Határmenti falu

Furcsa belegondolni, hogy egy ember sorsa képes ilyen gyorsan megváltozni. Halál nyugodtan kijelenthetem, hogy az életem fenekestül felfordult. Gyakran mondtam már ilyet. Amikor bekerültem az akadémiára, vagy épp amikor kikerültem onnan. Amikor az első genin csapatunk felbomlott, vagy amikor úgy döntöttem, hogy szanitéc ninjává válok. És akkor is, amikor végeztem egy ANBU-val, ezzel véglegesen elárulva saját falvamat. Illetve most, hogy részévé váltam egy olyan szervezetnek, melyről álmodni sem mertem soha. Igazából úgy érzem minden alkalommal változott az életem, mikor kisebbet, mikor nagyobbat. Jó sok segge lehet az életemnek, ha ennyiszer képes fenekestül felfordulni. Mindenesetre nem érzem, hogy játszanék ezzel a kifejezéssel, és feleslegesen mondogatnám ennyiszer. Sokszor volt már gyökeres változás az életemben, de ez nem olyasvalami, amihez könnyen hozzá tud szokni az ember. Most mégis úgy érzem, hogy tökmindegy merre sodor a sors. Tényleg ennyire üres lennék már? Ennyire elhasználódtam az eddigi tizenakárhány év alatt? Rövid időnek tűnik az eddig letöltött idő, ugyanakkor valahogy most érzem a legelveszettebbnek magamat. Talán azért, mert ez valóban így is van. Elveszett vagyok. Mind fizikailag, mind szellemileg. Úgy érzem kihaltak belőlem a régi dolgok. Valahol még mindig az a régi idióta gyökér vagyok, aki forrófejű, és gyerekes, de egy másik részem próbálja mindkét kezével legyűrni ezt a személyiséget, hogy elhagyjam valahol. Vagy itt, vagy máshol. Mindegy hol. Csak tűnjön el. Ez persze tudom, hogy nem fog feltétlenül megtörténni. Mindig is túl konok voltam ahhoz, hogy hagyjam, hogy bármi is kicsússzon az irányításom alól. Mindig főnökösködtem, mindig adtam a nagylányt. Csak az a különbség, hogy eddig még nem próbáltam adni a nagylányt, a semmi közepén, idegen és nálam erősebb emberekkel körbevéve, messze az otthonomtól és a szüleimtől. Csak ilyenkor látja az ember, hogy mennyire apró a nagyvilágban. Ez pedig olyan szívszorítóan hangzik, hogy mérges és dühös leszek, amiért már nem érzem magam olyan erősnek, mint akkor. Akkor, amikor képes voltam a kezemben tartani a dolgokat, most pedig csak úgy kicsúszott a kezeim közül az élet. Lyukaskezű.
Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, és újra meg újra érzem, hogy mennyire vágyok az erőre. Itanashi beszéde csak még inkább ráébresztett arra, hogy nincs vége az életemnek. Bármilyen fájó bevallani, de most kezdődik csupán az egész. Sokszor fájt már sebem, sokszor fájt már belül, sokszor azt hittem, valóban élem az életemet. És nagyon, nagyon fárasztó dolog rádöbbenni, hogy mindez mit sem ért, hiszen még előttem van kétszer, háromszor, tízszer ennyi. De valahol mégis boldogsággal tölt el. Úgy érzem boldog vagyok, miközben szomorú. Egyik szemem sír, a másik nevet. Nem kéne szomorúnak lennem, hogy valaminek vége, inkább örülnöm kéne, hogy megtörtént, és most túl tehetem magam rajta, belevághatok valami újba. De miközben a lelkem egy része ottmaradt messze... Így nehéz nem gyászolni az elmúlt időket. Rikuno-ra pillantok, aki tovább folytatja a jutsu-ja gyakorlását, amiben én is segítettem a támadás előtt, és azon tűnődöm, vajon ő mennyire érezhet így. Nem tudom mi történt vele, hogy vált szökötté... az is lehet, hogy vándor ninja. Mindenesetre a lényeg, hogy nem tudom miért és hogyan került ide. Azon gondolkozok mennyire érezheti azt, amit én. És miközben egy percig őt nézem... Olyan fiatal mint én, fiú. Önkéntelenül is Hiroto ugrik be. Fellángolnak a szemeim. Na igen, Hiroto. Ő az, aki miatt a lehető legerősebbnek kéne tűnnöm, miközben nekivágok az ismeretlennek. Ha leülnék, és bőgnék, ha nem mennék tovább a rögös utakon, hanem leülnék az elején, ahol még annyira nem fáj a magány, hisz hátam mögött van a régi, boldog élet, és nem hagyom ott, nem távolodok el tőle még jobban és még jobban, mire a végén teljesen eltűnik, mintha sosem lett volna... Akkor megszegném az ígéretemet. "Ha pedig legközelebb összefutunk, akkor ajánlom, hogy amikor lebénázlak, akkor ne ess össze, hanem mutass be, vagy legalább próbálj meg megverni. Vagy ha nem, akkor én fogom porrá törni a csontjaidat, te béna." Akkori szavaim mosolyt csalnak lehorgasztott ajkaimra. Ha nem leszek erős, és ügyes, akkor mégis hogy fogom ezt betartani?
Úgy döntök nem figyelem tovább, ahogy Morci-sama gyakorol, inkább megyek, és arrébb lepihenek. Találok is egy erre éppen alkalmas fát, amelynek egyik ágán elterülök, és a fejemet a törzsének támasztom. A táskámból előveszem Koroshiya-sama jegyzeteit, és átlapozgatom. Hamar feltűnik, hogy orvosi technikák, jutsu-k sokasága található meg benne. Azon gondolkozok, vajon miért kellett ezt annyira megvédenie Koroshiya-samának. Talán tiltott technikák is vannak benne. Aztán az is eszembe jut, hogy egyáltalán miért üldözte az ANBU Mesteremet. Lehet, hogy ellopta ezeket a papírokat, és rájöttek, és ezért kezdett el menekülni. Vagy az is lehet, hogy Koroshiya eredetileg semmi rosszat nem akart, hisz teljesen hirtelen jött rá a menekülhetnék. De nem, az nem lehet. Akkor nem bánt volna olyan kegyetlenül az üldözőnkkel. Szomorúan felsóhajtok, azt hiszem, örök rejtély marad számomra, hogy mégis mi okozta mindezt. Baromi szar érzés tud lenni, mikor ennyire hirtelen minden megváltozik, de még csak azt sem tudod, hogy pontosan miért. Egyszer vissza fogok menni, és ki fogom deríteni. De most más dolgom van.
Nem tudom mennyi ideig lopom a napot a fán pihenve. Azon gondolkozok talán mégiscsak vissza kéne mennem Rikuno-hoz. Nem mintha rá akarnék akaszkodni, vagy bármi, de hát mostantól csapattársak vagyunk. És mind korban mind erőben ő tűnik a leginkább idegesíthetőnek a három közül. Én pedig rendkívül idegfeszítő egy nőszemély vagyok. Éppen a táskámba nyomorgatom a helyenként átolvasott papírtömegeket, amelyeknek azért megvan a maga súlyuk, amikor egyszer csak robbanást hallok, olyan hirtelen, hogy majd kiugrik a szívem, de helyette csak én ugrok egyet, és kezdek el zuhanni a föld felé.
 - Áááá! - vonyítok fel ijedtemben, és zuhanás közben automatikusan kapok a nálam lévő dróthuzalhoz, amit sikeresen feldobok az ágig, és mielőtt még csontomat törném a földön, megállok a levegőben.
 - Huuuh... - nyögöm, miközben úgy kapaszkodok a dróthuzalba, mintha az életembe kapaszkodnék. A dróton egy perc alatt visszamászok a faágra, feltekerem a huzalt, és visszagyömöszölöm a helyére. A táskámat a hátamra dobom, majd miután meggyőződök róla, hogy semmit nem hagyok itt, felugrálok a legmagasabb ágakig, és a falu irányába pillantok. Magas, fekete füst emelkedik a fogadóból. Vagyis tippelem, hogy onnan, az is lehet, hogy valamelyik viskóban odaégett az ebéd. Elég valószínűnek tartom, hogy nem az engem kutató ANBU-k vandálkodnak, és forgatnak fel mindent, hogy előkerítsenek. Valószínűleg azt sem tudják, hogy életben vagyok még. Úgyhogy ezen kívül egy valakire, vagy valakikre tudok gondolni, és köze nincs az elégetett ebédhez. Úgy döntök közelebb megyek, és megnézem mi történik. Valószínűleg nem kéne beleütni az orromat más dolgába, de pontosan ezért indulok meg. Ez ilyen reflexszerű nálam.
Nemsokára a falu poros talaját zavarom fel, és egyre világosabbá válik, hogy valóban a fogadóval történt valami. Mármint nem tudom mi lehetne annál világosabb, hogy a szemem láttára látom a siránkozó és ijedt emberek próbálkozását, ahogy menteni próbálják az esetleges túlélőket. Két elkövetőről hallok. A "maszkos" jelzőből pedig biztosra vehetem, hogy az egyik kicsoda. Hirtelen ötletből én is előkapom a táskámból a malacálarcot, és az arcom elé húzom. Ha egyszer erre járnak az ANBU-k, legalább azt ne tudják, hogy valóban Ayame szökött el, és lopta el az ANBU maszkját. Bár errefelé biztosan ismerik az ANBU-k maszkjait, de nem érdekel a dolog. Előbb-utóbb ide fogják vezetni őket a nyomok, és akkor már jobb ha az ANBU-álarcos idegent írják le a konohaiaknak, mint engem. A kapucnimat is felhúzom a fejemre.
Nem tudom, hogy mi, de valami arra sarkall hogy közelebb menjek, és álarcban, szótlanul segítsek az embereknek. Lehet, hogy ez valami belém rögzült dolog, hogy szanitécként segítsek ott, ahol tudok. Nem lettem velejéig romlott, közlöm magammal gondolatban, és egy az álarc által takart mosoly jelenik meg az arcomon. Erősebb vagyok a legtöbb emberkénél a faluban, úgyhogy sokkal könnyebben szedem ki a még életképes embereket a romok alól.
 - Ő kicsoda? - hallom az összesúgásokat a hátam mögött, de szótlanul folytatom a segédkezést. Találok egy embert, akinek a térde kificamodott, valószínűleg ráesett valami, vagy rosszul esett a robbanás hatására. Ijedten pillant rám, talán azt hiszi én vagyok a maszkos vandálkodó, de amikor előveszek a táskámból egy adag fáslit, és leguggolok mellé, az arckifejezése inkább értetlen, mint félő.
 - Harapjon rá - nyomok a szájába egy fadarabot, amit a földről felszedek ő pedig szó nélkül ráharap. - Ez fájni fog, bocsánat - dünnyögöm halkan, és a kificamodott térdéhez nyúlok. A gyengéd érintésem ellenére az ötvenes éveiben járó férfinek a könnye kicsordul, én pedig nem húzom tovább az időt, egy pillanat alatt visszarántom a térdkalácsát a helyére, hogy a lába ismét normális alakot öltsön fel. A férfi kiköpi a fát a szájából, és fájdalmasan felüvölt. Mindezt páran szótlanul nézik végig, vannak akik kérdezgetnek, vannak akik gyanakvóan pislognak felém. A fásliért nyúlok, és olyan erősen tekerem a térde köré, hogy az ne ficamodhasson ki. - Ne tessék megerőltetni - dünnyögöm.
 - Köszönöm... - suttogja elhalóan, és ijedten, miközben úgy tekint rám, mint még soha senki. A szeme könnyel telik meg. úgy néz rám, mint egy szellemre. Vagy mint... egy angyalra. A szívemet pedig melegség önti el. Azonban ahogy a kezeimre pillantok... mintha még mindig vérben ázna. Más tisztának, esetleg egy kicsit piszkosnak láthatja. De én örökké vörösnek.
 - Kérem, kérem maszkos ember, erre is tessék jönni, a lányom beszorult egy fal alá, nem tudja kihúzni a lábát, kérem, segítsen - sírja a reszkető nő, és a karomhoz ér, mire reflexből elrántom. Rápillantok, könnyes szemeibe. A lábam ösztönösen felegyenesedik, a táskámat a hátamra rakom és a bajba került kislány segítségére sietek.
Nem tudom, hogy hány emberen segítek. Annyin, amennyin tudok. Közben nem szólok egy szót sem, csak teszem a dolgomat. Ha halott emberhez hívnak oda, hogy eszméletlen, és segítsek rajta, akkor a Shindan használata után, miután végleg kiderül számomra, hogy halott az ember, egyszerűen közlöm velük, hogy rajta már nem lehet segíteni. Ha pedig tudok segíteni, persze segítek, de szótlanul. Nem beszélgetek velük. Nem barátkozok velük. Egyszerűen teszem, amit tehetek. Azért, mert ahhoz van kedvem. Ha ahhoz lenne kedvem, hogy meghaljanak, akkor hagynám őket egyedül. De... Élvezem, hogy felnéznek rám. Tudom, hogy ez még semmi, de jól esik bálványozottnak lenni.

Meglátom a romok közelében Rikuno-t, és nem foglalkozva az engem szólítgató embereket, odaszaladok hozzá. Nem tudom mióta van itt, azt sem figyeltem, hogy ő segített-e pár bajbajutotton, vagy épp most került csak ide.

 - Morci-sama - tolom fel a fejem búbjára a maszkot, amikor már csak ő láthat. - Én vagyok az, Ayame - leplezem le magamat előtte, aztán visszahúzom a fejemre a maszkot.

Rikuno adja a szokásos Morci-sama formáját, és önkéntelenül is mosolyra húznám a számat, ha éppen nem engem róna szavaival.
 - Hé! - csattanok fel a rám jellemző lobbanékonyságommal, és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. - Nekem te csak ne prédikálj! Amíg te késlekedtél segítettem rajtuk - pillantok vissza a falu lakóira a vállam fölött. Szomorú gyász borul rájuk, mintha minden könnyben ázna. Felnézek az égre, és valahogy hiányolom az esőfelhőket. Most lenne kikért sírniuk.
 - Én csak nem akartam zavarni, mikor Itanashi klónjával tanultál - pislogok rá ártatlanul, és meglep a hirtelen küldetés, amiről beszél. - Értem.. hát jó. Menjünk - lépek mellé, és elindulunk. - A maszkomról pedig szállj le. Semmi közöd hozzá Morci-sama. Csak semmi gorombaság, mert megütlek - pillantok rá bosszúsan. - Ne anyáskodj, mert a falra mászok tőle - borzongok meg, ha arra gondolok, hogy mennyire ki tud akasztani, amikor valaki olyasvalaki anyáskodik felettem, aki alig ismer, vagy egy idős velem. De persze semmi komoly neheztelésem nincsen Rikuno felé, egyszerűen csak szeretem játszani a vérig sértettet, és jó érzés húzni valaki agyát. Rég csináltam már ilyet. De úgy tűnik sosem jövök ki a gyakorlatból.
Egy darabig sétálunk, a falu széle felé haladunk. Egy kicsit sietősre vesszük a lépteinket, de nem kezdünk rögtön rohanásba. Elvégre Morci most fejezett be, egy nem mindennapi technikát, én pedig bár erőm teljében vagyok, mert alig kellett orvosi technikákat használnom, hisz az eredeti orvosi jutsuk közül csak a diagnózist ismerem, és amúgy csak a szanitéc készletemre hagyatkoztam, így nem vesztettem túl sok chakrát.
 - Hjaaaj - sóhajtok hangosan, és a kezeimet a tarkómra rakom úgy emelem az arcomat az égnek. Jól esik a napfény. Nincs rossz idő, és ez valamelyest feldob. Sőt, mi az hogy. Talán az izgalom, a sok-sok újdonság, a bennem tomboló adrenalin, a hatalomvágy, az új csapatnak való örülés... ez az a pár érzés, ami elfeledteti velem, hogy mi is történt valójában. Kegyvesztett lettem, elhagyott, olyasvalaki, aki többé nem láthatja a szüleit és nem mehet vissza a szülővárosába. Vagy legalábbis legálisan. Olyasvalaki akinek lekophatatlanul vörösre festette a kezét az az egy kioltott emberi élet.
Egyszer csak furcsa érzésem támad. Sőt nem is furcsa. Mondjuk inkább úgy hogy hátborzongató. Nem vagyok olyan férfias, hogy fonni lehessen a hátamon a szőrzetet, de ettől az érzéstől kiráz a hideg, és feláll a hátamon az a csekély mennyiségű szőröm. Nem reagálok rögtön, inkább csak leemelem a kezemet a tarkómról, és oldalra sandítok, hogy Riku arcára pillanthassak. Tudom, határozottan biztos vagyok benne, hogy ő is érzi a hirtelen erőt. A vérszomjat. Összeszorítom az állkapcsomat, hogy ne kezdjek vacogni, mint egy gyáva nyúl. Olyan érzésem van, mintha hirtelen jéghideg szél fújna, pedig valójában tudom, hogy meleg szellő simogatja arcomat. Mégis fázok. Visszatartom a vacogásomat, és teljes természetességgel nyúlok a fejemen lévő ANBU álarcért. Ha már itt van, miért is ne hasznosítsam. Az arcom elé tolom, és várok. Furcsa, hogy várok. igazából nagyon nem is tudom mire. Aztán ahogy újabb nehéz, fájdalmas, félelmetes lépéseket teszünk meg előre, anélkül hogy hátranéznénk, ahonnan a hátunkba vágó pillantást érezzük... Egyszer csak rájövök, hogy Rikuno-ra várok. Ő a fiú, valószínűleg ő az erősebb, és még anyáskodott is felettem az imént. Arra várok, hogy megálljon, és akkor majd én is megállok, és hátrafordulok, hogy szembeforduljak követőnkkel. Egyedül félek cselekedni. Amint Rikuno megáll, én is megtorpanok, és éppen beszédbe kezd az ismeretlen, amikor sarkon fordulok.
Egy pillanatig csöndben állok, és szólásra nyitom a számat az álarc alatt. Végül egyetlen gondolat jut el a tudatomig: Így is úgy is meg fogok dögleni. Nem tudom, ezt mégis honnan veszem hirtelen, de ez a tudat azért vigasztal, mert megbocsátom magamnak a mondatot, ami hirtelen kicsúszik a számon. Ó, buta Ayame, hogy te miért beszélsz olyanokat, amiért sokan kivágnák a nyelvedet:
 - Feltételezem megeszed a rohadt almát, ha kívülről szép pirosnak és egészségesnek látod. - Valószínűleg se Rikuno nem érti, miért mondok ekkora baromságot - MÁR MEGINT - és mit takar ez a baromi nagy baromság - már megint. Nem érzek semmit, csak továbbra is fúj a jéghideg szél, és áthatol a bőrömön. Ahogy ránézek a csuklyás alakra, újra meg újra megfogalmazódik bennem, hogy pont Morci-sama mellett fogok meghalni, akihez még csak most sodrott oda a szél. És máris elfúj mellőle.
 - Én... - elcsuklik a hangom, szóval megköszörülöm, és valamivel határozottabban futok neki ismét a mondatnak. - Én ezzel csak azt akartam mondani, hogy az ANBU álarc nem jelenti, hogy ANBU vagyok. Sőt, egyenesen kijelenthetem, hogy ez a piros alma, - mutatok magamra, és lehúzom a fejemről az álarcot - abszolút rohadt belül.

Meglep a kérdése, és azon kezdek töprengeni, ezt vajon hogyan is érthette. Először lesokkol a kérdés. Vajon... amit tettem az tényleg a falum megtagadása? Tényleg elárultam őket? Lehet igazából tudja, hogy mi történt velem, csak várja hogy válaszoljak? Félelemből tettem volna? Azért hagytam ott őket, mert... Mi is volt az okom? Az agyam lassított felvételben keresi a választ a kérdésre, de valahogy a torkomon akad a szó. Két dolog miatt is. Mert képtelen lennék még egy szót most kipréselni magamból, és mert rájövök, hogy a kérdése nem az eredeti történetre alapszanak, hanem még mindig azt feltételezi, hogy ANBU vagyok. Erre pedig az előbbi ok miatt nem tudok válaszolni.
Rikuno-nak adott válasza félig arra sarkall, hogy üvöltsek, és kussoltassam el, de a testem nem reagál az agyamból küldött információknak, és állok mozdulatlanul, mint egy használhatatlan kőszobor. Az eszem és az ösztöneim ezen a ponton két külön dologgá váltak, ég és föld távolságban egymástól. Ha nem lenne egy ici-pici eszem, ami épp elég annyira, hogy tudjam, nem kéne ugatnom egy nagyobb kutyának, akkor az ösztöneim súgta tettek már a sírba vittek volna.
Épp Rikuno reakciójára várok, hátha ő képes valami értelmes válasszal szolgálni az idegen gyilkosnak, mire megérzek egy tapintást a hátsó felemen, és ösztönösen - ó, megint azok a buta ösztönök - fordulok hátra ideges és vörössé alakult fejjel. Az üvöltés, amivel elküldhetem őt a halál... nem is tudom mijére, ismét csak gondolat marad a fejemben, mert még mindig mintha fojtogatnák a torkomat, és mire megfordulok, már rég nincs ott az új hódolóm... sőt, világéletemben talán az egyetlen hódolóm, mert ismét elénk kerül. Vagyis ebben az esetben mögém, de hogy le ne maradjak valami fontosról visszafordulok felé. A Rikuno kezéből kikapott fekete köpeny most már az ő szorításában pihen, miközben alaposan szemügyre veszi. Látom rajta a felismerést, és akarva akaratlanul és egy elismerő mosolyt küldök Morci-sama felé. Jó tudni, hogy van egy kevésbé kretén csapattársam, mint én, mert ha rajtam múlna, mindkettőnkből vacsora válna.
Végighallgatom az idegen szavait, és hamar rájövök, hogy valószínűleg mindjárt letesztel minket. Nem is tudom miből jövök erre rá. Vagy úgy, hogy egy zseniális elme vagyok, vagy úgy, hogy határozottan kijelenti. Így hát miközben beszél képtelen vagyok normálisan figyelni. Nagyjából sikeresen átjön az üzenete, és értem, hogy mi fog most történni körülöttem, de a testem önkéntelen remegésbe kezd, amit a nyelvembe harapással próbálok elfojtani, kevés sikerrel, mert így csak vér ízt érzek a számban. Igazi profi vagyok úgy érzem. Gratulálok Ayame. De most nincs idő saját magam szapulására gondolatban, miközben a nagyember megteszi ezt helyettem is, a gondolataimon kívül.
 - Suiton: Suikoudan no Jutsu - hallom meg az ellenem használt jutsu nevét. Már mikor kimondja, akkor érzem, hogy valami gáz lesz. Nem nagyon ismerek még víz elemű jutsu-kat, mert a szanitéc kiképzésem kezdetekor teljesen megfeledkeztem róla, hogy talán gyógyítótechnikákon kívül mást is kéne tanulnom. De valljuk be őszintén, a kórházban ébren töltött éjszakák, a néhai bealvások, a folytonos tanulási vágy... Nos mindezek mellett eszembe nem jutott volna, hogy nemsokára kinyírok majd egy konohai ANBU-t, és egy világi szervezet tagja leszek, ahol olyan emberek társai leszek majd, akiknek az erejük körülbelül az enyém hatszorosával egyenlő. Ezek után talán megbocsátható bűn, hogy baromira nem érdekeltek más jutsu-k, mint amelyekkel képes vagyok gyógyítani. Mindenesetre tudatlanságom ellenére, erről a technikáról speciel már hallottam. És rögtön valami megoldást keresek, hogy mi a tökömet tudnék felhasználni egy vízből álló cápa ellen, ami egyenesen felém tart. Ugyanis egy vödör víz ellen még sosem próbáltam orvosi technikát használni. Újabb bűn, amit megbocsátok magamnak.
Eszembe jut a Shinkeitsuu ami még mindig a legerősebb támadó technikámnak tudható be, és azon gondolkozok, ha egy ember kioltására képes volt, és földklónt is sikeresen pusztítottam el vele, akkor vajon sikerülne-e víz ellen. Minenesetre, sosem késő megpróbálni. Maximum nemsikerül.
A kezemmel pillanatok alatt a lábamra erősített övért nyúlok, ahonnan kiveszek egy robbanójegyzetet és a földre ejtem, majd a többméteres drótomat használva kitérek a cápa elől.
 - Jibaku Fuda: Kassei - mormolom gyorsan a jutsu nevét, amit már az akadémián tudnom kellett, és a nem túl nagy robbanás után, ami nem tudom mennyi kárt tehetett a vízcápában, elrugaszkodom a fáról, amelyre a drót segítségével kerültem, és teljes erőmmel ugrok neki a cápa oldalának. - Shinkeitsuu - használom ismét a technikát, miközben a chakrámat olyan erővel robbantom ki a két tenyeremen keresztül, amilyen erővel csak tudom. Lelki szemeim előtt látom a megölt ANBU-t, az első halálos áldozatomat, és akarva akaratlanul is borzalmas emlékképek rohamoznak meg, de igyekszem őket elhessegetni, és imádkozni, hogy ennyi robbantgatás és jutsu elég ahhoz, hogy szétrobbantsam a halacskát.
Ha sikerrel járok Rikuno mellett érek földet, csurom vizesen. Miközben a hirtelen osztogatott pofonok fáradalmait próbálom kipihenni, a lehető leghalkabb lihegéssel és szuszogással, Rikuno kérdése üti meg a fülemet. Ismételten örülök, hogy nem valami kreténnel zártak össze. Nekem személy szerint semmi értelmes kérdés nem jutott még az eszembe, de amint Morci-sama felteszi kérdését, hirtelen engemet is érdekelni kezd a válasz. Közben pedig azon kell agyalnom, hogy én majd mit kérdezek a válasza után.
 - Miért csatlakoztál a szervezethez? - bukik ki belőlem is egy hirtelen kérdés. - Te magad mondtad, hogy gyengék vagyunk, és Itanashi is az, hozzád képest. Akkor mégis mi vezérelt, hogy csatlakozz egy szervezethez, ahol csak gyengébbeket találsz?