehetnék sokadik alkalommal. Ami azt illeti, a felszerelésem valóban nem akadályozott a mozgásban, valójában teljesen egyszerű volt: egy fekete, testhezsimuló nadrág, és egy szürke atléta, bal lábamon egy szíj, bár nem tudom, hogy milyen funkciót tölthetne be. Egyszer volt rajtam ilyen, oda viszont késeket rejtettem el, és ha jól emlékszem, valamiért könnyebben mozgott tőle a lábam. Magarro elkísér az arénához, viszont el is tűnik, amint „sok sikert” kíván. Mindenre számítottam már, csak arra nem, hogy ezúttal úsznom kell. Meg is lepett, hogy most nem kell felvérteznem magam. Ami feltűnt, azok a pillantások voltak: úgy éreztem, hogy nem akart személyként tekintenek itt rám, s mintha én lennék itt a legnagyobb veszélyforrás. Nem mintha zavart volna, egyébként sem tudok az egésszel mit kezdeni. Azon persze nem lepődtem már meg, hogy újra Banrit helyezték mellém, aki tökéletes ellentétem volt.

- Mellőzd a legközelebbiekben a partner jelzőt, és hívj egyszerűen Yuminak. Nevem is van – megértem, hogy a társam, de tényleg nem kellene „partnerezni”. Az olyan, mintha Orsfraldot minden alkalommal „zabagépnek” nevezném. Pókhasról és Girhesről ne beszéljünk, ők joggal érdemelték ki ezt a nevet, viszont kezd érdekelni, hogy mi van velük, és miért nem látom őket mostanság. Legalább Girhes képében van egy rajongóm, még ha idegesítő is.

- Miért van nálad egy szigony? – mintha csak egy meséből lépett volna ki, és most ő lenne a tengerek királya. Bár nálam is van két katana, de azért egy szigony… mégis feltűnőbb. Ami ennél is feltűnőbb, hogy Reyko és Orsfrald hangja sokkal hangosabb és szinte kitűnik a tömegből. Kissé megszeppenve emelem a kezem és integetek feléjük bátortalanul, majd a kapitányokra koncentrálok, akik csendre intik a népet. Szemem minduntalan Ryuuzakit keresi, akit nem látok a kapitányok közt, amitől rossz érzésem van. Zavartan nyelek egyet. Még nem volt olyan alkalom, hogy kihagyna egy megmérettetést is, de ha a többiek ilyen nyugodtak, akkor talán nekem sem kellene aggódnom. Biztosan tudnak valamit, amit én nem. Egy még ismeretlen kalózkapitány tartja a beszédet, kinek láttán összeráncolom a homlokom. Ami jobban bosszant, az a beszéde. Miféle Mélység Uráról beszél? És miféle áldozatról? Honnan tudják, hogy mi számunkra a legkedvesebb? Megfigyelnek minket? Nincs időm ezeken gondolkodni, mert az aréna megremeg, s felfedi a pályát, ami maga a tenger. Ezek szerint fel kell hoznunk a víz alól azt, ami számunkra a legfontosabb, s közben meg kell mérkőznünk a többi harcossal. Senki sem mondta, hogy gyalog-galopp lesz, de elfelejtik, hogy a víz az életem. Legalábbis az egyik. Banrira figyelek, aki elég vicces látványt fest, de tudom, hogy ezt is meg tudja oldani.

- Nem – válaszolok gyorsan, viccelődve, de abban a percben be is ugrok a vízbe minden előzetes egyeztetés, és locsolgatás nélkül. Persze Banrinak sincs sok ideje még pocsolgatni magát, ugyanis megragadom a lábát, s magam után húzom a vízbe. Mielőtt bármit elmutogathatnék neki, elmosolyodom. „Maradjunk együtt, s fedezzük egymást. Keressük meg, ami hozzánk tartozik.” – próbálom neki elmutogatni. Ha reményeim nem csalnak, akkor jól tudunk csapatban dolgozni, legalábbis az az alkalom ezt mutatta. És persze abban is reménykedem, hogy a többieknek még nem volt alkalmuk csapatban dolgozni, és amilyen szerencsétlenek voltak, tervek nélkül ugrottak bele a vízbe. Banri és köztem legalább van kommunikáció, még ha nem is sok, de a testbeszédünk sok mindent elárul. Már csak azt kellett eldönteni, hogy merre tovább. A pálya nem volt túl nagy, s ahogy szétnéztem a vízben, máris láttam egy-két tárgyat itt-ott elvetve, vagy olyan foltokat a vízben, ami nem oda való. De hiába találják meg ezeket mások, csak ketten élhetik túl. Nem szeretek céltalanul keresgélni, de most úgy voltam vele, hogy gyorsan nézzük át a terepet, s úgyis szembejön velünk, amit meg kell találnunk.

Bár Banrival úgy beszéltük meg, hogy együtt maradunk, mégsem voltunk közel egymáshoz, de legalább annyira közel, hogy lássuk egymást, s ha baj történne, akkor fedezni tudjuk a másikat. Hamar találkoztam az első ellenfelemmel, aki hátulról próbált rám támadni, s lefogni, de sikerült háttal lefejelnem, amivel elég időt nyertem magamnak ahhoz, hogy leengedje a karját, s kiszabaduljak a szorításából. Nem vettem elő a katanámat, ugyanis egyelőre feleslegesnek tartottam. Ha meg tudna ölni, már rég megtette volna, hiszen nem figyeltem. Volt egy ötletem: a tenger feneke felé vettem az irányt. Tudtam, hogy az illető utánam fog jönni már csak azért is, hogy egy emberrel kevesebb legyen. Amíg mi odalent szórakozunk, talán a többieknek is sikerül elintézni egy-kettőt, s kevesebb jut majd ránk. A férfi követett, nekem viszont csak egy sziklára volt szükségem. Az úszás közben egy Bunshin klónt hoztam létre elterelés gyanánt, aki ugyanúgy a szikla felé úszott, én addig megbújtam a hínárok közt. Amikor a férfi a szikla közelében elfogta a klónom, s az eltűnt, akkor bújtam elő nagy lendületet véve, megragadtam a nyakát, s a fejét a sziklába ütöttem, ha lehetséges, olyan erővel, hogy eszméletét veszítse. A többit majd elintézi a víz. Visszaúsztam Banrihoz, hogy megnézzem, hányadán állunk. Egy hüvelykujjam mutattam fel, hogy minden okés… eddig.

Ajánlott tartalom