Határmenti falu

Rikuno beszámolóján elgondolkozom. Rossz érzéssel tölt el, hogy az ő múltja talán kacifántosabb mint az enyém, hosszabb, és sokkal borzalmasabb dolgok történtek vele, mint velem... Lepillantok a kezemre, és undorodva bámulom rajta a piros friss vért, melyet csak én látok a kezemről csöpögni minduntalan. Ő olyan tiszta, mint egy kristály, Rikunak nem kell szégyellnie magát semmiért. Irigységet érzek a szívemben, ahogy a fiúra nézek. Nagyon, nagyon irigy vagyok rá, és szomorúan bámulom őt. Valami megmagyarázhatatlan ösztönöm azt súgja, hogy soha ne engedjem meg neki, hogy bemocskolja a kezét. Én akarom megölni azokat is, akiket neki kell majd. Csak ne kelljen ölnie, csak maradjon tiszta. Nem tudom mi oknál fogva érzek felelősséget érte. Talán egy kicsit úgy érzem, hogy ha ő tiszta marad, akkor az egy kicsit enyhít az én lelkiismeret furdalásomon. Elvégre a lelkiismeret minden embert másra sarkall. Van aki ideges tőle, van aki mérges, én pedig azt érzem, hogy nem maradhatok tehetetlen, úgy érzem felelős vagyok Riku tiszta kezéért, és lelkiismeretéért.
- Én... - a hangom elcsuklik, és elhal, a torkomon akad a szó, és köhögnöm kell, hogy kiszabadítsam onnét. - Khm... - köszörülöm meg a torkomat, és bírom rá a beszédre. - Én Hikari Ayame vagyok. Az elsődleges chakra típusom a víz, és egyelőre csak a Suigadan nevezetű technikát tanultam meg. És hát... Igazából... Fogalmam sincsen mi történt velem. - A szemem szúr, én pedig összeszorítom az állkapcsomat, hogy a kitöri vágyó könnyeket visszaküzdjem oda, ahonnan jöttek. - Senki nem voltam. Soha nem voltam senki, és nincsen történetem, mint Rikunonak. Én csak egy egyszerű lány voltam, aki shinobi akart lenni, de sosem tudtam igazán, hogyan valósítsam meg az álmaimat. Azt akartam, hogy valaki elfogadjon, hogy valaki tehetséget lásson a tehetségtelen Ayaméban. Könyörögtem érte. De mindig minden ugyanolyan volt, mint azelőtt, semmi sem változott. Anyukám vak, és öt éves koromban azon kaptam magamat, hogy bekötöm a szememet, és évekig ki sem nyitom. Nem akartam látni semmit, mert azt akartam, hogy a megérzéseim, a hallásom, az érzékszerveim pont olyan kifinomultak legyenek, mint egy vaknak. Mint anyámnak. Az akadémia elteltével levettem magamról, és csakugyan megtörtént, amit szerettem volna. Ninjaként kifinomultabbak lettek az érzékeim, de körülbelül ennyit voltam képes elérni. Attól kezdve hiába próbálkoztam chunin vizsgával, hiába mentem küldetésekre, mindig hasztalannak és semminek éreztem magamat. Ami azt illeti, az is voltam - vigyorodok el szomorkásan. - A csapatom valahogy feloszlott, én pedig egy újonnan jött ötletnél fogva úgy döntöttem, hogy szanitéc ninja szeretnék lenni. Ez volt az első fordulat az egész életemben. A kórházban töltött idő életem fénypontjának mondható be. A mesterem volt az első olyan shinobi, aki tehetséget látott bennem, és aki a szárnyai alá vett. Aki shinobiként kezelt, tanított, és reménnyel töltött meg. Én csak annyit tudtam, hogy őrülten kapaszkodnom kell abba az emberbe, aki ilyen módon bánik velem. Ilyen odaadással és törődéssel. Többé nem sokat jártam haza. A kórház lett az otthonom, ahol a szüleim voltak otthon, az pedig már csak egy második menedékhelyként szolgált. Rájöttem, hogy nem kell lennem valakinek, maradhatok egy olyan senki, aki vagyok. Bőven elég, ha egy ember számára vagyok valaki. Ő volt a mesterem. Nemrég azonban mesterem menekülőre fogta, én pedig vele tartottam. Máig sem tudom mi volt az oka, és azt hiszem örök titok marad számomra. De még a konohai ANBU egyik tagja is üldözőbe vett minket. Mesterem a papírjaihoz ragaszkodott élete árán is, és azt mondta, védjem meg őket. Minden... minden nagyon gyorsan véget ért. Olyan gyorsan ment az egész, mint amilyen gyorsan jött. Egyik pillanatban szanitéc tanítvánnyá váltam, a következőben pedig... - mély csönd ereszkedik rám. Csak most tűnik fel, hogy szokásomhoz híven egyre gyorsabban hadartam. Eszembe jut, hogy nem pszichológusnál vagyok, és nem is rémtörténeteket mesélek az unokáimnak, hanem a szervezet tagjaival beszélgetek, akikkel a jövőben együtt fogok harcolni. Ölni. Felemelem a fejemet, és nemtörődöm hangnemben, vállvonás kíséretében hozzáteszem. - ...meg kellett ölni az azt ANBU-t. Onnan van a maszk is - mutatok a maszkomra most is a fejem búbján pihen.

Az új technika hallatára tudásvágy fénye csillan a szememben, és egy pillanatra elfelejtem azt a bizsergő érzést, ami egy ideje már megvan. Gyakran volt már ilyen érzésem. Amikor valahogy érzem, hogy minden annyira más, és egy kis fájdalom vegyül az egészbe, ha arra gondolok, hogy a múlt lezárult, és sosem kapom már vissza azokat a perceket melyeket magam mögött hagytam. Ilyenkor olyan... elveszett érzésem támad. És ez valamiért bizsergő formát ölt, vagy nem tudom. Az is lehet, hogy hülye vagyok, sőt valahol biztos, még ha soha be sem vallanám, de nem feltétlenül abból eredően van ilyen érzésem. Lényegre térve, ez a furcsa érzés néha pár perc vagy akár óra erejéig eltűnik, amikor éppen a jelen tűnik kifogásolhatatlannak. A tudásvágyam és a lehetőség, hogy gyarapítsam technikáim készletét pedig éppen olyan dolgok, amelyek miatt megfeledkezek a fájó dolgokról.
Figyelmesen végighallgatom az instrukciókat, hisz ez az egyetlen dolog, amit alapként vehetek miközben dolgozok. Hála az égnek elég információt ad ahhoz, hogy képes legyek legalább elgondolkozni a próbálkozáson, és utána pár pancser próbálkozással tudatni újdonsült társaimmal, hogy képes vagyok a világ szerencsétlenjét játszani nulla-huszonnégyben. Mindenesetre a segítség után leguggolok az előttem lévő apró tavacskához, ami egy perccel ezelőtt még nem is létezett, és a kezemet a vízbe rakom. A kezemen keresztül fogom belevezetni a chakrámat a vízbe, egyelőre örülök, ha így sikerül majd kellően formálnom. Majd természetesen csatában nem lesz időm leguggolni, meg szünetet kérni, hogy "Na várjatok, csak egy pillanat, amíg a csípőprotézisem mellett lehajolok a vízhez, és mártogatom az ujjaimat!". vagyis időm az lesz bőven, csak maximum kinyírnak. Akkor meg aztán áztathatom magamat a pocsolyámban az idők végezetéig. A vicc az, hogy kétlem hogy tetteim után bárki is eltemetne. Új csapatomnak nem érdeke, hogy szép sírban forgolódjak, a régi csapatom meg... Hát valószínűleg anyától a Hokagéig kezdve mindenki azt hiszi, hogy meghaltam, vagy ilyenek. Esetleg az is lehet, hogy tudják, hogy elszöktem. De hol izgat ez engem már, nem igaz?
A kezemen keresztül a vízbe áramoltatom a chakrámat. Először nem olyan nagyon sokkal próbálkozom, mert nem rögtön az a célom, hogy a klón képes legyen újjáépíteni magát, meg kávét főzni, meg mit tudom én. Elég ha nem omlik össze egy korty vízzé. Most még csak meg szeretném próbálni, hogy amikor több chakrát is beleölök, akkor legyen haszna. A chakrám egy töredéke a vízben van, amikor lehunyom a szememet, és akárcsak bármilyen másik klóntechnikánál, itt is elkezdem formázni, hogy klónná alakítsam. Épp olyanra mint én. Csak ezúttal a vizet is próbálom belevonni. Az elemfeloldásos kalandomnál megtanultam, hogyan tudom manipulálni a víz mozgását, és az orvosi technikák jó része fejlesztette a chakrairányítási készségemet, ezért meglepően könnyebben megy, mint gondoltam. Furcsa érzés rájönni, hogy fejlődtem valamennyit. Azonban az első próbálkozás így is befuccsol. Amint kiemelkedne a vízből a klón, szinte rögtön vissza is hullik. Tudom, hogy mi az oka, egyszerűen kevés chakrát használtam el hozzá. Nem telik el egy perc sem, rögtön újrapróbálom a folyamatot az elejéről. Chakra a kezemen keresztül a vízbe, és csakúgy mint a képzésen, most is érzem hogy a víz az én irányításom alatt áll. Alárendeltem, parancsolhatok neki. És kell is. Ahogy azt a klónoknál is teszem, itt is úgy koncentrálom a chakrámat, hogy az az én formámat öltse fel. Majd amint úgy érzem, hogy a klón részét már megcsináltam, csak a vízzel kell törődni, ahogy azt már megtanultam kiemelem a vízoszlopot és a chakrámmal a klónra formálom.
- Siker - bámulom a meglévő lényt, azonban amint ránézek, valahogy végtelenül butának tűnik. Egészen addig tűnik butának, amíg rá nem jövök, hogy tényleg az, és nem csak látszólag. Na igen, eddig nem volt nehéz. Mivel füstklónt is tudok létrehozni füstből, így vízklónt nem volt olyan nehéz vízből, mert pontosan tudtam hogy kéne csinálnom. Egy a különbség. A füstklón körülbelül egyenlő egy bábbal, aki teng-leng körülöttem, és ha a vállába bokszolok, akkor drámaian füstté robban. És... ennyi. Nincs benne élet, nem tud chakrát használni, nem tud technikát, és nem tud gondolkodni. Illetve nem tudom neki random megmondani, hogy főzzön kávét. Ez a különbség a klón és az árnyékklón technika között is. Bár az árnyékklón az megint egy más dolog, amibe aztán végképp ne menjünk most bele. De a lényeg, hogy nekem nem egy holtképű, maga elé meredő klón kell, aki az IQ-szintjével maximum tojás lehetne egy tál ramen-ben, hanem rendes, gondolkozó klón kell, aki képes megcsinálni azt amit akarok, esetleg képes magát újraépíteni vízből. Leülök, és átkarolom a kezemmel a két lábamat, az államat pedig a térdemre helyezem. Magzat pózban ücsörgök miközben a vizet bámulom magam előtt, és Riku-ra pillantok. Azt nézem, hogy ő hol tart a technikája elsajátításában, és az az érzésem, hogy sokkal előbb végezni fog, mint én. Ahj! A fene! Miért mindig mindenben én vagyok a legutsó? Feldühödve pillantok a tócsára, és idegesen beletaposok, amivel annyit érek el, hogy tiszta víz lesz a lábam. De sebaj, azért jó érzés azt hinni, hogy fáj a víznek. Mérgesen fújtatva a pocsolya elé térdelek, és a víztükörben bámulom magamat. Halvány lila fingom nincs róla, hogyan lehetne tudatot adni egy klónnak. Hogyan lehetne tudatot adni egy élettelen cuccnak? Sehogy! Lehetetlen! Azért élettelen, mert nem él! És ha nem él, akkor nem is gondolkozik. Ez ilyen nagyon rohadtul egyszerű. Idegesen megvakarom a fejem tetejét, és a hajamat markolászva gondolkozok.
Úgy döntök, megpróbálom. Ahogy az imént csináltam chakrát irányítok a vízbe, majd elkezdem kiemelni a vízoszlopot, de ahogy megjelenik rögtön a klón alakját veszi fel. Eközben arra gondolok, hogy: "Ugrálj hármat! Ugrálj hármat! Ugrálj hármat!" Azonban mindez olyan fölösleges, mint amennyire... Nem tudom. A lényeg, hogy felesleges. Eléggé.
A klón megjelenik akárcsak az előbb. Azonban bármilyen beteg módon szuggerálom, meg nem mozdul. Mérgesen dobbantok egyet, és engedem hogy a klón ahogy felépült, úgy le is omoljon. Csücsüljünk le megint, és tépjük a hajunkat megint. Gyerünk Ayame. Lehuppanok a földre, és a fenékcsontomat fájlalva a becsapódástól neki is kezdek a gondolkozásnak. Hogyan tudnék neki tudatot adni? Felidézem Obotsu ötleteit, hogy hogyan vigyem végbe a jutsu elsajátítását, de semmi nem jut eszembe arról, hogy hogyan lehet neki tudatot adni. Aztán gondolok egy újat. Chakra híján még nem érzem magamat hála az égnek, ennyi azért még csak nem hoz ki a sodromból. Ismét a pocsolya elé térdelek, és ismét a kezemet a vízbe helyezem, akárcsak az előző alkalmakkor. Ugyanúgy mint eddig, most is elkezdem létrehozni a klónt, azonban amin felépül nem engedem el, hanem továbbra is a vízben tartom a kezemet. A chakrámmal pedig irányítani tudom a klónt. Akárcsak egy bábot. Valójában az Ayasuito no Jutsu adta az ötletet, ahol egy drótnak adtam életet csupán annyival, hogy a chakrámmal irányítottam. Bárminek adhatok életet, ha a chakrámmal irányítom. Csak egy a probléma ezzel. Hogy amint elengedem ismét élettelen szoborként áll, akinek elképzelése nincs az életről. Mert... valójában semmiről nincs elképzelése, mert nincs gondolkodása. Ismét gondolkodás fázisba érkezek, és engedem hogy a klón megint visszatérjen régi otthonába, a pocsolyába. A lényeg, hogy a chakrám irányítja a klónt. A baj csak az, hogy a chakrámmal nem tudom folyamatosan tartani a klónt, mert az olyan lenne, mintha báboznék. Nem tudom folyamatosan a chakrát pumpálni bele, amíg egyszer csak kipukkad mint egy gumimatrac. Viszont chakra irányítja, az én chakrám. Esetleg ha...
Újabb élettelen vízklónt formálok. Ezúttal is ugyanúgy csinálom mint eddig, egy apróka különbséggel. Több chakrát használok fel, azonban azt a plusz chakrát amit hozzáadok, nem formázásra és a víz megmozgatására használom, hanem úgymond ráruházom a klónra. Mint amikor beborítok egy tárgyat a chakrámmal, majd otthagyom. Először ismét olyan élettelen klónt hozok össze mint eddig, de második próbálkozásra sikerül a tervem. A chakra ott lángol az élettelen klónban. Már csak kezdenie kell vele valamit. A chakrámat tudom irányítani a testemen kívül is, hisz bár nem bennem áramlik már, de attól még az enyém. Így az én koncentrációm és az én erőfeszítéseim árán irányítható. Reménykedve, hogy sikerrel járok irányítani kezdem, és valóban. Bár nem érintkezek vele semmilyen formában, sem fizikailag, sem pedig a chakrámmal, szellemileg mégis képes vagyok őt irányítani, hisz a chakrám egy jó része most benne áramlik. A feltevésem ezek szerint... hát csak nem olyan szörnyű. És bár már mozog, de egy gondom még mindig van vele. Hogy csak akkor tudja mit kell csinálni, ha folyamatosan irányítom. Külön tudatot kell neki adnom.
Újabb és újabb próbálkozások következnek, újabb és újabb kudarcokkal. Próbálom a nemlétező agyába vezetni a chakrámat, vagy agyat formálni a chakrámból. Próbálok vele kommunikálni, de ha a chakrámmal nem kényszerítem rá, akkor csak bámul ki a hót sötét fejéből. Kifáradtan fekszem el a pocsolya partján, mellettem pedig az éppen aktuális klón fekszik. Lassan rengeteg chakrát elhasználtam csak azért, hogy létrehozzak egy értelmileg nem fogyatékos klónt, de úgy tűnik velem lehet a baj, és ez a klón a valódi énemet tükrözi, azért ilyen gyépés.
Eltelhet egy kis idő, mert legalább egy órára beszunyálok. Kénytelen vagyok energiát gyűjteni, muszáj megvárnom amíg a chakrám ismét olyan szintet ér el, hogy használhassam. Megeszek egy almát is, ami a hátizsákomban lapul, és odadobok egyet Rikunak is, hátha kér. Miután a chakrám ismét elegendő lesz, hogy elfecséreljem a beszédképtelen klónjaimra, rögtön neki is kezdek az akciónak. Azonban... úgy döntök máshogy csinálom most. Eddig bárhogy próbáltam nem sikerült, így muszáj a "teremtésénél" tudatot adnom neki. Cél... Igen! Ez az ami hiányzik! Eszembe jut Obotsu beszéde, hogy ugyan a megteremtése után is tudok neki utasításokat adnom, de muszáj céllal létrejönnie. Ha nincs célja, nincs tudata, ha nincs tudata, akkor csak közvetlen chakrairányítással leszek képes irányítani. És akkor végre valahára talán nekikezdhetek az utolsó klónnak, amire chakrát pazarolok. Létrehozása közben, miközben chakrával "ruházom fel", azt a cél-t szabom meg neki, hogy fekvőtámaszozzon. És ha sikerül, ha végre valahára tényleg sikerül, akkor miután megteremtődik a vízi-Ayame, elkezd fekvőzni, ezzel azt nyugtázva, hogy nem buta mint a segg.

Az odafele út csöndben telik. Valójában mint mindig, most is lenne ezer meg ezer mondandóm, de mégsem szólok semmit. Nem tudom miért, nem nagyon tudom megmagyarázni, talán még mindig az imént tanult technika elsajátításának büszke öröme, vagy az erdő vészjósló csendje, de valami egész biztosan belém fojtja a szót. Pedig fecsegnék össze-vissza, az alattunk elterülő virágokról, melyek vörös tengerként húzódnak meg egészen a horizonton felbukkanó fekete tornyokig. Vagy néhány madárról, melynek ismerősen cseng szava, esetleg éppen azokról, melyekről még életemben nem hallottam. Vagy kérkednék vele, hogy mennyire könnyen elsajátítottam ezt a technikát, noha ez mind hazugság volna. Az is lehet, hogy elmesélném Rikunonak mennyire szerencsétlen voltam eddig, és hogy ironikus egy kissé, hogy éppen akkor kezd rendbe jönni a shinobi életem, mikor egyébként minden más elromlik. Elsírnám neki, hogy csalódtam önmagamban, ugyanakkor mégis büszke vagyok. És megkérném, hogy magyarázza el, mégis miképpen lehet az ember egyszerre csalódott valakiben és mégis büszke rá. Főleg, ha ez az ember saját maga. De mint már említettem, a szavak az ajkamra fagynak, és hangot nem adok gondolataimnak. Egyébként sem látom értelmét, és bár eddig sem tartott vissza soha semmi attól, hogy értelmetlenül makogjak a vakvilágba, most mégis úgy érzem, hogy a csöndben maradás bölcsebb.
Már egy közeli toronyhoz vezető út porát kavarjuk fel egyre lassuló lépteinkkel, mikor kénytelenek vagyunk megtorpanni. Fejünk fölött haladó madárbarátaink olyan sebességgel változnak hamuvá, mint én vörössé, amikor valaki egy rossz szóval fel mer bosszantani. Éppen válaszolnék Morci-samának, hogy én sem tudok többet, mint ő, de ekkor felbukkan egy ismerős arc. Mármint akarom mondani, szó szerint felbukkan, mert kiemelkedik a földből, és hamarosan egész lényében ott ácsorog előttünk, mellkasunkra pecsétet helyezve, hogy ne kövessük halott madártársaink példáját.
 - Köszönöm, - pillantok rá, amikor megmagyarázza a pecsétet. - nem akartam úgy veszteni az életemet, hogy egy láthatatlan erőmező szénné égett pattogatott kukoricává változtat - grimaszolok, ahogy a madarak maradékára pillantok pár méterrel odébb.
Követjük Itanashit az irodájába. A hideg és sötét kőfalakon végighúzom az ujjaimat, és amikor felérünk az irodába, akkor sem állom meg, hogy ne nyúljak hozzá mindenhez ami a kezem ügyébe kerül. Anya kiskoromban mindig utált velem vásárolni, mert mindig mindent végigtapogattam... Oké, hogy bekötött szemmel erre eleinte szükségem volt, de ez a szokásom máig is fentmaradt. Amikor levettem a szememről a kötést, hogy ismét teljes egészében csodálhassam az elém táruló világot, tovább fogdostam a tárgyakat, és a falakat, ha ismeretlen helyre érkeztem. Ez mintha biztonságot adna, vagy nem is tudom. Anya egy darabig azt hitte azért csinálom, mert kihasználom a vakságát, hogy úgysem látja amikor fogdosok, de később rájött, hogy nem csak mellette csinálom ezt, és akkor lemondott erről a feltételezéséről. Itanashi hamarosan megszólal, és akkor elengedem a kezembe vett mécsest, ami árván figyelt rám az asztalról. A térképre szegezem barna szemeimet. Itanashi mondókáját hallgatom, és kell minimum egy perc, mire felfogom mit mondott.
Gondolataim egyetlen egy mondat körül cikáznak. "A többire nincs szükség." A szemem elkerekedik és lassan pislogok a férfire. "A többire nincs szükség." Nagyot nyelek, hogy legyűrjem a torkomban keletkezett gumót. Elképzelem, hogy ott ragadt egy darab dango, és megpróbálom legyűrni a színes kis gombócot. Legyen mondjuk rózsaszín, annak mindig ízlik a bevonata.
 - Na de... - kezdek bele, de későn, mert addigra Rikuno már kérdése közepén jár. Tudom, hogy Itanashi figyelmét nem kerülte el a makogásom, de végül nem derül ki mit is akartam mondani, mert úgy döntök inkább Rikunohoz szólok. - Olyanokat keresünk, mint amilyenek mi vagyunk. Úgy értem te és én. Akik megállják a helyüket mellettünk... illetve Itanashi oldalán, benne a tervében. A tervünkben - teszem hozzá végezetül, hogy egyértelmű legyen, most már teljes lényemmel Itanashi alatt állok. Az ő szava a szent és sérthetetlen. Nem tudom megmagyarázni miért, de Koroshiya-sama jut eszembe róla. Utoljára az ő akaratához ragaszkodtam ennyire. Mert Itanashi előtt ő volt az egyetlen, aki még elismert. "Na de" kezdetű közbeszólásomat azért sem folytatom, mert elhessegetem a bennem keletkező kételyeket mesterem felől, és úgy döntök, hogy teszem a dolgomat, mint sem megfutamodnék az oroszlán kitátott szája előtt. Innen már úgysincsen visszaút. Csak azért érzem a remegést a csuklómban, és a kézfejemben, mert amikor lenézek rá, még mindig vértől csöpög.
"A többire nincs szükség." Ez a mondat visszhangzik a fejemben, és amikor Itanashi klónja rejtélyes célokkal megindul velünk a falu felé, szeretném azt hinni, hogy csupán annyi a célja, hogy segítsen nekünk megtalálni azt. Miközben valami kis hang azt suttogja, hogy ő gondoskodni fog arról, hogy akikre "nincs szükség" azok ne tudjanak beszélni róla, hogy gyermekeiket vagy szüleiket, a falu erőseit elvittük magunkkal.
"A többire nincs szükség." Vajon ez tényleg azt jelenti, amire gondolok? Vagy csak paranoiás lettem, ha a gyilkolásról van szó? Ismét próbálom ezt megetetni magammal, de amikor Itanashi klónjára pillantok felvillannak képek a gyerekekről, akik rongyokban szaladgálnak, vagy a szüleikről, akik közül a legtöbben gondtalanul élvezik a mai napot. És ezektől a felvillanó képektől felfordul a gyomrom, mert ártatlanok vérétől nedves mind.

Szemtanú... Ezt a szót jól meg fogom járni, döntöm el. Minél alaposabban, pont úgy mint azt a húst, amit annyira utálok, amikor apa süt, mert órákig kell rágni egy falatot, és nekem már öklendeznem kell az egész ízétől és állagától a végén. Apa szereti... De én úgy gondolom erre találták fel a rágcsákat, és különféle gumicukrokat. Nem a húst! Jó persze most lehet jönni azzal, hogy akkor egy szót miért akarok annyira nagyon megrágcsálni, de vészhelyzetekben sajnos muszáj, még akkor is ha nincs jó ízük. Mert valójában semmilyen ízük nincsen.
Szemtanú. Végül is ez azokat az embereket takarja, akik szemmel látják a dolgokat, amelyeket most nemigen kéne. Tehát ha úgy vesszük, hogy nem látják a két szép szemükkel - vagy kinek mennyije van - akkor az már nem is minősíthető szemtanúnak? Igen, ez így van. Így kell kibújni a dolgok alól, melyek kellemetlenek az ember számára. Úgy kell csinálnunk Rikuno-val, hogy senki ne lássa. És akkor senki nem lesz szemtanú. Már csak az a baj, hogy fingom nincs ezt mégis hogyan kéne a tudtára adnom a férfinek, aki körülbelül a kisujjával képes megfojtani engem, ha kedve támad. Meg ha nem támad kedve akkor is. Inkább nem jártatom a lepcses számat, csak próbálok nem arra gondolni, mire is készülünk mi éppen. Egy ember vérétől is a hányinger kerülget, ha arra gondolok, hogy az én kezemen szárad. Egy egész falunyival megtölthetnék egy medencét, a kezemen már el sem férne. Megborzongok, és próbálok a feladatra összpontosítani. A feladat azon részére, amelytől nem rettegek.
A fán szobrozunk egy darabig, és igyekszem beindítani a fejemben az elhasználódott fogaskerekeket. Mindig is olyan lenyűgözően okos egyed voltam, hogy a fogaskerekeket meg kéne olajozni. Gondolkodtam már, hogy olajat öntök a fülembe, csak félek azzal nem csak a hallásomat, de a méltóságomat is veszélyeztetném. Bár nem tudom, hogy megvan-e még egyáltalán. Már vagy tizenhét éve minden nap beégek valamilyen téren. Ez mind rendben is lenne, ha nem lennék tizenhét éves.
 - Morci-sama - bököm Rikuno-t oldalba. A suttogásnál is halkabban ejtem ki a szavakat, de artikulálásom és halk nyöszörgésem érthetően csenghet a mellettem figyelő fiú számára. - A 14-15 éves gyerekeket kitaláltam, hogyan vihetnénk el. A fiatalabb felnőttekkel bajban lehetünk... Nem tudom, hogy családos emberek-e, vagy még nem. De mindenesetre szerintem sikerülhet azonos módon elhoznunk őket. Szerintem ne keltsünk feltűnést - magyarázom, és biztos vagyok benne, hogy Rikunak sem terve végigrohanni a falun, gyümölcsneveket üvöltözve, egy szál alsógatyában, hogy még a patkányok is rá figyeljenek. - Megfigyeltem melyik házakba mentek be az idősebb gyerekek, és a fiatalabb felnőttek, ahogy gondolom te is. Kezdjük a gyerekekkel, ők könnyebb falatok. Na, a terv a következő: A házhoz osonunk, és megvárjuk, amíg a gyerek bemegy a szobájába. Ekkor én felveszem a gyerek anyjának az alakját, és úgy megyek be a gyerek után a szobájába, feltűnés nélkül, hogy az anyuka ki ne szúrja. Te eközben felveszed a gyerek alakját, és az anyukához mész, hogy lekösd a figyelmét. Sokat beszélj, vagy csinálj valamit, kérj enni, vagy akármi, csak tartsd fel. Én közben a szobában leszek a gyerekkel, beszélgetek vele, stb, majd miközben megérintem a hátát, vagy a fejét, vagy megsimogatom a buksiját... Szóval a Shindan orvosi technikát használva képes vagyok megállapítani, hogy egészséges-e az ember. Ha nem az, akkor otthagyjuk, ha az, akkor megoldom, hogy veszítse el az eszméletét, és... - körbepillantok, majd lenézek a fáról. A fa alatt bokortenger terül el. A sötét, sűrű aljnövényzetben egy hadsereg is simán megbújna. - ...ide hozzuk! Ide összegyűjtjük őket. Majd miután a gyerekeken túlestünk jönnek a fiatal felnőttek. Gondolom párokkal is fogunk találkozni. Én azt mondom, hogy ha ilyen előfordul, akkor szerintem mindkettőt elhozhatnánk, a férfit is és a nőt is. Így amikor már Itanashinál vannak, legalább nem fognak mélységesen gyűlölni minket, amiért elválasztottuk őket egymástól... Tudod, ismered a "dúl a láv" dolgot, az emberek szerelemre szokták pocsékolni az életüket - legyintek, és megforgatom a szememet, ha arra gondolok, hogy én ebből a szempontból is milyen szerencsétlen vagyok. Akarva akaratlanul is Hiroto jut eszembe, és aprót rázok a fejemen, mintha ezzel kiűzhetném a gondolataimat.
 - Na mit szólsz? - kérdezem, és tudálékos mosoly jelenik meg az arcomon, az a végtelenül idióta és idegesítő, amit mindig mindenki annyira utál. De ez van. Akkor is jó stratéga vagyok, és szarok a sakkra meg a shogira, ahol még a bábukat sem tudom normálisan megkülönböztetni. Utálom, hogy abban mindig veszítek.
Ha Rikuno beleegyezését adja, akkor megindulok az első ház felé. Vagy nevezzük inkább viskónak.
Rikuno és én mindketten gyorsan, és mégis hangtalanul megérkezünk az első ablak alá. Alig kell pár ablakon benéznünk, és hamar világossá válik számunkra, hogy az építmény belsejében, hogyan is rendelkeznek el a szobák. Egyszerű felépítése van, akár csak a mi házunknak, otthon, Konohában... Vagyis hát... A régi házamnak, ahol a régi családommal éltem. A bejárati ajtó mögött egy konyha van, onnan nyíló fürdőszobával, majd egy ajtón keresztül egy kis nappaliba lehet jutni, amelynek a jobb oldalán a gyerekszoba ajtaja nyílik, a bal falon pedig a szülők hálószobájának ajtaja mered ránk. Az apa... Vagy legalábbis gondolom, hogy ő az apa... Szóval az apaszerű tag a szülői hálószobában alszik nyugodtan és ilyen hangosan, hogy az ablakon kívülről is halljuk horkolását. Ez végül is csak jó jel, nem, legalább egy atomrobbanásra sem kelne fel az öreg. A tizenötödik éveiben járó fiatal fiú, akinek barna vállig érő haja van, és mandulavágású szeme, világos, szinte már fehér bőrrel, a konyhában van, anyjával. Az anyja egy szép asszony. Hosszú, világosbarna haja van, sokkal világosabb mint a fiának, mandulavágású szeméhez pedig enyhén napbarnított bőr társul. Gyönyörű nő lenne, ha nem lenne szakadtabb ruhákban, és az arca nem lenne megviselt az évek fáradalmától, a körme alatt nem lenne piszok, és a haja nem állna néhol csomókban. Az arca beesett, és a szemei alatt mély karikák húzódnak. Sírni támad kedvem, ha megint eszembe jut, hogy megszegényedett, ártatlan embereket akarunk megfosztani saját gyerekeiktől, vagy akár életüktől.
 - Most - tátogok a pár méterrel odébb várakozó Rikunonak, amikor a nő bemegy a fürdőszobába, a fiú pedig a saját szobájába andalog. Rikuno és én is felvesszük a nekünk járó alakokat. Ő a kisfiú fiatal arcával bámul rám, míg én anyja karikás szemeivel tekintek vissza. Majd mindketten bemegyünk a bejárati ajtón, észrevétlenül, nehogy a szomszédoknak feltűnjön, hogy a nő meg a fia kétszer mentek be a házukba. Integetek Rikunonak, miközben bemegyek a nappaliba, az anyuka ábrázatában, és a kisfiú szobája elé állok. A másik szobából kiszűrődő horkolás megnyugtat, valamelyest enyhíti a torkomban dobogó szívemet, és lelassítja az ereimben száguldó adrenalint. Riku a konyhában marad, a fiú képében, hogy amint az anyuka kijön a fürdőszobából, fel tudja tartóztatni. Én nagy levegőt veszek, és próbálok úgy viselkedni mint egy anya... Igaz, hogy soha életemben nem voltam még anya, de mindeeeegy! Megpróbálom a saját anyukámat utánozni. Kár hogy az emléke úgy fáj, mint egy sebhely. Lenyomom a kilincset, és belépek a szobába.
 - Kisfiam... - szólítom meg. Ő az ágyán ücsörög, és egy könyvet olvas. "Shinobi élet", áll a borítón. El kell mosolyodnom. Azt hiszem jó helyre kopogtattam. Bár amúgy nem kopogtattam, ami amúgy bunkóság, én is mindig üvöltök a szüleimmel, ha nem kopognak. Vagy legalábbis üvöltöttem. - Shinobi élet? - biccentek a borítóra, és lassan az ágya szélére ülök.
 - Anya... Azt mondtad fürdeni mész. Ha nem mész, akkor hadd menjek én - mondja, és becsukja a könyvet, de előtte még megkeresi a könyvjelzőt, ami leesett a földre.
 - Nem, nem, mindjárt megyek, csak gondoltam előtte még benézek hozzád - csitítgatom, és kedvesen elmosolyodok, aztán felveszem neki a földön lévő könyvjelzőt. - Miért olvasod ezt? - kérdezem.
 - Már ötvenszer elmondtam anya - motyogja felháborodottan. - Shinobi akarok lenni. Miért kellett ide születnem? Utálom, hogy itt senkiből nem lehet shinobi. Ha azt mondom, hogy az akarok lenni, akkor az emberek kinevetnek. Utálom ezt anya. Apa sem engedi meg, hogy... Hogy elmenjek Kusagakure-be, és shinobi lehessek. Apa nem enged semmit, felbosszant, idegesít - motyogja, és mérgesen elharapja a szavak végét. Ez meglep. Szóval ez a fiú... Pont olyan ,mint amilyen én voltam kiskoromban. Nem engedik neki, kinevetik, pedig neki ez az álma. De nem lehet az. És gyűlöli, hogy nem lehet. Mert az álmoknak nem arról kéne szólnia, hogy lehet-e vagy sem. Arról kéne szólniuk, hogy hogyan éred el őket.
 - Legyen - sóhajtok, mint aki beleegyezik.
 - Hhm...? - a kisfiú kérdően pillant anyjára... vagyis hát, rám.
 - Legyen, mondom. Legyen, ha ez az álmod, akkor ezt kell valóra váltanod. De apád és én nem tudunk tenni semmit. Szegények vagyunk, nézz körbe. Nem tudunk csak úgy shinobit faragni belőled - magyarázom, majd eszembe jut, hogy az időm véges, és Rikuno már tűkön ülve várhatja, hogy végezzek, és próbálja feltartani az asszonyt, ha már kijött a fürdőből. - Ne utáld emiatt a szüleidet - szöknek könnyek a szemembe. Nem kéne sírnom. De ez nem a szerep... Tényleg sírni akarok. Bömbölni, üvölteni. Ez a gyerek el akarja hagyni a saját családját, hogy shinobi lehessen. Fogalma sincs miről akar lemondani. Ahogy arról sincs fogalma, hogy miért akar mindezekről lemondani. Fájdalmas dolog rájönni, hogy ott hagytam a családomat, és csak a shinobi életet választottam. És az az egyik legfájdalmasabb, hogy nem bántam meg. Egy felem hiányolja őket, de a másik felem itt akar lenni és nagy dolgokat akar véghez vinni. Kicsit bűnösnek érzem magamat emiatt, ezért akarok sírni. Mert úgy érzem az érzéseim nem normálisak, nem normális, hogy szívesebben ölök itt és viszek el gyerekeket, csak hogy legyek valaki, mint hogy otthon legyek a szerető szüleimmel. Félelmetes, hogy ezt érzem. És én félek is tőle.
 - Anya? Anya! Nem utállak. És apát sem - ölel meg egyszer csak a fiú, és arcát a vállamba temeti. - Dehogy utállak! Szeretlek anya, csak... Úgy érzem tovább kell lépnem. Felül kell emelkednem a szereteten, hogy több lehessek. De nem utállak, sosem utálnálak - motyogja zavartan az anyjának... vagy hát, nekem.
Itt az alkalom, jövök rá. Szorosan magamhoz ölelem, és addig nem engedem, míg a hátára tett kezem körül meg nem jelenik a fénylő, zöld aura, és a chakrám végig nem vizsgálja minden egyes porcikáját, és szervét. Egészséges, döbbenek rá, mikor már harmadszor akarnám keresni a hibát a szervezetében. Ekkor elengedem, és rámosolygok.
 - Hogy hívnak? - kérdezem.
 - Hm? Mi? - kérdez vissza értetlenül.
 - Hogy hívnak kicsim? - mosolygok.
 - Ömm... Waki - feleli, és értetlenül néz az anyjára... vagyis hát, rám.
 - Waki - mondom ki a nevét. - Értem. Amikor legközelebb felkelsz, más lesz. Ki tudja, lehet, hogy te leszel az egyik legerősebb shinobi - mosolygok rá. Gőzöm nincsen, hogy Itanashi mit akar velük, de reménykedek benne, hogy tényleg az oldalunkra állítja, és nem fogja őket kinyírni, vagy váltságdíj fejében beadni a zaciba.
 - Mi... Anya nem értel... - kezd bele, de ekkor az ujjam végével hozzáérek egy érzékenyebb pontjához vállánál, és Shinkeitsuu-t alkalmazom rajta, gyengébben, hogy nehogy kárt tegyek benne. Éppen annyira elég ez az erő, amit beleölök, hogy a fiú kábultan a földre rogy. Még mielőtt padlót érne, megfogom. Az ablakon keresztül kicsempészem, és egy perc alatt sikeresen visszaviszem az aljnövényzetbe.
Visszatérek a házhoz, immáron saját alakomban, és bekukkantok az ablakon. Rikuno bent tartóztatja fel az anyát. Tehát minden rendben ment, sóhajtok megkönnyebbülten, és felemelem a kezemet az ablakban. Rikuno azonnal kiszúr. Az anya elköszön, bemegy a szobájába aludni, miközben Rikuno eljátssza, hogy a fürdőbe indul. Majd miután tiszta a levegő, kijön hozzám az ajtón keresztül.
 - Siker - nyújtom a kezemet egy pacsi erejéig, majd a következő házra biccentek. - Most az jön.
És a következő órákban azzal töltjük az estét, hogy sikeresen kicsempésszük az egészségeseket, akik pedig nem felelnek meg nekünk, azokat otthagyjuk. Egyszer-kétszer talán a szülőket is hatástalanítani kell, de igyekszünk nem elvenni az életüket. Csak elhallgattatni őket. Mire reggel magukhoz térnek az ájultságból, vagy a természetes alvásból, addigra úgyis már messze járunk. A fiatalabb felnőtteket pedig kénytelenek vagyunk rögtön hatástalanítani, majd ájult állapotukban használom rajtuk a Shindan-t. Ha használható a tag, akkor elvisszük a többi közé, ha nem, akkor otthon hagyjuk. Végül hét darab fiatal férfit, hat darab fiatal nőt, és hat darab 13-15 év közötti gyereket szedünk össze. Ezek közül kettő lány, négy pedig fiú.
 - Itanashi - szólítom meg, amikor már mind ott fekszenek a fa alatt. - Kész vagyunk. Két lány, négy fiú, hét férfi, és hat nő - jelentem neki, majd hozzáteszem. - Szemtanú nem maradt. Úgy végeztük a dolgokat, hogy ártatlanoknak ne essen bajuk. Akik előtt lebuktunk, azokat hatástalanítottuk, másnapra pedig nem fognak emlékezni az estéjükre. Szanitéc becsület szavamra - magyarázom, és valóban így van. Direkt olyan helyen ütöttük meg a fejüket, hogy az másnapra elmezavart, illetve emlékezetkiesést okozzon. Talán kicsit fájni fog a fejük pár napig, de maradandó kárt nem okoztunk, és egy kis borogatás és sok alvás közepette a fejsérülést is kiheverik. Már csak azért remeg a kezem, mint a nyárfalevél, mert félek Itanashinak ez nem lesz elég. Remegő kezemet a hátam mögé rejtem. Így legalább csak a mögöttem ácsorgó Rikuno láthatja, Itanashi nem. Nem akarom, hogy tudja, félek ölni.

Mindig is eljátszottam a büszke lányt, aki imádja magát, miközben valójában semmisnek éreztem magamat az olyan emberek mellett, mint konohai társaim, akikre egykor, nem is olyan rég nem is csak barátként de néha testvérként is gondoltam. Elvesztettem őket, és magányomban olyasvalakikhez menekültem, akik elűzik az egyedüllét keserű érzését. Nem régóta ismertem Rikunot. A "nem régóta" pedig enyhe kifejezés, hiszen talán óra pontosan is simán ki tudnám számolni, hogy mikor találkoztunk. Mégis valami megmagyarázhatatlan dolog hozzá köt, és máris bajtársamként tekintek rá. A közös, kemény munka mindig meghozza a gyümölcsét. Hála az égnek, a zöldségeket mindig is kevésbé kedveltem. Morci-sama jelenléte pedig kitölti egy kicsit az űrt, amit magam körül érzek. Talán azért akartam segíteni sérült kezén, talán azért akartam neki segíteni az edzésben, mert emlékeztetett azokra az emberekre, akiket magam mögött hagytam, és akik örökké mögöttem is maradnak. Nem nézhetek többé vissza, jutott el a tudatomig akkor, és ez a gondolat mostanáig is fejemben cseng, mint valami véget nem érő monológ. Morci-sama az én új társam, ha akarom ha nem. És egyébként nem mintha az utóbbi igaz lenne, semmi bajom vele, sőt még szimpatikus is. olyasvalakinek tűnik, akinek jó a tűrőképessége, ami mellettem pozitívum, mert mindig sokat jártatom a számat, és ömlesztem magamból a csípős megjegyzéseket.
Így hát bár próbálok komoly képet ölteni magamra, mégis a szám sarkában apró, büszke mosoly ékeskedik. Igen, ezt most tényleg legjobb tudásunk szerint megcsináltuk. Rikuno és én aranycsapat vagyunk, a habok Itanashi tortáján.
De amilyen hirtelen röppen fel a törött szárnyú kismadár, olyan hirtelen zuhan vissza a földre, és esik rá törött szárnyára a földbe döngölődve. Ez a kismadár pedig én vagyok. Itanashi megszólalására értetlenség ül ki az arcomra, és hirtelen olyan ostobának érzem magamat, mint... Nos mint amilyen nem vagyok. Bamba képpel bámulom, ahogy Itanashi tovább szelektál a mi kiválasztottjaink között, és éles, mély, határozott hangja kiűzi belőlem a békességet és az izgalmat. Elfújja, és a helyén mély harag, rettegés, és iszonyat marad. Észre kell vennem, ismét rá kell döbbennem, hogy mostanában egyre többször esik meg velem olyan, ami ezelőtt soha nem történt meg velem az életben: Hikari Ayame nem tud mit mondani.
Elkerekedett szemekkel, letaglózva bámulom Itanashi mozdulatait, szemem követi őt, de testem lebénulva marad egy helyben. Egészen addig így ácsorgok, amíg Itanashi vissza nem tér. A vasas szagra ocsúdok fel, a tömény vérszagra. Még sosem éreztem ilyen tömény vérszagot, pedig már párszor volt részem olyan élményben, ahol valaki megsebesült. A kórházban is néha ilyen jellegzetes szag terjengett. Sosem szerettem, mindig kirázott tőle a hideg, és néha elkap a hányinger - mondjuk az csak azóta, amióta minden este azt álmodom, hogy vérben úszva gyilkolok le falvakat, városokat. Most azonban mégis kapóra jön. A szag megállíthatatlanul az orrlyukamba terjed, és mintha éles fájdalom nyilallna az agyamba. Ettől magamhoz térek, és könnyes szemekkel pislogok a férfira, aki szó nélkül leölt egy falut.
Halál. Halál. Halál.
És nekem közöm volt hozzá...
Halál. Halál. Halál.
És valahol, valahol olyan érzésem támad, hogy az én hibám.
Vér. Vér. Vér.
Hiába nem én végeztem velük... Itanashi az én új mesterem... A tettei, az én tetteim is. Az én kezeim is vértől bűzlenek.
A gyomrom felkavarodik, és hányni támad kedvem, de leküzdöm az ingert az égre való pislogással. Bámulom az eget, a csillagok fényébe pislogok, mintha megnyugvást és békét találhatnék mögöttük. De a csillagok nem mozdulnak. Nem nyújtanak felém nyugalmat. A szívem zakatol, a könnyeimmel küzdök, a kezem pedig remeg, mintha reumám lenne. Lehet, hogy az is lett? Nem hiszem. A történtektől inkább úgy érzem, hogy összeesek a rám nehezedő lelkiismeret furdalás súlya alatt. Istenem, te ott fent, ha figyelsz rám, ha még meghallgatsz valaha, ha megbocsátod a dolgokat, melyeket tettem... Csak kicsit vedd le a vállamról a terhet. Csak egy kicsit, mert összeroskadok alatta.
Az út visszafelé szótlanul és eseménytelenül telik. Nem mintha képes lennék szavakat mondani, vagy eseményeket teremteni. Nem. A megdöbbenés, a fejemben lévő zavar, a szívemben lévő fájdalom, a lelkemben lévő szorongás, a szememben lévő könnyek, a torkomban lévő gombóc... Ezek együttes erővel mind-mind visszatartanak a beszédtől. Úgy érzem monoton robottá változtam, akit valaki más irányít. És ez a gondolat azért rémít meg, mert így van. Valaki más irányít, és ezzel mind semmi bajom nem lenne. Rájöttem, hogy olyasvalaki vagyok, akit eszközként használhatnak, én ebben vagyok jó, így tudok érvényesülni. Hogy valakié vagyok, és neki engedelmeskedek, cserébe ő elismer. De... Itanashi nem ismer el. Itanashi nem Koroshiya-sama. Bármennyire is fáj bevallanom. Azt hittem Itanashi olyan ember, aki nem öl, ha nem kell. Koroshiya csak vész esetén végzett az ANBU-val... Sőt, nem is ő végzett vele, jut eszembe, és megborzongok, miközben tovább cipelem az ájult embereket Rikuval. Érzem, hogy nem vagyok ártatlan. Bűnös vagyok, és vér tapad a kezeimhez, lemosni már nem moshatom. Mindig fáj ha erre gondolok. De Itanashi más... Az ő kezéhez annyi temérdek vér tapad, s még gyarapítja, nem törődve azzal, hogy milyen kárt hagy maga után. Erősebb nálam, tapasztaltabb, és valószínűleg ha rám fúj, megdöglök. Egy náthás vízilovat is nehezebben nyírna ki mint engem. De mindezek ellenére, ha az életemmel játszom is, valahogy... Valahogy...
És akkor Rikuno a szívemből szól. A szívemből, az agyamból, és a lelkemből. Már Itanashi előtt ácsorgunk, az igazi előtt, nem egy buta klón mellett - aki amúgy nem buta, de ez olyan jól hangzott, na. Morci-sama? A szemembe könny szökik. Felszólal. Tényleg megteszi, tényleg megszólal, és az energiája engem is eltölt. Pedig nincs benne sok. Látom, hogy mindjárt összeesik, benne is akkora a zűrzavar és a káosz mint bennem, és mégis kiáll. Úgy döntök, mielőtt még Itanashi végezhetne vele, amiért ilyeneket mert mondani, én is felszólalok. A torkomban léőv gombóc ugyan megakadályozza, hogy beszéljek, de előrelépek, Rikuno mellé, és karon ragadom őt, hogy belém is kapaszkodhasson. Vagy hogy én belé?
A szám szólásra nyílik, de nem tudom mit akarok mondani. Annyi minden van a fejemben és a nyelvem hegyén. Félek, hogy nincs sok időm beszélni, és nem mondhatok sokat. Valami olyasmit kell mondanom, ami méltó utolsó mondatnak. Ha ki is nyírnak, legalább előtte olyasvalamit mondjak, ami megállja a helyét a nagykönyvben, ami miatt talán mégis a mennybe kerülök, valami véletlen folytán.
 - Riku... Én... U... Á...
Bassszzuuuuuuuuuus!
Hiába.
Annyiszor pörgött már a nyelvem, annyiszor beszéltem már életemben, és most mégis értelmetlen makogás ömlik a számból. Ettől pedig végtelenül nagy baromnak érzem magamat. Aztán még mielőtt kinevethetne, vagy megölne, hirtelen észreveszem, hogy beszélek. És ami még jobban megdöbbent: értelmes mondatokban teszem mindezt.
 - Ha maga attól érzi magát erősebbnek, hogy ártatlanok vérét ontja, akkor tegye meg nyugodt szívvel, tegye meg az Istenének, és tegyen úgy, mintha nem érezne semmit. Ha maga attól érzi magát közelebb a világuralomhoz, hogy ártatlanok vérét ontja, akkor tegye meg ezt is, öljön addig, amíg egy maroknyi ember élete fölött uralkodhat. Ha maga attól érzi magát papnak, hogy ártatlanok vérét ontja, akkor tegye meg, fakasszon vérpatakot, duzzasszon belőle folyót, aztán tengert, végül hatalmas véget nem érő óceánt, majd építsen hajót, hogy bele ne fulladjon maga is. Öljön meg engem is, hűséget fogadtam és beléptem ebbe a szervezetbe, hogy életemmel fizessek magáért és az Istenéért, így hát én kérem, öljön meg, hadd vegyüljek el a vértengerében - magyarázom, és magam sem tudom, mindez honnan jön. Hányingerem támad a vér szótól... Vagyis támadna, de már eleve azom van, szóval igazából halál mindegy. - És nem lesz más, csak egy szerencsétlen kalóz, az Istene matróza, aki egy hajón ücsörög majd a vértengerén sziesztázva, és az evezőit számolja - teszem hozzá. A szememet összeszűkítem, hánynom kell, és most veszem észre, hogy amióta Rikuno beszélt, azóta könnyek ömlenek a szememből. A kezemmel a arcomhoz nyúlok, ami el van áztatva, és a könnyek érzelemmentesen csurognak tovább a szememből. A félelem lehűtött, érzem, hogy az arcom, sőt a testem falfehér. Nem csak a hányingertől, de a bennem átható félelemtől reszketek, hideg verítéket érzek az arcomon csurogni - csak annyiban különbözik a könnyeimtől, hogy a veríték hideg, és nem forró - és várom, hogy megöljön. Öljön csak meg. Neki már úgyis mindegy nem? Még egy ember kitépett szíve a tenyerében... Ugyan miért is érdekelné.
Rikunora sandítok, mintha nem is érdekelne Itanashi reakciója, még ha teljesen nyilvánvaló is, hogy az ő reakciójától való félelmem hat rám ilyen sokkos hatással. Rikuno erősebb mint én. Neki nincsenek könnyek az arcán. Még mindig a karjaiba kapaszkodok, veszem észre. Elveszem onnan a kezemet, és inkább az ő kézfejéért nyúlok, hogy jó erősen megfogjam, és kéz a kézben rámosolyogjak. Eltorzult lehet a mosolyom, de olyan őszinte, hogy a bennem lévő összes melegséget az ajkaimon érzem, még akkor is, hogyha a legtöbb része már rég kihalt belőlem.

Választ várok. Bármekkora őrült is a kérdésem, bármekkora baromságot is mondok, mindig várom a választ. Ez valami buta szokásom, megrögzötten várakozok a válaszra, addig, amíg rá nem jövök, hogy nem fogom megkapni. A baj csak az, hogy mindig későn jövök rá. Hamar felrobbanok, de későn jövök rá, hogy senkit nem érdekel a kirobbanásom. Ez duplán rossz szokás. De azt hiszem nincs egyik a másik nélkül, és ha már az egyikem van, akkor ne legyek csak félig szar ember. Legyek teljesen idióta, és legyen meg az egyik rettenetes szokásom mellé a párja. Nem lehet félig bolond az ember.
Tehát a válaszomat várva reszketek, és törölgetem az arcomon csordogáló könnypatakot Rikuno mellett. Már azt sem tudom eldönteni, hogy a fáradtság és a megrázkódtatás vegyes érzése csikar ki belőlem könnyeket, vagy csak olyan kiguvadt szemekkel bámulom Itanashi-t pislogás nélkül, hogy a könnycsatornámból reflexszerűen tör elő a nedvesség és akadályozza meg a kiszáradást. Szerintem mindkettő egy kicsit. De hiába várok. Nem mintha rádöbbennék, hogy cselekedetem megint hiábavaló, akárcsak előbbi monológom. Nem, én csak várok, és a nagy ívben való fejemre szarás csak akkor kezd tudatosulni bennem, amikor Rikuno is ejtette az előző témát. Mi van? Ennyi volna mindez? Már nem is arról van szó, amiről az előbb volt? Itanashi nem nyír ki? Se engem, se Rikunot? A mellettem álló fiúra pillantok bambán. Fingom nincs miről beszél, de valami azt súgja, hogy nekem beszél. És ez a valami, ami ezt súgja, annak igaza lehet, mert úgy kezdi a dumálást, hogy kimondja a nevem. Igen, ez egy elég határozott jel arra, hogy nekem szólnak a szavai. Nos, legalább ennyire rájöttem, ha már másra képtelen vagyok.
- Rikuno... - suttogom rekedten, és elkerekedett szemekkel bámulom, amit csinál. Most már pislogok párat, és a könnyeim lassan elállnak. Remegő kezekkel dörzsölöm meg a szemeimet, és letörlöm az arcomat borító nedvességet. De igazából ezzel a próbálkozással csak még jobban szétkenem azt.
Mély csöndben maradok. Hirtelen úgy érzem, mintha megint egyedül maradnék. Egyedüllét, elveszteni embereket magam körül... A fejem kótyagos lesz a gondolattól, hogy már megint egyedül maradtam. Ahogy Rikuno elindul az ember felé, ahogy felfogom mit készül tenni... Ahogy eszembe jut az ígéretem, amit magamban tettem, hogy nem engedhetem, hogy Rikuno öljön, mert nem érezheti azt a lelki fájdalmat mint én...
A bajtársam volt. A legújabb, és az egyetlen jelenleg.
És most...
Egy meggyengült ember puffanása a földön. Láttam, ahogy megfulladt, és Rikuno ölte meg! Nem jutok el a sírásig a megdöbbenéstől. És nem is akarok sírni. Nem, most nem sírhatok. Az utóbbi időben annyit bőgtem, mint soha máskor egész életemben. Belefáradtam a sírásba. Belefáradtam abba, hogy gyenge legyek. Belefáradtam önmagamba, és az életembe. Mostanában túl gyors iramot követelt tőlem, a lábaim pedig nem bírják már. Le akarok ülni. Le akarok feküdni. Le akarom csukni a szemem, és soha többé nem akarok kinyitni. Amióta távol vagyok az otthonomtól, amióta minden fenekestül felfordult, úgy éreztem, hogy nem akarok mást, csupán hazatérni, és elfelejteni mindent. Visszatekerni az időt, és mindent jóvátenni. Arra is gondoltam, hogy nem számítana az sem, ha születésemtől kezdve kéne mindent újracsinálnom. Semmi sem számítana, csak visszakapjam a régi életemet.
Most... most, ahogy látom, hogy Rikuno megöl egy hús-vér embert, egy ártatlant, aki nem csak hogy mérföldekkel gyengébb nála, de Itanashi amúgy is kiirtott mindent amiért élhetett volna. Most már nem akarom visszakapni az életemet. De az új életem sem kell. Nem akarok elfogadni semmilyen életet. Nem kérek senkitől semmit. Nem kérek gondoskodást, nem kérek szeretetet, és nem kérem, hogy legyen mellettem valaki. Mert a végén megint egyedül maradok majd, nem igaz? Egyedül leszek. Mint ahogy egyedül maradtam, mikor a régi csapatom felbomlott. Mint ahogy egyedül maradtam, amikor Hiroto, aki elvileg az új csapattársam lett volna mégsem maradt mellettem. De mindezek után megint kerestem tovább, kerestem az embert aki mellettem marad, aki megengedi, hogy mellette legyek. Hogy érte éljek. Eltűnt. Ha belegondolok... Talán akkor is megöltem volna, vagy legalábbis megpróbáltam volna megölni az az ANBU-t, hogyha csak egyszerűen végez Koroshiya-samával. Bosszút álltam volna. Mert nekem már semmim sem maradt úgy igazán, csak a bosszúm, és a tudat, hogy mindenkit elragadnak tőlem az istenek. Ha ez az ember, aki itt áll, új életet ajánl, és azt mondja, mellette hódítsam meg a világot, meg hozzam el az Új birodalom eljövetelét, akkor nem kérek belőle. Nem miatta fogom megcsinálni, nem Rikuno miatt, és senki más miatt sem. Ha túlzottan is ennek az embernek szentelem az életemet, akkor elveszítem majd, és megint úgy érzem egyedül maradtam a világban.
Úgyhogy nem kérek senkitől új életet. Nem kérek senkitől tanács adást. Ha új életet akarok, akkor majd én keresek magamnak.
Mire felocsúdok, addigra Rikuno már sehol sincsen. Bármilyen eszeveszett módon pislogok körbe, Rikuno eltűnt. Csak Itanashi és én maradtunk. Bár van egy olyan érzésem, hogy ez csak egy klón. Aki engem figyel. Visszabámulok rá, és egy percig néma csöndben ácsorgok előtte. Arra számítok, hogy idejön, és összemorzsolja a szívemet miután egy egyszerű mozdulattal kitépi, de csak áll, mint egy darab fa. Alapesetben ez rettentően felidegesítene, mert borzalmasan gyűlölöm, mikor valaki csak áll és vár. Hát jó... Elhatározásra jutottam. Igenis véghez kell vinnem. ÉN vagyok az, aki felelősséggel tartozik a saját magamért, és ÉN vagyok az, akinek le kell raknia életem útjának köveit. Ehhez pedig elsősorban meg kell ölnöm egy ártatlan embert.
Az ellenfelemnek semmi esélye, és ezt én is pontosan tudom. Most én vagyok a vadász, ő pedig a préda, és pont ahogy az oroszlán tudja, hogy semmi esélye ellene az antilopnak, eképpen én is tudom, hogy az előttem lévő szerencsétlen életének percei meg vannak számolva. És én számolok vissza.
Kivárok. Amint az antilop kecses lábaival felém szökken, szívében a reménnyel hogy talán túlél, és fejében a tudattal hogy meghal, én magam is nekiindulok. Kezében a tőr a szívemre céloz, de nemes egyszerűséggel leguggolok, hogy a fejem felé döfjön, és eközben egy jól irányzott mozdulattal a lábára helyezem a tenyeremet.
-  Ranshinshou! – Mire kiejtem a számon a jutsu nevét, addigra az antilop mozgásképtelenül küzd a földön. Ezek után odalépek hozzá, arccal felfelé fordítom, hogy az eget bámulja. Lehet, hogy ez nem túl jó ötlet. Így nem tudom megállni, hogy ne a szemébe bámuljak. Azokba a könnyes, rettegő szemekbe. Elsápad, az ajkai remegésbe kezdenek. Mintha olvashatnék a gondolataiban, látom rajta, hogy tudja: meg fog halni.
- Shinkeitsuu – mondom ki az utolsó szavakat, amelyeket az antilopom még hall a világból, mielőtt távozik a túlvilágra. A kezeim amelyek eddig is csöpögtek a vértől, most mintha még vörösebben izzanának. Ami egyébként lehetetlen kéne hogy legyen, mert ha valami teljesen véres, akkor az teljesen véres, és nem lehet még teljesebben véres. A nadrágomért nyúlok, hogy alaposan megtörölközzek. A gatya tiszta marad, de a kezemen még mindig ott a vér. Bánatosan sóhajtok. Azt hiszem, ideje lesz hozzászoknom, gondolom, és visszanyelem a könnyeket.
Még mielőtt Itanashi megszólalhatna, én magam állok elé. Próbálok kemény lenni, nem akarom hogy lássa, mennyire fél valójában a szívem. Remegő kézfejeimet a hátam mögött kulcsolom össze, hogy elrejtsem a világ elől. A világ elől... Akkor Itanashi most az új világom? Az új világ, amiben az életemet építgetem.
- Az élet nem válogat erős és gyenge között – bólintok. A hangom remeg. Megköszörülöm a torkomat, és fojtatásra kényszerítem önmagamat. – Az ember válogat élet és halál között. Én az életet választom. Egy olyan életet választok, amit csakis én irányítok. Tudja, azért vagyok most itt, mert másokért hoztam meg döntéseket, és mások irányították, építgették az én életemet. Hagytam nekik, elfogadtam tőlük. Úgyhogy most nem fogom ezt tenni. Nem kérek magától életet, nem kérek magától semmit, csak azt, hogy adjon erőt. Olyan erőt, amitől majd felnéznek rám, olyan erőt amitől hatalmam lehet, ha én úgy akarom. Olyan erőt akarok, amivel irányítani tudom az életet. Hadd tanuljak olyan orvosi technikákat, amelyektől még maga az Ötödik Hokage is retteg. Hadd legyek erősebb, sokkal, de sokkal erősebb, mert már azt hiszem nincs más célom. - Vállat vonok. - Vagy legalábbis egyelőre nincsen - dünnyögöm, majd ismét Itanashira pillantok. - Cserébe pedig a fegyvere leszek, az eszköze, a gyógyítója, a pajzsa, aki minden kérésének eleget tesz. De a saját akarataimat megtartom, mert ez mint mondtam, az én életem. - A torkomban lévő gombóc ismét felpuffad, mintha tudná, hogy mit akarok mondani végezetül. - Ha pedig nem, khm... Ha pedig nem fogadja így el, akkor öljön meg itt és most, mielőtt még erősebb leszek magánál, és magamtól megyek el, ha úgy tartja kedvem - dünnyögöm végezetéül, és a hátam mögött összekulcsolt kezem még durvább remegésbe kezd, a haláltól való félelemtől. Nem... nem is a haláltól félek. Itanashitól félek. De nem bántam meg, hogy elmondtam neki amit akartam. Mert így szívesebben halok meg, mintha ő azt mondaná: "halj meg Ayame, értem", és akkor a vesztembe rohannék. Így olyasvalakiért halnék meg, akiért soha azelőtt nem haltam volna: magamért.