Re: Az Erdő Gyöngye

**Datara** Szomb. Júl. 29 2017, 21:34

/Elnézést a késésért, de a munka keresztülhúzta a számításaimat. Ezer köszönet, amiért meg lettem várva!/

Datara hátratett kézzel állt és várt, várt és közben figyelt. A feltett kérdéseire szeretett volna választ, mert úgy érezte, sok mindenről lemaradt. Feleslegesen töltötte azzal az idejét, hogy megkapja azokat az információkat, amiket szeretett volna a benn lévőktől. Senki sem méltatta válaszra. Hogy miért? A tetovált Szerzetes tudta az okát és rövidesen be is bizonyult. A sebhelyes arcú férfi egy nem túl feltűnő jelzéssel hívta magához néhány másik delegált tagot. Az indok egyszerű volt. Datara mire csatlakozott a béketárgyaláshoz, akkorra már kialakultak azok a csoportok, miknek a tagjainak a véleménye, az elképzelése hasonlítottak vagy egyeztek. Új személyként bizalmatlanok voltak a személyével kapcsolatban és ezt megértette. Nem ismerték a férfi álláspontját vagy az elképzelését, így miért is hagyták volna, hogy hallja azon beszélgetéseket, amik nem mindenkinek szólt. Öt embert hívott magához és kezdett bele egy nem nyílt beszélgetésbe.
~ Mindegy, ha nem válaszolnak, megoldom másképp. Kirigakure követe volt az egyetlen, aki nem tűnt annyira bizalmatlannak, mint a többiek, ő volt az első, aki odament Datara-hoz és bemutatkozott neki. Ő adott neki néhány választ a helyiségben kialakult helyzetre és egyben ezek a válaszok vettek fel még több kérdést. Információkhoz mindenképp szeretett volna jutni, ezért odalépett az egyik kísérőhöz és megszólította.
- Elnézést, megtudná mondani, hogy ki a vezetője a konferenciának, és hogy merre találom Őt? – kérdezte meg. A férfinak voltak sejtései, azonban nem akarta ezzel letámadni az általa annak vélt személyt. Nem akarta már az elején lejáratni magát azzal, ha rossz személyt gondol annak és konferenciavezetőként szólítja meg. Nem mintha nagyon zavarta volna, ha mégis megtörténne, ám akkor egy olyan helyen volt, olyan személyek között, akik előtt jobb óvatosnak lenne. Ki tuja milyen dolog lehet kihatással a jövőre nézve. Ha a kísérő megválaszolja a kérdését, akkor megkéri, hogy vezesse el őt hozzá, ha nem, akkor megvárja, míg mindenki elhagyja a tárgyalót és ő távozik utolsónak. Elindul lassan visszafele a szobája felé, miközben nézelődik.
Amennyiben a konferenciavezető elé járulhatott, akkor először tiszteletteljesen meghajol.
- Üdvözlöm Datara-nak hívnak és szeretném a segítségét kérni. Szeretnék egy kicsit tisztábban látni az eddig történtek kapcsán. Lenne szíves elmesélni nekem miről volt eddig szó a tárgyaláson, mikről döntöttek már. – kérte meg.

**Koreko Rui** Vas. Júl. 30 2017, 23:04

//Mivel még sokaktól nem érkezett válasz, de nagyjából már látszik, hogy merre tartunk, leírom a korábbi posztom folytatását.//

Satoshi hevessége és szókimondása ellenére egyre nagyobb elismerést vívott ki magának Sunagakure delegációvezetőjénél. Rui sokkal több mindent látott át, pont amiatt, mert a férfi ki tudta egészíteni az ő történetüket. Sokan amellett voksoltak, hogy térjenek vissza a szobájukba és próbáljanak meg rájönni, mégis mi folyik itt. A vörös hajú kunoichi így tett, elindult vissza, persze nem egyedül, mert azt rossza szemmel nézték volna. Az őrök, a szolgálók, mindenhol ott termettek, mintha valamilyen idézést hajtottak volna végre. A kakukkos óra megsemmisülésével elveszett a kézzel fogható nyomuk. A folyosók olyan egyformának tűntek, a sok felesleges díszítés között szinte megfájdult a feje. Ekkor azonban valami szöget ütött a fejében.
*Olyasmi kell legyen, amivel folyamatosan fenntarthatják az illúziót. Annyi minden holmit pakoltak be ebbe a kastélyba, ami még az Öt Nagy Shinobi Nemzetnek is bőven elég lenne. Valami olyasminek kell lennie, ami beleolvad ebbe a környezetbe. Vagy az is lehet, hogy teljesen más. Ha valamit jól el akarsz rejteni, hagyd szem előtt, ott lenne az utolsó hely, ahol keresnénk. Sajnos túl sok minden lehet, az idő pedig kevés.* Léptei alig hallatszottak a padlón, igyekezett gyorsan és aprókat lépni, hogy minél előbb visszaérjen a szobájába.
Amint végre magára zárta az ajtót, kifújt egy mély levegőt. Valószínű egy ideje bent tartotta, úgy elmerült a gondolataiban. Illetve a helyzet egyre bonyolódott, emiatt sem engedhette meg magának, hogy túl lazán kezelje a helyzetet. Végig a Jouninok Tanácsának szavai jártak a fejében: ne bízz senkiben! Csakhogy Rui mégis megtette, bizalmat szavazott több követnek is, ám úgy érezte az a leghelyesebb ebben a helyzetben. Közelebb lépett az ablakhoz és kinézett rajta. Annyira nem érdekelte most a táj szépsége, inkább neki állt felkészülni a lakomára, na meg a terv többi részére.
Visszavonult a szoba egyik félreeső zugába, ahol megkezdhette a kísérletezést. Először az alap technikával kezdte, a megfelelő kézjelet formálta.
- Kai! - hangzott el szájából a jutsu neve, majd megszakította chakraáramlását, hátha így kiszabadul az esetleges álomvilágból.
Persze egy nagyobb horderejű Genjutsuból nem lehet ilyen egyszerűen kitörni, ez saját maga is jól tudta. A másik lehetőség, a fájdalom okozás valami olyan helyen kellett történjen, ami nm túl feltűnő. Mivel az ajkak bőrét a legkönnyebb felsérteni, ezért szemfogával addig harapja, ameddig ki nem serken a vér és az ezzel járó fájdalom eljut az agyába. Talán ez már elég hatásos lesz. Amennyiben nem válik be, akkor valami más áll a történések mögött, esetleg olyan illúzió foglyai, ami még fájdalommal sem lehet feloldani.

Nagyjából 20 perc maradt a lakoma kezdetéig, amikor Rui kopogást hallott az ajtaján. Először nem tudta, ki lehet az és nem is áll szándékában kinyitni az ajtót. Aztán egy gyors agyalás után meggondolta magát és az ajtóhoz lépett. Annyira nem is lepődött meg, amikor megpillantotta Mót.
- Rendben, keressük meg Munfurawát!
Bár eléggé elkülönítették a követeket, a férfi segítségével sokkal könnyebbnek bizonyult megtalálni Getsugakure küldöttét.
- Mo, esetleg tudod mi lehet Munfurawa baja? A meglepődöttségből, amit akkor láttam, amikor megtámadta az egyik lent lévő embert, erre következtetek. Vagy nagyon jó színészek vagytok... - hangja itt elhalkult.
A kopogtatás után nem sokkal a fehér hajú lány ajtót nyitott. Rui nem hibáztatta azért, hogy annak ellenére is körbenézett, csak ketten álltak ott. Soha nem lehet tudni ebben a palotában. Mo szavai után hirtelen nem tudott mit mondani. Végül a másik kunoichi törte meg a csendet.
- Mindenki hasznos! - vágta rá azonnal. - Satoshi biztosan segíteni fog, őt keressük meg. A többiekért is menjünk el szerintem, mert nem csak arról van szó, hogy több szem többet lát, hanem tapasztalatot tudunk cseréni.
Az út alatt többször is eszébe jutott, amit Munfurawa még a tárgyalóteremben mondott.
*Kell lennie megoldásnak! Azt nem hiszem el, hogy sima betegséggel küzd. Bármi is legyen ez, sokkal nagyobb hatalommal bír, mint amivel idáig találkoztam. De akkor sem fogom magra hagyni!* Keze ökölbe szorult, amit gyorsan kilazított, még mielőtt valaki megkérdezné, hogy mi történt.
Miután összeszedték a csapatot - vagyis akik hajlandóak voltak eljönni -, megindultak a céljuk felé. Mo egy ajtóhoz vezette őket, ahonnét csigalépcső vezetett le egy sokkal puritánabb folyosóra. Rui igyekezte megjegyezni, hogy mikor melyik ajtót választották, könnyen el lehetett tévedni. A terembe érve, furcsa érzés töltötte el a vörös hajú ninját. Az egész hátborzongató volt, pedig csak egy fáklyákkal megvilágított helyiségbe irányította el a csapatot Mo. Az rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy három ember kell hozzá. A körülötte lévő szimbólumok viszont még mindig idegennek tűntek. Furcsán taszítónak, talán így lehetett volna legjobban leírni.
- Valóban itt vagyunk. Mo, korábban már árultál el részleteket, de ha azt szeretnéd, hogy tényleg sikerüljön, akkor mindent, a legapróbb részletekig ismernünk kell!
*Az lenne a legjobb, ha egyáltalán emlékeznék arra, hogyan hoztuk ki Mót. Gyakorlatilag megtörtént valahogy, mert itt áll előttünk, viszont nekünk még nem történt meg. Huh, ez tényleg egyre bonyolultabbá válik.*

**Yamato** Kedd Aug. 01 2017, 21:07

//Nekem már tényleg fogalmam sincs, hogy velem mi van és merre is járt a karakterem, mert az elmúlt időszak zavaros volt nekem és nemigen volt erőm írni + nem tudom, hogy már csak brahiból írok vagy még a kaland része vagyok//

Járkálunk, de nem úgy mint mások, hanem olyan, mintha 2 világ között. Nem tudom eldönteni, hogy melyik a valóság és melyik illúzió. Furcsa ez nekem az egész, hiszen már gyerekként megtanultam, hogy a valóság sosem a szebb oldalát mutatja és van egy olyan érzésem, hogy ebben az esetben is így van, tehát a bányában történteknek kéne lennie a valóságnak, de már nem tudom. Szerintem mind a kettő, mind lent, mind itt fenn a valóságot éljük meg, csak az időeltolódást nem igazán értem, mint valami alternatív valóság. Közben a társaim úgy döntenek, hogy a vacsora előtt rögtönzött találkozót tartanak vagy el sem mentek a szobájukba? Nekem ez is zavaros, annyit tudok, hogy én is részt veszek rajta és hhallgatom a többieket. Kezdem összerakni a képet. Két ellenségünk is van, bár az is lehet, hogy a kettő igazából egy, de ezt sem tudom. A két ellenség: az erdő országának daymioja és a külső ellenség. Arra viszont rájöttem, hogy talán a harmadik ellenség a hangok, bár ezt inkább a beszélgetésekből vontam le, mint a saját gondolatom, hiszen nem ismerem a genjutsut és nem is foglalkoztam vele az életben. Ekkor Rui kisasszony olyat tesz, amit én magam nem tudok és nem is értem, hogy mit csinál. Ok, feloldja a technikát, de vajon működik? Nem hiszek benne és ami azt illeti, sajálom, hogy a bábjaim nincsenek velem, hiszen nélkülük fegyvertelen vagyok és ez igen csak zavar. A gondolat menetben közben figyelek a társalgásra, de hozzászólni nem tudok.

**Konan** Vas. Aug. 06 2017, 17:35

A nő kimért léptekkel teszi meg az épületet alkotó folyosók és egyéb helyiségek kifinomult kőpadlóján a jelenlegi tartózkodási helyéül kijelölt szobába tartó utat – arca, ahogyan eddig is, rezzenéstelenül, és mindennemű érzelem kimutatása nélkül fordul a gyönyörű berendezési tárgyak felé. Lenyűgözőnek tartja azt a gazdagságot, ami ezt az épületkomplexust jellemzi, ugyanakkor megfordul a fejében a materiális valóságtartalmuk kérdése.
Kívülről ugyanis hiába tökéletes márvány, ha belül ezernyi gondolat cikázik egyszerre, párhuzamosan, ámbár eltérő hangerővel és ritmussal a fejében. Jelenleg majdhogynem csak kérdései vannak, de sajnos válaszok nélkül – ezen talán még túl is tudná tenni magát, ha egyébként a játék több komponensét ismerné, ha számolhatna az egyes elemek mozgásával, magatartásával, azonban ez a sakktábla többdimenziós képet mutat.
Gondolati szinten próbálja először meglépni az esetleges döntéseket és elképzelni azok következményeit több szemszögből megvizsgáltan, de mindezt egyszerre és erősen hiányos információval aligha képes.
Válaszokra várva nyit be az ajtón, de hogy vajon mit talál...?

Pein Szomb. Aug. 26 2017, 15:18

A tárgyalóterem. Annyi kétely, annyi megvitatandó kérdés. Igazán csak az zavaró, hogy a legtöbbjük még csak nem is kapcsolódik az oly áhított békéhez. Kérdések záporát pedig kisebb-nagyobb belső vívódások tetézik. De ez talán így is van rendjén. Satoshi például joggal esett gondolkozóba a Shimura Danzou irányába táplált érzéseivel kapcsolatban. A válaszát megtalálta, és talán arra is rájött – ahogy többen mások is –, hogy az efféle személyes érzések, élmények, önös vágyak és furcsa küldetéstudatok; titkos, rejtett érdekek, legyenek azok személyesek vagy célozzák egy nagyobb embercsoport jólétét… a politikum szintjén egyszerűen nem mellőzhetők. Természetesek. Bár a külvilág felé könnyen palástolható, ilyen belső csaták és monológok minden diplomata elméjét ellephetik. Emberek vagyunk. A politikai döntések sokszor csak névleg szólnak a kollektíváról – valójában nagyon is az egyén sajátos gondolatvilágában gyökereznek.

A genjutsu tényét többen megállapították. Bár az okok még nem voltak tiszták, érvelésetek helytállónak tűnt, Satoshi ellenőrző kérdései több fontos aspektust is lefedtek, s noha ezekre talán többet mondó válaszok is születhettek volna, így is mindenképp közelebb kerültetek az igazsághoz. Bár a kunaios hipotézis tesztelésére egyelőre nem nyílt mód, annál érdekesebb és aktuálisabb volt a konohai delegációvezetővel kapcsolatos felvetés. Ez persze beláthatatlan következményekkel is járhatott volna. Ha Blue-san figyelni akar, a feltételezés igaz, ő pedig meg kívánja őrizni személyazonosságát… nos, azt csak ő tudja, mit tett volna akkor. Mindenesetre a követ nem igazán óhajtott figyelni, ez nyilvánvalóan nektek is feltűnt. Talán gyanús volt az is, hogy egy vállvetést követően hamar visszavonult a szobájába. Valószínűleg jobb is volt ez így: beszéljenek immár a tények és a tettek. Magyarázkodásra és közvetlen pellengérre állításra nincs szükség. Sem idő. Valójában Munfuruwa megjegyzése volt talán a leghelyénvalóbb: Blue-san akárki lehet. És valóban: lehet, hogy az volt, akinek mondta magát. De végső soron bárki mondhatta magát bárkinek. Bárki húzhatott álcát, hogy megóvja valódi érdekeit. Ha pedig Blue-san vagy bárki más mégsem az, akinek mondja magát… nos, abból is lehet előnyt kovácsolni, hiszen sosem tudni, miért ölt valaki magára álcát.

Satoshi kérdésére Mo helyeslő választ ad, és röviden összefoglalja neki a daimyóval való rokoni kapcsolatát. A másik kérdésre túl sok használhatót nem tud mondani: a genjutsu szót szemmel láthatóan ismeri ugyan – hallotta, miről beszéltek –, de teljesen nem fogja fel a jelentését.

Munfurawa környezete vizsgálatától várta a genjutsu lebuktatását. Amennyiben ismétlődő jelenlétet, jeleket keresett, egyértelműen az emberalakokat mintázó szobrok tűnhettek fel neki, amelyek szinte mindegyik folyosón felbukkantak. Az ablakán kitekintve leginkább csak a tenger hullámait fedezte fel; szobájának ablaka közvetlenül a tengerre nézett, az ablakon át menekülni persze lehetséges lett volna, de azért a földi halandók számára mégse a legkecsegtetőbb lehetőség. Ennél mindenképp érdekesebb hír volt, hogy a távolban a tenger felett néhány holló repkedett. Nem sok, de nem úgy tűnt, hogy távolodnának a kastélytól.

Többötök, így Munfurawa és Rui is megpróbálkozott kitörni a genjutsuból. Az egyszerű Kai nem vált be – ezen talán meg se lepődtetek igazán. Ezt a fájdalom-kísérlet követte. Senbon vagy szemfog? A cél szempontjából mindegy is. Munfurawa bal felkarján hamar seb nyílt, mely komoly maró-csípő fájdalmat okozott a lánynak. Rui ajka is vérezni kezdett, a szúró fájdalom pedig eljutott az agyig. Egyikőtök sem ocsúdott azonban fel „édes” álmából. Sőt, a „bajokat tetézendő”, a sebek némi bizsergés kíséretében hamar begyógyultak. Ruié szinte azonnal, Munfurawáé jó húsz másodpercet követően.

Munfurawa újabb ötlettel állt hát elő. Valószínűleg az eddigi legjobbal. A klón létrehozása megtörtént, azonban különösebb eltérést nem tapasztalt. Hogy ez megnyugtató vagy vészjósló volt inkább, azt csak a lány dönthette el.

Rui kérdésére Mo rögtön választ ad, miután a lány ajtót nyit:

– Sajnos fogalmam sincs, épp ezért lepődtem meg. Bár Munfurawa-sama személyisége alapján roppant mód megbízhatónak tűnik, épp e miatt a furcsa viselkedésmód miatt nem tudok sajnos benne teljesen megbízni. De nem gondolom, hogy a magasztos Úrnő befolyása alatt lenne, neki nincsenek ilyen módszerei.

Ezt követően Mo mindenkihez bekopogtat, és az ajtót nyitók csatlakoznak is hozzátok, beleértve a konohai delegációvezetőt is. //Katana, a következő körben nyilatkozhatsz, de az üzenetek alapján úgy jött le, mész.//

Közben Datara egészen máshol jár. Az egyik őr készségesen elkíséri őt a kívánt helyre. Balra indulnak meg, majd néhány díszes folyosó után megérkeznek egy felfelé futó csigalépcsőhöz. A szoba valószínűleg a kastély egyik kisebb tornyában kapott helyett. Kopogtatás után a fiú engedélyt kap a belépésre.

– Üdvözlöm. – Az a férfi tekint a látogató irányába, aki az imént, miután Munfurawa rátámadott, nyomtalanul – illetve néhány holló társaságában – eltűnt. – Azt hiszem, Önnek még nem mutatkoztam be. Hanage Shiro vagyok.

A helyiség antik bútorokkal volt berendezve, és tele volt órákkal. A vitrinekben díszes zsebórák ketyegtek felnyitva, a sarkokba álló órák voltak beállítva. A terebélyes íróasztal jobb felső sarkában egy kitömött fehér holló ékeskedett kevélyen.

– Az eddigi események összefoglalására kíváncsi? Nos, őszintén nem tudok túl sok mindenről számot adni. Konkrét döntés még nem született, a nézőpontok csupán a tengeri kereskedelem, illetve a Hang országának szintjén kezdtek közeledni. Legyünk őszinték: a béketárgyalás megbukott. De ezt Ön is láthatta. Hiú ábránd volt csupán. Ám én amondó vagyok, ha már ennyien összegyűltünk itt, hozzuk ki belőle a legtöbbet… minden azért nem volt hiábavaló, még ha a Daimyou asszony talán nincs is ugyanezen a véleményen… Egyébiránt helyes lépés volt, hogy engem látogatott most meg, akármi is vezérelte. Jutalomképp: kérem, kövessen. Végtére is! Hamarosan vacsora. Közben még beszélgethetünk.

Miután felállt az íróasztal mögül, az asztalán lévő, eddig halottnak tűnő holló hirtelen megelevenedett, oldalra fordította a fejét, vörös pupilláival vetett egy pillantást a látogatóra, majd kitárta szárnyait, és bőszen károgva kireppent a nyitva hagyott ajtón. A konferenciavezető nem kommentálta az esetet.

Odalent:

Munfurawa lehajolt, és megvizsgálta a hegszerű kitüremkedéseket. Sejtése beigazolódott: a rücskös felület valóban kirajzolt valamiféle mintát: három magasabb kitüremkedést egy-egy sokkal finomabb, kidolgozottabbnak tűnő vonal követett.

Rui kérésére Mo mondókába kezdett:

– Bár jómagamnak is vannak kételyeim, úgy gondolom, most kell cselekednünk. Túl sok egyéb információt sajnos nem tudok közölni, de talán érdemes lenne azzal a három emberrel próbálkoznunk, akik a leginkább értenek a pecsétekhez. Az én véremmel például lehet, hogy nem megyünk sokra… de őszintén nem értek hozzá. A másik oldalon rabul ejtett gyermekek és munkás felnőttek számítanak ránk, így nem hiszem, hogy sok időre van szükség. Valószínűleg várnak ránk a másik oldalon…

Mo mondandóját halk kopogás szakította félbe. A szikla felől jött a hang. Igen halk, tompa zaj csupán, de egyértelmű jele annak, hogy vannak a másik oldalon. Mo roppant mód megörült az apró zajnak, és zavarodottan rátok pillantott, várva, mi a következő lépés. Eztán újra szólásra nyitotta volna a száját, de csakhamar rémületében elakadt a lélegzete.

A földalatti folyosó egyetlen másik kijáratát jelentő ajtó irányából léptek zaját lehetett hallani, majd a kicsapódó ajtó keserű visszhangja csapta meg a fületeket. Az a vörös hajú alak törtetett be rajta, akit érkezésetekkor láttatok; aki felkísért titeket a szobátokba, és emlékeztetett a három főszabály fontosságára. Mögötte öt pestisálarcos férfi sorakozott. Mo gyorsan felkapta magára a pestisálarcot.

– A kastély e részébe nem kaptak belépési engedélyt – mondta. – Jóindulatnak vagy magyarázatnak helye nincs. Cselekedeteik egyértelműen az Erdő országa ellen irányulnak.

A férfi kézjeleket formázott, majd elkiáltotta magát:

– Juuha Reppushou // Erőszakos Rémszél Csapás

Karját előre nyújtotta, mire egy karom formájú légáramlat indult meg felétek, amely olyan erősnek bizonyult, hogy a körülbelül 4 méter széles folyosó falát is némiképp megtépázta. A férfi körülbelül 15 méterre állt tőletek, a bejáratnál. Legfeljebb 3 másodpercetek van reagálni. Közben láthatjátok, ahogy közeledő a szél technika árnyékában az álarcos őrök is kézjeleket formáznak, és megindulnak felétek.

Kár. Kár. Ha mindez nem lett volna elég arra az összesen kósza 10-15 másodpercre, sűrű, egyre közelebbről hallatszódó károgás is elérte a fületek. Újra éreztétek a keserű méreg ízét…

Bár Munfurawa a vöröshajú férfi szavait is csupán tompán hallotta, a károgást jó ideig egyáltalán nem. A méreg ízét ő is érezte, de csupán nyelvének hegyén. Bejött volna a trükk? Hatalmasat dobbant a szíve. Nagyobbat, mint eddig bármikor. És nem csak az övé: mindenki másé is. Aztán a méreg keserű íze tovaszállt, a közeledő fuuton jutsu pedig valóságosabb volt, mint valaha. Nem kerültetek át a másik valóságba, éppen csak egy másodpercnyi időt veszítettek, hogy reagáljatok a technikára.

//Yamato számára véget ért a játék, ne fáradjon. A többiek írjanak, amint tudnak.//

**Koreko Rui** Vas. Aug. 27 2017, 23:52

Rui megkapta az oly' áhított válaszokat, vagy legalább is egy részüket. Ám valami rejtélyes oknál fogva ezek is újabb kérdéseket vetettek fel. Elnyomott egy sóhajt, majd jobb kezének hüvelyk és mutató ujját az orrnyergére tette. Közben szemeit is lehunyta néhány pillanatra. Muszáj volt átrágnia magát minden lehetőségen.
*A pecsétekhez sajnos én sem értek, ez olyan ninja tudomány, ami kimaradt a tanultakból.* Miután a gondolatmenete végére ért, körbenézett a jelen lévőkön. A zöld szempár ismét Móra fókuszált, akinek mintha csak a jelére vártak volna, hogy jelezzenek a szikla másik oldaláról. Halk kopogás zaja törte meg az amúgy viszonylag csendes termet. A jounin ezúttal teljes figyelmét az elzárt bejáratra fordította. Tényleg várták őket, vagyis valamit mindenképpen tenniük kellett.
- Munfurawa - szólította meg a Hold követét. - Jelentenek valamit a kitüremkedések? Nekem egyáltalán nem tűnnek ismerősnek, de hátha valaki más észrevett valamit. Egyébként ki az, aki ért a pecsét technikákhoz?
Mondandójának utolsó részét és a kérdést mindenkihez címezte, aki a teremben tartózkodott. Ha már így összefogtak egy közös célért, pont a végén nem kellene elbukniuk.
*Habár arról volt szó, hogy elég a vérünk. Sajnos van egy olyan érzésem, nem lesz ennyire egyszerű. Tényleg meg kéne kérdeznem Mótól, mégis hogyan sikerült őt kihoznunk lentről. Munfurawa reakcióiból ítélve, ő sem emlékszik rá, első alkalommal mit tettünk. Ez egyébként felveti a kérdést, milyen Genjutsu tud időbeli ugrást elhitetni velünk?* Miközben gondolataiba volt merülve, azért igyekezett figyelni az esetleges válaszokra. Többen könnyebben össze tudták rakni a részleteket, ahogy az a tárgyalóteremben kiderült. Mély levegőt vett, amit szép lassan kifújt. Igyekezett minél csendesebben végrehajtani ezt a műveletet, nehogy rossz következtetést vonjanak le belőle. Egyszerűen csak annyi történt, hogy ezek az események erősen próbára tették, főleg szellemileg. Két világ között ugráltak, viszont a korábbi próbálkozása a Genjutsu feloldására csúfos kudarcba fulladt. Száján meg se látszott a seb, pillanatokon belül begyógyult. A méreg még mindig hatott, majdnem teljesen sebezhetetlenné téve a küldötteket.
Már éppen a lényegi részhez értek volna, amikor újabb zajra lettek figyelmesek. Csakhogy ez semmi jót nem jelentett. Az ajtó csapódása, majd a vörös hajú alak megjelenése teljesen felborította eddigi terveiket.
*Már csak ez hiányzott.* Belső hangja azonnal szarkasztikus megjegyzést tett, mert mindig akkor történik valami, amikor végre cselekedni tudnának.
A férfi ellentmondást nem tűrő hangon figyelmeztette a társaságot, bizony a palota tiltott részén járnak. Ezt mindannyian jól tudták, mégis vállalták a kockázatot. Úgy tűnt, a kis külön kalandjuknak ebben a pillanatban fogják megfizetni az árát. Rui készenlétbe helyezte a chakráját, hiszen a figyelmeztetés nélkül is jól tudta, mi fog következni. A béketárgyalást ezzel a tettel alaposan aláásták. A helyzetet tovább rontotta a tény, hogy a vörös hajú alak segítőket hozott magával. Egyedül talán nem okozott volna akkora kihívást a jelen lévőknek, viszont a pestisálarcos emberek sem maradtak tétlenek.
Amikor a jutsu neve elhangzott, Sunagakure követe jól tudta, kétségnek, vagy habozásnak helye nincs. Alig néhány másodperc választotta el őket attól, hogy a karom alakú szél elérjen hozzájuk. Ismét hollókárogás hallatszódott a távolból, de egyre hangosabban. A méreg keserű íze szétáradt a szájában, aminek kivételesen örült, talán így megmenekülhetnek a szorult helyzetből. Pont akkor nem vitte el más helyre a méreg, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. A keserű íz egyszerűen tovaszállt. Szíve hatalmasat dobbant, mintha át akarná szakítani csontból készült börtönét. A zöld szemű shinobi megingott egy kicsit, vesztett egy másodpercet a már amúgy is kevés időből.
*Ezt nem ússzuk meg ilyen könnyen.* Tapasztalatának hála az agyán átfutó mondat közben képes elmutogatni a kézjeleket, amik szükségesek a technika megalkotásához.
- Doton: Doryuu Heki! - hangzik el szájából a jutsu neve, aztán szájából sarat köp a földre. Ez a Föld elemű technika már többször a segítségére sietett, reméli hogy most sem fogja cserben hagyni. Arra alapoz, hogy még egy ilyen erős Fuuton jutsut is képes megállítani, mint ami feléjük tart. A technika szinte másodpercek alatt létrejön, szóval nagyon bízik benne, hogy nem késett el.
Illetve a többiek képességeiben szintén bízik, valaki vagy valakik biztosan tudják támogatni erős jutsukkal.

//Elnézést a rövidségért, de azt hiszem itt inkább a gyorsaságon van a hangsúly, ezért nem részleteztem annyira a támadás után történteket.//

**Djuka Munfurawa** Kedd Szept. 05 2017, 23:42

Ahogy haladtak a folyosón, elszánva magukat a végső lépésre, mely szövetségüket bár megacélozza, mégis veszedelmes, Munfurawa az emberalakokat figyelte, melyek mindenhol felbukkanó díszként követték nyomukat. Figyelték vajon őket? Azok a faragott szemek látnak is, ha kell? Vagy ezek csak különös formába torzított pecsétek, melyek generálják a különös valóság fenntartásához kellő energiát, vagy éppen a használó képességeinek határait szélesítik? Nyomasztó gondolatok ezek, melyekkel fejében követi a többieket. Mindenesetre ezeken az alakokon keres valami furcsaságot, hátha jobban múlik az idő, nem mintha lassúra vennék a tempót.
Volt persze még valami más is, ami kellemetlen gondolatokat ébresztett benne, ez pedig Yoru, és a klón, amit vele hozott létre. Hiába keresett, nem talált semmi különöset a létrejött technikában. Úgy működött, ahogy szokott. Yoru ismerős volt, élő-eleven testvére, mint mindig. Ez megint valóságot igazolt, hiszen ahhoz hogy ennyire kiismerjék a macskával való kapcsolatát, olvasniuk kellene a gondolataiban. De ha olvasnának... bármennyire is vigyáz a gondolataira, már ismernék a titkot, ami állapotához kötődik. Ezért hát egyszerre volt ijesztő és dühítő, hogy ilyen könnyedén játszanak vele, s nem csak vele, de Yoruval magával is. Vajon a macska miként éli meg ezt az egészet? Ösztöneinek nyers mivolta képes lenne elválasztani az áltatást és a valót? Vajon ha ő is alámerülne az ösztönvilágba, meglelné a kiutat innen? Ha szükséges lesz, talán ezt még megpróbálhatja.
Gondolataiban újra és újra ugyanazokat a köröket rótta, hiábavalóan remélve, hogy valahogy megoldhatja a rejtélyt. A válaszok viszont nem fedték fel magukat, s a lány kezdte úgy érezni, kevés a megoldásukhoz, miközben a tét egyre emelkedik.
Ugyan ez az érzés kísértette, ahogy a pecséteket kezdte tanulmányozni. A lány szemöldöke ráncba szaladt, ahogy próbált bármi ismerőset felfedezni.
-Ezek a vonalak... mintázatot alkotnak. Nem tudom van-e ennek bármi értelme vagy jelentősége arra vonatkozóan mit tehetünk. De ha megnézitek, van három magasabb kiemelkedés, és körülöttük valami finom minta. Gondolom ez a három a központi elem, amit a többi összeköt, kiegészít vagy lezár. De a pecsétekhez nem sok közöm van az akadémiai tanulmányaim óta.. - így a konkrét feladatot látva, lám el is felejtette, hogy a valóság nem ilyen rózsás, hiszen ennél közelebbi kapcsolatban nem is lehetne a pecsétekhez...
Mélázásából nem várt, tompa hangok riasztották. Ahogy felnézett, rádöbbent, hogy eljött az a pont, ahonnan többé nincs visszaút. A pont, amikor az Erdő jelenlegi vezetőségének az ellenségeivé váltak, de talán az új szövetség megéri a kockázatot. A lány társaira pillantott, és tudta, hogy a szíve helyesli e cserét, még ha nem is ilyen tervvel érkezett a tárgyalásra. Soha nem gonolta volna, hogy összekuszálja a helyi viszonyokat, de megélve a Kabuto- féle árulást, ez a másik árulás, amit az Erdő készített elő, olyasvalami volt, amit nem vágyott. Persze a politika sok dolgot képes lehet kimagyarázni, ha megfelelő ütőkártyával bírnak... És a Hold... nos.. bírt, ha nincs más lehetőség, mint annak felfedése.
E gondolattal, bár talán vigyoroghatott volna, vicsorral és vad, ragadozó tekintettel nézett fel az ellenfelük vezetőjére. Bizonyára tudják mi történt a tárgyalóteremben. Biztosan tudják, milyen hihetetlen erőt képes megmozgatni, mikor elborítja a vérszomj. Akarta, hogy az az ember ezt lássa és gondolja, akarta, hogy megérezze a félelmet, de eszében sem volt ahhoz az erőhöz nyúlni. Helyette, ahogy a férfi kézjeleket formázott, s megindult feléjük a technikája, úgy döntött a leghirtelenebb és legerősebb választ adja: Suiton: Haran Banshou!
Tervét, hogy a hirtelen előtörő nagyerejű hullámmal lehetőleg mindent megakasszon és elsodorjon, csak akkor adja fel, ha Rui gyorsabb. Működőképesnek tűnő védelmet nem kíván lebontani. Amennyiben Rui fala feláll, úgy dönt ki kell használni a pillanatnyi időt, noha nyelve hegyén még ott a méreg gyűlölt íze, fülében még visszhangik a hollókárogás...
Most nem változott a helyszín. Ez talán az esély. Ez talán a pillanat, mikor a két valóság összeért. Hinni akart e gondolatban, mióta szíve oly nagyot dobbant, mintha maga is szabadulna ebből a káoszból.
-Gyorsan! Most kell megpróbálnunk! - kiált a többiek felé. Ha hárman kellenek, hárman kell, hogy jöjjenek. Nem maradt más választás.
-Egyszerre csináljuk, mintha tekercset oldanánk fel!- emelte kezét a szájához. Remélte, hogy ez minden akadémián tananyag. Támadás alatt állva jól jön majd a segítség. Félelmeit és óvatosságát sutba dobva várta, hogy társaival összekapcsolódjon a tekintete, s ha más nem, egy biccentésre egyszerre kezdjenek neki. Munfurawa ebben az esetben megharapja ujját, hogy a szükséges vér kiserkenjen, majd a pecsétre üti a kezét, a feloldásra koncentrálva. Talán elég lesz ha egyszeri behatással, a ráütéssel tolja bele chakráját a pecsétbe, hogy feloldjon. De ha nem, hát megmozgatja a chakráját, hogy feltörjön. Egy pillanatra átsuhant elméjén, hogy talán így cserélnek majd helyet a mostani rabokkal, de félre dobta aggodalmát és koncentrált.

**Kawajiri Satoshi** Szer. Szept. 06 2017, 16:48

A balommal a jobb karomba könyökölve, kézfejemmel államat támasztva hallgatom végig a többieket. Konan hollétéről és Blue-sanról még mindig nem tudtunk meg semmi érdemlegeset, azonban néhány dolgot így is sikerült tisztáznunk. Egy mondat ragadta meg igazán a figyelmemet, sőt, hallatára, elkerekedtek a szemeim. A szám is tátva maradt volna, ha nem támasztottam volna az államat. "A béketárgyalások még el sem kezdődtek".
Micsoda? Akkor ez mind tényleg felesleges volt? Tényleg mindaz, amit tettünk, értelmetlen volt, puszta illúzió? Akkor az is volt, ahogy Amegakure vezetőjének szemébe nézve megláttam önmagam? A nemzetek delegációi közt kötött szövetség? Diplomaták vagyunk egyáltalán, vagy inkább bábok? Lehet, hogy a hozzánk hasonló gyalogoktól ez elvárt... de attól még mindig ökölbe szorul a kezem tőle. Semmi okom nincs Rui szavaiban kételkedni, ahogy, tudtommal, neki sincs oka megvezetni minket. Ő is ugyanúgy áldozat, mint mi. De úgy érzem, jogom van ahhoz, hogy a dühöm erősebb legyen másokénál, elvégre, tőlem vett el mindent a háború. Semmim sem maradt. Most is, csak a dühöm az, ami cselekvésre késztet. A béke eszméjét felhasználni... erre? Hogy valaki a bolondját járatja velünk?! Ezért hívtak minket oda?!
Felbőszülnék, de nem ez a helye és ideje. Már így is eleget hagytam, hogy az indulataim vezéreljenek, ma este többet nem fordul elő. Már ha egyáltalán éjszaka van. Amúgy is megszoktam már, hogy le kell nyelnem a sérelmeimet, most is azt teszem. Töprengésbe fojtom az engem ért behatásokat, és inkább logikus, mintaszerű tényelemzést tárok magam elé, mellyel elűzhetem a rossz emlékeket. Amin még elidőzöm, az Munfurawa kijelentése volt. Nagyjából azt mondta, hogy nem bízhatunk benne. Ráadásul, betegségnek hívta azt, ami vele történt. Nem hiszem, hogy egy szimpla dührohamról, vagy valami nyavalyáról beszélhetünk, és ahogy a szavaiból kivettem, nem is a genjutsu hatása. Aggaszt a dolog, de egyszer már megbíztam benne. Igaz, hogy akkor még nem tudtam, hogy veszélyt jelent ránk, de ahogy most a szemébe nézek... nem tűnik veszélyesnek. Ha pedig az, akkor már nem a drótjaimat fogom használni.
Muszáj leszek még most visszavonulni a szobámba, amíg még ridegen, minden érzelmet kizáróan vagyok képes mérlegelni a helyzetet. Miután megtettem, kopogtattak is hozzám, majd a pestisálarcos fazonnal együtt elindultunk lefelé... ami meglepett, hogy Blue-san is velünk tartott. Gyanakvó tekintettel figyeltem őt, de igyekeztem maszkolni az érzéseimet. Nem bízom benne... egyáltalán nem. Még jobban aggaszt, mint Munfurawa állapota. Lehet azért, mert nem vagyok tisztában azzal, mire képes, vagy kicsoda is pontosan. Lehet, hogy csak titokban akarja tartani a személyazonosságát. Lehet, hogy ő is titkon ellenzi Danzou rezsimjét, de valahogy mégis kételkedem benne. Lehet, hogy kezdek paranoiássá válni? Bár azok után, hogy majdnem egy teljes napig (már ha egyáltalán ennyi idő telt el) nem tudtam, mi a valóság mi az álom, talán nem is meglepő.
Ahogy leértünk a helyiségbe, három domborzatot pillanthattunk meg, hasonló jelekkel, mint a korábbiak. Mo-nak én is feltettem egy kérdést, de elvonták a figyelmét, mielőtt válaszolhatott volna. Egy vörös hajú férfi, a háta mögött pár másik őrrel csatlakozott hozzánk, és kifejezték ellenséges szándékukat. Azonnal használtak is egy fuuton jutsu-t, melynek pillanatában ismét ismerős íz kavargott a számban... ám ekkor hirtelen, egy szívdobbanásommal egyetemben, el is múlt. Még sosem hallottam ilyen tisztán a saját szívem dobogását. Ekkor, mintha... minden furcsa lett volna körülöttem. Úgy éreztem, mintha egy mély álomból ébredtem volna fel. Mintha egy vészjelző szólalt volna meg bennem, úgy reagáltam szinte azonnal. Hátráltam. Ösztönös cselekedet volt. Azonban a fuuton jutsu-ra Rui kontrázott egy kőfal felállításával. Mit is mondott? Doton: Doryuu Heki? A Doton elemmel annyira nem vagyok tisztában, de a fuutonnal igen, és tudom, hogy katont használni azzal az elemmel szemben, nem lenne túl előnyös a számunkra. Egy ellentétes oldalról fújó erős szél csak minket égetne porrá, a lángjaimat használva. Ez egy emlékképet juttat eszembe, melyre inkább nem gondolok, és a fal mögé húzódom, amennyire csak lehet, és a többiek engedik. Próbálok minél jobban lebukni, talán le is guggolni. Nem tudom miért, ez is ösztönös cselekedet, olyan, mint amikor gyermekded csínytevéseim miatt apám haragja elől bujkáltam egy hordó mögé. Lehet, hogy ez is csak belém égett.
- Ne haragudjanak, de alapjáraton Katon-beállítottságú vagyok, így attól tartok, most nem vehetik hasznomat. - jelentem ki szégyenkezve.
Egész eddig hasznosnak éreztem magam, olyannak, mint aki sokat ad bele az adott szituációkba, de most, semmi hasznomat nem vehették. Még ha a drótjaimat is lengetem, azt is az irányomba fújhatja a szél, és a legtöbbet csak úgy árthatok velük, hogyha felgyújtom őket, a tűz használata pedig végzetes lehet. Nem tudom hányan fognak még fuuton elemet használni... illetve, abban is csak reménykedhetem, hogy a hirtelenjében felállított sziklafal kitart. Bár az furcsa volt, hogy Rui sarat köpött a szájából... de végülis, én tüzet köpök. Nem tudom, miért tartom ezt megdöbbentőnek... lehet azért, mert egy nő használt ilyesfajta technikát? Megint felesleges baromságokon vagyok fennakadva. A feladatra kell koncentrálnom. De amíg gondolkoztam, Munfurawa már egy suiton technikát is használt, és oda is rohant a pecsétekhez. Felszólít minket, hogy használjuk fel a vérünket a kinyitásához.
Na, a pecsétekhez egyáltalán nem konyítok, viszont annyit még én is tudok, hogy ez, szerintem egy rossz ötlet. Én sem nagyon látok más kiutat, mert a helyzet nem túl előnyös. Egy szűk folyosón kell harcolnunk hatalmas túlerővel, így jót tenne, ha kibővítenénk a csatateret, de biztos, hogy a másik oldalon levő civileket kellene veszélybe sodornunk? Sőt, honnan tudjuk, hogy tényleg civilek vannak a másik oldalon? Nem tudjuk, mekkora ez a kastély...
Az ellenfelekre nézek, majd ránk, majd magamra. A fenébe is, haszontalan vagyok! Ez a legtöbb, amit tehetek, még ha minden egyes gondolatom azt is sugallja, hogy "ne". Nem látok más kiutat. Az ujjamba harapok, majd én is ráhelyezem a hüvelykujjamat az egyik pecsétre (ha még előttem nem teszi meg más is), de vigyázok, hogy közben a földfal mögött legyek. Ha nem tudok, akkor... nagy levegőt veszek, és kilépek mögüle.
- A fenébe is, kijutunk innen! - üvöltöm, miközben chakrát koncentrálok a kezembe, ha kell, rá is tenyerelek.
Ha pedig más nem, akkor... legalább egy lépéssel közelebb leszünk a megoldáshoz. Cselekedtem már máskor is a józan eszem útmutatásaival ellentétesen. Nem tudom, most mi változna, vagy mennyiben, de egy biztos: nem ülhetek csak így itt, ölbe tett kézzel. Talán hasznos akarok lenni mások számára? Ennyire zavarná az önbecsülésem, hogy a jelenlegi harcban haszontalan vagyok, és valahogy hasznossá szeretném tenni magam? Esetleg a tettvágy lenne? Vagy a mostanában tőlem oly sokat látott nihilizmus mellékterméke? Ami történt, megtörtént. Megpróbálkoztam vele. Pedig még Blue-san is a hátam mögött áll... mellettem pedig Munfurawa, akiben nem tudom, hogy bízzak-e.
Elmosolyodom. Szerintem ez csak puszta vakmerőség. Vagy talán tényleg nihilizmus. Különben is, annyit vesztettem már, hogy egyszerűen nem veszthetek többet. Szóval, szó szerint semmi veszteni valóm nincs. És Munfurawának igaza van: most kell megpróbálnunk. Ennél jobb alkalom nincs. Bárhogy is végződjék... ha eddig megoldást találtunk a dolgokra, és úgy néz ki, kijutottunk ebből a végtelennek tűnő labirintusból, akkor majd később is így fogunk tenni.
Becsukom a szemeimet és koncentrálok. Nagy levegőt veszek. Valami, legbelül még mindig azt súgja, hogy hibát követek el, de próbálok nem törődni vele. Legalább nem vagyok egyedül. Legalább kiveszem a részem. Legalább... végre, önös elhatározásból, saját kútfőből cselekszem. Nem a múltam, vagy a szeretteim miatt, hanem miattam, bármilyen indok, vagy érzés is vezéreljen, és bármilyen apró, vagy jelképes is legyen a cselekedet. Bár... valóban az volna?

**Datara** Csüt. Szept. 07 2017, 11:33

Datara kicsit megnyugodott mikor a férfi, kit megkért, hogy vezesse el őt a tárgyalás vezetőjéhez nem mondott nemet. A Szerzetes, ahogy követte az őrt, figyelte azt, hogy merre haladnak. Úgy volt vele, ha már egy olyan nem mindennapi építményben jár, megnézi magának a helyet. Látnivaló az volt bőven, ám a legtöbb embertől eltérően, ő nem ámult el úgy, mivel őt nem érdekelte a vagyon és a csillogás. Neki megvolt a maga véleménye az épületről és a tulajdonosáról. Nem vonzotta az az életmód, meg volt elégedve azzal, amilyen akkor volt. A csigalépcsőből, min felfele haladt be tudta nagyjából határolni azt, hogy merre járhat és merre lehet az általa keresett személy. Datara megvárta, míg engedélyt kap a belépésre, és csak azután lépett be a helyiségbe, ahol újabb fontos információkkal lett gazdagabb.
- Én is üdvözlöm Hanage-dono! Biztos már tisztában van a kilétemmel, de azért bemutatkoznék… Datara-nak hívnak s megfigyelőként szeretném követni a tárgyalás menetét. – a helyzethez megfelelő protokollt betartva mutatkozott be újból. Szavai után körbe pillantott a szobában. Első látásra meg lehetett alapítani azt, hogy a szoba tulajdonosa vagy használója odavan az időt megmutató tárgyakért. Számtalan méretű és fajtájú órák pihentek a szekrényekben és még a sarokban sem lehetett mást látni. A méretes íróasztal egyik sarkában a tekintete megtorpant, egy kitömött fehér holló késztette megállásra. A halott állat teteme meglepte nem arra számított, hanem egy olyan dologra, ami meghatározta a szoba hangulatát. A tollas helyett a szoba többi pontján lévő órákhoz illően ama bútordarabon is egy olyat várt. Hanage szavait figyelmesen figyelte, nem akarta… vagyis inkább nem szerette volna még egyszer rákérdezni egy olyan dologra, amit már egyszer közölt.
Datara-nak egyet kellett értenie a férfival, mikor azt mondta, hogy a béketárgyalás megbukott. Aminek a tanúja volt, mikor megérkezett és az azután történtekből a béke iránti törekvés sikertelensége közelebb volt, mint a sikeresség elérése. Habár még korai lett volna száz százalékosan kijelenteni, hogy teljesen megbukott, mert Datara még látott lehetőségeket a folytatásra, ám azokat megjátszani nem épp volt könnyű feladat.
- Hát igen, amit sikerült látnom eme összejövetelből, az nem épp túl kecsegtető, ha azt nézzük miért gyűltek itt össze a jelenlévők. – egyetértését hangosan is kifejtette - Bukás! Ezt ilyen hamar még felelőtlenség lenne kijelenteni, az eddig történt események ellenében a törekvés, mi összehozta itt az embereket lehet még sikeres. Az esély még megvan, habár nem nagy, de mégsem nulla. Ha a küldöttek kellőképp elhatározottak és akarják a békét, akkor még megtörténhet a csoda! Csodának mondta, mert talán ha sikerül ott összehozni a békét a történtek után, akkor az az lesz.
- Reméljük, hogy a különböző Országok küldöttei szintén úgy fognak gondolkodni, mint Ön, mikor Ők is ráeszmélnek arra, hogy itt most nem fog összejönni az olyannyira áhított cél. – mondta.
Egy percre elállt a szava a tetovált Szerzetesnek, mikor a halottnak hitt holló váratlanul mozgolódni kezdett s elrepült a nyitott ajtón keresztül. Ezen váratlan esemény beléfojtotta azt, amit még akart volna mondani, csak bólintott s követte a férfit, mikor az elindult.
- Ha nem sértem meg megkérdezhetném, hogy mire gondolt, mikor azt mondta, hogy „hozzuk ki belőle a legtöbbet…”? Netalán tán már van valamiféle konkrét terve vagy ötlete… talán? – érdeklődött.

**Senju Tobirama** Szomb. Szept. 30 2017, 16:56

/A Béke Angyalai/

A mindenki által észlelt genjutsu fogságában rostokolva, csupán találgatni tudtatok, mennyi idő telhetett el a valóságban, s hogy mi is történhet igazából. A tárgyalás, melyre siettetek, melyen a világot próbáltátok jobbá, de legalább békésebbé tenni, nem a képzelt irányt kezdte felvenni, sőt, elég furcsa utakra kanyarodott el ezzel a manőverrel. Házigazdátok jogosan veszthette szemetekben hitelességét, minden okotok meg volt rá, hogy kételkedjetek igazi szándékaiban, hisz miért is zárna titeket illúziói fogságába, ha a békéről szeretnétek tárgyalni. Mi oka van az egészre, mi az, ami motiválhatja? Vagy esetleg ő is csak egy báb, akit dróton rángatnak? Akárhogy is, a történések halványulni kezdtek, fokozatosan valószerűtlenebbé kezdtek válni, s egy fél percen belül ismét annál a bizonyos asztalnál találtátok magatok, házigazdátok társaságában, aki ezúttal kevésbé érezhette magát kényelembe helyezve, hisz két kunai szorult épp torkának. Jobbról egy konohai, balról egy kirigakurei mellényes fogta közre, kik ezidáig ismeretlenek voltak számotokra. Arcuk nem volt vidám, inkább az ellenkezőjét lehetett róluk állítani, ami nem is csoda, tekintve az ellentétet falvaik közt.
- A tárgyalás értelmetlenné vált, Kirigakure és a Víz földje feladták a háborút.- Fogta rövidre a férfi, ki az említett falu fejpántját hordta.
-Továbbá, mint kiderült a tárgyalás szabotálva lett, az eredeti házigazda testét megtaláltuk, ehhez pedig kérdéseink lesznek. Bárhogy is, mint azt említettem, a tárgyalás maga vált értelmetlenné ezúttal. A további hírek: Kumogakure súlyos veszteségeket szenvedett, Kirigakure hátbatámadás áldozatává vált, az Iwagakurei fennhatóság alatt álló Sunagakure pedig lázongások áldozata lett.- Tette hozzá, mielőtt egy jól irányzott ütéssel tette eszméletlenné a nőt.
Majd a kötelező jelentés után átengedte konohai „társának” a foglyot, akit azonnal el is vittek. További információ közlése nem állt szándékukban, feltehetőleg azt mindenki majd a saját falujától fogja megkapni. Minden esetre fény derült a dolgokra. A dolgoztatott gyerekek, ahogy minden más, az asztalhoz való leülés után, csupán illúzió volt, mely a méregszerű anyag segítségével teljesedett ki, az anyag erősítette fel a genjutsut, melybe el voltatok „zárva”. A nő mint kiderült nem az eredeti Daimyo volt, csupán megtévesztettek titeket, kihasználva az ismeretlen arcot, mely várt titeket. Ahogy Blue-sanra irányuló gyanútok is alaptalannak bizonyult, ugyanis egy szimpla konohai shinobi. Továbbá Konan, a veletek érkező Amegakurei képviselet tagja eltűnt…

// Restellem, hogy egy efféle hosszas, jól kidolgozott kalandnak ilyen hirtelen és összecsapott véget kellett szerkesztenünk, azonban tényleg igaz… a kaland értelmetlenné vált, hisz a béke tárgyalása itt már tárgytalan, a víz szövetsége elvesztette a háborút. Az itt nyújtott egytől-egyig példás játékot azonban nem fogjuk jutalmazás nélkül hagyni.

Katana 60 chakrával lett gazdagabb.
Datara tekintve, hogy csak a végefelé jelentkezett be, 40 chakrával
Kaito és Yamato megszakította a kalandot, így a jutalmazásuk csupán jelenleg futó kalandjukon kapják meg.
A többiek 85 chakrát vezessenek fel az adatlapra, akik végig itt voltak és végig játszották az összes kört.//

**Kawajiri Satoshi** Vas. Okt. 01 2017, 13:09

//A Béke Angyalai - Záróposzt

Tobirama mesélői engedélyével és közös egyeztetés után részletezem az eseményeket, kicsit többet is írok le, mint ő tette.//

Az egyik pillanatban még Munfurawával álltunk vállvetve a pecsét előtt, melyet feltörni készültünk, miközben Rui vont minket védelme alá egy doton technika segítségével... a másik pillanatban pedig ismét a tárgyalóteremben vagyunk. Megint. De valahogy... most már más az egész. Nincs meg az a baljós érzés, nincs meg az a különös, belső vajúdás, hogy vajon a valóság-e, amivel szembetaláljuk magunkat, vagy sem. Ez, mindenféleképpen a valóság. És a valóság, mint mindig, rideg, és könyörtelen.
Mind a tárgyalóteremben ülünk, a helyünkön, ahogy eddig is. A konferenciavezetőnek, Hanage Shiro-nak nyoma veszett, sehol sem látni, az is lehet, hogy soha nem is létezett, a "daimyo-asszonyt" pedig egy kirigakurei és konohai ninja fogta közre. A hajamhoz nyúlok, és még mindig benne van a kunai-om, amit hajtűnek használtam. A zsebembe nyúlok, ahol még mindig ott vannak a drótjaim.
- Mintha mi sem történt volna... - jegyzem meg halkan, magam elé nézve.
Derült égből villámcsapásként érnek a hírek. A Víz Szövetsége feladta a küzdelmet... ez pedig azt jelenti, hogy a háborúnak vége. Kumogakure súlyos veszteségeket szenvedett, Kirigakurét hátbatámadták, Sunagakuréban pedig lázongások törtek ki. Tehát a háborúnak vége van, de a káosznak nem. A tárgyalás értelmetlenné vált. Volt valaha értelme? Hiszen ez a nő, akárki is legyen, a béke hamis ígéretével kecsegtetett, hogy felhasználhasson minket önös céljaira, amiről talán sosem tudhatom meg mi volt.
Kedvtelenül, szépen-lassan állok fel, közben körbetekintek az ittlevőkön. Mindenki itt van... kivéve persze a konferenciavezetőt és Konan-t. Még Blue-san is. Ezek szerint egy szimpla konohai ninja volt, aki csak nem szimpatizál Danzou-val. Ugyanúgy áldozatául esett a körülményeknek mint én, azonban én meggyanúsítottam, elítéltem, csak azért, mert hasonló nézeteket vallott hozzám, egyszerűen csak nem tette közszemlére. De ez mind csak feltételezés.
Mi történt valójában? Legalább, minden hamis volt. A dolgozó gyermekek, a sérülésekből való gyógyulás, Munfurawa átalakulása... de ha mindenre emlékszek, akkor valószínűleg ők is.
- Nos... a viszont látásra. - csúszik ki a számon, majd elindulok kifelé az épületből.
Még két őrt megkérek, hogy kísérjenek a szobámba, ahol összeszedem a holmimat, aztán átöltözöm,a kunai-mat is immáron fekete utazóruhám zsebébe teszem, a táskámat a hátamra veszem, és sietősen távozom. Bárki is próbál megállítani, vagy beszélni velem, úgy teszek, mintha nem hallanám, vagy szimplán figyelmen kívül hagyom. Gyors léptekkel hagyom el az Erdő Gyöngyét, ha bárki próbál feltartóztatni, elmondom nekik, hogy vándor ninja vagyok, és jelentést kell tennem, így valószínűleg békén hagynak.
Még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy a háborúnak vége, és minden, amit itt tettünk, pusztán illúzió volt. Céltalanul. Megválaszolatlanul. Pont, mint... inkább be sem fejezem ezt a gondolatmenetet.
- A háborúnak... vége... - csúszik ki a számon hitetlenkedve, miközben a semmibe meredek.
Tehát az, amiért a szeretteim meghaltak már véget ért. És én nem tehettem semmit. Az orrom előtt történt mindez, és azt hittem tehetek érte valamit, de... mégsem. Végül, még mindig nem értem el semmit. Még mindig nem vittem véghez semmit. Talán Konan maga is csak egy illúzió volt, ahogy az is, hogy egy pillanatra önmagamat láttam a szemeiben. Így, a nemzeteink közti szövetség is semmissé vált, ha megtörtént egyáltalán.
Úgy döntöttem, inkább nem akarok válaszokat kapni. Rendbe kell tennem magamban a dolgokat. De annak... szerintem örülök, hogy végül senki sem sérült meg, és senki sem került bajba. Akármit is terveztek, nem sikerült. Talán el kellett volna búcsúznom a többiektől, vagy szóba elegyednem velük. Hiszen tudtunk együtt dolgozni. Magunkra is voltunk utalva... csak éppen a veszély nem volt valós. De akár hogy is szeretném, gondolataim a háború körül forognak. Hát véget ért volna? Valóban? Ennyi volt az egész? Amilyen gyorsan, a semmiből jött, ugyanolyan gyorsan, a semmibe veszve, el is tűnt?
Nem is tudom, hogy érezzek. Nem tudom, hogy érezzek bármivel kapcsolatban is. Hosszú idő óta, talán azóta először, hogy felkeltem a kómából, már nem merengek semmin. Az elmémben csak egyetlen gondolat zakatol, halkan, de mégis figyelemfelkeltően. "A háborúnak vége". Gyűlöletem oka, amiért mindent hibáztathattam, eltűnt. Vége szakadt. Hiányérzetem lenne...? Azok után, hogy annyi szörnyűséget láttam? Nem tudom.
A madarak csicseregnek. Megint. Mint oly sokszor, most is kizökkentenek a gondolatmenetemből. Akarva-akaratlanul is mosolyra fakadok... ez legalább nosztalgikus. Ez legalább ugyanaz. Már először is furcsa volt felkelni arra, hogy minden megváltozott körülöttem. Épp ahogy beleszoktam... hirtelen megint minden megváltozott körülöttem. Nem tudok itt gondolkodni. Vissza kell mentem a szentélyhez, és rendbe tennem magamban a dolgokat. Bár nem tudom, hogy fogom. Tanácstalan vagyok... elveszettnek érzem magam. Tényleg olyan, mintha valamit elvesztettem volna. Hasonlóan érzem magam, mint mikor felkeltem.
Minden olyan múlandó. Olyan kicsiny, míg a világ oly hatalmas. A háború pusztítását, hatását látva egy hatalmas, megrendíthetetlen dolognak tűnt, olyannak, akár a kárhozat maga, ami megállíthatatlanul tör előre. Nekem olyan volt, akár a világ vége. Minden, amit eddig gondoltam a világról, a feje tetejére állt. Nem volt más választásom, mint elfogadni. Hát beletörődtem. Végül aztán... semmibe foszlott. Minden. Megint.
- Mintha már... megszoktam volna. - mormolom ismét magamban.
Olyan tényszerűen mérlegeltem magamban a dolgokat. Mérlegelni... igen. Ezt kell tennem. Minden egy kört ír le. Minden megszűnik egyszer... de ha valami hirtelen szűnik meg, az űrt hagy maga után. Hiányérzetet. Talán csak erről van szó. Talán csak szimplán nem tudok elég gyorsan adaptálódni. Talán... tényleg csak erről van szó.
Ismét, magányos vándorként haladok visszafelé, a Tűz Országába, a szentélyhez. Oda, ahová tartozom. Igen... tartozom valahová. Van helyem a világban, a kilátástalanságom ellenére is.

//Noha nem volt követelmény, részemről azért írtam záróposztot, mivel szeretném, ha a karakterem története konzisztens lenne.//

Ajánlott tartalom