Félreeső falu

// Kitsune Haruka //

Chizune válasza egyszerre ijesztett meg és végül hozta el a mennyországot számomra. Tudom, hogy a lány kevésbé érzelmes típus mint én, de azt hittem, hogy ettől azért nagyobb hatást váltok ki, azonban az arcán átsuhanó érzelmek azt sejtették, hogy bármennyire is szeretne, most már nem tud uralkodni magán. Én meghoztam a döntésem, a döntésem amivel végre oldalt és kötődést választottam. Én nem hagytam a lelkemet a sötétségben ragadni és a lány segítségével végre kiléptem a fényre. Úgy érzem, hogy ehhez kellett két személy is az életemben, de végül megtörtént. Fel kell azonban azt is fognom, hogy mostantól érte is felelős vagyok. Most már nem csak a saját, vagy a Nibi tetteiért kell felelősséget vállalnom, hanem Chizune mellett is minden esetben ki kell állnom, ugyan úgy, ahogy én is számíthatok rá...
Köszönöm! Viszont várjuk azért ki ennek a kijelentésnek a végét Nibi! Küldenék egy mosolyt is a bijuunak ezzel a beszólással...
Azt az estét kart karba öltve töltöttük el szerelmemmel a csillagok alatt, végre, kettesben. Kazuya már nem tért vissza, mintha pontosan tisztában lenne vele, hogy mikor kell olajra lépni. Erre az emberre sem haragudhatok, ő az a Kenshiro aki mindig ott volt amikor szükségem volt rá és bár nem árulta el, hogy a nagybátyám évekig, de lehet, hogy jó okkal tette. Van egy olyan sejtésem, hogy tud még valamit amit én nem, de őszintén szólva jelenleg ez sem érdekel, mert ismét jött amikor a segítségét kértem. Ilyen egy valódi szövetséges. 
Hosszú út várt ránk, de Chizune elmondása szerint meg kell ismernem a múltját, hogy ki is volt ő valójában. Attól félek, hogy ezt nekem is el kellene játszanom, de lehet azt a Karut jobb lesz ha magam mögött hagyom örök életemre, mert esetleg még egyszer megtalálja az utat a felszínre, akkor mindent és mindenkit elveszítek... Kíváncsi vagyok a lány múltjára. Tudom, hogy Yugitoval volt valamilyen kapcsolata, de így, hogy mondja valóban nem mesélt sokat magáról. Kíváncis vagyok, hogy ha egy ilyen kivételes képességű shinobit ki tudtak képezni Kumogakuréban, akkor vajon hogy kaphattak ekkora pofont Kiri támadásától. Természetesen hallottam én is történetét a Raikage híres önfeláldozásának, de akkor is. Chizune talán egymaga olyan erős, hogy megállítson egy bijuut. Csendben gyalogoltunk már a villámok országának földjén, amikor ismét végig mértem a lányt. Hát el sem tudom képzelni, hogy mekkora szerencsém van... Bombázó, kiemelkedő shinobi és csak az enyém! Nevettem magamban, mikor a lány visszakérdezett megráztam és jókedvűen megfogtam a kezét. 
Napokba telt, amíg elértünk az ország egyik eldugott kis falujába. Innen származna Chizune? Érdekes... Nem tudom pontosan, hogy miért hozott ide, de azt sejtem, hogy ő egy teljesen más ember volt, mielőtt erre az útra lépett. Nem tudom, hogy mennyi ármánnyal vagy vérrel fogok találkozni a lány múltjában, egy dolgot viszont tudok. Én őt választottam, legyen bármilyen bűne is és ezt a választást ember vagy isten meg nem másíthatja. A beteges rajongás, ami az utóbbi pár napban már talán Chizunét is idegesíthette talán, már olyan szintre fajult, hogy konkrétan nem hagytam magamtól két méternél messzebb menjen. Mindentől féltettem, és amióta megosztotta velem, hogy elvetélt, azóta ostorozom magam még jobban attól, hogy elváltak útjaink annak idején. Éjszakánként még mindig kísért az érzés, hogy megtudtam a gyerekem soha sem láthatta meg a napvilágot. Azonban belegondolva a mostani helyzetbe, vajon fel tudtuk volna nevelni? Vajon tudtuk volna biztosítani számára azt, ami egy gyereknek muszáj? Elég érettek vagyunk ahhoz, hogy erre a szintre emeljük az életünket? Ha őszintén kellene válaszolnom azt mondanám, hogy én biztosan nem. Valamiért úgy érzem, hogy az utam még közel sem ért el ahhoz az állapothoz, hogy letelepedjek és családot alapítsak. Az pedig milyen élet, amikor a szüleid a világ legkeresettebb szökött ninjái között vannak számon tartva? Kérdések, amikre valószínűleg már sosem fogom megtudni a választ, de örökké kísérteni fognak...
Nagyjából három napunkba telt amíg elértünk ide, és Chizunén észrevettem, hogy egyre idegesebben viselkedik, minél közelebb érünk a helyhez. 
- Figyelj csak, biztos vagy benne, hogy ezt most szeretnéd megmutatni? Tudom, hogy azt mondtad, meg kell ismernem a múltad, de ha úgy gondolod és talán jobb neked, megejthetjük később is. Csak annyit szeretnék mondani, hogy mondjál bármit, vagy tegyél bármit, voltál aki voltál, nekem akkor is te maradsz az az ember aki örökké számítani fog! - Azzal megcsókolnám kedvesem kicsit grimaszoló arcát.
- Oh jut eszembe. Tudom, illetve sejtem, hogy szenzor vagy, ezért jó lenne tisztázni, érezted te is, hogy valaki figyelt minket a Gőz országában? Én őszintén szólva nem megéreztem, hanem megláttam, de csak egy pillanatra. Van sejtésed, hogy ki lehet az? Ha az az idióta orvos, akkor még most elkapom és végzek vele, mielőtt még jobban bele tudná ütni az orrát a dolgokba... Nem tudom, hogy bölcs döntés volt-e elengedni élve szerinted? 

/ Kenshiro Karu / 


~ Ch…arcátlan kölyök. – Mordult a macska, kinek kéksége beborítja lelked sötétjét. Majd kissé hátrálva a rácsok zord hidegségétől, visszavonult saját kis magányába, s hagyta, hogy együtt élvezzétek eme éjszaka csodásan szomorú, s mégis valahol gyönyörű perceit. A csillagok, melyek felettetek ragyogtak , mintha fényükkel csak titeket világítottak volna meg, s mintha a hold is csak nektek tündökölt volna. Mintha minden felhő az égen nektek lejtene táncot, s mintha a fűszálak a tisztáson mint csakis nektek énekelne. A természet, mintha élne…mintha értetek létezve. A boldogság, mely átjár ezen az estén, talán az utolsó morzsa, melyet ajándékba kaptatok… Hiszen tudjuk, ez nem tarthat sokáig… a világ zord, a jelenleg minden erejével rátok támad, minden rejtett zugban keresnek , s kutatnak utánatok, s ti mégis olyan helyre készültök, hol a lányt, kit szeretsz valószínűséggel keresik, vagy ha mást nem jól ismerik… de tényleg csak emiatt, csak ezért….ne lenne szövetségese ott? Vagy van még valaki, aki óvhatja őt ott? Megtudni valaki múltját, lehet veszélyes, lehet érdekes, lehet szomorú, boldog, vagy mogorva…lehet olyan , mit sosem akartál tudni, s lehet olyan mely közelebb hoz egymáshoz…oly sok ember, s oly sok múlt…jelen, s jövő…melyek mégis mind összefonódva várják, hogy kibogozd őket. De melyik szál vezet majd Chizu jövőjéhez? Mely furcsa, vékony, s gyenge szál az, mely őt összeköti….vele…
Kazuya visszatérte nem következett be, s talán furcsa, talán nem…. a semmibe vész, s eltűnik, mintha csak érkezése nem lett volna hasonlóan viharos. De tényleg eltűnne egy szó nélkül? Eltűnne a sötétség leple alatt, kihasználva a pillanatot, amikor figyelmed megtörni látszik, s szemeid képtelenek a körülötted lévőkre figyelni? Vajon tényleg, csak ennyi lenne… eltűnt a semmibe? Kazuya, bár ismered rég, mégis mindig tartogat valami újat, s talán jelenleg sem lesz ez máskép.


Az éjnek lassan vége, s a nap első sugarai törik meg az árnyakat, s mintha apró kis porszemet lennének, szöknek át az égbolt határán. A táj lassan leveti fekete köntösét, s fénybe öltözik… indulnotok kell, indulni az útra, melyről nem tudod, meddig tart, vagy hová vezet, s tudod, hogy vele fogsz menni, így talán könnyebb, s a napok elszállnak majd, melyet az állandó utazás terhe nehezít.  Napok telnek el, s ahogyan egyre telik az idő, lassan mindketten visszanyeritek önmagatok. Chizune végre az a nő akit eddig ismertél, s te is egyre inkább kezded kiheverni a mögöttetek lévő napok borzalmait, s ismét úgy érezheted élsz, élsz, bár mégis más vagy mint eddig. A gyűlölet kora, mely egykoron énedet uralta, most a végéhez közeleg, s talán egy újkor köszönt majd be… egy kor mely a fénybe vezet…vagy egy kor…mely ismét a sötétbe taszít?
Lassan talán rájöhetsz hová vezethet utatok, s átlépitek a villám földjének határát, ám mégis…ez most nem az a föld, ahol Chizune egykoron élt, nem az a látvány, melyet ő láthatott gyermekként, s mégis, valahol ott rejlik az igazság benne, melyet most talán…te is megláthatsz. Egy kicsiny félreeső faluba érkeztek, hol talán nem érhet el annyira a villám ereje…persze, sosem lehettek elég biztosak. Chizune, s te is, bár nem nagy leplezés, talán jobban járnátok, ha arcotok valamelyest takarásban lenne, még a helyiek előtt is. A falu bár, elszigetelt, megsínylette a történteket, s mintha a romok képeznék most sok-sok ember otthonát, mégis…ha kicsit körbe néztek a faluban, az összefogás, furcsamód elég nagy, s a segítségnyújtás színvonalon felüli, mintha minden lakos egyért küzdene, hogy kicsiny falujuk régi fényében tündökölhessen…de vajon minden emberrel így bánnak? Minden ember egyenlő… vagy csupán azok akik a közösség részei…. mi lehet az olyanokkal, akik újonnan érkeznek ide? Vagy akár itt akarnak maradni? Vajon mennyire befogadó a falu…
Miközben a falut bámultátok, s láttátok, hogyan épül ismét aprócska darabokból újjá… ha partnered arcára nézel Chizune szinte érzelmek nélkül tekintett a falura, s szemléli az embereket, beljebb egyenlőre nem merészkedtek, csupán megfigyeltek, majd pár perc elteltével a lány megszólal.


-Menjünk! – Tekintett rád, majd megfogva kezed vonszol tovább a falu szélén, nem érintve annak talaját, s a környező fák megmaradt lombjai között vezet utatok, egészen a falu mögött álló kisebb erdős részhez, melynek közepén egy a többinél furcsább, nagyobb fa állt, melynek levelei között a szikrázó napsütés árnyai cikáztak keresztül, játszva alatta az árnyékok táncával, melyek egy viszonylag nagyobbacska kőre meredtek, sétálva rajta, ahogyan a nap szeli át az eget, vagy ahogyan egy madár szeli át az óceánt…kissé közelebb lépve, egy felirat látható rajta, mely valahogy mintha ismerős lenne… egy név az, melynek bár nem minden része, valamelyest mégis tudat veled némi információt.
„Haranu Aiko” , látható a felirat, melyet láthatóan valahogy, durva módon véstek bele a kőbe, majd lejjebb egy kicsinyke apróbb kőre ismét hasonló betűk rajzolódtak ki, „Haranu Saya” , a szövegek, mintha alig olvashatóak lennének, már, s láthatóan apró kezek vésték bele, talán kővel vagy fával…a kövek mind moszatosak, s porosak. Rég nem járhatott erre senki, aki érdekeltek volna ezek a nevek….vagy azok, kik egykoron hordozták őket. A nevek melyek vajon jelentenek valamit Chizune számára?
Ha felnézel, kicsit odébb, egy régi viskó romjait pillanthatod meg, melyet már megrágott az idő vasfoga, s jól látható rajta, nem a jelenlegi helyzet fenálltával rombolódott le. Már rég ilyen lehet, mégis érintetlen. Jól eldugott helyen, senki nem kereste még. Soha nem volt okuk rá, hogy piszkálják a romot…egy viskó…mégis milyen kincset rejthet bárkinek is? Mit adhatna? De neked…lehet mégis rejteni fog valami, mely egy kincs lehet…de csak számodra…
-Van egy történetem egy nőről. – Vágott bele Chizune, a mesébe, mely talán furcsa módon, mégis elkápráztat, mégis lehangol majd. – Vagyis egész pontosan egy öregasszony volt. Ráncos és vén… - Nézett rád, majd szemeit visszaterelte a táblára. – Tudod Karu, te vagy az egyetlen, aki ezt hallani fogja. Vagyis igazából…nem az egyetlen, de te macska… - Nézett rád félszemmel. – Fogd be a füled!
-Mond Karu? Elmeséljem? Meghallgatnál…de tudd, ezzel önmagam adom neked...


Chizune meséje:




Egykoron volt egy kislány, aki az esőben kóborolt, valahogyan az erdőbe került, s nem lelte a kiutat. A cseppek csak zuhogtak le a nagy kékségből, s a lány már bőrig ázott, fázva, s dideregve kuporodott egy fa tövében, kicsit odébb az erdő szélén, valahol elveszve. Amikor egy rongyos öregasszony sétált arra, furcsa sötét ruhákban, kendővel a fején, s nagy, nehéznek tűnő batyuval a hátán, s odalépett a gyermekhez… majd így szólt. – Mond gyermekem, mit csinálsz itt egyedül? – Kérdezte, majd a gyermekre mosolygott. Ronda ráncos arcán, a mosoly talán félelmetesnek tűnhetett, mégis a lánynak nem volt választása. – Nem fázol? – Folytatta az asszony, majd megfogta a gyermek hűvös, hófehér kezét, s smaragdzöld szemeibe pillantott. – Gyere! – Mondta, valamilyen megnyugtató melegséggel a hangjával, s a lány utolsó erejével felállt, miközben havas haja minden kis vékonyka szálacskájából apróbb vízcseppek gördültek alá a mélységbe, lemosva a port apró lábairól. Az öregasszony kezei furcsa melegséget árasztottak, s a lány megszorította azt. – Gyere csak, haza megyünk! – Mondta, majd kissé megrántva apró kezét indultak neki a szemerkélő esőben, miközben egy kisebb fa házhoz értek, egy nagy fa tövében, melynek lombjai felfogták az esőcseppek hullását. Hamar beléptek a kunyhóba, s a lányt leültette az egyik sarokba egy székre, majd tüzet gyújtott. – Melegedj meg kicsikém. – Motyogta, miközben ételt kínált a lánynak. – Mond csak mi a neved? – Mondta, válaszra várva.
-C…C…Ciri. – Mondta a lány majd, falni kezdte az ételt.
-Ciri? Mégis ki hallott már ilyen furcsa névről egy ilyen édes gyermeknek… - Mondta, majd tűnődni kezdett. – Legyen a neved mától Chizune… Haranu Chizune. Tudod miért Haranu? – Kérdezte a lányt, ki erre egy fejrázással felelt. – Nos, azért, mert engem is így hívnak. – Mosolyodott el, majd a bejárati ajtó nyikorogni kezdet…s belépett egy…
 
Chizune meséjét egy ismerős hang szakította meg. Melynek hallatán talán kissé ideges is lehetsz. Mégsem tűnt el? – Karu! – Szólt egy erőteljes hang. - Nézd kit találtam, mióta elindultatok végig a nyomotokban volt, bár tisztes távolból, kisebb fogócska után beadta a derekát.- Jelent meg Kazuya, egy furcsa sötét lepellel takart ember szerű lénnyel a karjaiban, ki valószínűleg eszméletlen volt, legalább is annak tűnve lógott kezei között. Ám ilyen távolságról nem ismered fel, vajon tudod ki lehet az? S kissé takarva is van arca a lepel által. Mintha élettelenül feküdne ott. Mi ez az egész? Van időd reagálni Chizune szavaira? S, mivel fejezhette be? Ki lépett be akkor? Ki volt a másik név? Kit hozott Kazuya? Annyi kérdés, s a válaszok…vajon hol váratnak magukra?

/ Kenshiro Karu / 


Kazuya lassan sétál közelebb, s kezeiben egy vékonyka, feketébe burkolózott test, mely olyan volt mint egy árny, melyet kiragadott a sötétből… mint egy kis, vékonyka alak, ki erőtlen, s gyenge, mint a nyíló cseresznyefa virága, mely elsőként ízleli meg a napfény melegét.


 Vékonyka test, de mégis kié lehet? Arcán még ott lapul fekete köpenye, de miért takarta el Kazuya? Lenne oka? Vagy éppen csak így esett, amikor elkapta? Ez a férfi telis-tele titkokkal.  
-Hát elkaptad? Elég sokáig tartott.– Ejtette ki száján Chizune, majd Kazuyára pillantott. – Egy kicsit nem várhattál volna? – Motyogta, miután te már intéztél pár szót hozzá. – Éppen beszéltem… - Nézett rá kissé szúrósan, majd a kezében lévő testre vettette pillantását. – Szóval ő lenne az? Egész úton a nyomunkban volt. - Lépett közelebb a testhez, veled együtt, s vékony fehér kezét a csukja irányába emelte…ám te gyorsabb voltál, s lassan, mint a fátyolt a menyasszony arcán…emelted fel a sötét köpeny sarkát, s megpillanthattad a hosszú hullámzó fehérséget, mely a leplet rejtő lányhoz tartozott… mintha csak egy tenger bukkant volna fel a semmiből hullott alá a havas hajzuhatag, kiadva a testhez tartozó apró arcot, melyet szeplők tarkítottak, s mely számodra már olyannyira ismerős volt…szinte azonnal tudtad hová tenni, s felismerted gyermeteg arcát, s a hajat, mely egyszer már megtévesztett, de talán hosszabb mint amire emlékeztél. Mit kereshet itt? Miért követett? Miért tett ilyet? Többen is lehetnek?
Gondolataid igazolására útra indítasz egy technikát, mely körbe pásztázza a  tájat, mely körülöttetek terül el, mint egy lepel, mely elfedi a tájat…s mégis lágyan fut végig rajta. A mező , melyet chakrád jár át nem talál senkit. A leány egymaga érkezett volna?
-Feleslegesen strapálod magad Karu. – Intézi hozzád szavait Kazuya, majd rád veti pillantását. – Szerinted nem kaptam volna el, ha lennének még? Már mint előtted lenne. – Fejezte be, majd karjaidba adta a lányt. – Ő már nem az én dolgom. Fogd hát. – Tuszkolta oda, majd hátrálni kezdett. – Most már mennem kell, így is többet tettem mint akartam. – Fordult meg, s tűnt el a rengetegben.
-Megszakít minket, majd eltűnik mint a kámfor. – Mondott egy röpke mondatot Chizune, majd még egy szóval folytatta. – Ki ő?
S egy kislánnyal a kezedben kezdtél magyarázkodni szerelmednek. – Ő egy konohai chuunin, akivel a tűz országában találkoztam. – Ejtetted ki ajkaidon, majd folytattad. – Később megmentettem egy otokagurei csapattól, akik el akarták vonszolni a hangba. – Fejezted be , majd Chizune szemeibe tekintve folytattad a magyarázkodást, miért is nem tudhat ő még erről. Jelentéktelen ügy volt egykoron, s most talán nagyobbá válhat mint valaha gondoltad volna. Egy porszem, mely bekerülve a gépezetbe hatalmas átalakulásokat okozhat. Egy semmiség, melyet sosem gondolnál, hogy újra előkerülhet majd…s talán a jelentéktelen jelentős lehet…s a semmi, valamivé válik.


-Értem, szóval utánad jött. – Jelentette ki a lány kissé dacosan. – De mégis minek? – Folytatta , s a konohai homlokára tette a kezét. – Forró.- Jelentette ki, majd kissé kibugyolálta a köpenyből, mely testét fedte. – Hmmm… értem…- Morgott, majd újabb javaslatot tett. - Menjünk be a házba, bár kissé nedves és nyirkos, jobb lesz bent, ha megvan még a régi berendezés, talán használható lesz az ágy számára. – Nézett rád, majd mutatta az utat a házig, melynek ajtaja lassan nyílott ki, pont mint azon a napon, amikor Chizune először járhatott itt. Ő lépett be elsőként, majd te, kezeidben a lánnyal. Mindent belepett a por, szürkéje visszanézett minden sarokban, s mint a vulkánok körül keringő hamu, fedte be a kicsiny kunyhó minden apró berendezését. A falak átnedvesedtek, itt ott sötétebb, míg máshol egész világos, s száraz volt. A pókok mindent körbe szőttek hálóikkal, mint egy furcsa fehér hatást adva a barna, zöldes, mohás falaknak. Belépve, jobbra egy apróbb konyhát látsz, mely kissé feldúlva , mégis még mindig telis-tele tálakkal, s edényekkel. Balra pár széket a sarokban egy asztallal, s kicsit odébb egy kandallót, melyben pár szikkadt fa heverészik, várva, hogy talán egyszer használhatja valaki. Szembe veled egy ágy a szoba túlsó végében, s mellette még két kisebb, összetolva egymás mellett. Mintha egykoron gyermekek használták volna. Valamelyikbe, mely neked szimpatikus le teheted a lányt, s amint lehajolsz egy , s ő az ágyat érinti hatalmas porfelhő száll fel, s terít be… mint a köd, mely most szállt alá a tájra. Kicsit jobban szétnézve, a kandalló felett , egy apró papír boríték. Mellette 2 poros gyertya, s a gyertyák mellett, egy kicsiny szürke kép, egy kislányról, ki talán egykoron itt élt, mellette egy másik, mely szintén egy leányt ábrázol, hasonló korú lehet mint a másik, s mégis máshogyan néz ki.
Az egyik kép egy fehér hajú kislány, furcsa rongyos fehér ruhácskában, ahogyan a napfényben úszva mosolyog, a fa alatt, mely a házikó előtt magaslik...míg a másik, egy apróbb vörös hajú lányt ábrázol, egy folyó partján ülve, kissé durcásan, s szemei aranysárgán ragyognak a napfényben...mint az arany, mely visszatükröződik a víz alján tündökölve.
 Ki lehet ő? Vajon ki ez a lány? Több kérdés lehet a fejedben mint eddig bármikor…A másik gyermek Chizune lenne? Mi folyik itt? Chizune miért ennyire nyugodt ?
-Az egyik én vagyok. – Szólalt meg, miközben a konyha irányába veszi útját. – Szóval ki is ez a lány? –Nézett rád kérdően, miközben próbált vizet keríteni.  – Mesélj egy kicsit, majd utána én is folytatom a mesémet, rendben? – Nézett rád, s mintha tekintetében vegyült volna a kíváncsiság, a dac, s a zavarodottság, hogy ismét itt van . - Amíg kerítek vizet, tudnál tüzet lehelni a kandallóba? – Kérdezte, majd elindult a lány irányába. – Ő lenne a másom? – Kérdezte. – Vagy csupán szerintem hasonlítunk?
~Visszatért valaki a múltadból Kenshiro Karu. Hogyan fogod kezelni ezt? – Hangzott a fejedben, mint egy kíváncsi, s érdeklődő kérdés, melyre talán te magad is…a válaszokat keresed…

/ Kenshiro Karu /


Miközben megpillantod a napfényben úszó kislány képét, mely a társadul szegődött nőt ábrázolja gyermekként egy nyári napon, s kicsiny ház előtti fa alatt állva, széles mosollyal arcán, mely valahogy, akarva akaratlan boldogságot sugall, megszólalsz, s kissé gyengéd hangsúllyal magadénak követeled a képet, s kérdezed meg tőle, lehet-e a tied?  S a nő válaszát várod szinte epekedve a kép után, mely kezeidben rejlik. Kérdésedre pár másodperc elteltével felel csupán, s mintha elgondolkozna a válaszon, talán van némi jelentősége számára, hogy az a kép ott áll ahol, a másik mellett? Ki tudja mi járhat a fejében, melynek gondolatai néha oly kuszák, mint az esti szellő cikázó áramlata, mely körbejárja a sötét égboltot.
-Legyen. – Szólalt meg, s nézett szemeidbe.– Megtarthatod…ott úgysem lenne már sok haszna. – Fejezte be, majd tekinteted a másik képre irányult, mely közvetlen az övé mellett volt…az a vörös hajú lány, ki lehet ő? 
-Ő lenne Haranu Saya? Ő a fogadott testvéred? – Hangzott el szádból az apró faház falain belül. S szinte vágyva vártad a választ, hisz mindent tudni akartál róla…
-Igen, ő Saya. – Mondta, miközben a vizet öntötte ki egy kisebb fából készült pohárkába, melyből hármat is előkészített. – Együtt éltünk itt, egykoron azzal a furcsa nőszeméllyel. Ő nevelt minket. Mindketten kivételes gyermekek voltunk. – Nézett le, s szinte egy pillanatra elmerengett a pohárban hullámzó vízben, mely visszatükrözte hófehér bőrét, s vöröslő ajkait. Vajon tényleg csak önmagát látta a víztükörben…vagy talán egy emlék pergett le a szemei előtt egy szempillantás alatt?  - Olyan volt számomra mint egy testvér, de talán még annál is több. Amikor idekerültem gyűlöltük egymást, de szép lassan elfogadott…hiszen egy sorson osztoztunk. a chakrája hasonlított az enyémre. – Nézett hirtelen a szemedbe a lány, majd tekintetet a semmibe meredt. – Mondhatni olyan volt mint én.  Persze, a képességeink nem azonosak, de a chakra természete…egy idő után rájöttem, hogy olyan mint az enyém. Persze, mint említettem nem pontosan egyforma, más elemmel bírhat, s más technikái lehetnek…csupán volt valami furcsán hasonló benne. Sokáig nem értettem miért… - Hunyta le szemeit, majd fordult vissza a vízhez, hogy megtölthesse a másik 2 pohárkát is. – Ezt majd elmesélem a mesémben. – Fejezte be, majd te léptél mögé, s megvizsgáltad, ám nem találhattál eltérést, teljesen rendben volt, majd loptál egy csókot, mely hirtelen volt, mint az első őszi eső, mely végig söpör a tájon, s egy pillanat alatt tört meg, mint a tél első jege, melyen a repedés végig cikázik. A lány kissé meglepve bár, de nem ellenkezett, majd a vízzel teli poharakkal az asztalhoz lépett, s letette őket. A pohárkákban a víz apró hullámokban verődött fel, s a lány helyet foglalt az asztal melletti egyik széken, mely a kijárathoz volt közelebb, s lábait keresztbe téve figyelte történeted, melyet lassan mesélni kezdtél. kezét megtámasztotta az asztalon, s fejét lassan ráeresztette, miközben téged figyelt. Figyelmesen követte minden szavad, mely elhagyta szádat, s néha-néha kortyolt egyet, a víz lassan gördült le vékony nyakán, újra, s újra, mint egy vízcsepp a párás üvegen, miközben tekintete olykor el vándorolt az ágyban fekvő hölgyeményre. Láthatóan szemmel tartotta, ám mégis figyelt rád.
~Biztos most kellett felfedned magad? – Hangzott egy kérdés a fejedben, mely talán félig a saját gondolatod is lehetett volna.
Meséd végén lehunyta szemeit, s pár percig csendben maradt, majd tekintete vissza kúszott rád, s beszédbe kezdett.
-A Nibi volt … –Kérdezett azonnal a közepébe. – Ő uralt…ő vett rá erre az egészre. Szinte gondoltam. – Jelentette ki, majd tekintete mintha kissé ködössé vált volna. – Nem neked szánták azt a szörnyet, mégis most te küzdesz meg vele. Sok idő és energia mire magadévá teszed , s behódol neked. Én már csak tudom…- Motyogta el az orra alatt a végét, s talán alig hallhatod. – A tett önmagában nemes, mégis a kivitelezés lehetett volna szebb. – Intézte hozzád szavait, miközben érezhetted hangján azt a furcsa ércelődő játékot. – Tudod, értékelem…tényleg. Azt, hogy azért mentetted meg, mert hasonló mint én. De ha nem hasonlítanánk, akkor is megtetted volna! – Jelentette ki, majd kissé elmosolyodott. Miközben egy apró rezzenést vett észre az ágyon fekvő vékonyka sötét alaktól, s hamar felpattant a székről, s léptei sebesen vezettek a lányka mellé, mint a nyári esőcseppek, melyek kopogva hullnak a vékonyka házak tetejére, léptei hangja is pont ilyen sűrű volt, s már mellette is termett.


 A lány még nem kelt fel, csupán mocorgott, mintha lassan magához térne. – Ébren vagy? – Hangzott el szájából, majd lehajolt a lányhoz, ki ekkor mintha résnyire nyitotta volna szemeit, majd hirtelen vissza csukta, reagálva a fényre, mely rég nem érintette szemeit. Lassan ismét kinyitotta azokat, s bal kezét a homlokához emelte, s lassan szemei egészen tágra nyíltak, látva maga előtt a nőt, ki oly hasonló hozzá. – Ki lennél te? – Hangzott el a fiatal shinobi szájából, s tekintete végig futott az apró ház belsején,  melyben azonnal kiszúrt téged. –Te vagy az! –Mondta hangosan, s hirtelen pattant fel az ágyból, szinte arrébb tessékelve az útjából Chizunét. – Héhéhé…lassabban kishölgy! – Mordult fel szerelmed, s kapta el a kezét, mely hozzá közelebb esett. A lány félénken fordult vissza , s néztek szemtől szemben farkasszemet. – Előbb valami magyarázatot adj, amiért követtél kérlek. – Mondta Chizune, kissé durcásan, amiért semmibe vették kedvességét. A lányt vissza ültette az ágyra, s szinte kérdő tekintette várta a meséjét, mely idekerüléséről szól. Ayame végigpásztázott titeket szemeivel, majd lesütötte maga elé tekintetét.– Hát…az úgy volt…hogy Konoha…tudja, hogy ott jártál Kenshiro Karu. –  Vetült rád pillantása, majd ismét lesütötte azt. – Én…én…nem akartam elmondani! – Folytatta, kissé hangosan, majd kezeit arca elé helyezte, s szemeiből apróbb könnyek szöktek ki, miközben ajkai remegni kezdtek.


– Nem akartam elmondani… de kiszedték belőlem. Tudják, mit tettél, tudják, hogy megmentettél… és féltem, hogy ettől bajba kerülhetsz. – Nézett rád, apró könnyes szemeivel, majd folytatta. – Szólni akartam de… nem tehettem, most sem tudom elmondani neked…nem tudom. – Szorította össze ajkait, mintha mondana valamit, de nem tudná, mintha valami nem engedné, hogy kimondja. Valami, ami hatalmasabb, mintsem felülírhatná. Lassan letolta a ruhát a vállán, s összefogta haját, mely hasonlóan fehéren ragyogott, mint társad havas tincsei. Egy jel volt ott, egy pecsét, egy billog, mely szinte megtörhetetlen erővel szorította a lányt, fojtogató volt még szinte a látványa is. – Nem mondhatom ki, de megmutathatom. – Nézett rád, s könnyei tovább hulltak. Olyan volt, mint egy kiscica, mely elsőként találkozik a gazdájával, s maga sem tudja örüljön, vagy megijedjen, nem tudja mit várhat, s talán csak fél, hogy miként alakulhat a sorsa. 


~ Egy billog. – Hangzott a fejedben, majd folytatta rejtett macskád gondolatait. ~ Ezzel nem tudom mit akarhattak, de jobb ha nyugodt maradsz! Nem lehetsz feldúlt… gondolkodj!– Hangzott a fejedben, s a tanács talán megmenthet mindenkit, ki most veled van, ebben a szobában.
Szerelmed rád tekintett, s csupán egyetlen szót mondott, mely megpecsételhette a napotok. – Megoldom! – Mondta. – Így minden ki jól járhat…ha lepecsételem, akkor talán gyengülhet az ereje, s képes lehetsz élni vele, bár nem leszel teljesen szabad, de önmagad lehet. Ami sokat jelent. Mit szóltok? – Várta a választ, a leánytól, s talán tőled is… ez , most talán megmenthet…egy újabb, szörnyű őrülettől…

/ Kenshiro Karu /


Önmagad hibáztatása…önmagad marcangolása…önnön hibáid elkerülése…a hit, miszerint te vagy a bűnök okozója…mindig ez a gondolat kísér lassú lépteid mellett, mintha csak egy kísértet lenne az árnyak közül, ki te magad vagy… saját arcképeddel riogat, s menekülnél előle, itt lenne a lehetőség egy boldog életre, s mégis…folyton vissza látogat. A régmúlt, s tetteid , melyek csupán egy letűnt kort idéznek már számodra, fojtó lidércekként térnek vissza, s mindennapjaid szellemeivé válthatnak… most, amikor lassan beköszönthetne a fényes…boldogság…
Miközben lassan rájöttél a furcsa jelek mivoltjára, melyek a lány testén tündököltek, mintegy szúrós rózsa befedve azt, mely behálózva, szinte pókhálóként fedve testét lassan a bőre alá mélyesztik tövisüket, s megbénítják őt. 


Olyan mint egy kicsiny pillangó, ki menekülni akar valami elől, mely a sötétben rejlik, s amitől az ember természeténél fogva tartana…de képesek lehettek megmenteni őt? 


Te és, az aki most veled tart, az akire az életed is bíznád, megmentheti az ő életét? Miközben lassan tisztázódnak gondolataid, megragadod őt, s hirtelen, talán kissé hadarva, zaklatottan, félve önnön tetteid következményétől intézel szavakat a lányhoz, melyek bár talán idegesnek hathatnak, mégis nyugtatóak lehetnek számára. S a végén egy kérdéssel fordultál hozzá, melyre bár nem volt kötelező válaszolnia, mégis nem tudta szótlanul hagyni szavaid súlyát, melyek számodra, s számára is terhet jelenthetnek.
-Magamtól tettem! – Válaszolt hirtelen, s mintha utána kissé megtorpant volna, de mégis folytatta. – Magamtól tettem…-Sütötte le szemeit. – Miután mindent kiszedtek belőlem, képtelen voltam ott maradni. – Nézett fel rád kicsit, majd szemei átszaladtak Chizunéra, s ismét a földre. – Nem tudtam élni a gondolattal…- Szorította össze ajkait. – Hogy elárultalak…azt aki megmentette az életem. – Csuklott el hangja. – Még egy ilyen kis dolgot sem tudtam megtartani. Hát, hogyan lehetnék így hazám büszkesége? – Emelte fel hangját, melyben vegyült a megrázkódtatás, a sokk, s a hosszú út fáradalma. Mintha minden dühét kiadhatná ennyiben. – Mond, hogyan lehetnék egy magasabb rangú shinobi? Úgy, hogy ezt ilyen könnyen elárultam? Lenne értelme bíznia bennem bárkinek? – Nézett rád, s tekintetében furcsa, megmagyarázhatatlan tűz égett. – Én nem vagyok ilyen… nem vagyok méltó. Nem vagyok szent, és nem vagyok elég jó ehhez. Kevésnek bizonyultam… megkaptam ezt… - Tekintett a billogra, majd vissza önmaga elé. – Talán valamiféle nyomkövetőként is szolgál…talán pont most vezetem őket a nyomodra…nem tudom miért tették. És…sajnálom. – Tekintett le, s hunyta be lassan szemeit, melyekből két, szinte gyémántként fénylő könnycsepp hullott alá. Ekkor szólalt meg szerelmed, s ajánlotta fel segítségét, mely számodra, s a lány számára is megváltást jelenthet. De vajon képes lehet rá? Meg tudja tenni? Ez az egyetlen kérdés, melyre hamarosan választ kaphatunk…miközben ismét kissé mosolyogva, bárgyú vigyorral az arcodon emlegeted jegyességed a nővel, ki Ayame előtt áll, melyre a lány kissé felkapja fejét, s előbb rád, majd a nőre tekint, s kissé elpirulva sebesen tereli vissza tekintetét a földre. Ha figyelmes vagy észre vehetsz belőle valamicskét, de próbálja titkolni hirtelen érzelmeit, s te csak folytatod szavaidat. Röpke szavakkal bár, de emlegeted tetteid Konohában, melyre Chizune tesz egy kisebb szemmozdulatot feléd, majd mintha csupán elgondolkozna a dolgon, próbál visszatérni a jelenbe, s a lány problémáján gondolkozni, miként is törhet meg valamit, mely erősebb lehet bárminél, s talán túltesz képességei határán is? Meg tudja tenni a lehetetlent? Túlszárnyalni a végtelent? Mire képes ez a nő, ki melletted szeli át a világ fájdalmát? Mire képes, ő, ki most feltárja múltja rejtelmeit?  


Lassan alkonyodik, s a villám országárnak kicsiny szegletére is alászáll az éj, s a vele járó sötét, holdfénybe burkolva szeli át az apró dohos házikó szegleteit, áthatolva itt ott, s fényt hozva a sötétségbe. Kint, a sötét, csillagos égbolt alatt enyhe szél lengi be a lombokat, melyek hangja egészen befonja az éjszakai morajokat, s mintha a fából készült viskó apró repedésein játszana furulyázna a természet, s zenéje fényesebbé teszi estéteket. A szentjánosbogarak reptükkel, mint apró csillagok az éjben, mutatnak utat a sötétség térképén, s mint egy háló, mely megvilágítva, valami furcsa képet fest, szelik körbe a házikót, mely ezen éjen lakhelyeteknek mondható.
Chizune lassan kinyitja szemeit, s láthatóan készül valamire, mintha előkészülne, s talán mormol is valamit az orra alatt, bár nehezen érthető. De tényleg neki kell megtenni? Mit gondolsz? Vagy inkább mit gondoltok? Hisz nem vagy egyedül tested börtönében…van még valaki, ki veled együtt viseli a terhet, s ki talán megoldást nyújthat? Van olyan, amit ő ne tudna rólad? Az elmédbe lát, s ha akarja, te is az övébe… szavaid hozzá szólnak… talán magad sem tudod miért? De hozzá fohászkodsz… képesek lennétek megtörni egy ilyen technikát? De mit tehet Chizu? S mit tehettek ti? Van mód? Mi az, amihez a nő készül…s mi az, amire talán már te… hozzá fohászkodsz, mint egy istenhez, ki benned él, s ki csak akkor figyel rád, ha láthatja lelked tiszta szándékait… egy isten, ki nem csupán az álmok, vagy a hit megtestesülése…egy isten, ki csak akkor lép elő a sötétből, ha a halandók, már nem tudnak mit tenni. Egy kék árny, ki lelked sötétjében rejlik, s kinek börtöne vagy… börtön egy világban, mely te magad vagy. S ez tényleg számára lenne börtön? Vagy együtt sínylődtök ezen bőrrel borított ketrec fogságában? Ő a fogoly, vagy ő a rabtárs? Melyik lenne hát…
~Mond Kenshiro Karu, mi vagyok én neked? – Hangzott a fejedben egy hang, melyet jól tudtál már, kihez tartozik. ~ Segítettem legutóbb, mert olyan személy volt veszélyben, kinek halála ismét letaszíthat az útról melyen járni kezdtél… De tényleg minden esetben segítenem kell? ~ Hangzott morogva, s mintha a sötétben egy világító szempár villanna fel előtted, még ha csak egy pillanatra is. ~ Jól látod, lenne erőm megtörni azt a jelent, mely a szabadságát börtönzi be…de ki ő, hogy ennyire fontos számodra? Miért akarod ezt? ~ Kérdezte, s mintha nem várna választ, mintha tudná a választ saját kérdésére, tudja mi ő, s miért fontos… csupán rá akar vezetni valamire? Mit akarhat ez a kéklőn égő lény, amiért olyan kérdést tesz fel, melynek válasza már nyitott könyv. ~ Tudod Karu, te fény lehetsz az éjszakában, de ugyan ilyen hamar ki is hunyhatsz. A fényed éppen, hogy égni kezdett, mert eddig csak a sötétben bolyongtál, s nem láttál. Most, hogy látni kezdtél, szemeid mindent látnak, s mindenkit! Olyan vagy mint egy gyermek, ki csak most ízleli az életet. Gondold át a szavaim… ~ Hunyta be égetően sárga szemeit, s a válaszaid várva tette fel a következő kérdést. ~ Tényleg, ezt akarod? Ha meg akarod törni ám legyen… segítek, de tudd, hogy ezzel leleplezhetsz minket, tudhatják majd hol vagyunk. Rálelnek erre a helyre. ~ Nyitotta ki szemeit, s figyelni kezdte a reakcióid, messze a rácsok mögül, s ha még mindig segíteni akarsz a lánynak, lassan közeledni fog, s megteszi mire kérted… ám ha mégsem, szemei ismét a sötétbe merülnek, s lassan eltűnik…
~ Tudod Kenshiro Karu… az út, amit választottál…. felettébb érdekesnek ígérkezik… talán veled tartok egy darabig… ~ Tűnik el, akár segítesz a lánynak , akár nem…a végén ezekkel a szavakkal búcsúzik… de vajon lesz még mit hozzáfűznie? Talán döntésed , az ő sorsát is megpecsételi… s bár egy pecsét megszűnni látszik… új pecsét születhet, mely nagyobb, s hatalmasabb lesz elődjénél…

/ Kenshiro Karu /


Az előtted vöröslő hajzuhatag, mely mint valami furcsa folyam hullott alá, tincsei egymás követték, s a szempár mely rátok vetült, valahogy kétes érzelmeket váltott ki belőled, s Chizune reakciói sem voltak felhőtlenek vele szemben. A számodra szeretett leány, mintha test szerte remegett volna, s mintha a múltja egy olyan árnya jelent volna meg előtte, kinek már nem lenne helye az élők között. Mint egy szellem, ki kísérteni tért vissza, s megjelenve felboríthat mindent mit felépítettetek. De vajon miért jött most? S mi a fél, mely vezérli? Csupán látni akarja rég elveszett testvérét? Vagy talán valamiféle bosszúvágy lenne szemei aranysárga tükrében? Kérdések, melyek választ követelnek… talán kiderülhet… de lehet, hogy az örök homályba vész…
A chakra mely körülvette őt… talán nagyon figyelve már szemmel is látható…vagy csupán a képzeleted játszana veled? Látod, vagy láttatják veled? Nem sok időd marad gondolkozni, hiszen az események gördülnek tovább szemeid előtt, mintha megállíthatatlan lenne…s semmit sem tehetsz ellene.
-Hanaru Saya… - Ejtetted ki nevét szinte lélegzet visszafojtva, s oly halkan, hogy alig lehetett észrevenni, tekinteted az imént nézett képekre vetült, s a rajta vöröslő hajú csepp gyermekre, ki meglepetten figyel. 


Oly kicsiny, oly gyermek még…s mégis, most előtted áll, felnőtt nőként, képzett shinobiként, harcosként, ki már elhagyta a gyermekkort. Mentális állapotod gyenge, s szinte még gyermeteg lábakon bugdácsol, mint egy őzgida, ki első lépéseit teszi meg a friss, harmatos fűben, s néha néha, még anyja támaszára vágyik… de te mégis kinek a támaszára próbálsz hagyatkozni? A Nibijére? Chizujéra? Melyiktől várod, hogy megfékezzen? Tényleg csak ők tarthatnak meg ezen az úton? Nem te vagy az, akinek a legjobban akarnia kellene, s nem engedve a kísértésnek szerelmed nyomdokán haladni? Mit tehetsz vele, ha itt és most elhagyod magad? Mindentől, s mindenkitől lehetetlen távol tartani valakit, még ha az a szeretett személy is…s ha valaminek történnie kell, meg fog történni… ez az, amit a világ törvényei megkövetelnek. Mindig van valaki, mindig van olyan akadály, melynek legyőzése nehéz, s talán beleroppansz…mégis, ha egykoron túllépsz rajta erősebb leszel… s talán megvédheted az, mi számodra a világot jelenti. A képzeleted játéka lenne csupán, a félelem mely most az elmédet lengi át? Vagy valós, s jobb lenne elmenekülni? Nem tudhatod, mégis…tested reagál a félelmedre, s az ő félelmére… körülötted halovány kék chakra jelentkezik…de tudod mit kockáztatsz most? Talán nem érkezett támadó szándékkal, s te most hamar felkelted a figyelmét…okos dolog ez? Okos dolog lehet ily hamar átfordítani a dolgokat? Egyértelműen nem békésen mutogatod a chakrád, s ő nem az az ember, ki szó nélkül hagyhatná…
Elméd furcsa emlékképek, melyek olykor-olykor bevillannak elmédbe, majd egy hang töri meg a csendet, mely feléd irányulva szerelmedtől érkezik…
-Állj! – Nézett rád, kissé dermedt tekintettel, mintha kétségbeesetten, mégis kapaszkodna valamibe, egy vékony hajszálba, mely még valahol, a messzi sötétben a Saya-hoz köti…- Kérlek, várj… beszélnem kell vele! – Jelentette ki, majd elmédben is felvillant egy kis kék fény, mely megvilágította elméd rejtett szegleteit, s mint egy csillag, mely a sötétben az utat mutatja, úgy vezet, s próbál a fényhez terelni. ~ Kenshiro Karu…elméd sötétje próbál hatalomra törni…küzdened kell, vagy elemészt, s nem maradhatok melletted többé. Ha átadod magad…s magad válasz a végtelen árnyak urává, többé utunk nem egyezhet…erre emlékezz. ~ Visszhangzott a fejedben , egy jól ismert hangtól. ~ Vigyázz a lánnyal, több rejlik benne, mint amit mutat. ~ Hangzott el még, egy tanács, majd visszakerültél a jelenbe, hol egy másodperc telt el csupán, s a folyamat tovább gördült. Talán még időben álltál le, mégis…el kellene tűnnötök. Nem biztonságos tovább ez a hely, mely oly sok emlékkel kecsegtetett volna…
- Mond csak Chizune… - Váltott hangulatot Saya, majd hideg semmit mondó szemekkel pásztázott titeket. – Ő egy Jinchuuriki igaz? – Nézett félre, majd mintha apró mosoly ülne az arcán…- Kék…- Nevet, majd folytatja. – Ő a Matatabi ugye? – Ült ki egyre inkább a mosoly az arcára. – Önként hoztad el ide… milyen érdekes… mindig meg tudsz lepni.
-Fejezd be, mégis hogyan lehetsz életben? – Mondta Chizune, miközben te is beszélni kezdtél, s a szavak, mint egy hatalmas zuhatag, folytak ajkaidról. S még Chizu szemei is kissé tágabbra nyílva fordultak irányodba. Mintha meglepődött volna szavaidon? Vagy csupán a fellépésed aggasztotta? Talán félelem ül tekintetében? Vagy csak máshogyan akarja rendezni a dolgokat? Van időtök gondolkozni?
- Nem akarom-e azt az országommal? Ch…- Mormogta elsőként válaszolva mondandódra. – Az országomból így sincsen már semmi. Körül néztél? Áh…biztosan nem, nem lehetne rá túl sok lehetőségetek…pont a drága bijuuk műve volt… romokban áll a hazád Chizune, az olyanok miatt mint ő. A démona miatt… - Szorította össze ajkait, mintha mégis lennének érzelmei, mintha tényleg kötődne ide… - Ha nem akarod, hogy lelepleződj…én abbahagynám a villogást. – Nézett rád, majd folytatta. – De lehet már késő…
-Elég legyen. – Húzta ki magát Chizu, s szemeit mintha megfékezte volna, ismét önmaga kezdett lenni. Magához térve a meglepődöttségből, szavai bejárták a ház zegzugait. – Hogyan lehetsz még életben? Láttam, ahogyan megha… - Vágott közbe szavaiba Saya, mire összeráncolta szemöldökét.
-Láttad, ahogyan meghalok?  Ez lett volna a szavaid vége, igaz? Nos, tudod nem haltam meg… Egy darabig vártam, hogy vissza fogsz jönni értem. De, az évek múlásával, a remény megfakult, majd eltűnt. Tudod… Együtt felnőni, ebben a házban, nem a legszebb gyermekkor, mégis örültem, mert volt egy testvérem, és egy anyám. De mindent elvettél tőlem… - Nézett Chizune szemeibe, majd folytatta. – Akkor…
Folytatta volna, ám Chizune elkapta a kezed, majd Ayamét is magához vonta. – Ha folytatni akarod, kövess. Régebben is tudtad, hová fogok ugrani, hát gyere utánam… tudod, jól, itt nem maradhatunk sokáig…bizonyos okokból. – Fejezte be, majd Saya arcán láthatóan nem tetszés fogalmazódott meg, s egy szempillantás alatt termett mögöttetek, még mielőtt eltűnhettetek volna szemei elől. Megragadta Ayame-t , s magához vonta. – Ő velem marad. – Mondta kisebb mosollyal az arcán. – Tudod hugi, amolyan biztosíték, hogy megvársz, bár hamar ott leszek. Tudod…megvannak a trükkjeim. – Mosolygott, miközben eltűntetek Chizunéval. De hová visz a lány, s Ayame sértetlen marad mire odaér? Miközben eltűntök, Ayame tekintetében félelem tükröződik, s összeszorítja ajkait. Mintha mondani akarna valamit, mégis nem merne megszólalni, s hirtelen tűntök el.
-Hamar ott leszünk…- Hangzik még egy utolsó szó, Saya szájából, s már nyomotok is veszett.


Egy erdőségben jelentek meg, Chizune egyik keze, az egyik mellettetek lévő fán támaszkodik, melyen egy pecsét hever elrejtve ujjai alatt, s itt-ott látható csupán. – Jobb lesz itt elbeszélgetni vele. Ez a Tea országának egy elrejtett pontja… régebben már jártam itt. Ha ránk támadna…- Szorította ajkait. – Gondolom érezted mekkora chakrája van, nem a semmiért engedte el, mielőtt belépett a házba. Tudatni akarta az erejét. Azt akarta, hogy érezzük… ott nem keveredhetünk harcba vele. De remélem itt sem fogunk…- Mondta. – Tudod Karu, ő a olyan mintha a testvérem lenne. Gyermekként együtt nőttünk fel, az a nő nevelt minket, akiről már meséltem neked nemrég. – Nézett rád, s mintha kissé kétségbeesett lett volna. Talán nem tudta, képes lesz-e szembeszállni vele….ha eljön az idő. – Tudod, egy darabig ott éltünk együtt, mi hárman. De… rájöttünk, hogy végig csak eszközök voltunk. Egy tervben, amiben részt sem akartunk venni… mondtam már neked, hogy hasonlóak vagyunk, ugye? Nos, tudod, a Chankánk természete… mindketten a bijuuk ellen lettünk kiképezve. De, kezdem az elején, az a nő…érezte, hogy milyenek vagyunk. Hogy milyen a chakránk természete, tudod…ő… egyszer csak Kumogakurei Shinobik jelentek meg, furcsa maszkkal az arcukon, mintha nem akarták volna, hogy láthassuk kik valójában, s beszédbe elegyedtek a nővel. Mi csak pár szót vettünk ki belőle… ~ Elvinnénk őket. Már eleget voltak magánál, el kell kezdenünk a képzésüket. ~ Hallgatóztunk kéz a kézben a ház ablaka alatt. Azt javasoltam szökjünk el ám akkor hátulról még, két shinobi ragadott meg, s szinte szétrántottak minket. Egymás neveit kiabálva, mire az utolsó ujjunk sem bírta tovább tartani a másikat, s az ölükbe véve fogtak le. A nő kirontott a házból, hallva a kiabálást, s segíteni próbált ám...ő nem volt olyan mint ők, s már öreg volt...segítsége csupán halvány kiáltás volt az éjszakában, majd holtan csuklott össze. – Mondta Chizune, s hamar folytatta. – Aztán egy számunkra új helyre kerültünk, sokáig külön-külön voltunk bezárva, talán 1-2 év lehetett, súlyokat aggattak ránk, s egész nap gyakorolnunk kellet, majd egy bizonyos idő elteltével ismét találkozhattunk, volt, hogy egymás ellen is harcoltunk… talán több év is eltelt, mire valahogyan kissé megbíztak bennünk, s bár korlátozva kijárhattunk a faluba. Volt ott egy nő, a kiképzés közben is többször láttam már… csak később jöttem rá, ki ő… Yugito volt. Később ő volt az, aki rávette őket, hogy szabadon járhassunk, és fejpántokat is kaptunk. Bár így is keményen fogva voltunk…természetesen. De bevethetőkké váltunk… Yugito volt az egyetlen, akivel kijöttem, Sayan kívül, bár ez neki nem igazán tetszett. De ez nem is fontos… ugorjunk. –Nézett félre. – Később volt egy támadás, amikor esélyt kaptam a szökésre, Saya-t is vinni akartam, ám lebuktunk… a lényeg, hogy én kijutottam, de ő… láttam, ahogyan egy Kumoi átdöfte egy karddal, láttam amint összeesik, és elönt körülötte mindent a vér. – Szorult össze az ajka. – Láttam., hogy meghalt. Most mégis…él – Mesélte, s tekintett rád. – Bármi is lesz, kérlek had, beszéljek vele. Talán…megérthetem őt. Bár valahol, ő már nem az, aki akkor volt.  Amikor eljöttem, sokáig, láttam magam előtt, ahogyan meghal. Ahogyan a kezei felém nyúlnak, és az utolsó szava…Fuss! – Láthattad, ahogyan megnyílik előtted, s most talán van némi időtök megbeszélni ezt, ám nem túl sok. Saya, gyors, s hamar ideér…nem tudni egyedül volt-e, amikor a háznál voltatok, talán voltak társai odakint, talán csak egyedül jött üdvözölni testvérét. Az éj, lassan múlónak tűnik, s a lombok között megvillannak az első sugarak, melyek a nap kezdetét jelzik, s melyek az ő közeledtét köszöntik.


-Hát megvagytok! Üdv újra, kedveskéim! – Jelent meg Saya, mégis mi ez a nő? Apró mosollyal az ajkán, s Ayaméval a vállán ugrott le az egyik fa lombjai közül. – Csak nem elmesélted a történetünk Chizune, miközben itt sem voltam? Ez gonoszság lenne…mi lesz az én verziómmal? Hmmm? – Mosolyodott el, miközben titeket nézett. De mi lesz… a következő lépésetek? És ami fontosabb, mi lesz az övé?




( A játékot majd itt folytatnánk  , kérlek ide írj ^^)