Re: Az Erdő Gyöngye

**Yamato** Szer. Márc. 15 2017, 07:09

Mindenki elmondja a beszédét, egyedül nekem nem jut idő, mert a delegáció vezetőm elmondta a falunk céljait, így a beszédem nagy részét lelötte. Fölösleges lenne felszólalnom. Úgy érzem, hogy mindenki a békére törekszik, mégis valami nem teljesen egyértelmű és furcsa. Ekkor a konferencia vezetője a Daimyou asszonynak add szót. Ekkor a vörös hajú szépség feláll és ráérősen körbe sétál, mintha várna valamire. Sosem szerettem az ilyet, egy kicsit türelmetlen típus vagyok, mégha nem is olyan, aki mindent akar és azonnal, csak nem szereti, ha megvárakoztatják. Ez valószínű, hogy a gyerekkoromból adódik, mikor még az árvaházban éltem, ott kellett tolakodni az ételért. A csend túl nagy és ez nem tetszik, ahogy a hölgy cipője a padlót érve koppan egyenesen idegesít. Ekkor a csendet egy újabb forrás törte meg, a kakkus óra mozgása. Eközben a daimyou asszony a faragott díszeket nézte, mintha várna valamire. Nem sokkal később mozdult az óra mutatója és kicsapodótt a kakkuk, majd vissza is bújt. Ekkor végre a nő megszólalt, de nem volt biztató, amit mondott, mert valami méregről beszélt, ami pedig nem épp szerencsés egy béke tárgyaláson, főleg, ha az a ház asszonyától származik. A nő minden egyes lépésétől elnehezül a testem, mintha apró súlyokat akasztanának rám, majd ezeket folyamatosan növelnék. én ugyan nem szólaltam fel, így valószínű, hogy a méreg más módon jutott be a szervezetembe. A legnagyobb problémát a tehetetlenség érzése, mégsem szenvedeket annyira a méreg hatásaitól. Ekkor odalépett a konohai delegációhoz és az egyikük hajából kikapta a kunait és beszélni kezdett, miközben a késsel játszott. Beszéde közben több kérdést is feltett, de semmire nem kapott választ, valószínűleg mindenki ugyanazt a nyomást és tehetetlenséget érezte. Ekkor odalépett a fiúhoz, akitől korábban a játékszerét szerezte és a nyakához tette a kést és megvágta. Nem vagyok orvos, de biztos vagyok benne, hogy 1- 2 milliméternél nem lehet mélyebb a seb, tehát maximum kellemetlen, de nem fájhat. Nem sokkal később újra kipattant a madárka az órából és ekkor megszünt a nyomás. A daimyou szavai a fejembe zúgtak és próbáltam összerakni a gondolatokat, bár nem igazán tetszettek, még ha igazak is. talán egy- két résszel egyet is tudok érteni, de sok az olyan, ami annyira nem tetszik, annak ellenére hogy ez az igazság. ezt már gyerekkoromból megtanultam, hogy mindig az érdekek mozgatják az embert, még ha nem is úgy érzi. kedvesek vagyunk valakivel, mert jóban szeretnénk vele lenni, még et is érdekből tesszük. ezután az ételt már bizonytalanul fogadtam el, mert megtapasztaltam, hogy még a béke tárgyalásokat is az érdek mozgatja, az erdő országának érdekei. Egyelőre csendben figyelem a beszélgetést és ekkor megüti valam a fülemet. Yukigakurei követ a delegációvezetőmhöz fordul és a bábokról kérdezi, ak bevallja, hogy nem foglalkozott ezzel az ággal, de engem ajánl, vagyis az én nevemet hallom.
Aztán lassan vége van a reggelinek és ekkor ránézve a háziasszonyra nem éppen az a kép tárul elénk, ami a beszéde alatt. Teljesen más képet festett, mintha a saját arcomat látnám vissza a méreg hatásának megszünését követő néhány percben. Néhányan még mindig beszélnek, talán észre sem veszik a hölgyön a dolgot, de ekkor váratlan dolgot tapasztalok. Nem hallottam a párbeszédet, de az éles fény, ami a sérült társunk felöl jön felhíja a figyelmemet és meglepetten konstatálom, hogy a vágott seb a nyakán begyógyul. Ekkor a kakkukos óra kiugrott a helyéről és a Daymiou asszony is belekortyolt az italába. ~Talán ő is a méreg hatása alá került?~ A gondolat valószínű és talán kapok választ is. Konferenciavezető ekkor szót kért és kapott, mert mindenkit érdekelt, hátha választ kapunk a kérdéseinkre, hogy mi volt ez a közjáték. Egy levél volt a kezében, amit kinyított és olvasni kezdett, a hölgy szavai voltak és szinte minden kérdésre válast kaptam, ami felmerült bennem. Amint lehetőségem lesz felkeresem a Yuki küldöttet és tárgyalok vel a gépekről és a bábokról, még az is lehet, hogy értékes szövetségese lehetne Sunának és a másik tudásából mind a két fél profitálhatna. Talán a bábokat is tovább tudnánk fejleszteni és az ő gépeik is nyernének valamit a tudásunkból. Ki tudja? Meg kell próbálni.

**Kawajiri Satoshi** Csüt. Márc. 16 2017, 17:17

"Sok emberért felelek, az ő sorsuk miatt vagyok most itt." Így hangzott Konan válasza. Hát persze... mit is gondoltam. Azt hittem, a magunkfajták csak egy pillantásból is képesek megérteni egymást, ami talán igaz is, de ki vagyok én, egy falu vezetőjének szemében? Miért is bízna meg bennem, miért is adná tudtomra itt tartózkodásának miértjét? Na meg, azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a ködös utalásaimat általában csak én értem. A hangja ugyan lágyabb volt, mint a beszéde során, de a tekintetén még mindig ugyanaz a nyugalmat sugározó, kőszoboréra emlékeztető érzelemmentes ábrázat díszelgett. Naiv voltam, és ostoba, mint mindig. Egy csalódottsággal teli félmosollyal állnék is tovább, amikor azonban Konan a Hold küldöttéhez fordul, és arról érdeklődik, begyógyítaná-e a sebemet. Azonban ahogy kimondja az "irio" szót, a nyakamon lévő vágás azonnal beforr. Hirtelen odakapok, és nyugtázom, hogy valóban így történt. Arcomra egyszerre ül ki a meglepettség, és a csodálat. Egy... technika, vagy egy főzet ami képes gyógyítani a sérüléseket? Hol volt ez eddig?! Hogyan lehet az Erdő Országa birtokában ilyesfajta hatalomnak?!
Mielőtt azonban bővebben belemehetnék a dologba, még ha csak gondolatban is, a háttérben hallom, hogy a sunai küldött szóba elegyedik egy másikkal. Hát persze, Sunagakure! Nekik minden nemzetnél nehezebb sorsuk volt! Hogy is felejthettem el... ez van akkor, ha az ember hat évre kimarad a shinobi világ eseményeiből. Szégyenérzet kerít hatalmába... és jó okkal, hiszen annyira azzal voltam elfoglalva, hogy önmagam számára keressek menedéket, egy kapaszkodót, bárkiben, hogy fel sem merült bennem az a tény, hogy talán lehet valaki, aki többet szenvedett, mint én, azonban a kín számára már megszokottá vált, így leplezi az érzelmeit. Vagy, legalábbis, a tekintete nem árulkodik róla. Szerintem... nem önmagamat láttam meg Konanben, hanem ugyanazt az érzelemtelen, semmitmondó tekintetet ami arcomra ült ki, nem is oly rég, és ez keltette fel a figyelmem. Talán, ábrázatom nem azt a pillanatot örökítette meg, mikor mindenkit elvesztettem, hanem amikor minden kiveszett belőlem. A lelkem nem volt üres, csupán annyi fájdalom, annyi kín után, inkább csak egyszerűen elfogadtam az egészet. Egyszerűen nem volt értelme tovább harcolni, tovább küzdeni, tovább búslakodni azon, amit már nem kaphatok vissza. Tény, hogy most sem kaphatom vissza a szeretteim, de ha eljönne a béke, meggátolhatnék másokat abban, hogy hasonló sorsra juthassanak, mint a sunaiak, vagy... talán, Konan. Lehet, hogy az arcára kiült semlegesség pusztán sok éves tapasztalatának mellékterméke, aminek én a csapdájába estem. Hangjának lágysága ugyan másról adott tanúbizonyságot, de ezt a fonalat már nem érdemes továbbszőnöm, ugyanis nem tudhatom, ki, mit, és miért cselekszik. Néha még magamat sem értem. Amire viszont koncentrálnom kéne, az az, hogy a nyakamon lévő seb egy szempillantás alatt begyógyult, mintha ott sem lett volna. Hogyan? Miért?
Ekkor a Daimyo nehézkes mozgással visszaül a helyére, majd a kakukkos óra ismét megszólal. A konferencia vezető egy borítékot vesz elő, melynek pecsétjét felbontja, majd a daimyo kezébe adja, aki olvasni kezdi... a saját sorait. A beszédstílus legalábbis rá jellemző... de ami meglep, az a levél tartalma.
"Ejtsenek rajtam önök is sebet"? Ugyan miért? Ő maga mondta, hogy mindenki önérdekből van itt, és a béke valójában nem magát az eszmét jelképezi, hanem egy önérdekű, saját haszont szolgáló eszközt, arra, hogy megkaparinthassuk, amit akarunk. Ugyan mi célt szolgálna, ha én, most, az ő torkát is megvágnám? "Sérülései megszűntek, nem vérzik tovább, egy karcolás sincs a nyakán". Álljunk meg. Azt a borítékot most nyomták a kezébe, a pecsétet most szakították fel. Tehát, már a tárgyalás elejétől fogva demonstrálni akarta a szer hatását, amiből mindannyian ittunk. Az, pedig, hogy fegyvert hoztam a helyszínre, kapóra jött. Nem figyeltek meg a szobámban, ugyanis shinobi vagyok, feltűnt volna. Azt a gondolatot, hogy egy fegyvert hozzak be, nem ültethették a fejembe genjutsu-val, hiszen azt már valamelyik képzettebb tag észrevette volna. Na meg, ha puszta megfélemlítésről beszélnénk, mint először gondoltam, miért pont az én nyakamat vágta volna meg? Szerintem én vagyok a legjelentéktelenebb shinobi ezen az eseményen.
Ha már jelentéktelenről beszélünk... most, hogy végignézek a jelenlevőkön, feltűnik még valami: egyikről sem hallottam. Rengeteget olvastam, és találkoztam már nem egy magasrangú ninjával vándorutam során. Konan-t felismertem, de ennyi az egész, sőt, ő az egyetlen faluvezető a sorainkban. A Kagék egyike sincs itt... én, azonban itt vagyok. Egy kegyvesztett, lecsúszott shinobi, aki 20 éves létére még mindig genin. Szerintem csak azért engedték, hogy vándorstátuszba léphessek, mert jelentéktelen vagyok. De ha annyira jelentéktelen vagyok, mit keresek egy ilyen fontos tárgyaláson? Szerintem uraink, és parancsolóink ismét csak hatalmi játékot játsszanak, és a parasztjaikat küldték előre. Még csak most kezdték el a sakkjátszmát. Egy puszta politikai manőver az egész...
Csalódottan tekintek magam elé... majd a düh lesz úrrá rajtam. Ökölbe szorul a kezem, és összeszorítom a fogaim, miközben a daimyo-ra nézek.
- Szóval, a béke ígérete... egy kezdeményezés a háború befejezésére... egyik nemzetnek sem jelent többet, mint egy újabb hatalmi harcot a sok közül? Egyikük sem bízik annyira, még a saját szövetségeseikben sem, hogy olyan shinobikat küldjön, kiknek szavai eljutnának hozzá? - jegyzem meg magamban.
Ugyan is... Danzou Shimura, a mi árnyékunk, maga Konoha sötét oldala, figyelembe venne bármit, ami elhagyja a számat? Hallgatna rám? Megfogadná a tanácsaimat? Nem. Közel sem... kezdem azt hinni, hogy ugyan ez a helyzet a többiekkel. A Sunai küldöttben nem éreztem a háború keserű ízének jellegzetes zamatát, a Kirigakurei talán még zöldfülűbb, mint én, a Hó mit sem törődve a tárgyalás céljaival a Homoktól kérdezett, szóval valószínűleg nem fedték fel előtte a többi diplomata kilétét, így feltételezhető, hogy az országok nem is kémkedtek, ami háborús időkben felettébb nyugtalanító. Egyedül a Hold és az Eső küldöttei rendelkeznek befolyással... bár a Holdban is kételkedem, de... nem, nem kételkedem, bíznom kell magamban, és a megérzéseimben. Nem tudtuk ki jön, nem tudtunk az Erdő Országáról semmit, ez az egész tárgyalás sántít, és most ez a levél... valami nincs rendben. Talán túlságosan előre ittam a medve bőrére... és lehet, hogy egy kígyófészekbe kerültem. Vagy... mégsem? Hiszen, a Daimyo bízik bennünk annyira, hogy engedje nekünk, hogy akár meg is öljük. A szer nem képes visszarántani a halál torkából... pedig milyen jó is volna. Ez azonban megmagyarázza azt is, hogy az égési sebeim miért nem gyógyultak be, miután ittam. Szóval, a kunai, amit behoztam kapóra jött, egyszerre statuált példát belőlem szabályszegésért, és demonstrálta a "méreg" hatását, amiből fogyasztottunk. Nem hibáztathatom egyikért sem... hiszen én magam is úgy gondolom, hogy a békéért mindent meg kell tennünk. Bíznunk kell egymásban, ő pedig olajágat nyújt felénk, tisztában volt azzal, hogyan reagálunk majd arra, hogy egy diplomata vérét ontotta a béke nevében, ezért tanúbizonyságot akart tenni arról, hogy egyáltalán nem így történt.
A levél felolvasása után, a daimyo válaszol a Hold és az Eső kérdéseire. Országa egyértelmű célja, hogy a friss gazdasági-pénzügyi eredményeivel nagyban növelje befolyását a világban... és ehhez ugródeszkát biztosítana egy sikeres békekonferencia. Ez furcsa, de ettől eltekintek, mivel a legjobban előző szavai keltették fel érdeklődésem: "Az első vitanap a háború lezárásának módjairól, nemzetek és szervezetek megfékezési módjairól fog szólni."
Fura, kellemes érzés lesz úrrá rajtam ezen szavak hallatán. Szóval, tényleg itt vagyunk... ez tényleg, egy igazi béketárgyalás, ami a háború végét hivatott beharangozni, és én kivehetem belőle a részem. Talán mégsem vagyunk annyira jelentéktelenek? Lehet, hogy ez csak egy kezdeményezés, de a nyitóbeszédem már megtette a hatását. Igen, nem kalandozhatok el, nem tekinthetek el a végső célomtól: a háború megfékezésétől. Kit érdekel, hogy Danzou bízna-e bennem, vagy sem? Egy daimyo-val állunk szemben, a státusza nem vitás, ahogy a hatalma, és a befolyása sem. Megvannak a saját céljai, de kinek nem? Nem vagyok annyira naiv, hogy azt gondoljam, megesett a szíve a bajbajutottakon, és pusztán ezért kezdeményezné a békemozgalmat, ennél azért szürkébb világban élünk. De, legalább, tesz valamit, nem? A kagék nincsenek itt, és aztán? Az ő bajuk... és az ő érdemük a háború is. Lehet, hogy ez a tárgyalás csak egy apró hullámzás a vízfelszínen, de abból is keletkezhet szökőár. Amit ma itt teszünk, amit ma itt mondunk, annak súlya van, még ha mind jelentéktelenek is vagyunk, és azért küldtek minket országaink, olyan fülekre találhatunk itt, amelyek meghallgatnak minket. Ez nem a gyanakvás, és ujjal mutogatás helye. A daimyonak igaza van: a béke közös érdekünk, mindnyájunk kívánsága, azonban... egy feltevésével még mindig nem értek egyet, ennek pedig hangot is adok, nyugodtabb hangnemben, mint terveztem. Kifújom magam, majd előrébb lépek, és szólásra nyitom a szám.
- Mélyen tisztelt Daimyo-asszony. Az a levél amit kapott, melynek pecsétjét a szemünk láttára szakították fel... nyaksérülésről esett szó benne. Előre eltervezte, hogy valakinek sebet ejt a nyakán? Ezzel demonstrálni akarta a szer hatását, aztán pedig amikor azt mondta, ha szeretnénk, sebet ejthetnénk önön, ezzel pusztán bizalmat szeretett volna szavazni magának? Annak ellenére, hogy állítása szerint pusztán politikai és gazdasági okokból rendezte meg ezt a béketárgyalást, annyira hisz magában az eszmében, hogy kockára tenné saját életét?
Igen. Ez az egyik dolog, amit mindenképpen tudnom kell. Csak azért ajánlotta fel, hogy sebet ejthessünk rajta, mert tudta, hogy úgysem fogjuk, vagy tényleg őszintén hiszi, hogy mind a békéért vagyunk itt, és emiatt tartózkodunk a vérontástól? Mert ha igen, akkor a szövetségesemnek tudhatom, legalábbis ez ügyben, és számíthatok rá, önérdek ide vagy oda. És, ha már önérdek...
- Az országuk állapotából ítélve maguk már így is egy gazdasági nagyhatalom, nem is beszélve arról, hogy akkora politikai befolyással bírnak, hogy mind az öt nagy nemzet diplomáciai küldöttséget rendeltetett ide, egy béketárgyalás reményében, amit tudtommal maguk kezdeményeztek. Szóval, nem titkolják, hogy a béke önérdekük, azonban képesek önmagukat is kiszolgáltatottá tenni, sőt, országuk képviselőjét is képesek veszélyeztetni pusztán azért, hogy nagyobb nyereségre tehessenek szert? Játsszunk nyílt lapokkal, mert a béke nem érdekünk, hanem szükségünk. Szóval, ha maga pusztán csak hatalmat, és nyereséget akar... ehhez pedig szüksége van arra, hogy a háború ne fenyegesse... miért nem vár egy kicsit, és hagyja, hogy a többi nemzet még inkább kimerítse a tartalékait? Maguk már így is közel állnak ahhoz, hogy az egyik leggazdagabb ország lehessenek, hiszen van bőven nyersanyaguk, melyekre szükségünk lehet. Akkor, miért pont egy béketárgyalással akarja megvalósítani céljait?
A kérdésem jogos... ugyan is tény, ami tény, az Erdő Országának daimyo-nak rendkívül befolyásos, és gazdag, másképpen is eljárhatott volna, véget vethetett volna a háborúnak azzal, hogy az egyik szövetséget favorizálja a másikkal szemben. Hiszen, országa bővelkedik pénzben, és nyersanyagokban, jelenleg lehet, hogy jobban is állnak gazdasági téren, mint az Öt Nagy Nemzet. De, igazság szerint, távol álljon tőlem a politika... igazából csak azt akarom megtudni, hogy tényleg komolyan gondolja-e ezt a béketárgyalást, és minden nyűgje és önös célja ellenére, az egyetlen, s legfőbb célja, a háború vége. Nem érdekel, hogyan profitál ebből, mert nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, egy ilyen hatalmas ember pusztán jóindulatból, és könyörületből véget vetne a folyamatos csatározásnak. Az azonban érdekel, hogy a sokat emlegetett "önérdeke" befolyásolja-e a döntéshozatalban.
Arról gőzöm sincs, hogyan akarja elérni a nemzetek és szervezetek lefegyverzését, vagy megfékezését, akárhogyan is fogalmazott, de amennyiben kielégítően válaszol a kérdéseimre, én bizalmat szavazok neki, ahogy itt mindenkinek. A daimyo megsebzett a saját kunaimmal? Legyen. Boldogan áldozom testi épségemet annak érdekében, hogy mind bízhassunk egymásban, és kötetlenül harcolhassunk a békéért. Mert a háborúnak, véget kell vetni. Bármi áron, mint mondtam, a daimyo pedig eszerint járt el. Konan-ben láttam valamit, ami magamra emlékeztetett? Talán, de lehet, hogy tévedtem. Akár hogyan is, egyelőre meg kell tudnom, merről fúj a szél, így állok, és várom a daimyo válaszát, amennyiben bárminemű akadály nélkül fel tudtam tenni a kérdéseim.

**Djuka Munfurawa** Vas. Márc. 19 2017, 23:57

Utolsó szavai után arcán békeváró mosollyal tekintete a Daimyōn függött. Várta a választ, miközben gondolatai a látottakat vették sorra, mert ugyan mi más hűthetné igazán az indulatokat, mint egy megoldandó feladat, egy rejtély, ami még veszedelmesebbé és zavarosabbá teszi a tárgyalásokat?
Persze nyugodtnak maradni úgy, hogy közben nem feledheti el a célt, nem feledheti el, hogy kik miatt érkezett, hogy országa, a napfényes Hold rá bízta sorsát, már ha e helyen végül valódi döntés is születik, lehetséges egyáltalán? Ő most, maga a Hold.. minden gyermek, minden dagadó vitorla, minden tajtéka a végtelen tengernek... Országát a béke viszi előre, ugyan mi más tehetné? A béke és a szív, amivel képesek kiállni, hogy egymást, vagy másokat megóvva feleljenek minden kihívásra. Kihívás pedig, lám itt bőven van...
A kis kakukk, tán csak nem a halált dalolta? Tikk-takk, az idő lejár...? S mi az a keserű hangszín? Az Asszony épp e pillanatban mutatta meg valamennyi jelenlévőnek, milyen hatalom van a kezében, miért megtört hát? Áltatás csupán? Színlelés, mint az eddigiek? Ugyan miféle cél, miféle érdek lapulhat meg csendben várakozva? Önérdekén túl, lehet-e bármi ami béklyóban tartja e kis föld vezetőjét? Ó, hát persze... Ame eleddig is úgy gondolta, akad valaki, aki szép csendben őrködik az események felett, noha eddig komolyann beavatkozást nem tulajdonítot neki... de ugyan tisztában lehet a szándékaival? Csak mert korábban volt köztük egy pillanatnyi megértés, valóban bizalmat kellene helyezni belé?
A lány kezdte úgy érezni, bár béketárgyalásra jött, ez már sokkal inkább háborús színtér, csak a jelenlévők nem tudják még... vagy épp hogy tudják, ezért olyan óvatos mindenki. Ezúttal sajnálta, hogy a klán nem a bátyját küldte. Kodomo sokkal inkább otthon volt a láthatatlan hadviselésben, mint ő, s bizonyára jóval több diplomáciai ismerete is volt, mint neki, a Djuka klán szelíd virágának...
Sok volt a nyugtalanító dolog.. A mérgezés, a seb hirtelen begyógyulása... a Daimyō viselkedése mindezek után, a szer hatásai, melyek biztosan rendkívül magasfokú orvosi ismereteket kívántak... olyan fokút, amivel ritkán találkozni, s amire eddigi találkozásai során is csak kevés ember lehetett képes, és a szigeten, nos, hátrahagyta őket... Már ha a puszta logika jó sugallatokat adott...
És végül, ott volt a levél. Előre megírt koreográfia szerint zajlott minden, de miért szükséges az újabb szavakat papírról felolvasni? A Daimyō nem volt híján a szónoki képességeknek, s ha ezt a melodrámát így végig tudta játszani, hát a színészi tehetségnek sem. Miért szükséges hát felolvasni? Az ő szavai egyáltalán? Vagy bábként szolgál valakit? E gondolatra Ame tekintete az asszony kísérőjére rebbent. Majd vissza rá, a nőre, ki talán a levélre írt szavakkal felolvasta a halálos ítéletét is. Egy újabb különös esemény... Megölni őt... Ame elgondolkozott, hogy vajon vágyik-e az asszony halálára... de nem talált önmagában semmiféle választ. A Nő nem jelentett semmit.. Formális kelléke volt ennek a konferenciának azóta, hogy méregpoharát kiitták. Ha az övé volt.. Ha nem, úgy méginkább csak kellékké vált.. persze ettől még nem engedett a lány magának olyan luxust, hogy figyelmen kívül hagyja. Ahogyan a többi követtel sem tehette... Tekintete végigfutott rajtuk. Vajon bármelyikük gondolkozik azon, hogy megsebesítse házigazdájukat? Az arcokon nem látott eféle elszántságot.
Satoshi aztán megtörte a csendet. Konoha népének képviselője. A követ, aki hinni akart az Asszonyban, és abban, hogy a méreg magasabb célt szolgál... Ame nem hitt abban, hogy ez pusztán arra szolgált volna, hogy közelebb hozza a követeket.. Az előző esti események erre jóval alkalmasabbak lettek volna... E gondolatra a lány tekintete a környezetükön futott végig.. Hol is van már az aranybarlang? Hol a külső támadás fenyegetése? Semmi nyom.. semmi kihatása a mai napra... Csendben és tudatlanul ülnek már így is az aranykalitkában, s most itt a méreg dolga is...
- Minden tiszteletem az Öné, ám én a békét megváltani nem magatehetetlenség, vagy bénultság útján kívánom. Azért érkeztem, hogy egy aktív összefogás részese legyek, melyben az országok, erejüket egyesítve, közös akarattal hozzák el a békét. Hogyan is felelhetnénk e felhívásra sebekkel, vagy halállal? Hogyan kívánhatnánk a tárgyalásokat eként megnyitni? S hogyan is vállalhat ilyen veszedelmet, ha nem a béke vágya vezeti? Nagytiszteletű Daimyō, mint egy kis ország küldötte, céljait természetesen magam is megértem, s nyíltsága e tekintetben olyan gesztus, melyet mindannyiunknak követnünk kell, ha e tárgyalásokat eredményekkel szeretnénk zárni. - Nyújtson-e békejobbot a méreg arcátlan sértése után? Ha ő a Hold, itt és most, elszalaszthat-e egy ilyen lehetőséget? Tennie kellett, amit tett. Mindegy, hogy szíve helyesli-e, hogy kételyeit és bizalmatlanságát elrejti, vagy sem. Nehéz szerepet vállalt, s végig kell járnia az utat, hisz a nemzete bízik benne.
- Mindannyian céllal vagyunk itt. Mindannyian országunk boldogulását szeretnénk segíteni. Engedje meg hát, hogy őszinteségét viszonozzam. Amit mi elsődlegesen szeretnénk, az a tengerek védelmének megerősítése. A közelmúltban olyan, a tengerről érkező, háborún kívüli, fenyegetéssel kellett szembenéznünk, mely mindannyiunkra veszedelmet jelent. A tenger békétlen, és a néptelen szigeteken könnyen elrejtőznek olyan, akár nagyobb hatalmak által támogatott szervezetek, melyek alááshatják a békénket, vagy fenyegethetik a kereskedelmi útvonalakat, melyeken a nagy nemzetek, és a kisebb országok is gazdagságukat növelhetik. Kirigakure, szintén tengeri ország, bizonyára szintén ismeri ezeket a problémákat, ahogyan az Erdő Országa is. Épp ezért örömmel tölt el, hogy az elkövetkezendő tárgyalásokon nem egyedüliként kell e problémákra megoldást keresnem. - friss pénzügyi eredmények... újonnan feltárt bánya? Az, talán, amit ők is láttak? Vagy talán titkos támogatás, amihez a konferenciavezető segítette hozzá? Ame úgy gondolta, ez az utóbbi lehet... a tárgyalásokat már korábban el kellett kezdeni megszervezni, és az eredményeknek már készen kell állni. Egy új bánya, épp úgy, ahogy a tenger kincsei, lassan kezdenek jövedelmezni, így hát bizonyára egy nagyhatalom akarata feszül a tárgyalások biztosítása mögött. Taktikailag nem rossz lépés egy kis ország felemelkedésére, ugyanakkor... mennyiért éri meg lemondani az önállóságról? S vajon a Daimyō, lemondana önként akár csak egy röpke időre is róla? Az a nő, aki előző nap köszöntötte őket, bizonyára nem.. de a mai, a méreggel... Hogyan és miért változhatott ekkorát?
Ame tekintete ismét körbefutott. Van vajon bárki, akit szavaival újabb szavakra ösztönöz? Vagy már mindenki, hozzá hasonlóan várja az első vitanapot? Ame tekintete ismét körbefutott. Van vajon bárki, akit szavaival újabb szavakra ösztönöz? Vagy már mindenki, hozzá hasonlóan várja az első vitanapot?

**Koreko Rui** Kedd Márc. 21 2017, 23:10

Ha az eddigi színjáték és előkészület nem lett volna elég, a Daimyou további meglepetéseket tartogatott számukra. Rui sok mindent látott már élete során, megannyi furcsasággal, különleges technikával találkozott, ám egy méreg, ami először bénultságot, aztán viszonylagos sebezhetetlenséget okoz, na az eléggé meglepte. Körbepillantott a termen, viszont senkin nem látta, hogy bosszúra szomjazna a Vörös Asszony cselekedete miatt. Persze megtehették volna, ehelyett inkább maradt a csöndben várakozás. Bár így utólag visszagondolva, talán megakadályozta volna, hogy valaki a Daimyou életére törjön. Felkészült arra, hogy gyorsan kell cselekednie, ám szerencsére ebből nem lett semmi. Érdekes, néhány perccel ezelőtt még ő dühöngött, ki akart törni a tehetetlenségből, amikor pedig eljött az esetleges bosszú ideje, pont hogy ennek megakadályozására törekedett. Kicsit viccesnek találta a gondolatot, arcán apró mosoly jelent meg, ami gyorsan tovaszállt. Azt szerette volna legkevésbé, ha a követek azt éreznék, hogy kineveti az egész helyzetet - holott erről szó sem volt.
*A békéért jöttem harcolni, Gaara-sama nem szeretné, ha meggondolatlan dolgot cselekednék.* Gondolkodott el a kunoichi. *Temari vagy Kankuro sokkal megfelelőbb lett volna a feladatra. Csakhogy Temari éppen Konohával próbál egyezkedni, tőlük segítséget kérni. Kankuro pedig Iwagakure erőinek megfékezését tervezgeti.* Összegezte magában a dolgokat, amikből nem éppen született jó eredmény. Elnyomott egy sóhajt, és továbbra is a csendes szemlélődő szerepét töltötte be.
Ez az egész még mindig nem állt össze a fejében. A tegnap esti támadás, amit olyan szépen elhárítottak. Kissé bemutató szaga volt, ám meglehetősen hatásos bemutatóé. Aztán a méreg, ami igazából arra szolgál, hogy bizonyos ideig védje a használót. Azért a mellékhatásokra kíváncsi lett volna, mert biztosra vette, valami hosszú távú hatást is gyakorol a szervezetre. Az előttük felbontott levél tovább kuszálta a szálakat, egy újabb lapáttal dobott a lángoló indulatokra. Rui kezdte úgy érezni, hogy csupán el akarják hitetni velük, van beleszólásuk a dolgok folyásába, de valójában nincs. Az asszony előre megtervezte a bemutatót, vagyis valahogyan mindenképp úgy intézte volna, hogy megtörténjen a megsebesítés és saját maga megmérgezése.
*Konoha küldötte tette fel a remek kérdést. Megsebzett egyént említ a levelében, tehát valaki áldozatul esett volna. A rejtett kunai arra volt jó, hogy kiválassza az áldozatot.* Zöld szempárja végig futott a jelenlévőkön, talán választ keresett, vagy esetleg jelet. Egyelőre semmit nem talált, amibe kapaszkodhatott. *Mégis mire kellett a színjáték? Egyszerűen választás elé állíthatott volna minket, már elég felnőttek vagyunk ilyen döntések meghozásához. Ránk bízná a békét, azonban rejtélyesen kellett bemutatni a szer hatását?* Lassan több kérdés cikázott a fejében, mint amire választ kaphatott.
Viszont némileg kezdte kiismerni a Daimyou gondolkodását, cselekedeteit. Harcolt a békéért, csak éppen nem úgy, ahogy mások elvárták tőle. A rideg és kimért politikus, az arcára fagyott diplomata mosoly - olyan erősen próbálkozott. A jounin most először érezte azt, hogy talán a Vörös Asszonyhoz állt itt legközelebb. Módszereivel nem értett teljesen egyet, viszont megértette. A másik, akihez nagy reményeket fűzött, Yukigakure követe volt, ám továbbra sem szándékozott bevonni őt a háborúba. A semlegesség ritka adomány, muszáj kihasználni.
Tekintete ekkor a konferenciavezetőre tévedt, akit másik házigazdájukkal ellentétben még részben sem sikerült kiismernie. Ettől kicsit megijedt, hiszen néhányszor úgy tűnt, mintha igazából ő irányítana. Ruiban egyre erősödött az érzés, amit tovább tetézett a tegnapi megfigyelése a chakrahálózatán. *Lehet, hogy mindketten tudnak róla, de nem tartották fontosnak elmondani a tárgyalás résztvevőinek. Elővigyázatosságból tettem, ha nem értik meg, akkor sem tudok mit csinálni.*
Sunagakure küldötte hosszú idő után végre megtörte a csendet, ajkai szólásra nyíltak.
- A háborúban sok sebet szereztem, ezek mindegyike beforrt, meggyógyítottam, vagy meggyógyították. Bámulatosnak találom a méreg pozitív hatását, azonban nem élnék a lehetőséggel. A bénultság egy dolog, nem tartott sokáig, de ahogy az már többször elhangzott, a békéről nem csak beszélni kell, hanem tenni érte. Talán veszélyben vagyunk, talán nem. A tárgyalások nyilván felkeltették a nemzetek figyelmét és biztos vagyok benne, elég sokan szeretnék megakadályozni, hogy sikerrel járjunk. Mégis azt mondom, vállalom a kockázatot, illetve szeretném elkerülni a felesleges sérüléseket, esetleg annak okozását.
Fegyver nélkül is komoly erőt képviselt, akárcsak a többiek, hiszen jutsut mindenki tanult. Próbálkozott, tapogatózott, a határokat igyekezett felmérni. Egyelőre úgy tűnt, mások sem kérnek a méregből és a sebezhetetlenségből. Munfurawa nyíltan kimondta és igen éles meglátásokat közölt. Konoha képviselője, Satoshi Kawajiri ismét megosztotta mindenkivel, ami a szívén volt, ezt becsülte a férfiban. Szembesítette az Erdő országának vezetőjét azzal, amivel a kunoichi is foglalkozott a válasz óta. Megvárta, amíg kicsit elülnek az indulatok, akkor szólalt meg újra.
- Hogy mi a célunk? Azt hiszem, ez mindenki számára teljesen világos. Sunagakure a háború nagy vesztese, ahogy már a nyitóbeszédemben mondtam. A béke fontos számunkra, hiszen így van esélyünk újjászervezni az egész országot, a falut visszaállítani régi állapotába. Amikor eljöttem a Szél templomából, csak apró részleteket osztottak meg velem, már ami a jövőre vonatkozó terveket illeti. Azt szeretném, ha lépésről-lépésre mennénk végig az úton. Tudom, nem lesz könnyű, sokat kell még tennünk érte, ám bízok a jelenlévőkben.
*Valóban bízok... nem bízni szeretnék bennük, de van amire még nem állnak készen. Hogy mi történt akkor, azt egyelőre fedje homály.* Tette hozzá gondolatban. Furcsa érzés lengte körbe, az Erdő országának érdekei ismeretében teljesen más megvilágításba kerültek az események. Befolyást akartak szerezni a világban.
*Tényleg ennyire értékes lenne a hatalom? Mi mindent tesznek meg az emberek azért, hogy úgy érezzék, ők irányítanak. Egy ideig azt hittem, ha erőssé válok, sok mindent megtehetek, ám vannak olyan események, amiket akkor sem irányíthatok. A politika nem nekem való, erre kezdek egyre inkább rájönni.*
Az első vitanap egyre közeledett. Eddig érdekesen és váratlanul alakultak az események, pedig csak a második nap elején tartottak.

Pein Csüt. Márc. 23 2017, 21:59

Miután a daimyou kiszabadult önnön béklyóiból, egy eddig csendben várakozó, kék köpönyeges alak emelkedett szólásra. Tekintete szinte villámokat szórt, és mégis olyan őszinte mosoly ült ki az arcára, mint senki máséra a teremben. A konohai delegációvezető volt az.

– Kedves uraim, mélyen tisztelt hölgyeim. –Kivételesen szépen artikulált. Aztán hadarni kezdett. – Állj. Álljunk meg egy pillanatra. Állj, állj, állj, ÁLLJ! – Hunyjuk le a szemünket, fújjuk ki jó mélyen azt a gyűlölettel, békevággyal, önös érdekkatyvaszokkal és bizalmatlansággal fűszerezett levegőt… nagy sóhaj… és kérdezzük együtt: MI-A-FASZT-CSINÁLUNK? – itt érdes hangja fülsiketítő hangtartományba szökött, majd némi szünet után visszatért szépen artikuláló, megnyerő hanglejtéséhez. – Konoha nyomatékosan felkéri az Erdő országát, hogy NE delegációtagjain szemléltesse legújabb csodavívmányait. A delegációt ért sérelem a nemzetet ért sérelem… De ezt önök is tudják. MÁR hogyne tudnák! Konoha épp ezért tart különösen destruktívnak BÁRMELY magatartást, ami a mé-é-reg – és ezt valóban elnyújtva mondta – elfogadhatatlanságával kapcsolatos. Tájékoztató jelleggel közlöm, hogy a mi békekonferenciánk eddig békésebb, mint bármely egyéb próbálkozás, és köszönöm szépen, de személyesen nem szeretném itt kiköpni a tüdőmet … valljuk be, erre persze még mindig kurva nagy az esély…, de a szérum miatt ennek esélye legalább csöppet csökkent. Vagy legalábbis hinni merészelem. Hiszen most már úgyis mindegy. Elmondták: a szer hatása a mai nap végéig kitart. Ennek fényében Konoha igenigen nagyra értékelné, ha az erről való gondolkodás helyett inkább a lényegi dolgokra figyelnénk.

Vett egy mély levegőt.

– Ja, igen. Még valami. Asszonyom, kérem ne válaszoljon delegációsegédem kérdésére. A biztonság Konoha szerint is elsőrendű. Szabad akaratomból lehet, hogy én magam se ittam volna meg a szert. Mert én is olyan kurva önérzetes és gyanakvó vagyok, mint itt még sokan mások. Persze ez egy jó tulajdonság… – Az Erdő országának vízióijaira és mélyebb indíttatásaira pedig Konoha valóban kíváncsi, de nem a béketárgyalások érdemi részének megkezdése előtt. Lehet, hogy itt néhányan elfelejtették, talán épp a mélyen tisztelt Daimyou is, de ez a tárgyalássorozat NEM az Erdő országáról szól. Köszönöm.

A konferenciavezető bólintott.

– Köszönöm szépen a hozzászólásokat. Amennyiben az Erdő országa válasszal kíván élni, azt most megteheti.

A Daimyou kecsesen az égbe emelte apró kezét, majd kissé meghunyászkodó hangon a következőket mondta:

– Remélem, nem sértem meg Konohát azzal, ha annyit mégis válaszolok az igen éles eszű kérdésre, hogy igen, a nyaksérülés tervezett volt. A konferenciavezető úron terveztem sebet ejteni, Ő Önök előtt érkezett, és már beavatódott a szer hatásaiba – Shiro-sama azért erre az információra furcsán megráncolta a homlokát –, arról pedig nem tehetek, hogy Konoha képviselője egy biztonsági előírás egyértelmű megsértésével túlságosan is magára hívta a figyelmem. Bocsássák meg nekem, de rendkívül érzékeny vagy a rendre. Bevallom, nem is igazán hevertem még ki a tegnapi incidenst, noha igen, jól tudom, még szerencsésnek mondhatom magam.

Hanage Shiro köre következett. Nem engedett szólni senkit maga előtt.

– Köszönöm. Most pedig megkezdjük az érdemi munkát. Mindenekelőtt megkérem rá a Daimyou hölgyet, hogy innentől a konferencia normál résztvevőjeként tevékenykedjen, és ne kezdjen magánakciókba. Épp azért kért fel engem a tárgyalások levezénylésére, hogy ő saját országát képviselve részt vehessen azokon.

A konferenciavezető előtt sorakozott még néhány irat, illetve egy lezárt boríték. Ezeket diszkréten a táskájába csúsztatta.

– A hatékonyság érdekében nyomatékosan megkérek mindenkit, hogy felszólalásaiban mindvégig három dologra figyeljen leginkább:

1. A fennálló problémára, annak azonosítására és megértetésére

2. Egy jónak vélt megoldástervezetre

3. A probléma által érintett egyéb, a kínált megoldás szempontjából esetleg problémás nemzetre, nemzetekre

- Ó, igen, még valami. Egy nagyon fontos technikai tudnivaló. Kérem, figyeljenek

Megköszörülte a torkát. Tekintetét keresztezte a daimyóéval.

- A mai ebédszünetig szeretnénk, ha maguk között szimpátia, közös érdekek és célok stb. alapján létrehoznának két, egyenként legfeljebb négy nemzetet tömörítő csoportot. Kötetlen beszélgetésre idáig kétszer is lesz idejük, ugyanis minden egy órányi tárgyalás után 20 perc szünetet tartunk. És hogy mi célja ezeknek a csoportoknak?

…

- A csoporttagoktól közös munkát várunk majd el, mely a második nap végére egy tervezetben ölt majd testet. Egy közös, pontokba szedett tervezetben, amely részletezi, hogyan kellene lezárni e vészterhes háborút. Ha a két tervezet közül az egyik valóban hozzásegít minket a békéhez, az Erdő országa a tervezetet készítő felek küldő államainak teljes körű „jóvátételt” fizet a háborúban keletkezett minden tárgyi jellegű kár pótlására. Erről a résztvevő országokat utólag tájékoztattuk. A kifizetés feltételekhez kötött, a háborúpárti országok nem fogják tudni kijátszani a rendszert. A tét tehát jelentős. És nem. Az Erdő országa nem viccel.

Koppintott hármat a kerekasztalra.

- Munfurawa delegációvezető asszony!

Megvárta, amíg a hölgy odafigyel.

- A felvetései kitűnőek voltak, úgyhogy amondó vagyok, induljunk is ki innen. Kérem, ki tudná fejteni országa fő problémáját, illetve várakozásait a tengerek biztonságával kapcsolatban? Megnevezné a béketárgyalás szempontjából releváns fenyegetéseket? A Munfurawa-sama által felvetett problémákra természetesen mindenki reagálhat, aki jónak látja. A tengerek biztonságával kapcsolatban várom az egyéb érintett nemzetek álláspontját is.

Határidő: 2017. 04. 03.

Nyitottam egy topicot, amely az óránkénti állófogadások/pihenők helyszíne. Itt e kalanddal párhuzamosan folyamatos lehet az egyéb delegációkkal való kapcsolatfelvétel és egyeztetés. Mesélői poszt nem szükséges. A főszálba nem mesélem bele ezeket a szüneteket, szóval a csoportösszetételt itt kell egymással letárgyalnotok! Ha valakinek jobban tetszik, bizonyos szóváltások PM-ben is mehetnek – nem muszáj mindenkinek mindenről tudnia. Ha van ilyen, továbbítsátok nekem is. Jó lenne, ha a csoportok készen lennének ugyanekkorra!!!

**Kawajiri Satoshi** Szomb. Ápr. 01 2017, 14:29

Mielőtt a daimyo-asszony válaszolhatna a kérdéseimre, Blue-san úgy dönt, véget vet hallgatagságának és közbeszól. Kisse furcsa nekem, hogy most, amikor az Erdő Országának érdekeiről kérdezek - amikről azoknak, akik még kételkednek a béketárgyalás hitelességében tudniuk kellene -, közbeszól, de amikor felálltam, és majdhogynem a nemzetem ellen beszéltem, nem tette. Abban azonban igaza van, hogy nem a daimyo-ra és az Erdő Országára kellene összpontosítanunk, hanem magára a tárgyalásra, de nem ezt tettük eddig is? Hiszen fontos, hogy tudjuk bízhatunk-e abban, aki otthonában vendégül látott minket, pláne egy ilyen bravúr után. Abban is igaza van, hogy tiszteletlenség volt engem megsebezni, de tiszteletlenség volt az is, hogy egy kunai-t hoztam be a tárgyalóterembe. Tisztában voltam vele, hogy elveszik, és azzal is, hogy emiatt majd amatőrnek néznek, és nem gondolnak arra, hogy drótok is vannak a zsebemben, melyeket ugyanúgy fegyverként használhatok. De ez mind azért volt, mert azt hittem át fognak minket kutatni... és, volt még egy indokom, ami pedig az, hogy a szívem mélyén, legbelül, én is kételkedem a tárgyalás hitelességében. Lehet, hogy úgy gondoltam, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de most már nem. Azok után, hogy a saját otthonában, egy rakás nemzet képzett shinobi küldötte előtt, akik közül a legtöbben legszívesebben egymás torkának esnének, ha tehetnék (főleg mélyen tisztelt szülőfalum), kiszolgáltatottá téve magát, felajánlotta, hogy amennyiben sérelemként vesszük cselekedetét, nyugodtan ejtsünk rajta sebet. Fel is hívta a figyelmünket arra, hogy a szer, ami már mindannyiunk testében van, nem képes felkelteni a halottakat, így bárki végezhetett volna vele, ő pedig nem tudott volna mit tenni. Az más kérdés, hogy az elkövető kijutott-e volna innen élve, de az azonban vitathatatlan, hogy a daimyo elkötelezte magát a béke szellemiségében, és az előbb akár az életét is áldozta volna az eszméért. És azért is, hogy bízzunk benne. Olajágat nyújtott felénk, és ő tette meg az első lépést afelé, hogy megmutathassa: ez, egy igazi, hiteles béketárgyalás. Itt fog eldőlni, vagy legalábbis itt kezdeményezhetjük a béke eljövetelét. Én, legalábbis így látom, és azt akartam elérni, hogy mindenki, aki még kételkedik, meggyőződhessen ugyanerről, elsősorban ezért tettem fel a kérdésemet. Azonban, szerintem Blue-san hangneméből ítélve már így is pengeélen táncolok a szemében, szóval inkább nem firtatom tovább a dolgot. Én a békéért vagyok itt, mint mindenki más. Hinni akarok az eszmében, és abban is, hogy itt hegyeket fogunk mozgatni, és az apró hullámzásokból, amiket létrehozunk, szökőár keletkezhet. Egy szökőár, mely elmoshatja a háború borzalmait.
Azért a daimyo válaszol a nyaksérülést feszegető kérdésemre, és úgy tűnik, igazam volt, azonban a konferenciavezetőn tervezett sebet ejteni, és nem rajtam. Úgy néz ki, kapóra jöttem... remélem ezért mások nem fogják azt gondolni, hogy egy követ fújok az itteniekkel, de szerintem csak én vagyok ennyire paranoiás. Ha már itt tartunk, feltűnik az is, hogy sokkal nyugodtabb vagyok most, mint előzőleg voltam. Szerintem, az új erőre kapott céltudatosságom miatt lehet... hiszen leghőbb vágyam az, hogy a háború, mely elragadta tőlem a szeretteimet, és pokollá tettem az életemet, megszűnjék. Nem csak azért, mert túl sok jó ember veszett már oda, és most már csak egy síremlék képében láthatjuk őket... ha szerencsésebbek vagyunk. Ha nem, akkor egy tömegsírba tuszkolják szeretteinket. De azért is, mert így is eleget vesztettünk már. A háború felemészt, megváltoztat, és kifordít minket, szörnyekké válunk miatta, nem szabunk gátat állatias vágyainknak, hanem visszafejlődünk puszta ösztönlényekké, akik ölnek, hogy élhessenek. Ám de, hiába kavarognak ilyesféle gondolatok a fejemben, nem tudom nem úgy tekinteni szeretteim gyilkosára, vagy gyilkosaira, mint egyszerű katonákra, akik csak a feladatukat teljesítették, vagy pusztán önvédelemből öltek. Őket kegyetlen gyilkosoknak látom. Gyűlölöm őket. Ha tudnám melyik nemzet ninjái voltak, őket is gyűlölném. De talán, jobb is, hogy nem tudom... mert akkor én is harcba mennék. A háború nem tesz mást, csak egy ördögi kört szül, melynek az erőszak áll a központjában. Bosszú bosszút követ, vérontás vérontást. Szerencsére, még annyira nem harapódzódott el a helyzet, hogy elfelejtettük volna az emberségünket, és azokat az időket, amikor még összetartottunk. Ellentétek, konfliktusok mindig is voltak, de egy teljes, minden shinobit felölelő világháború? Még ha több nemzet semleges is maradt, ki tudja meddig lesznek azok? A szükség nagy úr... a félelem pedig cselekvésre késztet.
Így viszont, talán én vagyok az egyetlen igazán semleges fél ezen a tárgyaláson, aki igazából csak azt szeretné, hogy soha senki mással ne történjen meg az, ami vele. Mert annyira nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, valahogy visszahozhatom a szeretteimet az életbe, vagy semmissé tehetem az áldozatukat. Na meg, miért is tenném, ha egyszer ők hittek az eszmékben, amiket Konoha képviselt, és felesküdtek arra, hogy az életüket is adnák érte, ha szükséges? Így is lett. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek fölöttük? Ők határoztak így. Ők választották a sorsukat. Legalább is, szeretném ezt hinni.
A célom, úgy érzem, nemes. És csak egyetlen egy valaki van ezen a tárgyaláson, akinek lélektükrében felfedeztem önmagam, vagy legalábbis egy hozzám hasonlót: az pedig Konan. Így pont kapóra jön, hogy csapatépítésről beszélt az előbb a konferenciavezető. Igen, a töprengésem közben hallottam szavait, úgy néz ki, már reflexből megy nekem az önmarcangolás, és az önreflektálás, anélkül, hogy kizárnám a körülöttem zajló dolgokat.
Mit is mondott? Szimpátia, közös érdekek, célok alapján létre kellene hoznunk két, legfeljebb négy nemzetet egymásba foglaló csapatot. Blue-san bizonyára a fejébe veszi Sunát... de, nem lenne jobb, politikai szempontból is, hogy ha Konohagakure és Amegakure szövetségesek lehetnének? Lehet, hogy megint túl nagy fába vágom a fejszémet, mert rengeteg szempontból labdába sem rúghatok egy faluvezetővel szemben. Főleg, hogy Amegakuréról igazából nem is nagyon tudok semmit, sosem jártam a Víz Országában, most meg már pláne nem tehetem, háborús idők alatt. Konan-ról is csak hallottam, és nem tudom, mennyi igaz a pletykákból... egy szörnyetegnek képzeltem el a háborús propagandáknak köszönhetően, de egyáltalán nem tűnik annak számomra. Szerintem ezt már betudhatjuk szimpátiának. Közös érdekek... fogalmam sincs. De egy átlag shinobi érdekei, vágyai, céljai és gondolatai nagyban különböznek egy falu vezetőjétől, teljesen más az értékrendjük, a gondolkodásmódjuk... mit csinálok már megint? Próbálom kioktatni magamat arról, hogy miért nem tehetek meg valamit, csak azért, mert attól félek, ismét csak túl nagy fába vágnám a fejszémet, és felsülnék. De, most nem arról van szó, hogy egy nálam sokkal erősebb ninjával akarok harcolni, hanem egy béketárgyalásról. Most, a maximumot kell adnom: mindent be kell vetnem annak érdekében, hogy ez a tárgyalás sikeres legyen. Ha Konan és én nem kezeljük egymást ellenségként, akkor az országainknak sem kéne. Lehet, hogy naiv gondolat, de ha az, akkor nyugodtan tartsanak naivnak. De szerintem ennyire egyszerű az egész. Aztán, a célok... a béke nem elég? Tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek vannak hátsó szándékai, de a politikai játszmákba nem kívánom belekeverni magam, szóval nekem ennyi is elég. Ha pedig Konan tényleg akkora monstrum lenne, mint mondják, lefejezte volna a daimyo-t a tiszteletlenségéért.
Sunagakure... az őket ért sérelmek talán a legnagyobb vesztesekké teszik őket a háborúban. De szerintem ha én nem ajánlom be őket, Blue-san megteszi, hiszen Konoha szövetségesei már egy jó ideje. És én, hiába írtam alá egy nyilatkozatot az ellenkezőjéről, nem azért vagyok itt, hogy országom, vagy falvam nevében járjak el, hanem a világéban. Hiszen mindannyiunk érdeke a béke, és ehhez pedig olajágat kell nyújtanunk ellenségeink felé. Az csak grátisz, hogy Konan volt az egyetlen kinek beszéde felébresztett bennem valamit, és, amennyire tudok olvasni az érzelemtelen tekintetében, talán az enyém is az övében. A kérdés igazából az, hogy ez-e a ráadás, vagy az, hogy egyébként is célszerű lenne egy csapatba kerülnöm vele? Hogy ki legyen a negyedik, fogalmam sincs... igazából nem is az én tisztem eldönteni. Azonban, az is kérdéses, hogy egyáltalán Konan igent mond-e. Miért is mondana igent? Hiszen Konoha nagyjából a világ közellensége, szerintem lassan rosszabb státuszba kerülünk, mint a rejtett hang faluja, és ez többnyire Danzou-nak köszönhető. Hú, vigyáznom kéne, nehogy a keresztnevén említsem a Hokagét, nem tudom, hogy Blue-san az ANBU-ba tartozik-e, de nehéz lenne fej nélkül békét tárgyalni.
- Satoshi, az istenek áldjanak meg, miért gondolkozol mindenen egy órát, mielőtt cselekednél? Számodra, a legtöbb indok a társulás mellett szól, innentől már nem rajtad áll. Menj, és kérdezd meg. - okítom magam gondolatban.
Többször kéne ilyet tennem... lehet nem tökölnék ennyit. Célszerű dolog minden egyes lehetőséget górcső alá helyezni, ha politikai, gazdasági vagy egyéb kérdésekről van szó, de egy egyszerű kérdés feltételének mivoltát nem kellene ennyire feszegetnem.
Amint lehetőségem nyílik rá, felállok az asztaltól és odamegyek Amegakure küldöttéhez. Egyszer már feltettem neki egy furcsa kérdést, amit szerintem nem tudott hova tenni, a válaszát azonban én sem. De, mint mondtam, a saját gondolatmenetemet szerintem csak én értem. Amint odaértem Konan-hez, ismét csak meghajolok, majd gyorsan megfogalmazva a fejemben mondandómat hozzá is látok a beszédhez.
- Konan-sama, ha zavarhatom... - azért fő az udvariasság, de amint látom, hogy enyém a figyelme, bele is kezdek. - Tudja, hogyan képzelik el magát Konoha falain belül? Egy szörnyetegnek. Abból ítélve, amit láttam, nem értek egyet ezzel, és úgy gondolom ez csak háborús propaganda, vagy régi ellentétekből szült demonizáció. Néhány nemzet, főleg akik az enyémmel állnak szövetségben, nincsenek tisztában azzal, milyen is igazán a faluja az ön vezetése alatt. Úgy gondolom, mint ahogy mi tesszük itt egymásnak, falvaink tagjainak is olajágat kéne nyújtaniuk egymás felé. Ezenfelül, úgy vélem, maga is, ahogy én is, mindenféle politikai és gazdasági hasonszerzési szándékunkat félretéve, csak is a békéért vagyunk itt. Mit szólna, ha a közös együttműködés, és a további nézeteltérések elkerülésének érdekében, egy csapatba szerveződnénk? - teszem fel végül a kérdést.
Igazából, hatni akartam rá, de utólag belegondolva, lehet, hogy kicsit túlságosan hatásvadász volt a mondandóm. Elvégre, ő sokkal nagyobb játékos a politikai játszmában, mint én. De tény ami tény, nem voltam teljesen őszinte abban, hogy nincsenek hátsó szándékaim, hiszen még mindig szeretném tudni, hogy miért láttam azt Konan szemében, amit. De az viszont igaz, hogy elsősorban a békéért vagyok itt. A beszédéből ítélve ő is, és szeretném azt hinni, hogy nem csak politikai manővezerés, vagy szimpla szimpátiakeltés volt az egész.
Egyébként is, sok mindenre kell még reflektálnom, szóval jobb, hogyha az elején felteszem a kérdést annak, akivel a legjobban egy csapatban szeretnék lenni, ha már csak azért is, hogy tudjam, miből "gazdálkodhatok" ezután.

**Hoshizoku Kaito** Hétf. Ápr. 03 2017, 21:29

Miután a Daimyo megszabadul a méreg hatásától, egy eddig csendben figyelő alak veszi át a szót. Ő a konohai banda vezetője. A delegáció feje eléggé furán beszélt, viszont amit mondott, az eléggé magával ragadott. Még az is lehet, hogy az ő társaságukat is keresni fogjuk a tárgyalások során. Ha lett volna elég merszem, akkor én is hoztam volna valamilyen fegyvert a tárgyalásra, elvégre mi biztosít abban, hogy tényleg minden békés lesz. Erre még egy kis bemutatót is kapunk a helyiek trükkjeiből.
Ezt követően újra a Daimyo kapja meg a szót, aki ezúttal az elhangzottakra reagál. Csendben hallgatom a beszédeket, de nem szólok közbe. Annyira felengedek, hogy ímmel-ámmal csipegetek, de komolyabban nem fogyasztok semmiből. A konferenciavezető tovább viszi a tárgyalás menetét, újabb információkkal lát el minket, illetve kapunk egy feladatot is. Lényegében 3 szempontot kell figyelembe vennünk: a fenn álló probléma azonosítása és megértése, egy megoldás, illetve az egyéb problémák, problémás nemzetek. Azt hiszem ez az a pont, amikor kezdek berezelni ettől az egésztől. Lehet, hogy nem nekem kellett volna eljönnöm ide. Esetleg nem pont nekem kellene vezetnem a delegációt. Ráadásul nekem úgy kell az egészbe beszállnom, hogy az otthonom nem is vesz részt a háborúban. Talán éppen ezért is döntök úgy, hogy jelenleg csak csendben hallgatom ki mit mond. A balhésabb nemzetek beszédei alapján majd eldöntöm mivel tudnánk mi, yukigakureiek segíteni.

**Katana** Kedd Ápr. 04 2017, 22:55

Váratlanul Konoha delegáció vezetője szólalt fel méghozzá elég botrányos hangnemben. Tisztában voltam vele, hogy nincs, sok értelme a fölösleges finomkodásnak, azonban mindennek van egy határa. Ha én ilyen mocskos szájjal beszéltem volna, édesanyám bizonyára olyan pofont lekevert volna nekem, hogy minimum három fogam kirepül. Az ember azt hinné, hogy a delegáció tagjai, mivel a faluja minden lakosát és az ország valamennyi tagját képviseli ennél jóval kifinomultabb. Rangjához méltatlanul elkezdett arról panaszkodni, hogy nem szeretne megpusztulni, amire ott elég nagy az esély. Elég furcsa ilyesmit hallani egy shinobitól legalábbis egy olyantól, aki rendes kiképzést kapott és már átesett a tűzkeresztségen. De az is lehet, hogy Konohában tényleg csak puhányok és gyávák élnek, ahogyan azt a rossz nyelvek rebesgették. Még régebben mesélte édesanyám, hogy megtanulta elfogadni a halált. Mivel a ninják minden nap olyan küldetéseken vesznek részt, aminél kockára teszik az életüket, nem engedhetik meg maguknak, hogy megrémissze őket a halál. Egyszerűen el kell fogadni, hogy semmi sem tart örökké, hogy egyszer minden véget ér és akkor a félelem nem nehezedik ránk egy malomkő súlyával. Legszívesebben váltottam volna vele néhány keresetlen szót, azonban több okom is volt, amiért nem tettem. Először is túlságosan is makacsnak és önfejűnek látszott az-az alak így biztosra vettem mondhat az ember neki akármit az egyik fülén be a másikon ki. Másodszor pedig sosem szerettem fölöslegesen jártatni a számat, ami miatt bizonyos személyek többször is megfedtek. Így nem csináltam semmit csak némán figyeltem, hogy mi sül ki ebből a kis jelenetből. Miután befejezte a hosszú ám számomra értelmetlen locsogást a Daimiyo úgy döntött válaszol a sebhelyes által feltett kérdésre. Ebből megtudhattuk, hogy az a vágás előre el volt tervezve bár eredetileg a konferenciavezetőt akarta megvágni. Pár pillanatig emésztgettem a halottakat majd gondolatban bokán rúgtam magamat.
~Hogy lehettem ennyire ostoba?~
Egy réi mondás szerint, ha kizárjuk a lehetetlen, ami marad bármily valószínűtlen az-az igazság. Én bolond egyből arra gondoltam, hogy az a nő vagy az egyik alárendeltje, belelátott a jövőbe. Egy gyerektől nem szégyen, ha ostobaságokról ábrándozik, azonban én már rég nem voltam az legalábbis én így gondoltam. Olyan hogy jövőbelátás nem létezett, vagyis nem létezhetett, csakis az ostoba regényekben. Nem is tudom miből gondoltam, hogy valami varázslat lappang a titok mögött, ugyanis egyszer sem utalt a levél, hogy pontosan kit sebesítettek meg. Vajon mást is elragadott a fantáziája vagy kizárólag csak engem? Ez egy olyan kérdés, amire sohasem kaphattam választ, bár igazából nem is érdekelt. Gondolatban megszíttam magam és megígértem, hogy nem esem bele kétszer ugyanabba a hibába. Gondolatmenetemből a Daimiyo zökkentet ki azzal a mondatával, hogy még nem heverte ki a nemrég történteket. Vajon mi történhetett az előző napon, ami felzaklathatna egy ilyen hidegvérű nőszemélyt? Mivel késő éjszaka érkeztem így nem csoda, hogy néhány dologról lemaradtam és mivel senki sem tájékoztatott így csak találgathattam. Azonban okulván a korábbi tévedésemből inkább ezt hanyagoltam ehelyett az előttem álló feladatra koncentráltam. Ezután ismét a konferenciavezető vette át a szót és megkért mindenkit főképp a Daimiyot, hogy ezen túl csakis a béketárgyalással kapcsolatos dolgokról essen szó.

Ezután felhívta a figyelmünket három nagyon fontos tényezőre, vagyis mi az a terv, aminek segítségével le lehetne zárni ezt az értelmetlen háborút. Ráadásul ezt nem egyedül kellett kiötölnünk, hanem csapatostul, azonban mindegyik ilyen csapatban maximum négy ország képviselője vehetett részt. Első halásra megint úgy éreztem, hogy az akadémián vagyok és ez már kezdett az idegeimre menni. Nem bírtam felfogni ép ésszel mit követtem el, hogy ilyen súlyos büntetéssel sújtottak engem. Először bezártak két okos tojással egy szobába és pár nap alatt egy rakás adatot, számot és jelentést próbáltak begyömöszölni a koponyámba. Komolyan mondom a harmadik napon már úgy éreztem mintha legyalulták volna az agyamat. Ezután napokon keresztül hánykolódtam a tengeren majd megérkeztem egy álszent palotába ahol fogalmazunk úgy a ”tanárok” kiadták nekünk a feladatot. Tisztában vagyok vele, hogy eme levezetés néhol sántított azonban nekem akkor ez volt a meglátásom. Én egy egyszerű shinobi voltam az ilyesmikhez sosem értettem és nem is kellett. Mindig csak annyit kellett tudnom, hogy hol, hogyan, kit és mikor, másra nem is volt szükségem. Félre ne értsék, nem voltam én olyan vérengző típus, legtöbbször olyan feladatokat kaptam, hogy elkísérni egy kereskedőt A pontból B-be egy olyan útszakaszon ahol maximum az influenza kaphatná el. Tisztában vagyok vele, hogy egy jó ninjának tudnia kell másokkal együtt dolgozni azonban én mindig is magánzó voltam. Az alatt a kőkemény négy év alatt amit geninkedéssel töltöttem nagyon ritkán fordult elő, hogy társakat kaptam, bár ezt még valahogy el tudtam viselni. A fekete leves akkor jött mikor megtudtam, hogy az a csoport, aki előáll egy remek ötlettel annak az országának minden anyagi kárát maga az Erdő országa foglya megtéríteni. Nem volt nekem elég az eddigi nyomás muszáj volt még egy lapáttal rápakolniuk. Tudtam, hogy nekünk nagyon jól jönne ez a segítség habár a veszteségeket nem ismertem azonban ez némi előnyhöz jutathatott volna minket más nemzetekkel szemben. Már csak néhány aprócska ám koránt sem elhanyagolható akadály állt előttem, mint például fogalmam sem volt róla, hogyan kéne leállítani egy háborút. Sokkal könnyebben tudnék válaszolni arra, hogy miképp robbantsunk ki egyet bár ez nem meglepő. Köztudott, hogy a pusztítás sokkal kevesebb vesződéssel jár, mint az utána lévő rendrakás. Még csak hasonló feladatom sem volt soha, azonban nem engedtem meg magamnak, hogy kétségbe essek hisz az nem oldott volna meg semmit sem. Ráadásul nem csak magamat, hanem az egész falut lejárattam volna, ha elkezdtem volna ott nyavalyogni. A jobb kezemmel eltakartam a számat halkan hümmögtem, hogy elhitessem a körülöttem lévőkkel, hogy a megoldáson agyalok. Úgy véltem, ha sikerül bekerülnöm egy jó csapatba a többiek elképzeléseit halva nekem is lesz saját tervem. Tudom, hogy elég gyenge lábakon állt azonban a semminél még ez is jobb volt. Mikor elérkeztem a második problémához ásítottam egy nagyot és körbenéztem a teremben kikkel kéne társulnom. A sebhelyes érdekes alaknak tűnt ám túlságosan is szenvedélyes volt, az ilyen helyzetekben viszont hidegvérre van szükség. Valószínűleg a sebét is azért szerezte, mert kapkodott és rossz döntéseket hozott. A tény, hogy a saját fegyverével sebezték meg is azt bizonyítja, hogy vannak hibái. A következő, akit megnéztem magamnak az a Konan nevezetű hölgy volt bár tőle némiképp tartottam. Bár ő is mondott pár érdekes dolgot azonban a szeméből, sőt az egész testéből csak úgy sugárzott a profizmus. Az-az érzésem volt, hogy ő ritkán hoz meggondolatlan döntéseket és, hogy rendkívüli intelligenciával rendelkezik. Az nagyon hasznos tud lennél, de káros is, főleg ha az ellenfél csapatában vannak ilyen kaliberű emberek. Úgy éreztem, ha sikerülne, vele társulnom jó eséllyel a győztesek között kötnék ki. Sajnálatos módon sosem voltam valami jó beszélgető partner ráadásul a nőktől némiképp tartottam. Egyszer valaki kihasználta a jóhiszeműségemet és szétkarmoltatta az arcomat, egy másik pedig állítólag belém szeretett és nem volt hajlandó békén hagyni. Éppen fölálltam, hogy odamehessek hozzá ám nagy sajnálatomra a sebhelyes beelőzött így visszahuppantam a székembe. Lehet, hogy így jártam, jobban mert motyogáson kívül több nem futotta volna tőlem. Kissé idegesen beletúrtam a hajamba és megpróbáltam más jelölt után kutatni. Ígéretesnek tartottam még azt az ezüsthajú lányt, akivel nemrég szóba elegyedtem. Akkor úgy látszott nem számított arra, hogy odamegyek hozzá ezek szerint náluk kihalt az udvariasság. Bár az is meglehet, hogy azért lepődött meg, mert valami gondja van velem vagyis, hogy pontosabban fogalmazzak Kirigakurevel. Mivel ezeket sem igazolni sem pedig cáfolni nem tudtam azért felhagytam a találgatásokkal és igyekeztem ki találni mitévő is legyek. Ő is elég eszesnek tűnt azonban ezt külsőre elég nehéz megállapítani.
-Miért vesznek körbe folyton ilyen csinos lányok?– sutyorogtam magam elé miközben zavaromban beleharaptam az ajkamba.
Azt sem tudtam, hogy hajlandó lenne-e velem egy csapatban lenni igaz erről csak akkor bizonyosodhattam volna meg, ha odamentem volna hozzá erre viszont nagyon nehezen tudtam rászánni magamat. Azzal hitegettem magamat, hogy ha esetleg kosarat kapnék az sérteni az enyém, a családom és a szülőfalum becsületét. Sajnos ez mind csak mellébeszélés volt, és ahogyan egy ősi mondás is tartotta a koldus ne válogasson. Nem maradt más választásom én magam indultam a kisasszonyhoz lenne-e kedve velem egy csapatban dolgozni a háború megfékezésén.
-Üdvözlöm, ismét. Meg szeretném kérdezni volna-e kedve kapcsolatba lépni velem. Akarom mondani egy csapatba. - majd igyekszek halkan beszélni azonban a dadogásommal nem keltek valami jó benyomást.

/Elnézést kérek a minőségért sajnos a szokásosnál is lassabban forog az agyam./
/Ha esetleg a hölgy nemmel válaszol, visszaül Katana a helyére és nem megy oda senkihez./

**Koreko Rui** Kedd Ápr. 04 2017, 23:59

Vörös tincsek szálltak a levegőben, a zöld szempár pedig szikrát szórt a felszólaló Konohai követ irányába. Annyira meglepte a férfi reakciója és beszéde, hogy inkább nem reagált, mert talán túl hevesnek találták volna a kirohanását. Pedig kedve lett volna valamit szóban hozzávágni a követhez. Talán a szerencsén múlott, de az is lehet, hogy megrendezett volt az egész, mert végül úgy alakultak az események, hogy nem jutott szóhoz. Konoha után rögtön a Daimyou vette vissza a szót, majd Hanage Shiro, a konferenciavezető állt ki a tömeg elé. Rui figyelte a férfi minden reakcióját, azt különösen bevéste az emlékezetébe, hogy a méreg hatásának szemléltetésével kapcsolatban talán mégsem avatták be őt eléggé. Továbbra sem igazodott ki rajta, az egész lénye titokzatosságról árulkodott. Tekintete ide-oda vándorolt, a többieket sem hagyta figyelmen kívül, kíváncsi volt, mégis miképpen vélekednek a tárgyalás eddigi szakaszáról. Az arcok és a szemek sok mindent elárultak. Sosem tartotta magát jó megfigyelőnek, azonban emlékezőképessége igencsak szépen helyt állt, vagyis nem félt erre támaszkodni.
Pillanatnyi csend telepedett a teremre, mielőtt még Shiro tovább lendítette volna a tárgyalás következő részét. A kunoichi kellő távolságot tartott mindenkitől, még Kaitótól is kissé távolabb sétált. Mégis mit akart ezzel jelezni? Azt maga sem tudta, egyszerűen úgy próbált meg helyezkedni, hogy nyerjen magának egy kis személyes teret.
*Konohával kéne szövetségre lépnem, de annyira megváltozott minden. Mennyi ideje engedett el Tsunade-sama, 6-7 éve? Csodálkozom, hogy az új vezető nem keresett fel, hogy álljak vissza Konoha kötelékébe. Bár nem szívesen hagynám ott a szülőföldemet, még ha ezzel ki is vívnám Danzou rosszallását. A kék köpenyes fickó pedig csak rádobott egy lapáttal az elhatározásomra. Valóban a békéért jöttünk tárgyalni és nem az Erdő országáról beszélgetni, viszont ő sem adott eddig hozzá semmi érdemit a tárgyaláshoz. Csak közölte a nyilvánvalót, ami mindenkiben ott motoszkál a méreggel kapcsolatban.* Halk sóhajtás hagyta el a száját, miután befejezte gondolatmenetét.
Közben néha-néha elvett pár apró falatot az asztalról - bizalma jeléül. Jobb szeretett volna alkohol nélkül érvényesülni, ám ezzel elkésett, amikor a mérgezett italt lehajtotta. Azonban a többivel már óvatosabb volt. Na nem a méreg miatt aggódott, hanem egészen más hatástól félt. Hallgatta Shiro beszédét, mert fontos szabályokat fektetett le, illetve ismertette, hogy mit várna el a tárgyalásoktól. A jounin még nem tudta, kihez fog csatlakozni, de egyelőre nem is ezt tartotta a legfontosabb feladatának.
*Érdekes választásnak bizonyult ez a taktika. Csoportokra bontanak minket, mintha Akadámiai feladatokat kéne megoldanunk és nem az egész világot érintő problémákra keresni a megoldást. Furcsa lesz ilyen kevés emberrel együttműködni, ám addig nem tudhatjuk mennyire sikeres vagy éppen ellenkezőleg, sikertelen ez a fajta összedolgozás.* Zöld lélektükrei Yukigakure követére szegeződtek, az eddigi beszélgetésül alapján szimpatikusnak tűnt és kereste a Szél országának társaságát. Csak éppen az a keserű szájíz fogta vissza. Tényleg megfordult a fejében, hogy az ő oldalára állítja Kaitót, viszont az nem lett volna tisztességes. A semlegességet nem lehet eléggé megbecsülni. Remélte, hogy lesz valaki más, aki inkább önös érdekek nélkül szervezné be a csapatába.
Ahogy azt sejtette, Konoha egyik képviselője, Satoshi máris Konan kegyeit kereste. Igazából az lepte volna meg, ha figyelmen kívül hagyja Amegakure vezetőjét és mást kér fel a csatlakozásra.
*Valahogy sejtettem. Igazából tényleg Konoha lenne a legjobb esélyem, legalább jobban kiismerhetném a mostani helyzetet. A kék köpenyes alak egyáltalán nem szimpatikus, de Satoshi sokat szenvedett, a háború tőle is vett el. Szerintem vele megtalálnám a közös hangnemet. Konan már más kérdés, mégis csak egy rejtett falu vezetőjéről van szó.* Tett néhány lépést oldalra, mintha keresné a helyét. A szövetségek még nem kezdtek el kialakulni, vagyis bárki bárkivel szerveződhetett egy csoportba. A fonalat hamarosan felvette és tovább szőtte gondolatmenetét.
*Viszont meg kell tudnom az igazat. Ez lehet a legjobb esélyem. Elképzelhető, hogy be kell avatnom a csapat többi tagját is, mert négyszemközt lehetetlenség lenne Konannal beszélnem. Mindegy, meg fogom kockáztatni, legalább mások is értesülnek róla, miként változott a felállás.* Ahogy pörögtek a szavak a fejében, egyszer csak azt vette észre, hogy önkéntelenül is közeledett Konan és Satoshi felé. Úgy tűnt, meghozta a döntést, hiába kételkedett ennek sikerességében. *Azt hiszem, megvagyunk hárman. Ki legyen a negyedik?* Tette fel magának a kérdést.
Tisztes távolságban állt meg, nem akart tolakodónak látszani. Meghajolt a két követ előtt, majd felegyenesedett.
- Konan-san, Satoshi-san - szólította meg őket. - Remélem nem bánják, ha csatlakozom.
Igazából sokkal könnyebb volt kimondani, mint ahogyan elképzelte. Aggódott a válasz miatt, de bízott benne, hogy Konoha képviselője a pártjára áll majd és segít Amegakure vezetőjének pozitív döntésre jutnia. Szeme sarkából egyébként megtalálta a lehetséges jelöltet, aki negyedikként csatlakozhatna a csapatukhoz. A tegnap esti kis rosszulléte óta figyelemmel kísérte Getsugakure delegációvezetőjét, Munfurawát.
- Elnézést kérek, amiért így ide állítottam, noha nem sok okom van rá. Mégis, nem olyan régen a Szél templomában fény derült néhány dologra az Eső országával kapcsolatban - kicsit elsietettnek érezte, hogy így rázúdítja a vezetőre, ám biztosra kellett mennie.

**Djuka Munfurawa** Szer. Ápr. 05 2017, 00:11

Konoha... a Nagy Konoha falvának, s nem népének képviselője kiábrándítóan önérzetes és persze katonától elvárható szavakkal csattant fel. Munfurawa egyetértett abban, hogy ez a kérdés nem az Erdőről szól.. s a méreg valóban elfogadhatatlan átok volt rajtuk.. Mégis, többször is végiggondolva a kérdést türtőztette magát.. ám e szavak alatt, az asztal alatt tartott keze önkéntelenül is ökölbe szorult. Nem erre számított, még ha benne is felmerült a gondolat. Tárgyalni jött. Békéért jött? Hát visszafogja magát. Vissza, s ha még nem is a tárgyalásk érdemi része, megpróbálkozik arrafelé terelni a beszélgetést. Nem az lepte meg, hogy Konoha hivatalos követe az eddigi őrületet a vendéglátó fejére olvasta, de az, hogy ezzel hátráltatta, hogy végre, a hosszú, unalmas formaságokat valami hasznossá fordítsa, már cseppet sem volt kedve szerint való. Persze, amennyire ért ő az ilyesfajta nagy játékhoz, könnyen lehet, hogy a követ reakciója a megfelelő, de ha ennek az igazságát elfogadná, elfogadná egyben azt is, hogy feladja jelenlegi tevékeny pozícióját, amivel az eljövendő béke megszületését próbálja gyorsítani.
Persze a daimyou válasznak szánt szavai, bár hangneme sokkal kidolgozottabb és sok tekintetben megfelelő volt, hasonlóan feleslegesnek tűntek a cél szempontjából. Munfurawa úgy gondolta, hogy a daimyou tisztában kellett legyen vele, hogy katonákat küldenek a nemzetek, nem feltétlenül olyan partnereket, akik sima beszédükkel, és diplomáciai jártasságukkal bármit elérnek. A falvak ereje e harcosok vállán nyugszik.. így aztán olyan katonai szokások, melyek agressziót nem közvetlenül szolgálják, nem kellene, hogy eként szúrjanak szemet, miközben sokkal veszedelmesebb rejtett képességek tömege lapulhat az asztal körül ülők tarsolyában, amit a daimyou Shiro nélkül, talán még hírből sem ismerhetne... S ha már a gondolatai a férfira tévedtek, a lány bíbor tekintete mögött végigsuhat a kérdés, kinek az érdekeit képviseli ő itt? Annyi persze bizonyos, hogy amint magához ragadta a szót, máris valódi tárgyalások irányába terelte az addigi beszélgetéseket. Meglehetősen logikus javaslatokat téve.. de az az utolsó.. a csoportok kialakítása... ezzel Ame nem értett egyet.. úgy érezte ez csak feszíteni fogja az ellentéteket, hiszen szétszakít egy tanácsot, mely már-már talán képes lenne egységben összeállni. Mi lehet vajon a terv emögött? Egy újabb tűz-víz ellentét, amiből az Erdő jön ki győztesen? Vagy ez már egészen Shiro terve? Kiválogatja vajon ki mennyire kezdeményező, ki hová húz, vagy éppen, hogy ki az aki komolyan gondolja a tárgyalást a békéért?
Legyen ez bárhogyan is, olyan lehetőség, amit nem szakad kihasználatlanul hagyni.. Olyan embereket kell maga mellé gyűjtenie, akik képesek tenni a célért. Akik nem csak ülnek csendben, miközben nem is érinti őket igazán a háború... A lány e gondolatokkal tekintett körbe, hogy lássa, ki az, akivel érdemes lehet egy csoportba kerülnie... S volt még egy dolog, ami igazán megütötte a fülét, s vele a szívét: Jóvátétel. Hát lehet jóvátenni azt a megannyi borzalmat? Még ha a tárgyi dolgok helyre állnak is.. a szíveken ejtett sebek ettől nem fognak begyógyulni... Az Erdő megmutatta a gazdag bányáját... de akkor is, ilyen gazdagsághoz mérten ez az ország meglepően aprócska volt... valami titoknak kellett ott lappangania... Munfurawa ezúttal sajnálta, hogy rosszulléte nem adott időt vizsgálódásra a szépen komponált díszletek közt előző nap.. ha nem úgy lett volna, talán észrevesz valamit, ami közelebb visz a megoldáshoz.
E gondolatokból ébreszettte, hogy a nevén szólítják. Ahogy felnézett, kellett egy pillanat, hogy visszazökkenjen a szerepbe, amit viselnie kellett. Delegációvezető asszony. Micsoda hivatalos megszólítás.. micsoda teher a vállán vele... Lám, ismét vissza kell térnie a mai mantrájához: Én vagyoka Hold.
- Köszönöm a szót. Természetesen minden felmerülő kérdésre választ adok, hiszen e konkrét fenyegetések minden jószándékunk ellenére veszélyeztetik a sikerünket a béke megteremtésében. - bólintott a tárgyalások vezetője felé. A férfi talán számolt azzal, hogy itt lesz.. Talán várt ezekre a szavakra. Talán a veszedelem megnevezésével az ő malmára hajtja a vizet. Jó ok egy új háborúra.. vagy jó ok a békéért történő összefogásra?
- Nos, mindazok számára, akik nem ismerik a tengereket, annyit mindenképp elmondanék, őszintén remélve, hogy segíti a probléma megértését, hogy a tengerek egy része mind a mai napig ritkán járt, és kevéssé ismert terület. A jó hajósok tudják, hol vannak könnyű vizek, és hol a veszedelmes áramlatok, halálos vidékek, ahová jobb nem behajózni. Hogy a vizek veszedelmének nagyságát szemléltessem, hajósként, engedjék meg nekem, hogy járhatatlan bércekhez vagy mélysivatagokhoz hasonlítsam e helyeket, melyek akár egy pillanat alatt az emberre szakadhatnak, vagy elnyelhetik. Ezek az ismeretek alakították ki a fő kereskedelmi útvonalainkat, és hoztak létre természetesen elhatárolt területeket, ahová kevesen hajóznak be, és még kevesebben teszik ezt jószándékkal. - Ame úgy érezte, ez bőven elegendő bevezetésként, hiszen a probléma ennél nagyobb.
- Ezek a néma területek azok, amik olyan szervezeteknek nyújthatnak menedéket, melyek veszedelmet jelentenek ránk. Mindannyiunkra. A Hold többször került szembe az elfeledett szigeteken, vagy a holt vizeken megbúvó kalózokkal, embercsempész szervezetekkel, köztük a korábban jelentős Burakkuma nevű szervezettel, mely a háború során nemrégiben, akárcsak a főnix, feltámadt korábbi hamvaiból, minden korábbinál veszedelmesebben. - Ame hangja vészjóslóvá vált, s egy pillanatnyi szünetet tartott.
- Tevékenységük nem csak a tengeri kereskedelmet de a civileket is veszélyeztette, így kihajóztunk ellenük, hogy a rejtekhelyükön füstöljük ki őket. - Egy pillanatra Shirora tekintett. Emlékezett minden pillanatra. Mindenre, ami elhangzott, vagy amit később közöltek vele erről.
- Megtettük. - zárta le gyorsan. Még mielőtt hangja elcsuklott volna. Sem Ryuu emléke, sem az élmények hatása nem gátolhatta meg abban, hogy figyelmeztető hangjává váljon a világnak. Mégis, maga is érezte, hogy minden szóval nő az indulat a szívében, s minden pillanatban egyre inkább küzdenie kell, hogy mrgőrizze a stabilitást. Friss volt az emlék.. Nagyonis friss.
- Ismételten megfékeztük a szervezetet, ám ezzel együtt olyan titokra bukkantunk, ami túlmutat az egyes országokon, s a mostani tárgyalásokat sem vihetjük végig anélkül, hogy a tiszteletre méltó delegációk megismerjék ezt a veszélyt. Biztosra veszem, hogy mind Konoha, mind Sunagakure többszörösen is ismeri azokat a szörnyű emberkísérleteket, amikkel mi magunk is szembesültünk a szervezet rejtekhelyén. - Tekintett a két delegációra. Talán már tudják.. talán már ismerik kire gondol..
- Talán minden jelenlévő ország tisztában van vele, mit jelent az, ha ilyen kísérleteket folytató, ellenőrizhetetlen, szabadon terjeszkedő szervezetek hatalomra kapnak. Talán.. Talán mindenki tisztában van vele - Kimondja? Tegye meg? Ame tekintete a delegációkon függött. Mondja ki vajon? A lány háta mögé rejtette egyik kezét, melyet az indulat szorított ökölbe. Mennyi halál.. mennyi értelmetlen szenvedés.
-tisztában azzal, mit jelent az, ha egy ország összefonódik egy ilyen szervezettel.
-Tisztelt delegációtagok. Az, amit egy maguk által ismeretlen, félreeső szigeten találtunk, az, ami a mi békénket is veszélyezteti ebben a pillanatban is, egyetlen névben, egyetlen személyben összpontosul. - Hát megteszi. Kilép a megfigyelő szerepéből. Vajon a mellette ülő Konan, és vajon a többi delegációtag hogyan fog reagálni? Mindenki ismeri... mindenki tisztában van a veszedelmével..
- Kabuto.
Kimondta. Munfurawa kimondta a nevet. És ezzel legördült vajon szívéről a mázsás súly? Aligha. Mégis jólesett számára. Persze könnyen meglehet, hogy ezzel a korábbi delegált szerepét is sutba dobhatja. Ez lenne vajon az oka, hogy egy pillanatra megremeg a lába?
- Tisztelt delegációtagok! Ez az a fenyegetés, ami miatt a tengerek biztonsága megoldandó feladat. Ez az, ami miatt összefogásunk által és támogatásukkal szigorítani és kiterjeszteni kívánjuk az ellenőrzést, egyúttal biztosítani a kereskedelmi hajók biztonságát is. - Befejezte.. Számtalan dolgot elmondhatna még... de a béke szempontjából elég ennyi.. így is nehéz volt megtenni. Visszaült hát székébe. Alighanem épp időben. Nem készült fel rá, talán nem is lehetett, hogy ilyen lesz mindezt kimondani. De most.. most a reakciókat kellett várnia... s választ adni, ha kérdés érkezne. Nincs idő pihenni, nincs idő elgyengülni... Még társakat is kell választania maga mellé. De kit?
- Konan-sama - ő is megszólította az angyalt. Nem tudta, hogy Kabuto említésére miféle gondolatok kelnek a nő tekintete mögött, hát most igyekezett olvasni belőlük. Csak ha nem ütközik ellenállásba, folytatja:
- Ön egyértelműen a béke pártján áll, s szívén viseli saját nemzete sorsát. Megtisztelne, ha lehetővé tenné, hogy Ön mellett segítsek a béke tervezetek kidolgozásában.

**Konan** Hétf. Ápr. 17 2017, 21:47

~ Márpedig úgy tűnik, mégiscsak az Erdőről akar ez az egész szólni; ha el is tekintünk a nyitánytól, ami valljuk be őszintén, kifejezetten nehézkes próbálkozás, ami marad, önmagában aggasztó. Noha ösztönszerűen hathat az efféle motiváció, mégis úgy gondolom, versenyt kovácsolni egy béketárgyalásból, kiváltképp ízléstelen. A jóvátétel gondolata pedig... érdekes és okos csali, főleg akkor, ha a néped otthon éhezik vagy éppen a csatatéren vérez el. Az a pénz, amit ajánlanak, sok év aktív, szerencsés hozamú termeléssel és sikeres, magas szorzójú kereskedéssel folyna be. Így viszont az Erdő belefolyna az adott nemzet belső ügyeibe is, sőt akár még nyílt szavazati joga is lehetne a Tanácsok ügyeire nézve... annak ellenére persze, hogy erről még csak szó sem esett a rövid ismertetőben... ~
Jól tudja, ahogyan feltehetően itt mindenki, hogy semmi sincs ingyen; még a hajléktalan árvának is fizetnie kell a cipóért; vajon mit kér majd az Erdő a jóvátétele fejében? Mégis hova szeretné bevásárolni magát? Amennyiben ez a passzív, csöndes hatalomátvétel terveinek, kezdetének jele, úgy kifejezetten bölcsnek tartja az ötletet.
Pillanatnyi alázata villámgyorsan elillan, mikor az Erdő ráharap a tengerek témájára; félreértés ne essék, valamilyen szinten átlátja és érzi a probléma súlyát, ha nem is annyira, mint az elszenvedők maguk, viszont az agyában forgó fogaskerék kattanva vált menetet: a tengerek problémája a jelenlegi nemzetközi helyzethez képest külső incidensek sorozatának tűnik – nem elhanyagolható, ahogyan nem is másodlagos, mégis a belsőnek mondható szárazföldi viszályok intézése sokkal sürgetőbb univerzális probléma. Ellene talán akkor tudnának a leghatékonyabban fellépni, ha a belsőnek mondható viszályokat sikeresen rendezve együttes stratégiával és megoldásokkal csapnak le a jogtalan területekre.
~ Vagy talán közvetetten érdeklődik a tengerek ügyei felől, s a tényleges kiváltó ok valójában Kabuto nevének felemlegetése? ~
Elvégre a háborúk és közel burkoltan a béketárgyalások célja a területszerzés, ami lehet szárazföldi, valamint vízi területszerzés is – az utóbbi könnyen elérhető, ha uratlan területekre terjeszti ki a fennhatóságát azáltal, hogy elűzi az illegális tevékenységeket űzőket. A jóvátétel célozhatja olyan vízi területek, útvonalak megszerzését, amelyek más nemzet használatában, tulajdonában állnak. A szárazföld kérdése viszont egészen más problémákat vet fel.
~ Amennyiben az Erdő szárazföldön akar terjeszkedni, ezt három irányba teheti: a Tűz egyértelműen kizárható, legalábbis addig, míg Danzou irányítása alatt áll; ő előbb rohanná le az Erdőt, minthogy elfogadja a tárgyalási meghívót. Takigakure nincs jelen, így tehát nem is részesülhet a jóvátételből, ahogyan nincs jelen olyan képviseletre jogosult személy, aki ezzel kapcsolatban álláspontot nyilváníthatna; a jelenlévők egyike sem rendelkezik jogosultsággal arra vonatkozóan, hogy Taki sorsáról döntsön. Így hát csak Otogakure marad... Kezd talán kibújni a macska a zsákból? Bár jelen esetben inkább a kígyó; kérdés csak az, ki is valójában itt az igazi kígyó. ~
A nő arcára ugyan nem ülnek ki gondolatai, mégis a tekintetében villanó éles fény, a pattogó szikra egyértelmű jele annak, hogy a külvilág irányába mutatott passzivitás elméjében épp ellenkezőleg van jelen. A gránitmaszk azonban mégis megrepedni kényszerül, mikor ismét elé lépnek: Konoha bátor követe az, aki inkább illene delegációvezetőnek hithű népszemlélete okán, mintsem a delegáció egyszerű tagjának – ezt a kinevezésbeli hibát is Danzou adminisztrációjának könyveli el, ismét megbizonyosodva arról, hogy az az ember nem való egy Konohához hasonló falu vezetéséhez.
Az arcára ülő mosoly ellentmond szavainak: – Bevallom, nem lep meg, miféle hírem van, hiszen valamilyen szinten mindannyian szörnyetegek vagyunk; én magam sem vagyok különb. Adtam is okot a negatív történeteknek: könyörtelenül és ellentmondást nem tűrően pusztítom el azon ellenségeimet, akik a rám vagy szeretteimre törnek. Ez a negatív kép sajnálatos módon kényszerszerűen vetül a népemre is, habár igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy inkább az erényeket lássák bennünk, mintsem a rémmese árnyait. Megtisztelne jelenlétével, mivel úgy gondolom, sőt úgy érzem, hogy aki ilyen hevesen tudja kifejezni gondolatait, megfogalmazni azokat a szavakat, amiket mások még gondolni sem mernek, számos használható és erkölcsileg is alátámasztható gondolattal tud előállni.
Szavai zárásaként biccent Satoshi felé, viszont pont ennyire van csak ideje, ugyanis épp ekkor lép oda hozzá a vörös hajú követ.
– Nos, kérem nézze el nekem a szóviccet, de ha teheti, világosítson fel azzal kapcsolatban, mire is derült fény a Szél Templomában, ugyanis amondó vagyok, számos információ kering népemről, hol pozitív, hol negatív, hol valós, hol valótlan, így sajnálatos módon nem tudom, melyikre utal pontosan. – Látható, hogy nem éri váratlanul az efféle megkeresés; számolt ilyen eshetőséggel, továbbá jogosnak is tartja a felvetést, bármennyire is burkolt legyen az. Mindenesetre a fiatal vörös láthatja, hogy szabadon élhet a cenzúrázatlan kérdezés jogával.
Ekkor viszont az újdonsült csapatuk negyedik tagja is színre lép:
– Kérem, Delegációvezető asszony, hogy ha már egy csapatban és egy célért dolgozunk, hívjon Konannak, legvégső esetben sannak; a samára úgy érzem, nincs szükség bajtársak között. Jelenlétével megtisztel, továbbá köszönöm, hogy felvázolta nemzetének problémáit, még ha igencsak nagy vonalakban is. Úgy gondolom, az efféle problémák és igények összevetése és összehangolása mutathatja számunkra az utat a megoldáshoz, így hát ilyesfajta gondolatmenetekből kell kiindulnunk és építkeznünk.

Pein Csüt. Ápr. 27 2017, 16:35

//Úgy veszem, hogy aki nem írt az előző körben, az nem játszik tovább. Akik posztoltak, mindannyian felírhatnak maguknak +10 chakrát mintegy kárpótlásként a késésért.//

– Kabuto? – csattant fel a konohai delegációvezető. – Az Otokagét Konoha is jelentős fenyegetésnek gondolja, és amennyiben információink helyesek, az itt összegyűlt nemzetek túlnyomó többsége sincs ezzel másképp. A felvetett probléma sem éppen badarság… de létezik kivitelezhető és célravezető megoldás? Mit gondol erről, mélyen tisztelt daimyou asszony? Végtére is egy határos ország vezetőjéről beszélünk.

– A tengeri kereskedelem problémája véleményem szerint a háború tényállása szempontjából csupán mellékes kérdés; ugyanakkor meggyőződésem, hogy béke csak úgy garantálható, ha minden egykori hadviselő fél úgy érzi, elért valamit. A tengeri kereskedelemben érintett nemzetek számára, mint amilyen Getsukagure is, az ilyen kérdések sorsdöntőbbek lehetnek, mint a szárazföldi rendezés nagy kérdései – ekkor őszinte mosollyal Munfurawa felé nézett. – Úgy érzem, Önöknek is fontos tudniuk, hogy amikor Kabutóról mint problémáról beszélünk, alapvetően nem Otogakure ellen szólunk. Tapasztalatunk és a beérkezett jelentések alapján az otokage nem hagyományos kage: sokkal kevésbé van beágyazódva a társadalom szövetébe mint vezető; valóban ő a vezér, de inkább követi a saját érdekeit, mint a faluét; nem követ tanácsokat és nem harcol a közös jóért. A Kabuto-probléma megoldásához nem látok más utat, mint a személy kiiktatását – már ha ez egyáltalán lehetséges. Szomszédos országi tapasztalatból azt mondanám, Otogakure jobban és kiegyensúlyozottabban működött Orochimaru-sama alatt, aki, ha értesüléseim helyesek, nemrég újra felbukkant.

*Itt folytatódhat a csevej Kabutóról és a tengeri kereskedelemről, a felkínált megoldástervezetekről. Időben ez után következik a szünet, ahol a csoportokat alkottátok meg*

A szünetben, halkan, de mindenki által hallhatóan a daimyou és a konferenciavezető között a következő rövid szóváltás történik:

– Nem haladunk túl gyorsan, de azt hiszem, ez az én hibám.

– Ugyan. Ha jól látom, a csapatok is mindjárt felállnak.

– Ennek örülök. – A kakukkos órára pillantott. – Folytassátok nyugodtan nélkülem, hamarosan visszatérek.

Miután magához vett egy teasüteményt, a vörös hajú hölgy szinte észrevétlenül surrant ki a teremből.

– Szóval a Hanggal szövetkezzünk? Legyen! – szólt Satoshihoz delegációvezetője. – Talán itt valóban fontosabb az elhivatottság, mint a reálpolitika… Bár azért Yukigakure se lenne rossz fogás, nem gondolod?

…

Durr.

Mintha egy pillanatra megremegett volna az épület.

A konferenciavezető valami hihetetlen gyorsasággal ugrott a szökőkút irányába néző üvegablak elé. Mellette két madárcsőrös alak jelent meg a semmiből. Hogy volt-e lehetőségetek megfigyelni, mi történik? Sajnos nem igazán.

A cinegemadár hirtelen furcsa kakukkolásba kezdett, aztán huss. Újra a szátokban éreztétek az oly retteget és túlbeszélt italt ízét. Önkéntelenül nyeltetek egyet, és sötétség szökött tekintetekbe.

***

Ó, olyan puha ez az ágy. Elnöki vagy királyi lakosztály tán? Bármelyik lehetne, oly kényelmes és oly hatalmas. Talán még a tenger kellemes, sós illatát is érzitek, miközben elképzelitek, ahogy kikeltek az ágyból, és kinyitjátok az erkélyajtót… ahonnan nem mellesleg azt is látjátok, ahogy a nap szépen lassan eltűnik a horizontról, és alámerül a végtelen kékségbe.

Ébredeztek. Minduntalan a lenyűgöző szoba jár az eszetekben. Nem akartok véget vetni a délutáni sziesztának. Hova sietni? Hiszen csak a világ sorsa a tét.

Bár a nap már valóban nyugovóra tért, nem a pihe-puha ágyban tértek magatokhoz. Hogy lehetett ez a piszkos, nyirkos betondarab ilyen kényelmes? Ti magatok se tudjátok. A lényeg, hogy végre valahára felébredtetek.

Satoshi, Katana, Kaito:

Bámulatos fényszikrák, bámulatos formák és színek. Ha soha életetekben nem jártatok még aranybányában, valamiért akkor is érezhettétek: ez nem szemfényvesztés. Ilyen megbabonázóan káprázatos csillogása csak egy nemesfémnek volt, mely, mondjuk ki, szinte minden épeszű ember elméjét fogságba ejtette már. Az iránta való sóvárgás – legyen annak célja az örömszerzés, a bánat feledése, a mindennapi betevő megteremtése vagy akár a nagyobb jó gondolata – még az oly magasztos shinobi erények ellenére is ott lapul szinte mindenkiben, mélyen legbelül. Az államokat és nemzeteket is ez irányítja. Mi az arany? Maga a pénz. Talán még hatalmasabb is annál.

A levegő oxigéntartalma feltűnően alacsony volt, feltételezhettétek, hogy jócskán a felszín alatt vagytok. Ha kicsit megindultok balra, egy kisebb csoportnyi emberbe bukkantok. Távolról csak a szakadt ruhájuk, és feltűnően kis termetük tűnik fel, illetve hogy valamit matatnak az aranytömbökkel. Közelebbről észreveszitek, hogy maximum 14 éves gyerekek azok, csákánnyal a kezükben, tele furcsa, fekete hegekkel és frissnek tűnő horzsolással. Nem mernek rátok nézni, de ha odamentek hozzájuk, ennyit mindenképp elmondanak:

– Ne aggódjátok, nem dolgoztat minket senki. A béketárgyalásra jöttetek? Már nagyon várjuk a békét

Munfurawa, Rui:

A talaj nyirkos és kemény, a plafon magas és díszes. Egy kis paplan van rátok terítve, valaki betakargatott titeket. Valamilyen épületben lehettek, de nincsenek a szobán ablakok. Az ajtó résnyire nyitva van, onnan szűrődik be egy kevés fény. Csakhamar egy pestisálarcos alak lép be rajta. Alig látjátok a körvonalait a félhomályban, de ő leemeli álarcát: groteszk ábrázatba fagyott, aszott arc; fekete, vonalszerű hegek – ennyit mindenképp ki tudott venni.

– Végre magatokhoz tértetek – örvendezett, meglepően kellemes hangon. – A kastély alatt vagyunk, elnézéséteket kérem a rossz körülmények miatt. Nem mindenki kiváltsága a napfény… Nincs sok időnk. A béke alapjait minél hamarabb le kell raknunk. Megteszitek, hogy követtek? Bemutatlak titeket a többieknek. Engem Mónak hívnak.

Mo megindul előre. A távolból gyerekzsivajgás hallatszik.

Munfurawa kapkodni kezdi a levegőt, fejébe pedig lüktető fájdalom hasít. A testére helyezett billog sajogni kezd, az égő érzés pedig kezd szétterjedni a testében. Érti a férfi minden egyes szavát, de érzi, hogy a fájdalom hamarosan elviselhetetlen méreteket ölthet.

Határidő: 05. 02. Mostantól rövidebb határidőkkel dolgozunk, de a sikeres teljesítés esetén a végső jutalmazásnál posztonként +3 chakra üti a markát a szorgalmas JK-knak Wink

Megjegyzés: Konan e körből kimarad; a csapatokat nem hiába csináltátok, ne aggódjatok. A Rui-Munfu-Satoshi-Konan csapatot – az én részemről! – tekinthetitek létrehozottként.

**Hoshizoku Kaito** Vas. Ápr. 30 2017, 11:13

Csendben hallgatom a többiek beszédét és próbálok mindent összetenni, ami esetleg kimaradt az otthoni felvilágosításból. Végül eljutunk egy névhez, aki számos delegációt megbotránkoztat és feldühít. Meglehetősen közömbös arccal nézem a többieket, miközben kissé szórakozottan a mutatóujjammal az alsó ajkamat bökdösöm.

- Jómagam is úgy vélem, a Kabuto ügyet legfeljebb úgy lehet megoldani, ha az illetőt kiiktatjuk. Viszont, ha valóban likvidálásra kerül Kabuto, akkor valakit a helyére kell ültetni. Azt hiszem azzal nem igazán lennénk hűek a jelenlegi tárgyalás céljához, ha egy bábot rakunk Otogakure élére. Bár ha végzünk Kabuto-val, akkor közös erővel ki lehet kényszeríteni, hogy válasszanak olyan vezetőt, aki minden szempontból megfelel.

Ezután a tengeri kereskedelemre terelődik a szó. Amíg a többiek ezt vitatják, elfordulok a delegációnk egyik tagjához és halkan pusmogni kezdünk. Próbálom úgy intézni, hogy annyira ne legyen feltűnő a dolog. Amikor megvitatjuk amit szeretnék, csendben várom, hogy rám kerüljön a sor a beszédben. Amint én jövök, alaposan megnézem magamnak a többieket. Elégedetten elmosolyodom, majd belekezdek a kis beszédemben.

- Nos, a vízi kereskedelemben Yukigakure egy jelentős újítással tudna segíteni az érintett nemzeteknek. Mint tudják, az otthonom meglehetősen fejlett technológiával rendelkezik. Önök jelenleg a szél erejét használják a hajózás során. Ha valóban képesek vagyunk együtt befejezni ezt a háborút és egy békés megoldást létrehozni. Akkor a Hó Országa szívesen ellátja Önöket a legmodernebb gőzhajókkal, természetesen meglehetősen méltányos áron! Eme technológiai csodákat viszont tényleg csak a háború után tudjuk biztosítani. Nem szeretnénk, ha valaki agresszív célokra használná fel a tudásunkat.

Már korábban is szó esett erről. Az otthonom valóban képes lett volna felajánlani a gőzhajókat más nemzeteknek, de csak akkor ha vége a háborúnak. Mivel azzal a céllal jöttem ide, hogy próbáljak meg minden eszközt bevetni a béke elérésében, így jónak látom most felajánlani a gőzhajókat. Ha szerencsém van, akkor páran tényleg kapnak az ötleten és közelebb kerülünk egy kereskedelmi egyezséghez. Így hát amikor szünetre kerül a sor, izgatottan várom, hogy kik fognak felkeresni minket.

***

A delegációm meglehetősen izgatott. A segédeim elégedetten csevegnek és próbálnak a lehető legnyugodtabban viselkedni. Páran tekercseket olvasnak, melyek esetleg segíthetnek a továbbiakban. Mivel annyi tudásra lenne szükséges a tárgyalásokhoz, amit egy ember csak bajosan tarthat a fejében, ezért az anyagok egy részét magunkkal hoztuk. Az egyik segédem például statisztikai kimutatásokat halászott elő, ha esetleg valaki megkeresne minket, akkor számokkal is meg tudjuk győzni az illetőt. Megéri a gőzhajó!

Azonban hamarosan egy olyan beszélgetésnek leszünk a fültanúja, ami eléggé meghökkent. Azonnal megnézem kik azok, akik egy ilyen merész lépést akarnak megtenni. Főleg azután, hogy Kabuto likvidálásáról beszéltünk... Majd egy váratlan dolog történik: talán valami felrobbant és újra a számban érzem azt a bizonyos ízt. Azonnal megrémülök és éppen a társaim segítségét kérném, amikor egyszerűen csak elsötétül előttem minden.

~ Hát ezt megszívtam... ~

***

Lassan kezdek magamhoz térni. Nem tudom hogy álmodom vagy tényleg egy puha ágyban fekszem, de olyan, mintha valami nagyon jó helyre kerültem volna. ~ Talán már meghaltam? ~ A gondolat eléggé aggasztónak tűnik, de ahogy a tudatom kezdi átvenni a helyét, lassacskán magamhoz térek. Lassan kinyílik a szemem, majd felülök és próbálok körbenézni. Nem tudom honnan jött az álmomban az a puha ágy, de jelenleg épp a földön fekszem, ráadásul egy bányában! ~ Bánya? ~ Valahogy nem tetszik ez nekem.

- Hé ti! - szólok oda Satoshi-nak és Katana-nak, miközben feltápászkodom. - Azt hiszem eléggé ratyi helyzetben vagyunk... még hogy béketárgyalások!

Megcsóválom a fejem, majd körbenézek. Hamar észreveszem az embereket, akik a közelben matatnak valamit. Így hát, oda megyek hozzájuk, hátha sikerül valamit kiderítenem.

- Kik vagytok? - kérdezem. - Mi ez a hely?

Azonban érdemi választ nem kapok. Így hát visszatérek a másik két shinobihoz(ha nem jönnek velem!).

- Valakinek valami ötlet? Esetleg egy kis együttműködés? Jó lenne kideríteni, hogy mégis mi a fene folyik itt!

Azt hiszem kezdek egyre dühösebb lenni. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy az a szuka az oka ennek az egésznek!

**Djuka Munfurawa** Hétf. Május 01 2017, 23:10

Munfurawa tisztában volt azzal, milyen hatása lehet annak, ha kiejti a nevet. Azt a nevet. Konoha pedig épp úgy reagált, ahogyan várta. De mégis hogyan érez ezzel kapcsolatban? Elégedett lenne? Így kerülnek rendbe a dolgok? Így kerül közelebb ahhoz, hogy az a kígyó megfizessen mindazért, ami történt? Ryuu haláláért? Azért, amit vele tett? Nem.. a fehérhajú lány határozottan nem érzett elégedettséget emiatt.. De a hatás az volt, amit várt. A figyelmeztetés végre célba ért... és a tárgyalásokat is felgyorsítja. Nos, ez viszont eltöltötte némi elégedettséggel, ami azonban nem ülhetett ki az arcára. Shinobiként.. nem, követként, nem elégedhetett meg ennyivel, hiszen feladata egy név kiejtésével még nem ért véget... Tisztában volt vele, hogy ő egyedül, de a látottak után, önmagában a nemzete sem lesz képes legyőzni Kabutot, így hát most kell erre szövetségeseket találnia, most, míg a vas forró, a név pedig élő fenyegetés. Konoha pedig máris szövetséges ebben. Szóljon hát a Tűz. Járja hát ki a lángszívű küldött az összefogást. Ő viszont ott lesz, mindig ott lesz, ha kell egyedül, hogy biztos lehessen benne, a láng nem csitul... A mosoly pedig felel a mosolyra, mely felé szól, s kis biccentéssel is nyugtázza a szavakat.
-Természetesen így van, és rendkívüli bölcsességre vall, hogy ez kimondásra került. - Úgy tűnik, a daimyou éles szemmel szúrta ki a hurkokat, amik diplomáciai csapdahelyzetekhez vezethetnének.. Ame elméje lázasan dolgozott, hogy az ezzel felmerült problémára megoldást találjon, s úgy érezte talán megtalálta a megfelelő szavakat hozzá... A Hó közben logikus, hűvös lehetőségeket pengetett végig. Eddig csendes volt, most pedig shinobiként gondolkozott. Munfurawa tisztelte és örömmel látta ezt a fajta bátorságot, mely szintén a korábbi szavak éle ellen hatott, a szabadságot szolgálva. Majd olybá tűnt, ismét szóhoz jut. Akkor hát ideje tovább lazítani a csomón, hiszen a Hó után is többen gondolhatják úgy, hogy a hurok még mindig túl szoros..
- Kabuto számtalan nemzetre jelent csapást, de vajon kérdezte-e eddig bárki is a Hangot, hogy mit kell miatta eltűrnie? Hogy mit kezdene a szabadsággal? Mit kezdene ha szabadon dönthetne az ország gazdaságát, a kereskedelmi kapcsolatait illetően, félelem nélkül, és anélkül, hogy jövedelmeit elszipolyozná a Kígyó? Hogy kit választana otokagénak, ha nem bitorolná egy szörnyeteg a címet? Mi mindannyian békére vágyunk, s képviselhetjük e vágyat önmagunk által, azért mert országaink függetlenek és bírnak a szabad önrendelkezés jogával. Miért ne valósíthatná meg ezt a Hang is? Óvjuk hát meg magunkat, és kapjanak esélyt, segítséget azok az elnémított hangok, és akkor biztosra veszem, hogy megfelelő vezető kerülhet az ország élére. - A Hang maga sem volt ártatlan, ezzel Munfurawa is tisztában volt, de a békét nem szolgálja egy állam kollektív bűnössé nyilvánítása. Legyen szabad, ne szenvedjenek tovább az ártatlanjai.. és maradjon a Kígyó magára, mielőtt fejét veszti. A személy kiiktatásával tehát egyetértett... Na de..
Orochimaru? Igaz lenne, hogy felbukkant? Ez az információmorzsa jelentős volt, és hasonlóan fenyegető. Olyasmi, amiről, ha országa vezetése eddig nem tudott, mielőbb tudnia kell. De a gőzhajók vásárlásának lehetősége sem elhanyagolható, melyek egészen nem voltak ismeretlenek előtte. Tehát Yukigakure-val is lehet számolni. Persze ajánlatot nem tett és nem tehetett most, de ez is olyasmi, amit a vezetőség felé továbbít majd.
A csevegés folyt tovább...
A csapat úgy tűnt, lassan feláll, miközben ő látszólag könnyedséggel, mégis óvatosan válaszolt a kagénak. Ahogy az egész békekonferencia, egy idegen kagéval való tárgyalás is új volt számára. Itt azonban végképp nem tudta meddig mehet el.
-Köszönöm, Konan, ez esetben kérem szólítson Ön is Munfurawának, s ez természetesen áll valamennyiükre.- az új csapat valamennyi tagjának szóltak ezek a szavak.
-Való igaz, bajtársak vagyunk. - lám, valóban azzá válnak.. S igen erős bajtársakhoz sikerült csatlakoznia. Bár óvatossága Konannal szemben fenn állt, de szavaiban mintha azt látta volna, hogy támogatná a Kabuto elleni terveket... de vajon nem csak azt akarja belelátni a nő szavaiba? Nos.. ezt még meg kell fejtenie.
Hamarosan néhány csendes szó után a daimyou is távozott. Kisurranása nem volt ugyan észrevétlen, de mivel a tárgyalást vezető férfi maradt, Munfurawa különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki, csupán feljegyezte önmagában a különös események sorába, melyek újra és újra megtörténtek e tárgyalások során... s ez köztük a legártatlanabbnak tűnt.
Egészen a durranásig. Aztán minden gyorsan történt, s az ital, az a keserű nedű, túl kevés időt hagyott.

Az álom édes öntudatlanságát érezte. Megébredt ugyan, de mintha még mindig álmodott volna. Puha fekhely, meleg-kellemes érzés.. Tökéletes... biztonságos... nincs hová rohannia. Az ébredés lassan mégis eljött, s az álmatag illúziók közé betört a rideg valóság. Betört a hideg.. a keménység, és az a kijózanító tapasztalás, hogy se nem puha ágy, se nem a tárgyalás fogadta a sötétségben.
Önkéntelenül nyúlt ki, hogy körültapogatózzon, s megérezte a vékony takarót. Ki lehetett? Mi okból? Ösztönei veszedelmet jósoltak, bár kicsit talán megkésve.. Aztán rájött, nincs egyedül. S társa nem Yoru.
- Koreko.. Rui? - Sunagakure követe és az irio ismerője.. De a többiek merre lehetnek? E kérdés szinte fel sem merült benne, mikor tágasabbra nyílt az ajtó, és egy ismeretlen alak lépett be rajta. Munfurawa tekintete bizalmatlanul mérte végig, majd minden információmorzsára éhes tekintettel figyelte, ahogy az alak felfedte groteszk arcát. E látványra tekintete egy pillanatra önkéntelenül is elkerekedett. Ez már nem a tárgyalóasztal volt, ahol oly könnyű volt nyugodt álarccal ülni. Itt és most vajon vissza tudja ragadni az irányítást a kezébe, vagy kénytelen lesz haladni az események sodrával..? Miféle kelepce rántotta ide őket? Vajon számíthat Ruira ha harcra került sor?
Mo, az a különös alak a kellemes hanggal, a békéről beszél.. Ki lehet ő? Kik a többiek? Merjen hinni abban, hogy a béke vezényli? Mit ért azon hogy lerakni az alapjait? Túl sok kérdés kavargott benne.. túl sok gondolat. Volt már kelepcében.. s fájdalmas véget ért. Vajon itt is ez vár rájuk? Áldozatok lesznek? Vagy bábbá válnak mások békéjéért? Miért őket kettejüket ragadták el? Mit tud Rui, vagy mit ő, amit mások nem? Ó igen.. a saját "értékét" nagyon is jól tudta.. De még ez a gondolat sem tompította el a tenni akarását.
Látnia kell a helyet.. valami többet belőle.. hogy lássa, van-e kiút.. De a kiút mellett valami más miatt is aggódnia kellett...
Vajon ez a sok gondolat lobbantja lángra ismét a fájdalmat a testében? Ez izzítja fel a tüzet? Egy pillanatra lehunyta a szemét.. De semmit nem segített. Szinte már hamut érzett a szájában, ahogy a fájdalom erősödött..
- Rui.. - szólította meg halkan, remélve hogy elég csendes ahhoz, hogy Mo ne hallja. Vajon mennyire bízhat benne? Rábízhatja az életét? Shinobi ösztönei nemet kiáltottak, benne az ember azonban jóval többet látott a lányban.
- Itt valami nagyon nincs rendben.. Arra kérem.. hogy mögöttem jöjjön.. kissé lemaradva. - Vigyázni kell a békét.. nem eshet baja egy másik követnek... kiváltképp nem általa.
- Ne bízzon.. senkiben.. most... bennem sem. - Remélte, hogyha esetleg a jel felül kerekedik, a vérszomj az előtte állót fogja elemészteni.. Mo ezen kívül lehet veszedelem mindkettejükre... Jó lesz így.
-Még csak egy... pillanat. - ennyit kért, hogy megpróbáljon tenni valamit. Egy terve volt: genjutsu kai. Nem hitte, hogy illúzióban járnak, de remélte, hogyha megszakítja a chakra áramlását, az segít majd a fájdalom ellen. Majd bárhogy alakult is, elindult.. s csak a gyerekzsivaj miatt torpant meg egy pillanatra ismét... Nem szabad szörnyeteget engedni a gyermekek közé...

**Koreko Rui** Kedd Május 02 2017, 23:22

Végre megkezdődött a tárgyalás érdemi része, bár még mindig lassan haladtak, ahhoz képest, amit Rui elképzelt az elején. Amikor szóba került Kabuto, a vörös hajú jounin körbepillantott a jelen lévőkön - keresett valamit. Még mindig, hiszen az érzelmek még akkor is kiültek az emberek arcára, amikor próbálkoztak elrejteni. Esetleg pont a sztoikusság, szoborszerű arcvonások árultak el valakit, hogy mennyire próbálná titkolni gondolatait. A figyelmeztetés szinte futótűzszerűen haladt végig a követeken, mindannyian elismerték Kabuto veszélyességét. A kunoichi még nem találkozott vele szemtől-szemben, azonban ismerte a hírét. Egy valamiről, egészen pontosan valakiről megfeledkeztek. Ám egyelőre csöndben maradt, ezt a kártyáját továbbra is rejtve hagyta. Kaito megtörte az eddigi szótlanságát, a nyilvánosság előtt csak keveset hallatta hangját. A hajókat pont jókor hozta szóba, hiszen a tengeri kereskedelem került szóba. Bár a Szél országa is rendelkezett tengerparttal, valahogy sosem tartotta olyan fontosnak jelen lenni a vizeken. Már így is sokan tartottak igényt a tengerekre, egy rosszul járt Ninja nemzet követeként inkább kimaradt ebből a beszélgetésből. Neki majd akkor kell jobban érvényesítenie érdekeit, amikor arra kerül sor, hogy tegyenek valamit a Föld országának elnyomása ellen. A nyitó beszéde miatt már tudták, hogy miért van itt elsődlegesen, feleslegesnek érezte újból megismételni.
*Fiatal shinobi, de máris jó úton halad ahhoz, hogy kiemelt figyelmet szerezzen magának. Remélem sokan meg fogják keresni. Ha lehetőség adódik rá, akkor majd bemutatom Yamatónak, hátha a bábok technológiáját is tudják fejleszteni. Olyan sok lehetőség rejtőzik ebben a tárgyalásban, megismerjük a másikat, egy olyan oldalról, amit talán sosem gondoltunk volna.* Gondolatok cikáztak végig a fejében, a beszélgetésből némileg ki is húzta magát.
Figyelme akkor lett újra teljes, amikor elhangzott Orochimaru neve. Zöld szempárja apró szikrákat villantott, amikor kiejtették a kígyó nevét. Találgatások folytak, senki sem tudta biztosra, hogy mégis mi történt az egykori Otokagéval. A Jouninok Tanácsa azonban a lelkére kötötte, hogy csak a legszükségesebb esetben fedje fel a titkot, amit őrizget. Így tehát egy apró sóhajjal fojtotta el szólasi vágyát. Helyette Munfurawa vette át a szót, egészen meglepődött a mondandóján.
*Újabb bizonyíték arra, hogy nem biztos, a vezető és az ország lakossága ugyan azt akarja. Helyes a Hold követének felvetése. És egyre inkább kezd egy közös ellenség formálódni Kabuto személyében.* Nagyon jól tudta, hogy a ninják mire képesek, ha közös ellenséget találnak maguknak. Nem egészen így képzelte el a béke első lépéseit, ám egyelőre ezt a lehetőséget is meg kellett ragadnia.
- Nos, úgy vettem észre, Kabuto mindannyiunk ellensége, vagy legalább is sok jelen lévő országnak. Abban egyetértek, hogy nem az egész országot kell büntetni egyetlen ember miatt. Amikor a Szél országa elárulta Konohát, akkor sem minket vádoltak, mert kiderült, ki irányította a szálakat a háttérben. Érdekes irányt vett a beszélgetés, ezért gondoltam, megtöröm eddigi hallgatásomat. Mivel a tengeri kereskedelem Sunagakurét és a Szél országát annyira nem érinti, a korábbi témával kapcsolatban nem osztottam meg véleményemet. Bár én nem vettem részt a harcokban, láttam mire képesek a shinobik, ha összefognak és együtt harcolnak. Amikor az Uchihák megtámadták az országokat, mindenki egyként hárította el a fenyegetést. Munfurawa jól beszél, Otogakure parancsot teljesít, azt amit Kabuto mond.
Mondandója végén megadta a lehetőséget, hogy reagáljanak rá. Remélte, ezzel elindít egy folyamatot, vagy rásegít az eddigiekre.
A beszélgetés azonban nem halt el olyan könnyen, hiszen mindenkinek volt valamije, amit szívesen megosztott a többi követtel. A delegációvezető által kijelölt feladat pedig nem is tűnt olyan nehéznek. Mintha csak egy rugóra járt volna négyük agya, kialakult az első csapat. Kissé nehézkesen, ám végül Konan beleegyezésével nem hivatalosan megalakult az első kisebb szövetség. Emellett a burkolt megkeresés is sikerrel járt, a Kage beleegyezését adta, hogy Rui szabadon kérdezzen tőle.
- Köszönöm szépen a lehetőséget Konan-san - hajolt meg egy pillanatra, hiszen mégis csak jóval magasabb rangú shinobival beszélt. Bár a következő beszélgetés máris arra lyukadt ki, hogy a formalitásnak ilyen fokára nincs szükség.
- Akkor kérem, szólítsanak engem is szimplán Ruinak, egyszerű és könnyen megjegyezhető - mondandója végén egy halvány, de őszinte mosoly jelent meg arcán. Fehér bőrével szépen harmonizált, ám harcias zöld szemeivel némi kontrasztot mutatott. Tekintete a Daimyo asszonyra vándorolt, hiszen a kelleténél hangosabban jegyezte meg, hogy el kell mennie egy kicsit. A jounin furcsállta, hogy pont most megy el a teremből, amikor már kezdtek kialakulni a csapatok. Vissza szeretett volna térni ahhoz, amit korábban elkezdett, vagyis az Eső országának helyzetéről beszélni Konannal.
Ekkor egy hatalmas robbanás hangjára lett figyelmes, az épület pedig beleremegett. A fehér hajú delegáció vezető olyan hamar ott termett az ablaknál, ami talán még Shunshin no Jutsuval is lehetetlen lett volna. A maszkos alakok pedig tovább fokozták az aggodalmat a vörös hajú lányban.
*Már megint!? Semmi sem mehet nyugodtan?* Ahogy ezek a gondolatok végig futottak agyában, újból a méreg ízét érezte a szájában. A másoderc tört része alatt sötétségbe zuhant, ezután pedig nem emlékezett semmire.

- Mindjárt... mindjárt... - motyogta magában Rui, mert még élvezni szerette volna az ágy puhaságát és kényelmét. Pedig ez egyáltalán nem volt rá jellemző, viszont most szinte magához a fekhely. Ébredezni kezdett, félálomban még nem is sejtette, hogy hová került. Azt gondolta, a támadás megint valami elterelés volt és a maszkos emberek visszavittek mindenkit a lakosztályába. Alig telt el néhány másodperc, végre sikerült normálisan felébrednie. Szempárja kikerekedve szemlélte a környezetet, mert ez egyáltalán nem a szobája volt, sőt még csak a kastélyra sem emlékeztetett. Sokkal inkább tűnt a korábbi arannyal teli bányának, ahová az első nap érkeztek.
*Pedig azt hittem, végre beindulnak a dolgok. Nos, nem egészen ezt akartam.* Kissé szarkasztikusan jegyezte meg belső hangja, miközben mások után kutatott. *Remélem valaki más is van itt.* Na nem mintha annyira félt volna az egyedülléttől és került ennél veszélyesebb helyzetbe, mégis végre csapatban kezdett el gondolkodni.
Szeme sarkából fehér hajzuhatagot látott - tehát Munfurawa került ide vele együtt. Senki más, vagyis ketten maradtak. Ledobta magáról a paplant, amivel betakarták és szemügyre vette a helyszínt. A díszes mennyezet arra engedett következtetni, hogy művészi érzékkel megáldott emberek faragták ki a mintákat. Közben a Hold követe szólította meg, biztosan rájött, hogy vele került egy helyiségbe.
- Igen, személyesen - válaszolt a lánynak. Hangja kissé reszelősen hangzott, mintha napok óta a sivatagot járta volna.
Hamarosan még valaki csatlakozott hozzájuk, viszont eléggé meglepte mindkét kunoichit a felbukkanása. Az álarc alatt groteszk arc rejtőzött, ám a hangja furcsán kellemesen csengett. Rui elég vad dolgot látott már ahhoz, hogy annyira ne rendítse meg a látvány, mint az ezüst hajú kunoichit mellette. Gyorsan felállt a padlóról, a furcsa illúziónak nyoma veszett, ezért a hideg föld kezdte zavarni. Illetve a vendéglátójuk, Mo is megindult, a jounin pedig úgy érezte, követnie kell ha szeretne válaszokat kapni.
*Mégis miféle békéről beszél? Egyáltalán honnan tud a tárgyalásokról? Milyen többiek?* A kérdések egyre csak gyűltek és nem szűntek. Amikor már azt hitte, nem lesz furcsább az a kis kitérő, a Hold követe furcsa dolgot kért tőle. Tekintetébe értetlenség költözött, fogalma sem volt, a lány miért mondta azokat a dolgokat neki.
Ha van lehetősége rá, akkor gyengéden megfogja a vállát és szembe fordítja magával a kunoichit.
- Munfurawa - ejti ki erősen a nevét. - Semmi sem lehet olyan borzalmas, ami miatt hátra hagynám az eddigi bizalmamat, amit a követekbe fektettem! Legyen velem őszinte, akkor minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek! - zöld szempárja komolyságot és határozottságot tükröz. - Teljesen másképp alakult minden, mint ahogy azt elképzeltem. Együtt kerültünk ide, vagyis össze kell dolgoznunk. Mellesleg sokkal rosszabb helyzetből is kikeveredtem már, remélem ezzel is elbánok valahogy.
Korábban semmilyen rendellenességet nem tapasztalt a lány chakrájában, amikor a Kagura Shingan segítségével átvizsgálta a jelen lévőket. Őszinteséget kér, vagyis nem fogja titokban, Munfurawa tudta nélkül aktiválni a jutsut és felmérni a chakráját. Bár talán akkor megtudhatná, hogy hányan vannak még itt, egyáltalán ninják közé kerültek, vagy olyanokhoz, akik nem használnak chakrát.
A gyerekek hangja még érdekesebbé teszi az egész szituációt. Rui figyelme egy percre sem lankad, elvégre bármilyen meglepetés érheti.

//Kis kiegészítés, az Uchihák támadása valóban megtörtént, jó pár évvel ezelőtt volt fórumkaland.//

**Katana** Kedd Május 02 2017, 23:58

Úgy tűnt mindenki nagyon elfoglalt és pontosan tudja, mit akar elérni és azt is, hogy kivel. Én pedig csak ott ültem, mint egy rakás szerencsétlenség és néztem ki a fejemből. Naiv módon azt hittem, hogy majd valaki odajön hozzám és megkér arra, hogy legyek szíves csatlakozni a csapatához. Mintha egy gyerek klubról lett volna szó és nem egy olyan csapatról, aminek módjában áll befolyásolni az egész shinobi világot. Egyre erősödött bennem az a gondolat, hogy mégiscsak Hibát követtek el azzal, hogy engem küldtem arra a megbízásra. Tisztában voltam vele, hogy a legtehetségesebb ninjáinak a háborúba mentem azonban csak akadt valaki, aki jobban ért a politikához és a csapat munkához, mint én. Őszintén szólva szerintem egy Akadémiai tanuló is jobban helyt állt volna abban a helyzetben, mint én. Nem tudtam rájönni mi alapján döntöttek úgy, hogy nekem kell ott lennem. Lehet, hogy valaki hibát vétett és csak véletlenül kaptam meg azt a megbízást? Vagy talán Akahana rávette az apját, hogy vesse latba a pénzét és a befolyását, hogy végre egy nagy horderejű feladatot kaphassak. Nekem azok is tökéletesen megfelelt igaz általuk nem közelíthettem meg édesanyám szintjét. Az egyik nagy álmom az volt, hogy olyan nagy shinobi legyen belőlem, hogy büszke lehessen rám. Annyira el voltam merülve a saját gondolataimban, hogy teljesen kizártam a külvilágot. Talán még azt sem vettem volna észre, ha esetleg a kedves egybegyűltek elkezdték volna gyilkolászni egymást. Tisztában voltam vele, hogy minden problémára létezik megoldás csak egy hibát nem szavad elkövetni. Semmi képen nem szabad hagyni, hogy a félelem beköltözzön a lelkünkbe, mert ha ez egyszer megtörténik nincs menekvés. Az ember kételkedni kezd magában és akármibe kezd mindenben kudarcot fog vallani. Nem attól nagy harcos valaki, ha sok ereje van, vagy ha rengeteg jutsut ismer. A lényeg a mersz, hogy szembe merjünk szállni bármivel vagy bárkivel. Behunytam a szemet és vettem néhány mély lélegzetet, hogy lenyugtassam a lelkemben tomboló vihart. Ez is mutatja, hogy mennyire nem voltam profi, de látszólag ez senkinek sem tűnt. Meglehet, hogy úgy vélték a megfelelő alkalmat keresem, hogy én is csatlakozhassak az eszmecseréhez. Végül aztán mégis csak sikerült valaminek mégis csak sikerült úgymond felébresztenie. Elkezdett vadul rázkódni az épület valószínűleg valami felrobbant. Ezután két álarcos alak tűnt fel majd a kakukkos óra madara megkergült és vadul kiabálni kezdett. A vendégek egy részét ez némileg megrémült ugyanis tapasztalták milyen hatása van a vérünkben keringő méreg és a madárdal keverékének. Egyszer csak sötét ködfátyol borult a szememre és onnantól nem emlékeztem semmire. Mikor magamhoz tértem egy koszos padlón találtam magamat ám valami oknál fogva nagyon kényelmesnek tűnt. Mintha sokkal puhább lett volna, mint az az ágy, ami a vendégszobámban állt. Felkeltem majd miközben leporoltam a ruhámat próbáltam kitalálni hova a fenébe is kerültem. Szerencsémre vagy éppen szerencsétlenségemre rajtam kívül még két küldött volt jelen. Egyikük az a nagyon fiatal kinézet fehér hajú srác a másik pedig az égett arcú volt. Némi gondolkodás után sikerült magamban felidézni mindegyikük nevét. Kaito kérdésére csak egyetlen egy épkézláb logikus döntés jutott az eszembe.
-Nézzünk körbe és találjuk ki hova is kerültünk.
Hiba lett volna találgatásokba kezdeni előbb minél több információt akartam begyűjteni. Azt láttam, hogy egy bányában vagyunk, sőt még éreztem is, mert mintha egy szumózó telepedett volna a mellkasomra. Ez is annak volt a jele, hogy a föld alatt voltunk. Kis idő múlva egy csomó gyerekbe botlottunk, akik látszólag aranyat bányásztak. Mindannyian tetőtől talpig mocskosak voltak és néhány ronda heg csúfította a testüket. Valami oknál fogva ki nem állhattam, ha gyerekeket használni ki és dolgozatnak rabszolgaként. Furcsa lehet ez egy olyan embertől hallani, akit születése óta arra neveltek, hogy ha kell tétovázás nélkül öljön. A kölyök azt mondta nekünk, hogy nem dolgoztatja őt senki és, hogy nagyon várja a békét. Valamiért nehezen tudtam elhinni, hogy mindenki önszántából állt neki ennek a pokoli nehéz munkának. Meglehet, hogy valaki átmosta az agyukat és azt hiszi, hogy saját akaratukból teszik, amit tesznek. Megpróbáltam alaposan szemügyre venni a munkásokat minden apró részletet, mert nem tudhattam mi lehet fontos a későbbiekben. Semmi szükség nem volt rá, hogy beszéljek azt Kaito megtette helyettem én inkább csak figyeltem. Nem csak arra voltam kíváncsi, hogy mit fog mondani, hanem arra is, hogy hogyan mondja. Reméltem, hogy észre fogom venni, hogy ha valaki befolyása alatt van. Bár nem ezért küldtek oda, de megfordult a fejemben, hogy ennek a szörnyűségnek egyszer s mindenkorra véget kell vetnem.

**Kawajiri Satoshi** Szer. Május 03 2017, 16:31

//És, most talán először a kaland során, sikerült késnem, pont mikor jutalom-chakra van. Very Happy

De azért nagyon szépen köszönöm, hogy megvártatok.//

Miután Blue-san felszólal, kinek fehér köpenye valamiért kékre váltott, én pedig végigfuttatom gondolatmenetemet a fejemben arról, hogy a daimyo-asszony tényleg a békét képviseli, ugyanis olajágat nyújt felénk, túl sok dolog történik egyszerre, melyet fel kell dolgoznom. Először is, a tengerekről van szó. Beleszólásom ebbe nem igazán lehet, mert őszintén szólva, halvány lila fogalmam sincs, mennyiben érinthetik a tengeren lévő problémák Konohát, vagy a Tűz Országát, így az ezzel való politikai zsonglőrködést inkább meghagytam delegációnk vezetőjének. Azonban egy, vagyis pontosabban, két név hallatára, elkerekedik a szemem.
Kabuto, és Orochimaru. Kabuto a jelenlegi Otokage, akiről már oly sokat hallottam, Orochimaru pedig a személy, aki a harmadik Hokage, Hiruzen Sarutobi haláláért felelős. Mielőtt még kómába estem volna, Sarutobi-sensei volt falunk vezetője, és épp az aranykorunkat éltük. Mire felébredtem, már Danzou volt a vezér, annak eredményét pedig mindenki láthatja: Konoha ma már csak egy árnyéka önmagának. Tsunadéról nem tudok nyilatkozni, mert sosem találkoztam vele, és pont addig voltam kómában amíg ő vezette szülőfalvamat, de ha Konoha hanyatlásának el kellett kezdődnie valahol, akkor annak kiindulási pontja csakis Orochimaru támadása lehet. Sőt, nem csak Orochimaru támadott, hanem a Hang is. Pletykák terjengtek Kabuto közbelépéséről is. Nem tudom mennyi igazságtartalmat tulajdoníthatok nekik, de tény, hogy Kabuto jelenleg egy központi negatív figura, aki a szemem láttára, elő is lép első számú közellenséggé. A likvidálását diskuráljuk, és egy új vezető kihelyezését a Rejtett Hang falu élére. Egyetértek azzal, hogy a népet nem szabad büntetni a vezetőjük döntéseiért, hiszen ha ez alapján ítélkeznénk, egész Konohát a hóhér fejszéje alá lehetne küldeni Danzou miatt. Ami számomra humoros azaz, hogy Kabuto említésének ellenére is, meg vagyok győződve arról, hogy Danzou nagyobb probléma. Lehet azért, mert már találkoztam vele, és mert első kézből láttam mit művelt a számomra egykor oly fényűző, és oly tökéletes Konohával, hogy sokkal igazibb, sokkal kézzelfoghatóbb fenyegetésnek tűnik, mint valaki, akit még csak hallomásból ismerek. Azonban, hallottam a Rejtett Hang faluról, és ha igaz, hogy Orochimaru felbukkant, Kabuto pedig a szövetségese volt, akkor lehet, hogy ismét csak egy tragédia elébe nézhetünk, hacsak nem cselekszünk. De ha itt, egy tárgyalóteremben döntünk élet és halál fölött, miben vagyunk különbek, mint a parancsnokok, akik katonák százait küldik a halálba nap, mint nap? Jobb szeretnék egy személyesebb összetűzést, és némi felvilágosítást arról, kivel is van dolgunk. Bár a Hold vezetőjének hangleejtéséből és testbeszédéből ítélve, első kézből tapasztalta, milyen ember is lehet valójában ez az Otokage. Firtassam vajon? Minek? Hiszen én sem szeretném kiteregetni a szennyesemet... ha már országomét sikerült.
Kabuto-ra visszatérve egy pillanatra, miután láttam Konan-t, a szörnyeteget, és megtapasztalhattam azt, hogy ugyan olyan ember mint mi, olyan pletykák ellenére, mint például, hogy kapcsolatban állt az Akatsuki egykori vezetőjével, nem vagyok biztos abban, hogy tőle is annyira tartanunk kéne, mint mondják. Orochimaru azonban... mégis ki lehet olyan rossz, hogy a harmadik Hokage sem látja meg benne a jót? Ki lehet olyan veszedelmes, hogy maga Sarutobi is ellene szegült? Konohában egészen Danzou-ig, az agresszív védekezés elvét követtük, csak akkor támadtunk, ha megtámadtak, vagy fenyegettek minket. Tehát, Orochimaru egy fenyegetés. Kabuto... a Hold szerint az. Szerintem azonban... nem tudom. Túl keveset tudok erről az egészről, így nem nyilatkozhatok érdemlegesen. Talán ezért sem szóltam hozzá a dolgokhoz, és inkább megvártam a szünetet, amikor is felálltam, és Konanhez indultam, hogy csapatot alkothassunk.
Legnagyobb meglepetésemre, nagy szeretettel fogadta a felkérésemet, és azt mondta, megtisztelném a jelenlétemmel. Az előző megnyilvánulásai alapján nem vártam ilyen szívélyes fogadtatást, így ismét csak nem tudom, mire véljem a viselkedését... vagy őt magát. Egy azonban biztos: távolról sem mondanám az ellenségemnek. A Homok és a Hold, névszerint Rui és Munfurawa is rövidesen csatlakozik hozzánk, és úgy szintén szívélyes fogadtatásban részesülnek. Gyorsan meg is említik mindhárman, hogy bajtársak között nem kötelező kimutatnunk az udvariasságból megszokott, névleges tiszteletet. Én azért maradnék a -san, vagy a -sama jelzőknél... abban sem vagyok biztos, hogy egyenrangúként kéne kezelniük. Közben Rui szóba elegyedik Konannal valamiféle széltemplomban történtekről, amit szintén nem tudok hova tenni, de érdekelne, miről van szó. Talán új perspektívába helyezheti valamelyikőjüket? Hiszen Konan-t kivéve, a két másik nőt csak a nemzetükkel tudom azonosítani, bár a nevüket igyekszem megjegyezni.
Még a Hó is felszólal, névszerint Hoshizoku Kaito. Most először veszem jobban szemügyre a tárgyalás során, miközben gőzhajókról beszél. Hajók... melyek gőzzel működnek? Ha ez igaz, akkor Yukigakure tényleg olyan csodálatos, és technológiailag fejlett hely, mint mondják. Talán szerencsénk van, hogy semlegesek. Ha már a semlegességnél tartunk, Shiro-san, vagy Blue-san, azaz Konoha delegációjának vezetője, megemlíti nekem, hogy Yukigakuréval is szövetkeznünk kéne.
- De ők semlegesek, nem? - kérdeznék vissza, azonban egy kakukkos óra ismerős hangja tudatja velem, hogy érdemi választ nem fogok kapni.
Ismét érzem a méreg ízét a számban... és szinte minden elsötétül.

***

Magamhoz térek. Fogalmam sincs hol vagyok... azonban annyit tudok, hogy nem a nap fénye világítja meg lélektükreimet, hanem egy nemesfény csillogása. Kétség sem férhet hozzá: arany. Hát innen ered az Erdő Országának gazdagsága? Ha egyáltalán még ott vagyunk... egyáltalán hogy kerültünk ide? Többes szám? Ó, igen, nem egyedül vagyok. Kiri és Yuki és csatlakozott hozzám, azaz Katana, és Kaito.
Oké, túl sok dolog történt, túl gyorsan. Vegyük szépen sorjában. Szó esett a tengerekről, aztán jött Kabuto, majd Orochimaru, végül pedig a csapatépítés. Amint összeálltunk mind a négyen, a daimyo elhagyta a termet, majd egy furcsa hangot hallottunk. Az épület talán meg is remeghetett... de nem emlékszem tisztán. Blue-san eltűnt mellőlem, aztán ismerős ízt éreztem a számban. Az érzés maga, mely hatalmába kerített is ismerős volt: akkor éreztem, mikor mozdulni sem tudtam a daimyo-asszony beszéde alatt, azonban ezúttal, eszméletemet is vesztettem. Ennyit az érdemi béketárgyalásról... kezd dühíteni, hogy fogalmam sincs, mi folyik itt. Sőt, azt sem tudom, hol vagyunk. Egy aranybányában, tény... de miért? És egyáltalán még az Erdő Országában? Egyáltalán hol van Rui, Munfurawa, és Konan? Miért pont Kaito-val és Katanával kerültem össze? Van ennek valami oka?
Mérlegelem magamban a helyzetet, miközben elindulok előre, Kaito pedig közben megszólít.
- Hogy a fenében kerültünk ide? Valaki emlékszik valamire? - kérdezem a két társamtól.
Gyermekeket vélek felfedezni, kinek testét furcsa hegek borítják. Ökölbe szorul a kezem a látványtól, hiszen a gyermekek sorsa egy gyengepontom. Magamat látom bennük, és az elvesztegetett időt, az elfecsérelt gyerekkoromat. Tizenhárom évesen álomra hunytam a szemem, majd felnőttként keltem fel, egy számomra idegen világban, melyben már háború dúlt. Az okai számomra nem jelentettek semmit, ahogy a világ sem, melyben elkeseredetten kerestem, és mindmáig keresem is a helyem. A béketárgyaláson elememben éreztem magam, úgy éreztem elérhetek valamit... erre megint, muszáj volt valaminek történnie, ami egy bányába röpített minket, és szembeállított egy újabb igazságtalansággal. Hiába mondják, hogy senki sem dolgoztatja őket, és nagyon várják a békét, tipikusan úgy hangzik, mintha félelemből mondanák. Mintha betanult szöveget kántálnának.
-Tényleg? Miért várjátok a békét? Tudjátok egyáltalán ki háborúzik? - kérdezem tőlük.
És a békét... ha. Azt mi is várhatjuk. Semmit sem csináltunk eddig, csak próbáltuk kisakkozni ki, mit akar, és mik a valós érdekeik. Épp, amikor érdemileg is elkezdődhettek volna a tárgyalások, muszáj volt valami olyannak történnie, ami semmissé tette az egészet. Ezek után újabb kérdések törnek majd elő... gyanakvások, ujjal mutogatások. Ha érdemi választ nem kapok a gyermekektől, a többiektől kilógva járok-kelek a bányában, de nem megyek túl messzire tőlük, és próbálom szemügyre venni a dolgokat.
- Hova tűntek a többiek? Mit keresünk itt? És miért hatott most másképp a méreg, mint először? - adok hangot kérdéseimnek.
Az érzés ismerős volt, de a hatás nem. Gyorsan végignézek magamon új sebhelyekért, vagy nyomokért, melyek utalhatnának arra, hogyan kerültem ide. Esetleg emlékfoszlányokat keresek a fejemben, hátha emlékszek valamire. A zsebeimet is ellenőrzöm, hogy benne vannak-e még a drótjaim. Ha más nem maradt, és a gyermekeket sem tudom szóra bírni, kénytelen vagyok egyelőre nem foglalkozni velük, majd kiutat, esetleg valami felvezető utat keresni.
- Ki kell jutnunk innen, és megtudni mi folyik itt. Egyébként, ne haragudjatok... de nem igazán emlékszem a neveitekre. Én Satoshi Kawajiri vagyok, Konohából. - mondom.
De igazából... emlékszem a neveikre. Csak azt akarom elérni, hogy beszéljenek magukról, hátha meglátok valami összefüggést abban, hogy miért kerültünk ide, és miért pont mi hárman. Mert azon kívül, semmi közöset nem látok bennünk, hogy ninják vagyunk mindhárman, és mindhárman férfiak. Vajon a nők hol vannak? Hova vitték őket? És kicsoda? És hova ment a daimyo? Miért pont az ő kilépőjére történt, ami történt?
Túl sok a kérdés... és most már nem tudom, mi folyik itt. Meg kell tudnom. Muszáj valami értelmes, logikus magyarázatot találnom a történtekre, és találnom kell egy kiindulópontot.

Pein Vas. Május 07 2017, 18:17

Az események váratlan fordulatot vettek. Vagy talán épp így voltak eltervezve? A gyanús jelek keszekuszák voltak, és talán nem is voltak valódi jelek, csak véletlen egybeesések. A sors játszadozott tán veletek? Meglehet.

A föld alatt

– Már hogyne tudnánk! De mi nem állunk egyik Szövetség pártján sem. Kedves követek, nem véletlenül jöttetek el hozzánk. De jó, hogy itt vagytok végre. – Őszintén boldognak tűntek. – A munka tényleg nehéz. Jaj, nagyon nehéz. Régebben jobb volt, régebben nem kellett lejönnünk ide. De akkor még az Úrnő is más volt. Azóta megváltozott. Nem? – pillant társai felé. – Igen, igen. Tényleg más lett. Szerintem is. Szerintem is – mondják… – Figyu! Nem tudnátok minket hazakísérni a kastélyba?

– Igen, az király lenne – mondja egy másik.

– Indulunk?

A gyermekek megindulnak előre, rajtatok áll, hogy követitek-e őket. Amennyiben igen, pár perc múlva a bánya külleme egészen megváltozik. Az aranyrögöket valami egészen másképp csillogó kőzet váltja fel. Valószínűleg egyikőtök se látott még ilyesfajta anyagot. A kőzetekből kiemelkedő kristályszerű buborékok néhol szürkén, néhol zöldessárgán világítanak. De nem úgy, mint az arany. A rájuk vetődő fény csak tompán és lomhán tükröződik vissza. Mintha magukba szívnák a fényt. Csupán a bal oldalt, felfelé vezető lépcsőről pillanthattok le a mélyben megbúvó, meglepően kőzetszerű kőzetekre, és mégis egészen biztosan érzitek mindannyian, hogy ha az nem is olyan értékes, mint az arany, nem olyasvalami, amilyennel egy egyszerű shinobi valaha is találkozik élete során.

Ha nem követitek őket, megindulhattok – feltételezhetően – lefelé is. E barlangrész leírását ez esetben a követező poszthoz mellékelem. Akármerre indultok ugyanakkor, körülbelül öt perc elteltével egy tompa morajlásra lesztek figyelmesek, ez után pedig halkan – de észrevehetően – vízcsobogás zaja terjed szét odalent. A pontos forrást a visszhangok miatt egyelőre nem tudjátok megállapítani.

A kastély alatt

Munfurawa fortélyai nem használnak, a kínok folytatódnak, de egyelőre nem elviselhetetlenek.

Mo megindul előre, ti pedig követitek őt. Az ajtón kilépve egy fáklyákkal megvilágított, nyirkos kőtalapzatú folyosó vár rátok. A folyosóról több ajtó is nyílik, valamelyikük fa, másik műanyag, némelyek díszítettek, míg mások kopáran és ridegen várják a vendégeket. A gyermekzsivaj az egyik szépen díszített ajtó mögül jön, de ide nem mentek be, sétáltok tovább a folyosón. Csakhamar, a folyosó végén egy nagyobb vasajtóhoz értek. Ez egy hatalmas, ugyancsak fáklyákkal megvilágított, kőoszlopos termet rejt maga mögött, feltűnő belmagassággal. Az egyik sarokban mindenféle zsákok sorakoznak; a terem talán gabonaraktárként funkcionál vagy funkcionált. Odabent Móhoz hasonló ábrázatú, groteszk vigyorba fagyott arcú emberek fogadnak titeket. Szakadt ruhába vannak öltözve, néhányan söprögetnek, mások a földön ülve könyvet olvasnak, egy pedig az egyik sarokban ütött-kopott pestisálarcokat fényezget. A furcsa hegek és a groteszk ábrázat félelemmel tölti el a gyanútlan arra tévedő diplomatajelöltet, mégis van valami idillien emberi a helyben és az emberekben. Bár arcuk izmai mintha jégbe fagytak volna, mégis megpróbálnak rátok mosolyogni; mikor megjelentek, rögtön meghajolnak előtettek, és hűsítővel kínálnak meg titeket. A legtöbbjük összevissza sürög-forog a raktárhelyiségben, ki-ki végezve a saját dolgát. Néhányan azonban, Mót beleértve, leültetnek titeket két-két szépen faragott székre, és magyarázatba kezdenek.

– A segítségetekre van szükségünk. Ahogy ti, mi is a békét akarjuk. Kettőnk között az a különbség, hogy a ti valóban tenni is tudtok érte: ha nem is teljes vállszéllességgel, de mögöttetek egy nemzet áll. Ti az országaitokat képviselitek; különböző álláspontokat, különböző nézeteket és érdekeket. Ha közösen letesztek valamit az asztalra, annak súlya lesz. Bármilyen tervezetnek súlya lesz, ha az eljut a nagy nemzetekhez. Megmutatja majd, hogy a nemzetek között már létre tudott jönni egyetértés és kooperáció. Ez a mi érdekünk is.

Egy másik alak ragadta magához a szót. A rideg külső ellenére hasonlóan kellemesen csengett a hangja.

– Gyermekeink a bányákban dolgoznak, mi a föld alá lettünk száműzve. Az Úrnő egy ideje egyáltalán nem önmaga. A látszat ellenére nem akar békét sem. De ez nem azt jelenti, hogy a tárgyalások ne lehetnének sikeresek. Van fent egy szövetségesünk. Ő nem csak a mi, hanem a ti segítségetekre is lehet. Ha segítetek nekünk kitörni földalatti börtönünkből, mi is segíteni fogunk titeket. Mindenben.

Mindenki

Huss. Ekkor újra a szátokban érzitek a rettegett ital ízét, a testetek elnehezül, nagyot nyeltek…

…és felébredtek.

Álom volt csupán?

Újra a tárgyalóteremben találjátok magatok. Pontosan ugyanott, ahonnan eltűntetek. Mindenki ugyanott áll, ugyanarra néz, a delegációvezető kitekint az ablakon, a cinegemadarak is éppen előbújtak rejtekükből, és az épület is remeg még egy kicsit.

– Nem gondolom, hogy hazudnom kellene Önöknek, megtámadtak minket. Egyelőre nem ismerjük a támadás pontos indítékát – szólt ridegen a konferenciavezető. – A kastélyba ugyanakkor nem jutottak be, a konferenciaterem pedig még az épületnél is jobban védett. Ide nem is fognak. Nem látok okot arra, hogy felfüggesszük a tárgyalásokat. Önök nem harcolni jöttek az Erdő országába. Ha szükség lesz a segítségükre, arról a Daimyou asszony bizonyosan értesíti majd Önöket.

A konferenciavezető mellett álló, pestisálarcos személyek a terem bejáratához szökkentek át. Mozgásuk közben meglebbent köpenyük, s mindannyiótok számára láthatóvá vált a nyakukon lévő rücskös, fekete, vonalszerű hegekkel teli bőrréteg.

Ez joggal keltette fel a figyelmetek. S mégis. Az utóbbi legfeljebb 20 percben történt események olyan távolinak és álomszerűnek tűntek. Látomást vakította volna el szemeteket? Egyáltalán honnan tudhattad – igen, te – hogy nem csak te őrültél meg?

– Nos, folytathatjuk a tárgyalást? Egyéb hozzáfűznivaló a tengeri kereskedelem és Otogakure ügyéhez? Avagy új napirendi pontra térjünk át? – fordul felétek a konferenciavezető.

A konferenciavezető érdes hangja bántotta Munfurawa füleit. Bár egy pillanatra azt hihette, hogy a keserű álommal együtt a hirtelen támadt pulzáló fájdalom is tovaszállt, épp ellenkezőleg. A billog izzik, mint a parázs, az idegei pattanásig feszülnek... és mégis, a kínok közepette hatalmas, már-már földöntúli erőt érez magában. Egy erőt, amely kitörni kívánkozik. Egy erőt, amely legszívesebben hosszú karmokat növesztene, és ezekkel tépné, szakítaná ki abból a nem is oly távoli mellkasból a konferenciavezető szaporán verő szívét, hogy aztán erős markában összeroppantsa azt, és egyszer s mindenkorra leszámoljon az átkozottal.

Plusz jutalmas határidő: május 12.

**Yamato** Szer. Május 10 2017, 07:59

Csöndben figyelek mindenkit, nem szólalok meg, hiszen Rui mindent elmondott, amire szükség van a háború kapcsán, nem vagyok egy néma levente, de gyerekkoromban megtanultam mikor kell befogni a számat. Most az az idő van, hogy nekem nem osztottak lapot. Nem szeretem az ilyen helyzetet, de néha szükséges. Figyelem a reakciókat, a mondatokat, próbálom értelmezni a szavakat, amik elhagyják az emberek száját. Egy kicsit emlékeztet az egész azokra az időkre, amikor még nem volt a nagypapa. Csöndben figyeltem, hogy vajon mikor nem figyel a kereskedő, hogy elcsenjek egy almát vagy kenyeret, ami az aktuális étkezésem lesz, már amikor nem az intézetben voltam, ahol reggelit kaptam. Ott más miatt kellett hallgatni, ha rosszat mondtál, a nevelők gondolkodás nélkül felpofoztak. Jó néhányszor én lettem az áldozata ezeknek a pofonoknak. Kaitoval is csak pár szót beszéltem korábban, de majd folytatni akarom a báb és yuki technológiáról szóló beszélgetést, hiszen az mind a két falunak hasznára válhat, ha ilyen tudás egyesül, de figyelemebe kell vennem, hogy Yukigakure semleges ország, bár ha jól tudom valamennyire Konoha oldalán áll, így akár saját magunknak is megnyerhetjük szövetségesnek. Megfigyelésem közben egy falatot sem ettem, de inni sem ittam, elkerülve a korábbi helyzetet. Elbizonytalanított a dolog és már kevésbé bíztam az Erdő országában. Lehet, hogy ez rossz, de ahogy ő is mondta, a béke is egyfajta hábórú és szerelemben és háborúban mindent szabad. Na pont emiatt nem ettem és ittam semmit, a pohárköszöntőnél is csak felemeltem a poharam és visszatettem korábban.
Aztán elérkezett a szünet. Rövid szóváltás A daimyo és a konferenciavezető között, majd a nő gyorsan távozott. Azt azonban észrevettem, hogy megint a kakkukos órájára pillant, ez korábban sem volt jó jel, hiszen, amikor utoljára rá nézett akkor mérgezett meg minket. Ezúttal vajon mire készül? Alig hogy elhagyta a termet, robbanás rázta meg az épüetet. A konferenciavezető az ablakhoz ugrott és két alak jelent meg mellette. Szemeim most őt figyelték, viszont minden más érzékem a terem egészére ki volt élezve, hogy mi fog történni. A cinegemadár újra előugrott és furcsa hangokat adott ki, mintha nem a korábbi lenne. Már kedvem lenne kölcsönkérni a kunait, amivel korábban az egyik társamat megvágta az a vörös némber, hogy kettévágjam azt az órát. Ígérem, ha még egyszer dolgom lesz vele meg is teszem.
Ekkor valami furcsa történik, újra ott vagyunk a föld alatt, de most be vagyunk takarva. ~Mi történik?~ Nem igazán értem. Alig, hogy magamhoz térek egy álarcos alak tér be hozzánk és megkér, hogy kövessük. Miután a két lány, Rui és Munfurawa is úgy dönt, hogy mennek, így én sem maradok le. Hátulról figyelem őket, férfi létemre mégsem a feneküket vagy a csipőjüket, hanem szigorúan előre nézek, inkább a maszkos alakot figyelve, hogy mit tesz. Talán egyedül Ruinak lenne esélye ellene, de Munfuval mi is segítünk, ha arra kerülne a sor. Egy fura terembe érünk, ahol a maszkoshoz hasonló arcú emberek vannak. A kép idilli, hiszen mindenki a dolgát teszi, mégis az arcok elég groteszkek. ~Vajon mi történt velük?~ Ekkor az egyik beszélni kezd. Minden eljut a fülemig, viszont az agyam már csak pár dolgot jegyez meg: Az úrnő nem önmaga, aki a békét sem igazán akarja és van fenn szövetséges, aki segíteni tud, mert ők ide lettek száműzve. Ez éppen elég információ, hogy megerősítse a bizalmatlanságomat a vörös nővel szembe.
Ekkor ismét furcsa dolog történik. Újra a konferenciaterembe vagyunk és mindenki ugyanarra néz, mint amerre eredetileg. A konferenciavezető elmondja a tényállást, hogy megtámadtak minket, de nem kell félni, mert a kastélyba sem jutottak be, de a terembe még kevésbé fognak. Ekkor egy pillanatra valamit láttam, ami felébresztette a gyanút, hogy amit korábban láttam az nem álom, ugyanis a két maszkos, ahogy eltünt a ruhájuk megmozdult és észrevehető volt a fekete, heges bőrük. ~Valami nem stimmel itt.~ Ekkor a konferenciavezető újra felszólalt és az után érdeklődött, hogy vajon folytassuk-e Kabuto ügyét, amit eddig tárgyaltunk vagy kezdjünk új pontba. Én eddig is csendbe voltam, ugyan van ötletem, hogy mire lehetne beszélni, de amíg a társaság nem dönt úgy, hogy leszáll a témáról, addig én csöndben figyelek, hiszen nem ismerem Kabutot, még nevét sem hallottam, nem tudom, hogy mit tett, bár az eddigi elmondások alapján elég rossz embernek tűnik.

**Datara** Szer. Május 10 2017, 14:27

A világ változáson megy keresztül. Háború dúl, és mint minden ilyen komoly harc, változást hoz maga után. A nemzetek különféle korlátozásokat vezetnek be, mint például az Országba való belépés, a ninják által elvállal küldetések számát és még a kereskedelmet is valamilyen szinten érinti. A Világ ezen része két fő táborra szakadt, a Víz Szövetségére és a Tűz Szövetségére. A Tűz Szövetségét három nagy nemzet és négy kisebb alkotja és persze az ők Faluik. Konohagakure, Kumogakure, Sunagakure a három igazán meghatározó erő a szövetségen belül, már csak az erejük tekintetében mindenképp. Takigakure, Kusagakure, Kemurigakure és Hoshigakure a kisebb Falvak, akik támogatják a Tűz Szövetségét. Ellenfelük a Víz Szövetsége Iwagakure-bol, Kirigakure-bol és három kisebb Falu Otogakure-bol, Getsugakure-bol s Amegakure alkotja. Az ők harcuk fogja majd eldönteni mi lesz a világgal.
A háborút állítólag Konoha kezdte, mikor támadást intézett a Föld Országának Rejtett Falva ellen. Iwagakure ezt nem hagyhatta annyiban és az lett az eredménye, ami most a világban zajlik. Mindkét oldal maga mellé hívta régi szövetségeseit és ujjakat is kerestek.
A kezdeti lépéseket végül a hosszú ideje tartó, viszálykodó Tea Országában lévő két Család kisegítésével kezdődött. Mind a két Szövetség az egyik Család oldalán folyt bele a viszályba mindenféle ürügyet kitalálva. Az indokok meglehetősen kétségesek voltak, Datara egyből átlátott rajtuk. A Hó Országában történt mészárlások és a hatalom átvétel miatt sem érezhette nyugodtnak magát az ember. Mintha a feje tetejére állt volna a világ, egymás után történtek a komolyabbnál komolyabb események szerte a világban. Azon hírektől sem lélegezhetett fel a nép, hogy Homokfalut ostrom alá vette Iwagakure. A Fű Országában is elég komoly harcok alakultak ki, erről sem feledkezhetett meg az ember. Az újságok egymás után közölték a különféle híreket, persze csak az olyanokat, amiket a nyilvánosságra akartak hozni. Miért is közöltek volna olyanokat, miktől pánik törne ki, mert az csak még jobban megnehezítené az adott ország dolgát. Nem csak a Frontokra kellene koncentrálnia, hanem a saját országán belüli eseményekre is figyelni s ha kellene beavatkozni. Most felmerülhet az a kérdés, miszerint Datara honnét tud ezekről a dolgokról. Első információ forrása a különböző újságok, amiket Yakou „barátai” hoztak. A második maga Yakou, ki olyan bennfentes dolgokról is sikerült tudomást szereznie, amikről csak az adott Országokon belül is csak bizonyos emberek tudhattak. Datara-nak hamar rá kellett jönnie, hogy a Mester rengeteg kapcsolattal rendelkezik, szinte – ha nem minden – Országban vannak „barátai” akik szolgáltatják neki a híreket. Őt hallgatva értesült a különféle hírekről, mik a világban történtek, mikor visszatért hozzájuk.
Azon a híren még Datara is kicsit megdöbbent, mikor az Iwa ninják elfoglalták Sunagakure-t s elkapták a Falu vezetőjét és még jó néhány embert. Akiknek sikerült elmenekülniük azok a Medvék Országába mentek vagy a Szél Templomában húzták meg magukat. A tetovált Szeretetest nem igazán érintette meg a háború és az általa okozott tragédiák. Jégszívűnek tűnhetett, és talán azzá is vált a vele történtek után. Nem érintette, ám mégis valamilyen szinten érdekelte a háború alakulása, az, hogy az emberek miképp akarják megoldani a kialakult helyzetet vagy, hogy meddig fajulnak el a dolgok. Ezért is ajánlotta fel azt a lehetőséget Yakou, hogy személyesen is részt vehet a béke létrehozásáért folyó tárgyaláson, mint külső szemlélő. Yakou erősen ajánlotta Datara részt vételét, mert sokat tanulhatna az ott elhangzottakból. A tetovált Szerzetes, már meg sem kérdezte, honnan szerzett tudomást a tárgyalásról. Egy olyan horderejű tárgyalás, szigorúan titkosak szoktak lenni és általában csak azok tudnának a találkozóról, kik részt vesznek rajta. Egyetlen tényező tartotta vissza attól, hogy elmenjen és az az volt, miképp úgy volt vele esélytelen lenne számára a részvétel, mivel lényegében egy senki. Yakou biztosította afelől, miszerint, ha veszi a fáradságot és elmegy a békekonferencia helyszínére, akkor beengedik és részt vehet az eseményen.
Az Erdő Országának elérése, mint minden más Országba való bejutás, nem ment olyan könnyen, ahogy az a háború előtt ment. A határokon való áthaladás szigorúbban ellenőrizték. Több időt és nem kevés magyarázatot igényelt meggyőzni a határőröket, hogy Datara nem ellenség, csak egy egyszerű vándorló Szerzetes. Az Erdő Országát nem hiába hívták úgy, ahogy. Fa és fa, mindenfelé amerre csak néz az ember. Ezen rengeteg fának köszönhetően egész kellemes légkört érezhetett az átutazó személy. Az úti célja a tengerpart mellett volt található, emiatt mikor megérezte a sós levegőt, már tudta jó irányba halad. A hullámok hangja csak még jobban megerősítette, ahogy az egyre változó út állaga. A földút egy idő után rendszeresen gondozott pázsit váltotta fel. Végül szökőkutak, virágoskertek vettek már körbe. A kert méretei sem voltak semmi, ám az épület, amiben a birtok tulaja élt lehengerlően hatott a ránézőre. Kevés helyen láthat az ember ekkora építményt és ennyire díszest. Szerencsére nem téved el – amúgy sem szokott – eme hatalmas terülten s megtalálta a hatfős fogadó bizottságot. Vagyis fordítva, ők találták meg Datara-t. Váratlanul bukkantak fel a semmiből. Ha nem Datara-rol lett volna szó, más biztos meglepte volna a különös maszkot viselő alakok. A Szerzetes elég szokatlan külsőt lát nap, mint nap, mikor belenéz a tükörbe.
- Datara-nak hívnak és a béketárgyalásra jöttem, mint megfigyelő! – felelte határozottan.
~ Na, most fog kiderülni igazat állított-e Yakou. ~ mondta magában. Mikor az egyik megszólalt s engedélyezte a belépést, fellélegzett. Végighallgatta a szabályokat, amiket az ott léte során be kellesz tartania, majd kiséretett biztosítottak egész a kastélyig, hol egy másik személy vezette tovább a szobájáig. Bent a helyiségben egy levél várta, miből megtudta, miszerint másnap egy órakor csatlakozhat a konferenciához, addig is a fennálló időt a szabályában kell eltöltenie. Meditálással és pihenéssel ütötte el a szabadidejét. Másnap, mikor egyet ütött az óra kopogtatta az ajtaján.
- Ideje indulni! – szólalt meg halkan.

**Kawajiri Satoshi** Csüt. Május 11 2017, 18:06

A kérdéseimre nem sikerül választ kapnom, azonban a gyerekek megszólalnak. Össze-vissza beszélnek, majd végül megkérnek minket, hogy kísérjük őket vissza a kastélyba, ezután pedig elindulnak előre. Szóval van kiút? Tehát egy bánya van a kastély alatt? Sőt mi több, a kastély arra épült? Azt hiszem már értem, mire célzott a daimyo azzal, mikor megemlítette, hogy az őt segítő nemzetek jutalomban részesülnek. Ennyi aranyat még sosem láttam egy helyen... és ha az Erdő Országa ennyire tehetős még annak ellenére is, hogy a felét sem bányászta ki... most komolyan, csak ebben az egy üregben elég volt egy egész háború lefinanszírozására. És ha ennyi pénzük van, miért akarnak békét a háború helyett? Miért kell... megint kételkednem bennük annak ellenére, hogy már elhatároztam magam a segítésük mellett? Egyáltalán hogy kerültünk ide? Ez zavar a legjobban. Egyik pillanatban a teremben álltam, egy másik pillanatban pedig egy aranybányában. Érzem a hideg, száraz levegőt. Visszhangzik a gyermekek hangja, és az enyém is. A hangom ugyanolyan mély, mint ezelőtt. Sajátomnak érzem a végtagjaimat. A zsebemben vannak a drótjaim. Ha elraboltak volna minket, miért nem vették el a fegyveremet? És hol van a Hold, az Eső, és a Homok? Miért csak férfiak vannak itt lent? Egyáltalán Blue-san hol van, és a konferenciavezető? De, ezeket a kérdéseket már feltettem egyszer, és még mindig nincs rájuk válaszom.
Furcsának tűnnek a gyermekek, és igazából, az egész helyzet is. De azért követem a kicsiket, mert ki akarok jutni innen. Minél hamarabb vissza akarok kerülni a konferenciaterembe és végre válaszokat kapni. Végre, érdemben tárgyalhattuk a békét, erre ennek kellett történnie. Olyan, mintha furcsa játékot űznének velünk... vagy tesztelnének. Csak az a kérdés, hogy mire? És először, fel sem tűnt, hogy a kakukkos órának köze lehet bármihez is, de most, megint hangosan szólt, miközben éreztem a méreg ízét a számban. Mit jelenthez mindez...? És hogy lehet képes valami egyszerre gyógyítani is, és elérni, hogy elveszítsd az eszméleted? A nyakamhoz nyúlok, ahol a sebemnek kéne lennie. Ha érzek valamit, akkor ez azt jelenti, hogy nem gyógyult be, és az egész szemfényvesztés volt. Ha nem, akkor ismételten ott vagyok, ahonnan kiindultam: sehol. Semmivel sem tudok többet a helyzetről.
Beszéltek itt a bizalomról... erre ez történik. De álljunk meg, mi van, hogyha csak meg akarnak védeni minket? A konferenciavezető az ablak, vagy az erkély felé ugrott, mintha számított volna valamire, vagy valakikre. De miért csak minket hármunkat? Egyáltalán, biztos lehetek abban, hogy a többiek nincsenek itt valahol, csak másfelé? Nem kellene megkeresnünk őket? Éppen fordulnék társaim felé, hogy összegezzük a dolgokat, vagy legalább nyomatékot adhassak a gondolataimnak, azonban a szemem sarkából valamiféle zöldessárga fényre leszek figyelmes. Nem értek az ásványokhoz, de ez... nem arany. Szerintem ráérünk később is összedugni a fejünket.
- Valaki tudja mi az? - mutatok a furcsa kőzetekre. - És valamelyikünknek meg kéne néznie az alsó járatokat. Én megyek fölfelé.
A hangom ellentmondást nem tűrő, és remélem az impozáns külsőm visszatartja a többieket attól, hogy ellent mondjanak döntésemnek, majd követem tovább a gyermekeket. Válaszokat akarok, és több hasznom van a konferenciateremben, min itt lenn, ásványokat elemezgetni, hiszen egy fabatkát sem értek hozzájuk. De nem tudom, miért akadt meg a szemem rajtuk. Olyan, mintha az ösztöneim jeleztek volna.
Egy ideje már kutyagolok fölfelé, mikor is egy furcsa, tompa morajlást hallok, majd vízcsobogást. Mi a fene...? Megint, a méreg. Minden porcikámmal próbálok ellenállni, de nem sikerül. Egy nagyot nyelek... majd minden elsötétül.

***

És, ismét fönt vagyok. A konferenciateremben. Az épület még mindig remeg egy kicsit, mikor visszaérek... és olyan, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Tudtommal remek memóriám van, és emlékszem merre álltam, mikor éreztük az ital ízét a szánkban. Arra is emlékszem, hogy sikerült kiszúrnom a konferenciavezetőt kifelé szökkenni, akire először tévesen azt hittem, hogy Blue-san volt. Még most is ugyanott áll. Ridegen közli velünk, hogy megtámadtak minket, de mivel nem harcolni jöttünk, ne foglalkozzunk vele. Ha majd szükség lesz a segítségünkre, akkor azt majd a daimyo asszony közli velünk. Tényleg... hol van a daimyo-asszony? És mi az, hogy megtámadták őket? Kicsodák? Ekkor a furcsa álarcos személyek átszökkennek a terem bejáratához... a fekete hegek ismerősek a nyakukon. Ilyesmi volt a gyerekeknek is a bányában.
Gyorsan körbenézek. Mindenki jelen van... és mindenki ugyanolyan pózban, és szituációban, ahogy előzőleg volt. Mintha nem is lettünk volna a bányában. Biztos, hogy nem raboltak el minket... hiszen akkor miért állnánk ugyanott? Hol vannak a gyerekek, és... most...
Na jó, álljunk meg, összegezzük. Először is, történt a bravúr a méreggel, ami mint kiderült, igazából egy gyógyító nedű. Aztán látván, hogy nem bízunk benne, a daimyo felajánlotta, hogy ejtsünk rajta halálos sebet, de nem tettük. Aztán végre érdemben kezdtünk a békéről tárgyalni, szövetséget alapítottunk egymással, mire hirtelen történt ez... amit most már én sem tudok hova tenni. Egyáltalán, megint csak, hova tűnt a daimyo? Elegem van abból, hogy a sötétben puhatolózzak, és ne tudjak semmit. Ha más nem teszi meg, hát én szólalok fel... ismét.
- Konferenciavezető, azaz Hanage Shiro-dono. - szólok felé. - Elmondaná mi a fene folyik itt? Kezdjük azzal, hogy mi a franc van azzal az órával? - mutatok a kakukkos óra irányába.
Igen. Mindig üt egyet, mikor a méreg hatása aktiválódik. "Méreg".
- Egyáltalán mi ez a "méreg"? Biztos vagyok benne, hogy az előbb nem csak én éreztem a hatását, hanem mindenki más. Valaki emlékszik a bányára? A benne dolgozó gyermekekre? A fekete hegekre a testükön? Ugyanaz volt az álarcos fazonokon is, akik itt az őrség tagjai. Tényleg megtámadtak minket, és nem akarta, hogy tudjuk kik azok, ezért kábított el a méreggel? De akkor mire volt az az egész színjáték a bányában, és egyáltalán mi volt, genjutsu? Igazából ez a méreg hatása?
Túl sokat kérdezek. Nyelek egyet, nagy levegőt veszek, majd folytatom.
- Túl sok mindent nem értek magukkal kapcsolatban, és nem értem hogy beszélhetnek egy kage likvidálásáról, hogyha mind semlegesek, és nem vették ki érdemi részüket a háborúból, egyszerűen csak... tehetősek. Maguk szerint a nemzetek hallgatni fognak önökre azért, mert lefizetik őket? És mi ez, hogy akik a legtöbbet segítenek, jutalomban részesülnek? Kinek a szívébe akarják belopni magukat? Ne értsen félre, elköteleztem magam amellett, hogy bízzak önökben, és végre letegyünk valamit az asztalra, de ezt maguk ellehetetlenítették. Egy kunai-t hoztam be a tárgyalásra, ez igaz, de az azért volt, hogy teszteljem magukat, erre bizonyára már rájöttek. Maguk, viszont már azt hittem, teszteltek minket, mikor népük vezetőjét vetették elénk, és felajánlották nekünk, hogy halálos sebet ejthetünk rajta. Szóval a nő, aki képes lenne meghalni a béke eszméért, most hirtelen eliszkol... akkor amikor éppen megtámadnak minket? Kicsodák? Az Erdő Országa is háborúban áll valakivel? - fejezem be, majd nagy levegőt veszek.
Ismét csak megállok. Túl sokat kérdezek... mert túl sok gondolat motoszkál a fejemben. De így, nem lehet békéről tárgyalni, hogyha fogalmunk sincs, kivel tesszük, és mik a céljaik. Egyáltalán miért szakított félbe a delegációvezetőm, mikor erről kérdeztem? De, miért is szolgálna a konferenciavezető érdemi válaszokkal? Szerintem... ismét csak blöffölnöm kell. Amennyiben nem reagál, vagy próbálja kikerülni a válaszadást, bevetem a politikai nehéztüzérséget.
- Figyeljen ide. Az előbb, az Eső, a Hold, a Tűz, és a Homok formális szövetségre léptek egymással. Ezzel, már politikailag követelhetem, hogy a népeink nevében közölje követeinkkel, mi a fene folyik itt. Ha pedig ez magának nem elég, akkor gondolkozzon el azon, hogy hiába tarthatnak maguk csak egy gyalogosnak, akit a Hokage azért küldött, hogy felmérje a terepet, maguk szerint hogy fogja venni, hogy a faluja egy tagját veszélybe sodorták? A mostani vezetőnk nem arról híres, hogy érdekelné, milyen az imidzse. Nem arról híres, hogy fejet hajtana bárkinek is, csak azért, mert a protokoll megköveteli, hogy tiszteletet mutasson.
Huh. Nem hittem volna, hogy valaha Danzou-val fogok példálózni, és hogy valaha hasznát vehetem annak, mennyire rossz hírünk is lett miatta.
- Lényeg ami lényeg, válaszokat követelek. Konoha nem hajlandó tovább folytatni a tárgyalásokat, amíg nem avatnak be minket mindenbe. - jelentem ki.
Fenyegetőzhettem volna tovább, de minek? Fogalmam sincs, milyen területre tévedek ezzel, és kinek a szimpátiáját, vagy ellenszenvét vívom ki. Ami engem illet, teljes egészében a béke pártján állok... de az előbbiekkel, az Erdő Országával kapcsolatban túl sok lett a kérdőjel számomra. Túl sok lett a feltételes, meg nem fogható tényező, melyeknek mibenlétéről meg kell bizonyosodnom. Mint mondtam, egyáltalán nincs tapasztalatom a politikában, de jogom van válaszokat követelni. Remélem, hogy már mindenki így érez, mert ha az Erdő Országa megfordítja ezt, Konoha könnyen válhat közellenséggé... itt is. A felszólalásom remélem segít ebben, és az, hogy három másik nemzet hajlandó volt szövetségre lépni velünk. Még hozzá a Homokon kívül két elég rendhagyó nemzet, az egyik semleges, a másik pedig az ellenségünk. Ha már itt tartunk, Konan egy faluvezető... miért nem használta ki autoritását arra, hogy felelősségre vonja a szervezőket?
Egyáltalán, várjunk. Én hogyan jövök ki abból, hogyha kiderül, hogyha vendéglátóink szándékai jók voltak, és csak meg akartak minket védeni? De kitől? És miért gondolják úgy, hogy nem tartozik ránk, kivel állnak szemben? Ez az egész nekem sántít... és túl sok a kérdés. A legegyértelműbb forrása a válaszoknak pedig vagy a konferenciavezető, vagy a daimyo. És ha már itt tartunk... hol a daimyo? És a Hold követével meg mi a fene történik?
A szemem sarkából, vagy ha odapillantok, úgy látom, mint ha valami baja lenne. A méreg tette volna...? Nem kellene segítenünk neki? De kicsit nehéz úgy csinálni bármit is, vagy bármi másra felhívni a figyelmet, hogy ha éppen verbálisan hadat üzentem a konferenciavezetőnek. Csak reménykedhetek abban, hogy a delegációvezető ezúttal nem állít le, bár jelleméből ítélve, bizonyára már ő is zabos. Én nem nevezném magamat túlságosan dühösnek... csak összezavarodottnak. Tisztában akarok lenni azzal, mik állnak a dolgok hátterében. Békét tárgyalni jöttem, nem pedig azért vagyok itt, hogy folyamatosan a hátam mögé nézzek, félvén attól, ki, és mikor szúr bele egy kést. Még a társaimban sem bízhatok igazán... igazából senkiben sem. Ha az Erdő bizalmat akart elérni magával szemben, most mind eljátszotta. A kérdés már csak az, hogy kinek a lapjaira játsszunk... ezért mondom, hogy mindannyiunknak ki kéne terítenünk a kártyáinkat. Nekem nincs rejtegetni valóm, és remélem senki másnak sem... bár, talán most megbizonyosodhatom róla.

//A Munfu-t illető megjegyzéseket arra alapoztam, hogy a karakteren tisztán látható, hogy valami nincs rendben vele. Amennyiben képes arra, hogy elrejtse ennek jeleit, és kijátssza ezt a kör folyamán, tekintsétek nyugodtan semmisnek az erről szóló részt.//

**Hoshizoku Kaito** Csüt. Május 11 2017, 22:36

Valami nagyon nem stimmel! Nem tudom hogy kerültünk le a föld alá, vagy ebbe a bányába, ahol vagyunk, de ez az egész nekem nagyon nem tetszik. Ha még egyszer találkozok azzal a cafkával, megszorongatom a nyakát! Ráadásul ez a csúnya képű ürge is annyira együtt működik, hogy parancsolgat nekünk. Azt sem tudom, hogy ki ő... Ennek ellenére kissé morgolódva megindulok a többiekkel. Egyedül nem lenne túl szerencsés kóborolni. Főleg hogy nem ismerem a járást erre. Ki tudja miféle csapdák várnak még itt rám.
Szóval követem őket. Nem szólok semmit, de azért látszik rajtam, hogy fel tudnék robbanni idegességemben. Ráadásul hamarosan valamilyen robajlásra leszek figyelmes. Nem igazán tetszik a hang és csak bízni tudok benne, hogy nem omlik ránk ez az egész kóceráj. Ezt követően pedig víz csobogása is megüti a fülem. Remélem ez csak valami hegyi patakocska, nem valami folyó fog a fejünkre zúdulni... Majd újra érzem a méreg ízét.
- Már megint? - dünnyögöm, majd újra elsötétül a világ.

Végül újra a tárgyalóteremben vagyunk, ráadásul ugyanúgy, ahogy korábban. Valami itt tényleg nem stimmel! Az arcom teljesen elvörösödik, annyira ideges vagyok most már. Éppen megszólalnék, amikor egy másik követ szólal fel. Ő is eléggé fel van háborodva és követeli, hogy tisztázzanak mindent. Egyetértően bólogatok, ráadásul valamennyit a dühöm is csillapodik. Na azért nem teljesen, csak egy picit! Amikor befejezi a mondandóját, rácsapok az asztalra és nem várom ki a soromat.
- A csúnya fickó jól beszél! - szólalok meg, miközben biccentek egyet az érintett irányába. - Ne haragudj, nem jegyeztem meg a neved! A yukigakurei küldöttséget is érdekelné, hogy mi a fittyfene folyik itt?! Addig nem folytatódhat semmilyen tárgyalás, amíg nem tisztázzák a dolgokat! Béketárgyalásra jöttem, de jelenleg túlságosan is veszélyeztetve érzem magam. Ráadásul ez a méreg, vagy mi... amíg bizonyítottan el nem távolítják a szervezetünkből, Yukigakure nevében nem fog senki sem nyilatkozni! Tudom, hogy nem tettünk semmit a háború alatt, de most végre felemeltük a seggünket és segítenénk befejezni ezt a szörnyűséget. Erre azt kapjuk, hogy megmérgeznek minket, ráadásul már most valami támadásról is szó van. Megmondom a frankót! Nem bízom az embereiben és ebben az egész tárgyalásban. Túl sok a gyanús körülmény, ráadásul semmilyen garanciát nem látok arra, hogy tényleg biztonságban lennénk. Szóval vagy csacsognak, vagy részemről, mi távozunk!
A beszédem végére teljesen alább hagy a dühöm, most már inkább csak duzzogok. Ami pedig a mondottakat illeti, tényleg így gondolom. Ha azt mondják, hogy nyugodtan lépjünk le, akkor távozunk. Szépen elvonulunk, csak hogy az este folyamán betörhessünk és kémkedjünk picit. Valami itt nagyon nem stimmel!

**Djuka Munfurawa** Csüt. Május 11 2017, 23:54

A genjutsu kai nem használt.. Munfurawa kelletlenül látta be, hogy ez sem segít, pedig ennél logikusabb megoldás tervet nem látott... Ez viszont azt is jelentette, hogy vagy nincsenek genjutsuban az események minden hihetetlensége ellenére, vagy éppenséggel nála jóval hatalmasabb akarat andalítja őket. Idő azonban nem adódott arra, hogy keseregjen, vagy hogy hiábaval gondolatfutamokat kergessen a genjutsu lehetőségével kapcsolatban, mert Mo elindult, ők ketten pedig ott maradtak Ruival egyedül.
Munfurawa remélte, hogy Rui csak csendben elfogadja, amit kért, és nem tesz fel kérdéseket. Őt így is épp elég gond nyomasztotta a fejfájás és a jel miatt. Persze tudta, hogy ez a remény csupán csillogó, üres kagylóhéj, puszta illúzió, de meglepte Rui erélyes fellépése. Nem tiltakozott az ellen, hogy a lány megragadja és szembe fordítsa magával. De a szavai nem jöttek ilyen könnyedséggel a nyelvére. Ugyan mennyit bölcs vagy ildomos elmondani neki? Mennyit bárkinek is itt? A lányban óvatossága munkált, miközben az a zsongó fejfájás elkezdte szépen lassan a türelmét is felőrölni. Egy félmosoly. Aztán egy határozott hang.
- Tiszteletre méltó ez a hit, s más körülmények között én is osztoznék benne. De itt nagyon különös dolgok folynak, s úgy érzem.. bábként egy penge élén táncolunk. Nem csupán az érzéseim rosszak ezzel kapcsolatban, de a fejem is ismét fájni kezdett. Ez ritka.. ilyen módon nagyon ritka dolog. Ezelőtt csak akkor ott, a bányában tapasztaltam. Valami zajlik körülöttünk, valami rejtőzködő, lappangő erő munkál itt... - Tett egy lépést hátrébb.
- Koreko Rui, kérem emlékezzen arra, hogyha bármi gond történik, ha az események, vagy az a csendes akarat elragadnak, az se nem a Hold, se nem az én akaratom nem követi... de mindaddig, míg erőmmel bírom, igyekszem segíteni hogy megoldást találjunk. - s nem csak arra, ami köröttük zajlik, de a maga bajára.. az átokra is megoldást kell találnia, ezt jól tudta... a beszélgetés e szakaszát mégis lezártnak tekintette. Elindult hát Mo nyomába, s remélte, képes lesz tartani magát.
A folyosón beleszagolt a levegőbe. Ismerni akarta ennek az áporodott helynek a valóságát. Hányan és hányan elfeledkeznek az illatok fontosságáról? Ridegség.. pusztulás. Még az itt-ott felfedezhető díszek ellenére is valamiféle furcsa, élő kriptának hat.. de a természet talán dolgozik, a levegő áporodottsága természetes folyamatok eredménye kell legyen, s akkor a gyerekzsivajon kívül, ami oly különös kontrasztban áll a föld alatti léttel, lesz még egy jele az életnek. Mo megjelenése épp ilyen kontrasztban állt a hangjával.
Aztán megérkeztek egy terembe, ahol a kripta érzet elillant, mert bár mindenki odabenn ilyen groteszk volt, a tevékenységeik mind az életbe kapaszkodtak. Bármilyen is volt a külsejük, egyiküknek sem tűnt szörnyetegnek.. nem olyanok voltak, mint azok a teremtmények korábbi kalandján a szigeten, mikor megérkeztek.. hasonlóságuk más alakokhoz volt illő, akik a finálét játszották a Kígyó ellen.
Bár a neki kínált dolgokat Munfurawa egyszerűen, tisztelettudóan hárította, a székre leült, amivel kínálták, s igyekezett türelemmel hallgatni őket. Szavaik még ha nem is voltak dagályosak, átjutottak a követi maszkon és megérintették a szívét. Nem tudott róluk semmit.. Gyermekeiknek is csak a zsivaját hallotta... könnyen lehet, hogy ezek az alakok is csak tovább rontanák az így is kaotikus helyzetet, ha kiszabadulnának, s a szimpátiára alapozva adnak el egy hazugságot... de ő, Ame hinni és segíteni kívánt nekik. A követ azonban, tudván tudva, hogy tettei egy országra hathatnak ki, igyekezett végiggondolni a lehetőségeket.. mert míg idelenn talán szabadon dönthettek, odafenn kezüket szabályok kötötték, de volt valami.. egy tény, ami egyértelmű kapcsolatot jelent az eseményekhez: az úrnő, bár az nem volt meglepő, hogy nem akar békét, nem önmaga. Ő lesz a titkok kulcsa.. vagy sokkal inkább az, aki irányítja. E titok felfejtéséhez pedig segítség fog kelleni.. És a Hold sem arról híres, hogy bajban hagyja azt, aki segítséget kér.. Ó-- ha nem fájna a feje...
A szövetséges... nos, talán már sejti.. talán az, akibe ő is ki nem mondott reményeit fekteti.. Az, akit alig ismer, mégis mintha egy élet pergett volna tova, mikor arra a néhány ajándék órára eszméletre szólította. Ha ő az.. hihet benne most vajon?
- Mi magunk is a békére vágyunk.- Egyetlen bólintás.

Huss.
Utálatos íz tölt el mindent, s a törékeny valóságból, a különös díszletek közül egy másik valóságba rántja. Vajon melyik az igazi? Van egyáltalán igazi? Mekkora hatalom kell ahhoz, hogy így hátszanak velük? Miféle technika teszi erre képessé a Bábmestert? És mi a célja? Mi kell ahhoz, hogy megmutassa magát?
Munfurawa bizonyára épp oly meglepetten néz körbe mint mások.. Ha hasonlót lát a többi követen, biztosra veheti, hogy nem csak ő és Rui, de a többiek is hasonló élményt éltek át.. Ugyanazt talán, csak más csoportban? Önmagukban? S míly törékenyek e díszletek is.. az épület remeg. Kiért épültek vajon? Mely követ lehet olyan fontos, hogy a kelepce körülfonja? Vagy az összes követ együtt? A tárgyalás, amin kisebb és nagyobb nemzetek is összefogást próbálnak kieszközölni? Hát ez lenne? A cél a háború folytatása? Olyan apró dolog ez az események sodrában... Oly egyszerűen lehetne másként is fenntartani a pusztítást.
Ame vett egy mély levegőt, hogy megpróbálja lecsendesíteni elméjét, mielőtt megzabolázhatatlanul túlfutnak gondolatai önmagukon.. Fejfájás és a rejtélyek ilyen szintű felgabalyításának vágya csak sietteti a fájdalom növekedését, mígnem önpusztító körforgás jön létre... És milyen a világ.. ez a fájdaloma legfőbb jele annak, hogy nem álom, vagy lenge látomás volt az előbbi... S már nem csak fáj, egyenesen izzik! Ő pedig görcsösen kapaszkodik abba a kevésbe, ami megmaradt neki, mégis érti, hogy egyre halad, csúszik a szakadék felé... Nem akar.. szörnyeteggé válni... Nem akar.. olyan lenni, mint azok voltak ott...
De ott van az a hang.. az a bántó.. érdes... El kellene hallgatnia. Ugyan kit érdekel a támadás...? Ugyan móta bántja a fülét a konferenciavezető hangja?
Talán Konoha felszólalása épp időben jött. A tűz akarata a vád lángja, tisztázni akar mindent.. Jól teszi, ezzel Ame is egyet ért, már amilyen halványan birtokolja még akaratát. Egy része vágyik a válaszokra.. más része.. ó, karmok.. ó.. erő.. micsoda édes madárka lakik abban a csontkalitkában.. dobban...dobb..dobban...
A vadászat izgalma.. ismerős lenne a lánynak, de ez.. más.. az izzó méreg, mely a vérében száguld.. emlékszik a konferenciavezetőre? Azért gyűlöli annyira, mert a Kígyó bosszúra vágyik? Emiatt gyűlöli annyira, hogy... dobb...ó, hogy dobban!
Mennie kell... Mennie, mielőtt...dobb...dobb...mielőtt a béke vérbe fordul.
Volt egy szakállas... alak valaha... ajándékot adott neki, hogy... ugyan miért is? Dobb...dobb...
Megóvja akiket szeret...
És ő.. a Holdat szereti.. és Yorut.. mindenek előtt...
Dobb.. A küldötti szenvtelen maszk félrecsúszott, tekintetében a parázs örvénylik. Valahogy... meg kell állítania... A Víz adott neki vasakaratot.. hol van az már az izzó forróságban?
Állkapcsa megfeszül. Teste szinte magától mozdul ahogy elrúgva a széket feláll.
-Elég.. mára a ... tárgyalásból. A Hold.. most.... távozik. Munfu....ra..wa. Távozik. -nehezen jönnek a hangok. Tartania kell magát. ÁTKOZOTT PECSÉT! ÁTKOZOTT KABUTO!... ÁTKOZOTT.... SHIRO!
Ugyan mennyire kell küzdenie a lépésekért, melyek elfelé vezetnek azoktól, akikre halált hozhat? Ugyan mennyire kell küzdenie, hogy ne most, ne e pillanatban veszítse el embersége utolsó szilánkjait? Könny csordul. Dühösen vicsorog az ajtó felé. Támadás alatt az odakinn kockázatos... de ez nem érdekli.. még most is a Holdra gondol.. nem ölheti meg a követeket.. nem sebesítheti meg őket... mert a Hold látja kárát.. De ugyan miféle választása van? A titok napfényre fog kerülni.. Ugyan mit törődik már ezzel?
-El.. el onnan vagy ... átkot vontok.. fejünkre! - Ebből Shiro tudni fogja... de az őrök... hagyják elmenni? Megmentik a követeket azzal, hogy elengedik a Halált?
Dobb...dobb...
Milyen szédítő erő...
Te... kis madárka... dobogó..édes szív...
Egy lépés.. Kettő? Elég lesz?

Egy párduc fenyegető mordulása tölti meg a levegőt. A lány egy pillanatra megtorpan, mielőtt újabb görcsös lépést próbálna tenni a távozásért, de nem néz vissza rá. Yoru a visszatérés óta talpon van. Érzi, hogy az események nem természetesek, de mit sem törődik ezzel mikor látja gazdája kínját. A levegőbe szimatol. Kinek a szagát érzi ugyan? Munfurawáét? Kabutoét? A halálét? Ő Ame, a társa...és.. mégsem.
Tudja, a macska tudja, hogy fáj neki.. tudja, hogy a lány nyakán lévő seb az oka, amiatt áramlik szét a fájdalom...
Mint egy tüske.. de a tüskét, ha nem jön ki.. ki kell rágni. A macska óvatosan, ugrásra készen, pattanásig feszült idegekkel ered a nyomába. A sebzett ragadozó veszélyes.. de nem hagyhatja.. a társa. És ők ketten mindig ott voltak egymásnak.

**Koreko Rui** Pént. Május 12 2017, 22:37

Honnan is jött a bizalma? Itt állt Munfurawa előtt, aki nem ellenkezett, de látszott rajta, hogy messze járna innen. Vagy legalább is elkerülné az embereket. Rui zöld lélektükrei most nem a vadságot tükrözték, hanem sokkal szelídebb oldalát mutatták a kunoichinek. A fehér hajú ninja a Hold követeként érkezett, vagyis a Víz szövetségéhez tartozott.
Ellenség... ellenség...
Ám most mégis belé helyezte a bizalmat, a szövetséggel valamit odaadott magából a másik három embernek. Sokat megtapasztalt a háborúban, s talán lelkének egy részét ott hagyta a csatamezőn. Újra szeretett volna bízni, vagy csak visszaszerezni a lelkét? Munfurawában látott valamit, esetleg elveszett húgát, akiről évek óta semmit sem hallott, azt se tudta, életben van-e még. Getsugakure követének óvatossága mégsem érte annyira váratlanul, bármi is nyomta a szívét, bármit próbált eltitkolni, elég félelmetes vagy rossz dolog lehetett.
- Amióta megérkeztünk, azóta furcsa érzésem van az egésszel kapcsolatban - tette hozzá saját meglátását Sunagakure ninjája. - Ígérem, hogy észben fogom tartani, amit mondott. És, ha szükséges, akkor a megfelelő pillanatban közbelépek.
A szövetség lassan vérszerződéssé alakult, egyetlen apróságot kivéve, a vörös folyadék most nem bukkant elő. Rui komolyan gondolta, amit az előbb mondott. Ismerte a lány állapotát, viszont lehet a többiek másképp reagáltak volna a helyzetre.
*Mindkét irányba betartom a szavam.* Tette még hozzá gondolatban. Sok idejük azonban nem maradt, Mo törethetetlenül haladt előre, egyenesen a gyerekek irányába.
A látvány újfent meghökkentette, látott már sebesülteket, csúnya véget ért shinobikat, azonban élő emberek ilyen sebekkel... Rui összeráncolta szemöldökét. Az egész kép groteszken idilli látványt nyújtott. Idelent talán jobban is érezte magát, mint fent a palotában, ezernyi giccses szoborral és aranyozott díszítéssel körbevéve. A terem belmagassága szinte azonnal feltűnt neki, majd a zsákokat is észrevette. Egyelőre nem mondott semmit, Munfurawával együtt mély hallgatásba burkolóztak. A helyzet súlyossága elkezdte nyomni a vállait. Látta, hogy a Hold követe udvariasan elutasította a frissítőt, a vörös hajú jounin azonban élt a lehetőséggel. Nem tűntek gonosznak, vagy veszélyesnek, ezen kívül valahogy bizalmat próbált ébreszteni bennük. Tekintete lassan körbejárt, megnézte magának az összes jelen lévőt. A könyvek jelenléte arra utalt, hogy bizony az alapvető műveltséget magukénak tudták.
A pestis álarc túlságosan ismerős volt neki, odafent az őrök ilyet viselnek és mindig a legváratlanabb pillanatban bukkannak elő. Halkan hümmögött egy sort, remélve hogy nem veszik figyelembe a többiek. Bár, amilyen iramban végezték a feladataikat, esetleg Munfurawának és Mónak tűnhetett fel a kis megnyilvánulása.
*Igazából mennyi befolyásunk van a tárgyalások kimenetelére?* Kérdezte magától a jounin. Abban igazuk volt a sebhelyekkel tarkított embereknek, hogy a követeket teljesen másképp kezelét. A körülményeket tekintve alighanem súlyos testi sértéssel, vagy halállal büntették az engedetlenséget. Csakhogy elhamarkodott döntést sem hozhatott, Sunagakure olyan helyzetbe került ebben a háborúban, hogy Ruinak az országa érdekeit kellett a szeme előtt tartania. Egyre nehezebben tudott lavírozni a saját és országa érdekei között.
*Ha a Daimyou nem akar békét, akkor mégis mi a terve? Miféle szövetségesről beszélnek, Hanage Shiro lenne?* Kérdések kavarogtak a fejében, lassan kezdett tompán lüktetni a halántéka. Túl sok információ zúdult rá, amit igyekezett kiszelektálni. A bizalma egyelőre kitartott, ám az még kérdéses volt, hogy meddig marad így. A segítségüket kérték, vagyis a helyzet rosszabb lehetett, mint az elsőre gondolta. Mintha a lenti körülmények csupa vidámságot és fényességet sugalltak volna...
- Fontos számunkra a béke, mindent megteszünk érte - egészítette még ki Munfurawa mondandóját. Többre azonban neki se tellett, a méreg íze oly' ismerősen terjedt szét megint a szájában.

Újra a tárgyalóteremben találta magát, mintha az egész valami rossz álom lett volna. Vajon melyik az igazi, az amit annak vél, vagyis a tárgyalás, vagy a föld alatti világ? Ösztönei azt súgták, egyiket sem hagyhatja figyelmen kívül, mert később fontosak lehetnek a végjátéknál. Rui tudata egyre tisztább lett, ahogy a méreg hatása múlni kezdett. A teremben sokan összezavarodtak, a tekintetekből ezt olvasta ki a kunoichi. Az események ott folytatódtak, ahol korábban megszakították az álommal, Genjutsuval, idézéssel, akármivel.
Hanage Shiro rezignált hangneme és a tények felsorolása furcsa érzéssel töltötte el a jounint. Tekintete a Hold követét kereste, akit hamar megtalált, hiszen a föld alatti kitérőjük előtt éppen megalkották a csapatot.
*Szerintem egy béketárgyalás eleve jó célpont az alvilági személyeknél, úgyhogy az indíték megvan.* Jegyezte meg magának Rui, miközben a pestis álarcot viselő embereket figyelte. Zöld szempárja elkerekedett, amikor megpillantotta a fekete hegeket. Tehát nem véletlenül tűnt olyan ismerősnek az az álarc, amit tisztított az egyik ember. Szólnia nem kellett, megtette helyette Satoshi-san, akinek a heves vérmérséklete talán kiugrasztja a nyulat a bokorból. Csendben figyelte, ahogy felteszi a kérdéseket, amik a vörs hajú shinobit szintén foglalkoztatták. Ezzel viszont egy lehetőséget rögtön kizárt: nem őrült meg, mindenkivel történt valami.
Ha esetleg sikerül szóhoz jutnia, akkor mindenképpen szeretné megerősíteni a néhány perccel ezelőtt alapított szövetséget.
- Valóban, a Tűz és Víz szövetségéből jövő követek megállapodást kötöttek, pont ahogy kérték. Immáron nem csak a saját országunkat képviseljük, hanem egymást is.
Konoha megtette az első lépést, a Szél országa pedig követte. Rui nem akart a többi nemzet szimpátiája miatt előnyhöz jutni, ezért beszélt a négy fős csoport nevében. Ha már sikerült össze hozni, esze ágában sem volt aláásni az együttműködést. Konan szótlansága kicsit aggasztotta, reménykedett benne, hogy Amegakure vezetője a megfelelő pillanatra vár.
Kaito is felszólalt, a Jég végre szó szerint megtört, amit a jounin igencsak jó néven vett. A követeket igenis érdekelte, mi folyik ebben a kastélyban, a békéért jöttek tárgyalni, de mintha folyamatosan aláásta volna az Erdő országa. Yukigakure simán megtehetné, hogy elsétál innen, a háborúból nagyrészt kimaradtak, a technológiájuk miatt pedig mindkét szövetség keresi a kegyeiket. Vagy ez volt a nagy terv, összekovácsolni a ninjákat, azáltal, hogy közös ellenséget állítanak eléjük? Korábban már bejött, a mostani alkalom viszont kissé döcögve haladt előre.
Valami azonban nem teljesen stimmelt, méghozzá az ezüst hajú lánnyal, akivel együtt kötött ki abban a teremben. Valami sokkal rosszabb történt vele, Rui azonnal tudta, ez nem csak sima fejfájás. Munfurawa arra kérte, álljon félre hogy ne essen baja. Ám a Szél küldötte ígéretet tett, amit nem állt szándékában megszegni. Amikor a fehér hajú kunoichi felállt és javasolta, vessenek véget a tárgyalásnak.
- Ha a többi nemzet is egyetért, akkor valóban jól jönne egy kis szünet mára. Mindenki képzett ninja, nem hinném, hogy túlságosan nagy gondot jelentene vigyázni magunkra. Akár még az is kiderülhet, mégis kik akarnak a vesztünkre törni.
Amennyiben szükség van rá, Rui egy pillanat alatt a kunoichi mellett, vagy előtt terem. Ígéretet tett, hogy közbelép, de ha a lány élete forog veszélyben, azt sem nézheti tétlenül. Jól az eszébe véste, ez nem a Hold, vagy Munfurawa akarata, emiatt egy percig sem hibáztatja őt a tetteiért. Már csak az a kérdés, tényleg foglyok, vagy vendégek.

**Katana** Pént. Május 12 2017, 23:15

Mindkét delegációvezető egy csomókérdéssel árasztotta el az előttünk álló fiút. Én nem szóltam egy árva szót sem csak figyeltem. Úgy gondoltam, hogy ami nekem eszembe jutna az nekik is eszükbe fog jutni és meg is kérdik. Az érdekelt engem, hogy a viselkedéséből megtudja valami rejtett információt. Sajnálatos módon hiába meresztettem a szememet semmit sem sikerült kiderítenem. Elmondása szerint senki nem dolgoztatta őket, vagyis mondhatjuk úgy is, hogy közmunkában robotoltak odalent abban a meleg, levegőtlen lyukban. Azt is mondta, hogy tisztában vannak azzal, hogy kik csatároznak odakint a nagyvilágban. Régebben nem kellett dolgozniuk azonban valami megváltozott az úrnőben és már nem volt olyan, mint régen. Ez a mondat fölkeltette az érdeklődésemet és innentől kezdve még jobban figyeltem. Nem csak a mi kis vezetőnk állította azt, hanem több gyerek is azon a véleményen volt, hogy valami itt nem kerek. Vajon milyen lehetett a Daimiyo mielőtt bekövetkezett a nagy változás? És nittől változhatott meg ennyire? Sosem szerettem találgatásokba bonyolódni azonban az volt a véleményem, hogy valamikor régebben kedves lehetett nem pedig az a rafinált számító dög, mint akkor. Azonban nem vehettem kézpénznek, amit mondott, mert sehogy sem tudtam igazolni. Meglehet az egész nem volt más, mint egy hatalmas nagy geinjutsu. Létezik egy könnyű módszer, amivel ki lehet belőle szakadni ám sajnálatos módon olyan ritkán használtam, hogy elfelejtettem hogyan kell. Megkért a kölyök, hogy kísérjük vissza őket a palotába és mivel nekem is pont ott akadt dolgom ezért bólintással beleegyeztem majd elindultam utána. A következő pillanatban újfent a tárgyalóteremben találtam magamat mintha misem történt volna. Mindenki pont ott és úgy ült, mint mikor elsötétedett előttem a világ. Hozzám hasonlóan mások is fel voltak háborodva a történtek miatt ám én nem adtam hangot az érzelmeimnek. Csak csendben ültem és vártam mikor jön el az én időm.

Ajánlott tartalom