Az Erdő Gyöngye

Pein Vas. Szept. 11 2016, 00:32

Prológus

Az éj sötét, és tele iszonyattal – de a nappalok se jobbak. A háború fátyla mindenre és mindenkire szürke lepelként telepedik rá. Vastag szálain, sűrű szövésén csak némi világosság szűrődik át, hiába tündököl a nap oly délcegen az égbolton. A világra szürkeség borul. Tudja jól mindenki: a lepel titkait kifürkészni, a sötétségben megtalálni a fényt szinte lehetetlen. Ők az egyszerű katonák. A köznép, a háborús hős, a shinobi, a paraszt a sakktáblán – egyre megy. Szürkeségben, tudatlanságban teszik magukévá a háborút, felemészti őket a szakadatlan harc anélkül, hogy a szürkeség miértje értelmet nyerne előttük. Csak néhányak döbbennek rá, hogy a háború ütött-kopott utazóköpenye, amely a szürkeséget hozza, valójában csak fátyol, laza szöveteinek másik oldalán pedig fényesen megvilágítva ott lapul az igazság. És mi az igazság? Talán a béke? A közakarat? Nem. A rejtett érdekek, az eltitkolt vágyak, a félelmek, a paranoiák és az álmok. Az emberi tökéletlenség. A háború ellen nem erővel, hanem ésszel kell küzdeni. Ha a béke a cél, a köznép szürkeségéből kikerülve ne továbbra is az árnyékot keressük, hanem a fényes napot. Lássuk az embereket… az embert a háború mögött.

***

Szívük egyszerre dobban, pedig már évek óta nem látták egymást. Vörös és fehér, polgár és shinobi, nő és férfi.

A shinobi lenge, tógaszerű öltözékében botorkál egy szigeten. Talpa alatt hamu, előtte megannyi sziklatörmelék, mely mélyen a föld alá tör. Egykoron egy barlang lehetett, s nem is olyan rég egy szinte földöntúli csata színhelye. A férfi szerencsére ismeri már errefelé a járást, módszerei pedig egyébként is kifinomultak és gyorsak. Bár több ezer tonnányi sziklatörmelék hullott arra, mi szíve vágya, a kudarc közel se teljes. A szólás-mondással szöges ellentétben ő éppenséggel a teljes kéz helyett egy egyszerű kisujjal is megelégszik. Sőt, még annál is kevesebbel. Arcára kielégült mosoly ül ki, lehunyja szemeit, majd eltűnik a varjak rengetegében. Most már siet oda, ahova a szíve húzza, el, távol a Holdtól.

A vörös hajú asszony ugyanekkor, bár a világ egy másik pontján elegáns báli ruhában és tűsarkúban tipeg közelebb egy barlang lejáratához. Úgy tekint arra a barlangszájra, mint elsőszülött fiára. Közelebb lép hozzá, majd kecsesen felemeli a kezét. Csupasz ujjait kezdi vizsgálgatni, és gondolatban hamar megállapítja, milyen új ékszerekre lesz szüksége, ha el akarja kápráztatni szíve választottját –– és mindenki mást. Mert hamarosan érkeznek. Az előkészületek megkezdődnek.

Két hónappal később

A parancs egyértelmű és meg nem kérdőjelezhető. A béketárgyalások színhelye az Erdő Országa, összehívója az ország daimyouja. A főméltóság kérésére a tárgyalások első fordulójára minden nemzet maximum két főt delegálhatott. Ezek szabad áthaladási jogot kaptak az ellenséges területeken, amiről maga a daimyou gondoskodott. Mindegyik delegációtag a daimyou által kiadott, pecséttel és aláírással ellátott igazolást kapott, illetve különleges, fehér színű chuunin mellény viselésére kötelezték őket. Fejpántot az utazás során nem hordhatták. A szervezők koordinációja alatt a meghívást elfogadó felek delegációinak pontos útját előre kijelölték. Figyelembe vették a frontok elhelyezkedését, valamint a veszélyes és instabil zónákat. A felek a kijelölt útvonalak mentén az előzőekben megjelölt három megkülönböztető jelzés együttes megléte mellett biztosították a szabad áthaladást. Ilyesfajta ellenőrzésre azonban az utazások során igazán sor se került, ugyanis a háborús felek hadigépezete nem engedhette meg magának, hogy szétszórja csapatait az országban. Relatíve biztonságos utak készítése tehát – a legtöbb esetben – igenis lehetséges volt. Bár az némi aggodalomra adott okot, hogy az Erdő országa képes volt a haderő szinte egészét megkerülő útvonalak készítésére, ez csak további okot szolgáltatott arra, hogy a konferencián megérje részt venni.

Sorra futottak be a békedelegációk…

Mi is az Erdő Országa? Szegény ország, sok fával, bútorral, rejtett falu híján egyszerű, chakrafosztott katonákkal? Na, nem. Persze azért a felsorolásból egy-két dolog stimmel. Fából valóban sok van, talán túl sok is, így a bútorkészítés is kellőképp karakterisztikus. De hogy szegény lenne, tele chakrafosztott katonával shinobik helyett? A delegációtagok ez utóbbit biztosan nem így ítélték meg, mikor követve a kijelölt útvonalat, átvergődve a sűrűbbnél sűrűbb tölgyerdőkön és többször is keresztezve az országot átszelő hatalmas folyamot, végül megérkeztek a „nagy helyszínre”.

A tengerparton voltak. Nem látták a tengert, csak érezték az enyhén sós illatot, a tiszta levegőt, és hallották a hullámok zaját. Az erdőség fokozatosan eltűnt mellőlük, a rendezetlen földutakat pedig szépen nyírt pázsit váltotta fel. A tenger szomszédságában egy hatalmas, virágoskertekkel, szökőkutakkal és formára vágott díszbokrokkal teli park terült el. A diplomataifjoncok talán sose láttak még ekkorát. És a park csak a körítés volt. Mögötte egy kastély magasodott. Nem is akármilyen: monumentalitása egészen biztosan páratlan volt szerte a shinobi világban. Homlokzatát díszes faragványok csinosították, oszlopsorai a régmúlt idők letisztultságát idézték. A távolból úgy tűnhetett, mintha az épületet nem is téglából, hanem márványból emelték volna, és mivel a tengerparti csoda sárgán csillogott a napfényben, mindezt talán még arannyal is behintették.

Az épülettől legtávolabb eső szökőkútnál, a park bejáratánál mindegyik delegációtagot egy hatfős különítmény várta. Illetve nem is várta: a hat illető egyszerűen a semmiből tűnt fel az érkező(k) szemei előtt. A fogadó különítmény kellően magára vonta a figyelmet. A hat fő arcát valamiféle furcsa, fából faragott, madárcsőrt mintázó álarc fedte (hasonlatosan egy pestis-álarchoz), egyébként pedig fehér, tógaszerű ruhát viseltek.

– Kérem, igazolja magát! – kérték minden egyes alkalommal, amint egy delegáció végre megtalálta az Erdő Gyöngyét.

//Határidő: 09. 22.

Kérdés esetén várom a PM-eket.//

**Kenshiro Yori** Hétf. Szept. 12 2016, 22:03

// Kezdődjön a mulaccság! Valar Morghulis! //

A hosszú kalandozás Mikával és a Rozsdás Bökő legénységével néhány hete véget ért. Bár be kell vallanom a pihenés és az új pozícióm gyakorlása a klán székhelyénél rövidnek bizonyult. Az érkezésünk utáni napkeltekor Kazuya fogadott egy újabb megbízással, mely úgy tűnt nem tűr halasztást. A küldetés jóval eltért az eddigi feladataimtól és úgy éreztem ez lesz a legelső igaz megmérettetésem klánunk újdonsült vezetőjeként. Nem értettem, hogy Kazuya szerint miért a mi Klánunk lenne a megfelelő erre a Nemzeti küldetésre Kusagakure bármely más családja közül, de a végén csak beadtam a derekam és benyújtottam a jelentkezési információs adatlapot a falu vezetésének. Bár Mika meglehetősen ellenezte a dolgot, de elég volt neki néhány meggyőző szó, hogy belássa jobb, ha egy békés világban tervezzük tovább a közös jövőnket, mintsem egy háború tépázta földön rettegve, várva mikor kerül ránk a sor. Pár napon belül megérkezett a felülvizsgált adatlap másolata, vele együtt az elfogadó nyilatkozat miszerint az elkövetkező béketárgyalásokon én fogom képviselni Kusagakure érdekeit, mint a falu delegáltja. Furcsa mód örültem ennek a kinevezésnek, bár visszatekintve háborodott múltamra az akkori énem csak jót nevetett volna ezen az egészen és öntelt köpéssel nyilvánított volna részvételt az egész Shinobi világ részére. Kész szerencse, hogy rám talált Mika és én őrá, így sikerült azzá az emberré válnom, aki ma is vagyok.

Pár nappal a visszajelzések után, Kusagakure vezetősége egy többnapos tréninget tartott a részemre. Az ideológiai, egyben történelmi elbeszélgetés felnyitotta a szemem a mai világunkban történő események felé. Akár egy pelenkás gyermeket, tisztába tettek a nemzetek közötti történésekkel, a Tűz szövetségét alkotó falvak és azok viszonyairól, az országok elhelyezkedését a jelenleg is tartó frontvonalakon, falvunk ellenségeiről és a saját Fű országunkbeli céljainkkal. Nyers egy anyag volt, de jól tudtam, hogy a későbbiek folyamán akár Kenshiro vezetőként, akár a Fű delegáltjaként nagy hasznát fogom venni ezeknek az információknak. Rengeteg olyan shinobinak és vezetőnek ismertem meg a nevét kik vezetik szövetségünket, vagy koordinálják a haderőt, köztük a Tűz szövetségének parancsnoka: Shimura Danzou, országom vezetője Enraku ki az Egyesített Nemzetek Teljes haderejét irányítja, és a Konohai Taktikai Tanácsadó, Nara Shikaku kit a képzésen többször is emlegettek a kelleténél. Elöntött a buzgóság, hogy talán delegáltként én is valamilyen rangosabb életbe csöppenhetek a falu vezetésével összhangban, de ez egy átgondolatlan álom maradhat csupán. Elvégre nem indíthatom meg semmilyen módú befolyással az országunkat, Klánunk személyes bosszújának beteljesítése érdekében Kirigakure ellen, de a tárgyalásokon hátha az ő delegáltjaik is megjelennek, talán némi információra szert tehetek mellyel a múlt generációinak bosszúját a jövőben én válthatom valóra.

A személyes eligazítás és képzés után végül megkaptam mind szóban, mind írásban az elvégzendő feladataimat, míg az Erdő országában fogok tevékenykedni delegációvezetőként. A papiroson mindössze vázlatszerűen sorolták fel a béketárgyaláson való részvételem céljait, mellékelve Kusagakure beleegyezési nyilatkozatát a tárgyalásokon való követi pozíciómról és személyes adataimról. Ezek mellett pedig egy fehér mellényt nyújtottak át kötelező viselettel és egy jól kidolgozott menlevelet, úti célom leghamarabbi elérése végett a legbiztonságosabb útvonalon.

Az indulás előtti éjszakámat Mikával töltöttem, ugyan úgy, mint a legelső napunkon mely talán már akkor ránk adta a közös jövő pecsétjét. Kinn feküdtünk a kertben a csillagos ég alatt, bár már nem győztem elmagyarázni védő és féltő szavaira, hogy mennyire fogok magamra vigyázni, és miatta sértetlenül vissza is térek. Csókommal szentesítettem meg ígéretem, majd a hálónkba vonulva csak nyomatékosítottam jövőbeli terveimet vele, a szerelmemmel.

A hajnal hamar érkezett, a tegnapi nap folyamán már az előkészített útvonalon bejelöltük a pihenőim helyszínét. Kusagakuréból a vízesés országán keresztül vezet az út, az Erdő országába. Ez az utazás valószínűleg két, esetleg két és fél napot vesz majd igénybe, figyelembe véve a határok közti problémamentes áthaladást és az előre nem látható tényezőket melyek kapcsán ismét megkaptam az óvatosságra intő szavakat. A készülődés után útnak is indultunk. Mika egészen a Fű országának határáig kísért hol fájó búcsút kellet vennünk egymástól.

- Egyben visszatérek, ígérem! – Lejtettem egy forró csókot homlokára, megsimítottam finom arcát, majd tovább folytattam utazásom egymagam. A hátamra Klánunk jelképes pengéjét akasztottuk, a fehér mellény zsebeibe pedig a szokásos harci felszereléseket helyeztük, ki tudja, hogy az úton esetleg a tárgyalásokon nem e lenne szükség ezekre a kellékekre, nem egy „béke” tárgyalás fordult már át kisebb, nagyobb vérfürdőbe a történelmünk során, szóval jobb félni, mint megijedni.

Az utazásom simán ment, eltekintve a fogadókban való megszállásoktól melyekben a részeges katonák ócsárolták egymást, olykor némi csetepatét kirobbantva tették hangosabbá az éjszakákat. A fehér mellény úgy tűnt bevált, az Erdő országa remek munkát végezhetett a híreszteléssel kapcsolatban, hogy még véletlenül se essen baja a delegáltaknak utazásuk során. Magáról, az Erdő országáról sok mindent nem tudnék mondani, bár ahogy egyre jobban távolodtam a Vízesés határától egyre inkább felhozták az emlékeket az egyre csak hatalmasodó fák, na meg persze a faluvezetés feladatai. Az ország fővárosa Mori no Sato, a legnagyobb város mely az országot átszelő folyó partján terül el. Halászok és vadászok népesítik így a kereskedelmük is az állati végtermékekre épül, na meg persze az utazók által importált termékek színesítik a piacok és boltok cikkeit. Az ország uralkodója viszont a faluban él, mely még csak nem is rejtett falu. Katonáit és testőrségét pedig ezekben az égig érő, veszélyes erdőkben képezték ki így a falu harmóniáját és lakosait elég kemény harcosok védik, akikkel nem nagyon kekeckedne egy ország sem.

A levegő percről percre változott, ahogy a kezemben tartottam az úti célt jelölő térképet. Az erdő hatalmas fái egyre szaporábban vesztettek hatalmas jelzőjükből, majd az eddigi dzsindzsást pedig a szépre vágott pázsit váltotta, egyben jelezve, hogy végre megérkeztem. A tenger illata és a hullámok hangjai eszembe juttatták a Sebes Szűzön és a Rozsdás Bökőn eltelt napok, hetek és hónapok, azok voltak ám a kalanddal teli időszakok, na meg persze a rosszaság is kapott némi helyet magának, de erről jobb lenne ha a Konohai delegáltak nem szereznek tudomást, meg úgy senki sem míg itt vagyok.

A virágoskert és a szökőkutak akaratlanul is magukra vonták figyelmem, ráadásul a távolabb elterülő kastély festményi szépséggel terült el előttem. Valahogy a Kenshiro birtokra emlékeztetett ez az egész látkép csak a miénk egy „kicsit” kisebb. Ahogy közelebb értem, hat csőrös ember állta utam a park bejáratánál, majd felszólítottak, hogy igazoljam magam. A fehér mellénnyel együtt a katanámat is megigazítottam a hátamon, majd felszerelésemből előhúztam a menlevelet, s azt nyújtottam a hat fős társaságnak.

- Kenshiro Yori, Kusagakure delegációvezetője. – Biccentettem a fogadóim felé, kik szorgosan vizsgálták az iratokat, míg vártam a további fejleményeket. Úgy tűnt, én vagyok az első érkező.

// OFF //

**Sasaki Haru** Csüt. Szept. 22 2016, 00:58

Nem tudom, s nem is emlékszem már, hogyan történt. Mikor lettem elhivatott annak irányába, hogy megváltoztatom ezt a világot, gyökerestől felforgatom mások életét.
Talán minden tizenöt éves koromban kezdődött, az is lehet, hogy már hamarabb is, azonban akkor még nem fogtam fel, hogy mi célt is vagyok hivatott szolgálni. Aznap az utcán sétáltam céltalanul, merengve magam elé, vagy inkább azt figyelve, hogyan kerül egyik lábam a másik elé. Az unalmas, szürke hétköznapom végül valamiféle furcsa fordulatot vett, amikor meghallottam a hentes üvöltözését. Egy macska lopta el portékáját, és segítségért rikkantott. Úgy véltem, hogy valami érdekesbe botlok majd bele, ha követem a macskát, aki úgy tűnt, minél hamarabb le akarna rázni engem. Nem gondoltam, hogy egy macska ennyire okos lenne és tudatosan tenne nekem keresztbe, azt sem mondom viszont, hogy alábecsülném őket, hiszen a macskák kecses állatok, és van humorérzékük. Nyugodt állapotban ül be az utcai kivilágítás alá és nyaldossa mancsait, miközben a vele szemben lévő házban a kerítés mögül ugat és horkant rá egy kutya. Nem tűnik el, a fényben ül csak azért, hogy ezzel is jobban idegesítse világi ellenségét, és jól láthatóvá váljon, miközben nem látszik rajta, de nagy valószínűséggel hahotázik.
Nem adtam fel egykönnyen, míg végül egy idő után a macska meg nem állt. Nem akartam kioktatni, hogy miért lop másoktól, egyszerűen természetesnek gondoltam, hogy azok, akik szegény sorra jutottak, arra kényszerülnek, hogy lopjanak; ez lehet így a macskák esetében is. Persze, elég szépen megviccelt a sors, és kiderült, hogy a macska valójában nem is macska, hanem egy fiú, aki álcázta magát a kevés ninjutsu ismeretével. Először nem bízott bennem, aztán megmutatta, hogy miért volt szüksége a hentes halára. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam Kumogakure szélén elterülni egy szegény falut. A házak csaknem összedőltek, az asszonyok, férfiak és gyerekek mocskos ruhákban jártak, és az életvitelükön is meglátszott, hogy nincs miből megélniük. Segíteni akartam, ezért megígértem Higének – utólag kiderült a neve -, hogy mindenáron azon leszek, hogy legalább egy kis reményt adjak nekik. Mivel alapjáraton szerettem a gyerekekkel foglalkozni, ezért kitaláltuk, hogy egy saját színdarabot fogunk előadni az Akadémia falai közt, a mesterek és a Raikage jóváhagyásával. A gyerekek lelkesek voltak és úgy tűnt, arra a pillanatra el is felejtették, hogy szegények, hiszen a boldogságot nem pénzben mérik, s ezzel végre mosolyt csalhattam az arcaikra és reményt a szívükbe. Úgy éreztem, egy emberrel több vagyok, még ha nem is mások szemében, a magaméban nagyot nőttem, hiszen nem tartom sokra magam, de tisztában vagyok azzal, hogy mindannyian okkal vagyunk itt, és mindenki feladata előre meg van írva egy rejtett könyvben. Csak a mi tisztünk ezt megtalálni, és csakis mi vagyunk képesek arra, hogy kiválasszuk a sok út közül a járhatót és a helyeset.
Végül az előadás napján sikerült egy nagyobb összeget összegyűjteni, amit majd a településük és a terményeik jobbá tételére fordítanak, viszont nem számoltunk azzal, hogy egy S-szintű bűnöző szabadul ki és ront ránk az Akadémiában. A tömeg pánikolt, és az előadás jajveszékelésbe, sikoltozásokba fulladt. Hige és én, valamint a sensei-ek a civilek segítségére siettek, hogy megvédjék őket a leeső törmelékektől. Mint utólag kiderült, Orochimaru kiszabadult, de a Raikage már felvette vele a harcot. Szerencsére megúsztuk… ha nincs ott Hige, akkor lehet, most nem tudnám beteljesíteni a sorsom.
A második alkalommal, amikor a Hangawara birtokra szólt egy küldetésem, miszerint meg kell találnom egy megbecsült férfi eltűnt személyét, újra szemtanúja voltam a nincstelenségnek. Magas falak választották el a gazdag és szegény réteget, mintha diszkriminálnák, megvetnék és lenéznék őket azért, amik. Láttam, ahogy egy kisgyerek ül a fal mentén és apróért könyörög, vagy azt, ahogy egy csapat kölyök kenyeret lop a piacról, majd testvériesen megosztoznak rajta. Láttam egy öreg vakot, akit egy egészséges ember vezet végig az utcán, láttam, ahogy egy másik nincstelen, aki épp megszerezte a napi betevőjét, hogyan adja oda azt egy másik nincstelennek. Nem szánalmat éreztem irántuk, inkább valami mást, megmagyarázhatatlan dolgot, ami egyre jobban hasonlított a tisztelethez. Míg az, akinek mindene megvan, fösvény, zsugori és még többet akar, mert sosem elég, addig azok, akiknek semmijük nincs, azt a keveset is odaadják. Tudtam, hogy bár nem csak a nagyurak tehetnek erről, de azt is tudtam jól, hogy mi tehetünk róla, az emberek, s leginkább azok az emberek, akik háborút hirdetnek, és nem foglalkoznak mással. Úgy söpörnek el mindenkit a felszínről, hogy közben csak magukkal foglalkoznak, csak magukban bíznak, és csak maguknak akarják a megálmodott világot. De milyen világ lesz az, amelyben nem létezik a béke?
Nagyapámmal sokat beszélgettünk erről, ő is részt vett a háborúban, vagy olyan küldetésekben, melyek a háborúhoz vezettek. Azt mondta, „ha békét akarsz, készülj a háborúra”. Valahol igaza van, de úgy hiszem, meg lehet ezt oldani másképp. Mindenemet arra tettem fel, hogy megoldom, ha nem is egyedül, de biztos lesznek majd olyanok, akikben szövetségre lelek, és együtt elhozzuk majd a békét, azt a világot, ahol együtt élhetünk majd viszályok nélkül. Tudom azt is persze, hogy soha nem lesz olyan világ, ahol nem létezik harc. Ha most tart a béke, ki tudja, hány évig, eljön majd még egy háború, talán akkor, mikor még élünk, talán akkor, mikor rég eltávoztunk. De amíg én itt vagyok, egy békés világban szeretnék élni, és azt szeretném, hogy mások is ebben élhessenek.
Így amikor a Raikagétől kaptam egy levelet, hogy az Erdő országában béketárgyalás várható, s tudja, mennyire szívemen viselem a falu sorsát, mennyire tenni akarok és megbízik bennem, elvállaltam. Megkaptam az utasításokat is, így mélyen belevetettem magam a politika rejtelmeibe – ha mondhatom így. Több napos tréningen vettem részt, hogy tisztában legyek a jelenlegi körülményekkel. Megkaptam a feladatomat, amit szem előtt fogok tartani, de a saját érdekeim is tisztázni fogom.
Mielőtt megkezdődött volna a háború, úgy gondoltam, jobb lenne meglátogatni a nagybátyám Konohában. Nem az volt persze az elsődleges célom, hiszen a kedvesem, Aki is konohai. A háború szele már Konohában ért el.
Akinak meséltem a béketárgyalásról, akkor derült ki, hogy valójában neki is ugyanaz a célja. Nem mondtam neki semmi konkrétumot akkor sem, ha Konoha és Kumogakure szövetségesek. Bízom benne, elvégre a szerelmem, de sosem tudhatom, mikor derül fény olyan titkokra, amikről nem kell a másiknak tudnia, s valójában nem is az én titkaim, nem engem mocskolnának be vele, hanem egy egész falut.
Akival indultam az Erdő országába, sokkal könnyebb volt Konohából odajutni, hiszen csak másfél nap utazást vesz igénybe, míg Kumoból öt napot. Utazzak akármennyit, a célom nem fog változni, s azért a világ másik végéről is odautaznék.
A szabad áthaladási jog és a fehér chuunin mellény miatt sértetlenül és veszély nélkül kelhettünk át a határon.
A másfél nap alatt pihentünk egy keveset, majd megérkeztünk. Nem tudom, hol is volt az az itt, de éreztem, hogy közel van a tenger, végül a fás, bokros és homokos területet egy eszméletlenül szép hely váltotta fel. Az előttem elterülő kastély és annak udvara mintha kérkedett volna magasztosságával és szépségével, de nem hibáztatom miatta. Ámultam, elvégre nem sok ilyen látványban volt részem. Számat csak akkor csuktam be, amikor hirtelen a semmiből hat madárcsőrös alak tűnt fel. Nem ijedtem meg, tudtam, mi vár rám.
- Kumogakure delegációvezetője, Sasaki Haru – igazolom magam névben, és a pecséttel, valamint aláírással ellátott igazolással.

**Suyiko Kirinai-Aki** Vas. Szept. 25 2016, 04:07

Várakozással teli mindaz az idő, amit idehaza töltök, miközben tudom, hogy mi fog várni rám. Tudom, hogy mekkora egy felelősség nehezedik a vállaimra. Hisz még csak húsz sem vagyok, mégis nem csak egy egész nemzet, de mondhatni az egész világ sorsa múlik azon, amin most részt fogok venni. Képviselem magamat, a népemet, a családom, az ismerőseimet, barátaimat, de mindazokat is akiket talán még sohasem láttam az életben. Számtalanszor fordult elő, hogy nem tudtam a rengeteg gondolattól elaludni, hogy csak forgolódtam az ágyban, vagy csak kiültem az ablakba. Hajnali háromkor nekiállni odalent is előfordult már, ami pedig korábban szinte csak akkor fordult elő, mikor még kezeletlen suhanc voltam rengeteg energiával, határtalan vággyal, álmokkal. Azok most is vannak, de mondhatni lehiggadtam. Megfontoltságom pedig most nagy erény. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy vajon mennyire kell fenntartani a látszatot, hisz Haruval egy pár vagyunk, mégis más ninja nemzetet képviselünk. Még akkor is, ha a két nemzet között erős a szövetséges kötelék.
Aztán eljött az a nap is, amikor indulnunk kellett. Kellően korán ébredtünk, noha én nem sokat aludtam. Még a Nap első sugarai sem látszottak, amikor szemeim kipattantak. Nem, egyszerűen nem tudok olyankor aludni, ha valami lényeges dolog történik. Legyen szó bármiről, én ilyenkor esélytelen... emlékszem, mikor nyaralni vittek minket a szüleim, mondhatni ki sem vártam a reggelt, kereken hajnali fél ötkor a kedvenc homlokpántommal, hátizsákkal a hátamon és természetesen tetőtől talpig felöltözve nyitottam be a szobájukba és kérdeztem meg tőlük félénken, hogy felébredtek-e már a sötétség ölelő homályában. Ők pedig meglepetten ébredtek fel, hogy én meg mit keresek odabent? Azóta valahogy mindig elfelejtették közölni, ha mentünk valahová, csupán reggel ért a meglepetés, hogy bizony útra kelünk. Természetesen nagyfiú lettem, nem kell már pár éve az ilyet eltitkolni. Egy kirándulás, nyaralás, vagy bármi hasonló esetében nyugodtan alszom végig az éjszakát, mert tudom, hogy nem fognak idehaza hagyni. Igazából... most sem lesz így, hisz egyedül én magam fogok elmenni, de mégis... azért ez komoly dolog, sokkal komolyabb, mint mondjuk egy nyaralás, egy küldetésnél is komolyabb... Szóval én sem tudok nem gondolni rá minden idegszálammal. Mi van, ha hiba csúszik a gépezetbe majd? Nem akarok belegondolni... Minden rendben fog menni. Gyengéden simítottam meg Haru arcát, ahogy rápillantottam. Ő még tudott aludni, de majd ébresztem én, amikor kell, gondoltam. Hosszasan csak figyeltem őt, miközben ismét elvesztem gondolataim örvényében.
Végül kukorékolt a kakas is, az órával együtt versenyezve. Elütötte a hatot a mutató, úgy kezdett el sípolni, hogy egy pillanat alatt összerezzentem tőle. Majd egy jól irányzott ökölcsapással elhallgattattam. Nem voltam épp a legnyugodtabb két órás töprengés után, de végül indítani kellett a napot valahogy. Harunak köszönhetően a készülődés közben már viszonylag teljesen eloszlott a feszültség rólam, úgy köszöntem el a családtól, ahogy annak lennie kellett... a végén elengedni sem akartak majdnem. De indulni kellett, én pedig készen voltam az útra. Fehér ruha ide, béke oda, a két fegyvert nem hagytam otthon. Ahogy szoktam, a hátamra erősítettem azokat. A pántot pedig most hanyagoltam. Különös érzés volt úgy elindulni, hogy tudtam küldetésre megyek, mégsincs semmi olyan rajtam, amit megszoktam... a fegyveremen kívül. De ezt akkor sem tudták volna leimádkozni rólam, ha tudom, hogy az utolsó esztelen cselekedetem lenne. Nem bízok abban a fene nagy békés útban.
De szerencsére semmi gond nem volt az egész úton. Több helyen szálltunk meg, pihentünk, beszélgettünk... Egyszer sem hoztam fel a tárgyalást, hisz teljesen fölösleges lett volna, mikor ki tudja hány napig fogunk a tárgyalásokon mindarról érvelni, amit szeretnénk. Rengeteg, ezt már most látom, hogy nem lesz könnyű. Inkább kihasználtuk az utolsó ténylegesen együtt töltött időnket. Hisz ki tudja, ha külön helyiségben kell aludnunk? Vagy nem is szólni egymáshoz, hogy ne azt lássák, mennyire sok mindenben egyet értünk. Pedig ez tévedés, még a mindennapokban is akadnak dolgok, amiben teljesen ellentettjén látjuk. Nem is baj, nem kell egyformák legyünk. Az viszont biztos, mindegyikünknek a béke az érdeke.
A táj folyamatosan változik, hisz nem sokszor állunk meg. Az út során meglep, mennyire gond nélkül lépünk át a határon. Hisz nem kell más ninja államokon keresztülvágni, csak átlépni a határt. De nem mindenki ilyen szerencsés, mint mi. Második nap délelőttre már a táj arculata is megváltozik. Egyre több változatos erdő jön, mediterrán jellegű fák, örökzöldek, az ég kékje is mint ha másabb lenne. Majd a sós illat is megcsapja egyszer csak az orromat. Már közeledünk, teljesen más az egész vidék, ami mellékesen megjegyezve csodaszép.
Végül a célhelyszínre is megérkezünk, ahogy annak lennie kell. A helyszín, az épület ami elénk tárul, csodás. Nem is tudom jártam-e valaha hasonlóan aprólékos és mesteri építésű helyen. Az egész országon süt, hogy nem szegények. Én speciel egy picit el is nézelődök a festői kertben, amin keresztülvágunk. Majd megérkezik a fogadóbizottságunk is. Hmm... számítottam valami hasonlóra, így nem lepnek meg különösebben. Nem fognak bántani minket, hisz nekik sem érdekük. Tisztában vagyok a kezdeményezés körülményeivel is a felkészítésnek hála.

- Suyiko Kirinai-Aki, Konohagakure delegációvezetője, tisztelettel. - biccentek is feléjük egyet és átnyújtom a szükséges dokumentumokat. Feltételezem nem mi vagyunk az első érkezők, hisz már délután van javában. De majd meglátjuk, ha beljebb kerülünk.

**Koreko Rui** Hétf. Szept. 26 2016, 23:46

//Valar Dohaeris! - legyünk stílusosak//

Alig pár nap telt csak el a Szél templomában történtek óta, Rui máris készülődött egy újabb kalandra. Talán ez éesz élete legnagyobb kihívása, amivel eddig szembenézett. De Sunagakure vezetősége rá bízta, hogy menjen el az Erdő országába, hiszen úgy tűnt igencsak fontos szerepe lesz annak a helynek. A Szél országa lett a háború egyik nagy vesztese, tehát mindenképpen szerettek volna valami pozitív kicsengést kihozni ebből az egész tárgyalásból. Mivel a kunoichi eddig inkább fizikai csatákat vívott, nem pedig elme harcokat, a Jouninok Tanácsa ellátta jó pár információval arról, hogy mégis mi folyik a világban. Ezalatt a pár nap alatt felhozta ismereteit a kívánt szintre, mindent megtudott, ami a Tanács tagjainak birtokában volt a háborúról, a frontokról, az országokról és különböző ideológiákról. Ezen kívül megosztották vele a feladat másik részét is, miszerint a falunak milyen céljai vannak. Ez nem érte túl nagy meglepetésként, viszont örült annak, hogy a korábbi események felnyitották a többiek szemét. Úgy érezte a fejébe már nem fér több információ, annyi mindent töltöttek bele néhány nap leforgása alatt.
Kapott maga mellé két kísérőt, akiknek azt adták parancsba, hogy segítsék és védjék meg, ha arra kerülne a sor. Gouza óvatosságra intette, amit nem kellett kétszer mondania, a vörös hajú lány ugyanis nem akart kockáztatni. Bár jobban örült volna neki, ha egyedül megy, mert akkor kevesebb dologra kell figyelnie, mégis a parancs szerint Midorikawa Shou és Arumi Kanako szegődtek mellé. Alaposan áttanulmányozta mindkettejük adatlapját és szinte azonnal rájött, mi alapján választották ki őket a feladatra.
Az indulás reggelén felöltözött a szokásos ninja ruhájába, egyik nagy méretű szél legyezőjét elöl hagyta és az övébe tűzte. Mégis csak a Szél országát képviseli, tudatni akarta mindenkivel, hogy többen milyen fegyverrel szoktak harcolni az onnan származó ninják. Na meg remélte, hogy csak szópárbajra kerül sor, igazi küzdelemre nem. Összecsomagolta a többi felszerelését is, illetve váltás ruhát pakolt be magának. Igyekezett inkább tekercsekbe pecsételni, mert könnyen akart utazni. Az országban még mindig sok Iwagakurei shinobi tartózkodott, és bár tudott a biztonságos útvonalról, semmit sem bízott a véletlenre. Remélte, hogy a két tapasztalt társa is felkészült, amennyire tudott. A damyou kikötötte, hogy fejpántot nem viselhettek az út alatt, amit sajnált a zöld szemű Jounin. Viszont még egy okot kapott, hogy közszemlére tegye egyik legyezőjét.
A Szél templomának fő tornyánál találkoztak, onnan indultak el. Megegyeztek, hogy amennyire tudnak sietnek és a kényelmes séta helyett inkább a ninja futást választják. Nem vesztegethették az idejüket, hiszen az Erdő országa elég messze volt innen, át kellett kelniük a Folyó és Tűz országán. Nagyjából egy hetet számoltak az útra, hiszen néha pihenni is meg kellett állni, na meg váratlan akadályokba ütközhettek. Szerencsére tényleg sikerült biztosítani az utat, ezen Rui eléggé meglepődött. Néha a szabad ég alatt aludtak, mert nem jutottak el egy fogadóig. A sivatagi zord körülményekhez képest a Folyó országa szinte nyaralásnak számított. A készültség egyre inkább érezhetővé vált, ahogy haladtak a Tűz országa felé. Konohát nem érintették, helyette inkább egyenesen északnak tartottak Mori no Kuni felé. Az ország tényleg rászolgált a nevére, hatalmas tölgyerdőkön vezetett az útjuk. Egyszer csak kezdett megváltozott a növényzet, a fák helyett füves terület feküdt előttük.
Rui azonnal elkezdett körbenézni és eléggé meglepődött, hogy egy viszonylag kisebbnek mondható nemzet ennyi gazdagságot és katonai erőt tudott felvonultatni. A biztonságos útvonalon is elég sok harcossal találkoztak - bár azt nem tudta megállapítani, hogy őket próbálják védeni, vagy inkább elijeszteni a rosszakarókat. A park, ahová érkeztek mintha egy másik világból lépett volna elő. Nyoma sem volt a háborúnak, bárkik is szervezték az egészet, biztosan mindent megtettek a csillogó látszat fenntartásának érdekében. Fülüket a tenger hullámzásának halk moraja ütötte meg, aztán szép lassan a sós illatot is elkezdték érezni. A vörös hajú lány kifejezetten örült, hogy ezúttal sem kellett hajóra szállnia. Elnézegette a tengert, viszont ennél közelebbi kapcsolatra nem vágyott a nagy víztömeggel.
*Ez az egész annyira giccses, olyan idegen tőlem. Remélem azért sikerrel járunk és elérünk valamit ezen a béketárgyaláson.* Gondolkodott el a Jounin. Az rántotta vissza a valóságba, hogy az épülettől legtávolabb eső szökőkútnál hat fős csoport tűnt fel, akik gyorsan nekik szegezték a mondatot - igazolják magukat.
- Koreko Rui, Sunagakure delegációvezetője - nyújtotta át papírjait, amik igazolták személyazonosságát. A fogadóbizottság alaposan áttanulmányozta az iratokat, jó pár prcet igénybe vett mire biccentettek, hogy mehetnek. Szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy közeledett a kastély felé. Szemügyre vette az épület kialakítását és a faragványokat, amik díszítették. Eddig nagyon a környező parkkal sem foglalkozott, de kihasználta az alkalmat, hogy felmérje a terepet.
*Túl giccses.* Rázta meg kicsit a fejét, majd gyors léptekkel igyekezett a hatalmas bejárat felé.

Pein Vas. Okt. 02 2016, 15:20

- Rendben – bólintott a középen álló alak, pestisálarccal a fején. – Belépést nyerhet az Erdő Gyöngyébe. Érkezését Úrnőnk már epekedve várta, rajtunk keresztül ezúton is kellemes időtöltést kíván Önnek!

…

– Ugyanakkor – s ezzel előrébb lépett egy másik fogadódelegáció-tag – már most szeretnénk figyelmét felhívni néhány fontos szabályra, amelyeket itt tartózkodása alatt be kell tartania. – Megköszörülte torkát, majd érdes hangján felsorolásba kezdett. – Egy: az Erdő Gyöngye területét, beleértve parkját és partszakaszát a konferencia időtartama alatt az Úrnő engedélye nélkül nem hagyhatja el. Kettő: diplomatatársaival nem hivatalos vagy szervezett úton csupán a tárgyalások első szakaszának végét követően találkozhat. Három: a békeépítés kötelezettség, az egyetlen megengedett erőszak-gyakorlási mód az önvédelem.

Ezt követően a hat maszkos alak kíséretében minden egyes delegációtag külön-külön megindult a kastély irányába. A park méretei lehengerlőek voltak: sétatempóban haladva beletelt jó néhány percbe, amíg elértétek az aranycsillogású épületet. Itt aztán balra fordultatok, és mindannyian egészen a kastély bal oldalán lévő tornyához sietettek, itt léptetek be a kastélyba. Itt már egészen közel kerültetek a tengerhez, ami nem is volt csoda, hiszen az Erdő Gyöngyének második homlokzata már közvetlenül a nagy kékségre nézett. A Nyugati Torony bejáratánál a hatfős gárda magatokra hagyott titeket. Kaptatok viszont valaki mást: a hatalmas vaskapu kilincse lenyomódott, mire válaszul – talán kissé baljósan – a Torony egyik harangja ütött egy nagyot. Egy fekete tógás, ám ezúttal maszkot nem viselő, vörös hajú férfiú lépett ki az ajtón.

Az Erdő Gyöngye 02f9a7c33c0aa2365bbeab9ed52e710e

– Üdvözlöm, küldött. Kérem, fáradjon be.

Kedvesen beszélt, hangja mégis kissé arrogánsan csengett.

– Felkísérem a szobájába. Kérem, ne felejtse el a három főszabályt, amelyet nemrég megosztottak Önnel. Gondolom, tisztában van vele, hogy amennyiben bármelyiket is megszegi, sajnálatos kötelességünk gondoskodni róla, hogy ne hagyja el élve az Erdő Gyöngyét.

A kastély belülről is hatalmas volt. Megannyi márvány, megannyi antik szobor, megannyi gyönyörű tájkép. És hatalmas üvegablakok. A folyosók keszekuszák, igazi útvesztők, de a kilátás bárhonnan meseszép. Egyikőtök szobája se a Nyugati Toronyban kapott otthont, ebben igazán szét se nézhettetek; rögtön jobbra vettétek az irányt. Itt aztán némi imbolygás után idegenvezetőtök rámutatott szobáitokra. Bár valószínűleg egyébként is felismertétek volna őket, ugyanis a magas tölgyfaajtókra fejpántjaitok szimbólumai voltak felpingálva. Azt nem tudhattátok, hogy merre találhatóak az egyéb delegációk szobái, az minden esetre biztos, hogy az oda vezető úton nem találkoztatok más ország szimbólumaival.

Szobáitok lehengerlően tágasak voltak. Gyakorlatilag királyi lakosztálynak felelhettek meg: megőrizték a kastély letisztult pompáját. Viszonylag egyszerűen voltak berendezve: éppen csak megjelent két szépen faragott asztalka, egy íróasztal, néhány vörös párnás székecske, meg egy meseszép ágy, persze az elérhető legnagyobb méretből. A szoba keleti részében három fehér gardróbszekrény sorakozott. A leginkább mégis a hatalmas üvegablakok és a jobb oldalt nyíló erkély kelthette fel érdeklődésetek, hiszen mindegyik delegáció szobája egyenesen a tengerre nézett. Ha kiléptetek az erkélyre a hullámok szinte az arcotokat csapkodták, oly közel voltatok a parthoz. Az ablakok előtt egy kis asztalka kapott helyet, amelyen egy porcelán teáskészlet várakozott rátok. Az egyik csésze alatt egy levelet találtatok. A pecsét már ismerős lehetett.

Tisztelt Delegációvezető Asszony/Úr!

Szeretettel meghívom Önt a konferencianyitó fogadásra, amely ma este 20.00-kor veszi kezdetét. A fogadás helyszínére, a kastély báltermébe személyzetünk fogja Önt elkísérni. Dress code: black tie.

Megtisztelő jelenlétére mindannyian számítunk.

A béke hírével,

Az Erdő Országának Daimyouja

//Rui: a kísérőket a madárcsőrös alakok ugyan nyíltan nem kifogásolták, de őket már nem a vörös hajú egyén kísérte fel szobáikba. Egy keletebbre eső bejáraton az egyik maszkos vezette be őket a kastélyba. A szétválasztás okát a rangbeli különbséggel magyarázták, az őrök egyáltalán nem tűntek ellenségesnek. Nem tudod, hol helyezték el őket pontosan, de arra számíthatsz, hogy a meghívót ők is megkapták, így a fogadáson újra látod őket.//

Határidő: 10. 10.

**Djuka Munfurawa** Szomb. Okt. 08 2016, 00:01

'Vágyom a békét'... Munfurawa ezzel a gondolattal bámult az üres plafonra, ahogy feküdt az ágyon, el-eljátszadozva Yoru bundájával. Legadta a jelentkezését és most várt. Az üres plafont bámulva végre mindent ki tudott űzni az elméjéből, csak ezt az egy gondolatot meghagyva. Ez volt a találkozó célja. Ez volt a cél, amiért hajlandó volt vállalni egy ilyen speciális küldetést.. Azt akarta, hogy a béke vágya ne csak a szívének érzése, de gondolatainak folyton jelenlévő megnyilvánulásává váljon: egy erős hanggá, ami ott rezeg a tettei mögött, félretolva a félelmeit, a bosszúszomjat, a gyászt... Mindent ami kárára válik.
Yoru megmoccant, s már ő is hallotta ajtaja előtt a finom dobbanást, amit egy érkező lába okozott. Már azelőtt talpon volt, hogy a férfi kopogott volna, s ár pillanat múlva már ott állt vele szemben. Ezúttal nem az egyik testvére várt odakinn, nem is Tomoko... egy zord arcú, idősebb shinobi nyújtott felé egy meglehetősen ecsértelmű tekercset.
A parancs megérkezett.
Munfurawa várta ezt, mióta leadta a jelentkezési lapját. Vágyott a békére. Vágyott arra, hogy figyelmeztesse a többi országot a veszélyre, amit Otogakure jelent. Vágyott rá, hogy... elhagyhassa egy kis időre a Holdat, ahol minden arra a testvérre emlékeztette, akit elveszített. Nem is tudott sokat arról, miként. De a lényeg kegyetlenül egyszerű: Ryuu, aki volt, nincs többé. Ő pedig egy olyan küldetésre indul, ahol talán végre le lehet zárni ezt a háborúnak nevezett őrületet, s talán ezzel meg lehet előzni, hogy még több testvér, még több Ryuu vesszen oda értelmetlenül kiszolgálva egy nagyobb, gonosz játékos terveit.
Persze a lánynak, bár senki előtt nem vallotta volna be, voltak kétségei. Az egyedüli küldetésen, ahol bizonyos fokú diplomáciára szükség lehetett, megfélemlítéssel, egyértelmű erőfölénnyel ért célt, mikor elárasztotta a benszülött falut. Most egyértelműen finomabb, sokkal finomabb módszerekre volt szükség, s bár a Djukák szelíd virága volt, nem tudta, megvannak-e benne a kellő képességek. Nem volt részese, csak katonája a Nagy Játéknak eleddig, s most, túllépve eddigi tapasztalatain, az országáért indul magányos küldetésre. Szíve a Holdért dobogott, s remélte, elméje hűen tudja majd szolgálni ezt a szívet.
A Hold legalábbis igyekezett mindent megtenni ezért azzal a fülönleges tréninggel, amivel megpróbálták felkészíteni az előtte álló feladatra. Több, jóval több információhoz jutott, mint aladdig a háborúról, s nem is csodálkozott ezen. Alapos tudás nélkül ugyan mi esélye lenne egy ilyen küldetésen? Így hát ő is azon igyekezett, hogy megerősítse szívét e teherre amit önként vett a nyakába.
De hogy végső soron mit is érzett, mikor kiválasztották? Megnyugvást talán.. Hogy kezébe veheti az eseményeket. Hogy lélekzethez jut egy kicsit, kiszabadulva a gyászból, ami megülte a szívét és a szeretett országot is. Hogy.. elmenekülhet talán?
Ha ott és akkor... bármilyen módon.. megmenthette volna Ryuut... Konokul összerántotta szemöldökét, és ökölbe szorította a kezét. Ezúttal jókor és jól akar cselekedni.

Valamivel később érkezik tán, mint a diplomata ifjak java része? Nos, nem kis megfontolás áll döntésük azon ténye mögött, hogy így legyen. Sok oka van a gyanakvásra. Talán több, mint a többi küldöttnek, s nem csupán az útja során, de a találkozó helyszínén is van miért óvatosnak lennie. Vajpn ki figyeli a felállított útvonalat? Vajon Konoha mit s mennyit cseppentett el a közös kaland morzsái közül? El kívánta keülni a felesleges felhajtást, s az azzal járó túl korai figyelmet, s remélte, hogy a küldöttek már inkább egymásra figyelnek, mire belép, semmint az esetleg keringő pletykákra. S hogy mit adtak fel ezért a "talán előnyért"? Azt a lehetőséget, hogy az elsők között vegye szemügyre a többi küldöttet. Ezt azonban ezúttal nem bánta, hiszen úgy számolt, bőven lesz ideje felmérni ki kicsoda.
A daimyouáltal kiadott irat nyugodt utat biztosított számára, s mint mindig, Yoru elkísérte őt. Nem igyekezett letérni az útról, nem sértette volna ezzel a találkozó szervezőjét. Viselte hát a fehér mellényt is, s ahogy lehetséges volt, úgy haladt előre ezen az útvonalon. Óvatosan, de töretlenül. Magabiztosan, de kételkedve.
Aztán végre feltűnt előtte a találkozó helyszíne. Munfurawa futólag ellenőrizte, hogy öltözékének magasra szabott nyakrésze rendben van-e, majd Yoruval az oldalán megtette az utolsó lépéseket a lenyűgözően bájos helyszínig, ahol aztán hat különös figura fogadta, felhívva afigyelmet arra, hogy igazolja magát.
- Üdvözletem. - bólintott, majd az iratokért nyúlt, s azt teljes természetességgel nyújtotta át.
- Djuka Munfurawa, Getsugakure küldötte, valamint Yoru a Fehér Párduc. - Többé nem volt helye kétségeknek, legalábbis nem olyanoknak, amit ülső szemlélő felfedezhet. Megérkezett, s vele kezdetét veszi a játék. A bíbor szemek szinte lázasan csillogtak, ahogy a madárfejűek ellenőrizték. Majd a röpke eligazítás után belépett, s tekintete körbefutott a jelenlévőkön és a környezetükön. Képzését nem hazudtolhatta meg, ösztönösen kereste a lehetséges veszélyforrásokat, ellenségeket.. Gyengeségeket és erősségeket. Ezt egyetlen szabály sem tiltotta. Ahogy haladnak, arcán elszánt mosoly játszik. Igyekszik nem túl mereven mutatkozni, s Yoru, hű társa épp elég bizonságot nyújt, hogy tettekésszége ne görcsös árakozássá formálódjon. És a finom sós illat tett róla, hogy ne feledhesse el, hogy a Holdért jött.
Megszokott felszerelésével érkezett. Tett róla, hogy készletei, a robbanó cédulákat is beleértve, fel legyenek töltve, s pengéje is az oldalán függött. Béke küldötteként jött, de shinobiként élt, és hosszú utat tett meg. Bár nem kívánt harcot szítani, nem kívánt ellene menni a szabályoknak sem, az önvédelemre igenis kész volt, s ebben e csekélyke fegyverek, az igazi szerelméhez, a vízhez képest nem nyomtak sokat a latba. Nyilván a meghívójuk is tisztában volt vele, hogy a fegyverek tiltása ostoba és haszontalan döntés lenne... így hát maradt a béke fénylő égisze, s ezt Munfurawa sem kívánta bemocskolni.

A Toronyhoz értek, s baljóslatú harang kondult. Veszedelmet, halált, vagy békességet ígér ez nekik? Munfurawa nem sokat töprenghetett ezen, egy újabb kísérő érkezett.
-Üdvözlöm. a bíbor szemek egy pillanatra elméláztak a szépséges vörös fürtökön, majd a lány egy mosollyal bólintott.
-Köszönöm. - Ki lesz ő itt? Megmarad vajon önmagának? Vagy feladja személyiségét a Holdért? Mi vezetne vajon célra? Mi lenne ami igazán figyelmeztetni tudná a világot Otogakure veszedelmére? S mi lenne, ami megoltalmazná otthonát?
-Természetesen ismerem és elfogadom a szabályokat. A béke hívott ide, s nem is kívánok mást, minthogy az mielőbb megszülethessen. -a vörös hajú férfi figyelmeztetése félbeszakította gondolatait, s egy komoly, tiszta nyilatkozattételre vette rá. Lám, ha mélázna is, annak itt nincs helye.. El sem kezdődött az esemény, s máris fiyelmeztetést kap, hogy e helyen, e szokatlan szerepben helyt kell állnia, minden egyes pillanatban. S hogy juttatott-e mást is eszébe e helyzet? Nos.. annak a lehetőségét, hogy milyen egyszerű is lehet bármely küldöttet gyanúba keverni, s ezzel a közö célt megfúrni.
A környezet, minden motívuma lenyűgözően pazar volt.. Túlontúl is sok pénzbe kerülhetett a létrehozása.. Munfu tisztában volt vele, hogy a tenger rengeteg előnyt jelent egy országnak, de ilyen gazdagságot nem várt ettől e helytől. Mióta csak erre az útra lépett,a gyanú állandó kísérője volt, s most is a fülébe suttogott. S mi nyújthat negédes mérgétől menekülést? A tenger... A hullámzó, sóillatú tenger. Elmosolyodott, tiszta, őszinte mosollyal, ahogy meglátta a hullámokat...
Majd észrevette a levelet. A dress code-ra összevonta a szemöldökét, de végső soron erről is kiokosították, mi több, a tárgyalásokra a megfelelő öltözék megválasztásában is segítségére volt a falu, amit úgyszintén beszerzett.
Persze ez a szigorú elvárás is megannyi kérdést, bizonytalanságot keltett. Úgy tűnt, az idő elérkezett, hogy Djuka hercegnővé válljon, bármennyire is élvezte a vad shinobi élet szabadságát.
-Jajj Yoru.. mire vállalkoztunk.. - így, hogy kettesben voltak, s nem volt, aki hallhatta volna, egy pillanatnyi gyengeségnek is teret engedett, és megölelte a macskát. Szüksége volt erre, hiszen nem volt más társa most sem, mint a hűséges párduc. Végül elengedte, s ahogy az idő közeledni kezdett, ő maga is megkezdte a készülődést. Tökéletesen akart megjelenni, nehogy suta hibával rombolja a Hold hírnevét.

**Kenshiro Yori** Vas. Okt. 09 2016, 18:38

Az utazás kimerített hiába tartottam pihenőket az előre feljegyzett útvonal mentén. Érthetetlen módon, sötét fellegek gyülekeztek elmém egén, egy-egy holdsugár azonban áthatolt időnként a borulaton és bekandikált gondolataim sötétjébe. Azért jöttem volna a Gyöngybe, hogy eltereljem a figyelmemet a gondokról? Ennyire megváltozott volna az életem? Már semmi másról nem szólna, csak a folyamatos manőverezésről, egészen addig, amíg rá nem találok saját síromra? Miért is gomolyognak ezek a sötét gondolatok a lelkem mélyén? Talán mert félek. Félek, a felelősségtől mely oly mélyen oly erővel próbál meg összenyomni, ami ellen, ha egyedül küzdenék, már régen összenyomott volna. A felelősség mellyel itt tartózkodásom ideje alatt a klánomért és immár az országunkért is felelnem kell egymagam. A múltban számtalan alkalommal adtam át magam a bensőmben lakozó démonnak, a nagy mészárosnak, aki csatára és vérre szomjazik. A démon mindig enyhíteni tudta a fájdalmat, megóvva engem mikor összetört a szívem, átvészeltem vele a kritikus napokat, megvárva, míg elkezdenek begyógyulni a sebeim.

Ez most valami több. Úgy éreztem ez más, mint amit akkor éreztem és leginkább nem a múlt sötét és gyanakvó sűrű ködjében kellene elvesznem, hanem a jelen és a jövő sugárzó útján kell tartanom a szemem. Az angyal ki nem is a világunk békéjét, hanem az én, lelki békémet és megnyugvásomat hozta, fog elsegíteni engem is és végül talán a Shinobikat is a béke útjára. Mikáról van szó, ki másról lenne? Ő az akinek a szavai az én kavargó lelkembe is megnyugvást hoztak, bár az ő tudtán kívül, elvégre még időm sem volt neki elmesélni, hogy mit is tett velem, kivé váltam a mellette töltött idő alatt. Hiába nem lehet itt, de említett szavai a béke és mondhatni pacifista lelkülete az én testemben nyerve megnyilvánulást szólalhat fel majd, s hangot formálok szavainak itt minden nemzet előtt.
Mika. Törődöm és aggódom érte. Nem csupán a testi vonzalom, és a társasága utáni vágy tartott és tart össze minket. Az összetett személyisége, lelke különböző mélységeinek megismerése folyamatosan fenntartja az érdeklődésemet. Van benne valami, a bensőjében, ami vonz, és amiről valószínűleg még maga Mika sem tud. Ő az kivel eltudnám képzelni az elkövetkező éveimet, amíg rá nem találok arra a bizonyos sírra. Akivel mernék még ezekben a baljós időben is boldog jövőt tervezni, családot alapítani és továbbvinni a Kenshirok örökségét kart karba öltve vele, a szerelmemmel.
A madárcsőrös férfiak és nők felsorakoztak előttem, s végül kiderítve, hogy ki is vagyok igazából, egy egyszerű monológ szöveget intéztek hozzám melyet, ha úgy nézzük alaposan begyakorolhattak fogadóbizottságunk tagjai. Űrnőjük már epekedve vár rám, és kellemes időtöltést kíván. Furcsa volt már most minden, főleg az ilyen mély lélegzetvételű gondolatok után melyeket sikerült végül elcsitítani magamban. Tény, hogy még csak most értem ide, de gyanúsnak tűnt ez az alap megjelenés és maga a fogadódelegáció köszöntése. Nem akartam mindezt tudtukra adni, hogy az én fejemben már most nem stimmel valami – nem arra próbálok célozni, hogy valami agyi hátrányossággal rendelkezem - ezzel az egész béketárgyalással kapcsolatban, így illedelmesen bólintottam jelezve, hogy én is alig várom az Úrnőjükkel való találkozást.
Gyanúm tovább fokozódott, ahogy egy újabb csőrös szólalt fel. Szabályok, szabályok melyeket be kell tartania az összes Falu delegáltjának itt tartózkodásunk ideje alatt. Furcsán felvont szemöldökkel, kérdően tekintettem a hat állarcosra, s memorizáltam kéréseiket, és utasításaikat. A Gyöngy területét az Úrnő engedélye nélkül nem hagyhatjuk el, ez eddig tiszta minek kóborolnék el, ha alapból ide küldött az utam. A második miszerint nem találkozhatok, és nem vehetem fel a kapcsolatot a többi diplomatával különösebben hidegen hagyott. Nem ismerek a delegáltak közül senkit, bár az ismerkedés nem esett túlságosan az igényeimen kívül, elvégre találhatok olyan szövetségeseket kik végül segíthetnének a saját, önös céljaim elérésében is, na meg talán az országom ügyeiben is tudnak közreműködni. Talán örök barátságokra is szert tehetek, de ez már csak rajtam áll. S végül a harmadik miszerint a béke iránti vágyódás és mondhatni: küzdelem prioritást élvez, így az egyetlen megengedett erőszak az önvédelem. Furcsa volt, hogy már az első párbeszédünk után ezzel fogadnak, elrejtve talán mindenkiben a gyanakvás írmagját azzal kapcsolatban, hogy valószínűleg szükség lesz az önvédelemre, magyarán a harcra. Ironikus nem de? A béketárgyaláson harcolunk egymással, heh.. jó mulatságnak nézünk elébe.
Egy újabb bólintással jeleztem, hogy a részemről elfogadottak a feltételek és az elém sorakoztatott szabályok. Még mielőtt elindultunk volna a szállások felé az útra tekintettem vissza ahonnan érkeztem, majd belebámultam a mögötte elterülő végtelen világba. Vártam még pár percet, hogy talán a kedvesem is megjelenik, de úgy tűnt ezt az akadályt és a felmerülő gondokat magam kell megoldanom, s nem támaszkodhatok senki másra, csak magamra.
A kastély parkja egyre lélegzetelállítóbb gyönyörben tündökölt, ahogy minél mélyebbre haladtunk az épület falai felé. Messziről még az átlagos, puccos kertnek tűnt, de itt az ideje, hogy megmásítsam elképzelésem és a valóság képével helyettesítsem azt. Ahogy betértünk a kastélyba még pár percnyi bóklászás után végül magamra hagyott a kíséret. A talán rémisztő és baljós történetekbe illő megjelenéssel toppant elém egy újabb férfi, ki már nem rejtőzött pestis állarc mögé.
- Üdvözletem. – Adtam meg a tiszteletet a vadidegen vörös hajú férfinak, kivel végül megindultunk a szobámba, melyben remélhetőleg egyedül leszek elszállásolva, így elég időm lesz magamra és gondolataimra. Ismertette ismét a három legfontosabb szabályt a Gyöngy területére vonatkozóan, sejtelmesen mellékelve a szomorú tényt, hogy amint megszegem valamelyik szabályt azért az életemmel kell, hogy fizessek.
- Szimpla elvárások, és teljesen érthetőek egy ilyen rendezvényen. – Próbáltam nem túlerőltetett jó benyomást kelteni a férfinak, ki végül a falvam szimbólumával ellátott szobához kísért, s hagyott ott magamra.
A szoba csodálatos volt. Azt kívántam, hogy bárcsak Mika is itt lehetne velem és ő is részese lehessen ennek a csodának. A faragott asztalok és nemesi bútorzatok a maguk módján furcsa gondolatokat ébresztettek bennem. Soha nem volt még részem ilyen dolgokban, elvégre egy senkiként nevelkedtem és nem vagyok hozzászokva az efféle luxushoz. A gyanakvásom szüntelen fennmaradt, így a szekrényekhez és a fiókokhoz sétáltam még mielőtt megváltam volna felszereléseimtől és alaposan átkutakodtam a szoba minden egyes szegletét. A berendezési tárgyak végül nem rejtettek semmiféle aggodalomra okot adó tárgyat, esetleg rejtett pecséteket-melyeket felfedezhettem volna. Az egyetlen nyom, már ha lehet annak nevezni az a teáskészlet alá rejtett levél, melyen az Erdő országának pecsétje díszelgett.
~ Tisztelt Delegáció… bla bla bla. Konferencianyitó fogadás.. 20:00-kor… bálterem.. black tie. Hmm… ~ Olvastam fel magamban a levelet, majd széthajtogatva helyeztem vissza a tálcára, s hanyatt dőltem az ágyban, belebámulva a plafonba minta képzeleteim legfrissebb kivetüléseivel néznék farkasszemet. Szerencsésnek éreztem magam, hogy engem küldött Kazuya és maga Kusagakure erre a misszióra, és ismét nevezhetném szerencsének azt, hogy tudom egyáltalán mi is az a Black Tie Dress code. Pár percig még henyéltem az ágyban, majd felszereléseim közül előbogarásztam az alkalomhoz legmegfelelőbb öltözéket, s magamra öltöttem, majd úgy vártam az idő lassú múlását, hogy végre megérkezzen a kísérő személyzet.

// OFF //

**Inohara** Vas. Okt. 09 2016, 22:08

Az egész dolog úgy egy hete kezdődhetett. Szokványos iwagakurei nap volt. A nap sütött, kellemes melegével símogatva a világot, lágy szellő lengedezett kellemes virágillatot hordva, s az égen könnyed bárányfelhők úszktak gondtalanul.
Iwagakure kis templomában, a test termében tartózkodtam, napi edzésemet végezve. Már a levezetésnél tartottam, mikor Gondan lépet be az ajtó, meglehetősen szapora léptekkel. Egy levelett vett elő, amit nekem címeztek rajta Iwagakure hivatalos pecsétjével.
A falu vezetősége felkért, hogy készítsek magamról egy adatlapot, önjellemzéssel meg hasonlókkal, mert valamilyen fontos küldetésen kell majd részt vennem.
Akkor még nem igazán értettem miért pont engem választottak, hiszen nem igazán vettem részt komolyabb küldetéseken és nem is nagyon volt az ilyenekben tapasztalatom. De hát az átlag ember nem értheti meg a politikusok észjárásat, egyszerű halandók számára azok mindíg ködösek és baljósak maradnak.
Teljesítettem hát amivel megbíztak, elkészítettem az adatlapot és leadtam.
Két nappal késöbb jött is válasz...
Kiválasztottak, hogy egy béketárgyaláson vegyek részt, mint diplomata segéd. Másnap már kezdődött is a felkészítés. Részt kellett vennem egy "ideológiai tréningen". Felvilágosítottak a világban lezajlott egyseményekről, a jelenlegi helyzetről és a falu céljairól. Már az elejétől fogva baljós előérzetem volt és az sem javított rajta, hogy megtudtam mik a falu vezetőségének céljai.
Azt mindíg is tudtam, hogy Iwagakure vezetősége rideg és hajthatatlan, de azt még én sem gondoltam volna, hogy egy esetleges béke lehetőségét is hajlandóak lennének félresöpörni saját kicsinyes érdekeik miatt.
Nem szenvedett eleget már ígyis a világ a háború súlya miatt? Nem halt meg elég ember értelmetlen okokból? Nem volt elég a kiontott vér, a nélkülözés... a szenvedés?
Nem tudtam, hogy képes leszek-e ezeket az önző érdekeket pártolni, ha a béke a cél! Végülis az sem volt biztos, hogy sok beleszólásom lesz a dolgok menetébe, elvégre én csak segédnek megyek. Majd megkaptam a felszerelést, ami egy fehér chuunin mellény volt és egy az Erdő ország daimyouja által pecsételt és aláírt igazolást, amivel a kijelőlt útvonalon biztonságosan, feltartóztatás nélkül eljuthattunk az Erdő országába. A harmadik megkülömböztető jelzés, hogy nem hordhattunk fejpántot. Engem ez különösebben nem zavart, mivel én amúgy sem használtam, ha nem volt muszály.
Volt még pár napom, hogy összekészülődjek. Becsomagoltam mindent ami kelhet: fegyverek, étel, ital, egyéb dolgok, felöltöttem a szokásos szerzetesi öltözékem és rávettem a fehér mellényt. Elbúcsúztam a templom lakóitol, legfőképp Godantól.
- Drága tanítvány, csak annyit szeretnék mondani, hogy ne feledd, sokszor nem az a legjobb út, amit mások kijelölnek nekünk. Néha magunk kell, hogy megtaláljuk azt az eldugott ösvényt, ami a legbékésebb.
- Köszönöm mester - hajoltam meg. - Igérem szemelött tartom.
Még bő három órát várakoztam a kapuban, mert a kis csapatunk vezetője nem szándékozott időben megérkezni.
Különösebben nem zavart a dolog. A türelem nagy erény és legalább addig meditálhattam egy kicsit, kitisztíthattam az elmémet.
A könnyed három órás késés után végre valahára beesett a társam is meglehetősen komótosan közeledve. Egy vöröshajú, Wazashi nevű ANBU tag volt. Megmondom őszintén, én sem vagyok valami bőbeszédü ember, de róla aztán még ennyit sem lehetett elmondani. A nevén kívül semmi mást nem volt hajlandó elmondani magáról. És persze, hogy ANBU tag. De ezt sem csak úgy véletlenül tette hozzá. Éreztetni akarta, hogy ő a vezető és ne áljak az útjába semmiképp.
Végre elindultunk. Már most rosszúl alakultak a dolgok, az eső az egész út alatt végnélkül szakadt s az eget komor felhők takarták, a fák lombjai pedig meghajoltak a kegyetlen szélben. Naggyából másfél nap alatt oda kellett volna érnünk, de útközben töbször is megállítottak bennünket. Bár amint megláttak a pecsétet és az aláírást, egyből utunkra engedtek. Valóban jól kigondolt terv alapján készítették el az útvonalat. Ezeket a kisebb fennakadásokat leszámítva nem volt probléma. Csak picit unalmas volt az út, lévén, hogy drága delegáció vezetőm még mindíg némaságba burkolózott.
Aztán végre megérkeztünk a célunkhoz.
Az Erdő gyöngye! Csodálatos pompája, impozáns méretei minden halandót elképesztenek. A nap is kisütött, aranyló glóriába burkolva az épületet. Én még szerettem volna gyönyörködni a látványban, annak ellenére, hogy tudtam ez a monumentális épület és a parkjai mind-mind a fényűzés, a dőzsölés és kapzsiság ékes példái. De Wazashinak más tervei voltak. Megindult keresztül a csodaszépre nyírt pázsiton, egyenesen az épület felé, én pedig követtem. Az egyik szökőkútnál azomban hat madárcsőrre hasonlító, fehér tógás alag vett minket körül.
- Kérem, igazolják magukat! - lépett előre az eggyik alak, akinek meglehetősen nőies hangja volt.
Wazashi elővette az igazolást és intett, hogy tegyem én is ugyanezt. Aztán Wazashi társaságában odébb áltak.
Nekem addig volt időm csodálni a csodaszép kertet, a hatalmas szökőkutakat, az ápolt virágokat. Igaz ami igaz, nekem túl csicsásnak tűntek, mintha hiányzott volna belőlük valami, talán a féltő gondoskodás hiánya. Akik ezeket a virágokat gondozzák nem kötődnek hozzájuk semmilyen formában. Szépek voltak a virágok, de hiányzott belőlük a melegség.
Aztán ismét megjelent a hat figura.
- Kérem igazolja magát! - szegezte nekem az egyik a kérdést, így gyorsan bemutattam az igazolásomat.
- Rendben - bólintott az egyik madárcsőrös alak. - Belépést nyerhet az Erdő gyöngyébe. Érkezését Úrnőnk már epeked várta. Rajtunk keresztül ezúton is kelemmes időtöltést kiván Önnek.

- Ugyanakkor - lépett előre egy másik madárcsőrös - már most szeretnénk felhívni a figyelmét néhány fontos szabályra, amelyet ittartózkodása alatt bekell tartania - majd éles, szinte parancsoló hangon belekezdett monológjába. - Egy: az Erdő gyöngye területét, bele értve parkját és partszakaszát a konferencia időtartama alatt az Úrnő engedélye nélkül nem hagyhatja el. Kettő: diplomata társaival nem hivatalos vagy szervezett úton csupán a tárgyalások első szakaszának végét követően találkozhat. Három: a békeépítés kötelezetség, az egyetlen megengedett erőszak-gyakorlási mód az önvédelem.

- Értem és köszöm a felvilágosítást! Részemről a megtiszteltetés, hogy személyesen találkozhatok az Úrnővel! -hajoltam meg, miközben a hat alak már indult is a kastély irányába és intettek, hogy kövessem őket.
A park méretei minden képzeletet felülmúlóak voltak. Így gyalog több percbe is beletelt, mire rajta keresztül elértük végre a kastélyt.
Csodálatos márványfehér falaival, letisztult szépségével ragyogó gyémántként, büszke bástyaként magasodott egy háború tépázta világ fölé.
A kastélyt elérve azonnal balra fordult a díszes társaság, egyenesen a nyugati torony felé tartva sietős léptekkel. Innen már látszott a tenger tűrkíz kéksége, a levegőt pedig betöltötte a sós tengeri levegő. Amint elértük az ajtót a hatfős csapat eltünt a semmibe. Hirtelen nem tudtam mit tegyek, vagy merre mengyenk, de akkor baljósan lenyomódott az ajtó kilincse s valahol a távolban egy harang nagyot kondult.
Egy fekete tógát viselő, vörös hajú fiú lépett ki rajta.
- Üdvözlöm, kűldött. Kérem fáradjon be. - kedvesen beszélt, hangja mégis arroganciától bűzlött, mosolya rossz állarcként simult arcára. - Felkísérem a szobájába. Kérem ne felejtse el a három főszabályt, amelyet nemrég megosztottak Önnel. Gondolom, tisztában van vele, hogy amennyiben bármelyiket is megszegi, sajnálatos kötelességünk gondoskodni róla, hogy ne hagyja el élve az Erdő gyöngyét.
Bellűről a kastély még hatalmasabbnak, fényűzőbbnek látszott. Szinte éreztem a falakból áradó hidegséget, ami így rideg némaságba borította az épület mind egyes folyosóját. Abból pedig aztán volt bőven. Mint egy mesebeli labirintus. A tájékozódásban talán csak az a száz meg száz festmény és szobor tudott segíteni, amik mindenhol ott voltak, mint a figyelő őrszemek minden kis apró zegzugot belátva.
És a szoba? Az minden képzeletet felülmúló volt. Mint egy királyi lakosztály valamelyik nagy és híres szállodában,a berendezés a maga királyi mívolta ellenére mégis egyszerűnek mondható volt, mármint olyan téren, hogy tökéletes letisztultság uralkodott mindenhol, mégis minden berendezési tárgy talán az elérhető legmagasabb árkategóriából került ki. Egy íróasztal, két szépen faragott kis aztalka, néhány vörös huzatos szék, egy eszméletlenül nagy ágy, a keleti oldalon három csodaszép fehér gardrób szekrény és egy kis teázos asztalka a hatalmas üvegablakok előtt. Csakmikor közelebbről is szemügyre vettem, akkor láttam meg, hogy egy levél volt az egyik ezüstös csésze alá tűzve. A rajta lévő pecsétet már ismert, benne pedig cirkalmas betűkkel egy üzenet állt:

Tisztelt Delegációvezető Asszony/Úr!

Szeretettel meghívom Önt a konferencianyitó fogadásra, amely ma este 20.00-kor veszi kezdetét. A fogadás helyszínére, a kastély báltermébe személyzetünk fogja Önt elkísérni.

Megtusztelő jelenlétére mindannyian számítunk!

A béke hírével,

Az Erdő Országának Daimyouja

'Hmm nyolc órakor - futott át az agy agyamon a gondolat. - Akkor van még egy kis időm felkészülni. Mégsem mehetek be csak így piszkosan, megtépázva az út viszontagságaitól.

**Yamato** Hétf. Okt. 10 2016, 19:36

A napok csak úgy rohannak, néhány napja szabadultam meg a Nyukingou faluból, ahol egy kislánynak kellett volna segítenem, hogy a falut megszabadítsam egy álnok paptól, aki valamilyen módon befolyásolta a falusiakat. Nem tudom, hogy mi történt, de azóta sem kerestem meg a kislányt, hogy elnézést kérjek a sikertelenségért. Napok csak telnek és némi segédmunkán kívül nem nagyon találtam küldetést komolyabb pénzért. A szállásom sem volt állandó, mindig ott aludtam, ahol éppen helyet találtam. Így elég furcsa volt, hogy egyik reggel egy levél fogadott, hogy meghívtak az Erdők országába egy béke tárgyalásra és egy térképet, hogy merre kell menni. A fehér chuunin egyenruha és öltöny megszerzése nehézkes volt, de sikerült. A fejpántomtól való megszabadulás szívfájdalommal töltött el, hiszen ez azt jelentette, hogy titkolnom kell a hovatartozásomat. Az erdő országában már jártam az életben, hiszen itt találkoztam Hirakuval, aki egy hozzám hasonló bábos. Ugyan a fejpántomat letétbe helyeztem, de a bábjaimtól nem voltam hajlandó megszabadulni, így jöttek velem. Az út békés volt és a korábbi információimat megvétozta. Mert a rengeteg fa még stimmelt, de a chakra használó hiányát jól mutatta, hogy nem stimmel. A katonák ránézésre is jól képzettek voltak és még ninják is akadtak a fogadó bizottságban. Aztán sikerült megérkeznem a birtokra és az "Erdő gyöngye" nevű helyre. A fák is megleptek, hiszen a sivatagban nagyon kevés van belőle, de a fű és a rendezett kert teljesen elkábított. A tenger illata és zaja ez mellé már csak grátisz újdonság volt. Nem igazán éreztem és láttam még a tengert, nagyobb tóhoz sem volt szerencsém, mert amit Konohában láttam, az körülbelül egy nagyobb oázisban is megtalálható. Ahogy kicsodálkoztam magam a kertben észrevettem a kastélyt, amin a napfény úgy játszott, mint ahogy a gyíkok futkároznak a sivatagban. A fény játlka miatt nem is téglát használtak volna az építkezéshez, hanem márványt, Ahogy sétáltam az egyik szökőkútnál egy hatfős delegáció jelent meg. Ninjaként tudtam, hogy az ANBU is hasonló módon jelenik meg, ha dolgod van velük. Nekem még nem volt szerencsém hozzájuk, de nem lepődtem meg a dolgon.
- Kérem igazolja magát!
Erre a mondatra elővettem a levelet, amit kaptam és átnyújtottam és be is mutatkoztam.
- Yamato, Sunagakurei küldött.
Minden papíromat ellenőriztek, de azok eredetiek voltak, így pár perc múlva már úton is voltam a kastély felé, némi köszöntő és a szabályok tisztázása után. Nem hagyhatom el az Erdő gyöngye területét engedély nélkül, diplomatatársammal semmilyen körülmények között nem találkozhatom az első szakasz lezárása előtt és az egyetlen erőszakos cselekedet az önvédelem lehet. Teljesen logikus és elfogadható szabályok. A delegáció a nyugati toronyig kísértek, ahol egy újabb kísérőt kaptam, egy tógás, de maszk nélküli férfit. A férrfi is hozzátette a saját információt, hogy a szabályok megszegése esetén nem hagyom el élve a birtokot. A férfi a szobámba kísért, majd magamra hagyott. A szobámat hatalmas Sunagakure jelképével jelölték. Az útvonalat annak ellenére megjegyeztem, hogy a szobrokat és festményeket néztem. A szobám akkora volt, mint Sunában az egykori lakásom volt. A berendezés egyszerű volt, de ennek ellenére pompás. A szobát nézegetve az egyik csésze alatt levelet találtam már ismerős pecséttel. A levelet felbontottam és gyorsan elolvastam. A nap további részében a szobámba voltam, pihenéssel és evéssel töltöttem. Este fürdés után felvettem az öltönyömet és lesétáltam egy kicsit késve, csak néhány percet, a fogadásra.

//Bocsi a késésért és az első kör kihagyásáért//

**Koreko Rui** Hétf. Okt. 10 2016, 23:49

Rui szeme alig észlelhetően összeszűkült, amint a pestisálarcot viselő egyének beszédbe kezdtek. Fogadó bizottságnak kicsit gyanúsnak tűntek, de a jounin betudta annak, hogy muszáj valahogy megőrizniük a titkukat - már ami az arcukat illeti. Bólintott egyet, jelezve, hogy megértette a néhány szabályt, amit be kell majd tartania. Vörös tincseit kisöpörte az arcából, mert a lágy tengeri szellő kissé összekuszálta hajkoronáját. Amint megindultak a maszkos alakok, a lány követni kezdte őket, hiszen nem állt szándékában lemaradni.
*Olyan érzésem van, mintha foglyok lennénk. A Jouninok Tanácsa óvatosságra intett, talán nem véletlenül.* Gondolataiba feledkezve lépkedett, de nem sokáig mélázhatott el, mert két kísérőjét elválasztották tőle. Na, nem mintha annyira aggódott volna, tapasztalt harcosok voltak és magát is meg tudta védeni, csakhogy ez a gyanú újabb magját ültette el szívében.
*Mintha direkt erre játszanának. Valami teszt lenne? Kíváncsiak, vajon meddig bírjuk ki anélkül, hogy egymásnak esnénk? Én azért jöttem, mert szeretném, ha a béke álom helyett valósággá válna, de a figyelmem nem lankadhat. Azzal nincs különösebb bajom, hogy a többi ország küldötteivel nem találkozhatok, a tárgyalások alatt úgyis meg fogom őket ismerni. Legalább is remélem, hogy megpróbálnak annyi igazságot megmutatni magukból, amennyi még nem veszélyezteti a saját kis terveiket.* Újabb sor gondolat masírozott végig agyán, ezért el is felejtette jobban megnézni a környezetet. A távolból már látta, hogy a kastély milyen fenséges, neki túl giccses is volt, ám a megfigyelés jól jöhetett volna a későbbiekben. Orrát megcsapta az óceán sós illata és fejét önkéntelenül is arra fordította. Egyre közelebb jutottak a vízhez, mert a kastély bal oldalán lévő toronyhoz vezették az őrök. Úgy tűnt, mindenki itt lesz elszállásolva, kivéve a rangban különböző ninják - neki legalább is ezt mondták, amikor két társát máshová kísérték.
*Hm... mindhárman képzett shinobik vagyunk, mégse maradhattunk együtt.* Amint ezt így megjegyezte magában, a torony hatalmas kapuja kinyílt, s közben még a harang is megkondult. Egy újabb ember jött köszönteni, ám ő kivételesen nem viselt maszkot. Haja ugyan olyan élénk vörös színben pompázott, mint a kunoichié.
- Megértettem - válaszolta Rui, miközben arcára próbált olyan semlegességet erőltetni, amennyire csak tőle futotta.
*Tehát tényleg foglyok vagyunk... egy béketárgyaláson.* Elnyomott egy mély sóhajtást, ami már eléggé kikívánkozott belőle.
Hamar világossá vált számára, hogy ez a torony csak bejáratként szolgált, egészen más helyen lesznek elszállásolva. Folyosók végeláthatatlan labirintusán vezetett útjuk, az pedig csak nehezítette a helyzetet, hogy neki majdnem az összes egyfomán nézett ki. Ugyan a márvány szobrok és tájképek mind-mind mást ábrázoltak, a zöld szemű shinobinak végig a puccos szó villogott az agyában. Aztán hirtelen megálltak és a férfi a szobára mutatott. A fából készült keretre a falu jelképe volt felfestve, így Rui el se téveszthette melyikben fog lakni itt tartózkodása alatt. Biccentett egyet a vörös hajú férfi felé, ezzel megköszönve, hogy elkísérte idáig. Bár nem fűlött hozzá nagyon a foga, a tiszteletet mindenképpen szerette volna kimutatni.
Amint belépett a szobába, szeme kikerekedett. Számított rá, hogy egy ilyen hatalmas kastélyban a szobák is hasonló méretekkel fognak rendelkezni, azonban ez minden várakozását felülmúlta. Sunagakurében a lakása sem volt ekkora, mint ez a helyiség. Lepakolta a cuccait az egyik szekrénybe - csupán egyet fogott be használtra, mert igyekezett a lehető legkevesebb csomaggal utazni. Odasétált az ablakhoz és kibámult rajta, egyesen a végtelen kékségbe. A sóhajtás, amit olyan sokáig visszatartott, most végre előtörhetett belőle.
- Huh... most már nincs visszaút, végig kell csinálnom - mindkét kezét ökölbe szorította. Néhány perccel később lenézett az asztalra, amin a porcelán teáskészlet mellett megpillantott egy levelet. A pecsétet azonnal felismerte, ezért nem vesztegette az idejét. Leült az ágyra és felbontotta a borítékot.
A szöveget alaposan áttanulmányozta és valami feltűnt neki. Ezt a levelet a Daimyou küldte nekik - vagy legalább is az ő nevében írták -, viszont a maszkos emberek és a vörös hajú férfi is úrnőt emlegetett. Jobb szemöldöke felszaladt a homlokára, mert úgy tűnt még jobban bonyolódik a helyzet. Szerencsére volt elég ideje felkészülni a fogadásra. Szeme megakadt az utolsó mondaton, az öltözéket is előírták. Ez ugyan nem lepte meg annyira, mégis kicsit nehezére esett előkutatni valami olyan ruhát, amiben nem feszengett egész este és mégis megfelelt az elvárásoknak. Miután sikerült előkaparnia egy szebb ruhát az egyik tekercse mélyéről, kikészítette a székre.
Hamar elérkezett az idő, ám előtte még megfürdött, lemosva magáról az út porát és felvette az előre kikészített ruhát. Vörös haját ezúttal nem fogta össze, hanem hagyta, hogy vállára omoljanak a tincsek.
*Készen állok!*

Az Erdő Gyöngye Superthumb

Pein Pént. Okt. 14 2016, 10:12

A késők jövőhét péntekig írhatnak. Holnap elutazom, szóval azelőtt én se tudnék posztolni. A többiektől elnézést kérek!

**Sasaki Haru** Szomb. Okt. 15 2016, 16:13

Az engedély a belépésre megtörtént. Azonban mielőtt tovább indulnánk, szabályokat vázolnak fel. Egy, nem hagyhatjuk el az Erdő Gyöngye területét. Erre, hogy őszinte legyek, nem is gondoltam, amíg fel nem hozták, hiszen azért vagyok itt, hogy túlessünk a tárgyalásokon, elhozzuk a békét a világnak;egyébként sem tudom, mi okom lenne arra, hogy elhagyjam a területet, mindent megtalálunk majd itt, amire szükségünk van. Gondolom.
Kettő, nem találkozhatok a diplomatársaimmal az első tárgyalás előtt, csak utána? Remélem, kibírom... ez tűnik eddig a legsúlyosabb kérésnek, szabálynak, és egy pillanatra kiráz a hideg, amikor arra kell gondolnom, hogy sokáig elhúzódik a tárgyalás, és arra az időre nem találkozhatok Akival. Ami azt is jelenti egyben, hogy egyelőre különválnak útjaink. Hajjaj. Lehajtom fejem, és a lábfejem nézem, miközben hallgatom a további szabályokat.
Három, nem alkalmazhatunk erőszakot, csak önvédelem céljából. Béketárgyalás. Mi történhet, amiért önvédelemhez kell folyamodnom? Kérdés az inkább, hogy az önvédelem mennyire hat ki másokra... ha valakit megtámadnak közülünk, akkor beavatkozhat e, vagy sem? Hiszen az már nem önvédelem, hanem szándékos beavatkozás. Mindenesetre, most nyugodjanak meg a kedélyek, nem lesz semmi baj. Azért vagyok itt, hogy mindent helyre tegyek, de nem egyedül.
A küldöttek tovább vezettek minket, egyenesen be a kastélyba a parkon keresztül. Volt időm megfigyelni a kertet, majd nagyapóra és nagymamira gondoltam, akik odahaza minden nap talán azon munkálkodnak még a háború alatt is, hogy szépen ápolt kertjük legyen, és papó haja ne hulljon ki. Vagy Konohában a bácsikám, aki azóta is minden nap a muffinokat és tortákat sütögeti, néha szünetet tart és meglocsolgatja a virágait. A kastély kertjében szinte ugyanazoknak a virágoknak az illatát érzem, ami odahaza is megterem.
A kísérőkkel elválnak útjaink, amikor egy fekete ruhás alak jelenik meg, de ezúttal maszk nélkül.
Figyelmeztet az előbb elhangzott szabályok betartására, amire bólogatok még akkor is, ha ő ezt nem látja. Megállunk a szoba előtt... úgy tűnik, nem lehet együtt Akival, ezt el kell fogadnom. Idővel persze újra találkozhatunk, csak türelmesnek kell lenni.
Elköszönök tőle, ugyanis őt tovább vezetik egy másik szobába.
Belépek a szobámba, s egy meg nem szokott látvány tárul a szemeim elé. Voltam már hagyományos palotában, a Hangawara birtokon, de az nem volt ehhez fogható. Az ágy körülbelül akkora volt, hogy hatszor belefértem volna - bár lehet, hogy túlzok -, s mesébe illő szépséggel kacsintgatott felém, hogy próbáljam ki. De ahelyett, hogy rögtön belehuppantam volna, a szemem megragadta egy papiros.
Gyorsan átfutva bólogattam. Mivel nem tudtam, hogy mivel töltsem ki a hátralévő időmet, arra jutottam, hogy megmosakodom és rendbe teszem magam, elvégre a kód nem azt mondja, hogy így jelenjek meg egy bálhoz hasonló rendezvényen.
Felkötöm a hajam, majd felveszek egy egyszerű zöld ruhát kevés fehér színnel, furcsa díszítéssel, mely a térdemnél ér véget, hogy azért mégiscsak szolid megjelenésem legyen.
Már csak várnom kell, hogy a kísérők megjelenjenek.

**Suyiko Kirinai-Aki** Vas. Okt. 16 2016, 19:10

Az egész táj már idefelé is rettenetesen szép volt, és most nem a természeti csodákat értem ez alatt. Ez az egész ország arról árulkodik minden egyes apró darabkájában, mennyire jó itt az élet. Nem csoda hát, hogy ők az elsődleges kiötlői, hogy békét teremtsünk. Hisz a háborúval csak rombolunk, pusztítunk és úgy teszünk, mint ha ez teljesen normális lenne. Nem, ez nem normális, ez holmi elborult vezetők sakkjátszmája ahol az élet csak egy eszköz egy gyarlóbb cél elérése érdekében. Most mégsem tudok erre gondolni a pompát figyelve. Nem csak az ország, de ahová megyünk is sugárzik a gazdagságtól. Egy szavunk nem lesz itt az ellátásra, ezt már rögvest levonom. De nem fog megtéveszteni a tény, hogy mindeközben innét messze életek múlhatnak pillanatokon. Csúfos szembeállítása ez a jelenünknek.
Igazolom magam a maszkos alakoknak, ahogy azt kérik, miközben alaposan szemügyre veszem őket. Testtartásuk cseppet sem arról árulkodna, hogy ugrásra készen állnának, bármi is történjen, mégis a lényükben van valami nyugtalanító. Talán csak az öltözetük miatt gondolom ezt így. Jobb szeretem a szemtől szemben elvet, ha ő előtte felfedem a személyazonosságot, én magam is ezt várnám. Az egyikük végül többet is mond, mint csak igazoltat. Sejtettem, hogy lesznek szabályok, elvégre mégis csak egy olyan helyszínre jöttünk, ahol hivatalosan kell, hogy történjenek az események. Hogy nézne ki ha úgy zajlana, ahogy csak mi gondoljuk? Teljes káosz lenne, főleg ha minden ország képviselteti magát legalább egy küldöttel. Ki tudja, hogy jönnek-e még mások úgy, hogy nem egyedül szeretnének a hazájuk nevében felszólalni? Egy apró hümmögéssel veszem tudomásul a pontokat. Nem terveztem alapvetően sem elmenni innét, hisz céllal érkeztem. Ha pedig már itt vagyunk, talán elvárható, hogy minden szükségessel ellássanak minket a vendéglátóink. Békét sem szeretnék borítani, hisz azért jöttem, hogy megköttessen. Hogy nézne ki, ha mi meg kakaskodnánk egymással? Különben is van más feladat is. Azt valahogy sejtettem, hogy nem értekezhetünk egymással a tárgyalások alatt. Ez annyira szembetűnő volt, hogy nem gondolkoztam azon sokat, mennyire fogunk Haruval mondjuk egymásra koncentrálni. Engem különösebben épp ezért nem lep meg, bár az ő testbeszéde mást árul el. Most megfognám a kezét biztatást adva ezzel neki, de nem teszem. Csak bólintok, hogy elfogadom a szabályokat. Azért jelentőségteljesen Harura pillantok, ahogy elvonul a fogadóközösségünk, sugallva ezzel azt, hogy: majd megoldjuk. Ha mást nem majd ha lesznek közös események, kommunikálunk, vagy amikor mód lesz rá. Most van elsődlegesen fontosabb dolgunk is.
Az ajtóra pillantok, ahogy az kinyílik. Harang kondul az egyik toronyban, amire felpillantok. Ennek a helynek remek az akusztikája, azt meg kell hagynom. De nem hagyom figyelmen kívül a férfi szavait. Felhívja a figyelmet a szabályok fontosságára, noha újabb információval bővíti azt. Szóval ha itt valaki is rosszul dönt, vagy véletlenül megszegné a szabályt, az már nem megy többé haza. Emelkedik a tét, úgy fest. De amíg nincs baj, nem kell ilyeneken idegeskedni. Követem a férfit, ahogy elindul, a megfelelő ajtónál pedig elköszönök Harutól. Nem feltűnően, nem úgy, ahogy szoktunk, amikor valamelyikünknek dolga van. Hivatalos ügyben vagyunk, úgy is kell viselkedni. A szobámba végül beérve lepakolok. Meg kell állapítsam, hogy ez a hely minden egyes darabjában pazar, mégis valamelyest minimalista tud lenni. Érti ezt valaki? Leteszem a két fegyvert is az asztalra és a rám váró levéllel sétálok ki az erkélyre. Tetszik a látvány, végeláthatatlan a horizont, akár a tenger. De a nap már majdnem szemben helyezkedik el velem, így tudatosul bennem, bizony eltelt ez az idő is. Kibontom a levelet, végigböngészem. Van olyan hely, ahol egy úrnő a Daimiyou? Természetesen tetszik a program így elsőre, még jó hogy hoztam mindenféle alkalomhoz illő ruhát. De van bőségesen időm estig elkészülni, így még gyönyörködök kicsit a látványban és már a tengeri levegő frissességét is egészen megszokom. Végül fél órával indulás előtt veszek egy gyors fürdőt és fel is öltözök, úgy várom, hogy eljöjjön a megfelelő időpont.

Az Erdő Gyöngye 14627999_1179721762093911_1664000999_n

//természetesen a kellékek, azaz esernyő és lámpás nélkül//

Pein Vas. Okt. 23 2016, 00:55

Elérkezett hát az este. Kár, hogy nem gyönyörködhettetek sokáig abban, ahogy a nap utolsó sugarait a távolban fokozatosan elnyelik a tenger hullámai. A kristálytiszta égen már a hold is fényleni kezdett, amikor végre kopogtattak az ajtóitokon, nyolc előtt pontosan öt perccel. Eddigre szerencsére mindenki találhatott magának megfelelő ruházatot, hiszen ha magával nem is hozott ilyesmit, a szobában elhelyezett ruhásszekrények roskadásig voltak szebbnél szebb ruhadarabokkal – természetesen, talán kissé ijesztő módon, méretre szabva.

– Kérem, kövessen! – szólt a szép egyenruhába öltözött inas, s meg is indult előre.

Az út meglepően rövid volt, a kastély pedig épp olyan, mint amilyen a legszebb álmaitokban lett volna. Gyönyörű útvesztő. Aztán feltűnt a nagyszerű bálterem! Persze biztosan a sok közül csupán egy, és mégis: lenyűgöző. Az arany csillárok, a magasból leereszkedő csigalépcső, a szabályos körforma, a szinte sakktáblaszerű márványburkolat – mesebeli. Persze valamelyikőtökben lehet, rossz emlékeket ébreszt az idilli terem képe…

A terem szépen feldíszített, feltűnően sok az ismeretlen vendég. Mindannyiuk szép báli ruhába öltözve. A kikészített könyöklőkből ítélve úgy tűnt, az est állófogadás lesz. A kis asztalokra már az ínycsiklandozó ételek első felhozatala is oda volt készítve, ennél alacsonyabb asztalokon kaptak helyet az italok: szaké, borok és persze pezsgő. Csak hogy ámuldozzatok kicsit, talán még whisky is volt. Nem vennék rá mérget, hogy életetekben hallottátok már ezt a szót.

Középen pedig vörös szőnyeg szeli ketté a báltermet. Másodperc pontossággal, mikor a terem kakukkos órái nyolcat ütnek, megjelenik mögöttetek egy elragadó, vörös hajú hölgy, hatalmas tűsarkúban, díszesernyővel, jobbján egy megnyerő kinézetű férfival. Mindkettejük tekintete lehengerlő határozottságot sugároz, s mégis nagy szeretettel pillantanak körbe a teremben, és tekintetükkel gyakorlatilag mindegyik delegáltat egyenként köszöntik. Még biccentenek is egyet. A férfi egyikőtöknél kicsit tovább időz el: bizony, Munfurawa már jól ismeri a fehér hajú „fiút”, bár azt talán nem tudja hová tenni, miért világítanak vörösen a szemei.

Aztán besétálnak a terem közepébe. A férfi az asszony kezébe nyom egy pezsgőspoharat és egy ezüstkanalat, amellyel ez utóbbi megkocogtatja az üveget, megköszörüli torkát, és nyájas, de tekintélyt parancsoló hangon beszédbe kezd:

– Üdvözlök hát mindenkit szerény hajlékunkban, az Erdő Gyöngyében! Az ország daimyójaként nagy örömömre szolgál, hogy az igen keserű helyzet ellenére ilyen népesen vagyunk most itt jelen. –– Kérem, élvezzék az estét! Az első nap a szórakozásé. A bál folyamán lehetőségük nyílik megismerkedni más delegációk tagjaival és az egyéb meghívottakkal, avagy a nagyszerű személyzettel. Ha mégse lennének ennyire szociális kedvükben, egyszerűen csak élvezzék a kiváló étel- és italfelhozatalt, vagy andalogjanak kicsit a játszott dalokra. Egyedül persze talán kicsit nehéz táncolni ilyesmi muzsikára… de ezt már ugyan Önökre bízom… Ó, a szép ruháikra pedig vigyázzanak, le ne egyék magukat!

Kellemes, klasszikus zene csendül fel, a fehér hajú férfi felkéri a daimyót egy táncra, majd megkezdődik a lakoma.

Lássuk a két vendéglátót kicsit közelebbről:

Az Erdő Gyöngye 0301379e30284b4a7dfffaa1b9b48096

//A kör a szocializálódásé, a lobbié, az ismerkedésé. Rajtatok kívül körülbelül 10 felszolgáló és 20 helyi ismeretlen meghívott van a teremben. Egymással is beszélgethettek, bárkit megszólíthattok. Már ha akartok. Ha JK-JK párbeszédet kezdeményeztek, a szituációtól függően – ésszerűen – nem feltétlenül kell megvárnotok, hogy én is posztoljak. Határidő: 10.31.//

**Djuka Munfurawa** Hétf. Okt. 31 2016, 22:09

Megérintette, majd egy övatos mozdulattal magához próbálta... A finom anyag olyan selymesen nyugodott bőrén, akárha Yoru bundája cirógatná. Illata finoman ölelte. S ott állt, szemben egy képmással, mely környezete minden apró elemét hűen tükrözte, ám az alak, akit benne látott, nem ő maga volt. A Hold nem aprózta el öltözéke megválasztását, s bizonyára gondosan kimunkált terv feszült mögötte: a Djuka virágszál készült a világ elé lépni most, s szirmai kibontásának olybá tűnt, lenyűgözőnek kell lennie. S ha már belekezdett a mozdulatba, nem volt megállás. Felöltötte hát, majd ismét a tükörre tekintett.
Ame még soha nem látta ilyen szemmel magát. Sosem figyelt a nőies idomokra, melyek lassan, észrevétlen fejlődtek rajta. A hatékonyságot szerette, amit teste közvetíteni volt képes a csatáiban, de most a harcos szinte elveszni látszott a funkcionálistól oly messze álló öltözék alatt. Ez volna az Otthon terve? Elhitetni, hogy nem képes a fegyverforgatásra, s ártatlan törékenység álcája alatt vívni ki célját; a béke vágyát? Ez lett volna, amiért éppen őt választották oly sok más, talán tapasztaltabb, s alkalmasabb jelölt közül?
Ő hát a zászló a hajón?
A lány bíbor tekintete a tükröt fürkészte, s a képmást, ott benne...
Hófehér. Finom, törékeny. A hagymoány tisztelete hatja át a látványt, legalábbis ami az öltözékét illeti. Tágra nyílt tekintetében is ez a tétova érzet kavargott. Hová tűnt e kikészített arc mögött, e nagyszerű öltözék mögött a lány, aki az erdő s mező illatáért rajong? Hol a tenger szerelmese? Hol van az, aki az utolsó pillanatig hajlandó magát kockára téve dacolni akár olyan ellenfél ellen is, ki jóval nálánál? Hol van Munfuawa a förgeteg, s ki ez az új teremtmény?
Kivel néz most farkasszemet?
Ö lett volna, ha a Holdba születik, s a nagyapa kedvenceként él születésétől fogva? Vagy csupán e röpke, bűvös éjszakára született a világba e törékeny báj? Ez a reszketeg, rezgő létező, csupán árny, mely elillan, miután szerepét betöltötte, s a Hold már elnyerte a szíveket általa? Több vajon e teremtmény önnön magánál? Ez a termetmény az istennő, kinek keze a sors fonalát szövi, s ezúttal a Hold szálait tartja a kezében?
Jelképnek tetszett, de a látott kép, bármilyen hihetetlennek tűnt számára, ő maga volt: Öltözéke vakító makulátlansága különös kontrasztban állt a jellel.. a szégyennel, mely bőrét csúfította. A jellel, mely engesztelhetetlenül láncolta a valósághoz. Keze tétován emelkedett, hogy eltakarja. Némány figyelte a változást. Talán a még fel nem fedezett női hiúság késztette erre az egyszerű mozdulatra mellyel eltűntette a képről a hibát, ám amint rádöbbent erre, kezét leejtette, s tétován kotort kiegészíítői közé, míg meg nem találta, amit keresett. Egyetlen kérése volt az öltözékkel kapcsolatban. Bizonyára a Falu is támogatta ebben: legyen valami, ami észrevétlenül rejti el a pecsétet, hát finom selyemszallab került ujjai közé, mely ugyan nem koronázta, de nem is csúfította öltözékét.
Ame elmosolyodott. Tökéletesen megfelelt számára, s ez a mosoly arcán tovalibbentette azt a tűnékeny csodát, mely a tükörből figyelte eleddig. A mosoly életet hozott, s álla finom feszülésében már ott lapult a határozottság, mely szívének sajátja, s amit két ellentétes elem, tűz és víz egyszerre táplál. A most, hogy visszatalált önmagához, más gondolat is felvetődött benne: bár ne kívánta használni, fegyver nélkül mégsem indulhatott el. Hajtűit két senbonra cserélte, s övében is elfért egy robbanó jegyzet.
S volt még valami, amit ruhája ujjába rejthetett. Egy apró dobozka.
Hát mégis ő maga volt, e valószerűtlen látványban... és már készen állt. Épp időben. Kopogtak.

Ahogy kilépett az ajtón, nyomában a nemmindennapi látványt nyújtó hópárduccal, nem pazarolt időt arra, hogy az inashoz szóljon. Bizonyára úgysem kapna viszonzást, és ez a dolog csak az ő számára furcsa, aki szokva volt ahhoz, hogy maga intézze a dolgait. Kényelmes tempót vett fel az inas mögött, felkészülve egy hosszabb sétára. Meglepetésére azonban az út jóval rövidebb volt, mint számított rá, de mintha minden díszítést e röpke útra pazaroltak volna. Meseszép díszlet, nagyszerű útvesztő.. Pont ez az utóbbi érzet késztette arra, hogy igyekezzen elméébe vésni a folyosókat. Persze ez a gyakorlat jó volt másra is: elterelte figyelmét a lépésről lépésre erősödő félelmeiről. A teher a vállán nyugodott. És lám, máris a bálteremben voltak. Mély levegő.
Belépett.
Mesebeli és veszedelmes. Zárt. Csapda-szerű. Ame arcára finom mosolyt bűvölt. Helytelen most, épp most hagyni, hogy a veszedelmekkel foglalkozzon.. pontosabban más veszedelmekkel, mint akikkel összehozza ez az este. Számtalan ismeretlen. Ennyi ország küldött volna képviselőket? Vagy mások is itt vannak? Nagyobb káosznak fest ez, mint a legvadabb erdő. De még ez az emberi erdő is elcsendesedett, ahogy egy újabb hölgy bukkant fel, lángoló vörösen, magára vonzzva a teinteteket. De volt valaki, aki számot tarthatott Munfurawa figyelmére. Egy férfi. Egy ismerős. Mellette a vörös tünemény hirtelen semmivé lett. Ő lenne? Valóban ő? Ez a tekintet... nem értette.. de nem is firtatta soká. Égetőbb kérdések merültek fel benne. Ha ez a férfi ő, valóban ő, s miért is lenne más, ha egyszer ő is mutatta, hogy felismeri a lányt, akkor mégis.. mi a szerepe ezen az estén? És kiről szól ez az egész?
A lány körbepillantott a teremben, hátha lát egy másik ismerőst.. vagy bárkit, aki elég jelentőségteljesnek tűnik ahhoz, hogy körülötte forduljanak az est eseményei, miközben a vörös tünemény épp megnyitni kívánta az estélyt, s ugyan ki is tartóztatta volna ebben? Elhangzottak hát a nagyszerű szavak, s a teremben hamarosan muzsika csendült.
A tömeg nehezen mozdult. A lány elmosolyodott. Ő is feszélyezve érezte magát új szerepében, de céllal küldték ide. A Holdért volt itt. Leküzdötte a késztetést, hogy az ismerős férfihez forduljon, helyette mit sem tétovázva a vörös tüneményt tüntette ki figyelmével, s felé vette az irányt, miközben elővette azt a gondosan eltett kis dobozkát.
- Nagytiszteletű Daimyo, a Hold országa nevében szeretném megköszönni, e páratlan estélyt, s a nagyszerű lehetőséget, mellyel lehetővé teszi a béke születését. Hiszem, hogy mindannyian gyarapodni fogunk az Ön jóindulata által, s eként kérem fogadja el a Hold mestereinek eme remekét. - Munfurawa biztosra vette, hogy nemkevesen követik figyelemmel, miközben tiszteletteljesen meghajol, s oly merész lépéssel rukkol elő, hogy egyből a házigazdát szólítja meg, mitöbb egy apró figyelmességet nyújt át neki. S mit is? Egy tengerben született csecsebecsét, egy éjfekete gyöngyöt, mely tökéletes kerekségében önmagában is ritkaságszámba mehet, ahogyan azt a tengeri országok ismerik, de értékét az értő ötvösmester keze növelte tovább, ki nagyszerű hajtűvé alakította. Ártalmatlan ajándék volt, mentes árulástól, csalástól, vagy bármiféle behatástól. Ame pedig, hacsak nem tartóztatták, amint megkapta az elbocsátás szavait, igyekezett visszatérni a tömegbe, inmár azonban nem eltűnni vágyott benne, hanem kihasználva az előbbi tettével szerzett figyelmet, úgy döntött, hagyja, hogy megszólítsák, hogy megkezdje az ismerkedést.

**Koreko Rui** Kedd Nov. 01 2016, 21:20

//Elnézést a késésért, a négy napos szünetem végül jobban be lett táblázva, mint gondoltam!//

Alig, hogy Rui elkészült, kopogást hallott a szoba ajtaján.
*Pontosak.* Jegyezte meg magában a vörös hajú lány, aztán kinyitotta az ajtót. Azonnal szembe találta magát egy inassal, aki szépen fel volt öltözve. Ezen már meg se lepődött, bárkik is szervezték ezt az egész tárgyalást, a legutolsó momentumig mindent alaposan megszerveztek. Aprót biccentett a férfi felé, amikor szólt, hogy kövesse. Ebben a ruhában sokkal apróbbakat tudott csak lépni, nem ment olyan könnyen a szaladgálás, mintha a szokásos ninja öltözetét viselte volna. Külön kiemelték, hogy fegyvert nem viselhetnek, ezért ehhez mindenképpen tartotta magát. Különben is, ha tényleg harca kerülne a sor, akár puszta kézzel is megvédi magát. Különös, hogy megint a harcon járt az esze, pedig ez egy béketárgyalás. Úgy tűnik egy shinobi sohasem tudja levetkőzni harcias természetét - ami nem meglepő, hiszen gyerekkora óta ezt nevelték belé.
Megint egy útvesztőn keresztül vezetett az út, a jounin valószínűnek tartotta, hogy egyedül nem találna vissza a szobájába, csak kísérő segítségével. Ahhoz képest meglepően rövid idő alatt megérkeztek a bálteremhez. Belépve újfent megpillanthatta a kastély fenségét, sokkal díszesebb volt, mint bármi más, amit eddig az épületből látott. Mindenhol arany csillogott, de nem ám a homok, amit úgy megszokott a szeme, ez igazi drágaság volt. Miután az inas, aki idáig elkísérte, magára hagyta Sunagakure delegációvezetőjét, a kunoichi belépett a terembe. Szíve hevesebben kezdett dobogni, pedig semmi oka nem volt az idegeskedésre, az első este még csak az ismerkedésről szólt. Bár pont ettől félt a legjobban, hiszen mindenki bizonyos szándékokkal érkezett ide, ezt nehezen tudják majd összeegyeztetni. Igyekezett alaposan körbenézni, felmérni a helyet. A ragyogáson kívül sok mást is észrevett, főleg ahogy egyre többen érkeztek meg a küldöttek közül.
Kibontott haja kicsit zavarta, ezért néha félre kellett söpörnie arcából, miután hirtelen mozdulatot tett fejével. Asztalokat és könyöklőket pillantott meg, vagyis állófogadást terveztek. Ez nem zavarta, legalább gyorsan a távozás mezejére tud lépni, ha az est nem úgy alakulna. Az italok közül sokat fel sem ismert, bár az hozzátartozik az igazsághoz, hogy alkoholt keveset fogyaszt, akkor is csak szakét. Titokban reménykedett benne, hogy fel fognak olyan frissítőt is szolgálni, amitől megőrzi a józan ítélő képességét. Az alkohol segített feloldani a gátlásait, amire talán ebben a helyzetben szükség lett volna, Rui viszont inkább tiszta fejjel akarta végigvinni a tárgyalásokat.
Az óra nyolcat kongatott, amikor megérkezett a két házigazda, egy nő és egy férfi. Zöld szempárja azonnal a vörös hajú hölgyre szegeződött, szinte lyukat égetett bele. A megjelenése is erőt sugárzott, azonban a kunoichi gerincén végigfutott a hideg, mint amikor ellenséggel állt szemben. Azt maga sem tudta volna megmondani, hogy miért reagált így, de elkönyvelte magában, jobb lesz vigyázni ezzel a nővel. A férfi vörös szempárja nem mindennapi látványt nyújtott, mintha ő is sántikált volna valamiben. Érezte, ahogy keze egyre hidegebb lesz, ezért ujjait összekulcsolta, hogy némileg melegebbnek érezze. Gyorsan körbepillantott, amikor meglátta a házigazda kezében a poharat. A hozzá legközelebb eső asztalhoz lépett és felvett egy ugyan olyat. Látta az apró buborékokat, amik a pohár aljáról a folyadék felszíne felé igyekeztek. Miután elhangzott a szép köszöntő, Rui is megemelte poharát, ahogy az előbb látta és belekortyolt az italba. Eléggé különbözött a szakétól, még csak nem is nyerte el a tetszését az íze. Megitta a maradékot - szerencsére nem volt nagyon megöltve a pohár -, aztán úgy döntött inkább hanyagolja ezt a frissítőt. Megkezdődött az est, lány zene csendült, a házigazdák rögtön táncra perdültek.
*Egy újabb művészeti ág, ami kimaradt az életemből.* Erre a gondolatra lehajtotta a fejét, nehogy észrevegyék pillanatnyi zavarát.
Fogalma sem volt, mégis miként kezdjen hozzá az egész beszélgetéshez. Mindenki zavarodottan mosolygott, próbált szépen viselkedni, ahogy azt elvárták. Néhány perc múlva elkezdte keresni a két kísérőjét, akikkel ide érkezett. Egyelőre nem látta őket, de szép lassan elkezdett körbe sétálni a bálteremben, hátha észreveszi valamelyikőjüket. Figyelmét egy fehér hajú lány keltette fel, aki kivált a tömegből és egyenesen a vörös hajú daimyou felé kezdett el lépkedni. Rui csak annyit látott az egészből, hogy valami dobozkát ad át neki.
*Ajándékot is kellett volna hozni? Hoppá, erről elfelejtettek tájékoztatni! Mondjuk azt nem tudom, hogy a háború sújtotta Szél országa mégis mifélével tudna szolgálni.* Erre a gondolatra sóhajtott egyet, amit igyekezett a lehető legfeltűnésmentesebben végrehajtani.
Természetéből adódóan nem okozott volna gondot neki a beszélgetés elindítása, egyelőre azonban úgy döntött, hogy vár az első lépésre, hátha valaki gyorsabban megszólítja.

**Inohara** Csüt. Nov. 03 2016, 22:30

//Elnézést, hogy így elcsúsztam, de közbeszólt a munka Sad

//

Elérkezett hát. A nagy este. Végre személyesen is találkozhatok vendéglátómmal. A nap már lemet, aranyló sugarainak ékes koronályát a hold hideg, ezüstös ragyogása vette át, ezernyi meg ezernyi kis gyémántként ragyogva a tenger hullámzó, sötét mélységében.
Annak ellenére, hogy én ostoba semmilyen ünneplőt nem hoztam magammal, nem volt gond...
A ruhásszekrények roskadásig voltak tömve a szebbnél szebb ruhadarabokkal, öltözékekkel, baljós módon mind méretre szabva. Én mégsem voltam hajlandó ezeket magamhoz venni.
'Ezek a fiaim. Ezek a javaim. Így aggasztja magát a bolond. De még magának sem birtokosa, nem hogy javainak, vagy fiainak!' - futott át az agyamon mesterem tanítása.
Becsúktam a szekrényajtót. Ha tetszik nekik, ha nem szerzetesi öltözékemben fogok megjelenni. Tiszta, hófehér öltözékben, mint a Mennyek országának ragyogása.
Nyolc elött pontosan öt percel érkezett az inas.
- Kérem kövessen. - intett, majd a feldíszített folyosók kusza ösvényén egészen a bálteremig kísért. Halkan lenyomta a kétszárnyú ajtó kilincseit, majd szélesre tárta őket...
Elképesző látvány tárult a szemem elé. Magasból leereszkedő csigalépcső, pomázatos arany csillárok, tökéletes körforma és saktábla szerű márványburkolatos padló.
Az asztalok roskadásig tömve mindenféle étellel és itallal. Nem is biztos, hogy mindet megtudnám nevezni. 'Ekkora dőzsölést, ilyen időkben! Erre is csak ezek az emberek képesek. Persze, hiszen minek is aggasztanák magukat a világ sanyargása miatt. Itt, e bámulatos tündérpalota falai közt nem hallatszik a haldoklók és szenvedők jajkiáltása.'
Nyolcat ütött az óra, s percre pontosan, a termet kettészelő vörös szőnyeg végén két alak jelent meg.
Az egyik egy elragadó, vöröshajú hölgy tűsarkúban és díszesernyővel, a jobbján pedig egy fehérhajú, különös vörös szemű, megnyerőmodorú férfi. Elképesztő határozotsággal, ám mégis nyájas tekintettel vonulnak végig a termen, tekintetükkel köszöntve a jelenlévőket, szinte megbabonázva a népet.
Ezt a kis káprázatos bemutatót egészen a terem közepéig fojtatták, ott aztán a férfi pezsgős poharat és kanalat adott a hölgy kezébe. Amaz megkocoktatta a poharat, amitől a teremben szinte tapinthatő csend lett, talán még levegőt se vett senki, majd belekezdett mondókájába.
- Üdvözlök hát mindenkit szerény hajlékunkban, az Erdő Gyöngyében.
Tekintetem végigsiklott a megannyi ételtől roskadozó asztalon, a temérdek arany és márványdíszítésen, a csodálatos csigalépcsőn.
'A gazdagság árt a bolondnak, ki nem keresi a Túlpartot. A kapzsisággal elpusztítja önmagát, mintha önmaga legádázabb ellensége lenne.' - megcsóváltam a fejem, aztán újra figyelni kezdtem bájos vendéglátóm szavaira.
- ...élvezzék a kiváló étel- és italfelhozatalt vagy andalogjanak egy kicsit a játszott dalokra. Egyedül persze talán kicsit nehéz táncolni ilyesmi muzsikára... de ezt már ugyan Önökre bízom...Ó, a szép ruháikra pedig vigyázzanak, le ne egyék magukat.
Azzal kellemes muzsika csendult föl, a kis párocska, a daimiyo és kísérője, pedig táncba kezdett.
Én csak ácsorogtam a terem szélén, nem tudva mihez is kezdjek magammal. Nem igazán volt még alkalmam ilyen fontos összejövetelen résztvenni. Tekintetemmel Wazashi, kedves delegáció vezetőm után kutattam, hátha rálelek valahol.
Mindenfelé csak a csinosabbnál csinosabb ruhába öltözött embereket láttam, ahogy jókat mulatva élvezik ezt a lehengerlő estét. A lehetséges béke előestéjét. Bár azokkal a feltételekkel, amikkel én és Wazashi érkeztünk, elég kétségessé fogja tenni...

**Yamato** Pént. Nov. 04 2016, 14:29

A készülődés és egyéb teendőim miatt az idő gyorsan elszaladt, szinte észre sem vettem és már idő volt. Nem tudtam, hogy magamtól kell lemennem vagy jönnek értem, így vártam a szobában és a naplementéét néztem. Már eltűnt a tenger alatt és csak a hold ezüstje világította meg a zöld gyepet és az egész kertet. ~Vajon hogyan világít a hold és a nap?~ Nem sok időm volt gondolkodni az asztronómia ezen kérdésén, mert 5 perccel 8 óra előtt kopogtak. Még arról is megfeledkeztem, hogy a ruhák, amiket a szekrényekben találtam mindegyik méretre volt szabva, sőt mi több, az én méretemre, ami furcsa, hiszen honnan tudhatták ezt meg? Akivel esetleg ilyen kérdésben konzultálhattak volna már régen nem látott meg nem is emlékszem, hogy a faluban valaha méretet vettek volna rólam. Mindegy is. Gondolataimban elmerülve nyitottam ajtót, ahol egy elegánsan felöltözött inas állt.
- Kérem, kövessen!
Szólt és el is indult nem várva választ. Én csöndben követtem. Ahogy a hold megvilágította a napközben is gyönyörű márványt a látvány csak szebb lett. Sosem jártam ilyen pompában, így az egész annyira elragadott, hogy ugyan az inas után mentem, így megtalálva a báltermet, visszatalálni biztos nem tudtam volna azon az útvonalon, amin keresztül idejöttünk. Megérkeztünk a bálterembe, ami a díszítéssel még szebb volt, mint a folyosó. A díszítés pompás volt, ami csak javított a bálterem alapvető szépségén. Nem láttam asztalt, csak könyöklőket, amiből sejthető volt, hogy állófogadás lesz. Semmi baj, ninja vagyok, talán pár órát kibírok állva. Ételek és italok voltak kihelyezve, alkoholhoz nem nyúlok, mert sosem ittam és nem most kéne elkezdeni, béke tárgyaláson nem épp szerencsés másnaposan megjelenni. Nem sok időm van körbenézni, mert megjelenik egy nő és egy férfi, pontosan akkor, amikor a kakukkos órák 8 órát kakukkolnak. A nő vörös hajú, cipője és esernyője, amit egy kicsit feleslegesnek tartok a szobában, eleganciát sugároz, a férfi, akinek igen csak megnyerő külsejű, de egy ilyen nő mellé kell is. Mindenkit egyesével köszöntenek. Egyik hölgyön a férfinak tovább időzik a szeme, mint másokon. Talán felismerte az illetőt. Sajnos azt nem tudom kivenni, hogy ki az, akit kiszúrt. Ekkor a férfi egy pezsgőt nyom a nő kezébe és beszélni kezdenek, vagyis a nő. Beszéd után pedig a férfi felkéri a nőt, majd a zene is felcsendül és elkezdődik a bál. Nem terveztem ajándékot adni, viszont amikor egy másik küldött is ajándékot adott, eszembe jutott, hogy úgy érkeztem ide, hogy készítettem egy kisebb bábot, nem túl nagyot, körülbelül 20 centi magas és jelenleg is itt van az öltönyöm zsebében. Miért hoztam magammal? Hogy játszani tudjak vele, ha esetleg unatkozok. Felkapok egy falatot az egyik tálcáról és megeszem. A Tánc közben véget ér és lejátszódik a jelenet egy merész lány és a daimyou között, ahol a lány átad egy kis dobozt. Egyelőre nem tervezem követni a lány példáját, mert vele ellentétben ismerem a mondást: "Ne tudja a bal, hogy mit tesz a jobb". Nem akarom, hogy mindenki engem figyeljen, ahogy átadom az ajándékot, ami meg is történne, ha most tenném meg.

Pein Vas. Nov. 13 2016, 19:36

Még 2 nap haladékot adok, de tessék nem 2 héttel leadási határidő után reagálni máskor. Ha addig nincsenek új hsz-ek, a többiek kedd este vagy szerdán biztosan kapnak posztot!

Pein Vas. Nov. 20 2016, 11:38

//Elnézést kérek mindenkitől, kedden elromlott a laptopom. De voila, megjavult. A várakozásért +5 chakrát írok jóvá.//

A zene kellemesen andalító, az este bámulatos.

– Igazán köszönöm kedvességét – szólt a daimyou a neki ajándékot átnyújtó lánynak. – Szép munka, ilyen szépen csiszolt gyöngyöm talán még nincs is.

Ő is meghajolt – persze csak a fejét biccentette előre kissé –, majd elfordította tekintetét Munfuruwáról, és a táncpartneréhez szólt. Persze úgy, hogy azért a kunoichi is hallja:

– Na, kinek lett igaza? Én mindig is mondtam, hogy a hölgyek bátrabbak a hozzád hasonlóknál.

A férfi sóhajtott egyet, de azért bólintott. Nem nézett Munfurawára. A lány mögött ekkor már többen is álltak, szabályos sor kígyózott az Úrnő előtt. Úgy tűnt, szinte mindenki mesésebbnél mesésebb ajándékaival kívánja őt elkápráztatni. A delegációk tagjai is beállhattak a sorba – amennyiben hoztak ajándékot, de eddig valamiért féltek odalépni a vörös szépséghez.

A sorbaállás közben a terem főkapuján vörös fátyolba bugyolált, táncosok és táncosnők szivárogták be, majd a terem jobb sarka felé vették az irányt, ahol egy kisebb színpad volt számukra kialakítva. Kellemes furulyaszó csendült fel a teremben, majd dobok goromba zaja töltötte ki a teret. A táncosok furcsa, kissé robotszerű, máskor lágy, virgonc mozgásba kezdtek. A merev mozgás a fák képét kívánta megformázni, az élettelibb lépések pedig az erdő népét szimbolizálhatták.

Durr.

A dob volt az? Ekkorát ütött volna? Mintha a plafon szakadt volna le. De nem, minden ép. A shinobik persze kiszúrhatták, hogy a hang nem a teremből származik. Az Úrnő melletti fehér hajú férfi mellett egy pestisálarcos shinobi jelent meg, aki a fülébe suttogott valamit, majd el is tűnt. A daimyou párja megcsóválta a fejét, majd összecsapta a kezeit.

…

Akár figyeltetek arra, mi történik, akár nem, a következő pillanatban elveszítettek szemetek világát, nem láttatok mást, mint a vak sötétségét. Kiszökött talpatok alól a talaj, először valamilyen puhább felületre, majd egy zord, kemény anyagra érkeztetek. Mindezt úgy, hogy izmaitok – ha úgy akartátok – mindeközben meg se rándultak. Az egész maximum 5 másodperc lefolyása alatt ment végbe, s szemetek világa is visszatért.

Az összes delegációtag – ide értve Wazashit is – egy bányába érkezett, a föld alá, nyirkos, mégis feltűnően szilárd talajra. A két házigazda is ott állt előttetek. Mögöttük a barlang falán szinte mindenhol sárgás színben csillogtak a kövek és sziklák. Temérdek mennyiségű még nem kitermelt arany volt abban a barlangban.

– Nem hittem, hogy ilyen hamar támadás érhet minket. Mindenki jelen van?

Határidő: 12. 01.

**Koreko Rui** Csüt. Dec. 01 2016, 21:15

Rui inkább a ruhájával babrált, de néha oda-odapillantott az Úrnő előtt kígyózó sorra. Sok mindenre figyelmeztették, felkészítették, ám valamiért azt elfelejtették mondani, hogy illene valami adni. Viszont a Szél országa jelenleg nem engedhetett meg magának túl sok mindent, így talán elnéző lesz a tárgyalás fő szervezője. A jounin azon kapta magát, mégis miként tudná valahogy kivágni magát ebből a helyzetből. Aztán néhány pillanat múlva eszébe jutott, hogy tulajdonképpen saját elveit készült kidobni az ablakon. Nem azért jött el idáig, hogy mindenféle csillogó ajándékkal megvegye a daimyot, hanem aktívan részt venni a béketárgyalás folyamataiban.
Folytatta tovább a megfigyelést, amire végül is egész jó alkalmat adott az a sor, ami kialakult. Igyekezett mindenkit megnézni magának, már akire jól rálátott. Közben táncosok érkeztek és a zene is elkezdett szólni, ám a vörös hajú kunoichi az évek alatt megtanulta kizárni a zavaró tényezőket. Az agya valamelyik eldugott sarkában érzékelte a mozdulatokat és a dallamokat is, azonban ennek nem tulajdonított különösebb figyelmet. Apró léptekkel haladt tovább, hogy eljusson a bálterem minden sarkába. Zöld szempárja élénken fürkészte a részleteket. Kezdte magát kicsit feszülten érezni, mert hiába volt egyedül, senki nem vette a bátorságot, hogy megszólítsa.
*Ennyire ijesztő lennék? Pedig ebben a ruhában alig tűnök shinobinak.* Gondolkodott el a jounin, aztán megtorpant. Az eddigi alapzajt valami más váltotta át, a dobok nem szóltak ennyire hangosan. Talán robbanás, bár ebben sem volt biztos.
Jobban kezdett koncentrálni és ekkor jött rá, hogy a hang forrását nem a teremben kell keresni, hanem valahol máshol. Egyből nyúlt volna valami fegyverért, aztán rájött, hogy semmit nem hozott magával, tehát eszközök nélkül kellett szembenéznie azzal, ami rá várt. Tekintete azonnal az Úrnőre és fehér hajú partnerére szegeződött. Látta, hogy egy pestisálarcos alak jelent meg melletük, majd ugyan olyan hirtelen köddé is vált.
*Ez nem jelent semmi jót.* Futott át az agyán, de több gondolatra nem jutott ideje. Mintha valaki elvette volna a szeme világát, nem látott semmit. Aztán jött az újabb meglepetés, a lába alól eltűnt a talaj és valami puha felületre érkezett. Nagyjából kezdte összerakni, mégis mi történhetett, amikor másodpercekkel később megint azt érezte, hogy zuhan. Ezúttal kissé keményebb felületet érzett maga alatt. A látása ugyan olyan hirtelenül és váratlanul tért vissza, mint ahogy eltűnt. Azonnal elkezdett körbenézni, hogy lássa hányan kerültek ide le. Rui gyorsan megállapította, hogy valami barlangba érkeztek meg, aminek a talaja nyirkos volt, de elég szilárd is. Szerencsére majdnem mindenkit megjegyzett, akit a bálteremben látott és úgy állapította meg, hogy mindenki ide került. Hamarosan felhangzott a kérdés, amire szinte azonnal válaszolt.
- Koreko Rui, Sunagakure delegációvezetője jelen! - hangja élesen pattant vissza a falakról, amiket csak ekkor vett szemügyre jobban.
Mindenhol sárgás fém csillogott, még ki nem termelt arany, tehát egy bányába érkeztek. És a bányáknak általában van kijárata, vagyis azt kéne megkeresni. Persze erre a fordulatra nem igazán számított, bár mondták neki a Szél templomában, hogy sokan rossz szemmel nézik ezt a béketárgyalást.
*Pont ebben a kimonóban kellett itt ragadnom, ráadásul fegyverek és felszerelés nélkül. Akkor azzal kell gazdálkodnom, amim van. Remélem mások kicsit előrelátóbbak voltak és elrejtettek maguknál valamit. Heh... ilyen kezdő bakik elkövetni.* Miután ezt így jól megbeszélte magával, közelebb lépett a falhoz. Chakráját elkezdte kiterjeszteni, szép lassan, hátha talál valakit, aki nem ebben a bánya részben tartózkodik. Ezt a nagyszabású támadást nem lehetett csak úgy véghez vinni, biztosan áll valaki, vagy esetleg valakik ennek az egésznek a hátterében.

**Djuka Munfurawa** Hétf. Dec. 05 2016, 22:37

Ame hallotta a szavakat, amiket az ő fülének is szántak, de nem fűzött hozzá semmit, s nem tett még csak egy sanda pillantást is az ismerős férfi felé, hiszen nem az volt a dolga, hogy a maga élvezetét keresse, főleg nem e környezetben. Úgy tűnt egyvalakinek mindenképp felkeltette a figyelmét, ami annyit tesz, hogy a kevésbé fürgék vagy merészek figyelmét szintén elnyerte vele. Furcsa érzés volt. Eleddig minduntalan a láthatatlanság ölelte, s ezzel igyekezett célt érni, hiszen mi más is lenne egy shinobi dolga, minthogy az árnyak között kegyetlen pontossággal hajtsa végre a feladatait, majd akár a szél, észrevétlen reppenjen tova? S lám, ennek ellenére, ezúttal vállalnia kellett e kényelmetlenséget, ami a megszokottól oly messze vezeti, csak hogy falva valami kis előnyhöz juthasson, hiszen ő most csak másodsorban volt shinobi, elsőként otthonát képviselte. Képviselni... a lány arcán felderengett egy halovány mosoly. Ha kedve szerint kellene tennie, hát beolvadva valamely védett zugba, vajmi kevéssé képviselhetné a Holdat. Az a zászló, mely nem lobog, hanem némán, elfeledve nyugszik valahol, nem zászló.
A bíbor tekintet a vendéglátóktól távozva a vendégseregre fordult, most, hogy az első lépést megtette, a következőnek kellene jönnie. De hogyan? Ismeretlen terepen némi kapaszkodó után kutatott, de úgy tűnt a társasg tagjai nagyszerűen elvannak magukban is, s nem szolgáltatnak maguktól jó ürügyet arra, hogy nyisson feléjük. Vívódásának azonban hirtelen vége szakadt. Volt valami más, ami felrázta a merev és távolságtartó társaságot. Valami, ami sokkal ismerősebb volt számára, mint a báltermek világa. Egy hirtelen robaj. Robbanás? Vagy valami más? Ame füle világosan érzékelte, hogy odakintről jött, de azt megjósolni sem lett volna képes, hogy ez számukra mit fog jelenteni.
Egy támadást? Különös maszk mögé rejtőző egyén tűnt fel viharos hirtelenséggel, ami épp ezt támasztotta alá.
Szinte e gondolatra sem jutott Aménak ideje, mikor hirtelen elvezstítette a világot maga körül. Szíve máris heves tiltakozásba kezdett e rettenetes, kiszolgáltatott helyzet ellen, pedig igazán még nem is fogta fel. Soha nem félt az éjszakában, ám ez a hirtelen alászálló sötétség nyomasztó volt, ahogyan az is, ahogy a talaj kifutott alóla. Ösztönösen, vakon markolt a semmibe, de ismét valami különös, külső akarat ragadta magával, s zuhanását valami puha, majd végül valami kemény felület állította meg. Aligha kellett volna meglepődnie, mikor kiderült, hogy egy barlangba érkeztek. Élt már át valami hasonló, bár jóval hátborzongatóbb díszlet előtt zajló élményt, bár a hasonlóságot talán csak egyetlen személy okozta.
-Yoru!- amint lehetősége volt rá, villámgyorsan perdült körül, hogy társát megtalálja. Talán ez volt az este folyamán a legőszintébb, legigazibb pillanata. Ámulhatott volna az aranyon, bosszankodhatott volna hogy a drága öltözéke ilyen körülmények között hasznavehetetlen, vagy örülhetett volna, hogy ha bár szegényesen is, de némi felszerelést biztosított magának. Ehelyett azonban aggódott. Aztán meghallotta a kérdést. Csend. Három szívdobbanás. Aztán nyugodt hang.
- Djuk Munfurawa, mint Getsugakure képviselője, jelen!

**Inohara** Pént. Dec. 09 2016, 23:16

//Elnézést kérek a késés miatt Sad

//
Sok ember szája tátva maradt volna, ha része lehetett volna ebben a csodálatos estében. Andalító muzsika, finom ételek és italok, pompázatos ruhák és mindenek előtt a daimiyo csodálatra méltó szépsége.
Ahogy az a lány ajándékkal kedveskedett neki, hirtelen, úgytűnt, mindenkinek eszébe jutott, hogy hozott ezt-azt. Csak úgy tűnt én nem hoztam semmi ajándékot. Bár fölöslegesen is rágnám magam rajta, ez Iwagakure dolga lett volna, csak őket éppen jobban lefoglalta, hogy belénk verjék, miért is jöttünk ide Wazashival.
Az egész termet átívelő sor kígyózott már a daimiyo elött, mikor vörös fátyol takarta táncosok jelentek meg a tömegben, a terem egyik oldala felé véve az irány, egy kissebb színpadszerű alkalmatosság felé.
Szinte gépies mozgásba kezdtek, szimbolizálva Erdő ország fáit, majd gyorsabb, lazább mozgásba, a benne élő embereket játszva. A dobok ütemes pergése közt, szinte megbabonázóan hatott az egész...
Durr!
'Ez meg mi volt?' - kaptam fel a fejem. Jól tudtam, hogy a hang nem a teremből jött. Mintha a plafon szakadt volna ránk. Körbe-körbe nézelődtem, hátha megtalálom a forrását. Ekkor vettem észre, hogy a daimiyo mellett egy pestis állarcos fickó jelent meg, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnt.
Aztán hirtelen mintha megvakultam volna, olyan árhatolhatatlan, sötét fátyol ereszkedett a teremre. Aztán még pluszba, mintha a talaj is eltűnt volna, zuhanni kezdtem. Próbáltam naggyából talpra érkezni és remélni, hogy semmi sem szúrja át a lábamat. Előszőr valami puhább anyagra érkeztem, de nem volt időm gondolkodni, mert már estem is tovább. Valami kemény anyag, talán újabb padló állította meg az esésemet. Hiába, ha ninja az ember, ennyitől még nem hal szörnyet.
Egy-két másodperc múlva a látásom is visszatért. Többed magammal egy bányában, találtuk magunkat. Legalábbis a tonnányi kitermeletlen aranyból erre tippeltem.
'Szóval megtámadtak minket...' - fújtam egyet és átkoztam magam, hogy semmi felszerelést nem hoztam.
- Nem hittem, hogy ilyen hamar támadás ér minket. Mindenki jelen van? - csendült fel a daimiyo bájos hanga, viszhangot verve a ragyogó sziklák sokaságán.
- Inohara, iwagakurei delegáció segéd jelen... - válaszoltam, mégegyet fújva, közben tekintetemmel Wazashit kerestem, akit picivel odébb sikerült is meglelnem. - Elképesztő, - néztem körül én is szinte lesett állal. - Szóval valahonnan innen ered az Erdő gyöngye bámulatos gazdagsága. Szó szerint aranyra építkeztek.
Lemertem volna fogadni, nincs az az isten, hogy ezt a birtokot valaha is kiadják a kezükből. Maximum, ha kicsavarják a hullamerev ujjaik közül.

Ajánlott tartalom

Az Erdő Gyöngye

Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye

Re: Az Erdő Gyöngye