Re: Tanzaku Gai

**Kotaro** Kedd Nov. 04 2014, 20:10

//Rikudou Sennin//

Már javában este volt, s az egész város olyan fényt árasztott magából, mintha egy óriási fáklya lenne. Habár személy szerint sokkal szívesebben néztem volna meg tényleges lángokkal, mintsem a sok-sok lámpással és egyéb fényt kiváltó eszközzel. Legnagyobb meglepettségemre kívánságom szinte parancs volt. Úgyahogy... Egy nagyobbacska lángcsóva csapott ki a szakadék felé az erdőből nem is olyan messze tőlem. Szemeim előtt mint egy lassított felvétel volt ez a néhány másodperces jelenség. Ahogy a tűz a semmiből érkezett, és szinte tökéletesen bontakozott ki a szabad térben, majd végül oszlott szét. Elsősorban megbabonázott a látvány, másodsorban pedig valami őrületes kíváncsiság lett úrrá rajtam. Vajon ki vagy mi okozhatta ezt a gyönyörűséget? Bármi is legyen a válasz erre a kérdésre, én tudni akartam. Ám még mielőtt indultam volna, a lángok megszűnése után egy talán még érdekesebb dolgot láthattam. Egy füstölgő alak, test zuhant alá a mély szakadéknak. Ez még jobban lázba hozott, még jobban tudni akartam, hogy mi zajlik nem messze tőlem, pont ott ahol én is vagyok.. Valaki más is használja a világ legnagyobb csodáját, a legszebb dolgot ami valaha is létezett, és létezni fog, a Tüzet! Nem haboztam tovább, szinte azonnal elindultam abba az irányba, ahonnan a tűzcsóvát láttam kicsapni az erdőből. Az égő test, mely már a város szélén landolhatott egyáltalán nem érdekelt. Habár egy levegőből lezuhant égett hulla bizonyára felkelti a városi őrök figyelmét, nem is beszélve magáról a hatalmas tűztömegről. Szinte kizárt, hogy mindezek a jelenségek figyelmen kívül maradjanak, ám még ha látták is, úgy gondoltam egy kis ideig nem kell, hogy a városi őrök miatt fájjon a fejem. Sokkal inkább agyaltam azon, hogy ki ellen használták az iménti tűz technikát, főként pedig, hogy ki használta azt. Mert az szinte nyilvánvaló volt, hogy amit az imént láttam, az ninjutsu volt, ehhez kétség nem fér.
Sebesen ugrándoztam egyik fáról a másikra, hol pedig a talajon futkosva, siettem, hogy minél előbb válaszokat kapjak a kérdéseimre. Ám időközben volt időm egy-két dolgot átgondolni. Mi van ha ellenségbe ütközök? Már régóta elhagytam Konohát, és nagyon is furcsálltam, hogy eddig még senki sem akadt a nyomomra, bár ki tudja... Ám az, hogy már is harc folyik errefelé azt jelentheti, hogy nem engem keresett az a bizonyos illető..
Igazság szerint teljes mértékben a sötétben tapogatóztam, egy épkézláb elméletem nem volt, hogy mégis ki, kik lehetnek ott, egyszerűen csak tudni akartam. És talán harci láz is égett bennem, hisz az utóbbi időkben nem kerültem komolyabb harcokba. Gyilkolási vágyam és őrült kíváncsiságom ide, vagy oda, a józan eszem még mindig megvolt olyannyira, hogy ne rohanjak egyből a tett színhely kellős közepére, hanem amikor már közelebb értem, sokkal figyelmesebben és talán kicsit lassabban is haladtam előre. Jelenlegi célom pusztán a megfigyelés, kideríteni hogy kik harcolhatnak, vagy mit is csinálhatnak azon a helyen, mindezt úgy, hogy én lehetőleg rejtve maradjak. Ám amint megszereztem a kellő információkat nem kizárt, hogy egy tüzes kis mulatságnak nézünk elébe...

**Shibata Mei** Csüt. Nov. 06 2014, 14:48

// Rikudou Sennin //

Lassan a hold próbálta uralma alá vonni a sötét égboltot, persze csak akkor, ha ezt a város megengedte volna számára. De a város annál sokkalta vadabb volt, fénye elvette a holdtól a szerepét, s a mindannyi csillag, mintha sosem lettek volna. Ha nagyon megerőltettem szemeimet, néhol kiszúrhattam egy-egy fényesebben ragyogó pontot az égen, de szinte egészen beleolvadtak abba sötét palástba odafent. A hold bár kivehető volt, mégis a fénye szinte alig, vagy néhol semennyire nem jutott el itt hozzám. A város erős fényei elűzték az éjszaka sötétjét. Ez nem helyes...tömegek hömpölyögtek még mindig az utcákon, s innen fentről minden tökéletesen látható volt. S bár a hangok elől menekültem ide elsősorban, mégis oly tisztán hallottam a város undorító hangját, még így az álmomból felriadtan is, hogy legszívesebben leromboltam volna, s visszaadtam volna a természetnek azt ami az övé. A csendes lágy éjszakát, mely beburkolhatta volna a világ piciny, mégis szinte áthatoló árnyait, melyek megfertőzték a nyugodt álmaim.
Alig pár méterre feküdhettem csupán a szakadéktól, mely körülvette ezt a furcsa nyüzsgő várost. Lélegzetvételem még mindig heves volt, gyors, mintha csak valami megerőltetőt végeztem volna...olyan mintha egy szemhunyást sem tettem volna. Ennyire felkavart az álmom, mely bár rövidke volt, mégis, a benyomás amit rám tesz...minden egyes éjjelen, egyre nagyobb, egyre hosszabb, s egyre mélyebben vájja bele magát a lelkem minden egyes szegletébe. Valahol legbelül, már régóta motoszkált bennem egy kérdés, melyre azt hiszem hamarosan választ kapok majd, legalább is ha ez így folytatódik, mely pedig a következő: Meddig tudom megtartani az uralmamat...az eddig sajátomnak vélt hústömegen? ~ Pár napja csak ezen tudok gondolkodni, talán ez az oka, hogy ez az álom folyton folyvást zavarja az álmaimat, melyek egyébként sem mondhatóak édesnek, hiszen a lelkem sosem volt túl fényes, de ezek után...vajon hová vezet majd az árnyak játéka. A szemeim gyorsan mozogtak...egyik majd másik irányba, a sötétet pásztázva, minden irányba figyelve, semmi sem kerülheti el a figyelmem. Szinte éreztem, ahogyan valami, vagy valaki tekintete végig futott rajtam, s a bőrömön pár másodperc alatt apró kis kiemelkedések jelentkeztek, s a karomon fekvő apró szőrszálak hegyesen meredtek az égre. Ritka, hogy ennyire izgatott leszek valamiért, de azt hiszem, most ez amolyan "üldözött vad" érzést válthatott ki belőlem. Úgy éreztem valami ragadozó les rám a sötétből, mely bármelyik pillanatban előtörhet, akinek csakis én kellek, de van itt valami, mely más, mint egy egyszerű áldozat és vadász viszonyban...itt nincsen áldozat. Ez inkább két vadász csatája lehet majd, s kiderül, ki az erősebb...vérszomjasabb vad.
De az idő telt, s lassan úgy tűnt, talán rosszul gondoltam...már egy perc telt el, s légzésem lassan normalizálódott, szívem üteme lelassult, visszaállt abba az ütembe, mely a megszokott tőle, s a bőröm is visszaváltozott simává, mintha semmi sem történt volna. Szemeim lassan lelassultak, s bár még figyeltem a sötétet, már úgy éreztem nincsen veszély, legalább is nem akkora mint először gondoltam. Ha ténylegesen egy harcos lett volna itt, már támadt volna, így amit gondolataim rendeződtek mindent az álmomra fogtam, biztosan amiatt lehettem ennyire feszült, s gondoltam valami támadó jelenlétét a sötétből, mely bizonyára nem volt ott. Nagyot sóhajtottam, s éppen vissza akartam fészkelni magam a földre, hol nemrég még az álmaimat töltöttem, de ekkor... rádöbbentem, hogy tévedtem...rádöbbentem, hogy elhamarkodottan cselekedtem, s talán ez most, súlyosabb következményekkel fog járni...Hirtelen az erdő új megvilágítást kapott, s míg eddig a város szikrázó fénye festette meg, most...egy eddig idegen, narancsos színű fény vette birtokába a területet, mely erősebb volt, mint a város megvilágítása...átvette az uralmat a sötét felett, s magáévá tette a fák sűrűjét. Lángok váltak láthatóvá, melytől a fény származott, lassan egyre tisztábbá váltak, s mozgása egyszerűen...nagyon gyors volt. Felém tartott...közeledett, s a fejemben egy dolog futott végig: Került ki! ~ Visszhangzott az agyam roppant érdekes tekervényeiben, majd azonnal mozdultam, nem volt nehéz arrébb szökkenni előle. Jobb irányba kerültem el, kissé oldalazva nem mondhatnám, hogy megterhelt a kikerülés, ám amikor már éppen a földre érkeztem volna az ugrásból, valami furcsa érzésem támadt, mintha valaki mögöttem lenne, majd meg is érintette a hátam egy kicsiny részét,de már nem időm arra, hogy hátra forduljak, s szemügyre vegyem, esetleg ellen támadjak, ha rám akar támadni. A tűz közeledett, s ki kellett kerülnöm a hatóköréből, mely ezután a falu felé repült, de nem volt időm nézelődni...láttam magam előtt a tűz pontos útját, ahogyan mindent szétégetett az erdőben, mely az útjába kerül,s a hatalmas tűz látványa, annak okozott pusztítása egy bizonyos személyt juttatott az eszembe...s a nevét halkan motyogtam el: K...Ko-ta-ro! - Majd szemeim lecsukódtak, s ismét felnyíltak, egy olyan pillantást birtokolva mely ha tehetné jéggé dermesztené azt, ki elé kerül. Hirtelen a hátam mögött lévő idegenre gondoltam, s igyekeztem eltávolodni tőle s arrébb szökkentem ismét, bár most a másik irányba. Végig a fejemben motoszkált az üldözöttem képe: Kotaro...ha te vagy az...most örökre kioltom a tüzedet, mely nyomot hagyott a szívemen...most véged! - Gondoltam, miközben hátra fordultam, s szinte csakis azt vártam, hogy ő lesz mögöttem. De akár ő az, akár nem...biztos, hogy megkeserüli amiért az utamba került:

- Ch...felbosszantott az a semmirekellő.

Jiraiya Hétf. Nov. 10 2014, 19:39

   Miközben Kotaro halad előre először gyorsan, majd lassan, ahogy egyre közelebb ért céljához, látta leesni a még kisebb lángokkal égő fekete testet. Azt nem tudta megállapítani, hogy a test vajon mennyire égett meg, ugyanis sötét volt és lehetséges, hogy sötét ruhában volt az, akit eltalált az a technika. Ám az nagyon is jól látszott, hogy egy háztetőre zuhan az élettelen test, nagyot koppanva... A cserepek amikre esett, teljesen összetörtek. Kotaro talán még hallotta is a csontok és cserepek reccsenésének együttes muzsikáját, ám nem lehetett biztos benne, ugyanis a város zaja igencsak nagy volt még így, éjféltájt is...
   Mei nem tétovázott, azonnal megfordult, amint földet ért, hogy szembenézzen azzal, aki talán mögötte áll. Minden izmát megfeszítette, tudván, hogy veszélyes helyzetbe is kerülhet. Egy átlag ember, félig lehunyt szemmel, vagy hunyorítva fordult volna hátra és nézett volna farkasszemet az ismeretlen ellenféllel, de Mei nem ilyen volt. Bátorsággal és talán már ösztönből fordult meg, nem törődve azzal, hogy kit lát majd maga mögött...
   Ahogy Kotaro egyre közelebb ért a lángokkal borított erdőrészhez, igencsak érdekes látvány tárult a szemei elé. Az általa olyannyira kedvelt anyag, teljesen beborította a talajt és néhány bokrot, majd lassan elkezd átterjedni a fákra is. A lángok igencsak magas hőfokon égtek és a parazsak is vörösen izzottak. Kotaro látta a technika útját, ugyanis több követ is megolvasztott, a földet pedig a forró levegő elkotorta az útból. De mégsem ez volt a legérdekesebb jelenség... A Sűrű füstben, amit a lángok narancssárga fénye világított meg, egy árnyék rajzolódott ki, ami az erdő sűrűjébe menekült. Az mindegy, hogy Kotaro ment volna megnézni a titokzatos piromán árnyat, vagy éppen keresett volna egy búvóhelyet, ugyanis lába alatt egy ág reccsent, amely a tűz ropogását áthatva visszhangzott az erdő megmaradt részében.
   Mei megfordult, egyenesen hátat fordítva az égő erdőrésznek és már nyúlt volna fegyveréért, de nagy meglepetésére senkit sem látott maga mögött... Talán képzelődött volna? Talán nem is érintette meg semmi? De... Pontosan úgy érezte, mintha valaki rá fújt volna. A szellő amit érzett meleg és nedves volt, így... Nem tudja... A lány előtt rejtély, hogy mit érezhetett, de most nincs ideje töprengeni. Egy újabb veszélyjelet hallott, mégpedig a tüzet terület környékéről. Ismét megfordult! A lángok, amikkel az erdő égett, tökéletes megvilágításba helyezték az alakot, aki a fák mögül is jól látszott: Kotaro. Ugyan nem a tűz induló pontjánál áll, de ez még nem zár ki semmit... Semmi kétség, az arca látszik és ez, aki a fák mögött áll, az Kotaro!!
   A Fiú szíve egy erőset dobbant, ahogy rálépett a faágra. Természetesen nem a hang lepte meg, hanem ami utána történt. A sötétből hirtelen egy fehér arc és két szikrázóan fehér szempár meredt rá. Pontosan a megéget terület két oldalán állnak, mindketten az erdő szélén. A fiú, bár kissé beljebb, takarásban, de a lány teljesen fedetlenül egy kisebb erdő és bokor mentes részen van. Ahogy már mondtam, középen egy fekete, parázsló, bemélyedt másfél méteres szakasz válassza el őket, amit a tűz technika okozott. Kotaro felismerte a lányt... Ez bizony Mei! Vajon mit fog most tenni a két "testvért", hogy ilyen rövid idő után, újra egymásra talált?!

**Shibata Mei** Kedd Nov. 18 2014, 17:15

// Rikudou Sennin //

A testem mozdult...egészen addig, míg szemeim elé tárult az eddig mögöttem lévő világ, mely azt hittem rejt majd valakit...valakit ki az életemre tör majd...de tévedtem. A terület üres volt, mármint élettől üres... nem láttam senkit, pedig nemrég még biztos voltam benne...tudtam, hogy van ott valaki, s most...csak az üresség fogadott. Így már nem volt szükség előrántani a fegyverem. Mégis, a testem képtelen volt megnyugodni, egyszerre voltam ideges, dühös, és minden egyes szőrszál a testemen...olyan volt, mintha ki akarna szakadni a helyéből. Még mindig éreztem az előző, furcsa leheletet, mely még mindig élénken él a fejemben. ~ Ez lehetetlen, nincsen ott senki...de akkor mi ez az egész? Mi volt ez? A képzeletem játszadozik velem? ~ Járt a fejemben, mintegy rengeteg további gondolatot vonzva maga után, melyek csak a lehetetlent látták. Nem voltam képes elfogadni a látványt, melyet szemeim mutattak... Talán valahol belül ismét találkozni akartam Kotaroval. Persze korán sem gondoltam, hogy ez ilyen korán lesz, mivel időre van szükségem, hogy az erőm jóval az övé felett legyen, s akkor...csakis akkor...megütközünk majd, így vetve véget szánalmas életének, amely egészen idáig keresztezte az enyémet.: ~ A tűz mely benne él, s a víz, mely én vagyok..soha...soha az életben nem férhet meg egymás mellett...~ Járta át a gondolataimat, s tudtam, hogy a végzete az én kezeimben fog eldőlni, ha nem is most..de egyszer biztosan. Legalább is akkoriban, még így éreztem...
De gondolataim menete itt megszakadni látszik...ismét a hátam mögül halottam valamit, mely a jelenleg amúgy is ingerült testemnek, s agyamnak elegendő volt, hogy reagáljon. Ismét az, az érzés futott át rajtam, mely szinte pillanatokkal ezelőtt: ~ Valami baj van, valaki közeledik, valaki engem figyel... ~ Járt a fejemben, miközben ismét megfordultam, épp oly hevesen mint előzőleg, csupán most a tűz volt, mely szemeimet fogadta...lángok, melyek élesen haraptak a táj minden egyes részletébe...lassan, de végül elpusztítva azt. A lángok mintha elértek volna hozzám...a testem szinte önmagán érezte a lángból formálódott fogakat, s a szívem...mintha egy pillanatra megállt volna...majd ismét megindult, egy hatalmas dobbanással, melybe szinte beleremegtem. Persze, ezt nem a puszta tűz váltotta ki belőlem, hanem az, amit hirtelen nem messze tőle pillantottam meg, vagyis jobban mondva akit. A tűz által keltett fény elegendő volt ahhoz, hogy tökéletesen láttam az alakot...s szemeim azonnal felismerték őt, pont ahogyan a lelkem is. Ő volt az, aki egész életemben az ellenségem volt, az akit meg akarok ölni...Nem hittem volna, hogy elősétál majd az erdőből, s csak így tálcán kínálja fel magát számomra, hogy elmoshassam őt...mint egy hatalmas vízörvény...maga alá temetve, egy örökkévalóságra. Az a fú, ki születésem pillanata óta...életem minden percét megpecsételte...az aki az apám élete árán akart köztünk élni, egy ilyen kis kolonc, egy pióca rajtam, ki szinte úgy változtatta meg az életem, hogy nem is tudott még róla. Ki megölte az anyámat...pedig azt majd számomra szánta a sors...Kotaro névre hallgat. S most egyenesen felém közeledett...csupán egy kisebb égett szakasz választ el tőle...bár kisé takarásban van, jól felismerhető, ki előttem van.
~ Talán már az elején is ő volt? Az aki rám fújt...játszadozott velem? Azt hiszi megtehet ilyesmit? De akkor...ennyire erősé vált volna? Így eltűnik a semmibe, s visszatér más irányból...Ez tény ő lenne? Tényleg ő csinálta? Ez a semmire kellő ...Ch... - Fejemben számtalan gondolat fogant meg, melyek mind körülötte keringettek...De nem vártam rá ténylegesen is választ, hiszen nem számított, már nem...Itt van, így már tudom ki okozta a tüzet, tudom kit okoljak ismét...
- Nos, akkor eddig tartott a macskaegér járték. - Mondtam, úgy hogy hallja. - Azt gondoltad, hogy eltűnhetsz előlem? Te is tudod, hogy kettőnknek számtalan lerendezetlen ügyünk van. - Folytattam, mintha csak párnapja láttam volna. Bár nem akartam nagy összeborulást, hisz az ellenségem...akit egész életemben meg akartam ölni, s most itt az alkalmam...úgyis fel vagyok tüzelve, a nemrég történtektől...mikor lesz jobb alkalmam rá, mint most?

Ha most jött el az ideje...hát most vetünk véget ennek az egésznek...S aztán.. erősödhetek addig, hogy végre elkezdhetem megformálni a magam világát...

**Kotaro** Szomb. Nov. 22 2014, 18:13

//Rikudou Sennin//

Ahogy gondoltam.. A lezuhanó, égett test nagy zajjal csapódott a városba, legalábbis annyira nagy zajjal, hogy könnyen magára vonhatja a helyiek figyelmét.. Ám ez zavart most a legkevésbé. Ahogy egyre közeledtem a helyszín felé, végignézhettem az erőteljes tűztechnika útján is, és annak utóhatásait tökéletesen éreztem a testem minden apró porcikájában. A levegő megnövekedett hőmérsékletét, szinte alig lehetett levegőt venni, az izzó parázs, az füstszag, az itt-ott megolvadt kődarabok, mind-mind olyan látványt nyújtott számomra, ami melegséggel töltötte el sötétbe burkolózó szívemet. Ennyi öröm maradt már számomra ebben a nyomorúságos létben, de ezt a beteg szenvedélyt annál jobban műveltem. A megégett terület nyomán egy kisebb gödröt tépett ki a földből, így egy enyhén domború lyukacska szelte ketté az erdő ezen területét. A tűz fényében megvilágított füstfelhőben egy árnyat pillantottam meg, mely az erdő sűrűjébe menekült. Nyilvánvalóan ő volt az aki ezt a technikát létrehozta. Azzal akivel végzett és a mély szakadékba zuhant, azzal már nem kezdek semmit. Viszont ez az ember felkeltette az érdeklődésemet. - mosolyodtam el, majd megtettem az első lépést az illető felé, ám óvatlan voltam. Egy olyan ágra léptem rá, mely még a jelenlegi környezeti zajokhoz mérten is nagyot reccsent. Ezzel egy időben, valahogy ösztönösen oldalra kaptam fejem, és egy ismerős szempárt pillantottam meg. Ehhez a szempárhoz párosult még szintén egy ismerős arc, a fakó bőr, és én már rég tudtam.. Ez Mei! Ő a parázsló, több mint egy méteres szakasz túloldalán volt, viszonylag nyílt terepen. Szóval mégis utánam jött. Mégiscsak le akar engem vadászni. A röhögés környékezett, kedvem lett volna teljes erőmből nevetni, mert nem akartam hinni a szememnek. Mit keres ő pont itt? Pont itt, ahol nem messze én is meg akartam szállni éjszakára. Pont itt, ahol az az ismeretlen egyén tüzeskedett, és én pont felfigyeltem erre. Vajon Mei-re támadt személy szerint az illető? De akkor ki lehetett az aki lezuhant? Miért menekült el az előbb előlem? Rengeteg megválaszolatlan kérdés volt, de mindezzel nem törődtem, hisz.. Előttem volt az, akit az összes ember közül a legjobban gyűlöltem. Az, akit ha tehetném újra és újra lángra lobbantanám, és kéjes vigyorral az arcomon, beteges örömmel nézném végig halálát.. Itt volt rá a lehetőségem.
Mei szemeiben láttam, hogy ő is felismert. Hogy ne ismert volna fel, hisz hasonló érzelmeket táplálhat ellenem, mint én ő ellene. Kedvem lett volna egyből egy óriási, forró és pusztító tűzgolyót indítani felé, had ismerje meg a szenvedést az, aki megérdemli.. Ám Mei gyorsabb volt, de nem tettlegességgel indított. Határozottan hozzám szólt. Talán fel akart hergelni, vagy tényleg így éreztem. Hogy én meneküljek előle? Ezt mondta.. De ez szánalmas feltételezés volt. Így hát nem hagyhattam, hogy azt gondoljon róla, amit csak akar, így mielőtt elevenen elégetném, reagáltam a sérelmeire:
- Hogy én előled menekülni? Ugyan már! - förmedtem rá - Pusztán nem akartam minden mulatságost egy napra hagyni. Az igazán szórakoztató dolgokat ki kell élvezni tudod? Mint azt ahogy a nyomorúságos anyáddal is tettem! - emeltem fel a hangom mégjobban, majd egy kis szünetet tartottam. Reméltem, hogy olyan érzelmeket hozhatok ki belőle, amitől a szemem láttára fog összetörni, szenvedni fog, és elborul az agya. És ebben az állapotában egy szempillantás alatt venném el az életét.. Szinte megőrjített ennek gondolata, csak bámultam Mei-t, mélyen a szemeiben néztem elmebeteg tekintetemmel és vártam.. Vártam, hogy megtörjön.
A körülöttünk lévő terület nagy része már lángokban állt, és a köztünk lévő felperzselt szakasz is izzott a hőtől, talán még néhány lángcsóva is megmaradt. Nem is kellett nekem több. A Katon: Kasumi Enbu no Jutsu-t alkalmazva, miközben kissé hátraugrottam a szájamból tűz chakrát leheltem ki, próbálva nagy területet elfedni vele, egyenesen Mei-re célozva. A környező lángok és hő szinte biztos, hogy begyújtotta a kilehelt chakratömeget, így téve még forróbbá a hangulatot..
A jelen esetben igencsak háttérbeszorult józaneszem azt sugallta, hogy ügyeljek némileg a környezetemre, hisz a titokzatos alak nagy valószínűséggel a közelben ólálkodhat. Szinte biztos voltam benne, hogy nem futamodott meg teljesen, csak pusztán a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson.. Vagy csak információkat gyűjt. Célja teljesen ismeretlen, és tulajdonképpen minden más is. Ám erre most szinte gondolni sem tudtam, elvonta a figyelmem az előttem lévő lány, Mei, aki ha nem mozdul el a helyéről bizonyosan el fogják emészteni a lángok..

Jiraiya Hétf. Dec. 01 2014, 18:14

// Mei Reagáljon a Támadásra és utána írok Én //

Jiraiya Csüt. Dec. 04 2014, 15:09

// Adok néhány dolgot, amit elfejetettem nektek írni. Bocsánat, csak siettem és nem pörgött az agyam! //

Kotaro ügyelt mindenre, amire egy Chuuninnak, vagy éppen egy jó Shinobinak ügyelnie kell, így nem érte eddig még meglepetés, csak a lány... Bár az sem volta annyira meglepetés, inkább csak maga a személy kiléte és nem az, hogy van itt még rajta kívül valaki. Természetesen a fiú, könnyedén használta tűz technikáját, amivel egy viszonylag nagy lángtömeget tudott létrehozni, elvégre a Katon chakrával töltött levegőt begyújtotta a lángoló erdő. A lány képes lehet kitérni a támadás elől, viszont az a nagy szerencséje, hogy Kotaro irányából nincs akkora tűz, mint az előbbi elemi erejű technika epicentrumánál...

**Shibata Mei** Vas. Dec. 07 2014, 19:27

// Rikudou Sennin //

Kotaro...Ismét ő állt előttem, s amit kiejtettem számon a szavakat, ő hevesen reagálta le őket, pont, ahogyan azt vártam, bár talán hevesebb volt mint régen. Akkor is hamar mérgessé, vagyis inkább dühössé vált, már ha nagy a különbség a kettő között. Amit szavai elhagyták ajkait, tudtam, hogy a harc, melyet persze minden porcikámból kívántam, most bekövetkezik. ~ Vajon máris támadni fog? ~ Futott át a fejemben, a rengeteg más gondolat között, melyek mind...jelenleg mind csak Kotaro körül forogtak, hogyan győzhetem le? mivel támadjak? ... rengeteg kisebb kérdés vetődött fel bennem. ~ Talán azt hiszi majd fel tud húzni ha az anyámat emlegeti? vagy a halálát? Ch...azt hiszi ő fontos volt számomra? Sosem vette volna észre, mennyire utáltam őt? ~ Szúrtam ki egy újabb gondolatot a nagy kavarodás közepette, melyről talán illene tájékoztatnom őt, hiszen nem halhat meg úgy, hogy ne tudja...segített számomra. ~ A szemeimet bámulja...~ ami pár másodperc után kezdett idegesíteni, hogy mégis mi az, amire ennyire vár? ~ Talán, hasonlóan érez mint én? Tőlem várná a kezdő csapást? Azt nem kapod meg! ~ Jelentette ki magamban, de nem is kellett már túl sokat várnom. A lángok még mindig magasra csaptak, s ez a sok tűz, mely várhatóan Kotaro-tól, amint támadásba lendül, még nőni fog, kicsit zavart...mindig is utáltam a tüzet, a víz az, mely számomra megnyugvást ad, s a tűz az, mely teljesen felperzsel...az a két elem az, mely minket szimbolizál...az örök ellenétet, azt, hogy soha...soha nem békélhetünk meg...addig, míg valamelyikünk meg nem hal.
Tűz...Kotaro támadásba lendült, míg én gondolataimmal voltam elfoglalva, ő nem volt képes tovább várni...valamiféle tűz technika, mely a szájából tör elő, ennyit volt időm megfigyelni, s ezután máris sietősen távoznom kellett jelenlegi helyemről, hiszen a célzása pontos volt, s ha maradok, már valószínűleg megsültem volna, így amilyen gyorsan csak lehetett kitértem a támadás elől. A hangulat lassan meglehetősen forróvá vált, ami egyre inkább zavart. Túl sok tűz, túl sok láng...mely körülvesz engem...
-Hé, Kotaro! - Néztem rá, miután végre ismét biztos talaj volt talpaim alatt. S most én igyekeztem a szemeibe tekinteni! Úgy véltem tudnia kell róla...hogyan éreztem akkor. - Köszönöm! - Jelentettem ki irányába. - Megszabadítottál egy gondtól, melyet magam akartam eltörölni, de megúsztam , hogy bemocskoljam a kezeimet! - Folytattam, s reméltem érti mire célzok, amikor valamiért a fejem hirtelen kezdett fájni, s egy furcsa szúró fájdalom szelte át. ~ Valami hirtelen jött fejfájás? Mi ez...
- Mei! - Hallottam ismét egy hangot legbelül, mely tovább folytatta mondandóját. - Mei! Pusztítsd el a tüzet...a tűz ellenség. - Szorítottam össze fogaimat, s mintha valami lassan, de a fájdalom szűnt volna, de még így is kellemetlen volt.
- Ch..mi ez? - Fogtam a fejem, majd hirtelen mintha eszem vesztettem volna indultam neki, s Kotarot igyekeztem támadni, legalább is, ő lesz majd a fő célpontom, miután a tűz erejéből igyekszem visszavenni egy kissé, így hamar igyekszek használni egyik, számomra fontos, technikámat, / Suiton: Haran Banshou / mely szorult helyzetekben is képes egy kis vizet adni számomra, mely most hihetetlenül fontossá válik a helyzetemben. Ha vízhez juthatok, akkor talán...végre megtámadhatom a kis ingyenélőt, ki felelős életem sivárságáért....

Jiraiya Csüt. Dec. 11 2014, 15:42

// Na. Kidolgoztam nektek a teljes tervezetet a kalandra, amit persze nagy vonalakban terveztem meg, a többit ti alakítjátok, elvégre nem szeretném megszakítani a kellemes és izgalmas feszültségekkel teli karaktertörténeteiteket. Szóval mostantól sűrűbb posztolás következik, hogyha ti is belehúztok Very Happy

//

   A feszültség a tetőponton van, amikor Kotaro létrehozza tűz technikáját, hogy felperzselje vele és voltaképpen szó szerinti értelemben elporlassza a problémáját... Ugyan ez a technika még hatalmas tűzmennyiségek használatával sem lett volna annyira erős, hogy elporlassza Mei testét, viszont mint minden gyengébb tűz technika, úgy ez is képes hatalmas fájdalmakat okozni az ellenfélnek. Noha nem halálos úgy mint, egy jó helyre bevitt Raiton technika, de mindenképpen kellemetlen.
   Ezzel szemben Mei a teljesen ellentétes elemmel próbálta meg kivédeni a technikát. Az Ő vize még gyenge állapotban is képes lehet kioltani egy közepes erősségű tűz technikát, azonban egyáltalán nem használható minden Jutsu komoly károkozásra. A Suiton elem leginkább praktikára épül, mintsem a puszta pusztító erőre. Ám Mei nagy szerencsétlenségére ez a technika amit létrehozott, nem képes arra, hogy szembeszálljon a feléje küldött tűzzel. De itt most nem egy oktondi Geninről van szó. Kotaro kedvezőtlen körülményei miatt - Ami a lángok mennyiségét illeti ezen a területen - Mei képes volt az ijesztgetésre alkalmas tűz elől, egy könnyed mozdulattal kitérni, majd úgy létrehozni a víz technikáját. Ám abban a pillanatban, ahogy felszabadította a chakráját és létrehozta belőle a vizet, valaki egy kisebb ütést mért tenyerével a lány tarkójára, ami egy pillanatra megszédítette. Ez azért is volt furcsa, mert nem érzett és nem látott senkit Kotaron kívül errefelé - leszámítva azt az előbbi furcsa érzést - és az ütés sem volt akkora, hogy elszédüljön tőle. Inkább csak csípett, mintsem fájt.
   Ahogy Kotaro létrehozta a tüzet, Mei képes volt kitérni előle. Persze a fiú, nem gondolta, hogy ezzel a technikával egyszer s mindenkorra eltörli Meit a föld színéről. Ez inkább egyfajta kis ijesztgetésnek hatott, amellyel ugrálásra és játékra késztetik a macskát. Ám amint Mei kitért a tűz elől és formálta meg a kézpecséteket, majd létrehozta a vizet, Kotaro meglátott egy árnyat Mei mögött, aki teljesen látható módon megérintette őt. Legalábbis innen úgy tűnt. Ám nem volt ideje ezzel foglalkozni, ugyanis hirtelen fogást érzett a bokáján. Lenézett és azon nyomban elugrott onnan... Egy kéz nyúlt ki a földből, amely elkapta a lábát, azonban az ugrással képes volt a viszonylag gyenge fogásból, amely szintén csak egy érintésnek hatott...
   Mei miután megérezte az ütést, azonnal reagált és megfordult, ám újfent nem látott senkit, csak a szakadék szélét, ahol a város fényei vadul táncolni kezdtek... Itt valami nem stimmel. Szédül és álmos. Megmérgezték volna? Tarkójához helyezi a kezét, ahonnan a még mindig csípő ütés fájdalmát érezte. Az erek kidagadtak a bőre pedig feszült azon a helyen, de nyílt seb nem volt érezhető... Még csak egy kicsi szúrás tapintható nyoma sem látszott... Nem bírja tovább! Lábai elgyengülnek, remegni kezdenek aprócska súlya alatt... Teste nem működik, nem engedelmeskedik és még a veszély helyzetre sem reagál. Adrenalin önti el a lányt. Itt lenne a vége? Nem tudja, de már nem is érdekli. Elmerül a sötétségbe és a földre rogyik. Hideg nyugodtság ül ki a szívére, olyan nyugodtság mint amit az emberi test és lélek megtapasztal az elalvás utáni percekben... Újra álmodik.
   Kotaro meglepetten néz vissza a kézre, amely a földben eltűnik. Lábán csípő érzést érez, de nem törődik azzal, hogy megnézze a "támadás" helyét, hanem egyből Mei-re terelődik a figyelme. Most Ő az egyetlen látható ellensége. Ám Mei korántsem úgy viselkedik, mint ahogyan kellene neki. Kotaronak hátat fordítva tapogatja tarkóját és furcsán szédeleg... A fiú nem érti, hogy mi történik itt... Ki okozta a tüzet, és ki volt az, aki Mei mögött állt és most eltűnt? Mi volt ez a kéz? Sok gondolat foroghat az elméjében, ám hamarosan a fények, amelyeket a tűz áraszt magából elmosódik, összeolvad és olyan látványt kelt benne, mintha az egész világ égne. Elgyengül és letérdel. Küzd a testével, de nem bír neki parancsolni. Úgy érzi, hogy a végkimerülés szélén van, izmai elernyednek, Ő pedig a földre zuhan arccal előre. A poros és kormos talajon szemei még forognak, de már csak a messzi sötétségbe merednek. Látja a csillagok elmosódott útját, látja felhők zavart gomolygását. Mintha perceket élne meg néhány másodperc elteltével... Végül Ő is behunyja szemeit és elalszik.

   Sötétség és kicsiny, narancssárga fények... Feltűnő hűvös levegő. Mintha napokat aludtak voltan, úgy érzik most magukat az éppen ébredező Ex Chuuninok. Nem tudják még, hogy mi történt velük. Egy pillanatra úgy érzik, hogy csak álmodták az egészet és az erdőben kellene lenniük. De nem így történt. Ahogy szinte egyszerre kinyitották a szemüket és körbenéztek kipihent szervezettel, olyan látvány tárult a szemei elé, amit senki sem akarna látni ha éppen egy álomból ébred fel. Egy viszonylag nagy szobában voltak. A falak betonnak tűntek, míg a talaj fémlapokból állt. Egy ablak sem volt és a fényt is csak négy fáklya szolgáltatta, amely Mei és Kotaro két oldalán volt elhelyezve. Ők a szoba Északi végében voltak, a másik oldalon pedig egy rozoga faajtó látszódott. Ezeken kívül az ajtó bal oldala felé egy asztal volt kihelyezve, amin Kotaro és Mei teljes felszerelése volt megtalálható. Elég nagy volt az a faasztal, hogy minden egyes fegyver és ruhanemű ami még náluk volt, külön-külön elférjen rajta. Ahogy körbenéz az alvásból felkelt két személy, meglátják egymást is. Egymás mellé voltak rögzítve valamiféle pecsétekkel, amely a lábukat, karjukat és a testüket szorítja neki az Északi falrésznek, így lábuk nem is érinti a talajt. Mind az eddigi ruházatukban voltak, így valószínűleg nem bántották a testüket. Ha az ajtóban állunk és a két kifeszített személy felé nézünk, akkor azt látjuk, hogy Kotaro jobb, míg Mei a bal oldalra van kirögzítve a pecsétekkel. Vajon itt most mi folyik!?

// Mindketten felkeltetek. A szoba egy 8x8-as szoba a falak betonból vannak és nincsenek ablakok, míg a talaj az tiszta hideg fém. Veletek szemben egy ajtó van. Ha a ti szemszögeitekből nézzük, akkor Kotaro van bal oldalon és Mei a jobb oldalon. Köztetek van két fáklya és mellettetek a fel felé van egy-egy fáklya. A felszereléseteket halványan látjátok, ugyanis a szoba többi része teljesen sötét, így nem tudjátok, hogy mennyi holmitok van itt. A pecsét technika erősnek tűnik... //

Jiraiya Vas. Feb. 15 2015, 17:29

// Kalandot inaktivitás miatt lezárom, ha visszatértek, akkor folytatjuk. Jutalmatok +5 Chakra és a szép hosszú posztok miatt még +5 Chakra.
A karaktereitek fogságba estek, ha játszani akartok, akkor innen kell folytatnotok //

**Hiromi Akio** Pént. Aug. 28 2015, 21:45

// Pein //

Hála egy rangidős shinobinak folytathattuk az utunkat pár papírral, útbaigazítással és jószándékkal megáldva. Azt mondta még ideiglenes szállást is kapunk. Mondjuk én ezt elég valószínűtlennek tartom, de hé, fő az optimizmus nem? Hát persze. Utunk során egyre jobban próbáltam a mostani élet fényesebb oldalát nézni, többnyire hiába. A logika vezérel engem és a háborúra tekintve, semmi jót nem látok magam előtt. Anyám megsérül megint, vagy rosszabb. Én meg szellemi vagy testi roncs leszek.
- *Sóhaj* Bárcsak itt lenne Daisuke-sensei.
- Ennyit még talán nem is sóhajtottál soha fiam. - Kezdte lágy hangon anyám mondandóját. - Tudom hogy sok mindenről kéne beszélnünk, de tartogassuk Konohára jó? Megpihenünk Tanzaku Gaiban egy napra, utána meg már egy szempillantás alatt az új otthonunkban leszünk.
Bólintottam anyámnak egy félmosolyt erőltetve az arcomra, annak ellenére is hogy szavai valamilyen szinten megsértettek. Haza... Ezt a szót egy jó ideig nem fogom használni valami jóízűen az egyszer biztos. Legtöbbször az embereknek a háborúról az öldöklés, halál és veszteség jut eszükbe. Mindenki csak rövidtávon gondolkozik. A háborúban bénulások, megaláztatások, bújdosások és ki tudja még mik vetnek melegágyat. Hah, néha azért jobb lenne ha nem gondolkoznék ennyit,, az akadémián a legtöbb embernek bevált, boldognak tűntek... Miket beszélek.
Anyámmal egy kifejezetten kényelmes szállodaszobát kaparintottunk meg, elvileg jó áron. Én igazából csak örültem hogy nem kellett még egy éjszakát sátorban töltenem, akármennyire is önzően hangzik. Az álmom persze ugyanaz volt, a hágóban történtek nem akarnak ereszteni. Másnap hamarabb keltem fel mint anyám, el is ütöttem az időt egy régi könyvvel, addig is hadd művelődjek. Miután anyám felébredt felkészültünk a délutáni nézelődésre. Nézelődést mondtam? Nem véletlenül. Amennyi pénzünk van, tényleg csak ez jutott. Persze anyám vett nekem egy kis nassolnivalót... Inkább kihagy egy vacsorát minthogy én rosszul érezzem magam. Amikor meg elakarom vele felezni akkor meg PONT nem éhes. Azt hiszem ilyen az igazi törődés, sőt biztos vagyok benne.
Nem maradtunk sokat a faluban, hamar Konohában akartunk lenni. A séta oda rövid, csendes és kifejezetten kellemes volt, mintha más lengene a levegőben. Esetleg segítőkészség? Hm. Mire észbekaptam már anyámmal intéztük a hivatalos papírokat az őrökkel. Meglehetősen kedvesek voltak ők is, pedig biztos vagyok hogy nem mi vagyunk az első és utolsó menekültek. Jól végigmértem anyámmal Konoha masszív kapuját, majd kézenfogva besétáltunk rajta. Mintha lelassult volna az idő, olyan érzés volt... Megérkeztünk.

Pein Kedd Szept. 01 2015, 20:17

Konoha még a háborús időkben is élénk, életvidám képet mutatott. Shinobik és maszkos ANBU-k tucatjai masíroztak a falu bejáratánál és a fő utcákon, de mit számított ez, ha a polgárok továbbra is örömmel sétáltak a falu utcáiban, a legkisebb félelem nélkül intézték bevásárlásaikat, mindennapi teendőiket, mintha nem is lenne háború. Teljesen más világ volt ez, a béke szigete. Persze a béke csak illúzióként lebegett a falu lakosságának szeme előtt, de hát valahol mélyen épp ez volna a lényeg: a látszat. A konohaiak egyébként is viszonylagos optimistaságukról voltak híresek a borúlátóbb shinobi nemzetek között, szóval a jókedven kár lett volna meglepődni…
A rangidős shinobi valóban igazat mondott. Bár a kapuőrök tájékoztattak róla, hogy a Hokage sajnos nem tud fogadni – van ennél fontosabb dolga is –, azért elkísértek a túloldali külvárosba, egy amolyan fél-gettóba, ahol egy kisebb lakást valóban kiutaltak nektek. Itt talán még ismerős menekültekkel is találkozhattatok. A ház maga nem volt épp a legbiztonságosabb környéken, sikátoros, patkányjárta utcák szegélyezték jobbról-balról, meg persze nem volt több egy egyszerű szoba-konyhánál… de hát mit várjon az ember, palotát?

//A következő posztod előtt írj PM-et, hogy mit szeretnél pontosan csinálni Konohában (persze ha velem szeretnéd folytatni a játékot). Ehhez a kalandhoz záróposzt nem kell, majd a következő kezdő soraiban kommentálhatod a dolgokat.
Jutalomként jóvá írtam +7 chakrát. Nem történt túl sok minden, de igényes posztokat írtál, jó szerepjátékkal.//

**Shunsui** Hétf. Jún. 13 2016, 14:55

Hidan

A férfi nem épp azt a választ adta, amire a fiú számított. Nem adott határozott választ arra, hogy ha valamit elszúr vagy épp olyan helyzetbe kerül, ahol egy hajszál választja el a haláltól, lesz-e valaki, aki megmentse. A küldetés és az egész helyzet furcsa volt a vörös hajú fiú számára. Az ANBU tag azt mondta, miszerint ha nem szenvednének emberhiányban, akkor nem Shunsui-t küldenék arra a feladatra. A Háború. Az emberek agresszív véleménycseréje, minden harcolni képes, megfelelő szintű embert elvonja az egyszerű feladatokról. Ám nem csak az emberi utánpótlást, hanem még a fegyverek és az élelmiszer nagy mennyisége kerül a harcmezőkre és a harcmezőkön küzdő emberekhez. Shunsui-nak fogalma sem volt milyen lehet egy háború, annak ellenére, hogy épp akkor is egy ilyen zajlott a világban. A fiú még csak Genin rangú volt, így lehetősége sem volt arra, hogy megtapasztalja milyen szörnyű is az. Még nem állt olyan rosszul a Frontvonalak, hogy egy az ő rangján és szintjén lévőket besorozzák s harcba küldjék. Shunsui örült is ennek és remélte, miszerint nem is kerül arra sor s hamarabb megoldódik a konfliktus, mintsem neki is ott kelljen hagynia Konoha Faluját és a Tűz Országát. Reménykedett és úgy nézett ki a helyzet, hogy a Kamik meghallgatták. A háborúról nem sok mindent tudott, nem tudta pontosan mi is folyt a frontvonalakon, csak azok az információk jutottak el hozzá, amiket a nagyközönség elé tártak. Tisztában volt vele, miszerint amit hallott, az nem mindig fedte az igazságot. A fiú szemfüles volt és odafigyelt a pletykákra, miket az emberek terjesztettek. Persze hiába titkolóztak a vezetők a harcmezőkön harcoló, majd visszatérő ninják olykor-olykor akaratukon kívül is kikotyogtak dolgokat. Némi odafigyeléssel ezeket már csak meg kellett hallani és tessék, olyan információkat is megtud az ember, amikhez alapból nem jutna hozzá. Ezt akarta a mostani küldetésénél is kihasználni amennyire csak sikerülhet neki. Először meg fog látogatni néhány olyan helyet, ahová előszeretettel szoktak járni az alvilági figurák. Két ilyen helyről hallott Tanzaku Gai-ban. Egy kocsmában hallott még régebben arról a két helyről, néhány rossz arcú és rosszul öltözött alaktól, kik a kelleténél is jókedvűek voltak attól a töménytelen mennyiségű alkoholtól. Első lépésként azt a két helyet akarta felkeresni és ott tudakozódni. A Háborút, mint indokot kihasználva nem lesz feltűnő miért is keresi azokat a fickókat…
Már lassan egy órája elhagyta Konoha Faluját és fejpántját, meg felszerelését lepecsételte egy tekercsbe és csatlakozott néhány szekérhez, amik épp arra tartottak, mint a fiú. Megfogadta az ANBU tag tanácsát és azonkívül, az egy tekercsen kívül, minden olyan dolgot lepecsételt, ami azt mutatná, hogy egy ninja. Övtáskáját, ninja szandálját mind-mind abba az egy tekercsbe rejtette, mit a ruhájába dugott, így már mikor találkozott a szekerekkel, nem úgy mutatkozott be, mint Shunsui egy Konohai shinobi, hanem mint egy egyszerű vándor. Álnéven mutatkozott be és hallgatta, amit beszélnek. A téma, mint akkortájt oly’ sokszor és oly’ népszerű a Háború volt. Fél füllel figyelte a beszédet és megjegyezte azokat a dolgokat, amiket hasznosnak vélt. Ki tudja mikor fog jól jönni, majd neki, azok, amiket hallott. Ahhoz, hogy sikerrel járjon és megbízzanak a fiúban az alvilági személyek, a jelenlegi személyisége és viselkedése hátráltató tényező volt. Így egyből lebukott volna vagy figyelmen kívül hagyták volna. Ezt tudta, látott elég banditát ahhoz, hogy tudja magának is fel kell ölteni azt az arcot, amit az alvilág mutat és megkíván. Keménynek kell lennie, nem könyörülhet meg senkin és nem mutathat kegyelmet, ha csak az érdekei nem úgy kívánják. Át kell alakulnia, elő kell hoznia a sötétséget lelke legmélyéről és át kell állnia a sötét oldalra.
- Én vagyok az apád Leo! – kis híján majdnem leesett a szekér hátuljáról, mikor a jármű vezetője és segédje ordibálni, majd nevetni kezdtek. A fiú annyira belemélyed a gondolataiba, miképp figyelmen kívül hagyta a valóságot. Értetlen fejjel forgatta a fejét és nézte, hogy min nevetnek oly’ jóízűen a kocsisok. Mint a fiú számára később kiderül azt mesélte a gyeplőt tartó férfi mi történt, mikor elmondta a fiának – akinek fogalma sem volt ki az apja – hogy ő az apja és az annyira meglepődött, hogy lefordult a székről min ült és még előtte leköpte a vele szemben ülő barátját. A szekér vezetője akkor annyira meg volt illetődve, miképp hangosan, ordítva mondta meg és ezt idézte fel a mellette ülőnek. Ezen nevettek annyira és e-miatt esett le az ijedségtől majdnem Shunsui a járműről.
~ Fontosnak tűnik a megbízás, de ha tényleg az lenne akkor egy Chunin vagy egy még annál is magasabb rangút küldenének rá. Kétlem, hogy a Frontról egy ember hiánya annyira nagy gondot okozna. ~ merengett el magában, ahogy túljutott a hirtelen ijedségen. A táj körülötte nem sokat változott, mindenhol fákat látott, csak mennyiségi eltérések voltak. Néhol sűrű volt, néhol ritkább, a fákat azonban mindig látott. Mire Shunsui elérte a szórakozó negyedéről és vörös lámpás házairól híresen hírhedt várost, már a terve is meg volt teljesen. Mint azt a szekéren kitalálta azt a két helyet keresi fel, amit hallomásból ismer és ott próbálkozik először információkat szerezni.
- Akkor először irány az az Iszákos Disznó nevű kocsma, majd jöhet a Feneketlen Hordó nevű! – döntötte el végül melyiket látogatja meg elsőnek. Alig tett pár lépést a városban, mikor tudatosult benne, miszerint tudja a kocsmák nevét, azt viszont nem, hogy merre találja meg őket. – Csak nem lehet olyan nehéz megtalálni mind a kettőt vagy legalább az egyiket! – azzal belevetette magát a város forgatagába háta még az éjszaka leszállta előtt hozzá tud jutni a kellő információkhoz.

Hidan Szer. Jún. 22 2016, 03:12

A megbízás után Shunsui nem vesztegette túl sokáig az idejét, amilyen hamar csak tudott, útra kelt, persze csak miután biztonságba helyezte szokásos shinobifelszerelését. A feltűnés elkerülése végett egy karavánnal teszi meg a Tanzaku Gaiba vezető utat, mely egyébiránt már-már fájdalmasan eseménytelenül telik. Az útitársak - parasztok, kézművesek és világi polgárok, kereskedők egyaránt - meglehetősen egyszerű népeknek tűnnek, szűk perspektívával, mintha mit sem tudnának a világukat fenekestül felforgató háborús őrületről.
Az ekhós szekereket kénytelen-kelletlen húzó öszvérek nem sietik el a dolgukat, így a Nap már jócskán túl jár a zenitjén, amikor a fiú megpillantja a városhatárban felállított ellenőrző pontot. Legnagyobb szerencséje túl tüzetes vizsgálatnak egyiküket sem vetik alá, fegyveres delegáció helyett csak egy unott képű hivatalnok veszi jegyzékbe a kordékon vontatott vámköteles árucikkeket. Hiába, a város talán nagy népszerűségnek örvend a kikapcsolódásra és a nehezen beszerezhető portékák után szaglászok körében, azonban hadászati jelentősége olyan alacsony, hogy pazarlásszámba menne komolyabb helyőrségeket állomásoztatni itt.
A piactérre megérkezve a vörös óriást szállító batár megáll, a bakon ülő férfi pedig borgőzös hangon közli, hogy megérkeztek a végállomáshoz. Annyi kiindulópontja legalább van, hogy hallott már szóbeszédeket két helyi kocsmáról is, a gond csak az, hogy nem tudja merre találhatja ezeket. Rövid kérdezősködés után sikerül megérdeklődnie, hogy a Feneketlen Hordó a Skarlát Lampionok terén - mely az útbaigazító elmondása szerint egyébként a település legnevesebb bordélyainak ad otthont - , a vásártól mindössze pár perc járásra van, míg a rossz hírű Iszákos Disznó a város túlfelén található Ipari Negyedben. Hogy megspóroljon magának egy hosszabb kerülőt, elsőként az előbbit veszi célba. //Remélem nem gond, hogy irányítottam karid, csak azért tesztem hogy haladjunk//
A Feneketlen Hordót szinte el sem lehetne téveszteni. A cégér mellett - mily találó - egy hordó lóg, melynek alját kivágták. A szélesre tárt kétszárnyú kapu egy szépen díszített belső udvarra vezet, mindkét oldalán bamba arcú, tagbaszakadt verőember áll. Bután hunyorogva nézik az előttük sorba gyülekező vendégek meghívóját és öblös hangon káromkodva küldik melegebb égtájra azokat, akiknek nem megfelelő a viselete, vagy valami nem stimmel a belépésre feljogosító kártyájukkal. Ha mindez nem lenne elég, a környező falak szinte ki vannak tapétázva élénk színű plakátokkal, melyek azt hirdetik: ma zárt körű rendezvény van az ivóban.
A látottak alapján a shinobi nem igazán reménykedhet abban, hogy beengedik a két szép szeméért, így ideje döntenie: megéri-e kockáztatni a csetepatét, ha esetleg lebukna egy beszivárgással csak egy kétes füles alapján, vagy célravezetőbb lenne előbb megnéznie az egészen biztosan alacsonyabb követelményeket támasztó Iszákos Disznót..?

**Shunsui** Szomb. Júl. 02 2016, 10:00

Hidan

Shunsui szíve kihagyott néhányat mikor meglátta a célállomásának határát. Nem, nem a város látványától, hanem a település határán felállított ellenőrző ponttól. Nem is gondolta arra az eshetőségre, hogy egy ellenőrző pont fogja várni a város bejáratánál. Pedig miért ne lehetne, és miért ne lenne. Amilyen időket éltek mostanság, már-már megszokottnak s elvártnak lehetett tekinteni. Szerencséjére, vagy csak azért, mert távol volt a Fronttól és az ellenséges Országoktól, ezért a fegyveres őrség helyett egy irodai munkát végző személy végezte az ellenőrzést. Alaposan eldugta a ninja felszerelését tartalmazó tekercset, úgy, hogy még egy szakavatott embernek sem lenne könnyű megtalálnia. Az élelme és ivóvíz mellett, semmilyen elvámolni valója nem volt, így hamar túljutott az ellenőrző férfin és beléphetett Tanzaku Gai híres városába. A település piacterét elérve elváltak útjaik a szekér és tulajdonosától. Ahogy leszállt a járműről kicsit odébb sétált, hogy ne legyen az útjában egy szekérnek vagy embernek és megállt. Állt és bámult körbe-körbe. Volt terve, ami az volt, miszerint felkeresi azt a két helyet, amiről hallott, azonban volt egy kisebb gondja. Kisebb, ez a szó nem épp jó rá, inkább elég nagy gondja. Ismerte a helyek neveit, azonban azt nem, hogy pontosan merre is találhatóak abban a nyüzsgő városban. Találnia kellett egy olyan személyt, aki ismeri a helyeket és tudja merre találhatóak.
- Elnézést kérek, megtudná mondani merre találom a… - szólított meg egy épp előtte elmenő férfit.
- Nem tudom! – vágott a fiú szavába és anélkül válaszolt, hogy végighallgatta volna, mit is akarhat a vörös óriás.
- Elnézést hölgyem, tudna nekem segíteni! – próbálkozott újra, most egy nőnél. A hölgyemény azonban rá se hederített a fiúra, mintha meg se hallotta volna, haladt tovább.
- Milyen beképzelt nő! – morogta dühösen az orra alatt. Az elkövetkező tizenöt percben számtalan embert kérdezett meg és egyik sem tudta vagy nem volt hajlandó válaszolni a vörös hajú fiú kérdésére. Tizenöt percnek kellett eltelnie, mire egy ember végre felelt a kérdésre és útbaigazította. Megtudta, hogy a Feneketlen Hordó a Skarlát Lampionok terén találja meg. Egyébként azon a téren volt megtalálható az egész város legnevesebb bordélyai is, ezt az információt i is megtudta az útbaigazítással. Ez volt a legközelebb Shunsui jelenlegi pozíciójához, mivel a másik az Iszákos Disznó a város másik végén, az Ipari Negyedben várta az odatévedőket. Mellesleg a Feneketlen Hordó és az Iszákos Disznó közül az utóbbi volt a rosszabb hírnevű. Hogy időt spóroljon a fiú, a közelebbi felé vette az irányt. Nem sietett, ám nem is ment lassan, közepes tempóban szelte a métereket és közben nézelődött. Volt elég látnivaló és legszívesebben egy-egynél hosszabb időt is eltöltött volna, ha nem lett volna az a fránya feladat. Shunsui próbált teljesen máshogy viselkedni, mint a távoli földekről idelátogatott turistáik és szórakozni vágyok. Nem volt könnyű visszafogni az ámulatát és a küldetésére koncentrálni. Az útbaigazításnak hála sikeresen megtalálta a Feneketlen Hordó nevű helyet. Még ha nem is tudta volna, miképp arra található, ha csak ott ment volna el, akkor is rögtön szemet szúrt volna neki a cégér, a kivágott aljú hordó. A hely szélesre tárt kapukkal várta az odaérkezőket. A nyitott kapuknak hála a járókelők láthatták a díszes belső udvart. Az ivó előtt szép számmal álltak sorban az emberek és várták, hogy a két biztonságért felelős nagydarab férfi beengedje őket. Meghívót kértek a belépni szeretőktől és azoknak, akiknek, nem volt, azokat ellentmondást nem tűrően küldték melegebb égtájakra. Azokat sem kímélték, akiknek nem megfelelő volt az öltözékük. Shnsui-nak csak ezek után tűnt fel a falakon díszelgő plakátok, amikre az volt írva, hogy zártkörű rendezvényt tartanak aznap.
~ Ez nem jó! ~ állapította meg ~ Így egykönnyen nem fogok tudni bejutni. Elgondolkodott mi legyen. Próbáljon belopózni, és kockáztassa a lebukást, vagy először próbálkozón a másiknál, hátha ott megtudja, amit akar. Ha Feneketlen Hordónál próbálkozna s lebukna, megtudná, miszerint feleslegesen vesződött a bejutással, akkor azt későbbiekben, akár gondot is okozhatna.
~ Inkább megpróbálkozok a Iszákos Disznóban, ha esetleg nem sikerül akkor visszatérek ide. Azzal elindult a város másik végébe.

Hidan Szer. Júl. 13 2016, 06:31

Elég egy pillantást vetni az ajtónál strázsáló, két számmal kisebb szmokingot viselő biztonsági orkokra, máris kevésbé tűnik kellemetlen ötletnek, hogy fél órát gyalogoljon Shunsui a város egyik legkétesebb hírű kocsmájába. Tanzaku Gai iparnegyede sokkal kevésbé festőibb képet nyújt, mint a Skarlát Lampionok Tere, de még így is megvan a maga bája... Feltéve ha valaki szereti a cserzőműhelyek csatornaszaggal keveredő bukéját, megcsonkított koldusok, lerészegedett, kötekedő kedvű rakodómunkások, bárcáról még sosemhallott bérnőstények és hasonló 'cukiságok' látványát. Mindössze csak háromszor méregetik fenyegetően és ötször próbálnak meg tőle alamizsnát kérni - s persze egy pár felhívást is kap keringőre a ragadozó ribancoktól... - mire elér a megadott címig.
Részeges disznó ugyan nincs a már kívülről is fájdalmas puritán ivó cégérén, a sártól - ? - latyakos udvaron viszont annál több hortyog édesdeden, bucira vert képpel vagy épp az olcsó lőrétől kiütve. Mellettük négylábú névrokonaik vidáman röfögve falatoznak azokból, akik olyan repetát kaptak nyaklevesből, hogy a talpukat is feldobták bele. Akárhogy is, biztató kilátás ahhoz képest, hogy még az ajtón se lépett be a fiú.
Amikor ezt mégis megteszi, nagyjából az a kép várja bent, amint a kint látottak alapján elképzelni lehetne: a sűrű füsttől terhes levegőben szinte alig látni valamit a plafonra csavarozott, erőtlenül pislákoló gázlámpa fényénél. A genin csizmája hangosan cuppog minden lépésnél, ahogy az emberi fogyasztásra erősen ellenjavalt szesztől és alvadt vértől ragacsos, korhadó parkettára lép. Az asztaloknál gégemetszők, verőemberek és úgy általában az emberi társadalom leghitványabb mocska ül rozoga kecskelábas asztaloknál, kockapókert, szkandert, meg azt a késes játékot játszva, amit mindenki ismer, de senki sem tudja hogyan hívják. A börtöntöltelékek olyan szemmel pislognak a tőlük még inkognitóban is merőben eltérő Shunsuira, mintha nem akarnának hinni a szemüknek. A sarokban félszemű harmonikás játszik egy hamis nótát, a vállán egy szintén félszemű majom ül.
A pultnál kövér, bikaszarvbajusz és kopaszodó férfi törölget egy opálos poharat egy rém dzsuvás törlőronggyal. Olyan tekintettel méri végig új vendégét, mintha ezen a világon már minden látott volna, s mintha egy puszta pillantással kiismerte volna legféltettebb titkait is. Persze az is lehet, hogy csak azért hunyorog olyan gyanúsan, mert csípi a füst és a tömör húgyszag a szemét. Mogorván vakkant a fiúra, alig valamivel azután hogy az becsukta magának az ajtót:
- Mit nézelődsz?! Ez nem kirakat! Csak fizető vendégeknek vagyunk nyitva!

**Shunsui** Szer. Júl. 20 2016, 10:56

Hidan

Hogy jó döntést hozott azzal, hogy nem próbálkozott vagy sem, az a jövő zenéje a fiúnak. Abban a pillanatban így gondolta, érdemesebb először a másikat megpróbálni, mintsem egy lehetséges és talán felesleges konfliktusba keveredni. Az a fél órás gyalogút nem tűnt vészesnek és enne köszönhetően legalább lesz egy kis ismerete a városról. Az ipari negyedhez közeledve az a látvány fogadta az inkognitóban lévő Konohai ninját, amire számított. Ahogy közeledett a környék és a házak állapota egyre rosszabbak lettek. Nem lepte meg a vörös óriást, ez más városokban is így volt. A gazdag emberek előszeretettel kerülték el a környéket az erőteljes csatornaszag és a bizonyos műhelyekből kiáramló undorító illatoktól. A látvány sem volt jobb a szagoknál. Szinte nem volt egy olyan hely sem amerre Shunsui haladt, hol nem látott volna legalább egy épp vagy hiányzó végtagokkal rendelkező koldust. A túlzott alkoholfogyasztástól elbutított elméjű rakodómunkások, akik előszeretettel kötöttek bele másokba, ez csak hab volt a tortán. Még a hatalmas termetű Shunsui-ba is nem egy belekötött, de mikor ráeszméltek, hogy kibe is, inkább fület-farkat behúzva iszkoltak el. Persze akadtak olyanok, akiket a magassága nem rémített el. Ezen emberek csak addig verték a mellkasukat, míg nem statuált példát az egyiken a fiú. Egy erőteljes ütéstől úgy terült el a földön a részeg disznó, mint egy krumplis szák. Ettől a látványtól a legtöbben megrettentek és elment a kedvük a kötekedéstől, így hagyták a vörös hajú égimeszelőt továbbsétálni. A koldusok sem állhatták meg, hogy ne kérjenek tőle egy kis pénzt. Szerepet kellett játszania az ifjú ninjának, ezért meg kellett acéloznia a szívét és nem engedhetett azon oldalának, aki lenne olyan jószívű, hogy adjon. Útja közben azonban nem csak hímnemű egyének szólították meg, hanem az ellenkező nem is. Különböző ajánlatokat tettek, amik lehet, hogy a környéken élőknek visszautasíthatatlan lett volna, ám Shunsui számára egyáltalán nem. Egy „Kösz, de most nem”-el elintézte a dolgot.
A keresett ívót nem tudta volna úgy megtalálni, mint a Feneketlen Hordót. A kiakasztott cégér hiánya ellenére az épület előtt jóízűen alvó emberek látványa és hangosan hortyogásuk egyből szemet szúrt volna bárkinek, és csak emiatt fogta volna meg a tekintetet. Valaki az alkohol juttatott álomföldre, valakit meg egy ököl, esetleg láb vagy valamilyen bútor. Az ivó nevében is szereplő állatok jelenléte s elfoglaltságuk látványától összeszorult az ifjú ninja gyomra. Okádott volna a látványtól, hogy a négylábú röfögő húsgolyók falatoztak azokból, akik rosszabbul jártak odabent az ivóban. Erőt vett magán és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a látványt. Remélte, miszerint a külső szemlélő számára nem tűnt fel a reakciója. Az épületbe belépve egyből megcsapta a töménytelen füst szaga, ami keveredett az olcsó és rossz minőségű lőrével, ami a padlót már olyannyira átitatta. Bent az emberiség söpredéke fogadta a fiút, kik valamiféle szerencsejátékokkal ütötték el az időt és a partnerüket, ha azt valamiféle csaláson vélték felfedezni. Shunsui magán érezte a benn tartózkodó összes személy tekintetét. Nem lepte meg, sőt a kinti látottakból számított rá, hisz nagyban más volt a megjelenése, mint mindenki másnak. Miután maga mögött bezárta a nyílászáró a pultnál szorgosan dolgozó kövér, erőteljese kopaszodó férfi nem épp kedvesen intézett felé néhány mondtatót. Amint a pulthoz sétált csak akkor válaszolt.
- Csak azt, hogy jó helyen járok-e? – kérdésre, kérdéssel válaszolt. – Adjon egy pohár sakét. – fordult hátra és pillantott végig az asztalnál ülőkön. – Üzletelni jöttem a városba és azt halottam, hogy itt tudnak informálni olyan személyekről, kiket biztos érdekelne az ajánlatom. – azzal meghúzta a pohara tartalmát, ha addig kiöntött neki a pultos a kért italt. – Tudja számomra ez a Háború jó üzlet, rengeteg árut tudok venni s eladni. Épp ezért is jöttem a városba. Olyan személyt vagy személyeket keresek, aki megfelelő mennyiségű árut tudna biztosítani a számomra. – az áru szót jól kihangsúlyozta.

Hidan Kedd Aug. 16 2016, 04:47

//Bocsánatodért esedezem a késésért, sajnálom jeléül 11 chakrát írok jóvá neked//

Ahogy a pultnál áll, a fiún furcsa érzés lesz úrrá, de beletelik egy pillanatba, mire rájön hogy mi olyan zavaró: a korábbi éktelen zsivajban beálló csend és a hátába életlen pengeként fúródó tompa tekintetek. A lármázó kocsmatöltelékek abbahagyják a beszélgetést, még a harmonikás is megállt szörnyű nótájának a kellős közepén, hogy minden szót halljanak a számukra idegen Shunsui és a kocsmáros közötti beszélgetésből. A hájas csaplár gúnyosan horkant egyet, majd lecsapja a keze ügyében tartott poharat a pultra és hanyag mozdulattal tölt a shinobinak.
- Talán szemüveget kellene cserélned, ez a hely minden, csak nem jó...
A fogadós fejét csóválva hajol közelebb a fiúhoz, majd némiképp fojtott, majdhogynem suttogó hangon folytatja:
- Nem tudom ki űzött csúf tréfát veled Fiú, de ez nem holmi úri ficsúroknak való szalon, ahol tömött zsebű selyemfiúk diskurálnak a tőkehal világpiaci áráról! Ez egy késdobáló, nem egy kibaszott bolhapiac vagy tőzsde! Ezek az emberek elevenen felfalnak, ha pénzt szimatolnak nálad... Márpedig hamar kiszagolják, nekem elhiheted, főleg ha ilyen nagyzoló kijelentéseket teszel. Jó gyereknek tűnsz, szóval ezt az atyai tanácsot ingyen kapod: mentsd az irhád amíg lehet! Ha nehezen hozzáférhető portékákra fáj a fogad, keresd a Fekete Kezet! Most pedig feltűnésmentesen, ráérősen hajtsd fel az italod és...
Az bajszos férfi már nem tudja befejezni a mondatot, mert az egyik közelebbi asztaltól feláll az egyik félmeztelen, börtöntetoválásokkal televarrt, felnyírt hajú férfi feláll a helyétől és slampos mozdulatokkal a pulthoz lép, majd Shunsui vállára téve csontos kezét a fogadóshoz szól:
- Ugyan már Baaten-dono, ez egy családias hely, nincsenek titkaink egymás között! Tudjátok sugdolózni rendkívül illetlen, amikor ilyen jóbarátokkal van egy fedél alatt az ember. De most az egyszer elnézem Vöröskének ezt az udvariatlanságot, de csak mivel felajánlotta, hogy fizeti a srácoknak a következő kört... Egy ilyen tehetős kereskedőnek, aki rengeteget ad és vesz, mint te csak nem okoz ez problémát, ugye?!
Az utolsó pár szónál már a shinobi felé fordul, tekintetét mélyen a geninébe fúrva. A szikár, inas férfi pillantása egy veszett kutyáéra emlékeztet, s a szájszaga is erősen rásegít erre a hasonlatra. Az "ugye" szónál hosszú ujjai erősen megmarkolják a ninja vállát, mintha figyelmeztetésül szolgálna, hány rosszéletűt hergelne fel, ha szomjasan hagyná őket. Ha eddig nem is lett volna így, most már végképp minden szempár Shunsuit fürkészi, s várják miképp reagál a friss hús társuk fellépésére...

**Shunsui** Csüt. Aug. 25 2016, 10:28

Hidan

Shunsui küldetése első hibáját akkor követte el, mikor kimondta azt a néhány mondatott. Nem a mondandójával volt ám a baj, hanem azzal, ahogy azt mondta. A kelleténél kicsivel hangosabban hagyták el a szavai a száját. Erre nagyon hamar rájött, mert egy furcsa érzés kezdett elterjedni a testében. Nem volt nehéz rájönnie mi okozhatta, a helyiségben egyik pillanatról a másikra abbamaradt az a zsibaj, mi érkezésekor halott.
~ Francba nem figyeltem oda eléggé! ~ állapította meg, miközben próbált úgy tenni, mintha nem zavarná azok a szúrós pillantások, miket magán érzett. Palástolni próbálta minden érzelmét és próbált odafigyelni a reakcióira. Tudta, hogy egy olyan hibát vétett, amit jó lett volna elkerülni. Nem akart a kelleténél is jobban magára vonni a figyelmét, nem szerette volna, mégis megtette. Alapból is elég feltűnő jelenség volt, ezzel már megbarátkozott az idők során. Mások számára, azonban szokatlan jelenség volt, egy vörös hajú óriás. Egy olyan helyen, mint volt ez duplán volt igaz. Már az ajtón való belépése során Shunsui magára vonta valamennyire a figyelmet, azonban nem annyira, a legtöbben visszatértek ahhoz az elfoglaltsághoz, amit a vörös hajú fiú érkezése előtt csináltak. A fiú nemrég elhangzott szavaira, azonban mindenki felkapta a fejét s a tekintetüket a frissen érkezőre tapasztották.
Shunsui fél szemöldöke feljebb vándorolt a pultos szavai hallatán. A kezdeti szavai a csaposnak nem nagyon tetszettek, azonban az utolsó néhány mondata meglepte, nem várta volna az ivó tulajától azokat a szavakat. Az utolsó mondata befejezetlen maradt, mert észrevettre, ahogy az egyik közelebbi asztaltól felállt valaki s hozzájuk sétált. Shunsui hallotta a léteket, ám nem fordult meg egész addig, míg nem érzett egy idegen dolog érintését a vállán. Fejét oldalra fordítva pillantott végig az intim szférájába hívatlanul betolakodó egyénen. Szikár testalkatú, félmeztelen férfi volt, kinek felső testét beborította a különféle tetoválások. A férfi szavait kelletlenül fogadta.
Az történt, amitől Shunsui félt, a szavai hallatán keselyűként kezdtek körözni körülötte a nemkívánatos egyének és ez a rövid hajú férfi volt az első, egyben legbátrabb is. Az álcázott shinobi állta a bűzlő férfi tekintetét és meg sem rezzent, mikor az erősebben megszorította a vállát. Gyorsan elkezdte végiggondolni, miképp kéne cselekednie, mi lenne a legjobb megoldás a jelenlegi helyzete megoldására. Két lehetősége volt, az egyik, miképp belegyezik és meghív mindenkit a fogadóban. Ha ezt teszi, akkor elkerülheti a konfliktust egy időre, ám minden pénze elfogyna és egy gyáva embernek fognák hinni. A másik eshetőség, hogy nem hív meg senkit és akkor magára haragítja az összes embert a helyiségben. Ennek a következménye viszont az, hogy balhé lesz. Gyors döntés után az utolsót választotta. Felhörpintette az italát és felkészült az elkövetkező eseményekre. Megfogta a vállán lévő kezet, miközben elmosolyodott, majd erősen rámarkolt az idegen végtagra s hátra próbálta tekerni. Amint az sikerült, megfogta a férfi fejét és jó erősen a pultba vágta. Ha nem sikerült, akkor olyan erősen szorította meg a végtagot, hogy az nagyon fájjon a férfinak.
- Ki engedte meg, hogy hozzám érj! Nincs most időm arra, hogy egy hozzád hasonló senkivel szórakozzak! – azzal a még mindig hátracsavart kart meghúzta, egész addig, míg az el nem tört. Ha nem sikerült kicsavarnia és belevágnia fejét, akkor olyan erősen szorította meg a végtagot, hogy az nagyon fájjon a férfinak. Ezt követően a fiú a zsebébe nyúlt és a pultra rakta az ital árát, majd elindult kifelé.
- Köszönöm az italt és a tanácsot! – köszönt el s várta, hogy a kis akciója után mi fog történni, miképp fognak reagálni a benn tartozódok. Ha esetleg harcra kerül a sor, nem fog megrettenni attól, miképp néhány kellemetlen alakot jól helyben hagyjon.

Hidan Pént. Szept. 09 2016, 18:33

Shunsui mereven állja a tolakodó haramia sanda pillantását, miközben azon rágódik, hogy a két lehetséges rossz döntés közül melyiket lenne a legkevésbé hátrányos meghoznia a jelenlegi helyzetben. Bár tudja jól, hogy egy képzett shinobi számára nem ellenfél az efféle hitvány csürhe, még számbeli fölénnyel sem, mégis úgy érzi, hogy nem lenne helyes máris kijátszani az egyetlen ászt ingujjából egy ilyen diszkréciót megkövetelő küldetésen. Gyengének látszani, kiszolgáltatottá tenni magát egy olyan környezetben, ahol a legapróbb esendőség láttán is felbátorodnak ezek a pofátlan dögevők, s mindig többet és többet követelnek majd – ez azonban még az előzőnél is járhatatlanabb út az ifjú égimeszelő számára.
A tetovált férfinek hamar feltűnik a fiú habozása és nem habozik borgőzös kifejezést adni nemtetszésének:
- Nem azt mondtam, hogy szemezz velem, hanem hogy vegyél egy it... Áááá!
Befejezni azonban már nem tudja, mert amikor a genin egy gyors mozdulattal a háta mögé csavarja inas karját, hirtelen ordítani kezd, mint a fába szorul féreg. Szabad, távolabb eső kezével próbál valamit a pultról hozzávágni Shunsuihoz, de a fájdalomtól kábán csak annyit ér el, hogy lesöpör mindent onnan. Ha másra nem, legalább arra jó volt ez, hogy megtisztította a terepet a fejének, amikor is a vörös óriás iszonyatos erővel belevágja az arcát a söntésbe, lenyeletve a gégemetszővel azt a megmaradt kevés fogát. S ha mindez nem lett volna elég arra, hogy végleg nyugton maradjon, akkor karjának eltörése biztosan. A fickó hisztérikusan vinnyogva markolássza sérült végtagját, miközben jobb-balra hempereg a hátán. Mivel a konohai is érzi a túlkapását követően a levegőben vibráló feszültséget, úgy dönt, hogy nem várja meg, amíg a jelenet egy tömegverekedéssé csúcsosodik ki, inkább távozni készül. Miután kifizette italát – három ryou, elég olcsó a környék – máris az ajtó felé indul. A kifelé vezető utat azonban elállja egy borotvált fejű behemót, aki diónyi bütykeit ropogtatva méregeti a fiút. Még nála is egy jó fejjel magasabb és olyan széles mint egy jóltáplált hím medve.
- Ez a kocsma a hozzá hasonló senkik birodalma, mi mind azok vagyunk. És azért amit a sógorommal tettél... Ezt a helyet nem hagyod el két lábon ficsúr!
Az utolsó mondatnál, mintegy végszóra egyszerre csikordulnak meg a széklábak a terem minden pontja felől. Ha a shinobi gyorsan körbepillant, láthatja, hogy további tizenkét rosszéletű indul meg felé, legtöbben rögtönzött fegyverekkel: törött üvegekkel, széklábakkal, de akadnak olyanok is, akik tőrt vagy husángot forgatnak a kezükben. Egyedül a csapos, a zongorista, és egy a többieknél jobban öltözött, hosszú fekete hajú és szakállú férfi marad a helyén.
A kijáratot elálló hegyomlás nem vár válaszra, szinte azonnal egy visszakezes pofonra lendíti fatörzsnyi jobbját, méreteihez képest meglepően gyors. Ezzel egy időben jobbról támad egy férfi egy rozsdás láncot lengetve, míg öt óra felől egy másik egy késsel a kezében. Hogy végképp teljesen bekeríthessék, a láncossal átellenben levő oldalról egy korsót hajítanak a levélfalusi ninja felé. Vajon az akadémián tanultak elégnek bizonyulnak, hogy ekkora túlerővel szemben is megállja a helyét..?

**Shunsui** Vas. Szept. 18 2016, 11:13

Hidan

Shunsui kis akciója úgy-ahogy jól sikerült. Elintézte a zavaró fickót, ezzel egyetemben magára haragított másik tizenhármat. Számításba vette ezt a lehetőséget, azonban remélte, miszerint a tette elrémiszti a többit és nem felbátorítja. A kísérlete az elrémisztésre nem sikerült, így újabb harcokra számíthatott. Nem sikerült eljutnia a kijáratig, mert útját állta egy másik kocsmatöltelék. A kopasz férfi még Shunsui-nál is nagyobb volt, legalább egy fejjel s kétszer olyan széles. Olyan volt, mintha egy medvével állt volna szembe, ki nem szenvedett az éhségtől, sőt volt mit levadásznia mindig. Az események a megszokottak szerint történtek, az emberszabású medve elkezdett fenyegetőzni. A vörös hajú shinobi már tudta miután, mi következik. Számtalan kocsmabunyónak volt szemtanúja, a kialakulástól kezdve a befejezésig. Az emberek sok mindenben hasonlítanak egymásra, nem egy dologban szinte mindenki úgy reagál. Tisztelet a kivételeknek, mert vannak olyanok.
Mikor szóba hozta, hogy nem tetszett, amit a sógorával tett a fiú, majdnem elnevette magát az ifjú shinobi. Mintha olyannyira érdekelte volna, mi lett a másik férfival. Jobban zavarta a hírneve megcsorbítása, mintsem a másik. A kopasz férfi utolsó szavainál varázsütésre emelkedtek fel a kocsmában eddig ülök. Körbenézve tizenketten indultak el felé, felfegyverkezve. Széklábak, törött üvegekkel, tőröket fogva a kezükbe akarták elvenni Shnsui rövidke életét. Három ember maradt az Iszákos Disznóban, akik a helyükön maradtak, az egyik a csapos volt, a másik a zongorán játszó fickó és az utolsó, egy elegánsabban öltözött fekete hosszú hajú s szakállú férfi. Shunsui-nak nem volt ideje nagyon bámészkodni, mert a kijáratott lezáró hegyomlás megunta a tétlenkedést s megtámadta. A többiek szintén utánozták a kopaszt és szinte egy időben támadtak több irányból. A Konohai ninja gyors pillantásokat vetett, hogy felmérje a helyzetét. A jobb oldali támadója egy láncot lengetett a feje fölött, mögüle, viszont kicsit jobbra egy késsel, míg a késessel szemben egy korsót dobtak felé. Ilyen helyzetet a Shunshin-nal könnyen megoldotta volna és már reflexből készült volna megtenni, mikor emlékeztetnie kellett magát, hogy ne tegye. Ha használta volna, akkor kiderült volna, hogy kapott ninja kiképzést. Ezt nem akarta az elején megmutatni. Az összes kártyát az elején kiteríteni nem érdemes és nem is ajánlott, így kerülnie kellett azokat a technikákat, amiket az Akadémián tanult, vagy legalább is úgy használni, miképp ne vegyék észre. Első lépésként elkapta a kopasz karját s maga felé rántotta, hogy öt kapja el korsó. Amint nekicsapódott, mögé került és hátba talpalta, hogy egy másiknak essen. Ezt követően a láncos elé ugrik s elkapja a láncot, majd a másik kezével arcba vágja. A láncot ezután magához véve rátekeri az egyik kezére s a késes ellenfél támadásait kerüli ki. Amint adódik egy megfelelő alkalom mellkason vágja és az ö fegyverét is magához veszi. Felfegyverkezve várja a többiek reakcióját.

Elnézést a gyenge postért, most csak így sikerült.

Hidan Hétf. Okt. 17 2016, 01:28

Shunsui a rárontó támadók áradatának kellős közepén is egy tapasztalt kártyajátékos türelmével jár el, ingujjában rejtegetve az ászt, mely könnyedén pontot tehetne a küzdelem végére. Bár mozdulatai és reflexei így is jócskán gyorsabbak és kifinomultabbak, mint borgőzös delíriumtól kába ellenfeleié, visszafogva magát nem tűnik többnek egy számos bunyót megjárt, strapabíró fiatalembernél, aki pontosan tudja, hogyan fordíthatja előnyére a környezeti viszonyokat. Elkapja a felé lódított, diónyi öklökben végződő kart, majd - egy rántással rásegítve a medveszabású ütésbe vitt lendületére -, élő pajzsként használja fel a behemót férfit a felé dobott korsó ellen. A vastag falú üveg miriádnyi szilánkra robban a fickó homlokcsontján, aki fülrepesztő bömbölésben tör ki kínjában. Saját vérétől és a szemébe fúródott töredékektől elvakulva vadul kapálózni kezd nagy ívű parasztlengőket lekeverve azoknak a banditáknak, akik vannak olyan szerencsétlenek, hogy elég közel voltak a vaksi óriáshoz ahhoz, hogy elérje őket. A shinobi egy hátbarúgással vonja ki végleg a harcból, aminek hatására ügyetlenül botorkálva zuhan rá egy vékonyabb társára, akinek a torkából felszakadó fájdalmas üvöltés alapján jópár bordája megsínylethette, amikor a hegyomlás roppant súlyával maga alá temette.
A jelenetet követően a hosszúhajú, jólöltözött férfi asztala felől harsány röhögés hangja hasít bele a kocsmazsivaj éktelen zajába, majd kárövendő hangon a következő:
- Ez fergeteges volt! Ötpontos! Sarumaru, ne csak ülj ott, játssz valami aláfestő zenét, ha már ilyen jó műsorunk van ma este!
Kesztyűs hüvelykujjával egy vastag, szokatlan külsejű érmét pattint át a dulakodó tömeg felett, ami íves röpte után, pörögve a zongorista kitartott markába landol. Az öreg muzsikus gyanakvó tekintettel ráharap az aranyozott dukátra, majd amikor meggyőzödött igaziságáról, sietősen zsebre teszi és egy pörgős, népi motívumokkal tarkított, hamiskás számba kezd. A hangok véletlenszerűsége, s a verekedők felé vetett sanda pillantásai azt a benyomást keltik, hogy az egészet rögztönzi, a küzdelem ritmusához igazítva a billentyűk leütését.
Bár Shunsui védekező manővere jól időzített és hatásos volt, a minden irányból rárontó ellenfeleknek elég időt adott, hogy közel jussanak hozzá. A kést forgató férfi már az elején megláthatta, mire készül a fiú, mert a lehető leghamarabb félreugrott a nagydarab kopasz útjából, s amíg a genin az utóbbival volt elfoglalva, elég ideje adódott, hogy egy felületes vágást ejtsen a ninja felkarján, míg a másik kezén a csuklójára tekeredik a felé pörgetett lánc. Bár ahogy a tőr égető csókot lehel a shinobipalánta húsába, heves fájdalom rántja görcsbe tagjait, sebe azért mégsem olyan mély, hogy egy kissé is megakádolyozhassa a vörös óriást az azonnali megtorlásban.
Egy gyors mozdulattal marokra fogja az őt gúzsban tartó acélbékylót, maga felé rántva a másik végén álló haramiát, így fokozva a sérült kezével az annak az arcába mért ütést. A fickó szorítása azonnal enged a láncon, ahogy ájultan borul hátra a csapás nyomán. A pengét forgató bűnöző próbálja minél inkább kihasználni ellenfele megosztott figyelmét és vágások gyors egymásutánjával kényszeríti hátrálásra Shunsuit, de ezúttal már nem ér célt. Két támadás között egy súlyos találat szorítja ki majd az összes oxigént tüdejéből. Ahogy mohón levegő után kapkodva hanyattesik, az ő fegyvere is a túlerővel szembenéző konohai kezében köt ki. A tizenháromból négy támadója már jóformán harcképtelen, ketten pedig most támolyognak fel a kopasz medvedisznóember bivalyerős sallerjaitól szédelegve.
Egyikük a kezében tartott husánggal a fiú térdét veszi célba, míg a másik puszta kézzel akar bevinni egy balhorgot a ninja gyomorszájába. A maradék hét lator sem tétlenkedik: kiéhezett hiénaként köröznek a kamasz körül, várva a megfelelő pillanatot az összehangolt támadásra. Ezt úgy látszik, társaik frontális támadásában látják meg, s hármuk azonnali akcióra szánja el magát. A fiú háta mögül három irányból érkeznek egyszerre: bal válla mögött egy félbetört billiárddákó levegőt hasító hangja figyelmezteti a rá leselkedő veszélyre, míg mögüle és jobb-hátra irányból egy-egy törött piásüveggel rontanak rá.

//A késésért 10 ch, ismét bocsi :S //

**Shunsui** Hétf. Nov. 07 2016, 21:42

Hidan
(Elnézést a késésért.)

Úgy tűnt Shunsui kis műsora tetszett annak a három ember egyikének, kik nem támadták meg. A csapos és a zongoristán kívül, csak az elegáns ruhát viselő hosszú szakállú és hajú férfi élvezte egyedül a dolgot. Annyira jól érezte magát, hogy odaszólt a zongoristának, miképp kezdjen bele a játékba. Kesztyűvel borított ujjai közül egy a fiú számára ismeretlen érmét pattintott át a tömeg felett, egyenesen a Sarumaru nevezetű zongorista kezébe, ki azon nyomban le is ellenőrizte a valódiságát. Rögtön zsebe mélyére küldte az érmét s elkezdett játszani. A zongorista próbálta a zene ritmusát a helyiségben történtekhez igazítani több-kevesebb sikerrel. A vörös hajú fiú, a szakállas férfi szavai hallatán felé fordult és mélyen a szemébe nézett. Az egész kocsmában az ő jelenléte zavarta leginkább, már azóta érzett így, mióta meglátta. Egyáltalán nem illett bele abba a képbe, amit az Iszákos Disznó nyújtott s, ahogy a bent napjaikat töltő emberek. Igaz Shunsui is eléggé kitűnt a tömegből, ahogy a környékről is, szóval ő se különb, ám mégis zavarta az a férfi. Nemcsak, a megjelenésében volt különös, hanem a viselkedése is, a többiekkel ellentétben őt nem zavarta az, hogy Shunsui mit tesz a bűzölgő emberekkel, sőt inkább élvezte, nagyon is. Shunsui nem időzhetett túl sokat azzal, miképp a jól öltözöttet figyeli, mert benne volt egy elég mozgalmas esemény közepében, mondhatni ő volt a főszereplő benne.
Talán túlságosan is koncentrált arra, hogy elnyomja képességeit, annyira figyelt arra, miszerint ne mutasson túl sokat, miképp az egyik ellenfelének sikerült megvágnia a karját. Nem volt túl mély a seb, így az csak egy pillanatra késztette megtorpanásra. A fájdalom, ami végigszaladt a karján, majd a testén és végül eljutott az agyáig. A váratlan és idegen inger összehúzódásra késztette a fiú izmait. Megdermedt egy szemvillanásra a végtagja, azonban az a villanás hamar elillant s folytatta tovább azt, amibe belekezdett. Rövidesen kilencen maradtak csak, akik Shunsui életére pályáztak. Azzal a négy emberrel folytatott küzdelem során sokat tanult. Megtanulta, hogy visszafogja magát és a figyelme jelentős részét arra fordítja, miszerint palástolja valódi képességeit, kevésbé képes a harcra koncentrálni. Hiába gyakorolt Gensai-al és fejlesztette eme erényét, úgy látszott ez még kevésnek bizonyult a jelenlegi helyzetében. Legszívesebben a harcra koncentrált volna, ám attól félt, miképp az ösztönei, mit a ninja képzés által szerzett, ahogy a fizikai képességei, egyből lebuktatnák. Shunsui tudta miszerint a Mesterével kellett volna ilyen helyzeteket szimulálni vagy legalább valami hasonlót. Sosem küzdött még azelőtt úgy, hogy vissza kellett volna fognia magát, el kellett volna rejteni a valódi képességeit. A jelenlegi helyzet volt az első, s ezzel egyetemben az elmúlt hetek legnehezebb küzdelme, annak ellenére, miszerint az ellenfelei nem túlképzettek, sőt még az alkoholtól tompultak is.
A négy kiütött férfi társai nem hagyták a fiút sokáig pihenni, újabbak rontottak rá. Egy husángot ragadt a kezébe s azzal vette célba a vörös hajú óriás térdét, míg egy másik puszta kézzel akarta gyomron vágni. Shunsui idejét látta, miszerint villantson valamit, ezért felemelte azt a lábát, amit célba vett, és ahogy a csapást sikeresen elkerülte, rögtön fejbe rúgta. A másik támadás elől, ami a gyomrát vette célba, nem kerülte el, hanem azzal a kezével védte, mire feltekerte a láncot. Kellemetlen érzés lehetett a fickónak, a lánccal burkolt kézbe ütni. Amint az öklöt kivédte, a másik karjával oldalról találta fejbe a fickót. Nem akart játszadozni velük, egyből a fejre és a gyomorra ment, hogy hosszabb távra és azonnal kiüsse őket. A megszerzett kést is idejét látta használni, bármennyire is ódzkodott a fegyvertől. Mivel ketten nem menetek semmire, legközelebb hárman támadtak rá, mégpedig a háta mögül.
~ Persze, hogy onnét támadnak. Tudják, miszerint szemtől-szembe nem lenne esélyük. Ezt bizonyítja az is, miképp aljas módon többen támadnak, méghozzá a hátam mögül. A harc menete nem ment annyira nehezen a fiú számára, ezen ellenfelek olyan állapotban voltak, mi nagyban lecsökkentette harcképességüket. Ha képzett személyekkel kellett volna hasonlóan harcolnia, akkor más lenne a helyzet. Ebbe bele sem mert gondolni.
Füleit közben egy olyan hang csapta meg, ami egy repülő shurikenére hasonlított, amint az szeli a levegőt. Egy kicsit nehezen tudta kiszűrni a zongorajátéktól, ám még időben. A balról érkező tárgy elöl felugrott és egy bukfenccel kerülte el, úgy, hogy mikor földet ért már nem arra nézett, mint mielőtt felugrott. Első látásra felesleges mozdulatnak tűnt, mert könnyebb és egyszerűbb módja is lett volna, az időközben felismert félbetört biliárd dákó kikerülésének. A bonyolult mozdulatnak az volt a lényege, miszerint a jobb felől érkezőt meglephesse, s azon nyomban megtámadhassa. A mellkasát vette célba a lánccal borított öklével, ezt követően, ha sikerült megütnie a következő előtt termett és a jobbjába vette a kést. Bármennyire szerette volna elkerülni a használatát, egy határozott fentről lefelé irányzott vágást akart ejteni az ellenfelén. Arra viszont próbált ügyelni, miképp a vágás ne legyen túl mély – nem volt szándéka megölni – és ne csak egy karcolás legyen. Valamennyivel mélyebbet akart, mint az az ő karján lévő seb volt. A másik üveggel felszerelt személy talpraesettebbnek tűnt, mert jobban bánt a törött üveggel, mint az elődje. Shunsui kerülgetni-e kellett a fickó mozdulatait és várnia a kellő pillanatra, ami elég hamar eljött. Az egyik álló asztal tartalmát a férfira lökte és ameddig öt megzavarta a felé tartó tárgyak, addig megpróbálta először hasba, majd arcon rúgni.

Hidan Pént. Nov. 25 2016, 04:56

A kilenc talpon maradt ellenfélbõl egybõl öt ront Shunsuira, egy shinobi számára persze még hátrakötött kézzel sem okozna gondot az efféle csürhe elnáspángolása. A fiú lábát meglendítve kerüli el a térdroppantó támadást, majd ugyanazt a mozdulatot folytatja fazonírozza még foghíjasabbá a férfi fizimiskáját a csizmatalpával. Ezután sikeresen hárítja a felé indított ütést láncba csavart ökleivel, hogy azonnal viszonozza is azt, amíg a fickó a törött bütykei miatt való jajveszékeléssel van elfoglalva.
A genin kifinomult érzékei veszélyt jeleznek hátulról, így egy száznyolcvan fokos szaltóval pozicionálja magát úgy, hogy szemtõl szemben állhasson az orvul rárontó plebsszel. Elõrelátóan a jobb – az eddigi bal – oldali, dákóval – nem olyannal, a hagyományos fából készülttel – hadonászó, legnagyobb támadótávolságú latort szemeli ki elsõ áldozatának. A csapás, amivel az imént el akarta kaszálni Shunsuit, már csak a kamasz hûlt helyét érik, a suhintás lendülete miatt azonban továbblendül fegyvertartó keze, s így rés nyílik a védelmén. Ezt kihasználva kap az alkalmon a konohai, hogy egy bordaroppantó ütéssel azonnal kivonja a forgalomból ellenfelét.
A középsõ támadóval könnyû dolga van: a férfi mozgása igen esetlen, valószínûleg csurig kiitta az egész szakésüveget, nehogy egy kortyot is elpazaroljon, amikor fegyvert rögtönzött belõle. Vak, részeg dühében csak az offenzívára helyezi a hangsúlyt, a defenzív szempontokkal mit sem törõdve. Szinte észre sem veszi a tõle alig pár centire villanó pengét, mielõtt az a húsába marna. A vágás okozta kínoktól görcsbe rándulva gubózik össze a padlón magzatpózba, miközben mindkét kezével próbálja elállítani a törzs egész hosszában meginduló – a tervezettnél sokkal intenzívebb – vérzést.
Harmadik, s egyben az elõzõ szakaszból utolsó állva maradt ellenlábasa mozgáskoordinációja már kevesebb kívánnivalót hagy maga után, mint az elõtte elintézetteké, a kezében forgatott palack azonban alig-alig növeli meg hatótávját, így a hosszú évek ninjaképzésében részesült Shunsui még így is játszi könnyedséggel tud elsasszézgatni a döfések és vágások gyors egymásutánja elõl. A megfelelõ pillanatot kivárva ráborít a banditára egy asztalt, s amikor az egyensúlyát veszítette, két erõs rúgással sikerül õt is félájultra verni.
Már épp készülne a vörös óriás a következõ támadás hárítására, amikor is meglepetten veszi tudomásul, hogy nem érkezik ilyen. A maradék négy bandatag meg sem mozdult az egész harc ideje alatt, tevékenységük csupán annyiban merült ki, hogy komótosan elõszedték fegyvereiket különbözõ rejtekhelyekrõl: az asztal alól, a szekrénybõl és hasonló helyekrõl. Mind türelemben, megfontoltságban, mind pedig felszerelésükben messze felülmúlják elõdeiket, feltehetõen õk lennének a notórius csoportosulás elitjei: egy alacsony, vékony fickó két recézett, lánccal egymásban végzõdõ sarlóval. Egy kóbor szamurájnak tûnõ alak, katanával a hátán. Egy hórihorgas, õszülõ harcsabajszos figura, ostorral a kezében. A sort egy hatalmas termetû – közel akkora mint az elsõ támadó – tetovált, kopasz nõ zárja, csatabárddal a kezében. Valószínûleg azért nem tûnt fel eddig a fiúnak, hogy egy asszony is van az ellenség soraiban, mert az egyetlen jel, ami a szebbik nemhez való tartozására utal, azok kisebb hordókat megszégyenítõ keblei. Akár hájcsöcsök is lehetnének egy zabagép pacákon persze, de jobban megnézve azért mégis van valami megfoghatatlan az arcában, ami miatt sikerült rájönnie Shunsuinak, hogy mégse férfival van dolga.
Az illusztris négyes nem támad, csak szúrós szemmel méregetve a fiút állják el a kijutás egyetlen útját. Védekezõ formációt vesznek fel, mintha csak arra várnának, mikor ront nekik a levélfalusi. Akárhogy is tesz, ezekkel biztosan nem lesz olyan könnyû a dolga, mint a korábbi amatõrökkel.

//10 chakra, elõreláthatólag az utolsó, decembertõl heti szinten leszek.//

**Shunsui** Pént. Dec. 02 2016, 21:45

Hidan

Shunsui sorra intézte el az ellenfeleit, egymás után sorban ütötte ki a rátámadó illuminált állapotban lévő férfiakat. Valamelyikkel könnyebb dolga volt, valamelyikkel kicsit nehezebb, ám egyik sem okozott túlzott gondot az elintézése, annak ellenére, miszerint visszafogta magát. Mondhatná ezt az ember, az alapján, ahogy látta az eseményeket, azonban a valóságban más volt. Valójában igen is nehéz dolga volt, szokatlan volt úgy küzdenie, hogy titkolja a valódi képességét. Az ösztön nagyúr, ahogy az, amikor a természet hívja az embert, olyankor nehéz gátat szabni, csak rövid ideig képes visszatartani főleg az utóbbi esetben. Úgy tűnt Shunsui sikerrel veszi az akadályt és képes rejtve tartani valódi képességeit s ninja mivoltát. A sokadik ellenfél elintézése után, készült volna a következő támadás elhárítani és a támadás indítóját államvilágba juttatni, mikor is nem jött egy sem. A vörös hajú fiú meglepetten pillantott körbe s látta, hogy szinte már az összes bandatagot kiütött, már csak négy volt talpon. Négy ember volt, akik az egész csetepaté alatt meg sem mozdultak, csak nyugodtan szemlélték az eseményeket s ráérősen vették elő fegyvereiket az eltérő rejtekhelyeikről. Volt, aki a szekrényből, más az asztal alól s ehhez hasonló helyekről. Az a négy tag, merőben mások voltak, mint azok, akiket eddig kiütött a fiú. Megfontoltságban, fegyverzetben, türelemben mindben messze felülmúlták társaikat, ezt szűrte le abból a rövidke időből. Ők lehettek a csoportosulás kemény magja, a nagymenők, az elit. Ha Shunsui jól mérte fel azt a négyet, akkor még nem lélegezhetett fel, sőt a neheze még előtte állt. Nem sejthette mennyire erősek vagy tapasztaltak, így azt se pontosan mennyi gondot fognak neki okozni. Vajon ellenük is képes lesz titkolni a képességeit, vagy meg kellesz mutatnia valójában mire képes. Ez és ehhez hasonló gondolatok száguldottak át elméjén.
- A helyetekben félreállnék, hacsak nem akarjátok úgy végezni, mint a társaitok! – parancsolta fenn hangon. Nem igazán hitt, hogy követni fogják az utasításait.
~ Úgy tűnik, nem hallgatnak rám. Mindegy. Azért meg kellett próbálni. ~ sóhajtott egyet.
Szavai után végigpillantott a maradék négyen. Az első, akit megpillantott, egy alacsony és meglehetősen vézna férfi volt. Nem tűnt fizikálisan erősnek, ám az a két recés sarló meglehetősen nyugtalanítóak voltak. A másik, egy szamurájnak tűnt egy katanával felvértezve. Mivel a Vas Országától távol voltak és egy ilyen helyen, egy ehhez hasonló csoportosuláshoz tartozott csak Vándor lehetett. Ezt szűrte le Shunsui. A következő egy ősz harcsabajszú, hórihorgas fickó volt, ostorral a kezei között. Az utolsó egy hatalmas, talán majdnem akkor, mint az első, aki megtámadta Shunsui-t termetű borotvált fejű tetovált személy, csatabárddal felszerelve. A negyedik személyen tovább időzött a tekintete. Meglepődött a fickón, jobban mondva nőn, mert nő volt. Shunsui nem értette, eddig ez miért nem tűnt fel neki, mert nem vette észre, mikor belépett a kocsmába és körbepillantott a díszes társaságon. Ez volt, ami legjobban zavarta abban a percben. Lehet, hogy a kopasz fej vagy a tetoválás miatt, vagy amiatt, hogy nem gondolta, miszerint egy olyan helyen nőnemű személy tartózkodhat, persze az esetleges felszolgálón kívül. Pedig a meglehetősen szokatlan kinézetű nőn volt valami olyasmi, amit eddig mindig meglátott, az pedig a mellek, különösen, ha méretesek, és annak a nőnek meglehetősen hatalmasak voltak. Shunsui tekintetét jó néhány, másodpercig lefoglalták és megfeledkeztették vele a gazdájukat és az egész helyzetet. Visszatért az a rossz szokása, amiről próbált megszabadulni. Nem támadtak úgy, mint a többiek, elállták a fiú útját az ajtónál és védekező felállást vettek fel.
Ráérősen közelítette meg a négyest és a sarlós előtt állt meg.
- Miért nem engedtek utamra? Önök másoknak tűnnek, mint ezek… - mutatott mögé, a földön fekvőkre – okosabbnak, tapasztaltabbnak. Rájöhettek már, miszerint ha harcba bocsátkoznak, az egyikünknek sem lesz jó. Jómagam szeretem kerülni a felesleges harcokat, esetleg nem tudnánk máshogy elintézni a dolgokat? Volt egy olyan sejtése a fiúnak, hogy hiába jártatja a száját és próbál békésen leintézni a dolgokat, nem fog menni neki. Elégtételt akarnak majd azért, amit a társaikkal tett a fiú, ez egyet jelentett a halálával, mert valószínű mással nem elégednének meg. Esetleg megeshet a szívük Shunsui-on, akkor csak félholtra vernék és utána elvennék az összes magánál lévő pénzét. – Ne higgyék azt, hogy a harc elől szeretnék menekülni vagy ilyesmi, mert láthatták, ha muszáj, megvédem magam, ám elég sok időt elvesztegettem a társaikkal való „játszadozással” és még meg kell találnom azokat a személyeket, akiket keresek. Számomra felesleges időpazarlás lenne önökkel harcba bocsátkoznom, mert azzal csak időt vesztegetnék, és mint azt biztos Önök is jól tudják „Az idő pénz!” s én inkább a pénzt választanám, mintsem arra a sorsra juttassam Önöket, mint a társaikat vagy pont fordítva, Maguk juttassanak arra! Shunsui nem igazán volt a szavak embere, ám most mindent beleadott. Bevetett mindent, amit ellesett a Mesterétől, amit látott és tapasztalt a kocsmákban, hol addig járt. Minden olyan dolgot felidézett és előbányászott elméje legmélyéről, amit hasznosnak vélt az adott helyzetben. Beleadott mindent, hogy megjátssza magát és meggyőzze a négyest. – Mint azt már előbb említettem, nincs valamilyen mód, hogy mind az öten épen, sérülésektől mentesen váljunk el? – kérdezett rá újból. Egy biztos volt, fizetni nem akart, nem szerette volna elkölteni azt a pénzt, amint kapott, mert fogalma sem volt mi vár még rá. Lehet, hogy majd később nagyobb szűksége lesz rá, és ha most elkölti, akkor gondban lesz.

Ajánlott tartalom