Az Erdő Gyöngye

Teljes mértékig fel vagyok háborodva az eddig történtek miatt. Nagyon zavaró, hogy a békéről papolnak, meg próbálnak minket az együttműködésre rávenni, a háttérben pedig megmérgeznek bennünket. Ez nem mehet így tovább! Csendben végig hallgatom ugyan a konferenciavezető szavait, de magamban már eldöntöttem, hogy mit fogok tenni. Lehet azért, mert nem voltam túl aktív a tárgyaláson, de lehet csupán azért, mert a konferenciavezetőt nem érdekli a dolog, egyszerűen csak beleegyezik a yukigakurei delegáció távozásába. Nem is szaporítom a szót, egyszerűen csak felállok, mire a küldöttség többi tagjai is így tesz. Ekkor kinyílik az ajtó és belép rajta a Daimyo asszony egy újabb vendég társaságában. A korábbi düh újra feléled bennem, de azért egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- Yukigakure küldöttsége befejezi a tárgyalást és vissza tér hideg otthonába! - szólalok meg, miközben a nőt bámulom. - Ha megengedi, adok egy jó tanácsot! Ne fogadjon el semmilyen ételt vagy italt ettől a cafkától! Az, hogy egy béketárgyaláson megmérgez minket, egyenlő egy hadüzenettel... viszont a hazám továbbra is szeretné megőrizni a békét, ezért az itteni incidensre szemet hunyunk.
Miközben beszélek, lassan az ajtó felé lépkedek. Nem teszek semmilyen fenyegető mozdulatot, egyszerűen csak az ajtóhoz sétálok. Mielőtt elhagyhatnám a termet megállok és a jelenlévőkre nézek.
- Ha valóban komolyan gondolják a békét, akkor a Hó országában le lehet bonyolítani egy IGAZI tárgyalást! Most pedig, ha lenne valaki olyan kedves, kísérjen minket vissza a szállásunkra. Szeretnék haza térni!
Ezután, ha valakit mellénk adnak, vissza térünk a szállásunkra. Ha nem kapunk senkit, akkor magunktól indulunk el. Ha pedig a Daimyo valamelyik embere ránk támadna, vagy le akarnak tartóztatni bennünket, akkor kiadom a parancsot a cafka túszul ejtésére!

Dob-dobb... Minden szívdobbanás egy lépés a szakadék felé. Bizonytalan billenés a penge élén. Vajon meddig tartanak ki az utolsó akaratmorzsák a vérszomjjal szemben? Egy lépés.. még egy... a fülsüketítő zajban. Aztán megtorpan. Akarta ő ezt? Megtörtént. Hogy pazarolhatna erre a jelentéktelen dologra az oly kevés tiszta gondolatból? Hogy szánhatna rá erőt, mikor félelmei eddig soha el nem képzelt szintre érnek: már nem csupán másnak kiszolgáltatott, már nem csak a teste árulja el.. de a gondolatok.. Saját gondolatai között is ellenség lapul. S vajon.. a lelkébe férkőzik egészen? NEM! NEM LEHET! Dacos düh lobban.. majd vész a semmibe. Keserű ízt érez...a kétségbeesés. Hiszen a pecsét tüze benne izzik. Az az égő fájdalom ereiben száguld, és elemészt mindent... ó de könnyű lenne kiengedni, és elhamvasztani azt aki előtte áll.. azokat akik ezt az ostoba fejfájdító, monoton szólamot susogják... s miért állna meg? A tűz elemészthet mindent! Ó IGEN! És akkor nem lesz kastély... nem lesz Shiro.. nem lesznek fájó gondolatok és nem lesz küzdelem. Dobb-dobb. NEM! Az akarat pislákoló zsarátnoka konokul kitart a nehéz út mellett. Talán csak két szívdobbanás az élet...
Munfurawa visszafordul Shiro felé. E mozdulat önkéntelen, vagy inkább tudattalan. Meg kell tenni, hát teszi. Nincs mit átgondolni rajta. Az a férfi... ott volt. Ő tervelte ki az egészet.. Ő hajtotta bele a csapdába a csapatot... és miatta haltak meg a civilek.. és miatta halt meg Ryuu.
E gondolatra a lány vadász tekintetéből egy könnycsepp csordul alá. Hogy mi is a pecsétből feltörő gondolatok  gonoszsága? Hogy nem szólnak igaztalanul... Kígyó módjára előkúsznak és észrevétlenül kitöltik a réseket, amik emlékezetében, gondolataiban kapcsolódnak ahhoz a naphoz, azokhoz az órákhoz. Kitöltik és megmérgezik. Hiszen oly sokan felelnek a testvér haláláért.. olyan sokaknak kellene bűnhődni.. Az az orvos... ó igen.. Őt megölte volna már a szigeten, ha módja nyílik rá... de Makoto sem tett semmit.. és KODOMO! Bátyja azt ígérte, mindig azt ígérte, hogy épségben hazahoz mindenkit... HAZUDOTT! A düh végigrobogott a lány testén és szívén. Tekintete Shiron függ. Ő az egyetlen aki itt van.. Akin bosszút állhat. Vele kezdődött... és talán vele is végződik majd...
Ame ajka elnyílik és megremeg. Görcsösen küzd azért, hogy vicsorgó vigyorba torzuljon... Hű mása ez a lelkében dúló küzdelemnek. De valóban bűnhődnie kellene a férfinek? Ez az, amit igazán gondol?
A fájdalom ködében pislákol-e még lelkének fehér fénye, mely gyámoltalan gyengeséggel e vihar közepén áll? Képes valóban haragot érezni testvére iránt? Képes gyűlöletet táplálni a vér iránt, mely benne is zubog? Képes lenne itt és most leszámolni Shiroval, akit nem akart okolni? Miért is nem akart? Kételyei gyenge lábakon remegtek, s emlékeket fedett el a pecsét fekete zűrzavara, mely egyszersmind tükröt, vagy valami annak látszót tartott elé. Vajon... mely gondolatok a sajátjai?
Dobb.
Kételyei között csupán az erő a biztos. Vajon ez.. mindig is a sajátja volt? Ó dehogy... tudja jól, honnan származik.. Érzi hogy benne feszül.. törleszkedik, akár egy macska, hogy végre szabadjára engedje.. és fenyeget, hogy a fájdalom nem múlik, míg akár a szellem a palackból, felszínre nem tör... Akárhogyis, ez az övé. Csak az övé! Nem érezte még korábban, mennyire részegítő lehet a hatalom.. Ezzel.. ha ezt birtokolja.. megvédhet bárkit. Nem lesz többé értelmetlen testvérhalál.. Mennyit reménykedett azért, ami most itt van, s csak megragadnia kell, s akár próbára is teheti, hisz ott a Hyuuga. Az a semmi kis alak, aki képtelen lesz megállni hatalma előtt. Munfurawa tekintete őt figyeli. Telve van önbizalommal. Telve hatalommal. A férfi pedig a vadász szemeiből kiolvashatja saját halálát... Ó igen.. ez így jó.. ezt.. akarja. De.. Miért élvezi, hogy a kezében az élete?
Számít ez?
A rángó izmok szája két sarkát felfelé húzzák.
Ó nézz, hát szem! Tekints a végzetedre! Te gyönyörű ékkő... Tiszta hófehér.. Lásd a sötétséget.. LÁSD! És tudd.. hogy új gazdád lesz!
Dobb.
A dobbanás, akár egy pohár hideg víz.. Józanít. Új gazda? Ezt akarja? Akarta valaha a szemeket? Ez a késztetés oly falsul csengett Ame bensőjében, hogy egy pillanatra megfagyott az eddig gerjesztett sötétség. Ha valamire... a Hyuuga szemeire soha nem vágyott. Soha nem lett volna képes ölni értük. De e kósza gondolat is hiába. Megkésett az ébredés. Kapaszkodó nincs, de az erőt már csak meg kell ragadni.. És akkor, miért ne ragadná meg a szemeket is? Pár lépés az egész és vége. Eljön az enyhülés. A bűnös fizet. Ó igen! Teste megremeg. Minden egyes porcikája lépésre sürgeti. Arcán végre uralmat nyer a sötét vigyor. Már nincs tovább. Nincs menekvés, igaz? Önmagának tán még fel tudja tenni e kérdést, s talán érzi is az elégedettséget. Nincs itt senki, aki miatt megállítaná a végzetet.. Nyakán már hiába is rejti a kendő a jelet... Mintázata kibújik alóla... A bábmester játékszere pusztítani kész?
LEGYEN HÁT MEG AZ A LÉPÉS!

Munfurawa mozdulata hirtelen. A sűrűsödő, kitörni készülő erőt egyetlen mozdulatba sűrítette. S e mozdulatban akaratának maradék, dacos szikrája is ott lapul: Egyetlen hatalmas erejű rúgás a padlóra!
Tai tapasztalatai vezették nyomra, mely tán a pusztítás elkerülésének egyetlen útja: ha nincs menekvés, nyiss új utat, lefelé!
Egyetlen esély..
A párduc, ha Rui Munfurawa elé áll, igyekszik eltaszítani őt, hogy úgy helyezkedhessen, hogy hatni tudjon Améra, s fújva vicsorog a szörnyetegre, ami gazdája volt. E domináns fellépésével  próbálja a macska visszabillenteni a megdőlt egyensúlyt, miközben ösztönei ellenére dolgozik, hiszen a veszedelmet szinte harapni tudná, s szőre az ég felé mered. De ösztönök ellen tenni nem új dolog egy kunoichi társállatának.
Ha a padló nem törik át, Ame elrugaszkodik e mozdulatból, ha kell átugorva az előtte állókon, készen a pusztításra. Arcán már vicsorrá válik a vigyor, tekintetében a vadász lobogó dühe ég, s ereje oly nyers, hogy még Yoru is hátrahőköl előle, és riadt mozdulattal a lehető leggyorsabban tér ki. 
Ame pedig a Kakedori Kuzushi csonka formáját fogja alkalmazni: Két kézfejének hegyét pengeként használva Shiro mellkasát célozza, hogy ezzel az ütéssel feltörje, majd megragadja s feltépje mellkasát, és megszabadítsa azt a vergődő gonosz szívet a csontketrecből. Azt az édes.. ízes szívet..
Ha viszont a padló áttörik... mielőtt elméjét teljesen maga alá temetné a szörnyeteg állapota, egy gondolatot próbál még megszilárdítani: lefelé. A testnek talán ez is elég, és fáradhatatlanul fog dolgozni azért, hogy a palota alatt lapulóknak megnyissa az utat.

Mikor elkezdődött ez a küldetés tisztában voltam vele, hogy nagyon nehéz dolgom lesz. Azonban ott rá kellett jönnöm, hogy az igazságnak még a közelében sem jártam. Minden egyes fordulattal a pokol egy újabb bugyrával ismerkedhettem meg. Először minden figyelmeztetés nélkül bevágtak egy szobába ahol több napon keresztül megpróbáltak egy rakás száraz adatot a fejembe tuszkolni. Utána pedig keresztülutaztam a fél világon, hogy egy olyan feladatot hajtsak félre, amiről semmiféle tapasztalattal nem rendelkeztem. A konferencia első pár percében rávettek, hogy önként igyak meg egy bénító mérget tartalmazó italt. Ezután pedig váratlanul egy bányában találtam magamat, néhány Delegáció vezetővel ahol szerencsétlen gyerekek vettek minket körbe. Nem tudhattam biztosan, hogy amit átéltem az a valóság az is meglehet, hogy elment a józan eszem és az egészet csak beképzeltem. Akármi is volt néhány perc után ismét a tárgyalóteremben találtam magamat és úgy tűnt a többiek is hasonló élményben részesültek, mint én. Fogalmam sem volt róla mit is kéne tennem ezért csak hallgattam és figyeltem várva a megfelelő alkalmat. Közben nagyon sok érdekes dolog történt többek között valaki felgyújtotta azt az átkozott kakukkos órát. Valahányszor megszólalt a benne bujkáló madárka mindig valami szörnyű dolog történt. Bár ez nem jelentett garanciát arra, hogy nem lesz több furcsaság ennek ellenére rám nyugtatólag hatott. Ezután a Daimiyo egy különös, tetovált arcú férfit kísért be a terembe, akire kiemelt figyelmet szentelt. Sosem láttam azelőtt őt, ami nem meglepő tekintve, hogy akkor hagytam el először az országot. A fehér hajú Delegációvezető adott neki egy tanácsot, hogy ne bízzon a Daimiyoban mire az idegen elkezdődőt érdeklődni az eddig történtekről. Normál esetben továbbra is az árnyékok között rejtőztem volna azonban valami azt súgta nekem idején megmutatnom magam. Felálltam az asztaltól majd olyan tiszteletteljesen üdvözöltem, ahogyan csak tudtam.
- Üdvözlöm. Kawaii Katana vagyok Kirigikure küldötte. Jómagam az éjszaka érkeztem így nem tudok minden a lényeg tömören. A Daimiyo mérgezett italt itatott meg velünk, ami pár percre megbénított minket. Ezt a szert maga is bevette majd ezután egy különleges víziószerű élményen estünk át. Úgy látszik a Daimiyo kedvelő a hatás vadászatot és igyekszik mindenkit meggyőzni itt, hogy ő itten a mindenható. Röviden és tömören habár béketárgyalás címen vagyunk, itt nem lankadhat, az éberség ugyanis nem tudhatjuk milyen borzalmak várnak ránk.

Ezzel nem mondhattam neki újat tudtommal minden shinobit arra képeznek, hogy a vész bármikor és bárhol felütheti a fejét. Sajnos nem társaloghattam vele sokáig ugyanis azzal, hogy felálltam a testem arra késztetett, hogy cselekedjek. Acélos idegzetem és persze a feszült légkör miatt addig nem vettem tudomást róla azonban már nem tudtam visszatartani. Igyekeztem higgadtnak tűnni ezért rezzenéstelen arccal odamentem a konferencia vezetőhöz és elkezdtem suttogva beszélni miközben enyhén az ajkamat harapdáltam.
- Bocsánat, merre van a mosdó? Nem kell kísérő.

Bár kissé modortalannak tűnhettem, hogy csak úgy egyedül akartam flangálni ám egy mások csak hátráltattak volna. Mivel már nagyon ki kellett mennem úgy éreztem nincs olyan lény a világon, aki lépést tudna tartani velem. A teremben persze nem akartam rohangálni csakis kizárólag a folyóson ahol senki sem láthatja. Miután visszatértem sokkal nyugodtabbnak éreztem magamat és a bennem rejlő feszültség némileg tovaszállt. Végre tudtam arra a kérdésre koncentrálni miszerint a Daimiyo jelen legyen-e az elkövetkező tárgyalásokon. Igyekeztem végiggondolni mi szól ellene és mi mellette majd döntésemet kézfeltartással jeleztem.

//Tudom, hogy én vagyok itt a fekete bárány, aki nem csinál semmit, lévén van delegációvezető és a karakterem annyira tisztában sincs a Sunai történésekkel, mint Rui, így megint csak egy "nézük a falat" és várunk poszt következik. Bár remélem nem.//

Amíg a többiek beszélgettek és elmondták a saját részüket, én csak figyeltem. Azt tudom, hogy miért vagyok itt: békét elérni a világban és sunagakure felszabadításának feltételeit megbeszélni. Shiro ahogy hallgatta a konohai monológot mindenfelé nézett, csak nem keresztezte a beszélő tekintetét. Furcsa akifejezés ült az arcára, tőle szokatlan mimika. Ezután anélkül, hogy megszólalt volna felemelte a kezét és csettintet, mire a kakkukos óra mint a főnix, elégett, mintha elektromos tűz emésztené el. A szem színe ismerős volt, bár nem tudtam honnan, de gyorsan kiderült. Byakugant kiáltott, majd ecsetelni kezdte a dolgokat, hogy mi folyik körülöttünk. Nem volt dolgom élőhalottal, így leginkább tőlük féltem, mert azt legalább tudom, hogy az élőt meg lehet ölni, de aki már halott azt hogy? A másik, aki még aggodalmat okozhat az a távolabb lévő három, aki talán csak a forrása a támadásnak és nem harcolnak, ha ez így van, akkor tőlük talán még jobban kell félni, mint a járkáló hulláktól. Közben Kaito, a yukigakurei küldött felkapja a vizet és lehordja a vezetőt, hogy azonnal magyarázatot követel, mert addig nem nyilatkozik, sőt, ha kell, ő el is hagyja a színteret. A válasz viszont megszokott hangnembe, talán egy kicsit harciasabb felhanggal érkezett, de nem sok magyarázatot adott a kérdésre, bár legalább újabb kérdést nem hozott fel. Ekkor újra tárgyiasultabb és békésebb hangnemre váltott és magyarázni kezdte a dolgokat, hogy amíg az Erdő és az Eső országa a legmagasabb rangú képviselőit küldte, addig a többi nemzet nem ezt tette. ~Sunagakure mégis hogyan? Gaara fogságban van.~ Viszont valamiről lemaradtam: valami pénzjutalomról beszél. Nem igazán tudom, hogy miről van szó és nem is igazán emlékszem erre a részre. Mindegy, úgysem fogadnék el pénzt azért, hogy itt hagyjam a tárgyalást. Ekkor érkezett meg újra a korábban a  helyszínt elhagyó daimyou és egy ismeretlen férfi. Helyet foglalnak, de ekkor a  a konferenciavezető feloszlatja a tárgyalást és szavazást indít. Én is leadom kézfeltartással a szavazatom és várom, hogy vajon Rui mire szavaz. Ekkor valami furcsa érzés kerít hatalmába. Nem, nem belőlem indul ki, ez valaki másé, mégis talán egy kicsit ismerős, de mégsem. Sosem éreztem ezt, leginkább a fájdalomhoz tudnám hasonlítani, amit akkor éltem t, amikor elvesztettem a testvéremet, de mégsem. Ez nem az. Vérszomj, nem tudom kiből jön, de ekkor észreveszem, hogy a hold országi lány elindul kifelé, majd megfordul és furcsa dolgot látok a szemébe. Aztán az egész egy pillanatra megszűnik, hogy aztán még erősebben térjen vissza, de most már a lányon is változások történnek, valami fekete tintaszerű anyag kezd rajta szétfolyni. Nem nagyon értem, hogy mi történik, de tudom, hogy tennem kell valamit. Egyelőre nem tudom, hogy mit.

Végül a többség úgy határozott, hogy a Daimiyo bent maradhat a teremben a tárgyalások alatt. Nem azért szavaztam a maradás mellett, mert bíztam volna benne, hanem azért mert sokkal jobb, ha szem előtt tartjuk. A tárgyalások arra a napra befejeződtek, ami számomra elég rossz hír volt tekintve még semmit sem sikerült elérnem. Azért mentem oda, hogy segítsem a szövetségest illetve, hogy kiderítsem, milyen előnyökkel járna a béke Kirigakure számára. Tisztában vagyok vele, hogy maga a béke is egy jó dolog azonban a vezetőink ennyivel nem érték be. Össze kellett szednem magamat, ha nem akartam a falumra szégyent hozni, mert addig nem csináltam mást csak ültem és néztem ki a fejemből. Egyre inkább kezdett elhatalmasodni bennem egy érzés miszerint nem a legalkalmasabb embert küldték erre a feladatra. Mikor éppen vissza akartunk térni a szobánkba különös dolog történt. Az egyik küldött elindult a konferenciavezető irányába pont, akihez odamentem, hogy köszöntsem. Céltudatosnak és határozottnak tűnt ám valami nekem nagyon nem tetszett. A sebhelyes arcú megpróbálta megállítani egy számomra ismeretlen drót technikával ám ő könnyedén lerázta agáról. Felálltam hátha tudok valamit segíteni ezért óvatosan megközelítettem a hölgyet. Tisztán látszott, hogy nem önmaga bizonyára valaki az irányítása alatt állt ezért nem akartam kárt okozni benne. Emberfeletti erővel csapott le a padlóra, amitől elvesztettem az egyensúlyomat és a földre zuhantam. Ezután furcsa károgásra lettem figyelmes majd különös ízt éreztem a számban és ismét mindent sötétség borított be. Nagyon kényelmes és puha volt az amin feküdtem, de tisztában voltam vele, hogy ez nem jelent semmi jót. Mikor kitisztult a kép a bányában találtam magamat mintha a tárgyalás csak egy álom lett volna. Két társam is ugyanolyan zavarodottnak tűnt, mint én ezért fölöslegesnek tartottam megkérdezni tőlük tudnak-e valamit. Korábban volt ott pár gyerek azonban akkor sehol sem láttam őket. Bizonyára először csodálkozhattak azon hová tűntünk majd elindulhattak felfele a palota irányába. Kis idő után mi is elindultunk hátha találunk valami kiutat arról a helyről. Egyszer csak megálltam magam sem tudom, hogy miért és fülelni kezdtem, de nem halottam semmit ám ez nem nyugtatott meg. Az ösztöneim azt súgták, hogy itt valami nem stimmel azonban ennek semmi jelét nem tapasztalt legalábbis először. Némi idő elteltével nagy mennyiségű víz eredt a nyomunkba mi pedig futottunk, ahogyan csak bírtunk. Mivel a két delegációvezető is remek kiképzésben részesült nem volt szükség szavakra mindenki tudta mi ilyenkor a teendő. Szégyellhettem volna magamat, amiért a Víz országának gyermeke menekül a víz elől azonban erre nem értem rá. Talán ha több erőm és tapasztalatom lett volna megállíthattam volna az áradatot, akkor viszont ilyesmi semmi esélyem nem volt. Szerencsére találtunk egy létrát, ami egyel magasabban fekvő szintre vezetett így biztonságba kerültünk legalábbis egyelőre. Ott fent egy elágazáshoz értünk melynek egyik részénél egy vasajtó állta utunkat a másiknál pedig egy hatalmas szikla. Jobban szemügyre véve láthattunk, hogy azon a nagy kavicson egy rendkívül bonyolult pecsét foglalt helyet. A vasajtó váratlanul kitágult és egy csomó koszos gyerek zúdult ki rajta ám egyik sem volt ismerős korábbról. Volt ott, aki nem illett közéjük ők Konohainak tűnt azt mondta, hogy a pecsétet három ninja vérével lehet csak feltörni. Ez szöget ütött a fejemben és nem hagyott nyugtot nekem. Milyen különös véletlen, hogy pont ott lyukadtunk ki ráadásul annyi shinobira volt szükséges ahányan ott voltunk. Nem kétséges, hogy minket valaki vagy valami terelt bennünket csak azt nem tudtam ki és, hogy miért. Tisztában voltam vele, hogy nincs sok időnk ennek ellenére megpróbáltam belesni a vasajtó mögé megtudjam mi is lehet ott.
-Más is furcsának találja, hogy ilyen bonyolult pecséttel zárnak be néhány gyereket? Méghozzá úgy, hogy a pecsét belül van? –kérdeztem halkan a küldöttektől. – többet nem mondhattam, mert nem tudhattam kiben bízhatok és kiben nem.

Nem volt sok időnk azonban nem hozhattunk elhamarkodott döntést ugyanis nem hiába szoktak valamit ilyen komoly pecséttel ellátni. Addig úgy táncoltunk, ahogyan más fütyült eljött az idő, hogy ritmust váltsunk.

Oh, milyen szánalmasan ostobák ezek a gyenge lények, akik útját próbálják állni! Hogyan is hihetik, hogy megzabolázhatják ezt az erőt! Hogyan hihetik, hogy visszafoghatják a Vadászt, aki végre prédára talált! Ködösen formálódó gondolatai között az erő zúg… Úgy érzi, hogy az ereiben keringő méreg olyan hatalmat ad kezébe, hogyha kívánná, talán világok omlanának össze.
Kárrr….
Hollók jól ismert hangja tört be a tárgyalóba, Munfurawa elméjében mégsem vert visszhangot. A vérszomj dúló kényszere alatt csak elraktározódott, miközben teste mozdult tovább, mit sem törődve azzal, hogy új környezetbe rántotta valamiféle ismeretlen, felderítetlen technika.
Megadta magát a célnak. Gonoszul őrölte fel ellenállását, s izmai most acélosan, hihetetlen erőt mozgatva hajtották végre a feladatot, s lám, a palota megremeg, s lám kezében az a Hyuuga!
A lány arcán szétárad a vad, diadalittas mosoly. Szemei még nem látják, amit néhány pillanatnyi idő majd megmutat. Csak a testet érzi ujjai alatt. Olyan törékeny.. olyan puha és gyenge! Oly elragadó!
Rui, ahogy megérinti, még mielőtt Ame arca változna, izmaiban már érezheti a változást. A feszültség oszlik, az izomtónus gyengül. Majd a Hold küldöttének karja megremeg.
Mintha parázsba nyúlt volna, úgy rántja vissza kezét a pestis állarcos fickó nyakáról. Ez nem Shiro.. ez.. nem a tárgyalóterem. Ahogy kezdett tudatába kerülni a környezetének, úgy döbbent rá, hogy tettei is messze elváltak már az akaratától. Nem értette, miért is akart Shironak ugrani… Vagyis.. voltaképpen, miközben hagyta, hogy a gravitáció a földre húzza, be kellett, hogy vallja magának, hogy igenis tudatában volt a sötét késztetésnek, és tudatában annak, milyen édes prédának érezte a férfit. És nem küzdött ellene, sőt.. hagyta, hogy a méreg támadásra sarkallja, de micsoda támadásra!  Az izgalom visszhangja még ott kavargott benne, s kiszáradt ajkait idegesen nyalta meg.
Shiro… Talán.. még most is olyan tökéletes prédának látja?
A vér kifutott a lány arcából, így bőre már-már áttetszővé fehéredett e félelmekkel teli gondolatra. Hogyan érezhet ennyi izgalmat, miközben mindaz, amit tett, még ha végül nem is ölt meg senkit, nemcsak hogy gonosz, de szembe is megy elveivel? Ahogy tudata tisztult, úgy került egyre inkább tudatába annak, miként maradt alul a küzdelemben a késztetésekkel szemben, s ahogy feltört az erő, milyen engedelmesen rendelte magát alá neki. Mennyire élvezte azt a hatalmat! Kész volt eldobni érte önmagát! Hogyan.. hogyan juthatott el addig?
Rui láthatta, ahogy Ame kezeit felemeli, s tekintete eme remegő kacsókat figyelte, miközben arcáról lefoszlott a shinobik szokásos szenvtelen maszkja, s az ember tárult fel, aki újabb küzdelemre kelt, hogy valahogy, akárhogy elszámoljon azzal, amit cselekedett, s megragadja az elveszett ártatlanságot, amivel ezért a nem kért áldásért kell fizetnie. De vajon, nem marad-e alul e küzdelemben is úgy, akár a korábbiban?
Ebbe az önostorozó létállapotba lépett be Mo, és segítette fel a lányt. Egyszerű, megszokott, emberi gesztus volt. Olyasvalami, amit Ame nem fogadott volna más helyzetben, most azonban, ahogy a földről felsegítették, mintha romjaiból emelték volna vissza a shinobi létbe. Rezgő tekintete szilárd nyugvópontot talált, arcán a megrendültség újra szenvtelen nyugalommá záródott. De hang még nem hagyta el ajkait, hiszen félt attól, hogy nyugalma illékony buborékját egyetlen remegő szó összetörheti. Helyette Ame inkább az újfajta feladatra koncentrált. Segíteni… Milyen éles váltás is ez a gyilkolni vágyás után… Néma biccentéssel nyúlt egy újabb álarc után, de tekintete elidőzött rajta.
Vajon a drága Tomoko is megküzdött már a szörnyeteggel? Vajon ő legyőzte? Vajon neki sikerült, az amit ő, a Djuka klán sarja nem tudott megtenni? Micsoda szégyen…
A lány kezében megremegett az álarc. Mindig hitt a saját erejében.. abban, hogy nem kerekedhet fölé senki és semmi… Hogy a lelkét nem kell feláldoznia akkor sem, ha testét, életét a Holdért adja.. A halál tényével már jóval előbb elszámolt, minthogy akárcsak gondolatként is felvetődött volna benne, hogy személyisége odaveszhet. Mindig ádázul küzdött azért, hogy ne hagyja, hogy bárki is uralmat nyerjen felette.. ó, hogyan gyűlölte is azt a helyzetet, mikor kiszolgáltatott tehetetlenségre kárhoztatták… Most azonban, a Kígyó ajándéka észrevétlenül kerülte meg akarata bástyáit, s hajszolta végzetes, őrült tettekbe.
Vajon.. miért ért véget?
- A.. hollók. – ahogy tudata végre tisztult, a korábban lényegtelennek tűnő dolgok is előkúsztak elméjéből, ő pedig görcsösen kapaszkodott beléjük. Dolgoznia kellett. Tenni valamit. Akármit. Erre pedig a hollók károgása nagyszerűen megfelelt. Ismerte a madarakat.. Kodomo is őket használta a technikáihoz.
- A bennünk keringő méreg… - nyúlt egy köpenyért, vagy valami hasonlóért.
- A genjutsu kai-om nem elég erős ahhoz, hogy feloldja… Talán egy másféle próbát kellene tenni…  - Mekkora hatalom munkálhat a háttérben? Mekkora erő kell, hogy többüket is átrántsa a téren? Már ha valóságos… A vadász állapot az volt. Akkora hazugságot ugyan ki lenne képes elültetni a lelkében? Vagy a pecsét mérge elegendő kapocs lenne? Támadás két irányból, miközben kiiktatják az alapvető testi védelmet?
- Azt.. tudjuk hogy valamilyen hang a kiváltó inger. – szánt szándékkal nem vett tudomást Moról és a társairól.  Ez, ha valóságosak, nem az ő harcuk vagy problémájuk. Ha nem azok, akkor még úgysem.  Vajon számít mit tesznek? Könnyen lehet, hogy egész idő alatt el sem hagyták a szobájukat… az ágyukat. E rejtély megoldása egyre sürgetőbbnek tűnt..
Ame balját a szája elé emelte, és hirtelen megharapta az egyik ujját. Talán a fájdalom felfed néhány titkot. Talán a bennük munkáló méreg miatt ez is kevés lesz… Már ha méreg.. Ezernyi más dolog lehetett a pohárban, de esély sem volt rá, hogy kitalálja pontosan mi. Ahhoz másfajta ismeretek kellettek volna, mint ami a rendelkezésére állt.
Vajon mennyi idejük lesz most idelenn? Vajon az álarcokkal együtt rántják vissza őket a fenti valóságba?
Elindult Mo és Rui után, míg el nem érték a csigalépcsőt és a követ a tetején. Munfurawa próbált bármi ismerőset felfedezni rajta. Végül fáradt fátyolossággal szólalt meg.
- Nem.. vagyok biztos benne, hogy bármiben is segíteni fogunk tudni. És miért éppen a mi vérünk segítene? Bárki is készítette, nyilvánvalóan titeket akart elzárni, és  nem tudhatta hogy éppen mi fogunk eljönni és ide kerülni. – vagy mégis? Annak, aki a bábokat mozgatja, elérne a keze addig, hogy a nagyapó helyett ő válassza meg, kit küld a Holdból? Ha nem ő jött volna, kész terv várta volna a másik küldöttet? Vagy.. arra esély sem adódott volna? Mindenképpen őt rendelték volna erre a feladatra? Ez esetben… van jelentősége annak, hogy használja-e a vérét? Szükséges a vére? Mi célból? Kinek?
Ahogy Kodomot korábban lépre akarták csalni.. úgy ez a terv azt célozná, hogy önként adjanak mintát?
-Ésszerűbbnek tűnik, hogy a készítő saját vérére vagy chakrájára reagál… de reméljük hogy nem így van.  -Rui felvetésén  elgondolkozott.
-Talán megér egy próbát- bólintott Rui felvetésére. Sokkal jobb tervnek tűnt, mint kényszerből játszani az előre szabott szabályok szerint, még ha nem is hitt abban, hogy sikerül. Ha Moék ellen van a szikla, akkor használhat, bár nem ismerte a lények erejét. Ha ellenük, biztos kevés lesz.
- Érdemes lenne talán nem a kővel, hanem a fallal próbát tenni és mellette kiásni magunkat. – Persze csak ha megoldható úgy, hogy ne zuhanjon a nyakukba.  Kételyeit félre kellett tenni, mikor Mo könyörögni kezdett.
- Ha nem törjük össze.. Kiemelhető lehet talán vízzel, bár valószínűleg a fogantyúkat szánták használatra. –tett egy tétova ötletet, ám annál jóval súlyosabban koppantak a következő szavai. Türelmetlen volt? Kíméletlen? Ó igen.. úgy érezte, már nincs sok idejük erre a játékra.
- De. Előbb. Mo, mondd el, mi az amit az Úrnőről tudsz- Pontosan miben változott meg. Voltak-e nála ismeretlen alakok előtte, vagy kapott-e valami üzenetet, ajándékot. Tudnunk kell mi okból és mióta vagytok bebörtönözve ide, kiért és miért vagytok hajlandóak harcolni, mert ha kitörünk innen nem csak az Úrnővel kerülünk szembe. - Minél több információra volt szükség... és minél több időre. Míg mindneki a követ vizslatta, mögöttük csendesen ácsorogva, suiton chakrát koncentrált a kezébe, két cseppnyi vizet teremtve, majd felfuttatta őket a füleiig, elbújtatva őket a kagylóban. Akármi is lesz a következő lépésük, valami módon útját kell állnia, hogy a hanggal ismét irányítás alá vonják, s úgy tervezte, ezeket a cseppeket próblja meg egyfajta dugóként használni.

Szavazatomat leadtam, szerintem maradhat a daimyo, és vártam a többiekét. Miután mindenki szavezott végülis megengedtük, hogy maradjon. Miután megszavaztuk a hölgy maradását a konferencia vezetője be is rekesztette a mai napra a konferenciát. Mivel a daimyo asszony pont a szavazás végére ért ide, így reagálni is tudott a dologra. ~Nem épp egy minta békehírnök.~ Ekkor figyelek fel Améraés a fura kisugárzására, arca eltorzul és valami elkezd szétterjedni a testén. Egy ütés a földön, csak a hangját hallom, de a repedést már nem látom, mert hollókárogást hallok és újra a számba érzem a korábbi méreg ízét, mire nyelek egyet és minden elsötétedik.
Újra a barlangba érek földet a már megszokott ágyban. Újra a kastély alatt. Még nem igazán tértem magamhoz, csak azt látom, hogy Ame Hanage Shirot támadja, majd torkánál fogva megragadja. Időm reagálni nem volt, mert Rui egyből hatástalanítota a lányt. Csöndben követtem az eseményeket, majd elindultam a csapat után, vagyis Mo után, a többiek döntésétől függetlenül. Csöndben voltam, nem akartam beleszólni és amúgy sem értettem, hogy miről van szó. Ugyan korábban is része voltam ennek a résznek, mégis fel kellett fognom a dolgokat. Sajnos fegyvertelen vagyok és a technikai tudásom is elmarad, hiszen leginkább a bábjaimra hagyatkozok és csak nem rég oldottam fel az első elememet és abból is csak egyetlen technikát ismerek, még ha lehet, hogy hasznos is lesz a technika. Munfu és Rui kikérdezték az illetőt, én pedig csöndbe követtem őket és figyeltem mindenre. Hallgattam, hogy mit mond a vezetőnk és lassan kezdett összeákállni a kép, hogy valami van a háttérben, ahogy az előttem lévő két hölgynek is.
Aztán lassan minden elsötétedett és a tárgyalóterembe vagyunk, mintha nem történt volna semmi. Inasok jöttek és a házigazdánk parancsára a szobánkba kísértek. ~1,5 óra és vacsora. Szerintem ránkfér, hiszen pár óra alatt több kalandban volt részünk, mint egy komolyabb B osztályú küldetésen lenne. A szobámba tértem vissza, nem terveztem egyelőre vár néző túrát szervezni magamnak, de ami késik, nem múlik. Beérve a szobámba tisztálkodom, majd lefekszem az ágyra. Körülbelül negyedórával a vacsora előtt keresek valami szebb ruhát, amit felvehetek, majd gyoprsan megmoson az arcom és kezemet, majd már felöltözve várom a szolgát, hogy elvigyen vacsorázni.

//Bocsi, befurakodtam a kastély alá, de az előző alkalommal is ott voltam, és bocsi, h nem írtam az előző körben, de épp zűrös volt az az időszak. Épp koliból költöztem át.//

A Konohai elég idegesnek tűnt, ami nem is volt olyan furcsa tekintve, hogy több tonnányi víz közeledett felén azzal a szándékkal, hogy szétlapítson minket. Azért én megpróbáltam a színfalak mögé látni és ki találni mi a fészkes fene folyik itt. Hiába törtem a fejemet nem jutottam semmire ezért két másodpercnyi töprengés után úgy határoztam, hogy követem a többieket a lepecsételt kő irányába. Nem maradt más választásom, ha nem akartam megfulladni azt kellett tennem, amit a konohai mondott, vagyis mégsem. Elmondása szerint három ninja vérével lehet eltakarítani a követ ám vele együtt pont négyen voltunk így rám nem is volt szükség. Nem gondolkodhattam ezen, sokáig mert újabb utasítást kaptunk miszerint nem értünk volna oda időben a kőhöz. Nem maradt más választásunk, mint az a vasajtó ahonnan az a rengeteg gyerek előjött. Mikor mind bent voltunk visszacsuktuk az ajtót így egy kis időre biztonságba tudhattuk magunkat. Ott közölte velünk kissé attól tartott, hogy elment a józan esze és ez az én fejemben is megfordult. Állítólag raboskodott ott lent egy shinobi Konohából és az ő részére készítették azt a felettébb különös csapdát. Ez megmagyarázott néhány dolgot azonban új kérdések jelentek meg helyettük. Bizonyára nagyon fontos rab lehetett, amiért ilyen óvintézkedéseket tettek ellene. Váratlanul egy hegekkel tarkított férfi jelent meg majd arról faggatott minket, hogy miért mentünk le a bányába ilyenkor. Beletelt pár pillanatban, míg rájöttem, hogy nem minket féltett hanem a gyerekeket. Utána elkezdett minket faggatni ellenségek vagyunk vagy barátok. Megtudtuk tőle, hogy ő és társai építették fel a palotát majd abba a bányába száműzték őket jutalom gyanánt. Elmondása szerint a Daimiyo megtébolyodott, ami nem ért meglepetésként. Normális ember nem csinál ilyet másokkal legfeljebb akkor, ha nagyon rászolgált. Éppen én is kérdezni akartam tőle valamit mikor ismét érezni kezdtem a számban azt az átkozott ízt majd minden elsötétedett.


Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a marhaságot azonban egy dolog bizonyos, mégpedig elment az a maradék csöpp esze is. Vajon ki élvezheti azt, hogy egyik pillanatban még egy bálteremben van a következőben pedig egy koszos, büdös bányában. Akárkinek is jutott ez eszébe annak egész biztosan zárt osztályon van a helye. Kívülről nyugodtnak és hidegvérűnek látszódtam ám belül majd szétvetett a düh. Nagyon elegem volt, hogy itt vagyok, majd elájulok, és máshol találom magam. Nem tudhattam kiben bízhatok meg és kiben nem ezért a véleményemet megtartottam magamnak. Ekkor a Munfurawa nevezetű már nem tombolt, mint egy eszelős. Meglehet, hogy őt is manipulálták ezért támadott meg mindenkit. Arról már halottam, hogy valaki fölött átvették az irányítást, de arról nem, hogy hatalmas mennyiségű chakrával pumpálták tele. Szükségem volt egy kis egyedül létre, hogy összeszedhessem a gondolataimat majd váratlanul valaki megszólított. Először nem is értettem mit kérdezett beletelt pár pillanatba, míg az agyam feldolgozta miről is volt szó.
-Igen. – válaszoltam tömören Sathosi-nak.
Sosem voltam az a szószátyár típus, bár igaz, hogy az utóbbi időben sokat változtam akkor semmi kedvem nem volt a csevegéshez. Ráadásul nem tudhattam, hogy éppen ki figyel minket, mert a falnak is füle van. Ez után visszavonultam a szobámba meditáló pózba leültem a földre majd számba vettem minden történést és apróságot attól a pillanattól kezdve, hogy betettem a lábamat abba a palotába. Mi voltunk a jólelkű kalandorok, aki megszállt a gyönyörű uralkodó nőnél, akiről kiderül, hogy kőszívű és kegyetlen. Így a főhősöknek nem marad más választása, mint végezni a kegyetlen nőszeméllyel így fölszabadítják a szegény népet. Ez talán elmenne egy mesében ám a valóságban semmiképpen sem. Milyen cselszövő az, aki megengedi, hogy a vendégei tudomást szerezzenek a rabokról és szövetkezhessenek ellene. Meglehet nem a Daimiyo varázsolt le oda minket, hanem egy az idáig ismeretlen személy, aki így akart segítséget kérni. Írtam egy apró levelet, amit úgy terveztem átadok a sebhelyesen arcúnak titokban, ha újra összefutunk. Szokásomtól eltérően bőbeszédűen írtam bizonyára Akahana tehetett mindenről.

„Nem tudhatjuk, kiben bízhatunk a falnak is füle van. Kissé furcsa egy olyan nőszemély, aki rengeteget ad arra, hogy fitogtassa, hatalmát ilyen szarvas hibát vétsen. Hol a teremben voltunk hol pedig a bányában ezzel pedig leleplezte szörnyű titkát. Lehet, hogy valaki így kért segítséget. Akármi is az igazság, nem vehetünk semmit kézpénznek. Valaki játszik velünk.

Van-e nagyobb késztetés, mint az, mely akkor ébred a szívben, mikor az elveszettnek hitt társról hallva kiderül, jól van? Van-e nagyobb, erősebb, mint az, mely most is Ame fülébe ordítja: fuss hozzá! És van-e tragikusabb, mint a kétely, mely a rejtélyek nem múló áradatában visszafogja a szárnyalni vágyó lépteket? Ame torkába valami egészen szokatlan keserűség gyűlt, arcán egy pillanatra furcsa, örömtelen mosoly tűnt fel, majd feladta, hogy tovább gondolkozzon a fennálló helyzeten.
Odafenn meg kell lennie a válaszoknak...
Odafenn.
 
Hol vannak a válaszok? Hol? Satoshit figyeli, rezzenetlen. Az, amit ő tud, talán kiegészíti azon események sorát, amit ők éltek át. Talán csak morzsák jutnak, de Ame e morzsákra is éhes. Tisztában van vele, hogy ez események már olyannyira meglódultak, hogy hamarosan mindannyiuknak ki kell lépni a puszta követ szerepéből. Megfontolt és felkészült akar lenni akkor, mikor eljön a pillanat, mert bizonyára fel kell rúgniuk a szabályokat. S ha felrúgják... talán leomlik az illúzió. A tárgyalások azonban biztosan kudarcra ítéltetnek. Most. 
Vajon mit helyes és mit kell megtennie? Meddig maradhat esélye a tárgyalásoknak, s mikor kell a saját életük védelmében feladni a pozíciókat? Vajon a mostani együttműködés milyen jövőt alapoz meg?
Az elégedetlenség a levegőben ül. Talán... talán sikerül kellően leplezni, s csak ő, aki szintén érzi, fogékony rá, s nem az inasok, őrök, néma szemlélők.
Satoshi kérdése helyénvalónak tűnt, mikor Konanról kérdezett. Talán ő maga is egy új helyszínre került, talán nem. Talán az ittléte nem véletlen. Egyszerű dolog megfigyelőket vagy aktív résztvevőket ültetni közéjük. Csak az egész miértjére nincs meg a válasz. Ame érezte, emnnyire vak még most is, s ez bosszantotta, mégis gondolkozni kellett tovább.
- Soha nem láttam. Számomra ő ismeretlen. - Blue san akárki lehet. De ez meglehetősen sok egyéb résztvevőről is elmondható, mégis Satoshi nyugtalansága aggodalomra adhat okot. Csakúgy mint a neki szegezett kérdés.
Ame elgondolkozott rajta. Ugyan mit felelhetne? Mit mondhatna? Ő maga sem tudja mi váltotta ki.. épp úgy elfogadnák válaszként, ha az itteni furcsaságokat okolná, mint ha előállna az igazsággal, mely e gyenge szövetséget máris elfordíthatja tőle. Vajon mit kellene tennie? Mondja ki az ítéletet, mely talán a mostani szövetségeseit is ellene fordítja? Tárja fel titkát, ami akár a Hold ártalmára is lehet? Ezek az arcok.. várakozók, mosolygók... Egy pillanatra úgy érezte, mintha testvérei között lenne.. de ez ismételten az ember gondolata, s nem a shinobi vagy követ óvatossága. Mit kellene hát tennie?
- Veszélyt. - maradt hát az igazság kegyetlen kimondása mellett. Rosszabbat aligha tehet, mint hogy esetleg őket támadja meg.
- Soha azelőtt nem éltem még át ezt, de hatalma van felettem. Az, ami a padlóval történt, akaratom utolsó megmaradt szikrája volt, hogy a felhergelt gyilkos ösztön helyett az erőt valami másba fordítsam át. Nem tudom mikor tör elő újra, vagy, hogy egyáltalán elő fog-e, de ha igen, és ha nem leszek képes kontrollálni, veszélyt jelentek azokra, akik körülöttem vannak. Sajnálom. -hajtott fejet a jelenlévők között, majd mielőtt a szövetség lemondott volna róla, úgy döntött megteszi ő a lépést. Felegyenesedett, majd elfordult tőlük, a kijárat felé. Lábait ritkán érezte ennyire nehéznek, de jobbnak látta, ha megy. Nem akarta látni a lesajnáló, szörnyülködő vagy gyűlölködő pillantásokat. Nem akarta, hiszen azt jelezték volna, amit talán a testvérei arcán látna, ha ez előttük játszódna le... Aztán, mégis engedve a gyengeségnek, mely nagyon is emberi lelkéből fakadt, mégis visszanézett.
- Akkor, mikor először voltunk a bányában, a rosszullét akkor kezdődött. A betegség, ami bennem munkál, reagált ott valamire. Talán csak a szerencsének köszönhetjük, hogy nem tört ki már ott. De lehetséges az is, hogy aki mindezt irányítja, nem számolt vele. - ennyi talán segíteni fog nekik. Ennyi talán elég, hogy megóvja őket magától. Persze a Kígyó aligha ismerhette őket, így talán a vérszomj sem csapna le rájuk.. de.. ugyan mennyi volt abból a sajátja? És a döntés, amit most meghozott, vajon jó döntés? Képes lenne végigcsinálni mindezt egyedül? Vagy csak félelmeinek engedett utat, mikor önként lemondott a lehetséges segítőkről? Meglehetősen magányosnak érezte magát, majd mély levegőt vett és elűzte az érzést. Valahol, valakinek szüksége van rá. Valahol van valami, amit egyedül csak ő tehet meg.. Talán épp a pecsét által kölcsönzött erő miatt. Shiro pedig, legyen akárhol is, az ő gondja. Itt léte, szerepe az ő sorsában gyökerezik, legyen a végkifejlet akár élet, akár halál. Tekintete az ablakon át a láthatárt fürkészte. A válasz talán odakinn van.
A vérszomja.. talán segítség volt, hogy fellebbentse előtte ezen álságos világ fátylát? Ez a gondolat legalábbis megmosolyogtató volt. Ha a Kígyó munkált is.. ugyan miért igyekezne esélyt adni neki? Miért segítené, mikor éppen hogy ellenségek? Vagy csak jó esély volt megölni Shirot? Hiszen akkor miért nem lopta el akaratát teljesen? Biztosan elegendő hatalma lenne rá... Ó, már megint a kérdések.. Az örök kérdések... de.. vajon sikerül velük nézőpontot váltani, s helyzetében új válaszokat lelni?
Satoshi feltette a kérdést, történt-e olyasmi, ami talán ez egyik valóságban rendben volt, a másikban nem. Ame, a szobájába tartva, mellette a macskával, a falakat figyelte. Jól emlékezett az erőre, mely benne koncentrálódott, s mely megrengette a palotát. Talán annak felfedezheti nyomait. Vagy ha azokat nem, akkor valami olyasmit, ami ismétlődően van jelen a palotában, s mely fenntarthatja az illúziókat azokon a területeken, ahol járhatnak. Vagy maguk a szolgák viselnék őket? Ame tüzetesen vette szemügyre a magáét, bár az egész miliő oly idegen volt számára, hogy tisztában volt vele, hogy bármilyen éles is a szeme, könnyen lehet, hogy a jel közvetlenül előtte van, mégsem veszi észre. Ha van egyáltalán. Tartása most nem duzzadt az erőtől. A fejében kavargó kérdések talán sápatagon ültek ki arcára, ám még úgy is, hogy a sebezhetőség látszatát keltette, a folyosón már félig-meddig szándékkal, ha az inasok jelentenének róla, szemei csillogtak.

Végül szobája magányában szélesre tárta az ajtókat, melyek a tengerre néztek, s a friss, sós levegőben élvezetét lelve, vett néhány mély levegőt. Tekintete fürkészőn kutatja a palota környékét, hátha felfedez valamit odakinn, mely segítségére lehet, vagy a támadók nyomát, s egyúttal felméri, hogy az épület mely részén van, mi lehet a közelben, ha esetleg mászásra lenne szükség, s tekintete tovább kutatott a hollók után. Végül visszavonult a szobába, megmosta arcát s kezeit, új ruhát húzott, majd ezt a szinte szertartásos készülődést befejezve, kényelmesen leült a földre és egy senbont vett elő.
Jól emlékezett a lenti szívdobbanásra. Talán újabb próbát kellene tennie. A fegyver élesen csillant. Talán egy nagyobb fájdalom kiszakítaná? Vagy a folyamatos fájdalom? Fejfájása során sem változott a helyszín, legalábbis míg tudata elég tiszta volt, nem érzékelt változást. E gondolat végére érve a senbon hegyét végighúzta a bal felkarján, hegyét egyre erőteljesebben nyomva bőrének, vigyázva, hogy ne ejtsen olyan sebet, mely harcképtelenné tenné, majd a földre ejtette, s várta a hatást.
Ha nem jut semmire, vagy csak múló látomásnak tűnik az új tapasztalat, feláll és gondosan bezárja az ablakokat, majd magához inti Yorut.
A macska volt mindig is a lelkének tükre. Benne lelte meg önmagát egészen gyermekkorától. Hol máshol kellene most keresni a válaszait?
Mélyen belenézett a macska szemeibe, majd azon kapta magát, hogy a saját arcának tükörképét figyeli. Más-e most vajon, mint annakelőtte? Csapongó gondolatai végül visszatértek Yoruhoz, és szeretettel simította végig a bundáját. Szinte bizseregtek ujjai ahogy a chakrájáért nyúlt. Elméjében egy technika öltött testet.
Az, aki a szálakat mozgatja, legyen bárki, kétféle valóság között rángatja őket, látszólag térben és időben is. Bár az észlelések mindkettőt valósnak mondják, szeretné bizonyítékát lelni annak, hogy ezek egyike mégsem az. Ezért aztán úgy döntött, próbára teszi, kettejük chakrahálózata továbbra is kompatibilis-e. A technika egyszerű. Jól ismeri már. Juujin Bunshin // Vadállat Ember Klón
Ha létrejön, tekintete azt fogja kutatni, hogy saját létrehozott külsején van-e bármiféle törés vagy szokatlan elem.

Amennyiben Rui Mo-val érkezik
A lányt kopogás riasztja. Gyorsan parancsolja az emberforma Yorut az ajtó takarásába, majd óvatosan ajtót nyit. Meglepetten látja Mo-t és Ruit. Kissé kijebb hajol, s körbe les. Nem számolt vele, hogy ők ketten felkeresik, ám a korábbi kalandjaikra tekintettel az hogy ők ketten jöttek, mégsem annyira meglepő. Mo nagy szavaira Ruira tekint.
Nincsenek illúziói arra vonatkozóan, hogy nyernének valamit az új szervezőséggel. A szövetség már létrejött, ha ugyan a veszedelem, amit ő maga jelenthet, nem zárta ki belőle. Ruin állt, hogy kíván-e ennek tudatában vele dolgozni.
- Megyek, ha úgy gondolod hasznotokra lehetek. - címezte neki a szavait, bár a Hold shinobijaként nem szerette volna figyelmen kívül hagyni a segítség kérést. Mégis ez a döntés a lehető legynagyobb kockázat, ami két ország között olyan feszültséget mélyíthet el, mely nem volt célja a jövetelének. Nem lesz-e ez az árulás épp olyan, mint az Otokage árulása? Ame gondolatai között a lehetséges forgatókönyvek peregtek, számba véve az épülő szövetségüket is. A gyermekeket, legyenek bárkik is, nem hagyhatták sínylődni. Ez döntötte el igazán. Még ha Rui, vagy a többiek nem is kívánják tovább a társaságát, majd kiötli maga a megoldást.
Ha Rui reakciói azt mutatják, szükség van rá, akkor egy pillanatra visszacsukja az ajtót, s Yorura parancsol, hogy alakjában maradjon fekve az ágyában, míg nyilvánvalóvá nem válik, hogy lebukott. Akkor pedig, az ismét kinyitott ablakon át szökkenjen ki, skeressen a közelben megfelelő búvóhelyet, s már párducként várja a hívását. Nem számolt azzal, hogy probléma adódna, hiszen a pecsét okozta dúlás, majd a betegség említése kellőképp magyarázzák, ha "ágyban marad", s esetleg elkésik az estéről, vagy nem jelenik meg.
Ezt követően elhagyja a szobát, s bár úgy gondolja, minél többen tudnak a tervről,a  lebukás veszélye annál nagyobb, mégsem ágál az ellen, hogy másokat is bevonjanak. Ez már mindannyiuk ügye. Csak arra figyel, hogy kellően zajtalanul és feltűnésmentesen haladjon, s persze hogy megjegyezze az útvonalat, ami a puritánabb környezetbe lépéssel máris egyszerűbb. De ahogy lejjebb haladnak, léptei is óvatosabbá válnak. Már inkább önmagát vizsgálja. Ez lenne a legrosszabb alkalom arra, hogy a pecsét ismét elborítsa elméjét... Ha ennek bármi jelét érezné, megáll. Amint elérik a zsákutcás részt, a két vízcseppet is aktiválja a fülében. Úgy sejtette, kell lennie még valamilyen biztonsági rendszernek. A pecsét termében tekintetét körbejáratta a környezetükön, majd bíbor szemei a pecséten állapodtak meg. Az ábrák még most sem fedték fel előtte értelmüket. Nem is töltötték el túl sok bizalommal. Mégis a hegszerű, kitüremkedő vonalaknak kell, hogy legyen értelmük. Lenne bennük mégis valami ritmus? Magas- lapos-  magas? A három kör.. egyértelmű, miért szükségesek hárman hozzá.  Leengedte a vízcseppeket.
-Nos? Hogyan kezdjünk hozzá?- a válaszok után ezt a semmi kis védelmet felvonta ismét. Elég lenne vajon nagyobb chakralökettel túltölteni és ezzel törni össze a pecséteket?