Határmenti falu

A komoly és kitartó munka ismételten a javamra szolgált, és sikeresen eltudtam sajátítani az idézést. A kígyó azonban nem maradt sokáig, bemutatkozásom után már el is tűnt.
Ekkor Itanashi ismételten elém állt, és kérésemnek eleget téve bemutatta a kívánt technikát.
 Ahhoz, hogy minél több Hebi jutsut el tudjak sajátítani, teljes mértékben meg kell ismernem a kígyókat biológiailag, mind fajilag. Ezért is volt annyira fontos a szövetség, valamint az idéző technika elsajátítása.  
Majd a pap közelebb lépett hozzám és kezét magasba emelte. Köpenye alól ismételten kígyók törtek elő, és pillanatok alatt már rajtam kúsztak.
Minél jobban ismerem őket, annál jobban tudom őket irányítani, és ez által még nagyobb erőre tehetek szert.
Ennek a technikának a lényege, hogy a chakrát, a testen kívül kell koncentrálni, majd a kezeimből kell kinövesztenem a megformált kígyókat, és úgy kell az ellenfélre irányítanom.
Ezt követően Itanashi zsebeiből egy sötét színű dobozt vett elő, majd onnan egy kis fekete tablettát nyújtott át. A kis kapszulát nyomban kikaptam a kezéből, majd a számba vettem.
A kis tabletta hatására, testemet csak úgy elárasztotta a chakra, és úgy éreztem magamat, mint aki, vagy két napon át csak aludt. Az elmúlt kemény hónapot és azt a sok tanulást még mindig nem hevertem ki, de ettől a szertől, mintha újult erővel állnék neki az újabb tanulásnak.
 Az erőm és chakrakészletem ismételten 100%-on, sőt mintha kicsivel több energiám is lenne, mint a kezdetekkor.
A tabletta bevétele után kicsit hátrébb álltam, majd elkezdtem gyakorolni a technikát.
A felturbózott chakrámnak köszönhetően, reméltem, hogy könnyebben el tudom sajátítani ezt az új technikát.  Amint elkezdtem koncentrálni a chakrát, kivételes módon, most a testen kívülre, vártam, hogy a kígyók szó szerint kinőjenek a kezeimből. Azonban a fél perces koncentráció ellenére mégsem történt semmi változás, így újra hozzáláttam az egésznek. Ismételten erős koncentrálásba kezdtem, majd a megfelelő chakra mennyiség után, igen fura érzés ment végig a kezeimben. 
Úgy éreztem, mintha valami mozogna eme végtagokban, és ki akarna törni, de nem kellet sokat várnom és két kicsit kígyónak a feje bukkant fel, bal köpenyem alól, majd pillanatok alatt, a jobb oldalamon is megjelent kettő hasonló méretű, amint a fejűkkel előbújtak, hirtelen lekúsztak a földre, majd gyors sebességgel, már el is tűntek. Méretük, nem volt több 30-40cm-nél, és számuk is nagyon kevés volt, szóval még messze vagyok a céltól. Az is csoda, hogy máris, kézzel fogható dolgot tudtam létrehozni, szerintem ez a kapszulának köszönhető.
A következő órák a gyakorlással teltek el. Megpróbáltam elsőnek a kígyók létszámát megsokszorozni, ami a beleadott chakra mennyiségtől sikerült is.  Az eleinte létrehozott négy kígyónak a számát sikerült hatra emelni, azonban méretük még nem igen változott.  
A következő feladatom, az volt, hogy ezen változtassak. Úgy éreztem, hogy a méret növelése, is a chakra koncentrálásba rejlik. Hatalmas szerencsém volt, hogy Itanashitól megkaptam, azt  pirulát, és újra 100%-on gyakorolhatok, így nem kell attól félnem, hogy megsérülnék, sőt talán még többet is tudnák nyújtani a kívántnál.
Ismételten erős koncentrálásba kezdtem, és megpróbáltam ez által növelni a kígyók méretét.
 Ez pár gyakorlást követően, már sikerült is, és méretük 30cm helyett 40, majd 50 cm-re gyarapodott. 
Annak ellenére, hogy két óra alatt sikerült, előhívnom nyolc kígyót, egyik karomból négyet és a másikból is, és a méretük meghaladták a 60cm-ert, nem éreztem késznek a techikát. 
A chakra és az energia csak úgy tombolt benne, és úgy éreztem, hogy valamivel fel lehetne még turbózni ezt a technikát.
Ahogy Itanashi is megmondta, a kígyó egy igen különös élőlény. Fő tulajdonságai közé sorolható, a gyorsaság, titokzatosság, rejtelmesség, az erős szorításuk és a persze a harapásuk, ha ezeket esetleg felhasználnám, akkor a technika sokkal hatásosabb és erőteljesebb lenne.
Már az nagy haladás lenne, ha a kígyók nem előkúsznának, hanem egyszerűen kitörnének a kezeimből, és ha nem hat hanem akár egy tucatnyi lenne a számúk, és méretük is hosszabb lenne.
Ezzel a tudattal estem neki ismételten a gyakorlásnak. Ahogy a tervem fel volt állítva, a kivitelezést is egyesével hajtottam végre.
Mivel tudtam, hogy hogyan lehet méretét és a kígyók számát növelni, így azzal kezdtem. Szerencsémre volt még elég chakrám ahhoz, hogy ne ütközzek akadályokba.  Így két óra múlva már a kígyók száma, már a tucatnyit ütötte és méretük is jóval nagyobb volt.
Már csak azt kellet kiviteleznem, hogy a kígyók egyszerűen kitörjenek, a kezeim közöl. Úgy véltem, ha kicsit több chakrát használnák fel már az elején, akkor sikerrel is járnék.
Tehát mielőtt létrehoztam volna a technikát már az elején jóval több chakrát fektette az egészbe, mint eddig, és amint kiejtettem a számon a jutsu nevét, pár kígyó úgy tört ki a köpenyem alól, akár egy vulkán a hegy tetejéről. Tehát ez a chara még mindig kevés. Egyre több és több chakárt áldoztam bele a jutsuba, majd egy óra elteltével, végleg sikerült tejesen elsajátítanom eme jutsut.
 

A nap végére nagyon elfáradtam, és tudtam, hogy most már tényleg pihennem kell, ha csak nem akarok elájulni. Úgy érzem, hogy ezekkel a technikákkal és ez elmúlt, hónap kő kemény edzésével végre készen állok egy komolyabb kalandra, Itanashi oldalán.

~Hol a francba vagyok.~ Dörzsölte homlokát a földről feltápászkodó fiú. Ám a felállás nem ment olyan könnyen. Még mindig szédül és a teste minden porcikája tiltakozik a mozgás ellen. Beletelik némi időbe, míg összeszorított fogakkal ráveszi magát a feltápászkodásra de végül csak sikerül neki. Lábán gyógyulófélben lévő seb található amit egy percig értetlenül néz, majd botladozva elindul, bár maga sem tudja hova. Minél több lépét tesz meg annál jobban kezd helyrerázódni. A feje kezd kitisztulni és az izmai is egyre kevésbé tiltakoznak. Most hogy már talpon van és kicsit magához is tért, most jön csak a neheze. ~Mit csinálok én itt... és egész pontosan ki is az az én.~ Szörnyű villámcsapásként tör rá a felismerés, hogy nem tudja. Semmit sem tud. Végigtapogatja a testét, kalapját hátha valami segít ám azon kívül, hogy undorítónak vélt vörös ruhája elborzasztja semmivel nem kerül előrébb.
- Hahó! Valaki segítsen! Hallanak engem?- Kiált a levegőbe hátha valaki reagál, majd újra elkezdi átkutatni magát. Ki tudja milyen felszerelés irat vagy bármi egyéb lehet nála.

//Rád bízom mit talál magánál, de ha az adatlapon lévő cuccai nincsenek nála akkor pls azokat szerezzük valahogy vissza //

A kiáltásra senki nem felelt, ám nem csak ez volt a zavaró. Ahogy Anso magát szemlélte, valahogy nem érezte jól magát a bőrében. Mintha valami más lenne. Lehet csak elfeledett hacukája hiányzott, vagy csak szimplán az emlékezett kiesés egy tünete ez is. Lassan kezdett helyre rázódni, bár az hogy már képes mozogni és a látása is tisztább még édes kevés egy olyan embernek aki nem emlékszik semmire. A közeli kihalt utcákat neszezés hangja járta át. Hősünk szeme sarkából egy pillanatra látni vélt egy piros valamit, ami szinte rögtön el is tűnt. Újabb hang, majd a rejtélyes alak ismét eltűnt, de Anso látta merre fele. Teste szinte ösztönösen kezdett mozgásba, ahogy futásnak eredt a piros valami után. Ha emlékei meglennének, bizonyára nem kiált utána, viszont ezek hiányában nincs meg a kellő óvatosság.
- Hé ne menj el! Segíts!- Ki tudja szavait meg hallják e? Az is kérdés még, hogy egyáltalán emberről van e szó. Ezek viszont most mind nem számítanak. Végre van valami a közelben, ami talán segít rájönni, hogy ki is ő és mi is ő. Ha csak egy állatott üldöz akkor sem jár rosszabbul, mintha magányosan gubbasztana. Futás közben még azért végigtapogatja zsebeit, ruháját, haját, mindenét hátha talál valamit. Nem tudja miért érzi így magát, de biztos benne, hogy fontos emlékeznie. Mármint azon felül is, hogy elég gáz semmit sem tudni, úgy érzi másoknak is fontos, hogy emlékezzen és fontos dolga van.
Ha esetleg talál magánál bármi fegyvert akkor azzal üldözi tovább a piros alakot, ha nincs és harcra kerülne a sor a pusztakezes próbálkozik megvédeni magát.

Bizonyára ha Anso az emlékei birtokában lett volna, elég magabiztosan ment volna a szörny felé. Lehet, hogy még egy genjutsu feloldással is megpróbálkozott volna, csak hogy jobban el tudja hinni amit lát. S ha szeme nem csalta meg akkor minden bizonnyal valami frappáns támadással üdvözölte volna a szörnyet. Ám ezek hiányában igen kérdéses volt a sorsa. Nem igazán volt csúcs formában és arra sem volt tippje mit tegyen. Azt persze még ő is felfogta, hogy nagy eséllyel ez a lény nem annyira barátságos, de hát akkor mit is tehetne. Ahogy a csáp szerű kezek lassan elé indulnak, pár lépést hátrál és ügyesen megbotlik egy fa gyökerében. Még nem az igazi az egyensúlya így hamar elterül, a testét rendesen beverve. Ha genjutsu áldozata lett ez a fájdalom minden bizonnyal kizökkenti őt az állapotából. Azonban ha a lény még mindig felé akkor gyorsan a földön fekve keres valami harci alkalmatosságot. Legyen az egy élesebb kavics egy erősebb ág vagy bármi amivel védheti magát. Ha sikerül ilyet találnia feláll és vár. Nem akarja ő kezdeményezni a harcot, hisz ha nem bőszíti fel ezt a valamit, hátha tovább megy. Azonban ha a lény megtámadja akkor legjobb tudása szerint védi magát és kezd ellentámadásba. ~Ezt nem hiszem el? Talán meghaltam és ez egy pokol béli démon? De miért juthattam ide? Mit tettem? Miért nem emlékszem?~ A fájdalom belenyilallt a fejébe a gondolatok hatására, és érezte, hogy a tehetetlenség érzése mellet valami új dolog is kezd eluralkodni rajta. Ez nem más volt mint a düh és a harag. Egyszeriben mindent utált, mert nem tudott semmit. Ám ennek hatására a félelme eltűnt, és mintha a feje is tisztult volna. Egy dolgot akart csak élni... és ha kell akkor ezért pusztítani.

Furcsa események következtek, amik annyira meglepték hősünket, hogy a meglepettség hatására még a dühe is elpárolgott. A lény kiről azt hitte, neki ront hirtelen felé futva ketté vált és hihetetlen tempóban elhaladt mellette ám kárt nem tett benne. Tétován előre lépet párat egy bottal a kezében, és próbálta megemészteni a látottakat. Az a helyzet, hogy az amúgy is zavaros fejében sehogy nem akart rend teremtődni. Két dolgot tudott csak biztosan. Több ilyen lény is itt van a közelben és körbe vették. Bár a belső kis harang veszélyre hívta fel a figyelmét, az mindenesetre érdekes volt, hogy eddig nem támadták meg. Még mindig azon az elven, volt, hogy ő nem kezdeményezi az összecsapást. Az egyik ujját megharapta, hogy vajon a fájdalom bele hasít e vagy csupáncsak álmodik, majd elhatározásra jutott. Annak semmi értelme sincs hacsak egy helyben áll és vár. Ha bántani akarják akkor túlerejűk , és az ő gyengesége elegendő ahhoz, hogy fölé kerekedjenek. Bár persze azért csak harc árán ölhetik meg. Viszont amíg nem támadnak addig ő sem tesz ellenük semmit. Ezen elhatározás gondolatmenetén, botjával a kezében elindult egyenesen. Bár nem tudta még lábai majd hova vezetik, egyenlőre csak haladni akart tovább, hogy egy embert találhasson aki majd segít neki.

Lassan a helyére kerültek a kirakós darabjai. Míg hősünk távozni készült egy kölyök az útját állta. Egyértelműen nem volt egyedül, nem kevés társa figyelte még Anso-t különböző helyekről. Nehéz volt megítélni mi baja lehet a gyerekeknek, de az biztosnak tűnt, hogy ők sincsenek a toppon. Legalább is szellemi szinten.
- Gyerekek városa? Én csak keresek valami fontosat.- Motyogta maga elé míg a kölyök őrülete elhatalmasodott, és pár klón társaságában rá nem rontott. A támadás előhívta Anso pár elfeledett emlékét. Nem csak az alap technikáira és az akadémiai éveire emlékezett hirtelen, de egy ugyanilyen fontos dolgot tudott meg magáról. Van otthona. Ha csúcsformában lett volna akkor egy ilyen szintű támadás mit szem ért volna ellene. Hisz könny kiszúrni melyik az igazi és melyik nem. Az ilyen klónoknak nincs tömege, így lépteik nem csapnak zajt, és a lábuk sem hagy nyomot a porban. Furcsa mód úgy döntött nem fogja bántani a gyerekeket, valamiért megesett rajtuk a szíve. A fürge test jutsuval megpróbál, kikerülni a támadási sugarukból, és a transzformáció technikával a saját alakját is megváltoztatni. Pontosan tudta hogy akar kinézni. Úgy mint emlékeiben amikor csak genin volt. Ha sikerrel jár megpróbál észrevétlenül távozni. Ha nem jár sikerrel sajnos kénytelen felvenni a harcot a kölykök ellen, ez esetben csak tai jutsu-s jellegek védekezik.

Hiába, hogy az ellenfelei tudása, és ereje kevesebb volt az övénél, mégis a túlerő hatásosnak bizonyult. A gyenge ütések mik betalál, idővel képesek voltak földre is vinni őt. Majd valami még félelmetesebbet látott. Az ő ruhájába bujt gyermek kezében megcsillant egy kunai kés. Az ő kunai kése. Ez már nemcsak számára, de a többi gyermeknek is veszélyesebb lett. Figyelme nagy részét erre az egyre igyekezett fordítani. Sajnos be kellet látnia, hogy nem kímélheti a gyerekeket. A fürge test jutsuval megpróbál a kunai késes sráchoz jutni és útközben akit csak ér chakrával megerősített ütéssel próbálja harcképtelenné tenni. Amennyire lehet ügyel arra, hogy ne létfontóságú szervet találjon, de ha csak azt éri, hát kénytelen oda ütni. Ha eléri a kunai késess kölyköt őt is megpróbálja kiütni, és gyorsan vissza szerezni a cókmókját és a ruháját. ~Szégyen, hogy kölykökkel kell küzdenem. Ami még nagyobb szégyen, hogy úgy kell ellenük harcolnom mintha rendes ellenfelek lennének. Milyen gyenge is lehetek, ha már velük sem bírok. Szörnyű.~ Futott végig a fejében a bús gondolat.

//Gratulálok //

A gyerek sereg nagy része már harcképtelen, de van három delikvens aki nem csak képes még harcolni, de nagyon úgy tűnik szeretne is. Köztük az egyik képes jutsu-kat is használni, így talán a legnagyobb veszélyt ő jelentheti. Ansonak már kezében a kése, ám eszébe sem jutna használni gyerekek ellen. Így is szégyen ránézve, hogy már ilyen sérüléseket kellet okoznia. Megfordult a fejében, hogy egy jutsuval alakot vált hátha kellően megdöbbenek a gyermekek és ezáltal tébolyult csökken, de az eltökélt szempárok nem ígértek túl sok jót. Tudta, hogy csak akkor tud nekik segíteni, ha már harcképtelenek, így a terv is egyszerű volt. Oldalas pozíciót vett fel és várt. Túl sokáig nem kellet várnia, hogy a jutsu használó elérje és már csak az időzítés volt a kérdéses. Ám a tapasztaltat mellette állt. Ha a fiú elég közel ér hozzá, akkor egy nagy oldal rúgással próbálja arcon találni, hogy kiterüljön. Majd a rúgást végző lába a találat után előre megy így ős egy nagyobb terpeszben lesz és két kezével gyomorszájon igyekszik vágni a maradék két ellenfelét. ~Ha sikerül lefegyvereznem őket, vissza veszem a ruhámat és elviszem őket, oda ahol anno tanultam... mi lehetett annak a falunka  a neve? És hol lehet? Nem tudom, de ha úgy adódik, amíg meg nem találom, majd vigyázok rájuk~ Tökélte el magát.

Anso manőverét siker koronázta, viszont nagyon úgy tűnt a csatának még bőven nincs vége. Nem kis meglepetéssel kellet észrevennie, hogy a megrúgót kis ellenfele nem is az volt akinek hitte. Már csak hárman maradtak ellene. A jutsu használó ki vélhetően a vezér és annak két alárendeltje akiken nagyon úgy látszott, hogy nem igazán szívesen vesznek részt a harcban. Pár kézjel, egy sunyi mosoly, és megkezdődött az újabb támadás a gyerekek részéről. ~Már csak három maradt. Viszont nem tetszik sem a molya a srácnak sem pedig, hogy plusz két kölyköt ki kell ütnöm akik nem is akarnak harcolni. Nem tudom mit tervez, de jobb ha nem várom ki.~ Saniko újra a fürge test jutsut használta. Ha tudja kikerüli a két kölyköt és a harmadik háta mögé igyekszik, majd egy a tarkójára mért ütéssel próbálja harcképtelenné tenni. Ha ez nem válik be akkor megnövekedett sebességével egyenesen a két küldönc felé jön, majd ugrik egyet, hogy a két kölyök fejéről tudjon továbbugrani az eredeti célpontja felé. Így viszont azt a srác a levegőből érkező rúgásával próbálja meg kifektetni.

//Akkor én is gratulálok szerintem, meg jön a bocsánatkérés a következőért.//

//A kaland első része befejeződött, a jó játékért, és harcért +3 chakrát felírhatsz magadnak. Ha gondolod folytathatjuk, ha nem akkor kérek egy felépülési bővítményt melyben sérüléseid begyógyulnak és visszanyered maradék emlékezetedet is.//

// Misaki Kyoko //

Felhős napra virradt ma Konoha, főleg a tegnap esti eső miatt, ami már kijárt azért a termőföldeknek és a természetnek egyaránt. Kicsit fáradt voltam a múltkori edzéstől és még mindig frász kerülgetett attól az elnyelő gödörtől, amibe az akkor Sensei száműzte őket. Drasztikus volt, de legalább elég hamar megtanultuk a függőleges tárgyak megmászást.

Délelőtt meg kellett látogatnom az egyik hivatalnokot, ugyanis veseelégtelenségre panaszkodott és Iroh-bácsikám mindenképp segíteni akart neki, ezért elküldetett hozzá némi gyógyteával. Visszafele jövett akaratlanul is meghallottam két Shinobi beszélgetését, miszerint a határmenti faluknál különös dolgok folynak és egyelőre nincs sok bevethető ember, akit oda lehetne küldeni kivizsgálni az ügyet. Bár még Genin vagyok és tapasztalaton is híjján vagyok, nem hagyhatom, hogy ártatlanok szenvedjenek emiatt. Így hát hazatérve felpakoltam magam, a családi kardot az oldalamra kötöttem és indultam határ mentén elhelyezkedő falvakba.
A látvány eléggé lehangoló volt: az utcákon kevés ember mászkál, mintha mindenki csak a saját dolgát akarná minnél gyorsabban elintézni és azonnal elbújni az otthonában. Mikor megpróbáltam finoman megszólítani egy bácsikat, aki a szekerét tolta, beesett szemekkel rámnézett. Ekkor láttam meg a fején lévő hegeket, amelyek láthatóan a ruha alatt is folytatódtak. Sőt, jobban megvizsgálva azt a néhány utcán ballagó emberen is voltak ugyan ilyen sebek. Valaki veri és bünteti a civileket...
Ekkor a férfi szájából egy halk jajgatás hallatszódott és remegni kezdett. Megpróbáltam lenyúgtatni, de az méginkább jajgatni kezdett, ijedt tekintete pedig egyenest belém vájódott, mintha egy gyilkos lennék. Megszólalni sem volt időm, ugyanis septiben el is hajtott a kis szekerével. Kérdően néztem magam elé, majd csak ekkor vettem észre, hogy egyik kezemet a Katana-m markolatán pihentettem meg. Lehet azt hitte, hogy meg akarom támadni? De hisz Konohából jöttem...
Ahogy ezen elmélkedtem, megpillantottam a távolban egy nőt: látszott rajta, hogy tapasztalt és jól felszrelt Kunoichi, aki ugyan úgy az ittenieket kérdezgette. Meglátott engem, majd szúrós tekintetekkel végigpásztázott és egy másik Shinobi hozzá sietve valamit a fülébe súgott. Egyik szemöldökömet gyanakodva felemeltem, mire a nő kimért léptekkel elindult felém. Álltam a tekintetet, de közben le nem vettem a kezem a kardomról. Háborúban állunk és pont az országhatár közelében vagyok, ahol leginkább támadni fog esetlegesen az ellenség.

-Igen, én volnék...- néztem mélyen a lágybarna szemeibe. -...és kegyed ki volna?- kérdeztem vissza.