Re: Kikötőváros

**Kenshiro Yori** Kedd Okt. 09 2018, 20:39

// Wakizashi Yumi - Családi emlékek //

Magarro nem igazán tudta megválaszolni a kérdésedet a háborút illetően. Lehet inkább csak nem is akart a jelen helyzetben hasonlókon morfondírozni mikor szinte, már egy családtagja teszi próbára magát, s ha hibázik, az életével fizet. Cukkolásod eredményeként pirult arccal noszogat az aréna felé, majd végül búcsút int, s magadra maradsz a gyilkos pillantások között, s na persze Banri mellett.
- Ööö… rendben.. Yumi. – vakargatja tarkóját zavartan Banri akiről nem igazán tudod megállapítani, hogy most ennyire kellemetlen számára az, hogy a saját neveden szólít, vagy most az jár a fejében, hogy milyen szinonimákkal tudná helyettesíteni a „partner” szót. Bár amíg nem valami más, degenerált becenévvel, vagy partnerségi mivoltodban keresné a kivetnivalókat, addig minden rendben van.
- Szigony? Nekem azt mondták ez vasvilla. Az átkozottak.. – néz fel a lelátóra ahol cimborái vállat vonva vigyorognak, s jól láthatóan tudják miért is méltatja őket a fiú szúrós nézésével.
Nem sikerül eldöntened, hogy „társad” ennyire idióta, vagy valami teljesen tökéletes indoka van arra, hogy ilyen eszeveszett jellemet produkál újra és újra, amikor találkoztok. Meglehet, hogy ő így próbál megbirkózni a világ szörnyetegeivel és saját múltjával? Mindenkinek megvannak a maga démonjai, s az ellenük kifejlesztetett fegyvereik, ezt neked tudnod kell, jobban, mint bárkinek.
Ryuuzakit sehol sem találtad a lelátón, s csak a beszéd vége felé jelent meg Magarro a kapitányok emelvényén, s foglalta el felettesetek helyét. Látszott az arcán, hogy nem igazán van ínyére a dolog, de valószínűleg a szokások megkövetelik, hogy a hajó rangidőse részt vegyen a vetélkedőkön, s szemmel kísérje a legénység tagjának mozdulatait. Nem mozdult sokat, csak biccentett feléd, s nem túl látványos intéssel köszöntötte a tömeget és a lelátóra csődült legénységetek többi tagját.
A padló végül megnyílt, s az őrült tömeg torka szakadtából vágott bele a több órányi tombolásba. Banrit szemmel láthatólag nem igazán hatotta meg az egész sürgésforgás. Lábait óvatosan csúsztatta a vízfelszín alá, s kezébe merte a vizet, azzal pocsolgatta magát.
- Hát akkor majd még bemelegítünk még mielő… - hallottad utolsó szavait még mielőtt beugrottál volna. Amint behúzod a vízbe, még mindig jár a szája, s sűrű buborékfelhő bugyog a felszín felé. Bolond.
Tény, hogy nem terveztétek azt, hogy eltávolodtok egymástól, de még is sikerült a kissé sötétebb víz irányában. Az első ellenfeledet eléggé könnyen elintézted, s a szájából kiszökő levegő, s a fejét ért horzsolásból kiszivárgó vér biztos jelet adott arról, hogy egyel kevesebb ellenféllel álltok szemben.
Banrihoz suhansz a vízben, ki egy nagyobb szikla mögött bujkál. Arca felfúvódva a visszatartott levegőtől, s kitágult szemei arról árulkodnak, hogy valami viszonylag fontosat, vagy roppant meglepőt lát maga előtt. Óvatosan kapaszkodsz meg te is a sziklában és feljebb kúszva kukkolsz ki a takarásból. Előtted két, edzett férfi köröz egy tárgy felett. Ahogy jobban szemügyre veszed a tárgyat túl sok kérdés merül fel benned. Egy plüss medve? Kérdezed magadtól amint Banri felé fordulsz, kinek szinte még a könnyeit is látni véled a víz alatt, ahogy magát próbálja ölelgetni imitálva, s végleg tudtodra adva, hogy igen. Számára a legkedvesebb dolog. Egy plüssmackó. Bolond.
Nem sokáig tudod latolgatni az esélyeiteket, hisz hirtelen forróság öleli körbe a tested, s gyors bugyogásba kezd melletted a víz. Banri lábai vörösen izzanak fel a mélység félhomájában, s akár egy sebes torpedó lódul meg a két férfi irányába. Valószínűleg tényleg nagy jelentősége lehet annak a mackónak, ha ennyire begerjedt a két férfi gyanús viselkedésére. Ahogy a fiú magadra hagy, s belekezd a csatározásba hirtelen veszel észre a távolban egy sötét, hatalmas árnyat elsuhanni a szinte égig érő hínár rengetegben, míg nem, egy számodra igen csak ismerős tárgy lebeg elő. Egy kalap. Nem sikerül ideében döntést hoznod, hiszen a rejtekedül szolgáló szikla, míg a víz alatti környezetnek köszönhetően is irtózatos robajjal robban fel, s a törmelék mögül Banri teste talál telibe. Sikerül elkapnod a fiút, kin némi felületi sérülést fedezel fel, és vele együtt a felétek száguldó víz cápát mely már csak méterekre van tőletek.

**Wakizashi Yumi** Szer. Jan. 30 2019, 16:28

// Yorika :3 De szíp kíped van, te fíreg <3 //

Mintha Banrinak nehezére esett volna kiejteni a nevem. Ilyen furcsa lehet a számára, hogy nevén kell neveznie a partnerét? Vagy eddig mindvégig csak olyan barátai voltak, akiket Egyesnek és Kettesnek nevezett? Vagy ami talán még valóságosabb... nem voltak eddig soha barátai? Elgondolkodtat a helyzete, hiszen ahogy látom, nem csak én szereztem rajongókat az itt töltött időm alatt, hanem ő is. Nem is lepődöm meg rajta, ha eltekintek a hiperaktívságától, meg attól, hogy mindig szájal, magam is egy rajongója lennék, ha nem lennék ugyanabban a helyzetben, mint ő. Valamiért képes megnevettetni, vagy szimplán mosolyt csalni az arcomra a bugyutaságával, pedig eléggé azon vagyok, hogy ne törjön ki belőlem a röhögés. Meg jól is néz ki persze, nem mintha minden egyes percben bámulnám. Szóval... úgy tűnik, nehezebb dolgom lesz megtartani a régi Yumit, mint azt gondoltam. Ilyen emberek mellett... valahogy otthonosabban érzem magam, mint a valódi otthonomban mindannak ellenére, hogy az első napomat már a harctéren kellett töltenem. Még mindig nem értek egyet ezekkel a harcokkal, hiszen még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy miért van minderre szükség, ha szimplán ők maguk is indulhatnának háborúba egymás ellen, hogy megnézzék, ki a legerősebb és ki érdemes arra, hogy kalózkirály lehessen. Ebből nem fog sok minden kiderülni, csak az, hogy a leendő kalózkirály mennyire szerencsés, hogy a legnagyobb bajnokot találta meg maga mellé, aki megnyeri neki a harcokat. De az, hogy melyikük a legerősebb, és legméltóbb a kalóztrónra - ha egyáltalán van ilyen -, azt csakis úgy találhatják ki, ha maguk is szembeszállnak egymással. De... pont ezért vannak ezek a harcok: az emberek nem kapnák meg, amit akarnak. Nem szórakozhatnak. A háborúban nincs szórakozás, nincs élvezet, ahogy én sem élvezem azt, hogy másokat kell legyilkolnom. Persze biztos vagyok abban, hogy Ryuuzaki valahol a győztesek közt lenne, még így is, hogy fogalmam sincs arról, mit tud a többi kalózkapitány. Megígértem, hogy harcolni fogok érte, de magamnak is megtettem azt az ígéretet, hogy amint vége, az egésznek véget vetek mindörökre. Ha valaha én is a kalózkapitányok számát képezném, megvívnám a saját csatáimat, s bebizonyítanám, hogy nem vagyok egy gyáva alak, aki ismeretlen harcosok mögé bújva próbálja meg elérni azt, hogy az élre kerüljön. Ha pedig mégis szórakozni akarnak a népek, szórakoztatom őket... de nem így, hogy azt se tudom, hogy kik az ellenfeleim. Ártatlanok? Bűnösök? Csakis olyan embereket keresnék erre a "mulatságra", akik valakinek valaha ártottak. Mi van... ha mi is ezért vagyunk itt? Nem tudom, Banri mit követhetett el, de azt tudom, hogy én nem voltam jó. Amit persze annak köszönhetek, hogy velem sem bántak jól... csupán kitörtem abból a béklyóból. Lehet, hogy itt mindenki bűnös...

Gyors levegőért úszok ki a felszínre, mert tudom nagyon jól, hogyha sokáig húzódik el egy harc, akkor idővel hamarabb lesz probléma a levegő hiánya, mintsem az, hogy körbevett a maradék öt ember. Banrihoz visszatérve máris látom, ahogyan szemei valamit fürkésznek, s kretén arckifejezéssel és testbeszéddel jelzi, hogy az a tárgy az övé. Amint szemrevételezem, hogy miről is van szó, akaratlanul is megjelenik az a bizonyos fekete árny a homlokomon. Egy plüssmackó? "Banri, mégis hány éves vagy?" - jelezném felé, már amennyire sikerül, bár az egészből biztos csak annyit láthat, hogy a fejemre célzok a mutatóujjammal, mintha fejbe akarnám lőni magam. Oké, hát ha a partneremnek fontos ez a tárgy, akkor üsse kő, biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanígy tenne. Ami még biztosabb, hogy arra a mackóra majd ráfér egy alapos szárítás. Még szinte észbe sem kapok, amikor Banri elindul a két férfi irányába, hogy megküzdjön velük teljesen egyedül, s amint én is a segítségére sietnék, egy ismerős tárgy kúszik a szemeim elé.

Egy kalap. Teljesen összezavar. Miért lenne itt Ryuuzaki kalapja? Hacsak nem... képesek voltak a víz alá hozni Ryuuzakit csak azért, hogy lássák, mi mindenre vagyok képes? Komolyan ilyen messzire mentek? Akkor hát ezért nem láttam a sorok közt... s ezért viselkedett mindenki olyan furcsán. A kezem ökölbe szorult, már szinte éreztem, ahogy a körmeim a tenyerembe tépnek. Soha nem éreztem akkora dühöt, mint most, még akkor sem, amikor a mostohaanyám a sárba nyomta az arcom. Ha eddig hideg volt a víz, akkor most még hidegebb lett körülöttem, éreztem, hogy többre vagyok ebben a pillanatban képes, mint eddig. Azonban nem volt sok időm arra sem, hogy tovább fortyogjak a saját mérgemben, ugyanis Banri testét éreztem az enyémnek csapódni. Karjaimat mellkasa köré fonom, hogy véletlenül se az legyen a végcélja, hogy egy másik sziklának csapódik, s amint megbizonyosodom arról, hogy minden rendben, és csak pár karcolás ékteleníti, odébb rakom egy "Bocs" arckifejezéssel. Nem sok időm van, mielőtt a vízcápa ideérne, de... számíthattak volna arra, hogy otthon vagyok. Mármint nem csak olyan szempontból, hogy Ryuuzaki legénysége befogadott, s jók hozzám, hanem olyan szempontból is, hogy a víz mindig is közel állt hozzám, hiszen ez az elemem. Nem teketóriázok, az elmutogatott kézjelek után létrehozok öt chakracápát (Suiton: Goshokuzame), amellyel ha esélyem van, nem csak a vízcápa tűnik el előttünk, de a másik két fickó is. Nem tudom, hogy mennyire lehetnek erősek, mert egy shinobi felveheti a harcot a cápák ellen, de amit eddig láttam belőlük, az arra utal, hogy nem sokra képesek, lebecsülni azonban mégsem akarom őket. Az egyik cápa így hát az ellenfél cápájával venné fel a harcot, míg a másik négy a két ellenfelünk irányába úszna, s ha sikerrel járnak, nem kímélnék. Eléggé dühös vagyok ahhoz, hogy mindenkit megbüntessek azért, amit Ryuuzakival tettek, vagy tenni akartak, másrészt pedig azt mondták, hogy mindennek csak két túlélője lehet. Ha pedig ez így van, akkor együtt kell működnöm Banrival, s mi lehetünk, akik győztesen kerülnek ki innen. Ha a cápáim sikerrel járnak, akkor megszereznénk Banri maciját, amin még mindig értetlenül bólogatok, de utána igyekeznék abba az irányba, ahol az előbb Ryuuzaki kalapját láttam, hogy minél hamarabb megmenthessem. Ha minden jól ment, akkor három ellenfelünk maradt.

**Kenshiro Yori** Vas. Feb. 03 2019, 16:37

// Ringat a vííz, ringat a víííz!! Blugy blugy. //

Ilyen környezetben relatívnak tűnhet maga a bűnösség fogalma. Egy olyan világban, ahol mindig is háború dúlt, s katonák, shinobik gyilkolták egymás halomra. Egy olyan világba, melybe nemrég cseppentél bele. Kalózok, rossztevők, mindegyikük olyan múltat hordoznak magukkal, melyen már nem igazán képesek változtatni. Ahogy Banri eltalál, s volt fedezéketek mögül, a poros kődarabok száguld felétek a cápa félre teszed a bűn kérdését. Itt az ideje, hogy egy pár percre te is a bűnössé válj céljaid elérése érdekében. A körülötted levő víztömeg hírtelen hűl le haragodtól, ahogy megpillantod a kalapot. Gyors kézjelekbe kezdesz, s amint lesújtana a vízből készült cápa, szája darabokra szakad, s testéből öt hal alak formálódik, melyek akár a legsebesebb szárazföldi fegyverek rajzanak szét minden irányba. Az öt chakralény hihetetlen precizitással és sebességgel rohamozzák meg a támadókat, s mindkettejüket a mélybe rántják. Pár másodperc elteltével bugyogó, vörös vérfelhő kezd áradni a mély járatból jelezvén, hogy még két fővel kevesebbel álltok szemben.
A melletted lebegő Banri tátott szájjal mered rád, majd lelkes vigyorba vált, hüvelykujjával nyugtázza az elképesztő akciót. Lábai körül ismét pezsegni kezd a víz, s a kikötött medvéig meg sem áll. Vasvillájának pengéjével szabadon ereszti mackóját, melyet óvatosan paskol meg, majd végül az övéhez köti, gyermeki gondoskodással. Nincs sok időtök gondolkodni, s a további koreográfiát megtervezni, hisz már tudod, hogy szeretett kapitányod élete forog kockán.
Sebesen iramodtok meg a kalap irányába. Pár percig úsztok a vízfelszín alatt, míg nem egy sűrű, hínárdzsungelhez érkeztek. A nyálkás növények között próbáljátok meg magatokat átverekedni, néha-néha hátra tekintve Banri viszolygó arcképe azért még ebben a helyzetben is képes mosolyt csalni ajkaidra, melynek szinte azonnal búcsút is mondasz. A fiú mögött a pár perce látott hatalmas árny ismét elsuhan, s a hínárlevelek között előbukkanó nap egy méretes, pikkelyes háton csillan meg, mely azonnal továbbáll, nem felfedve a portyázó milétét. A növények egyre ritkulnak, míg nem egy köralakú tisztásra nem értek. Buborékok szöknek fel a tengerfenékről, s visszakövetve azok forrását megpillantod Ryuuzakit. Félmeztelenül, karjai a feje felé kötözve himbálóznak az áramlatokkal. Fehér, bő kalóznadrágot visel, s az orrából előbugyogó léggömböcskék sűrűsége arra enged következtetni, hogy nincs már sok időtök mielőtt elfogyna a levegője. Nem kell többet látnod, s azonnal a férfihez úszol. Bőrét már alaposan átitta a víz, mozgatására, érintkezésre nem igazán reagál, eszméletlen. Katanádhoz nyúlsz, hogy megszabadítsd béklyójától Ryuuzakit mire Banri megkocogtatja a válladat. Megfordulsz, s a hínárok felé emeled a tekinteted. Az árny egyre közelebb és közelebb köröz, s végül veletek szemben mutatja meg igaz formáját. A csúcsos állkapocsú vízi lény komótosan úszik elő a növények közül. Nyitott pofájában tűhegyes fogak sorakoznak, négy oldalsó uszonyával tekeregve úszik egyre közelebb, majd váratlanul veti rá magát Banrira a másodperc töredék része alatt. A fiúval együtt a tengerfenéknek ütköznek, s a nagy homokfelhőből azonnal a te és Ryuuzaki irányába iramodik. Fekete, gyöngy szemeiben csak az ösztönt tudod kiolvasni azt; hogy ez a bestia nagyon régóta nem lakmározott már egy kiadósat.

//A tylosaurussal való harcodban szabad kezet adok. Kérlek ne felejtsd el, hogy Ryuuzaki szorosan melletted van jelen szituációban és Banri is valahol a tengerfenéken tartózkodik. A Tylosaurushoz hasonló lény gyors, torpedószerű támadásokat indít, nagyon gyors, s a növényzetet használja, hogy meglepetés támadásokkal lephessen meg. Csak ügyesen, mint mindig. //

**Wakizashi Yumi** Vas. Feb. 03 2019, 18:58

A cápák beváltságát a lentről feltörő vörös folyadék jelezte. Nem voltam különösebben elégedett, csupán megkönnyebbült, hogy hárommal kevesebb ellenfelünk maradt, avagy összesen hárman. Ha szerencsénk van, akkor ők már régen elintézték egymást, máskülönben már rég találkoznunk kellett volna. Nem tudom, hogyan rakták mellém Banrit, de örülök neki. Talán azért tették, mert látták, hogy jól együtt tudunk működni az arénában. Ez volt tehát az előnyünk: míg a többieknek kevés tapasztalata volt a csapatmunkában, és csakis az önös érdekeik hajtják őket előre, addig mi tisztában vagyunk egymás képességeivel, és együtt tudunk dolgozni. Bár ha jobban belegondolok, valamilyen szinten engem is az önös érdekeim hajtanak előre. Meg akarom találni az anyámat, amit rögtön azután meg is teszek, amint betartottam az ígéretem, s megnyerem a harcokat Ryuuzakinak. Ez annyira nem is önző, hiszen csak egy elveszett kislány vagyok, aki az anyukáját keresi. Ha csak tudnám, hogy hol kezdjem!

Megvárom, amíg Banri magához veszi a maciját, aztán abba az irányba úszok, ahonnan a kalap is felkúszott a felszínre. Egy újabb akadály… nem hiszem el. Ez persze nem fog távol tartani attól, hogy megmentsem a kapitányt. Nem tudom, mégis hogyan voltak képesek arra, hogy lehozzák ide és itt hagyják. Hogyan biztosítják azt, hogy nem fullad meg? Időm se volt arra, hogy tovább gondolkodjak ezen, ugyanis ahogy átnéztem Banri vicces arcán, rögtön lehervadt az én mosolyom is. Valami hatalmas árnyat láttam, így azonnal jeleztem neki, hogy legyen résen és figyeljen minden mozgásra.
Sikerül átverekednem magam a hínáron, és megpillantani a buborékok forrását. Végre megtaláltalak! Nem volt időm bámészkodni, akármennyire is akartam, hiszen eleget láttam abból, hogy Ryuuzaki itt van lent, ki tudja, hogy mennyi ideje, hiszen már biztosan jóval azelőtt idehozták, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna a harc. Nem akartam arra gondolni, hogy már nem lehet sok hátra, csakis az járt a fejemben, hogy minél hamarabb ki kell szabadítanom, s a felszínre vinnem. Nem akarom így látni. Azt a kapitányt akarom, akivel azt az éjszakát töltöttem el a dombtetőn. Éppen csak sikerülne magamhoz vennem őt, amikor Banri megkopogtatja a vállam. Sajnos tudom, hogy mit akar velem tudatni, így felkészülök a harcra. Szerencsém van, hogy ez a lény nem falta fel Ryuuzakit. Lehet, hogy a másik három ellenfelünk azért nem jelent meg, mert velük volt elfoglalva. Nem is tudom, mi történt volna akkor, ha nem találom itt Ryuuzakit és kiderül, hogy a szörnyeteg… nem! Nem fogadom el! Magamat hibáztatnám mindvégig.

A gondolatmenetemből csak a hal támadása zökkent ki, aki azonnal Banrinak veti magát. Úgy tűnik, hogy Banri vonzza a bajt, vagy egyszerűen csak túl csábító falat az ellenségeinknek. Lehetséges, hogy túl kirívó, vagy már az aurájából éreznek valami provokatívat? Gyorsan kellett gondolkodnom, hiszen sajnos meg kell vallanom, hogy előnyömre vált, hogy Banrit támadta elsőnek, s nem engem. Nem Ryuuzakit. A kézjelek elmutogatása után két vízklón jelenne meg mellettem. Tudom, hogy nem távolodhatnak el mellőlem nagyon, de nem is az volt a célom vele, szimplán egy kis segítség. Az egyik klón befejezné, amit én elkezdtem, s felvinné Ryuuzakit a felszínre, vagy legalábbis addig, ameddig tudja, de remélhetőleg úgy, hogy Ryuuzaki mindenképp kijusson a felszínre. Ha mást nem, akkor egy lendülettel lökje fel, vagy csak szimplán őrizze addig, vigye egy biztonságos helyre – akár egy hajóroncshoz -, amíg megküzdök a szörnnyel. A másik klón azért jött létre, hogy felébressze Banrit, s jelezzen neki, hogy szükségem van a segítségére. Nem vártam meg persze, míg mindezt megteszik, ugyanis el kellett terelnem cselekedetemről a hal figyelmét. Éppen ezért, amint megalkottam a két klónt és azok munkához láttak, jómagam elővettem a két katanát. Igyekeztem mindent úgy tenni, ahogy azt Ryuuzaki tanította. Elegendő chakrát koncentrálni a kardokba, hiszen itt most minden azon múlik, hogy Ryuuzaki túlélje… s persze nem ártana, ha mi is túlélnénk. Talán a Hiennek köszönhetően meg tudom majd fékezni a szörnyet; ha nem is ölöm meg ezzel egyelőre, de addig feltartom, míg nem kapok segítséget. Nem hiszem, hogy nagyon nagy hasznát venném most a víz elemű jutsujaimnak, hiszen egy olyan lény áll velem szemben, akinek valószínűleg még nagyobb előnyére van a víz, mint nekem. A hal, amint meglátta a kéken izzó kardokat a kezemben, visszakúszott a sűrű növényzet mögé. Ezek szerint szeret játszadozni a prédájával, mielőtt azt felfalja. Nem lesz ezzel könnyű dolgom, már most tudom, de senki sem mondta azt, hogy én nem tudok meglepetéseket. Legalábbis azt hiszem…

Felidézem, ahogy Ryuuzaki tanított. Azok az edzések hasznosak voltak. Emlékszem, hogy megállás nélkül edzettem, és soha nem adtam fel, és Ryuuzaki mindvégig mellettem volt, hogy még véletlenül se tűnjön el a motivációm. Látva, hogy milyen erős, hogy soha nem adja fel, én is ugyanolyan akartam lenni. Éjt nappallá téve edzettem, ennek kellett, hogy legyen valamilyen eredménye. Sokszor ébredtem a kapitány kabinjában úgy, hogy már túlhajszoltam magam, és olyan izomláz gyötört, hogy felállni alig bírtam, de mennem kellett tovább. Ahogy most is mennem kell tovább. Ez csak az első nehézség, lesz még több. Azt hiszem, ennél még nehezebb dolgok is várnak rám a jövőben, nem szabad most meghátrálnom.
Ezekkel a gondolatokkal erőt véve magamon suhintottam a hínár felé. Fogalmam sem volt róla, hol lehet a szörny, csak az ösztöneimre próbáltam támaszkodni, ami azt súgta, hogy ha ő játszik, akkor nekem is játszanom kell. Hol itt, hol pedig amott sújtott le a kardom lecsapva a hínárokat, ezzel valójában azt segítve elő, hogy a hal ne bujkáljon, hanem nézzen velem szembe. Sohasem szerettem, ha az ellenfelem nincs előttem, hiszen akkor minél hamarabb véget vethetek ennek az egésznek. Vagy az én halálommal, vagy az ő halálával, de valakinek mennie kellett, és az nem én voltam. Nem fogok most meghátrálni, amikor már eljutottam eddig. Nagyon sok minden van mögöttem… s belátom, azokat magam mögött is kell hagynom, de nem szabad elfelejtenem, hogy mi minden formált, elvégre akkor nem lennék most itt.

A hal végül előjött, s úgy tűnik, sikerült azzal felbőszítenem, hogy leromboltam a rejtekhelyét, s hogy már így nem játszhat tovább. Az egyik kardom visszacsúsztattam a hüvelyébe, ugyanis szükségem volt egy szabad kézre. Az állat nagyon gyors volt, így nekem is legalább olyan gyorsnak kellett lennem és gyorsan kellett cselekednem. Amint harapni próbált, a támadását felfogtam a még mindig víz elem áztatta katanámmal, amit a fogai közt tartottam. Úgy éreztem, hogy nem fog sokáig tartani, így tennem kellett valamit, amivel legalább egy kicsit is meg tudom sérteni. Eszembe jutott egy saját jutsu, amit még az itt tartózkodásom alatt sikerült létrehoznom talán teljesen véletlenül. A mutatóujjam a szörnyeteg szája felé tartva chakrát koncentrálnam bele, s belelőttem. Valószínűleg sikerrel jártam, elvégre a hal riadót fújt és egy pillanatra meghátrált, ami nem jelentette azt persze, hogy mindezzel fel is adta. Egy kisebb vért fedeztem fel a szájából folyni, amiből sejtettem, hogy sikerült egy kicsit megbabrálnom a szája belsejét, de nem tántorította el attól, hogy falatozzon. A Mizu Kutsujoku technikám nem a legerősebb, de nagyobb felületi sérülés okozására bőven elég. Újabb chakrát koncentráltam az ujjamba, amikor a szörny közelített felém, ezúttal igyekeztem a szeme közé célozni, vagy az orrára. Amint a jutsu találatot ért, a hal csak megrázta magát zavartan, fejéből egy karcoláson kisebb vérpatak indult meg. De semmi. Láttam felbőszült arcán, hogy most újra támadni fog. Igyekeztem elugrani tőle, de a hal sajnos gyorsabb volt. Iszonyat nagy fájdalom lett úrrá rajtam, amikor észbe kaptam, hogy a karom a hal szájában szinte eltűnt. Újabb vörös folyadék kezdett el onnan szivárogni a hal fogai közül. Igyekeztem kiszabadulni a szorításából, de tudtam, hogyha most egyszerűen kirántom onnan a karomat, akkor talán elveszíthetem, és ezt nem akartam megkockáztatni. A sebesült karommal erősen kapaszkodtam bele a kardomba, ugyanis azt sem akartam, hogy a mélybe vesszen. Nincs olyanokra időm, hogy ilyenek után úszkáljak, amikor nem csak az én életem, hanem Banri és Ryuuzaki élete is most rajtam múlik. Egyenesen farkasszemet néztem a hallal. Akkor ötlött be valami… nincs szükségem jutsu-ra, és biztosan lehet gyengepontja. Szabad kezemmel tehát a hal szemébe nyúltam, de nem engedtem el. Addig akartam szorítani, amíg fel nem robban a szeme. Erre egy kicsit rásegítettem a chakrámmal is. Ezzel csak annyi bajom volt, hogy a szörny sem volt rest: talán mert nagy fájdalmat érzett, erősebben harapta át a karomat. Szerencsémre csak a húsomba vájta bele a fogait, de ha akarta volna és hagytam volna, már régen letéphette volna. De nem hagytam, és nem adtam fel. A kezemre folyt a nyálkás fertő, a szörnyet így fél szemmel hagyva, aki így elengedte a kezem, s meg mernék rá esküdni, mintha visító hangot hallottam volna. Gyenge voltam már, hiszen sok vért veszítettem, de amikor láttam, hogy a hal merre úszik, s megláttam fent a még eszméletlen Ryuuzakit, feleszméltem. Még nincs biztonságban. Nem hagyhatom. NEM!

Bár már erőm sem volt úszni, éreztem, ahogy az ereimben pumpál az adrenalin, és a fejemben minduntalan kattog Ryuuzaki neve. Erre volt jó az edzés: kitartóbb lettem, mint valaha, és akkor sem hátráltam meg, amikor már a halál szájában voltam. Az adrenalin bennem elég gyorsaságot adott ahhoz, hogy még időben odaérjek, sokkal hamarabb, mint a hal. Banrit még csak akkor láttam felém úszni, de nem tudtam most vele törődni, tisztán láthatta, hogy küzdök a szörnnyel, ezért csak akkor igénylem a segítségét, ha már nagyon rosszul áll a szénám. Testbeszédemet megértve odébbállt, s a távolból figyelt.
Mintha tisztán hallottam volna a saját magam hangját, ahogy a víz alatt ráüvöltöttem a halra. Furcsa energiát éreztem magam körül, majd egy másik hangot… mintha valami robbanás lett volna. Nem sokat láttam, hiszen csukva volt a szemem a nagy energiaveszteség miatt. Amikor kinyitottam, már csak azt láttam, ahogyan a hal eszeveszetten menekül. Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd Ryuuzakira néztem, aki mellett már nem volt ott a klónom, ő pedig még nem jutott ki a felszínre. Az apró buborékok a tudtomra adták, hogy még minden rendben van egy ideig, de most már a végére értünk mindennek. A karomat sújtó fájdalom egyáltalán nem érdekelt, ahogyan az sem, hogy alig tudom mozgatni, valamint most az sem keltette fel a figyelmem, hogy vörös vérem több pontból is elhagyja a karomat. Banri közelebb ért, s velem együtt úszott a felszínre. Ryuuzaki hóna alá emeltem karjaimat, s úgy húztam fel magammal a felszínre. A levegőtől megkönnyebbültem, leginkább azért, mert láttam, ahogyan Ryuuzaki lassan magához tér. Ha a nép ujjongott, egyáltalán nem vettem észre, a hangok most megszűntek létezni körülöttem. Csak az érdekelt, hogy ő jól van.
- Ryuuzaki… jól vagy? – nézek rá aggódóan, miközben ép kezem gyengéden az arcát simítja. Dühös vagyok… dühös vagyok azokra az emberekre, akik ezt tették vele, akik képesek voltak a saját társukat a víz alatt tartani. Ha nem érkezek hamarabb… akkor talán a szörny már előttem járna. Csakis akkor jut eszembe, hogy mindez miért történt. A másik kapitány hangja visszhangzik a fülemben: „megtalálják a víz alatt azt, ami számukra a legkedvesebb”. Honnan tudták egyáltalán, hogy számomra a legkedvesebb Ryuuzaki? Amikor ezt még én sem láttam be. Tényleg így van? Akárhogy is… de ez az én lelkemen szárad.
- Sajnálom… az én hibám – kezem egyszerűen leesik az arcáról, amikor rájövök arra, hogy valóban minden miattam történt. Ha nem kerülök hozzá ilyen közel, s ha nem válik számomra ilyen kedvessé, akkor nem kellett volna mindezen átmennie.

**Kenshiro Yori** Kedd Feb. 12 2019, 12:56

Gondolatmeneteden ismét nem esett csorba, bár sikerült felbőszitened a fenevadat, ki a veled vivott csatát majdnem ugyanannyira megsinylette, mint te magad. A különös, kiáltást követő robbanás és a hihetetlen erőfeszitések melyeken átestél nem éppen egy átlag embernek való teljesitmények. Ryuuzakit felkarolva, s Banri segitségével sikerül a felszinre érnetek. Egy pár pillanatra csak néma csend ült meg az addig tomboló tömeg felett. Csak nézték ahogy a két győztes a partra kecmereg, s lassan mély morajlások adták tudtul, hogy valami nincs rendben. Banri vizet köhögve vetette magát a szilárd talajra, s mackóját is maga mellé fektette, s úgy tündököltek ott mellettetek, akár két partravetett lazac. Ryuuzakit szólitgatva lassan magához tér. Különös szemei haloványan pislognak vissza rád, s kérdésekkel teli tekintettel vizsgálja a környezetét. A kapitányok porondjáról Magarro, lángokból összeállt szárnyakkal terem az aréna aljában, s azonnal hozzátok siet. Ryuuzaki végigsimitja a karodat, majd nagynehezen felül, átkarol, majd válladon pihenteti meg a fejét.
- Mostmár minden rendben, hála neked. – súgja alig hallhatóan, szavaiból kábulatának jelei tisztán kivehetőek, ahogy az arcát melegitő tenyeredhez nyúl. Ujjai elidőznek a kézfejeden, s véres karodat cirógatja. Talán a vérzést próbálta enyhiteni, vagy valami után kutatott, esetleg mindkettő.
- Nem a te hibád Yumi... – szól nyugtató hangon ahogy közelebb bújik – hanem az övéjük. – katanád kattanását hallod a derekadtól, majd Ryuuzaki akár egy fantom lép ki ölelésedből. A fegyver markolatát pengével előre ragadja meg, majd iszonyatos erővel dobja el a kapitányok soraiba. A legénység azonnal körétek gyűl a lelátókról, s akár egy emberi pajzs vesznek körbe téged és Ryuuzakit. Magarro a védelmi falak mögött azonnal belekezd a sebeid ellátásába, melyek a másodpercek leforgása alatt helyre is rázódnak. Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte feldolgozni sincs időd ilyen állapotban. A lelátókon jócskán megfogyatkoztak az emberek, s minden kalóz, kapitányaik köré gyűlt. Vicsorgó pofák, hüvelyükhöz surlódó acél pengék, s különböző jutsuk formálnak egységes védelmet a vezetők körül. Egyedüli legénységként kereszttűzbe kerülve álltok maroknyian az aréna közepén. Ryuuzaki előtted tornyosul, s szigorú tekintettel kiált a katana irányába, mely akár egy nyárs szögezett a falra egy fekete, vörös tollas kalapot tulajdonosa fejéről.
- Hogy merészelted? – veti rövid kérdését a fekete szakállas, sebhelyes képű, kalapjától megfosztott férfihez, olyan hangnemben melyet még nem hallottál kapitányodtól. Hangja akár a mennydörgés szakit magának utat a levegőben, s szinte beleremeg az ingatag aréna talapzata. A férfi feláll, s ösvényt formál legénységei soraiból. A porondra áll, s mindenkinek megmutatkozik.
- Túl régóta már, hogy vetélytársként tekintek rád Ryuuzaki. Túl rég ahhoz, hogy másképp kezdjek el vélekedni rólad és a csürhédről. – amint befejezi a mondatot a soraitokból egy villámgyors cupák repül a férfi irányába, melyet az egyik tag viszonylag könnyen hárit el. Orsfrald roppant dühvel áll mögötted, s most az egyszer nem úgy tűnik, hogy cupákra vágyik, inkább bosszúra.
- A személyes konfliktusból a családomat hagyd ki, és intézzük el ezt egymás között. – szól ismét kapitányotok ki körül lassan már érezhetően is izzik a levegő.
- Eljön majd mindennek az ideje, s a horizont a te vesztedett hozza el Ryuuzaki! – kacag fel a szakállas, majd teljes legénységével együtt fekete füstbe burkolózik, s egy szempillantás alatt eltűnnek az arénából. A szeszélyes légkör még pár percig fenn áll, majd lassan minden egyes legénység elhagyja az arénát. Kérdésekkel telve oszol szét körülötted a család, s mindenki Ryuuzakit figyeli.
- Az elmúlt hetekben nem véletlen láttatok annyit, amennyit. Háború közeleg, s ezt szövetségeseink is nagyon jól tudják! Balgar kapitány úgy tűnik az én likvidálásommal akart hadat üzenni az egész kalóz nemzetnek, de hála az amazonunknak erre nem került ma sor! A tanácsot informálom és berekesztjük a királyi játékokat.
- De hisz kapitány, még is mit teszünk akkor? – érkezett a kérdés az egyik matróztól, kinek szemében valamelyest a reménytelenség és a kétségbeesés köszönt vissza szemeiből.
- Felkészülünk. – vette át a szót Magarro, s kijelentését halk nyugtázással éljenezte a csapat.
- Mindenki vissza a hajóra. Éjjel kihajózunk ebből az átkozott kikötőből. Készitsétek elő mindent, s töltsétek fel a készleteket. – adja ki parancsait Ryuuzaki, melyet mindenki határozottan neki is lát megvalósitani azt. – Yumi, kérlek, gyere velem. – fogja meg a kezed a kapitány, majd a másik irányba indultok, egyenesen a dzsungelbe miután katanád vissza került az azt megillető helyre.
Egy jóideig sétálgattok a sűrű lombok alatt, s bár eddig nehezedre esett a járás is, Magarro képességei nagyjából vissza adták az elvesztett erőkészleteidet. Ryuuzaki nem szólt semmit. Lehajtott fejjel cammogott melletted, olykor olykor gyorsan végigmérve, hogy nem e fakadt ki esetleg a frissen gyógyitott sebek egyike. Egy kis öbölhöz érkeztek, mely a távoli, edző szigetre nézett, A helyi szirt meglehetősen mesterségesen lett kialakitva, hisz a szikla akárcsak egy jobbféle lóca lett kialakitva. Ezen a ponton kinál hellyel a kapitány, majd ő is leül. Lábaitok a levegőben lógnak, s alattatok egy lagúnába tündököl a kristálytiszta kék tengerviz.
- Köszönöm még egyszer Yumi. – szólal meg, lágy, aggódó hangon. – Nem akarom, hogy magad hibáztasd azért ami történt. De egyben köszönöm is, hogy megmentettél. Igy úgy tűnik, én vagyok itt számodra a legfontosabb. – pirul el enyhén a mindig is komoly kapitány, de gyenge kacajával próbálja enyhiteni a légkört. Talán miattad, talán saját maga miatt. – Az elkövetkező napokban fel kell készülnünk, s talán olyan dolgokban lesz részünk melyekre a legkevésbé sem vágyunk. S, ha eljön az ideje ... – harapja el a mondatot, majd messze tekint a távoli naplementébe. – valamit el kell majd mondanom. De még nem most. – kössz, az átlag cliffhanger, melynél minden ember tűkön ülve vár, hogy kideritse mit is akart a másik. De most az instrukciók adottak. Jön majd az információ, de ki tudja mikor? Ryuuzakit elnézve, elég szenzitiv téma lehet, s nehezére is esik erről beszélni, már amennyire sikerült megértened eddigi gondolkodásmódját.
Jó ideig elidőztök a szikla peremen, s tervezgetitek az utazás elkövetkező időszakait. Valószinűleg az edző, csúcsmentes szigeten fogtok tábort verni, de Ryuuzakival töltöd az egész estét, még vissza nem mentek a hajóra.
A legénység boldogan fogad mind a kettőtöket, s újdonsult családod bőszen faggat a viz alatt töltött élményekről. Magarro újra átkezeli a sebeidet, melyeknek talán halvány foltjai maradnak majd fenn már az utókornak.

// A következő postban kérlek foglald össze kivel, mit sikerül átbeszélned. Kérdéseid a Ryuuzakival való beszélgetésben felteheted, melyeket a következő körben megválaszolok egytől-egyig a legénységgel folytatott beszélgetésekkel együtt. A végén végül kihajóztok, s nagyjából dél körül tábort is vertek a már jól ismert szigeten. Az ügyes harcvezetés és taktikázás a kaland végén természetesen honorálásra kerül majd. //

**Wakizashi Yumi** Vas. Márc. 10 2019, 20:40

Ahogy felértünk, nem érdekelt a külvilág. Még csak a túlzott csendet sem vettem észre, amely a vész előjele volt. Soha nem volt még olyan feladatom, amelyben Ryuuzaki életét tették volna kockára, már-már túlságosan hihetetlennek tűnt, hogy mindez az egész valóban a feladatom. Csak azt tudom, hogy amikor megláttam a kalapját, valami beindult bennem, s csak hajtott előre mindaddig, amíg nem tudhattam őt biztonságban. Ezer és ezer szörnnyel is megküzdtem volna, ha tudom, hogy idővel biztonságba juttathatom. Váratlanul ér Ryuuzaki közelsége, de csak hagyom, hogy fejét a vállamon pihentesse. Még maga a seb sem érdekel, ami miatt talán most nem funkcionál úgy a karom, ahogy kellene. Érzem, ahogy hasogat, s ahogy folyik belőle a vér, de ami most fontosabb, az Ryuuzaki szívverése. Valami nincs rendjén. Valami azt súgja, hogy bár hiába tűnik nyugodtan, a szívritmusa zavart és dühös, konfliktusokba ütköző. Szemeim elkerekednek, ahogy az egyik pillanatba még szinte ájultan hevert, a következőben pedig mint egy ragadozó, úgy ragadja meg a katanát az oldalamról, s dobja el a kapitányok felé. Még mindig nem értem, hogy mi történik pontosan addig a pillanatig, amíg a legénység körbe nem áll minket. Éreztem, hogy valami itt nincs rendjén. Hogy valójában nem Ryuuzakit kellett volna felhoznom a kapitányok játékában, vagy szimplán túlságosan bíztak a saját hősük erejében, hogy a víz alatt maradok mindörökre. Még Magarrot sem veszem észre, ahogy a sebeimmel bajlódik… már igazából annyira lényegtelennek tűnnek a felszíni sérülések, hogy soha nem is szenteltem a hegeimnek különösebb figyelmet. Ami fontos volt az az, ami a testemben lapult, s amit sokszor saját magamnak köszönhetek, hogy a szívem és a lelkem is összetörtem, amelynek darabjai valahol ott keringenek a testemben, s csak azt várják, hogy valaki helyrerakja őket. Sokat fejlődtem, és sokat gyógyultam, melyet ennek a legénységnek köszönhetek… Ryuuzakinak köszönhetek. Így az sem volt kérdéses, hogy amíg Magarro a sebeimet gyógyította, Ryuuzakit figyeltem, még most is kémlelve a réseket, a szemeket, s minden apró jelét a veszélynek csak azért, hogy teljes biztonságban tudhassam. Nem értettem, miért féltem ennyire, csak azt tudtam, hogyha ő nem lenne itt velem, akkor már én sem tudnék tovább haladni, mert nem tudnám, hogy merre induljak. Ugyanolyan elveszett lennék, mint akkor, amikor végeztem apámmal: ott azt hittem, elértem a céljaimat, s most már mindegy, ha meghalok, mert nincs tovább és már nem akarok semmit ettől az élettől. Mindaddig persze, amíg Ryuuzaki fel nem világosított arról, hogy még van miért felállnom, értelmet adott ennek az egésznek a sok zűrzavar közepette még így is, hogy több mindennel nem egyezett a véleményünk. Csak most kezdtem megérteni, hogy miről beszélt. Nem engedhetem, hogy ilyen kalózok uralkodjanak a vizeken… királyra van szükségük. Egy olyan királyra, aki ugyanúgy irányt tud mutatni nekik, mint ahogy engem is jó utakra terelt; egy olyan emberre, aki jobb életet adhat nekik, aki mellett nem éhezhetnek, s aki mellett a legénység nem csak egy eszköz, hanem egy család. S most itt tornyosult előttem a férfi, aki hirtelen nem csak egy kapitány volt a szememben, hanem egy bálvány, akit bár aggódó, de ugyanakkor csillogó íriszekkel figyeltem, s hallottam belülről a szívemet sikítani. Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, ami egyszerre volt jó és rossz is… simogatott, de ugyanakkor fájt.

Mindaddig, amíg a másik kapitány hangja és ócsárolása ki nem zökkentett ábrándozásomból. Fogaim összeszorítottam, ahogy a kezeim is ökölbe szorultak, azt hittem, hogy itt és most újra kitör belőlem az, ami odalent a vízben. Orsfrald lépése vicces, s talán még nevetnék is, ha nem lennénk ilyen komoly szituációban. Talán lépnék én is, ha azzal együtt nem veszélyeztetném a társaim életét.

Amint az egész akciónak vége, felállok, hogy Ryuuzaki oldalán lehessek. Arcom még most is halálosan komoly, másrészt zavart, hiszen nem értem, hogy miért akarna bárki is Ryuuzaki életére törni, hacsak nem érzik őt hatalmas fenyegetésnek, s valaki nem akarja tisztességesen folytatni a harcokat. Bár csekély tudásom a kalózokról mindig is azt súgta, hogy a kalózok nem játszanak becsületesen…

Ajkaim egyenes vonallá húzódnak, amikor Magarro kijelenti, hogy fel kell készülnünk. Csak azt tudom, hogyha háborúra kerül a sor, akkor a frontvonalon leszek vagy egyedül, vagy Ryuuzaki oldalán. Ha valaki véget vethet ennek az egésznek, az ő. A konfliktusok és a kérdések tömkelege bennem csak akkor szűnik meg, amikor a kapitányom megszólít. Erős kezeibe fonja az enyémet, mely elfeledteti velem, hogy az előbb egyáltalán történt valami a többi kapitánnyal. Néha a kapitányra pillantok, aki úgy tűnik, hogy aggódik értem, olykor pedig magam is a karomra tekintek, hogy megnézzem, minden rendben van e. Eddig még időm sem volt arra, hogy konstatáljam, Magarro újra remek munkát végzett. Érdekes módon én nem aggódom a saját állapotom miatt. Csak azt tudom, hogy nagyon kimerített a mai nap, de az állóképességem még korántsem engedett a padlóra esni, így ki kellett még tartanom legalább addig, míg ki nem hajózunk valamivel biztonságosabb vizekre.

Az öbölhöz érve lehuppanok Ryuuzaki mellé, s onnan bámulok tovább a horizonton. Beszélni kezd, s én iszom szavait, folyamatosan figyelem, de amikor megemlíti, hogy ő a legfontosabb a számomra, az ölembe nézek elpirulva. Talán még én sem fogtam fel teljesen, hogy valóban fontos számomra… valójában még fontosabb is, mint amire számítottam.

- A kapitányokat elnézve nem számítottak arra, hogy téged hozlak fel. Mintha valami mást kellett volna a felszínre hoznom, de… ha száz számomra fontos holmit sorakoztattak volna fel a tenger legmélyebb bugyrában… akkor is téged hoztalak volna magammal, mert… igazság szerint nem is találtak volna semmit, ami fontosabb a kapitányomnál – vallomásom alatt az arcát fürkésztem, de amikor tekintetem találkozott az övével, zavartan, s fülig vörösen bámultam vissza a combomra, ahol a ruhámmal játszadoztam, hogy levezessem valahol az izgatottságom. Nehezen mondok el ilyesmit bárkinek is, s fogalmam sincs, hogy mindez honnan jött, talán csak a pillanatnyi bátorságom okozta. De igazat mondtam azzal, hogy nincs nála fontosabb számomra, és nem is találtak volna semmit. Lehet, hogy Banrinak a macija a legfontosabb… lehet, hogy másoknak a fegyverük. De nekem sem a fegyvereim, sem a személyes holmijaim, sőt a saját életem sincs annyira fontos, mint ő. Mindenem feladtam azzal, hogy erre a hajóra léptem, s csatlakoztam Ryuuzaki legénységéhez. Hirtelen beötlött valami… ott van még az a kis dobozka, amiben Shin hajtincsét tartom, s a tekercs, amelyben apám feje van. Már nincs rájuk szükségem. Egy új életet kezdtem itt, így amint lehetőségem van rá, minél hamarabb megszabadulok tőlük.

Felnézek Ryuuzakira, s egy enyhe mosollyal tudatom vele, hogy amit mondania kell, az ráér, én nem sürgetem.

- Megígértem, hogy megnyerem neked a harcokat. De most megígérem, hogy megnyerem neked a háborút… kerül, amibe kerül – szorítom ökölbe kezeimet az ígéretem megerősítéseképp. Ezt persze úgy fogom elérni, hogy közben senki se sérüljön, vagy minimálisak legyenek a veszteségeink. Azt sajnos nem tudom megígérni, hogy közben nem fog odaveszni senki sem. Áldozatok mindig lesznek. S mi egyedül vagyunk több kapitány ellen, hacsak…

- Annyi mindent adtatok nekem. Helyet, ahol lakhatok; ételt, célokat, motivációt, rengeteget fejlődtem és tanultam melletted. Lett humorérzékem is! Ami lehet már ott volt, csak nem tudtam kiengedni – ezzel persze enyhíteni akartam a légkört, talán ez is a humorérzékem egy része?

- És ami a legfontosabb: családot… - „téged” tenném hozzá, de azzal lehet, hogy elijeszteném, vagy túl sokat mondanék olyan időben, aminek most nincs itt a helye.

- Csak egy dolgot nem értek… ha Balgar és a többiek szerint túl régóta vagy kihívás a számára, akkor miért csak most kerül mindez a felszínre? Mi oka van arra, hogy eltegyen láb alól? Félelem? – úgy értettem, félelem a veszteségtől, ami miatt már nem is mer tisztességesen fellépni.

- Maradtak még a kapitányok közt olyanok, akik nem értenek egyet vele és nem álltak az oldalára? Esetleg a legénységek közt, akik nem futnak a halálukba egy seggfej kapitány miatt? – huh, honnan jött ez a szó?

- Mi van, ha néhányukat a saját oldalunkra tudnánk állítani? Rengeteget harcoltam Banrival, biztos vagyok benne, hogy meg tudom őt győzni… s ha az kell, másokkal is tárgyalni… titokban. Biztosan nem akarhatja mindenki, hogy egy ilyen… senkiházi fogja össze a kapitányokat egy vitorla alatt! – mi van akkor, ha valóban vannak még olyanok, akik Ryuuzaki mellett állnak és az ő nézeteivel értenek egyet? Akiknek még fontos a becsület, s nem csak az kell, hogy egy hülye győzelemre vezesse őket, s folyamatosan fosztogatni járjanak, kincseket halmozzanak fel. Mi van, ha mindenki számára kell egy család?

- Mennyi időnk van? – teszem fel az utolsó kérdésem, miközben a szemeit keresem, hogy olvashasson az enyémben: mindent megtennék neki, csak kérnie kell.

A nap hátralévő felében a tervekről beszélünk, de az utolsó pillanatokban próbálom valami másra terelni a témát, hogy ne mindig a közelgő háborúról kelljen Ryuuzakinak beszélnie. Lesz még elég ilyen a legénység többi tagjával, s nem akarom, hogy túlságosan e körül járjon a gondolata. Megértem, hogy most nagyon feszült a helyzet, s hogy minden lehetőségre fel kell készülnünk, de olykor a kapitányoknak is kell egy kis pihenés, nem?

Visszamegyünk a többiekhez, s belevetem magam a többiek kérdéseibe, valamint ahogy elnézem, gondozó kezeibe. Mialatt Magarro újra a sebeimmel bajlódik, mesélek.

- Az, hogy a többiekkel mi történt, lényegtelen. Nem is találkoztunk mindegyik csapattal, mert volt odalent valami nagy, úgyhogy arra gondoltam, talán végezhetett a többiekkel. Amikor megjelent, láttam a szemeiben az éhséget. Ryuuzaki körül körözött, Banrit, a társamat a méretes hal elintézte, szóval gyorsan kellett cselekednem. Egy klónt hoztam létre azzal a paranccsal, hogy vigye Ryuuzakit biztonságos helyre, de útközben megakadhattak valahol. Addig a hallal harcoltam. Sikerült a közelébe férkőznöm a karom árán, de cserébe egy szemébe került. Már nem volt sok energiám a vérveszteségtől, de amikor láttam, hogy Ryuuzaki felé siet… fogalmam sincs, hogy mi történt, csak a szörny menekülő képére emlékszem – bambulok magam elé, amikor eszembe jutnak ezek a képek. Valóban nem tudom, hogy mi történhetett akkor, és valamiért még csak emlékeznem is fájdalmas rá, de mintha egy eddig ismeretlen energia csapott volna ki belőlem, ami sikeresen elintézte a halat… vagy legalábbis elijesztette.

- Magarro… - zökkenek ki, s nézek rá a sebeimre, amelyeknek már csak a hegei is alig látszódnak. - Fogalmam sincs, hogy bírod velem, a helyedben én már felmondtam volna. Biztos nehéz eset lehetek a számodra… de még így is mindig itt vagy, amikor a legnagyobb szükségem van rád. Köszönöm – mosolyodok el. – Ezért nem mondom el a többieknek, hogy részegen nem csak a szálkákat számolod, de álmodban Orsfrald combjairól beszélsz – kacsintok a többiekre, amivel valójában csak cukkolom őt. Elvégre ezt ő sem tudhatja pontosan, hogy mit csinál álmában. Mondhattam volna valami szaftosabbat is, de annyira még nem találtam meg a humorérzékem.

**Kenshiro Yori** Szer. Márc. 27 2019, 17:54

A világ még mindig a megoldatlan gondok súlya alatt forog. Elmúlt a háború, s ismét egy újabb közeledik a horizonton? Nincs ez rendjén, és mégis milyen indokkal történik mindez? Mint egy átkozott körforgás, melynek az emberi jellem a legfőbb mozgató rúgója. Lehet, csak mi belénk van kódolva ez a viselkedés mód, de az, hogy egy kalóz háború miből állhat, még te sem mered elképzelni igazán. A háború közelsége benned is indulatokat szított, melyek rég nem kaptak már ennyire lángra az elmúlt hónapok alatt.
Sikerül végül megnyugodni, inkább ülepíteni a hevességed az öbölhöz érkezve. A látvány tehette, vagy a társaság, de biztonságosabban kavarva a szavak tengerét sikerül egy meglepett, elpirult pillantást elkapni kapitányodtól, ki akár egy boldog kölyök mosolyog rád.
- Nem tudom mivel sikerült mindezt kiérdemelnem… - hunyja le szemeit, megpróbálva elrejtőzni a világtól egy pillanatra, a; ha én sem látom, akkor ő sem lát elv alapján, de hamar visszatér a láthatók világába. – De örülök, hogy sikerült ezt kiváltanom belőled Yumi. Ne aggódj, nekem is ti vagytok a legfontosabbak, s a bugyrok alatt rejlő poklot is megjárnám értetek. – a többes számot különös módon ejtette ki bajusza alól. Inkább hangzott az te és értednek. Bár lehet, már csak a kései gondolatok játszanak fáradt elméddel.
Ökölbeszorított monológodba nem zavar bele. Csupa fül és oly gyermekien issza a szavaidat, hogy szinte látni lehet, ahogy kortyolja azokat.
- A család a legfontosabb és ezt a legénység minden tagja nagyon is komolyan veszi. A háborút nem csak te fogod megnyerni, de azt állíthatom, hogy vált-vállnak vetve fogunk küzdeni, te és én. – ajánlja fel buzdító hangnemben, de végül komolyabbra fordítod a szót.
- Balgarral a Legenda árnyékában nőttünk fel. Egykor még a legénységünk tagja volt, de a Legenda távozása után megváltozott. Talán a múltat látja a jelenben, talán arra fáj a foga, amink van, s tisztában van ennek az erőnek a kifejlett hatalmával. – szavai misztikumba ölelik igaz, valós mondanivalóját, de talán a legjobb, ha ezekre a kérdésekre még nem most próbálod meg kideríteni a válaszokat.
- Seggfej kapitányok vannak, voltak és lesznek is. – kacag fel a szó hallatán. – Szerencsénkre megvannak a szövetségeseink, pajtások, ha úgy tetszik. Tenzei kapitány a Vas Tengeri fiaival, Ms. Dusa legénysége és az öreg Grohan kapitány pereputtya. A játékokról pedig Hokaru elsőtiszt és legénysége bizonyára segítségünkre lesznek, bár kapitánnyá választása lehet, elhúzódik a jelen helyzet miatt. A kapcsolataid bevonását, mélységesen rád bízom. Nem kívánom, hogy a barátaidnak bármi baja essen. – úgy tűnik még is vannak pártfogóitok, bár ezen emberek kilétéről még semmit sem tudsz. De ha Ryuuzaki megbízik bennük, akkor mi baj lehet, nem?
Végső kérdésedre mintha vonakodva kereste volna a választ. Tekintete elkalandozott a messzeségbe, de végül a te, ragyogó szemeiden megállapodva, egy sóhaj kíséretében nyugtázta a helyzetet.
- Napok, hetek. Talán van még egy hónapunk, ami a Te és az én esetemben is elégnek kell, hogy bizonyuljon. – magyarázza, majd felsegít a földtől. Egy kis ideig nem ereszti a kezed, csak feléd bambul, majd mikor rájön mit is csinál, arca elpirul majd elengedve a kezed útnak is indultok visszafelé a hajóra. – Holnap újra edzünk, de kicsit másképp.

- Ahmazooon’! – fogad kiáltó rohamával Girhes a fedélzeten, kit csak méterek választanak el attól, hogy az öledbe vesse magát. Orsfrald célzási képességei és gyors, csonttakarító tehetségének köszönhetően egy méteres csont téríti le pályájáról Girhest, ki a hajó korlátai között csúszik bele a tengerbe.
- Szép volt Yumi! – sétál el melletted a páros köpcös ura, s egy magaspacsira tartva kezét sétál el melletted, hogy összetakaríthassa partnerét. Mindenki más lassan köréd telepszik, s itallal, étellel kínálgatnak, míg e közben Ryuuzaki lassan eltűnik a kabinjában.
- Megállította a vadállatot a gondolataival! – örvendezik fejéhez kapva az egyik matróz, kinek talán már megártott a tízen akárhányadik rumos kupa.
- Ne légy bolond, olyan a mesékben van csak. – Hankuro nyugtázza társát, majd Orsfrald oldalát böki meg a vízből kivánszorgó Girhes felé sandítva, ki kiáltva szól irányotokba.
- Biztos az Ahmazon’ feomónkája megbódította a lényt, mint enge… - repül az újabb csont, s mindenki tudja hol áll meg. Az újabb teli találaton mindenki hangosan felkacag, majd Girhes újra nagyot csobban a hajó melletti sekély vízben.
- Az biztos Girhes, te bolond. – motyog Magarro is miközben a sebeidet ápolja. – Gondolj csak bele, ha fizetnének azért, hogy rendbe hozlak, már milliomosok lehetnénk. Nyugi, csak viccelek. – kacag fel ő is, majd egy nedves csutakkal még át törli a sebet. Vicced hallatán, s Orsfrald tekintetétől a medikus összébb húzódik, majd kényszerülve vállat von, s csak üvöltve röhög tovább mindenki az éjszakában.

A következő nap eleje viszonylag hamar eltelt. A kihajózás, majd az új tábor felállítása a Metszett Szigeten elég sok energiát kivett mindenkiből, de Ryuuzaki ígéretéhez híven mindenkit edzésre fogott. Kisebb, nagyobb csoportokba szerveződve az egész sziget valóságos csatatérré változott. Szerencsédre és mások balszerencséjére ki más, mint maga a kapitány társult melléd. A dzsungelben való szokásos futás, húzódzkodás és a has edzés nem maradhatott el. Mindezt a kósza technikák és dobófegyverek kerülgetése tette nehezebbé és veszélyesebbé. Jó, bőven egy órás bemelegítést követően végül mindenki pihenőt tart, kivéve te és Ryuuzaki. A sebességetek egyre csak nő és egyre mélyebbre haladtok a dzsungel sűrűjében. Kapitányod annyira lassít, hogy fej, fej mellett tudjatok haladni, majd mintha ő nem sprintelt és gyilkolta volna magát az elmúlt másfél órában, nyugodt hangon szólal meg.
- Mióta együtt edzünk, és a többiek beszámolója alapján is, lappang benned valami ki nem eresztett erő. – vázolja fel mondandója alapjait, majd mint aki a hatodik érzékkel rendelkezik pördül le egy fáról, s könnyed bukfenccel veti át magát egy másikon, ezt követve folytatja.
– Sok harcos, képes felruházni magát, egy második elemmel. Belenyúlni egy újabb erőbe, s felhasználni azt az alap arzenál mellé. Te vízhasználó vagy Yumi, de ez a bizonytalan, kirobbanó energia melyet már tapasztaltál, ez másra mer következtetni. – Ryuuzaki fegyveréért nyúl, melyet hirtelen jár körbe egy áttetsző erő. Fogait összeszorítja, és egy hatalmasat suhint elétek. Egy pár másodpercig nem történik semmi, majd hirtelen robban ki előttetek egy tiszta ösvény a sűrű növényzetből. Ahogy száguldotok tovább a tiszta úton, felfigyelsz a gallyakra, melyek a tökéletes vágás maradványait mutatják feléd. Beugrik a pihenőhely fából készült talapzata is, mely hasonló eredményről árulkodik. Ryuuzaki is rendelkezik a szél elemmel, s épp erre akar rávezetni.
- Próbáld meg használni az együtt tanult képességet, merülj el ebben a kirohanó érzésben, s kombináld a kettőt. Törj utat, engedd magad szárnyalni, ne hagyj a gátaknak. – húzódik be mögéd, s várja próbálkozásaid kimenetelét. Ryuuzaki addig marad a nyomodban, bármilyen akadályokon is mentek keresztül, amíg nem tudsz magadtól is hasonló ösvényeket kialakítani a Hien és Szél elemed segítségével.

**Wakizashi Yumi** Szomb. Aug. 10 2019, 05:05

Bár több emberről beszélt egyszerre, szavai mégis úgy hatottak, mintha mindezt csakis nekem szánta volna. Lehet, csak túl sokat képzeltem bele, de éreztem, hogy a szívem darabkái szépen lassan a helyükre állnak, hiszen mi másért dobogna ilyen erősen teljes egészében? Az egész eddigi életem a küzdelmekről, a harcokról és az élni akarásról szólt, mindig menekülnöm kellett a túlélésért, vagy pedig olyan feladatokat vállalni, melyeket nem akartam, de mindnek az volt a célja, hogy ne itt legyen a végállomás. Most pedig hirtelen csak egyet akartam… hogy átölelhessem Ryuuzakit. De nem voltam olyan helyzetben, sőt egyikünk sem volt olyan helyzetben, hogy ilyen kisebb örömöket megengedhessen magának. Tényleg ilyen lenne a háború? Tényleg ennyiről szól egy shinobi élete? Harcolni mindaddig, amíg véget nem ér az életünk? Csakmert a háború soha nem fog… lesznek békeidők, ahogyan mindig lesznek olyan nagyravágyó senkiházik is, akik újabb háborút indítanak nulla érdekkel a háttérben. Tehát arra soha nem lesz idő, amit szeretnénk? Vagy szimplán én vagyok gyáva, és nem teszek egy lépést sem előre ott, ahol most éppen időm lenne rá, és megtehetném, ha megerősítést kapnék a másik oldalról is. Több vagyok, mint olyan családtag, akárcsak a többiek, vagy maradok az amazon, aki csatákat s háborút nyer a kapitánynak? Fogalmam sem volt, honnan jött ez a gondolat, hiszen a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában… viszont tudok valakit, aki segíthet. Egyelőre még azt sem tudom eldönteni, hogy elmondjam e bárkinek is, hogy egyik napról a másikra hogyan látom Ryuuzakit magam előtt. Hiszen ő egy kapitány… egy nagyra becsült férfi, aki igenis magas rangúnak számít a kalózok életében, így biztos vagyok abban, hogy nem én vagyok az egyetlen nő, aki óvó és rajongó tekintettel figyel rá, valamint az sem, akinek több figyelmet kellene szentelnie. Talán eddig is csak azért kaptam meg azt a figyelmet, mert életben kell maradnom annak érdekében, hogy ő lehessen a király. Most? Most azt sem tudom, milyen szinten állok, ki vagyok én ebben a harcban, milyen szerepet töltök be a kapitány mellett. Ezért van bennem ez a kettős érzés… teljesen összezavar ez az egész. Azt hiszem, soha nem éreztem még ilyen tisztán, amit most érzek, mégsem tudom teljesen megmagyarázni, hogy mi lehet ez, de fáj és éget, ugyanakkor ez a legszebb fájdalom, amit valaha átéltem. Itt akarok lenni neki, látni, ahogyan a kalózkirálynak felállított trónhoz sétál és leül úgy, hogy tudom, mindezt én segítettem neki végbe vinni. Hasznos tagja akarok lenni a családjának… de még mindig azt érzem, hogy egy kívülálló vagyok, akármennyire is hitették el velem, hogy ide tartozom. Tény, hogy jobban tartozom ide, mint valaha is tartoztam a családomhoz Hoshigakuréban. És nem is mennék el innen… ha kérnék se. Ryuuzakihoz tartozom… nem úgy, mint egy tárgy, vagy mint az amazon, kinek a titulust adták, hogy harcoljon és vérezzen a kapitányáért, hanem úgy, mint egy partner. Kéz a kézben.

Újra a Legenda kerül szóba, s elgondolkodom azon, hogy vajon miért látja Balgar a múltat a jelenben. Miért fáj a foga arra, amink van? Mit láthat ezen a kis csapaton, ami bárki másnak meglenne? Hasonlítanék a legendára, aki megnyerte a harcokat, és azt hiszi, hogy mindez majd megismétlődik? Veszélyt, fenyegetést lát Ryuuzakiban és bennem, és ezért hívja nyíltan háborúba a kapitányt?

Sűrűn pislogok Ryuuzakira, amikor a barátaimról beszél. Most, hogy eszembe jut… nincsenek is igazán barátaim. Egyedül Banrit tudnám felhozni példának, akinek a képességei jól jönnek egy ilyen harcban, de kihasználni se akarom… és egy ember… nem tudom, mennyire lenne hasznos. Mást pedig nem ismerek. Nincsenek kapcsolataim. A múltam pedig rég magam mögött hagytam, így nem hiszem, hogy bárki is az eszembe jutna, hogy a segítségünkre hívjam. Ezt viszont már nem akartam szóvá tenni Ryuuzakinak, hogy teljesen kifogytam az ötletekből. Talán, ha szólok Banrinak, neki lehetnek ismerősei, akik szintén csatlakoznának a harcunkhoz. Persze az ilyenekre ajánlani is szoktak valamit, nem? Osztozunk a kincsen… nem mintha kincsvadászatra indulnánk, így fogalmam sincs, hogy miben osztoznánk a háború végén. Egy a biztos: mindenkinek sokkal jobb lenne, ha Ryuuzaki lenne a király. És aki hozzánk csatlakozik, az látni is fogja benne a potenciált. Ha mást nem, a háború elvesztésével akkor is a trónra juttatom.

Kezem a kezébe veszi, s segít felállni. Az összekulcsolt kezünkre tekintek, s elpirulva arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne csak magunk mögött hagyni ezt az egészet és vissza se nézni, de rájövök, hogy a szívem vérezne, ha magukra hagynám a többieket. Nekik ez az életük. Nem hagyhatom őket cserben. Volt már elég cserbenhagyás az életemben, és nem akarom, hogy másoknak is át kelljen ezen menniük, ha nem muszáj. Rajtuk még lehet segíteni.

- Biztos vagy benne, hogy készen állsz a holnapi edzésekre? – nem akarom megkérdőjelezni az erejét, egyszerűen csak aggódom. Értem, hogy egy hónap, ami szerinte mindkettőnknek elégnek bizonyul, de azt sem akarom, hogy egy ekkora trauma után azonnal megerőltesse magát. Ha tehetném, egy teljes napig csak ápolnám, etetném, és lesném minden kívánságát. Habár… az utóbbit most is megteszem, kérjen bármit, elsőként jelenek meg.

Lassan térünk vissza a hajóra, ahol a rég nem látott Girhes fogadna, ha Orsfrald egy jól célzott dobással nem térítené le a pályájáról. Még nem volt alkalmam megkérdezni Ryuuzakit, hogy hol találta ezt a szerencsétlent, és hogyan lett a legénység tagja. Ami azt illeti, még senkit sem volt alkalmam megkérdezni erről, bár érdekel. Megjegyzésük megmosolyogtat, miszerint a gondolataimmal állítottam meg a bestiát, ami azt illeti, tovább is gondolom. Valóban nem emlékszem arra, hogy mi is történt pontosan. Csak azt tudtam, hogy Ryuuzaki élete veszélyben forog, és ha most nem cselekszem, akkor talán nem láthatom már soha többé, s Balgar terve megvalósul… onnantól kezdve lehetséges, hogy bekövetkezik az, amitől már az itt tartózkodásom elején is rettegtem. Nem csak én, de mindenki más rabszolga lenne Balgar legénységében, s akárhogy próbálnánk megszökni, nem lenne kiút. Kevesen nem sokat érnénk ellenük. Rosszabbik helyzetben talán meg sem élnénk a másnapot, hiszen árulásért kivégeztetnének minket, amiért Ryuuzakit szolgáltuk. Nem tudom, hogy működik ez kalózok közt.

- Kár, hogy a vérem helyett nem arany folyik – jegyzem meg ezt Magarro poénjára, mert akkor biztosan gazdagok lehetnénk. Egyébként is ki fizetne azért, hogy meggyógyítson? Ryuuzaki? Akkor mindegy lenne, ha a pénz ott marad, ahol eddig is volt, mert nem lettünk előrébb.

A gyógyítgatások után arra sem volt energiám, hogy tovább gondolkodjak. Annyi viszont még eszembe jutott, hogy amint lesz egy kis időm, akár egy pihenőnap a legénységnek, mert biztos vagyok benne, hogy ilyen is szükséges a legénység számára, fel kell keresnem Reykot. Azt még nem tudom, hogyan fogom megközelíteni, vagy egyáltalán belekezdeni abba, amit akarok… de biztosan észre fogja venni rajtam, hogy hezitálok, talán többet is. A lányok mindig észreveszik egymáson, ha valami nem stimmel, vagy ha a Holdon sétálnak. Legalábbis az ő esetében biztos vagyok ebben. Ennek az egyetlen névnek a gondolatával szinte kiütöttem magam, és úgy aludtam, hogy még a dob pergése a fülem mellett sem tudott volna felébreszteni. Azonban eljött a reggel, s bár nem sok erővel, de sikerült kikelnem az ágyból, megmosakodnom, és felöltöznöm valami könnyed ruhába. Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy ma újra láthatom Ryuuzakit, és meg voltam győződve róla, hogy ő az egyetlen, aki olyan edzést tud számomra biztosítani, ami kellőképpen lefáraszt és közben fejleszt is.

Igyekeztem segíteni a tábor felállításában, ahol csak tudtam, néha-néha kisebb szüneteket tartottam, hogy egy korty vízhez jussak, ugyanis nem akartam kiszáradni a nagy munkálatok közepén. Ryuuzaki persze egy percre sem hagyta, hogy a kezdeti lelkesedés alább maradjon, így azonnali edzésre fogott. Az eddigi futást, húzódzkodást és hasedzést az nehezítette, hogy közben a fegyvereket is kerülgetnem kellett, viszont mivel nem mindig nézhettem hátra, az érzékszerveimre kellett hagyatkoznom, ami futás közben nem volt könnyű. Így is eltalált pár kunai, így a ruhám bánta… nem mintha én bántam volna.

Hirtelen szólal meg a kapitány, amikor már mindenki abbahagyta az edzést, csak mi nem.

- Bevallom, az utóbbi időkben nem igazán voltam magamnál, amikor ez a… ki nem eresztett erő előjött. A legutóbbi alkalommal csak… cselekednem kellett, mert ha nem teszem, akkor te… - mondandómat elharaptam, s még csak nem is akartam arra gondolni, hogy kapitányom haleledellé lett volna, ha akkor és ott nem tör ki belőlem az az energia.

- Nem az első alkalom… de mindig akkor jön elő, amikor dühös vagyok. De csak mostanában – vázolom fel. Elgondolkodom, hogy mindez vajon csakis azért lehet, mert minden egyes alkalommal Ryuuzakira gondoltam, hogy mások az életét veszélyeztetik? Adódtak alkalmak, amikor a saját életemben történt események ötlöttek be, és felmérgelődtem rajta, de azok soha nem voltak olyan mérvadóak, mint a legutóbbi példa. Ryuuzaki élete veszélyben volt… s akkor abban a pillanatban egy élő fegyver lettem, aki önmagára nézve is veszélyes lett. Értettem, hogy mit akar a tudtomra adni a bemutatóval. Rendelkezem a víz elemen felül a szél elemmel is, eddig csak valamiért soha nem akart a felszínre jönni, vagy csupán én nem akartam előhozni azt, különben már régóta ott van, és csakis arra várt, hogy valaki előhívja. Ryuuzaki… minden szempontból megmentett engem, s soha nem lehetek neki elég hálás.

- Kirohanó érzés? – kérdezek vissza, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mire gondol. Arra a kirohanó érzésre, amit akkor éreztem, mikor tudtam, hogy talán nem sok idő maradt ahhoz, hogy itt és most a hal egészben lenyelje? Amikor attól féltem, hogy elveszítem? Ha ő nem lenne itt, akkor… végképp nem tudnám, mit tehetnék tovább, vagy mit hogyan kellene csinálnom. Ő a fényem a sötétségben. S bár ő még ezt nem tudja, de valójában miatta vagyok ilyen erős, s most már miatta kelek fel minden reggel csak azért, hogy megbizonyosodjam arról, hogy itt van még, s hogy van e még értelme annak, hogy itt vagyok. Mély lélegzetet veszek, és az eddig tanultak alapján vezetem a chakrámat a katanába, hogy ugyanazt az eredményt érjem el, mint a kapitány. Csakhogy fogalmam sem volt, hogyan kell külön választanom a víz elemű és szél elemű chakrámat egymástól… ugyanis még alkalmam sem volt arra, hogy ezt megtaláljam magamban, és utána kelljen nyúlnom. Így véletlenül a víz elemű chakrámmal itattam át a katanát, amit nem vettem észre időben, s úgy suhintottam a fák irányába, melynek gallyai az utunkat állták. Nem is lett volna vele baj, hiszen a víz elemű chakrám is volt olyan erős, hogy a gallyakat levágja előttünk, azonban nem adtam bele kellő mennyiségű chakrát ahhoz, hogy ez a gally véletlenül ne forduljon vissza és verjen mellkason, amitől dobtam egy hátast. Úgy szó szerint.

- Ahh… - nem, nem fájt, ezt a hangot csupán a nem tetszésemnek nyilvánítottam ki, valamint sóhajtottam, hogy nem direkt történt mindez.

- Azt hiszem, a tegnapi nap után kicsit berozsdásodtam. Bevallhatom én, mint bűnös lélek, hogy addig is jól esett lefeküdni? Még ha így is történt, amit kényelmesebb módokban is meg lehetne oldani – próbálom az egész helyzetet viccesebbé tenni. Fogalmam sincs, hogy nézhetek most ki, az egész szituáció egy kicsit nevetséges. Én, az amazon, aki csatákat nyer, de kifog rajta a szél elem feloldása, ami valójában már mindenki szerint feloldódott, csak fogalma sincs, hogyan kellene újra használni, éppen ezért egy faágnak sikerül leterítenie, amit egy egész csapatnak nem sikerült.

- Szárnyalni azt már sikerült… - nevetek fel, majd segítek magamon, hogy felálljak. Le se porolom magam, az edzéseknél megtanultam, hogy nem éri meg, ruha pedig mindig lesz. Másodpercek sem telnek el, amikor futásba kezdek, mintha mi se történt volna, s újrapróbálom az egészet, most már kicsivel magabiztosabban és oda is figyelek arra, mit cselekszem. A vízben a szél elem teljesen más volt, amikor kitört a testemből. Sokkalta szeszélyesebb, de mégis lágyabb, mint a víz, olyan vad, mint a tengerek viharjai. Most nem kellett olyan vadnak lennem… elég volt éppen annyira, hogy a szél tovább lendítse a vitorlát. Erre a szél elegyre gondoltam akkor, amikor a chakrát a katanába vezettem újra, majd útjára engedtem oda, ahol a sűrű növényzetet láttam magunk előtt. Az eredmény büszkeséggel töltött el, de nem olyan nagy büszkeséggel, hogy elszálljak magamtól annyira, hogy ne sikerüljön a következő vágás. Először mindig csak kicsiben próbáltam, s nem sokszor, nehogy idő előtt kifulladjak. Ennek az edzésnek a lényege a balansz volt, s mindkét elemem gyakorlása. Azt persze nem tudtam, mennyire lehetséges ezt kimaxolni ennyiből.

**Kenshiro Yori** Szomb. Szept. 07 2019, 20:57

Kimerültség, vagy talán a mély tisztelet játszott az érzéseiddel. Vagy ettől sokkal többről lenne szó, ott legbelül, a mellett a zakatoló masina mellett? Karjaidat már legszívesebben azonnal Ryuuzaki köré vetnéd, de sajnos nem teheted. Háborúból háborúba cseppensz, bár édes valamilyen szinten az érzés, hiszen már nem egyedül vívod magad ellen, a világ ellen a háborúdat. Közösen, egy család az, ami felkarol, s egységes pengeként készültök levágni a hidra összes fejét, ha arra késztet majd a sors kifürkészhetetlen természete. A háborgás nem csak a környezetedben, hanem magadban is folytatódik, s nevezhetnénk ezt a legtehetetlenebb pillanatodnak. Ryuuzaki iránt táplált gondolataid melyek napról napra változnak, egyre hevesebbek, s bátyád óta nem éreztél hasonló kötődést semmilyen emberhez sem. A rangi gondokkal foglalod el az elméd, de mégis, kapitányotok után te vagy a rangelső. Ha ő lenne a király, talán te lehetnél az új kapitánya a legénységnek, s valljuk be, nem igazán akad olyan ember a legénység sorai között, aki különösebben ellenállna egy ilyen újdonságnak az életében. Szeretnek végre, s egy olyan otthonod van, ahol megtisztelik azt, aki igazán vagy. Nincs szükséged maszkokra, nincs szükséged alibikre, hogy úgy tekintsenek rád, ahogy te szeretnéd. Hiába szúrják ki a szemedet a tények, még sem vagy magadban annyira biztos, mint amennyire kellene lenned, de egy valami biztos. A létkép a jövőről olyan valósággal körvonalazódik meg előtted, hogy még a lehulló teafa levelek illatát is érzed, ahogy Ryuuzaki a trónra ül. Gyönyörű kép, a legénység ujjong, de a különös szempár senki mást nem céloz, csak téged. Valami megnyugtató köszön vissza mindig azokból a szemekből, melyek bármikor képesek egy új világba repíteni. Elegáns, férfias, kifürkészhetetlen, s törődő. Feléd nyúl talán, vagy csak parancsot oszt? Ki tudja, de így is a kezéért nyúlnál, még a halálból is.
A Legenda témája ragadja meg a képzeleted, s hirtelen jött széllöket fújja szét az idilli képet a fejedben. Újabb kijelentések, újabb talányok, melyekre egyszerűen nem találod a válaszokat. Mire gondolhat most? Mit nem mond el, amiről tud, ha van egyáltalán valami rejtegetni valója, miért nem fedi fel magát? Háborúba hívni egy olyan embert, akinek még a puszta jelenléte is harminckét sirállyal és tengeri tehénnel végezne? Őrültségnek hangzik, de Balgar és Ryuuzaki története bizonyára túlságosan is visszanyúlik ahhoz, hogy te, mint „friss” hús megérthesd mindezt.
Barátok és pajtások, ahogy e szavak hangzanak a szájából könnyedén terít le a lábadról, s újra megkérdőjelezed magad. Mondhatni inkább a mások beléd vetett hitét kérdőjelezed meg. Banrit tekinted jelenleg egyetlen barátodnak, bár vele is csak a sors az, ami összekötött. Rendkívüli harcosnak ismerted meg, bár elég bohókás természete még is egy szeretnivaló férfiről akottak képet. Lehet, inkább gyermeknek kellene neveznünk mintsem férfinak, de az biztos, hogyha bajba kerülnél, ő ott lenne, hogy segítsen. Persze a Ryuuzaki által emlegetett kalózok kilétéről sok fogalmad nem volt, de valami azt merte sugallni, hogy pár napon belül úgy is lehetőséged lesz találkozni ezekkel az emberekkel.
Miután felemel a földről az ő arcára is kiül némi pír, s gondolataid egyből tovább gördülnek. Megszöknél vele, talán még a világ peremén is túlra utaznátok, ha módotokban állna, de tudod, hogy új családodat, ha tudod már annak nevezni, de őket nem hagyhatod cserben.
- Ettől készebb, talán még egész életemben nem voltam. – húzódik egy magabiztos mosoly az ajkára, mely azonnal szertefoszlat minden egyes kétséget mely még maradt volna benned, s mégis felteszed magadnak a kérdést: Nem lehet, hogy ő a Legenda?

Másnap az edzés igen korán vette kezdetét. Az előző éjjeli gondolataidat sikerült egy időre a kispadra ültetned, hogy ma a teljes egészedet átadhasd az edzés rejtelmeinek. A szokásos erőnlétet, az elegyített akadálypályával rengeteg behatás nehezítette. Magarró kékes lángjai cikáztak a dzsungel kacskaringós ösvényein, s megmernél esküdni, hogy egy igazi főnixet is láttál elszáguldani az egyik fordulónál. Tűhegyesre hegyezett csontok süvítettek, melyeket sűrű füstfelhők burkoltak, míg a gallyakon megelevenedett karok nem kapták el őket, s suhintották vissza azokat a feladójuknak. Valahol teljes megelégedéssel figyelted a repkedő technikákat és fegyvereket, hisz tudtad, hogy az egész legénység egyetlen közös cél érdekében edz, akár egy nagycsalád. Miután a többieknek elérkezett a pihenő és helyet cseréltek Ryuuzakival lelkesen vágsz bele a feladat elsajátításába.
- Ez csak természetes. Sok emberrel találkoztam már, akik az elemük feloldása közepette elájultak, vagy csak egyszerűen nem emlékeztek a cselekményeikre, míg ez az új „erő” járta át a testüket. Persze nem igazán volt lehetőségem edzeni ilyen embereket rajtad kívül, így egy érdekes kísérletnek nézünk elébe. – hiába sprinteltetek, szavai egy percre sem akadtak meg. Mi ez a fickó basszus, egy robot? Tehetnéd fel a kérdésed, de hamarabb folytatja a magyarázatot az utóbbi monológodra.
- Ha egyre sűrűbben éled fel benned, azt jelenti, hogy már nagyon szeretné meglátni ez az erő a napvilágot. Ha pedig egyre sűrűbben akar megmutatkozni, ez csak azt jelenti, hogy túl sok olyan stressz ért, mely követeli, hogy dobj be valami újat, valami erősebbet. – kicsit furcsán próbálta meg előadni azt, hogy a tested tudatodon kívül is egy erősebb fegyverhez akar nyúlni, hogy legyőzhesse az új akadályokat, melyeket talán a jelenlegi erőddel nem lennél képes. Talán tényleg az emberi elme, maga az ösztön késztetne ilyen cselekményekre, s a chakra hálózatod ilyen módon reagálna minderre? Különös elképzelés, de felettébb érdekesnek mondható.
- Kirohanó, mint a … - valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy most mit is akar mondani, de kellő profizmussal bánt a szavakkal ahhoz, hogy ne ejthesse magát csapdába. – mint a reggeli dagály. Amikor lendületet veszel, amikor kirobbansz a pillanatból. Megfeszül minden egyes végtagod, s akár egy ágyú ereszted ki a benn ragadt, de zabolázhatatlan erőt. A szél már csak ilyen, egy ideig feltartható, de amint megelégeli falvak, városokat is letarol. – úgy érezhette, hogy ennyi magyarázat elég lesz ahhoz, hogy el tudj indulni a technika alapjaival.
Amint felkerekedtek és folytatjátok az edzés, a véletlen baleset áldozatává válsz, majd hirtelen találod magad a padlón.
- Lehet, nem kellene ennyire széthajtanom téged. – hallod keserű hangját magad mellől, ahol egy helyben kocog tovább, de következő mondatod végén hangosan felkacag.
- Megígérem Yumi, amint végzünk ezzel, addig pihenhetsz ameddig csak akarsz. És elhiheted, rám is rám férne egy jó fetrengés. – nyújtja karját, hogy felsegítsen, de egy újabb szárnyalós viccet megengedve magadnak felállsz, s szó nélkül veted bele magad a folytatásba.
Még pár kanyar, pár elvétett vágás és pofon a gallyaktól, de végül kitartod magad elé a katanád, s mélyen átitatod a megfelelő erőforrásokkal. Az utolsó pillanatban metszed át a levegőt mire a dzsungel sűrűjében legalább öt, hat méterre megtisztul a terep. Még két kilométert szaladtok, mire Ryuuzaki balra terel, s csak folytatod tovább a kaszabolást megállás nélkül. Ahogy egyre jobban haladtok, úgy tűnik, hogy ritkul a növényzet és egy hajó árbocai jelennek meg a lombok között. Egy rózsaszín lobogó, s benne egy kalapos koponya. Még is miféle kalózok ezek?
- Ryuuzaki! – hallatszik egy viszonylag mély, de mégis nőies hang a part felől. Kicsit lassítotok mikor meglátjátok a partra gyűlt csapatot, s egészen elébük kocogtok.
- Nocsak, hát nem hagyod szegény lányt egy percre sem pihenni? – néz rád a nő. Fekete kalapját egy rózsaszín toll ékesíti. Smaragdzöld szemei, sima ajka és edzett alakja teljesen leírja, hogy ő a banda vezetője. Mögötte, megannyian sorakoznak, s ami a legfurcsább: mindannyian nők.
- Yumi, had mutassam be Ms. Dusa-t és legénységét. – a nő biccent feléd megemelve kalapját, mire a többi nő és lány hasonlóképp köszönt egységes mozdulattal.
- Egyik legnagyobb szövetségesünk.
- Csak azért mert egy szobába voltunk bezárva a többi csőcselékkel már szövetségesek vagyunk, hm? – teszi fel kérdését kéjes hangon, mely elég sok mindent sugall.
- Majd meglátjuk, hogy Grohan miként is emlékszik a történtekre.
- Ha egyszer még ide ér az a tengeri teknős. Csak nem megint léket kapott az öreg? – teszi a fel a kérdését mire hangos jelentés érkezik a rózsaszín lobogós gálya árbockosarából.
- Szakállas lobogó a láthatáron!
- Emlegetett rozmár! – nyögi a nő, majd a távolba meredő zöld szempár téged mér végig. – Az Amazon… Yumi, akarom mondani. Meglepő egy benyomást keltesz így a megannyi történetet hallva, amiket drága kapitányod mesélt. – szavait megint nem tudod hova tenni. A hanglejtése nem árulja el, hogy bókként adja szavait, vagy kihívni próbál, de az biztos, hogy az aurája és megjelenése egyáltalán nem ártó szándékú.
- Majd lesz időtök megbeszélni a számodra kiköthető részeket, de ez a pillanat most nem alkalmas erre. – áll közéd és közé Ryuuzaki, mint aki a testével próbálna megóvni. Megmentő érzés ez számodra, majd ahogy hátra nyúl kapitányod és megsimítja a karodat, végső falai is felállnak a váradnak.
- Négy óra múlva találkozunk a fő táborban. Ha Tenzei is megérkezett, mind a hárman jelenjetek meg az összes emberetekkel. – a nő egy bólintással és egy pukedlivel nyugtázta a beszélgetést, majd Ryuuzaki sarkon fordult. Átkarolta a válladat, s eltűntetek a dzsungel sűrűjében.
- Remélem nem keltett rossz első benyomást az a fúria. Na meg persze! Gratulálok! – örvendez fel egy pillanatra, amivel közelebb húz magához egy kicsit. – Senkit nem láttam még ilyen gyorsan ezt elsajátítani, bár ahogy említettem te vagy számomra az első… – pirul el egy fél pillanatra, ha fürkészed az arcvonásait. – Mármint akit edzhetek! – innentől csak széles mosollyal bandukol melletted, ahogy kezét kevésbé sem nehezítésnek a válladon tartja. Készséggel megválaszol minden kérdést, míg vissza nem értek a táborba, ahol a legénység tovább folytatja a gyakorlatozásokat.

**Wakizashi Yumi** Pént. Feb. 21 2020, 12:42

// Azta, már ennyi idő telt el? o.o Mintha csak egy hónapja lett volna pedig. Very Happy

Időérzékem a régi. //

-x-

Biztos voltam abban, ha Ryuuzaki mellett edzek, s mindenki belead apait-anyait, ahogyan az éppen történik, akkor az az egy hónap több mint elég. Bár még mindig nem voltam tisztában Ryuuzaki képességeivel, hiszen eddig mindig engedte, hogy a legveszélyesebb helyzetekben is helyette cselekedjek, és minden alkalommal megmentsem – ami nincs az érdekeim ellen -, tudtam, hogy ő a legjobb tanár, akit valaha kaphatok. Még ha a képességei nem is egyeznek az enyémmel, szavaival olyan könnyen rá tudott vezetni a megoldásra, hogy olykor inkább csak leülnék, s addig figyelnék rá, míg azoktól a szavaktól meg nem részegülök. Fogalmam sem volt, hogy lehetséges e szimplán valakinek a hangjába belehabarodni. Mintha nem is látnád magad előtt az alakot, csak a hangját hallanád, de még így is elvarázsol. Nem feltétlenül a hang, a tónus, hanem az, ahogyan beszél és amit mond. Ha a beszédével festeni lehetne, egy naplementét látnék magam előtt. A Nap sugarai épp alábuknak a horizonton, a tenger vize megtöri a fényt, a festmény egy mozgó képpé változik. Ezernyi csillag hullik alá az égből, látok ott egy másik galaxist, hajókat úszni a felszínén, a természetellenesen vattacukorszerű felhőt, ahogyan megcsókolja a fénylő Holdat. Tökéletes volt minden egyes részlete… ahogyan Ryuuzaki.

- Jobb tanárt el sem tudnék képzelni, így bátran bízom magam rád. Kísérletezzünk – széles mosolyra húzom a szám, manapság egyre gyakrabban fordul elő. Talán a tudatalattim valahol mélyen érzékeli, hogy a kapitány igenis nagyon sokat foglalkozik velem, és nem csak azért edz, hogy ez legyen az egyetlen alibije arra, hogy velem lehessen. Ha így is van, akkor sem bánnám. Ha még kilátástalan is a helyzet, és soha nem lesz alkalmam arra, hogy karjait körém fonja, mindaddig, amíg mellette lehetek, itt leszek. Hiszen annál fontosabb nem létezhet számomra, hogy életben tartsam mindaddig, amíg én is életben vagyok. Ha hirtelen hamarabb következne be a halálom, akkor is meggyőződnék arról, hogy biztonságban legyen…bármi is legyen az ára. Ha az ördöggel kell lepaktálnom, a lelkem kell eladnom, s kifeszítenének a Nap felszínére, hogy ezer éven át szenvedjek, s ha szenvedésem soha nem múlna, mert minden elölről kezdődne, akkor sem adnám fel, ha tudom, hogy ő él. Ha nem velem boldog, de boldog, ám legyen, hiszen mindent megadnék azért a mosolyért, ami úgy melengeti a szívem, mintha egy jól gondozott kiskert lenne, mely folyamatosan gyümölcsöt hoz, és a szegényeket eteti.

- Tehát ha valami nem működik jól, a régi már nem elég ahhoz, hogy legyőzzük a nehézségeket, akkor valami újhoz kell folyamodni. Mint egy… stratégia a sakkban, igaz? – magam sem értettem, miről is beszélek pontosan, de azt hiszem, a felszínen már túlkapartam. Vegyük a sakkot… ha az eredeti stratégiád az volt, hogy minden bábodat megvéded, de sohasem támadsz, akkor új stratégiához kell folyamodnod, mert valamit rosszul csinálsz. Lehetséges, hogy rossz hasonlatot hozok fel, de ez is egyfajta nézőpont. A testem valószínűleg már rég feladta volna, hiszen nem fejlődtem már sehova sem, ekkor nyúltam olyan forrásokhoz tudat alatt, amely segített megoldani a helyzetet. De mi történt volna, ha nincs ott az a forrás? Ha valóban nincs más, csak a régi? Bár az adrenalin sok mindenre képes, sikerült volna máshogyan elkergetnem a bestiát?

- Reggeli dagály. Reggeli dagály – ismételgetem. Mondandója többi részével egy hatalmas forgószelet képzelek el. Valahol tehát a bennem rejtőző chakra olyan lehet, mint az időjárás. Tudod, hogy valamikor eljön, de nem számítasz rá, hogy mikor, és a legváratlanabb pillanatokban csap le, amikor fel sem készültél rá. A hurrikánok, az orkánok mind tombolnak, és falvakat tarolnak le, nem is törődve azzal, hogy éppen mi áll az útjukban… mert szeszélyesek. Mert nekik nem mondták meg, hogy hogyan kell visszafogni magukat…mérgesek, és pusztítani akarnak. Ezzel szemben, még ha bennem is egy hatalmas orkán tombol, vissza tudom fogni, és úgy irányítani, ahogy azt én akarom. Tudni, hogy merre szabad rombolnom, és mikor kell megállni.

- Amíg nem tudlak biztonságban, és az ellenfeleid szabadon sétálnak, addig nem pihenhetek – jelentem ki szinte gondolkodás nélkül, amint meghallom Ryuuzakitól a pihenés lehetőségét az edzés után. Tudom, megint rombolom a jókedvet a komoly kijelentéseimmel, de nem tehetek róla, ha nem tudok lazítani egy ilyen helyzetben. Nem akartam újra mindent rázúdítani a fejére, hiszen…hiszen attól, hogy háborúban állunk, néha még ott a rövid kikapcsolódás reménye…ugye?

- Persze… nem mondanék nemet öt perc pihenőre. Süttetni valahol a hátam, aztán ha megfordulok, az első felem csíkos lenne mindenhol, csakmert mindegy volt, hogy hova huppanok le – elképzeltem magam abba a szituációba, amikor edzésről visszatérve valóban csak levetem magam az egyik legközelebbi napágyra, azokra a tipikus ágyakra, amelyek után ha felébredsz, vagy csíkos nyomok maradnak rajtad, vagy kockás, de mindig vicces az eredmény. Valamivel könnyíteni akartam a helyzeten, s hát… még mindig nem jutottam el arra a szintre, amikor valóban vicces poénokat tudok magamból kipréselni. De már Ryuuzakit sikerült megnevettetnem a buta poénjaimmal, így valahol mélyen reménykedem. A szavakra emlékezve igyekszem azt a tomboló szelet megragadni, és a katanámba helyezni, hogy azzal elvágjam magunk előtt a sűrű lombkoronákat, az elénk kerülő akadályokat, amikor pedig hosszú sorokon át nincs szükségem rá, akkor „kikapcsoljam”, hogy tartalékoljam az energiám. Futás közben ilyenekre is koncentrálni valóban kiszívja belőlem még a maradék erőt is, de ahogy azt kijelentettem, addig nem tudok nyugodni, míg nem tudom őt teljes biztonságban.

A part felé haladva egyre ritkásabb a növényzet, így nem igazán van szükségem a chakrám további égetésére, főleg akkor nem, amikor ténylegesen megérkezünk. Furcsa vitorlákat látok a távolban megjelenni, bár Ryuuzaki egy kicsit sem lepődik meg, ami arra enged következtetni, hogy szövetségesek érkeztek. Abban a pillanatban szólal meg a női hang, akit valahogy eddig nem is vettem észre magam előtt. Akkor sem, ha éppen feltűnő jelenség volt a számomra ocsmány ruhaszínével. Éppen ki akartam jelenteni, hogy ha valaha rózsaszínt lát rajtam valaki, akkor kövezzen meg. Az ezüst színű hajammal, és rózsaszín ruhában biztosan úgy néznék ki, mint egy kirakati baba. Kérdésére jobban szemügyre veszem magam, s valóban nem festek most jó látványt. Az edzéstől poros vagyok, néhol a ruhám szakadt, karomon kisebb karcolások nyomai, egy-két kisebb karcolásból még vér is serkent ki… észre sem vettem ezeket, hiszen soha nem foglalkoztattak a sebek, biztosan a gallyak okozhatták. Mindezek ellenére hálás vagyok Magarronak, hogy a nagyobb sebeimet olyan szinten ellátta, hogy már nyomuk is alig legyen.

- Üdvözlöm, Ms. Dusa – ha már Ryuuzaki bemutatta, úgy illik, hogy magam is köszöntsem a hölgyet. Bár további kijelentése megrengeti a hitem, és furcsa érzés járta át a testem minden egyes porcikáját. Egyik legnagyobb szövetséges… egy szobába bezárva… fogalmam sem volt, hogy most éppen mire gondoljak, és úgy éreztem, hogy a világ hirtelen forogni kezd körülöttem, de az is lehet, hogy én forgok, és hányingerem támadt, de igyekeztem mindent jól palástolni. Fogalmam sem volt, mit értett azon, hogy meglepő benyomást keltek… ezt jó értelemben, vagy rossz értelemben kell felfognom? Egyedül Ryuuzaki simítása a karomon zökkentett ki a rossz gondolatok alól. Eddig soha nem foglalkoztatott, hogy ki mit gondol rólam, de most hirtelen megjelent ez a nő, és akár ellenséges az aurája, akár nem, pillanatok alatt változott meg a véleményem arról, hogy valójában mennyire is érdekel az, hogy mit gondolnak mások rólam. Talán mert a másoknak rólam festett képe nagyban befolyásolná Ryuuzaki és legénysége belém vetett hitét? Megváltoztatná kapitányom eddigi meg nem erősített érzelmeit rólam? Nem tudom, hogy most csorba esett e a hírnevemen, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik, vagy pusztán fenyegetésnek vettem e. Ha szövetséges, nyilván nem kell tőle tartanom, de utálom a kétértelmű kijelentéseket.

Hálás vagyok annak, hogy Ryuuzaki közbelépett, ez segített valamelyest lenyugodni, s talán az a tény is, hogy ilyen körülmények között találkoztunk, nem pedig az egész legénység előtt. Azt hiszem, sokkal nagyobb frusztrációnak lennék kitéve. Még mindig nehezen viselem a nagy tömeget, csak most kezdek hozzászokni, hogy egyáltalán vannak emberek körülöttem, s eddig is csak Ryuuzaki és legénysége az, akit megtűrök magam mellett. Eddig a küldetéseim során is nehéz volt elfogadnom, ha plusz egy embert neveztek ki mellém, ugyanis mindig úgy tartottam, hogy ez visszafog engem, és csak akadályoz.

Négy óra múlva térnek vissza… miért négy óra? Addig mi fog történni?

- Inkább furcsállom. Még mindig új nekem ez az egész, és igyekszem hozzászokni, éppen ezért nem szeretem az olyan kijelentéseket, ami számomra nem egyértelmű – osztom meg vele aggodalmam okát. Úgy érzem, hogy ha valakiben, akkor benne megbízhatok, s ha azokat az érzelmeimet nem is oszthatom meg vele, amit iránta érzek, de minden mást, ami nyugtalanít, azt igen. Ahogy átölelte a vállam és közelebb húzott, elég volt ahhoz, hogy úgy elpiruljak, hogy rá se merjek nézni… mert mi van, ha észreveszi, hogy egy ilyen kis gesztus is ekkora reakciót tud kiváltani belőlem? A szívem sűrű dobogásáról ne is beszéljünk, egyszerűen úgy éreztem, mintha az az egy éltető rugó bennem most egyszerre játszaná el egy egész törzs szerepét, és folyamatosan verik a dobokat, táncolnak a tűz körül, mintha valami rituáléra készülnének.

- Számomra te pedig az… első… - harapom el a mondandómat, mert eszembe jut, hogy nem ő az első, aki edz engem, így az hazugság lenne, de valamivel gyorsan elő kell hozakodnom, ha nem akarom magam elárulni. De mivel? – Aki képes kihozni belőlem a maximumot. És még sok minden mást is hozzátehetnék… de nem akarom, hogy elszállj – bököm meg az oldalát játékosan, mókát csinálva az egészből.

- A szövetségesekből egy megérkezett, Ms. Dusa. Ki ez az öreg, szakállas lobogós kapitány, Grohan? És Tenzei? Említetted, hogy Hokaru elsőtiszt is csatlakozhat hozzánk, viszont most csak három kapitányt hoztál szóba… - valami baj lenne, hogy nem jelenik meg a negyedik, vagy szimplán elfelejtett róla szólni? Valóban érdekelne a történet is, miszerint Tenzei kapitány másképp emlékszik a sztorira.

**Kenshiro Yori** Kedd Szept. 08 2020, 23:31

Furcsa módon hatnak még a gesztusok. Furcsa mód találnak meg az ismeretlen szavak és a benned kuszán forgó gondolatok. Mit is akarhatott mindezzel Ms. Dusa? Mit is mesélhetett rólad eddig Ryuuzaki a többi kapitánynak, s a többiek milyen képet festhettek rólad elméjük fehér vászonára? Vajon a többi kapitány is, Ms. Dusát leszámítva olyan volna mint Ryuuzaki? Esetleg komorabb, céltudatos és siker orientált férfiak, akiket talán nem is a barátság, inkább a haszon és a hatalom csapta kapitányod oldalára? Egy dologban viszont az elmúlt időszakban mindig is egyértelmű és határozott voltál, legalábbis magaddal szemben: az érzéseid Ryuuzaki iránt változatlanok maradtak. Az érzések és gondolatok mindig felé húztak, akár edzettetek, vagy akár távolléte alatt is, aggódásból teremtett szilánkokkal marcangoltad pillanatnyilag magányos lényed.
-          Nem kell sokat fejlődnöd már ahhoz, hogy megértsd az embereket. A kijelentések mindig kacifántosak akkor, ha az ember nincs tisztában a múlttal és az abban történt eseményekkel. – ránt ki a gondolatokból Ryuuzaki ahogy még mindig karjai ölelésében masíroztok az erdőben. Tökéletes alkalom volt érezni a közelségét, az erőt ami körül öleli ezt a férfit. – De természetesen, ha bármilyen fennakadásod lenne, vagy bármi szemet szúrni a találkozón, esetleg kérdésed lenne, a többi kapitánnyal kapcsolatban kérlek, ne tarts magadban. Nem szeretném az elsőtisztemet a félhomályban tartani, főként az ilyen heves időszakokban nem!
Miután oldalba bököd, egy pillanatra meglátod az ő arcán is megbúvó pirosságot, ahogy zavarában kacarászik, mélyédes hangján. Utatok lassan végéhez ért, ahogy Ryuuzaki végig hallgatta kérdésedet. Az óceán folyékony gyémántként csillogott előttetek a korán érkező naplemente fényeiben. Az alattatok elterülő sziklaorom alatt a kalózok által vert tábor zajai, nótái és kurjongatásai hallatszottak, ahogy a négy hadihajó békésen illegette és billegette magát a fodrozódó hullámokon.
-          Az az öreg alak lenne Grohan, ott az idétlen kalapban kit csónakon hoznak a szigetre. – hajolt közelebb hozzád, hogy mutató ujjával sikerüljön betájolni a férfi holléttét. Hatalmas embernek látszott, ki kopaszodó fejét egy fehér kalap ékesítette, melyből két flamingó tollnak látszó dísz tarkított. Legénysége eléggé egy összemismásolt egyénekből álló csürhére hasonlított kik semmi féle egyenruha nélkül bandukoltak a parton, s annak mentjén elvegyülve a gyülekező tömegben. – A vén róka már a Legenda idejében is régi hajósnak számított. Talán az egyetlen ember ebben a társadalomban, aki sosem akart király lenni, inkább csak élvezte azt az életet, ami neki jutott ezeken a vizeken. Lehet már csak belefásult abba, amit eddig egész életében csinált, vagy csak a vasmacskája lett annyira berozsdásodva, hogy bármerre is tovább léphessen az életben. De e dolgokat leszámítva kiváló hajós és rendkívül karizmatikus egyén, kinek szavai szerintem bárkit ösztönöznének, legyen bármilyen sanyarú is a helyzet. – ujjai új célpontot kerestek, s végül megállapodtak egy Grohantól fiatalabb férfin.
-          Az, aki Ms. Dusával társalog Tenzei kapitány. Ravasz egy kurafi, ha szabad így jellemeznem, s a Vas Tengeri hadviselése egy szóval: legendás. – A szóban forgó férfi tetőtől talpig szamuráj páncélban állt, tekintetét elfordítva Ms. Dusáról, mintha valamilyen vitából szeretné magát megmenteni felvont állal. Arcát nem borította szőr, s viszonylag égnek álló rövid, fekete haját egy számodra ismerős, shinobi fejpánt tartotta. Ebből a távolságból nem igazán tudtad kivenni a mintát, de Ryuuzaki pont annyira fókuszált különös íriszével, mintha minden egyes részletet látna még innen a peremről is.
-          Lobogója a Rózsa és Kard szimbóluma, s a tőle megszokott rend, fegyelem jellemzi a bandáját. Elvei… nem igazán találkoznak a kalózok kultuszában elismert elvekkel, de mióta együtt szolgáltunk előző királynőnk alatt nem kis hírnévre tett szert. – Ryuuzaki végül felegyenesedett, majd kicsit átnyújtóztatta a derekát, a földre kucorodott, s a mélységbe lógatta le a lábait.
-          Negyedik bajtársunk, mint említettem… - mélázik el a távolba merengve - talán pár nappal ezelőtt, Hokaru elsőtiszt lesz, ha minden sikerrel zajlik a kapitánnyá avatása során. Ez valószínűleg még pár napig eltart majd, de kétlem, hogy lemondana arról, hogy találkozhasson veled és együtt vegyük fel a harcot Balgarral, na meg az átkozott csürhéjével. De milyen balaga is vagyok, hogy ennyit beszélek ahelyett, hogy inkább téged faggatnálak, s hallgatnálak a felől, hogy mik is érdekelnek. Lehet túl sok volt ez a mai nap, és túl sok információt próbáltam meg beletuszkolni a fejedbe egy ilyen edzés után. Így kérlek, még úgy is van némi időnk amíg felállítják a tárgyalásokra alkalmazott sátrakat, ne kímélj. – gördül ismét ajkaira barátságos mosolya, majd ha mellé ülsz fejedre húzza fekete kalapját, s halk kuncogásba kezd még mielőtt bármit is kérdezhetnél.
-          Jól áll! Talán inkább neked kellene kapitánynak lenned, én beérem az elsőtisztséggel, na persze az örök második helyet Magarrotol nem lopnám el!

Kérdéseid közepette a narancsban ragyogó tál végül alámerült a horizonton, zöld fénybe árasztva a gyönyörű panorámát, mely a szikla tetejéről elétek tárult. Később megjelent az álomra szenderült égitest párja, s nyájával együtt ezüstös ragyogásukkal tették varázslatossá a beköszöntött éjszakát. Odalenn már fáklyák és tábortüzek táncoltak, a kalóz horda is csendesebb italozásba és türelmetlen várakozásban mozgolódott alattatok.
-          Remélem még lesz alkalmunk így eltölteni az időnket a közeljövőben, de ideje lesz csatlakoznunk a megbeszéléshez. Még annyi időnk van, hogy az edzős felszerelésünket átváltsuk, így ne is várassuk a többieket. – Karjával a tiéd alá karolt, s egy pillanat alatt kapott az ölébe. Könnyed szerrel rugaszkodott el a peremről, s az idő valósággal lelassult körülötted. Alig volt időd megragadni a fejedről elszálló kalapot és a helyén tartani, ahogy fél szemmel Ryuuzakit figyelted, ki céltudatos mosollyal az arcán repült veled együtt a Hold pompájában. Bármeddig és bármikor elidőztél volna ebben a mesébe illő idillben, de a földetérés után tudtad, hogy most ha nem is a saját, de a kalóz társadalom jövőjét fogjátok megvitatni. De egy ilyen kapitánnyal és barátokkal az oldaladon egyszerű feladatnak tűnt az egész.
-          Akkor nemsokára, a hajónkon találkozunk! – intett egyet Ryuuzaki, majd eltűnt az éjszakában, magadra hagyva kalapjában.

//Amennyiben az ellenőrző Staff tag elfogadja kalandozásunkat, felírhatod az elsajátított Hien: Kaizou no Iki (Formázás útja) és Hien: Godai no Iki (Természet útja) technikákat.//

**Wakizashi Yumi** Hétf. Jan. 18 2021, 21:50

Ryuuzaki szavai újonnan megnyugtatnak, miszerint nem kell sokat fejlődnöm ahhoz, hogy megértsem az embereket. Elvégre a kommunikáció egy tanulható dolog, és az élő helyzetekből, gyakorlatból fogom megérteni, hogy mégis mit akarnak. Vagy szimplán elképzelem magam az ő cipőjükben, megteszek benne pár métert, és átgondolom, hogy mire gondolhatott a költő.

- Hm. Épp ezért van a szavaknak hatalma. Főleg olyan emberek felett, akik valóban nincsenek tisztában a háttérrel. Számomra jelenleg csak szokatlan, hogy egyik pillanatról a másikra több ember vesz körbe. Eddig csak a családommal kellett bárminemű beszélgetésbe elegyednem, de azt se mondanám egy nagy fejleménynek. A mostohaanyám szigorú volt, és amennyire tudott, távol tartott a testvéreimtől… - eddig nem igazán említettem a múltam ezen részét. A mostohaanyám. Megkeserítette az életem, és neki köszönhetem, hogy szociálisan ennyire visszamaradtam, és nem tudom még, hogy mire hogyan reagáljak. De azt is neki köszönhetem valahol mélyen, hogy sikerül egy jó álcát fenntartanom, ami az érzelmeimet illeti. Legalábbis úgy érzem, hogy sokkal keményebbnek tűnök ennek hála, mint amit valójában engedek magamból látni. Szerencsére mostohám már jobb helyen van. Számomra egy jobb helyen… hogy számára az e? Elképzelem, ahogy a pokol legmélyebb bugyrában most ő az, akit csicskáztatnak, neki ez nagyon nem tetszik, és mindenkivel verseng, hogy vajon ő e a pokol legszebb asszonya, s ha nem, akkor a héten ki lesz a soros a mosogatásban?

Sok mindent nem tudok még Ryuuzakiról és a legénységéről, a barátairól és az ellenségeiről, ezért nem tudom egyszerűen felfogni a miérteket, amiért háborúzniuk kell a kalózoknak, hősöket választaniuk, hogy ők nyerjék meg nekik a csatát. Nem értem. De azt tudom, hogy a tengerek, és a szárazföld is sokkal jobban jár egy olyan királlyal az élen, mint Ryuuzaki.

- Nem, azt én sem szeretném, ha a sötétben kellene tapogatóznom, így biztos lehetsz abban, hogy rengeteg kérdésem és kételyem lesz a többiekkel kapcsolatban – mosolyodok el, amikor hallom, ahogy felnevet. Yumi, az egyszemélyes biztonsági rendszer. Tudom nagyon jól, hogy olykor azokban lehet a legkevésbé megbízni, akik a legközelebb állnak hozzád, így nem csak az ellenségein tartom rajta a szemem, hanem mindenkin, aki a közelében tartózkodik. Még magamon is! Jó, ez túlzás lenne, és megkérdőjelezhető, hogy mégis mitől tartok ennyire, nem viszem e túlzásba, hogy ennyire figyelek rá, hiszen… nem úgy hat, mintha meg akarnám folytani azzal a kevés levegővel, amit épp beengedtem abba a kis dobozba, ahol most tartom őt? De attól félek, ha túl messzire engedem, és nem figyelek rá, akkor elsüllyed a hajóval együtt.

- Grohan… minden kapitánynak ilyen… érdekesen egyedi a stílusa? – teszek megjegyzést a kalapjára. – Valahol érthető. Ha öreg flótás lennék, akkor engem sem érdekelne a királyság, csak élvezni akarnám a hátralévő életem, amíg tehetem, és nem a saját érdekeimet tartanám szem előtt, hanem átadnám a helyem egy tőlem fiatalabb, ambiciózusabb kapitánynak – ezzel valójában azt a rejtett vágyam is elárultam, miszerint szeretném letenni a lantot én is öregebb koromra. Belefáradnék a folytonos harcokba. Ugyanakkor a másik helyzetben szintén érthető okokból csak azért akarnék király lenni, mert már régen ebben a csónakban evezek, idősebb és bölcsebb vagyok, mint mindenki más. Ahh… a vezető szerepe felelősség, és én nem lennék valami jó vezető. Az eddigi kalandjaim során mindig egyedül dolgoztam, mert egy plusz ember csak teher lett volna, akire ugyanúgy vigyáznom kell, és nem szeretem, ha feltartanak. Most azonban… teljesen más a helyzet. Nem találkoztam még olyan emberekkel, mint Ryuuzaki legénysége: Magarronak valószínűleg meggyűlik velem a baja a folyamatos sérüléseim miatt, amiért nem foglalkozom magammal. De legalább tudom, hogy értük harcolok, és most már nem érzem magam kényszerítve, mint eleinte.

- Szóval azt mondod, hogy Tenzei kapitány legalább annyira híres, mint te? – fordítom oldalra a fejem, valószínűleg látja a szememben a játékos fényt, és érzi a kérdésemben az incselkedést. Tenzei kapitány egy olyan kalóz, akit inkább mondtam volna egy egyszerű szamurájnak, mintsem kalóznak. Egyáltalán nem tűnt annak, kitűnt a tömegből az oda nem illőségével.

- Úgy beszélsz Hokaru elsőtisztről, mintha tudnám, hogy ki az. Fogalmam sincs, miért akarna velem találkozni… - valóban olyan érzésem volt, mintha Ryuuzaki úgy használná ezt a nevet, mintha ismernem kellene, de az volt az igazság, hogy nem tudtam, kiről beszél. Vagy lehet, volt már szerencsém vele találkozni, de a nevét nem ismertem.

- Egyáltalán nem beszélsz sokat, mindez hasznos információ. De… ha őt most avatják kapitánnyá… mi szükséges ahhoz, hogy valaki az lehessen? Vagy úgy működik, mint egy hierarchikus rendszer? Ha elveszíti egy legénység a kapitányát, akkor az elsőtisztet avanzsálják azzá? – nem akartam furkálódni, vagy úgy tűnni, mintha hirtelen Ryuuzaki halálát tervezném, hogy a helyébe léphessek. Istenekre, ha egy ujjal is hozzányúlnék ártó szándékkal, ott ásnám meg helyben a saját síromat!

Letelepedem Ryuuzaki mellé, miközben tovább mesél, de azonnal landol a kalapja a fejemen, amiből bevallom, hogy egy centit sem látok ki. Nem is csoda, Ryuuzaki minden értelemben sokkal nagyobb, mint én… fejben is.

- Sokkal jobb ötlet lett volna Magarronak adni az elsőtisztséget, mintsem nekem. Jelenleg azt sem tudom, hogy mi is a pontos feladatom. Hát még ha kapitány lennék! Nem vagyok vezető típus, és nem is hiszem, hogy bárki is hajlandó lenne követni – csak azért, mert jól nézek ki hátulról, amiben még én sem vagyok biztos, nem gondolom azt, hogy bárki lesné a parancsaimat. Maximum egy vészhelyzet esetén, de nem érzem magam elég rátermettnek, hogy egy csapatot össze tudjak tartani.

- Hogyan lettél kapitány? Nehéz volt a társaságot egyben tartani, vezetni őket úgy, hogy figyeljenek is rád? – bámulok a távolba valahogy úgy igazítva a kalapot a fejemen, hogy most már ott is maradjon, ne a szemembe lógjon a karimája.

Észre sem vettem, hogy az éjszaka beköszöntött, s a lenyugvó Nap fénye úgy világított meg minket, mintha egy film főszereplői lennénk. Teljesen természetesnek tűnt az egész, mintha mindig is így éltünk volna… gondtalanul. Az éjszakai égitest számomra sokkal barátságosabb volt, és meghittebb. Lehunytam a szemem, s hagytam, hogy a Hold fénye simogassa az arcom. Élveztem az éjszaka által adott kincseket.

Időm se volt reagálni a felébresztésre, Ryuuzaki úgy kapott az ölébe, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Amikor realizáltam, hogy ott vagyok, ahova egy ideje vágyom, s teljes közelségből bámulom a férfi arcát, olyan kipirult lettem, hogy azt az éjszaka se tudta volna elrejteni. Csak az zökkentett ki az egészből, hogy gyorsan kellett a kalap után nyúlnom, s visszahúznom a fejembe, ami most úgy tűnt, az én fejemen nagyobb biztonságban van, mint a kapitányén. Szívesebben helyeztem volna kezem mellkasára, hogy érezzem a dobogó szívét, de biztos voltam benne, hogy a kalap is fontos számára, ezért mindkét kezemmel azt tartottam… így amiatt se kellett aggódnom, hogy valahova oda nyúlok, ami miatt később magyarázkodnom kellene, de tudom, hogy nem jönnének szavak.

Véget nem érő pillanatnak tűnt, mégis másodpercek voltak csupán, miután földet kellett érnem, ahol a lábam újra találkozott a szilárd talajjal. Egy szót sem tudtam szólni, vagy elköszönni, s már csak Ryuuzaki hűlt helye után nyúltam.

- Ryuuzaki, a… kalapod… - csuklott el a hangom, miután ráeszméltem, hogy már csak az ürességbe motyogom a szavakat az orrom alatt. Egyedül maradtam a kalappal, amit immár a kezemben fogtam a mellkasomhoz szorítva. Mégis mit kellene tennem?

De választ már nem kaptam, csak a lágy szellő cirógatta az arcom, s meg mernék esküdni rá, hogy a Hold is szomorúan, tanácstalanul bámul.

Bevonultam a saját sátramba, ahol megmosakodtam gyorsan, s átvettem egy egyszerűbb ruházatot, hogy ne a harcos öltözetemben kelljen mutatkoznom. Azt hiszem, kész vagyok tárgyalni…

Kisame Pént. Márc. 12 2021, 20:48

Vörösbe öltözve léptél ki sátrad rejtekéből. A magányos Hold ezüstös éjjeli világában te voltál a vadvirág, ki sokak szerint valamilyen változást hoz majd a kalóz nemzetek egyhangú világába. A fő sátorhoz vezető úton sokan végig mérnék, s összesúgva hátad mögött mosollyal és elégedettséggel ujjongnak. Nem igazán tudod mire vélni ezt a hirtelen jött sikerességet a legénységek sokasága között. Valahol furcsáltad ezt a nem megszokott légkört, különös volt, hogy túl nagy figyelmet kapsz, ami eddigi életed során elkerült. De valahol mégis teljességgel töltött el. Talán így kellett volna élned egész életedben. Elismerve, azért aki vagy, akivé lettél az idők során, s azt kapd a családodtól, amit a lényed miatt adnak.
A nagy sátor melyben a tanácskozás folyik, ilyen közelről még nagyobbnak tűnik mint azt gondoltad volna. A takaros ponyvákkal eltakart falak, a bentről hallatszó halk duruzsolás és a bejáratot takaró függöny alól kukucskáló meleg fény kellemes, de kicsit rémisztő hangulattal invitál berkein belülre. A sátrat őrzők tisztelegnek előtted, majd elhúzva a ponyvát belépsz a sátorba. Kisebb folyosók vannak kiépítve, s azon megannyi fontosnak látszó ember áldogál, hallgatva a benntről kihallatszó társalgást.
-          Ha mindezen állítások valóban helytállóak, nem kellene felvenni a kapcsolatot a Legendával? – hallatszik az idős Grohan hangja.
-          Ha mindig a Legendára akarunk támaszkodni egyikünk sem lép majd a helyébe.
-          Ha szabad hozzá tennem, a Legenda olyan tisztségben helyezkedik el, melyet nem lehet holmi kalóz háború végett elhagyni. – Tenzei nyugodt hangon tisztázza a jelenlegi helyzetet, s szavaikból egyelőre némi tanácstalanságot vélsz leszűrni. Amint tovább haladsz a folyosón Magarro vár rád a belső kör kapujában. Elégedett és megnyugvó, egyben lenyűgözött tekintettel szalad át rajtad a szeme, majd biccent, s beléptek a terembe.
A négy kapitány egy iránytűhöz hasonló, faragott asztalnál ül. Az asztal domborzata, s az égtály jelzői végében helyezkedik el a négy, különböző módon kifaragott tölgyfa szék. Az asztal főn, Észak irányában Ryuuzaki ül, s a mellette elhelyezkedő két szék üresen áll. Keleten Ms. Dusa foglal helyet, a mellette levő szék úgyszintén üres, de ahogy jobban körbetekintesz a fáklyák lobogó fényében, látod, hogy Ms. Dusa kísérője a szék támlájának tetején guggol. Furcsa, szórakozott férfinek tűnik, száján irdatlan széles vigyorral néz felétek érkezőkre, s tisztelettudóan biccent irányotokba. Nyugaton Grohan ül, rendezett szakállát túrja, s őszes sörénye egy kalóztól nem megszokott módon, ápolva borul vállaira. Kísérete egy gigászi ember, talán ekkora férfit még nem is láttál eddigi életed során. Félmeztelen, trottyos nadrágot visel, s fekete tetoválások borítják amúgy is színes bőrének felszínét. A déli oldal pedig Tenzei kapitányé. A Rózsa és Kard szimbólumot ismét felfedezed, melyet díszesen vésetett bele a székébe. A mellette levő szék szintén üres, kísérője egy fiatal nő alakjával rendelkezik. Szőke fürtjei katonás rendeben fel vannak csatolva a fejére egy egyszerű kontyot alkotva. Ahogy feléd fordul egy pár pillanatra elmerülsz a valótlanul kék íriszeiben, s valamiért teljesen meztelennek érzed magad a nő előtt, legalább addig amíg a szemkontaktus tart.
-          Végre megérkeztetek. – töri meg a különös érzést Ryuuzaki meleg hangja. – Kérlek, csatlakozzatok. – mutat maga mellé a székekre, s te a jobbján, míg Magarro a bal oldalán foglal helyet. – Pazarul festesz, alkalomhoz illő, de tekintélyes. – súgja feléd Ryuuzaki, majd Grohan szólal meg.
-          Most, hogy mindannyian itt vagyunk, Amazon, Főnix, térjünk a tárgyra. – sosem hallottad még ezt a nevet, de Grohan gesztikulálása végett könnyen rájöhettél, hogy Magarrot illeti a becenév.
-          Balgarr jelentős erőket adott otthont a sszigetein. – jelentette sziszegő hangon Dusa kísérője. – Tudomászom sszerint, kétszer akkora hadi ereje van mint a mienk. Ha lehet adni a madárkák csicsergésére, a tenger és lényei isz az ő pártját és legénységét dúszítják.
-          Mennyire lehet hinni ennek a madarakból álló kém seregednek, Hiszan? – kérdőjelezi meg a szőke, páncélos nő Tenzei oldalán.
-          Ha nem élnénk ilyen veszett kort... már megint. Talán én is megkérdőjelezném a történéseket drágám. – Ms. Dusa elképesztő látványt nyújt a rendkívüli módon megformált, szinte már trónusnak nevezhető ülésében. Csipkék és minták, ívek és varratok díszítik kirívó ruháját, s számodra ismeretlen divat irányzatot ont magából, mely viselésén még te is elgondolkodnál. De nem itt. Nem egy ilyen alkalom adtán.
-          Mindenki próbáljon egy kicsit megnyugodni. Most, hogy a részünkről teljes a létszám kétlem, hogy bármilyen meglepetésben lehetne részünk. Évek, év tizedek óta küzdünk együtt, egyesült lobogó alatt a többi csürhe ellen. – áll fel Ryuuzaki, majd körbe indul az asztalnál. Kimért léptekkel halad, s egyenesen veled és Magarroval szemben áll meg a déli fok végénél. – Viszont van egy ismeretlen faktor, egy furcsa íz a levesben. – szegezi rád lenyűgöző szemeit. – Wakizashi Roku, bosszú szomjas férfi aki csatlakozott Balgarr flottájához. Tudsz erről nekünk mesélni, Yumi?

**Wakizashi Yumi** Csüt. Május 20 2021, 16:44

Soha nem gondoltam volna, hogy egy ruha ekkora hatást érhet el az emberek között. Emlékeimben mindig ott szerepelnek azok a bölcs mondatok apám által, hogy „a pénz nem boldogít, de jó, ha van” vagy „a ruha teszi az embert”, aminek mostohám eleget is tett. Persze apa mindig megmagyarázta, hogy bár sokszor igaz a mondás, de nem elég önmagában. A ruhád alapján sokan döntenek majd úgy, hogy sikeresnek titulálnak, vagy azt hiszik, hogy fontos vagy, de mindez eltörpül akkor, ha megszólalsz, ugyanis az öltözködés nem tesz semmit kisugárzás nélkül. Így hát, bár jól éreztem magam az elégedett arcok láttán, ugyanakkor féltem, hogy nem teszek majd eleget annak, aminek öltöztem. Elvégre az a kisugárzás nem volt ott, vagy legalábbis nem éreztem azt, hogy bennem megvan mindaz, amitől egy ember sikeres lehet, vagy ami miatt mások felnézhetnek rám és örömmel fognak követni. De nem is ez volt a lényeg… az volt a lényeg, hogy Ryuuzaki mellett ne egy köpcös, haszontalan valaki jelenjen meg, ugyanis az már nem engem, hanem őt minősítené. A kapitányok közül mindenkinek megvan a maga jellegzetessége, s a társaságukat ők maguk reprezentálják. Ryuuzaki nem tűnt ki jobban a többinél, de talán ezért is volt sokkal szemrevalóbb, elérhetőbb, befogadhatóbb, hiszen mindenki tudott vele azonosulni… Valakivel, aki nem próbál más lenni, aki nem igyekszik túlságosan. Ő a legtermészetesebb.

A sátorhoz érve úgy éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Nem tudtam, hogy mi vár majd rám odabent, olyan volt, mintha valami kihallgatásra készülnék, aminek a végén úgyis halál vár rám. Persze gondoltam, hogy nem kell ilyenre számítanom, mégis talán azért féltem, mert attól tartottam, hogy túl buta vagyok ahhoz, hogy bármit is hozzászóljak majd az elhangzottakhoz. Mégis miért lettem akkor én Ryuuzaki elsőtisztje? Hogyan tudnám a legjobban képviselni ezt a szerepet, ha még azt sem tudom, hogy milyen szabályok uralkodnak a tengeren, s akkor, amikor a kalózok kiteszik a lábukat a szárazföldre? Az őrök már rég tisztelegtek, de én még nem léptem be. Lehunytam a szemem, hogy kiszellőztessem a fejem, majd egy sóhaj kíséretében húztam félre a ponyvát. Sokkal könnyebben menne mindez, ha lenne mellettem valaki. De megértem, hogy nem vagyok már egy gyerek, aki mellé mindig felügyelet kell. Egyedül kell haladnom előre, hiszen az én utamat csak én járhatom, s nekem kell tudnom, hogy merre tovább.

Már megint a Legenda. Furcsa ezt az egészet hallgatni… mintha bennem egyfajta szimpátia foganna meg minden alkalommal, amikor ezt a titulust hallom. Fogalmam sincs, hogy ki lehet az, és miért emlegetik mindig, s miért nem tudnak nélküle tovább haladni. Elvégre ahogy én vettem észre, mindenki rendelkezik olyan haderővel, és saját erőkkel, amiknek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy Balgarral megmérkőzzenek. Vagy Balgar kapitány túlerőben lenne még így is, hogy ennyien álltak Ryuuzaki mellé?

Mindenesetre tovább haladva a főterem felé, Magarrot pillantom meg, akinek én is biccentek akkor, amikor ő üdvözöl. Tudom, elég szokatlan tőlem, hogy valami más legyen rajtam a megszokott harcos ruhámon kívül. Úgy tűnik, néha jót tesz a változás.

Körbenézek a teremben. Ahogy azt gondoltam, elég színes társaság gyűlt ma itt össze. Mikor azt hinnéd, hogy az utazásaid során már mindent láttál, akkor jössz csak rá, hogy ez egyáltalán nem így van. Volt már szerencsém olyan fura alakokhoz, mint Ms. Dusa mögött guggoló, vigyorgó alak, akiknek általában mindig egy megmagyarázhatatlan fény villogott a szemükben. Erről tudtad, hogy jobb őket elkerülni, mivel annyira kiszámíthatatlanok, hogy talán az egyik pillanatban legyeskednek körülötted elhitetve veled, hogy te vagy a főnök és ők a szolgálók, de mindeközben már kirabolt kétszer, és úgy hasba szúrt, hogy észre sem vetted, de már a földön fetrengsz. De nincsenek előítéleteim. Ha Ms. Dusa megbízik benne, akkor én sem fogom megkérdőjelezni a hűségét. Elvégre ők sem bélyegeztek meg azok alapján, hogy vérben fekve találtak rám… de lehet, megtennék akkor, ha tudnák, mit tettem. Grohan kapitány mögött már valóban egy olyasvalaki foglalt helyet, akit még nem láttam. Hasonlóakat igen. Viszont a kékszemű nő rejtély volt számomra. Törékenynek tűnt, de tekintete arról árulkodott, hogy a kisujjával elég lenne csak megböknie ahhoz, hogy mozgásképtelenné tegyen. Ha valaha harcra kerülne sor a négy kapitány között, esélyem sem lenne. Jobb nem felbőszíteni őket.

Helyet foglalok Ryuuzaki jobbján, s próbálok egy kényelmes pozíciót találni. Lábaimat csak a bokámnál teszem keresztbe, kezeimet pedig a combomra helyezem összekulcsolva. Ryuuzaki megjegyzésén elmosolyodom, s igyekszem leplezni a megjelenő pírt az arcomon azzal, hogy a kezeimre bámulok. Becenevem hallva azonban a többiekre tekintek, elsősorban Magarrora, akiről most tudtam meg, hogy a Főnix nevet viseli. Kíváncsi vagyok, vajon Ryuuzakit milyen titulussal illették: Sasszemű, Égimeszelő, Adonisz, Istencsászár, Szélmetsző, Vihar, Tüzes Csődör… szeretnék még tovább is találgatni, de nem a kreativitásomról vagyok híres.

Dusa kísérője eléggé érdekesen beszél, amin próbáltam visszafogni a nevetésem. Először hallom beszélni, így még nem vagyok hozzászokva, de belül éreztem, hogy a jókedvem egyre nagyobb fokokra ugrik: Dusza húsza – tudom, hogy nem kellene ilyeneken gondolkodnom és szóvicceket gyártanom, elvégre egy komoly tárgyalás közepén vagyunk, de ezen már nem segíthetek. Fogalmam sincs, hogy ki taníthatott nekem humort… lehet, hogy Banri rossz hatással volt rám. Lehunytam a szemem, hogy elhessegessem a komolytalankodást.

A hallottak alapján bármennyire is azt hittem, hogy nem fogok hozzá érteni, és előállni bármilyen stratégiával, de máris pörögni kezdett az agyam. A tenger lényei... hogy érheti el valaki, hogy még a tenger lényei is az ő pártjára álljanak? Hacsak nem talált hirtelen egy shinobit, aki valamilyen ninjuu fajjal van szerződésben, de akkor is lehetetlennek tartom, hogy azok beleszóljanak bármilyen nemű háborúba, főleg ha emberekről van szó. A többi információ egyelőre feleslegesnek bizonyul, hiszen csak kérdéseket vetnek fel. Eddigi életem során is megtanultam, hogy mindig jobb felkészülni a legrosszabbra, és a híreket nem félretenni, akármennyire tűnnek hihetetlennek.

Folytatnám a gondolkodást, hogy tovább szövögessem a stratégiai menetet a fejemben, amikor Ryuuzaki váratlanul áll fel mellettem, s szemeit egyenesen rám szegezi. Mintha most tőlem várná a megoldást, s hallani szeretné, hogy mit gondoltam ki. De nem erről volt szó. A név hallatán még magam sem vettem észre, hogy kezeim ökölbe szorultak, s enyhén remegtek. Azt hittem, hogy végleg megszabadulok majd tőle, ha valahol máshol telepedek le. Azt hittem, hogy van még időm felkészülni a vele való összetűzetésre, s hogy nem itt fog utolérni. Valahogyan tudomást szerezhetett arról, hogy hol tartózkodom éppen… nincs rá más magyarázat, miért akarna beszállni a kalózok csatájába, ha nem ezzel az indíttatással? Próbáltam összeszedni magam, és nem olyan zavart lenni, mint amilyennek mutatom magam. Nem mondhatom el itt mindenki előtt, hogy mi történt, vagy miért van itt a nagybátyám, s mi a célja velem… el akarom… de nem most. Nem vagyok rá kész…

- Roku a nagybátyám. A kezdetektől fogva vágyta apám helyét, hogy ő vezethesse a Watari klánt, ezért mindent elkövetett: befolyásolta apámat, a fülébe suttogott, próbálta elhitetni vele, hogy egy démon vagyok. Valószínűleg a mostohaanyám viselkedésében is benne volt a keze, bár ebben már nem vagyok biztos. Mivel most lehetősége nyílt arra, hogy ő lehessen a családfő, egyetlen célja maradt csupán: bosszút állni rajtam… - eltekintek a többiektől, egyenesen az asztalra, és nem folytatom, hogy miért is akar bosszút állni rajtam. Talán Ryuuzakinak hajlandó vagyok mesélni róla négyszemközt, aztán továbbíthatja a többieknek, de én nem vagyok képes rá. Annak érdekében megteszem, hogy őt biztonságban tudhassam, s aztán rendelkezzen velem, tegyen, amit jónak lát. Az ő életét nem kockáztathatom… csak a sajátomat.

Kisame Vas. Okt. 03 2021, 23:27

Bosszú. Ez a szó visszhangozhat mindenki fejében, amint mondandód után némaság ült meg a sátorban. Egyetlen lényt, kit nem zavar a való élet gondja, kit nem érdekel a bosszú, kit nem zavarhatnak a múlt sérelmei az az egyetlen kósza tücsök, ki talán szerelmének nótáját húzza most recés lábain. Jobb is lehetne a világ, hol mindenki csak dalolna és másra sem gondolna csak a szeretetre. Képeslennél valaha egy ilyen világban létezni? Képes valószínűleg, de egy pár hónapja még megkérdőjelezted volna, hogy valaha jut e, akár egyetlen falat is az élet ezen szeletéből.
- Szóval a furcsa íz egy egyszerű rokon. – töri meg a csendes Ms. Dusa. – Remek.
- Ne légy tiszteletlen, Dusa! Ha egy férfit a bosszú és a vérszomj hajt, olyan dolgokra képes, melyre más ember sosem lenne! – teszi le keresztbe rakott karjait végre az asztalra Tenzei kapitány.
- Te már csak tudod Tenzi, bár rád férne a lazítás, így elég kis mufurcnak tűnsz az újak között.
- Ebből is látszik, hogy még gyerekek vagytok, höhö! – kacag fel Grohan, majd a kihelyezett kupák egyikből jókorát kortyol.
- Ebből is látszik, hogy egyikőnk sem ér fel elődjeinkkel! – ugrik talpra Ryuuzaki, s az asztalra mért hangos öklei alatt kissé megreped a hatalmas faasztal. – Civakodunk, megint! Nem értünk egyet, már megint! És mi lesz a vége? – férfias kirohanásnak tűnik a jelenet, melyet lerendez a kapitányod, de az biztos, hogy a többiekre nézve is hatásos fellépés.
- Tény, hogy különbözőek vagyunk! Tény, hogy valószínűleg az Amazonnak is köze van a Watari Roku által eltervelt bosszúhadjárathoz, melyet Balgar készséggel fel fog használni arra, hogy végre megtisztítsa tőlünk a tengereket. De ha bárki átveheti Heiwa Királyné helyét a trónon, nem egy vitatkozó csürhéből fog kikerülni, hanem egy egységes szövetségből, amit mi építettünk fel hosszú évek alatt! – amint Ryuuzaki befejezi, s körbe tekintesz a jelenlevőkön azt veszed észre, hogy mindenki téged néz. Páran nagyokat nyelnek, míg mások pár könnycseppet törölnek le az arcukról. Érthetetlen, hogy mégis mi történik, de a vezetők együttes felállása, s az asztal közepe felé nyújtott ökleik, olyan erővel töltik be a sátrat, melyhez hasonlót még nem éreztél ezelőtt.
- Fogadalmat tettünk, s az itt jelenlévők újra megteszik azt. – Grohan színesbőrű bajtársa egy széles tálat ad át neki, melyből egy anyagba csavart díszes tőr kerül elő. A tőr és a tál mindegyik személyen áthalad, s mindenki a bal tenyerébe vágva csepegteti vérét a másikéhoz. Végül Ryuuzakihoz kerül a tál, s látod ahogy nyitott tenyerét bámulja. Tenyerét most sikerül először szemügyre venned, s látod, hogy a megannyi munka és kihívás, s már a múltban megtett fogadalmak mind egy-egy emlékeztetővel jártak. Szóval nem csak szóbeszédek, vagy kalandos történetek azok amiken ezek az emberek átmentek a világod tengerein. Ryuuzaki is valószínűleg átment mindazon a kiképzésen, mindazon a megannyi pofon kereszttüzében az élet útján, mely idáig kalauzolta.
Végül a penge mélyre hatol a húsában. Bánt és legszívesebben hagynád, hogy belőled ontsa saját vérét, de jelen esetben ez lehetetlen. Nem szisszen, s az arcán egy izom sem rándul meg, hiszen eltökélt a cél érdekében. Miután a karmazsin cseppek aláhullanak, s a fáslit feltekeri a sebre, átnyújtja egy kellemes mosollyal az eszközöket.
- Ha készen állsz, tedd meg saját fogadalmad világunk, barátaink és a tengerek védelmére. Persze csak akkor, ha ez a bagázs nem riasztott el annyira magától, sem tőlem! – nézel oldalra a többi jelenlevőre, kik egységes fehér kötést viselnek, s az indulataik már messze vizekre eveztek.

**Wakizashi Yumi** Csüt. Feb. 24 2022, 14:01

Ökölbe szorult kezem úgy jár, mintha egy stresszlabdát szorongatnék az ujjaim közt. A nő, Ms. Dusa megszólalása egy kicsit sem enyhít a helyzet hevességén. Olyan, mintha számára az egész csak egy játék lenne, amiben győztesként kerülhet ki szimplán a csókos szája és a kirívó öltözéke miatt. Mint aki egyáltalán nem akarja megérteni, miről is szól egy bosszúhadjárat. Az olyan ember, aki a kezdetektől fogva készült arra, hogy mindez egyszer bekövetkezik, legalább annyira veszélyes, mint egy ketrecbe zárt ragadozó, amely várja, hogy lehulljon a lakat az ajtajáról. Nem akarok közbeszólni, csak hallgatom a többiek vitáját, de egy belső hang erősen késztet arra, hogy megmutassam, mivel is állunk szemben és rendet tegyek. Azonban mire felemelem a tekintetem, hogy a többiek szemébe nézzek, Ryuuzaki megelőz. Egy igazi vezetőként áll fel és nevezi meg az igazi probléma forrását, majd azokra megoldást is nyújt. Valahol felelősnek érzem magam az egészért, főként akkor, amikor szóba kerül a nevem. „Tény, hogy valószínűleg az Amazonnak is köze van a Watari Roku által eltervelt bosszúhadjárathoz…” – ha tudnák, hogy mennyire! Nem csak valószínűleg, de teljesen biztos, hogy mindent és mindenkit ki akar irtani, aki valaha kapcsolatban állt, vagy jelenleg áll velem, ahogyan azt én tettem az ő családjával. Valahogy megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy amit tettem, az megérte? Így kellett volna lennie? Nem lett volna más megoldás? Mondjuk… szimplán elsétálok anélkül, hogy bárkinek ártottam volna, és nem teljesítem be a saját bosszúmat, ezzel pedig nem veszélyeztetem azok életét, akik most jót akarnak nekem? Mégis miért akarnának nekem ezek az emberek segíteni, miközben az egész az én hibám, és az én problémám, és egyedül én vagyok okolható, számon kérhető? Nem tudom, hogy velem megállna e a sor azok után, hogy nagybátyám csatlakozott Balgar flottájához. Ha biztos lennék abban, hogy igen, önszántamból állnék elé, hogy feladjam magam, ha az azt jelenti, hogy megvédhetem Ryuuzakit, akinek az élet szépségének apró szikráját köszönhetem.

Gondolataim közben magam elé bambulok, amikor észreveszem, hogy hirtelen egy olyan csend köszöntött be, aminek régóta nem voltam már fültanúja. Furcsán néznek rám… nem tudok másra sem gondolni ilyenkor, csakis arra, hogy mindenki engem tart felelősnek, és valószínűleg jobb lenne most túlesni azon, hogy a cápák elé vessenek. Mínusz egy baj. Ha nincs Yumi, nincs, akin bosszút álljanak.

Azt sem nagyon fogom fel, hogy mi történik pontosan, amikor látom a kést előkerülni a felfelé nyitott tenyerekkel. Régi metódus, amit soha sem értettem. Ha valakinek az adott szó fogadalma sem megbízható, hogyan várjuk el, hogy majd a vére az lesz? Lehetséges, hogy kevés becsületes emberrel találkoztam az életem során ahhoz, hogy megbízzak abban, ami előttem történik. De ha mindenki másban nem is, Ryuuzaki mellett elkötelezett vagyok. Talán túlságosan is. Azt is mondhatnám, hogy vakon bízom benne, és lehet az sem érdekelne, ha később a hátamba mártaná a tőrét, hiszen annyival nyugtatna, hogy ő tette meg, nem pedig valaki más. Egy pillanatra kihagy a szívem, ahogy a kés a tenyerébe vág. Legszívesebben elvenném tőle és megdorgálnám, mint egy rossz gyereket, hogy mégis minek árt magának még így is, hogy tudom, az egész csak egy ritualizált fogadalomkötés. Ha tehetném, minden eddigi sebét begyógyítanám. De talán ezek a sebek azok, amelyek engedtek olyan úton haladni, hogy a végén azzá váljak, akinek lennem kell. A rajtam lévő sebek emlékek: emlék, hogy túléltem; emlék, hogy harcoltam valakiért; és persze egy emlékeztető arra, hogy még nem pihenhetek, mert ezért a valakiért tovább kell harcolnom. Nem csak magamért, hanem Érte is.

Átveszem a kést, s egy ideig hezitálok, ahogyan lenézek a pengére. Készen állok megvédeni ezeket az embereket? Egy új életet adtak nekem, és azt éreztetik, mintha végre tartoznék valahova, és befogadnak maguk közé, még ha valójában nem is hasonlítok hozzájuk. De… Magarro többször gyógyította be a sebeimet; Orsfrald nem engedte a közelembe Girhest és segített Ryuuzaki születésnapján; Hankuro mindig elismerte a sikereimet és jókat nevettünk; Reyko pedig hajlandó volt velem lányos témákról beszélgetni. Fene, még a hülye Girhest és Haspókot is ide tudom sorolni! És aztán… Ryuuzaki, aki bearanyozza minden napom, aki mellett olyan érzelmek törnek felszínre, amikről úgy gondoltam, hogy soha sem léteznek. Érdekes ez a sors, bár nem tudom, hogy a sors akarta e így. Valószínűleg most egy jót nevet rajtam. Soha sem voltam az, akinek könnyen az ölébe hull minden, azonban jól esne már, ha nem csak a küzdelemről szólna az életem. Olykor az is elég lenne, ha csak a kedvenc édességem hullana az ölembe. Ha tudnám, mi a kedvenc édességem…

Végignézek mindenkin, hogy jól megvizsgáljam az arcukra kiülő érzelmeket, de ahogyan a penge a húsomba mar, Ryuuzaki szemébe nézek megenyhült arccal, és sokatmondó szemekkel. A szememben olyan érzelmek tükröződhetnek, amik azt mondják, hogy „Megvédelek, bármi is legyen az ára.” Tudom, hogy nagyfiú, és tud magára vigyázni, de mindig jól jön, ha valaki figyel a hátadra.

A vér lassan csorog alá. Ökölbe szorítom a kezem, hogy a maradék is a tálba találjon, majd amikor végeztem, betekerem a fáslival. Felnézek, hogy mindenkivel találkozzon a tekintetem, majd vissza arra, akit az egyetlen embernek tartok, aki utasítani tud engem bármire is.

- Hogyan tovább? – teszem fel eme egyszerű kérdést. Stratégiát eszelünk ki, vagy egyelőre ennyi volt? Úgy érzem, lesznek még nekem szegezve kérdések.

**Uchiha Obito** Hétf. Okt. 31 2022, 17:11

Ryuuzaki megenyhült ám kétségekkel teli pillantással veszi el előled a kupát, melyet a közelgő Magarronak nyújt át, ki egyszerűen az asztal csoport közepére helyezi a jelenlévők vérével telt kelyhet.
- Kik itt összegyűltünk. Mindannyian tanúbizonyságot tettetek arról, hogy a célunk közös. Nem számít, hogy ki és honnan érkezett, hiszen a célunk közös. Közös abban, hogy mindannyiunk életét és életterét fenyegeti a Balgarr kapitány és új szövetségeseinek fellépése, s hadi üzenetük nem is lehetett volna nyilvánvalóbb a legutóbbi megmérettetés alkalmán. – minden szem ismét kapitányodra szegeződik, s kihúzott vállakkal, szorongás nélkül méricskéli mindenki, várva a további, inspiráló szavakat.
- Nem hagyhatjuk és én sem fogok tétlenül fejet hajtani a fenyegetésük előtt. Készítsétek fel a legénységeteket! Készítsétek fel a bajnokaitokat, mert bármikor lecsaphatnak ránk. Tudják jól, hogy számunkra az egységben van az erő, és ha ezt megbolygatják, olyan rést képezhetnek ezen a szövetségen, mely biztosan a térdünkre kényszerítene. Nem tűrök ellenszegülést, nem tűrök további vitát és megkérdőjelezést sem a MI létünkre, sem a bajnokom Yumi irányába, így akinek ezek a feltételek nem megfelelőek, az még most hajózzon el a szigetről! – Ryuuzaki szavai és fellépése villámként cikázik végig az emberek elméjén, de az történik, amire vártál. Csend. Csend, melyet először halk, majd harsány ujjongás követ. Megmernél győződni arról, hogy a vezetők harsogásában a kinti csapatok és legénységek is osztoznak, s egységes kurjantásokkal nyugtázza az egész kalóz rend: A háború kezdetét veszi.

A tanács tagjai egyesével keresték fel pár perces beszélgetésekre a kapitányod, s te bárhogy is tettél ez alatt az idő alatt Ryuuzaki nem kívánt túlságosan eltávolodni tőled. Mindent hallottál, s köztük pár bocsánatkérő szót, mely Dusántól tűnt a legszemélyesebbnek.
- Nem kívántam indulatoktól fűtöttnek tűnni, de a lány túl nagy kincs ezt te is tudod. – nyugtázta, majd jóbaráti ölelésével távozott a sátorból egyedül hagyva a feletteseddel.
A kinti zajok lassan haltak el, s a zajok arra mertek okot adni, hogy hiába az éjszaka sötétje a hajósok megkezdték a felkészülést.
- Szeretnék neked a mai nap folyamán megmutatni valamit. – zavarta meg a lelkeddel való társalgást Ryuuzaki, s magához intett. – Nincs túl messze egy hely, ahol talán ez az egész kezdetét vette. Úgy gondolom ösztönözően hathatna, talán válaszokat is adhatna, vagy némi megnyugvást a nehéz időkben. – mosolyodott rád, s a sátor szájához kullogott.

Amennyiben követed Ryuuzakit egy kisebb evezőshöz kísér, melyet játszi egyszerűséggel taszít a hullámzó víz felszínére. Könnyedén segít fel téged is a kis lélekvesztőre, majd ő is beszáll, s evezni kezd az éjszakai hold fényében.
A nem kínos csendet csak a csónak falának ütköző, lögybölő víz zavarja meg és a ritmusos evezők csapódása.
- Remélem minden rendben. Itt, távol mindenkitől kíváncsi vagyok arra, mi is zajlik most benned, Yumi.

**Wakizashi Yumi** Vas. Márc. 26 2023, 20:35

Nem akartam eljutni ide. Nem akartam, hogy az én problémám mások oldják meg, még akkor sem, ha hirtelen lett egy társaság, akit a családomnak mondhatok. Tudom valahol, hogy a család összetart, de nem erről kellene szólnia, hogy megpróbáljuk elkerülni a bajt, és nem behozni a többiek közé? Az én ügyem most már az övék is úgy, hogy közük nem volt hozzá. Bolond voltam akkor, amikor azt gondoltam, hogy nem lesznek következményei annak, hogy azon a vészjósló éjszakán az életét veszem a Watari klán nagyjainak. Számítottam arra, hogy a nagybátyám minden erőt megmozgat majd, hogy utolérjen és bosszút álljon, de arra nem, hogy olyanokat von majd be, akik később közel állhatnak hozzám. Talán megérdemlem. De mégis mennyi esély volt erre, hogy pont a kalózokkal szövetkezzen és ilyen gyorsan rám találjon? Lehet túl sokáig voltam egy helyben.

Az csak hab a tortán, hogy Ryuuzaki felszólal az engem fenyegetők ellen. Valahol énekel a belsőm, hogy kitart mellettem, másrészt keserű ízt érzek a számban, hiszen nem érdemlem meg azt, hogy a szárnyai alá vegyen. A tetteim súlya örökre itt marad velem, és akármennyire is próbálom lemosni, egyszerűen nem tudok szabadulni tőlük. Minden egyes reggel, amikor a kezeimet mosom, bármennyire is súrolom, úgy látom, a vér nem távozik. Talán csak a látásom homályosodott annyira, hogy már észre sem veszem, hogy mindaz már nem mások vére, hanem az enyém serkent ki a sok tisztítástól, mintha drótkefével próbálnék megszabadulni a bűneimtől. Kezdek kételkedni abban, hogy Ryuuzaki lenne a megoldás minderre. Vajon képes lenne arra, hogy elfeledtesse velem azokat a szörnyűségeket, amiket tettem? Ryuuzaki... mond, hogy képes vagy rá!

Ha nem koncentrálnék erősen arra, hogy visszaszorítsam a könnyeimet, miközben ezek a gondolatok cikáznak végig a fejemben, már rég megeredtek volna, és mindenki kérdően nézne rám. Akkor megint én lennék a figyelem középpontjában, és nem akarom ezeket a szemeket magamon érezni. Egy nagyot nyelek, hogy a gombóc a torkomról eltűnjön. Felnézek. Mindenki itt maradt. Ryuuzakihoz való hűségük példátlan. Körbenézek a bagázson, hogy tényleg így gondolják e, ugyanis ha valakinek a hite meginogna, akkor lehet, nem tudnék magamnak parancsolni.

A tanács végeztével Ryuuzaki mellett maradok, amíg nem rendeli el másként. Csak figyelem azokat az embereket, akik jönnek és mennek, váltanak vele pár szót, de akármennyire is vagyok közel Ryuuzakihoz, próbálom tartani a tisztes távolságot. Még ha ő egyenlő félként is kezel, én nem adom meg magamnak ezt a luxust, és ezekkel a kisebb gesztusokkal is jelzem mind felé, mind a társainak, hogy a kapitány igenis rendelkezik felettem. Egy beszélgetés azonban felkelti a figyelmem: "... a lány túl nagy kincs." Összevont szemöldökkel próbálom kivenni a mondandói további részét, és rájönni arra, hogy ez mit is jelenthet. Nem vagyok kincs, de még különleges sem. Fogalmam sincs, miről beszél. De mivel kalóz, így csak betudtam annak, hogy a megbeszélés előtt biztosan sokat ivott.

Bár nem voltam még háborúban, tudtam, hogy hogyan zajlik. A háború előtti csend mindig a legrosszabb. A háború előtti zaj viszont még nagyobb feszültséget gerjeszt, mert ez az időszak kaotikus és nyugtalanító, mert erőszakra készülünk és pusztításra. Ahogy távoznak az emberek, mindenki arcát és öltözetét jól megjegyzem. Lesznek, akiknek ez az utolsó időszak arra, hogy jól kimulatozzák magukat, mielőtt életüket adják; akik soha többet nem jöhetnek majd vissza, hogy a kupájukba bort öntsenek, és akkorát koccintsanak, hogy a fele kilöttyenjen; akik ha túl is élik, nem egészként jelennek meg újra, mert egy darabot kiragad a lelkükből a háború. Nem tudhatom, hogy ezek az emberek mennyire tapasztalták már meg az ölés fogalmát... ölés? Ami most következik, az nem szimpla öldöklés, inkább mészárlás lesz. Az is lehetséges, hogy csak én féltem túl ennyire őket, miközben nagyon is jól tudják, hogy mire számítsanak.

Ryuuzaki hangja üti meg a fülem. Többször is megüthetné, akkor nem kellene magamban gondolkodnom...

- Mi vette kezdetét? - teszem fel a kérdésem, ugyanis maga a kijelentés is teljesen váratlanul ért, és nem tudtam, hogy mire referál. A háború kezdetére, a kalózok kezdetére, vagy azokra a harcokra, amit annak nevében rendeznek, hogy ki lesz a következő kalózkirály? Mindenesetre követem, és egy pillanatra sem tudom leplezni a halovány mosolyt az arcomon, amikor látom a csónakot. Tagadni sem tudnám, hogy valamiért otthonosan érzem magam a vízen. Nem sok esélyem volt arra, hogy hajózzak, de amikor tehettem, akkor élveztem, ahogy a hajamba kap a szél, s felém sodorja a tenger sós illatát. A tenger képes megragadni a szívem, egy nyugalmas helyre repíteni. Amikor a tengeren vagyok, úgy tűnik, hogy a világ elhalványul, és csak a hatalmas, kék színű tenger marad, amely addig terjed, ameddig a szem ellát. Van valami varázslatos a tenger mozgásában, ahogyan minden egyes hullám kecses táncot lejt és hullámzik. A hullámok ritmusa olyan, mint egy dal, amely a lelkemhez szól, és elmerülök a dallamában. A sós szellő a kaland és a lehetőségek illatát hordozza, én pedig élénknek és szabadnak érzem magam. A tenger emlékeztet a saját erőnkre és ellenálló képességünkre. Ki vagyunk szolgáltatva az elemeknek, de mégis bízunk a saját képességeinkben ahhoz, hogy képesek vagyunk megbirkózni az utunkba kerülő kihívásokkal. Valahogy hasonlóan érzem magam akkor is, ha hó ropog a talpam alatt, és a hópihék a bőrömre hullanak.

Hagyom, hogy Ryuuzaki besegítsen a csónakba, és egy kissé hátradőlök, hogy lássam a Holdat. Bárcsak tudnám, hogy mit akar ezzel elérni, hogy teljesen ránk világít, mintha számítana valamire, egy éjszakai keringőre a tenger közepén. Az egyik kezem a vízbe engedem, az sem zavar, hogy jéghideg, csak engedem, hogy húzzon a csónak magával. Amikor a kapitány hozzám beszél, egy pillanatra nem is nézek fel rá, csak átgondolom, hogy mit is szeretnék mondani. Mi zajlik le bennem?

- Zavartság, düh és valahol félelem is. Még mindig nem tudom, mi a szerepem ebben az egészben. Mindenki felől csak azt hallom, hogy Amazon így, Amazon úgy, mennyire fontos vagyok, és a legrosszabb az egészben, hogy fogalmam sincs, miről beszél mindenki, miért is lennék fontos, mert nem tartom magam annak. Ha az kell, hogy az oldaladon harcoljak, azt véreskü nélkül is megteszem, csak kérned kell. Annak viszont nem örülök, hogy belerángattalak ebbe. Watari Roku az én problémám, én tehetek róla, ugyanis én vagyok az, aki miatt ez az egész most megtörténik. Ami az én saram, nem kell, hogy a tied is legyen - az ölembe figyelek, és oda helyezem a karjaimat.

- Ha kell, feladom magam, ha ez azt jelenti, hogy te... ti megússzátok mindezt. Rossz dolgokat tettem, Ryuuzaki, megérdemlek mindent, amit felém vetnek... - hunyom le a szemem beletörődve a sorsomba. Talán ezzel készen is állok arra, hogy megosszam vele, mi is az, amit tettem, és ami miatt Roku üldöz.

Ajánlott tartalom