Határmenti falu

A hozzáállásom? Szimpatikus? Egy apró mosolyt jelenik meg az arcomon kijelentésére, és azon gondolkozom, mégis milyen hozzáállásról beszél. Még én sem vagyok tisztában a hozzáállásommal. Egyik pillanatban teljesen ellenzem, hogy valakit meg kelljen ölnöm, de a következő pillanatban már semmi bajom sincsen vele. Na jó, ez nem teljesen így van. Valahol érzem, hogy soha életemben nem fogom ezt elfelejteni. Mély bűntudat marja a bensőmet. A szívem fáj, a fejem lüktet, a kezem remeg. Úgy érzem most, hogy elvettem valaki életét, magamból is kiöltem valamit. Valamit, ami soha többé nem lesz már meg bennem. Többé már nem vagyok az, aki voltam. A lemoshatatlan vér a kezemen... Örökké ottmarad. Mintha megbélyegeztek volna, mintha örök sebet okoztak volna nekem... És az egészben az a legrosszabb, hogy nem más okozta. Hanem én tettem.
A következő pillanatok olyan gyorsan elszállnak, hogy képtelen vagyok felfogni, mégis mi történik körülöttem. Annyit látok csupán, hogy a földön fekvő halott ANBU hulláján jelek rajzolódnak ki, és mielőtt elkezdhetnék gondolkozni, hogy mégis mi a vihar lehet ez, Mesterem már rég megszólít, és utasítást ad nekem, hogy tűnjek el innen. A földön fekvő papírokra esek, és olyan erővel ragadom őket magamhoz, hogy félek porrá zúzom az egészet. A földön mászva próbálok minél messzebb kerülni, próbálok lábra állni, de minden olyan baromi lassan történik, hogy mire a földön hemperegve sikerül Mesterem felé fordulni, mire képes vagyok bármit is felfogni a világból... addigra Koroshiya és a hulla már eltűnt.
- ... Mi? - kérdezem halkan remegő hanggal, a papírokat pedig úgy szorítom magamhoz, mintha az életem múlna rajtuk. - MI?! Mégis... mégis mi történik? - a hangom elcsuklik, mintha a beszéd is nehezemre esne, és remegő testtel fekszem a földön. Körbenézek. Sehol senki. Egyedül maradtam. Én... én tényleg... - ... egyedül maradtam. - A gondolattól könny szökik a szemembe.
Úristenem! Egyedül vagyok! Nem maradt senkim. Nem mehetek vissza a faluba, hiszen megöltem egy ANBU-t. Ez nem maradhat titokban, ki fogják szedni belőlem, hogy mi történt. Nekem nincs többé itt életem. Többé nem mehetek haza. Mielőtt gondolataimban még mélyebbre merülnék, csak Mesterem utolsó szavaira tudok gondolni. "Menekülj!" De mégis hová kéne mennem? Hova mehet egy lány, aki soha életében nem volt még egyedül? Ennyire, ennyire nagyon egyedül. A világ olyan nagy, én olyan kicsi vagyok hozzá. Hova mehetnék mégis?
A papírokra pillantok, a szemem előtti könnyfátyol ugyan mindent elmos a külvilágból, és egy betűt képtelen vagyok leolvasni, mégis valamiért erőt veszek magamon. Fogalmam sincs miért. Talán mert élni akarok. Most vesztettem el mindent, amit lehetett, mindent amim volt, de muszáj tovább mennem. Elvégre most indultam még csak el nem? Miközben azon gondolkozom, mégis hova futhatnék, csak azt veszem észre, hogy a lábaim egyre gyorsabban és gyorsabban mozognak, és egyre inkább távolodok a helytől, ahol minden megváltozott. Soha többé nem akarok itt lenni. Soha többé nem akarok erre emlékezni. Valami mégis azt súgja, hogy mostantól semmi más nem fog a fejemben járni.
Addig menekülök szüntelenül, míg egy kis faluba nem érek. Maroknyi ház, maroknyi ember. Az utcák kihaltnak tűnnek, a nap már egyre inkább lemenőben van. Lassítok a tempón, és lihegve, kimerülten botladozok végig a homokos talajon, amíg végül meg nem pillantok egy fogadót. Egy pillanatba sem telik, amíg úgy döntök, bemegyek.
Belépve emlékek rohamoznak meg. Kumogakure no Sato jut eszembe, ahol képzésen voltam, és találkoztam azzal a lánnyal, Aoi-val. Csúnyán összevesztünk. A falvainkról beszéltünk. És megvédtem Konohát. Képtelen voltam végighallgatni, milyen borzalmasan beszélt a szülővárosomról. Most pedig egy hatalmas tátongó lyukkal a szívemben gondolok arra, hogy elárultam azt a falut. Amit nemrég még olyannyira szerettem és méltattam. Megrázom a fejemet, mintha ki tudnám rázni belőle a gondolatokat és az emlékeket. Próbálom minden gondolatmenetemet mélyen elnyomni magamban, és úgy tettetve, mintha misem történt volna a mai nap folyamán, közelebb lépek a pulthoz.
- Konichiwa! - köszöntöm a pultos férfit. - Értem. Köszönöm szépen. Ez elég jó fej gesztus - vigyorodok el, megfeledkezve magamról, és mindenről ami történt. Aztán ahogy ismét megrohamoznak az emlékek, a vigyor az arcomra fagy, és lassan sikerül lekaparnom róla. Az ételt ugyanúgy lapátolom be, mint bármikor máskor tenném. Egy pillanat alatt volt kaja, nincs kaja. Megköszönöm a vacsorát, és olyan gyorsan termek a szobámban, hogy megvádolhatnának teleportálásért.
Bár borzalmasan piszkos, és izzadt vagyok, azt sem mondanám, hogy nem gyűlnek a legyek a szagomra... vagy esetleg keselyűk rosszabb esetben, de képtelen vagyok még egy lépést tenni. Az ágy pedig olyan csábítóan kacsintgat felém, hogy feljelenthetném molesztálásért. Mielőtt eljutna a tudatomig, hogy van fürdőszoba, már rég az ágyban fekszem, piszkosan, koszosan, szomorúan, könnyel a szememben.
Reggel arra kelek, hogy az ablak egyszer csak becsapódik a hirtelen támadt huzattól.
- Hm? Nem emlékszem, hogy este kinyitottam volna... - dünnyögöm halkan és gyanakvóan kászálódok ki az ágyból. Közelebb lépek, hogy becsukjam az ablakot, és a függönyt is behúzom, pedig a reggeli nap fénye meleg színnel tölti meg a kihalt szobát. A szekrényhez lépek, és kiveszem az első törülközőt ami a kezem ügyébe kerül. Minek egy egyszemélyes szobába legalább tíz darab törülköző? De baromság. Nem foglalkozva vele és a szememből kidörzsölve az álmosságot, kinyitom a fürdőszoba ajtaját.
- Ááááááááááááá! - sikítok torkom szakadtából. A törülköző kiesik a kezemből, a szívem pedig egy pillanatra megáll. Nem hiszek a szememnek. Nem hiszek a szemeimnek, amikre hirtelen váratlan könnyfátyol borul. Idegesen kapkodom a levegőt, a hirtelen rám tört légszomj megakadályoz a sikításban és a beszédben egyszerre. - De mégis... mégis mi a fene... - krákogom remegve. A földön anya fekszik és apa, egymás kezét fogva. Az arcuk, a kezük, a testük... Mindenük véres. Minden tiszta vér. Meghaltak. Valaki brutálisan szétkaszabolta őket. Sírva fakadok, ahogy beljebb lépek a fürdőszobába a szívem kettéhasadt. Felnézek, velem szemben egy tükör lóg a falon. A szemébe nézek. A benne lévő ember én vagyok... de mégsem én. A kis genint látom benne, a tizenkét éves genint, aki kilépett az akadémia ajtaján, amikor végre megkapta a fejpántját. Ő is sír. Nem csak én.
- Ayame! - a nevemet sírja. - Apa és anya... - sír tovább, képtelen érhetően beszélni, hisz taknya nyála összefolyik. - Anya és apa... MIÉRT? Miért ölted meg őket is?
A könny az arcomra fagy, a szemem pillanatok alatt kiszárad. A kezem, amellyel anyáék felé nyúlok, tiszta vér. Csöpög róla a vér, én pedig undorodva bámulom.
- Mi? Nem! Én nem. Ez nem az ő vérük. Én nem tettem semmit! Nem akartam ártani senkinek! - Térdre rogyok, és a törülközőért nyúlok, amit a földre dobtam. Megragadom, és minden energiámat felhasználom, hogy lesikáljam a kezemről a vért. Az egész fehér törülköző piroslik tőle, de mikor kihúzom alóla a kezemet, az még mindig csöpög a vértől. Ijedten a ruhámba törlöm, de semmi. Minden véres lesz, de a kezem is az marad. Odarohanok a szekrényhez, kinyitom azt, a szekrény falán is elkezd csurogni a piros folyadék. Kiveszek még egy törülközőt. És még egyet. Az összeset, amíg el nem fogy...
De...
A kezem még... - Még mindig véres - dünnyögöm, és összeesek a padlón, beverve a térdemet.
- Aú! - szisszenek fel. A földön fekszem, és a térdemhez kapok. - Mi a... ? - körbenézek. A nap besüt a szobába, az ablak zárva van. Ijedten bámulok körbe. A szekrény csukott ajtaja tiszta. Odarohanok és kinyitom. Egy törülköző köszön vissza rám.
- Ch... Sejthettem volna. Mégis hol adnak tömérdek mennyiségű törülközőt? Már ebből tudhattam volna, hogy az egész csak egy álom - nyugtatom le magamat, és végigsimítok verejtéktől izzó arcomon. Kikapom azt az egy törülközőt, és berontok a fürdőszobába. Sehol sincs vér. Se hullák. Se apa, se anya. És még a tükör is normális.
Beállok a zuhany alá, és elkezdek tusolni. Jól esik a hideg zuhany. Most baromi jól esik. Egy kis meleget sem engedek magamra, attól csak még furábban érezném magamat. Megmosom a hajamat is, mindenemet megmosom, és mégis csak az jár a fejemben, hogy örökké véres maradok. Egy pillanatra megint vérben ázottnak látom a kezemet, de egy pislogás, és eltűnik. Képzelődés.
Felöltözök levetett ruháimba, melyek szakadtak és piszkosak, de legalább én nem vagyok az bennük. Meggyötörten lebukdácsolok a lépcsőn, és olyan szinten sikerül bukdácsolnom, hogy a legutolsó lépcsőfoknál hanyatt esek. Ez ilyen Hikari Ayame szokás, vagy hogy is mondjam. Képtelen vagyok normálisan lépcsőzni.
- Ohayou gozaimasuuuu! - nyafogom, és a végét úgy elnyújtom, hogy egy kényelmes ásítás kerekedik belőle. Végignézek a fogadó előszobáján. Csak egy ismeretlen fiú ül a pultnál. Odasétálok, és leülök mellé. Nem szégyellem magamat, egyszerűen rápillantok, és látványosan végigmérem. A szemem megakad a fáslival bekötött kezén, és felhorkanok. - Neked is jó napjaid lehetnek. Vándor ninja vagy? Vagy megszöktél? Vagy csak random kedved támadt falusi levegőt szívni? - kérdezem, miközben kikérem a reggelimet. Jókora adagot követelek, mert a gyomrom lassan engem fal fel.
- Ez egy igen hosszú történet. Nem szívesen válaszolok ilyen kérdésekre, főleg idegeneknek, ki tudja hátha még a vesztemet okozod - kérdezi egy gyanakvó pillantás nekem ajándékozása közben. - De mit érdekel ez téged ez?
- Bocsánat Morci-sama, hogy kérdezősködni mertem - forgatom a szememet, és lesújtóan méregetni kezdem a fiút. Úgy tűnik ő is bal lábbal kelt fel... Mondjuk legalább lábbal kelt ki az ágyból, és nem térdel. - De nyugi, nálad azért én nagyobb kutyákra vadászom - kacsintok, mintha én annyira veszélyes teremtmény lennék, aztán a tekintetem a kezén állapodik meg. Zavartan fészkelődök, valamiért kényszert érzek rá, hogy segítsek neki. Lehet azért, mert rosszat tettem tegnap? A gondolatba még most is beleborzongok. Talán a tudat, hogy valakitől elvettem az életet, arra sarkall, hogy most jót tegyek. Ha már itt tartunk, akkor megpályázom a fogtündér szerepet, és cukorkát fogok osztogatni a gyerekeknek. Végül is úgysem tudom mihez kezdhetnék most magammal. - Ha segítek neked rendbe tenni a mellső lábadat, akkor elhiszed, hogy bízhatsz bennem? - pillantok rá komolyan.
Úgy tűnik sem a kedves megszólítás, sem a mellső láb kifejezés nem nyerte el a tetszését, mert félrenyeli a finom falatot, és úgy elkezd köhögni, hogy félek megfullad. Azért durva lenne, ha már szájkaratéval is embert ölnék... Ismét egy csípős megjegyzés, amitől kiráz a hideg. Feláll a pulttól, hátha attól könnyebb lesz lecsusszanni a falatnak, és csakugyan megnyílik a vizicsúszda a gyomra felé. Arca feldúlt, de látom rajta, hogy a karja fájdalmától megrándulnak vonásai.
 - Mégis ki vagy te és mit akarsz tőlem? - Na ettől én kezdek el köhögni, de sokkal kevésbé hatásosabb, mert nekem nincs a fél reggeli a pofámban. Már megint ez a kérdés. Hirtelen harag önt el, legszívesebben nekiugranék, de akkor eszembe jut a tegnapi hulla, és valahogy képtelennek érzem, hogy bárkinek is tudnék ártani ezután.
- Ayame vagyok - tartom fel a kezemet, mint aki megadja magát a rendőrségnek. - Konohai ninja voltam, még... úgy... tegnap - sóhajtok kelletlenül, aztán emlékeztetem magamat, hogy nem jött el a mesedélután ideje, és rápillantok. - És csak segíteni akartam! Az életben nem fog normálisan meggyógyulni a kezed, ha csak ráhánysz egy adag fáslit. Hogy sebesült meg? - érdeklődöm meg, nem törődve a saját dolgaimmal. Lenne min gondolkoznom. Mind múlton, mind jövőn, de leginkább a jelenen. Talán azért akarok ennyire segíteni neki, mert akkor elbújhatnék a saját problémáim elől. Épp csak egy percre.
- Egy edzés során, sajnos a technika erősebb volt nálam és egyszerűen kettétörte a kezemet, habár azóta volt egy műtétem, állapota nem lett jobb. Te értesz hozzá? - adja végül meg magát, és leül mellém a székre, hogy az orrom alá dugja sebesült kezét.
- Szanitéc tanítvány vagyok... - ... a macska meg a hétnek a nyócát rúgja meg, hogy képtelen vagyok felfogni, hogy a dolgaimat, csak múltidőben tudom közölni jelen esetben. Sóhajtok. - ... voltam. Sajnos még nem vagyok elég képzett ahhoz, hogy összeforrasszam a csontot, de ha megengeded, akkor felmérem, hogy mi a probléma pontosan és aszerint bekötöm neked - ajánlom fel, mire csak egy bólintás a válasz. Nem is gondolkozok tovább, előveszem a kis hátizsákomból a szanitéc készletemet, és kiborítom a pultra a tartalmát. Van benne fásli, és egy-két rúd, amit még apáéktól csórtam el. Valami szekrényt akartak építeni, én meg elvettem néhány erősebb lécet, hogy jó lesz majd, ha merevítőnek kellene. Most jól jön. Óvatosan leszedem a kezéről a fáslit, és a kezemet az ő kezére rakom. Nem nagy fáradság megállapítani, hogy a csontja pontosan hol és hogyan tört el. A kezem körül zöld aura jelenik meg, mialatt elvégzem a Shindan-t, és a chakrámmal kitapogatom, pontosan mi is a probléma.
 - Hm... - hümmögök, mint valami igazi profi, de nem direkt. Most az egyszer tényleg nem felvágni akarok, csak segíteni. Egek... milyen nyámnyila lettem. Pf.
A csontja már helyre van rakva, nincsen teljesen elmozdulva egymástól, csupán nincs összeforrva, ami valljuk be a nagyobb probléma. De mégiscsak jobb ha nem nekem kell a csontot visszarándítani a helyére, nem? Csak a halálsikoly jutna eszembe a kiáltástól, amit a csont visszamozdításának fájdalma okozna. A merevítőt a karja alá teszem, és erősen összekötöm őket egy jó adag fáslival.
 - Nos, mivel nem tudom összeforrasztani a csontot, ezért muszáj lesz pihentetned. Ha szedsz kalcium tablettákat, akkor azzal gyorsíthatod a csontok összeforrását. És persze szedj fájdalomcsillapítót. Ez azért mégsem egy rendes gipsz, ami biztonságosan összetartja a csontokat, de nem lesz vele baj - mosolyodok el bizakodóan. - Ugye ma már nem akartál edzeni?
 - Rendben és köszönöm. Igen mindenképp kell edzenem, maximum ezt a kezemet nem használom - feleli, mire én bólintok. Nem is időzik tovább, mivel a tányérán már semmi elfogyasztható nem maradt, ezért feláll a pulttól, és a cuccát, meg valami idióta tököt visz magával, míg el nem tűnik a szemem elől. - Köszönök mindent biztos vagyok benne, hogy találkozunk a nap folyamán - kiált még vissza.
Két adag reggeli számba gyömöszölése után én magam sem időzök sokáig. Felmegyek a szobámba, és alaposan összepakolom a cuccomat, rendbe szedem a dolgokat. Bár nincs sok minden nálam, de ami nálam van, az legalább legyen rendben. A ninja felszerelésem nálam van, hisz Koroshiya-sama megkérte, hogy hozzam magammal, és a kórházban voltak indulás előtt. De minden más ruhám... és a KÖRÖMLAKKGYŰJTEMÉNYEM - enyhe sokk - is otthon maradt. Bár valljuk be, ez a legkisebb gond most az életemben.

A boltba megyek, és veszek magamnak pár gyümölcsöt, meg vizet, az útra. Fogalmam sincs milyen útra, de minél messzebb vagyok Konohától, annál jobb. Azért... azért durva belegondolni, hogy szökött ninja vagyok. Sőt mi több... egy szökött hazaáruló. A gondolattól könny szökik a szemembe, de a langyos szellővel szembe állva hamar kiszárítom a szememből. Egy másik boltban veszek magamnak egy hátitáskát, mert csak egy shurikentartó, és egy szanitéckészlet van nálam, és abba van belenyomorgatva mindenem. Az élelmet, pedig úgyis táskába kell majd raknom.
Miután mindent kifizettem azon gondolkozok, mivel üssem el a nap többi részét. Valamiért borzalmasan érzem magamat. A tudat, hogy nincs hova mennem... Megijeszt. Megijeszt a nagyvilág, hogy egyedül vagyok, hogy nem mehetek haza.
 - Úristen, úristen... - csak azt veszem észre, hogy már egy épület mögött ülök, és a saját térdemet szorítom a mellkasomhoz. - Úristen! - dünnyögöm. Sírni van kedvem, üvölteni, bömbölni, és esetleg végezni magammal. Nem kapok levegőt, nem tudom mit kezdhetnék. - Úristen - suttogom elhalt hangon, szinte csak tátogok. Nem jön könny a szememre. A testem remeg, ismét érzem, azt a furcsa érzést. Hogy a mellkasom széthasad, hogy a fejem lüktet, a kezem remeg. Egyedül vagyok. Anya? Apa? Hol vannak. Hová tűnt mindenki... Pedig valójában ők nem tűntek el. Én vagyok az aki eltűnt. És... fogalmam sincs mit kezdhetnék.
 - Egyedül vagyok... soha nem voltam még ennyire egyedül - vallom be végre magamnak, és mondom ki hangosan. Már ha hangosnak lehet nevezni egy a lepkefing frekvenciáján megszólaló vallomást. Felpattanok, és futásnak eredek. Meg kell találnom, biztos itt kel lennie valahol. Elvégre edzeni akar nem?
Eltelik pár perc, legalább öt, mire végre megtalálom őt. Az erdőben egy kisebb tisztáson találom, nem messze a falutól, hogy éppen vissza lehessen rohanni, ha valami baj történne. Először nem vesz észre, talán pont ezért tudok olyan közel menni hozzá. Háttal áll nekem, én pedig egyik pillanatról a másikra termek mögötte. Nem is tudom mit gondolok... csak annyit tudok, hogy ő valaki, aki egyedül van itt a semmi közepén, mint én. Csak annyit tudok, hogy olyan egyedül vagyok, mint még soha, és olyan kétségbeesett mint még senki. Mielőtt gondolkodnék, kétségbeesetten a mögé állok, és magamhoz szorítom hátulról, a kezemet pedig a mellkasa előtt összekulcsolom.
 - Ígérem megcsinálom a kezedet Morci-sama, ahányszor csak szeretnéd - szólalok meg rögtön, mielőtt még ijedtében nekem támadhatna. - Csak kérlek, hadd maradhassak itt egy kicsit. Ha még egy percet egyedül kell töltenem, egyszerűen megölöm magamat - dünnyögöm halkan, aztán mikor úgy érzem kellően idiótát csináltam magamból, akkor elengedem, és leülök az egyik fa tövébe.

Ha beleegyezik segítségembe, akkor ott csücsülök a fa alatt, ha pedig kitalál valamit, hogy hogyan tud gyakorolni, akkor segítek neki. Amikor pedig szükség van orvosi kezeimre, akkor újrakötöm a kezét. Ameddig nincs szükség rám, addig könnyen elidőzök a fa tövében, az orvosi papírokat olvasgatva, melyeket Koroshiya-sama hagyott rám. Ez az egyetlen emlékem róla. Ezért öltem meg valakit. Ekkor eszembe jut a táskámban lapuló ANBU maszk is, de még nem veszem elő, mert a végén még amiatt hívnám fel magamra a figyelmet.

 - Rendben - bólintok engedelmeskedve, és  pár méterrel a fiúval szemben megállok. Érdeklődve figyelem, hogy milyen technikát alkalmaz a névtelen fiú, akit csak Morci-samának tudok hívni, mert valahogy nem jutottunk el addig, hogy ő is bemutatkozzon nekem. Mindenesetre nem nagyon fektetek nagy hangsúlyt erre, a lényeg, hogy tudom valahogy szólítani. Így is úgy is, csak azt mondanám, hogy "hé, te" nem is nagyon emlékszem, hogy van e olyan, akit állandóan a nevén szólítok.
 - Vaaagy amíg te el nem fáradtál - emelem fel a mutatóujjamat, csak hogy tudja nem biztos, hogy én vagyok itt a leggyengébb. Halvány lila gőzöm sincs róla, hogy milyen képességei lehetnek, de jelen pillanatban annak örülök, hogy legalább nem kell egyedül lennem. Mindegy, hogy S szintű bűnöző shinobi, vagy D szintű kezdő - amit mondjuk kétlek, ha ilyen technikát tanul - a lényeg, hogy egy élő és mozgó ember. Élő... na igen, ez azért eléggé fontos feltétel nálam.
Nem telik sok időbe, mire elkezdem őt hajigálni a fegyvereimmel. Nem udvariaskodom, tényleg megpróbálom eltalálni, és néha sikerrel is járok, de olyankor nem úgy tűnik, mintha bármi sérülést is szenvedne a fiú. Ezek szerint a homokpajzsa működik, ami azért jó dolog gondolom. Bár fogalmam sincsen, hogy pontosan mit vár a pajzstól, a lényeg, hogy sebesülést nem szerez. Így hát tovább dobálom a fegyvereket, ha elfogy, akkor összeszedegetem az eldobáltakat, és új kört indítok a hajigálásban. Jó mókának bizonyul. Sokkal jobbnak, mint egy családi activity parti.
Így hát fáradásomig kiélvezem a fegyverek dobálását, és épp úgy döntenék, hogy még dobok egyet-kettőt, aztán ököllel is nekitámadok a fiúnak. De ha már úgyis fel kell majd szedegetnem az eldobált kunai-okat és shurikeneket, akkor már miért ne dobjam utánuk a kezemben lévő pár szemet? Már lendítem a karomat, hogy eldobjam felé az éles fegyvert, amikor megszólal, és elvonja a figyelmemet.
Mi az hogy én kezdek fáradni? A fejem elvörösödik, elkap a méreg, de mielőtt még nekiugorhatnék, hogy bennem bizony annyi energia van még, hogy minden nemzetnek elegendő lenne, de akkor hirtelen váratlanul megtámadnak minket. Vagy mi... Gondolom ez támadásnak minősül, mivel mire észbe kapok, és sikeresen felfogom mi a vihar folyik körülöttem, addigra feltűnik egy maszkos férfi, és nekem ront. Fogalmam sincsen, hogy a fiú hogyan reagálja le a támadást, de bárhogy is teszi, mindenesetre nekem most a saját dolgommal kell foglalkoznom. Majd ha sikeresen megvédtem önmagamat, akkor az ő segítségére sietek. Vajon ő miatta támadtak meg minket? Vagy engem vettek észre? A férfi maszkja igen messze áll egy ANBU maszk-tól, de akarva akaratlanul is eszembe jut, hogy talán gyarapítanom kéne a gyűjteményemet, és minél több maszkos shinobit ki kéne nyírnom. Ettől a gondolattól kiráz a hideg, a szívem pedig önkéntelenül összefacsarodik egy mazsola méretű fonnyadt akármivé. Most viszont nincs időm ilyeneken gondolkoznom.
Reflexből emelem a kunait a fejemhez, miközben el is hajolok az ütés elől, és azelőtt cselekszem, hogy felfognám mit tennék. A kezem mintha egyszer csak a tenyerembe szökne. Pont olyan érzés fog el, mint mikor az utolsó csapást mértem az ANBU-ra. Egy kis hang megint megszólal a fejemben, hogy talán jobb lenne, ha hagynám magamat, és egyszerűen meghalnék, hogy soha senki ne nézhessen rám rosszalló tekintettel, undorodva. Főleg ne én magam, a tükörben. Vagy az álmomban lévő pár évvel ezelőtti énem. De ahogy minden emberben, bennem is ég a túlélni akarás heves lángja, és amíg még van bennem élet, addig nem fog kihunyni. A kezem fent marad a fejem felett, míg a másikba a lehető legtöbb chakrát vezetem, és egy pillanat sem kell ahhoz, hogy elektromos töltéssé alakítsam. Azonnal hozzáérek az előttem lévő mellkasához.
 - Ranshinshou - dünnyögöm a jutsu nevét. A férfi a hirtelen lökéstől valamivel hátrál, és én sem várok egy másodpercet sem, mire méterekkel hátrébb vetem magamat. Ha minden jól ment, akkor most nem tud túlzottan mozogni. Vagyis tud, de meg fog lepődni, amikor a karja helyett mondjuk véletlenül a nagylábujja kezd el mozogni, a nagylábujja helyett pedig a nyelve.
A fiú... aki ezek szerint a szövetségesemmé vált, legalábbis egy harc erejéig, hirtelen mellettem terem, miközben rajtam segítve ellenfelem szemébe irányít pár homokszemet.
Lihegve és gyanakvóan pillantok a mellettem álló fiúra, miközben le sem veszem a szememet a velünk szemben éllóval. Még nem mozdult meg, így hát nem lehetek benne biztos, hogy működött a technika. Illetve kitudja, ha sikeresen megjegyzi, hogy melyik testrésze helyett melyik mozdul, akkor sikeresen kikerülhet a csapdámból. A kunaiomat magam elé tartva állok a fiú mellett.
 - Még hogy én kifáradtam - lihegek halkan. - Majd ha szétrúgtuk pár szociopata zaklató seggét - dünnyögöm.

Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mégis mi az isten nyila talált el minket az imént, és kik támadtak ránk. Valahol attól félek, hogy talán beértek engem a konohai ANBU-k, de próbálom ezt a gondolatomat azzal elhessegetni, hogy nem valószínű, hogy rögtön a nyomomba erednének. Végül is csak egy konohai genin vagyok. Valószínűleg az arcomat sem nagyon ismerik. És még mindig társuk hulláját, vagy félig élő testét keresik valahol a falak mögött, az erdőben, ami a szemem láttára vált nem létezővé mesteremmel együtt. A fájó emlékek a szívembe marnak, és megint elfog az a tehetetlen érzés, hogy nem tudom mihez kéne kezdenem. Vicc amit csinálok... A mai napom abból állt, hogy random belekotnyeleskedtem egy idegen fiú dolgaiba, és vásároltam, reggeliztem, próbáltam elterelni a gondolataimat, mintha nem lennék egy szökött ninja, akinek a minap pecsételődött meg a sorsa azzal, hogy elárulta a faluját egy ANBU kivégzésével.
Gondolataim mélyéből egy erős hang ránt ki. Gyorsan kapom a fejemet a hang irányába, hogy megleljem a forrását, de semmit nem látok. Idegesen hunyorítani kezdek. Ez valami vicc volna? Valami genjutsu, ami összezavarja a halló és a látó szerveinket? Vagy valami rejtőzködő jutsu? Akármi is legyen, éberen próbálom kisilabizálni, hogy mégis honnan beszél hozzánk a levegő, de bárhogy kapkodom a fejemet, semerre nem látok embert. Csak a hangját hallom. Csak a szavait értem. Már amennyire ezt értésnek lehet nevezni. Próbálom kitalálni, mégis miről beszélhet, de az agyam mintha le lenne blokkolva. Átkapcsoltam védekező pozícióba, és képtelen vagyok egy idegen, láthatatlan fickó monológját hallgatni. A kezemben lévő kunait szorongatom, hogy csillapítsam a bennem tomboló adrenalint, és próbáljak egy kicsit arra koncentrálni, amiről a fickó beszél.
És a szavai meglepnek. Egy váratlanul felbukkanó, igen magas szintű shinobitól, aki láthatatlanul járkál körülöttünk... nos azt vártam volna, hogy éppen a halálba fenyeget minket cifra mondatokkal. De mégsem. A hangjából kiderül, hogy olyan halálosan nyugodt, hogy a temetőben fekvők mellette örökmozgó kisgyerekek lehetnének. Egyszer csak hátrakapom a fejemet, és lám, ott áll mögöttünk egy maszkos férfi, hosszú fekete köpenyben, és számomra ismeretlen jellel a mellkasán. Pont úgy néz ki, mint az imént legyőzött klón. Csak ő sokkal... emberibb. Mondjuk nem is tudom, mert nem egy marék földből van összetákolva.
Már éppen szólásra nyitnám a számat, hogy valami rohadt meggondolatlant közöljek a társasággal, amikor kiejt egy nevet, amit még éltemben nem hallottam. Rikuno. Az mégis kicsoda? De a mellettem megmozduló fiatal fiú szótlan reakciója az súgja, hogy őt hívják Rikuno-nak, de mintha ő maga sem tudná, hogy honnan kéne ismernie a férfit. Azért ironikus... Én, aki már egy egész napja ismerem ezt a fiút, eddig nem is tudtam, hogy Rikuno-nak hívják. De egy fickó, köpenyben, meg maszkban, valószínűleg sokkal nagyobb hatalommal, mint amit én valaha el tudtam képzelni, aki amúgy öt perce még nem is tudtam, hogy létezik, aztán megtámadott minket... Nos ő simán kölyöknek szólítja a fiút, akinek én még a nevét sem tudtam. Egy pillanatig azon gondolkozom, hogy ezek ketten talán összeesküdtek ellenem, de a fiú értetlen reakcióját nézve rá kell jönnöm, hogy vagy a világ legjobb alakítása folyik éppen mellettem, vagy pedig tényleg nem tudja ő sem tudja, hogy mi a vihar van itt. Tippelgetéseim közepette arra leszek figyelmes, hogy a férfi rám pillant, és hozzám intézi a szavait.
Meglepetten hallgatom szavait. Azokat a szavakat, amelyeket még soha nem hallottam senkitől. Különleges volnék? Valamire jó vagyok? Vajon tényleg van bennem tehetség, amit megpróbáltak elnyomni bennem? Vagy az egész csak értelmetlen rizsázás, hogy a bizalmamba férkőzhessen? Valamiért az utolsó lehetőséget rögtön kilövöm. Nem annak az embernek tűnik, aki mindjárt felnyársal minket, és megsüt vacsorára. Inkább olyasvalakinek tűnik, aki simán megtehetné velünk, de most nem ez a célja. Úgyhogy csak szótlanul hallgatom tovább, nem szólok közbe.
A férfi szavait rágom meg ötödször is már, még mindig a kunait fogom, de valahogy mintha engednék öklöm szorításából. A következő pillanatban azonban új személyt köszönthetünk köreinkben. Egy Kenshiro Karu-ként bemutatkozó férfi. Ő is egy nevet említ... Itanashi. Ezek szerint így hívják a maszkost. Egek. Sosem gondoltam volna, hogy miután elhagyom a várost, hirtelen három új nevet kell majd megjegyeznem. Sosem volt jó a névmemóriám, de valami azt súgja, az ő nevüket elfelejteni is nehéz lenne. Az első személyek az új életemben. Rikuno, Itanashi és Karu. Valóban ők lennének? Élnem kéne a lehetőséggel? De akárhogy is elgondolkozok ezen, mosolyra húzódik a szám. Még hogy élnem kéne-e vele... Hisz ha nem élek, akkor hamarosan halott leszek, nem igaz?
 - Khm... - köszörülöm meg a torkomat, hogy én is meg tudjak szólalni, de ezzel nem a figyelmet akarom magamra vonni, csupán leküzdöm a torkomban lévő hatalmas gombócot. Utoljára akkor éreztem ekkora gombócot ott, mikor félrenyeltem a dango-t. - Én... A nevem Hikari Ayame. - Úgy érzem először nekem is be kéne mutatkoznom. Bár ettől úgy érzem, mintha valami csoportterápián lennénk, és arról beszélnénk, hogy mióta nem nyúltunk alkoholhoz, stb. De ismét elhessegetve a hülye és gyerekes gondolataimat próbálom összeszedni mit is akarok mondani. - Valójában nem fontos a nevem. Sosem volt fontos a nevem. Konohai ninja va... voltam. Még tegnap. De azóta... Történtek dolgok. A kezeim tegnap óta vöröslenek a vértől - pillantok az egyik tenyeremre, ami csak egy kicsit sebes, és piszkos, de egy csepp vér nincsen rajt.a Mégis mintha csöpögne tőle, mint álmomban. Furcsa, most először nem könnyezek be az emlékektől. - Rájöttem, hogy egy senki vagyok. Mindig is egy senki voltam. És rájöttem, hogy csak úgy lehetek valaki, ha nem hallgatok azokra, akik sosem ismertek el. Kicsit vicces és egyszerre furcsa belegondolni, hogy már akár ma megölhetnek, vagy holnap. De sokkal jobb napról napra élni, mint örökké, az ismeretlenség homályában. A lényeg... hogy ha meg is halok nemsokára, vagy ha nem, ha csak még véresebb lesz a kezem, vagy ha nem, ha mindenemet elvesztem... - halkan kuncogok egyet. - Miket beszélek, már nincs is mit elvesztenem. Örülök, hogy senki vagyok. Ha lennék valaki, akkor csak nagyobbá tudnék válni. Így hogy senki sem vagyok, válhatok valakivé. Bárkivé, akivé akarok. Ha már senki vagyok, nem akarok olyan senki lenni, aki fél, menekül, vagy ölbe tett kézzel várja amit érdemel. Én egy olyan senki kell hogy legyek, aki most csatlakozik, és nem menekül, hanem valakivé válik. Úgyhogy én is csatlakozom - fejezem be összeszedetlen monológomat.