Akadémiai edzőterek

A sensei nem válaszol semmit, csak megvetően felhúzza a felső ajkát jelezvén, hogy nem igazán van oda a stílusodért. De ez nem kell, hogy zavarjon elvégre a legfontosabb most a feladat maga. Azzal hogy Baku szélnek eresztett te egyből a festékest céloztad, meg ami nagyon helyes. Evégre, hogyan fogja tudni megkülönböztetni a négy teljesen egyforma Kunait? A helye is megvannak, így teljesen magabiztosan trappolsz vissza az akadémia edzőterére. Még van körülbelül 10 perced, addig, amíg a Sensei megindul utánad. Ezért ügyesen alkalmazod a transzformációs technikát, és a helyeden egy ismeretlen kisfiú materializálódik. Így lépsz vissza az előbbi helyre, ahol mit látod Baku meg sem moccant. Pontosan ugyanúgy állt ott, óráját szorongatva, mint egy szobor, akinek a szeme hosszá kötődött a számlap monoton járásához. Semmit sem tesz, akárhogyan mész is hozzá, teszel bármit, akár csak a festmények, ős sem mozog, bár lehet, ha a vizsgatárgyat próbálnád meg lenyúlni, nem biztos, hogy ilyen nyugodt maradna. Mint látod, a saját kése az oldalán lóg, a nap fénye megcsillanni látszik a fekete fémen. 
- Letelt!
Kiállt fel hirtelen, mert mint mondta letelt a menekülésre szánt egy órád. Körbetekint, és ha még ott vagy akkor kedvesen magához int.
- Szia! Megteszel nekem egy szívességet, és ezt odaadod, annak a geninnek, akinek a nyakában egy Sunagakurei fejpánt lóg? Vagy felőlem el is olvashatod itt rögtön…
Ezzel eltűnik, és csak suhogást hallasz magad előtt.

Levél:

Ha már nem vagy ott, amikor a Sensei felkiált, akkor a fent említettek nem következne be elvégre nincs ott a kisfiú, akinek a levelet átnyújtsa. 

// A fehér sávban a levél tartalma van. Csak akkor olvasd el (noha a kíváncsiság ellen nem tudok mit tenni ^^) ha azt az utat választod, hogy ott maradsz. Emellett kérlek vonj le 30 Ryou-t az adatlapodról a festék miatt ^^ //

// Isha Dansei //

Jól van, ez a terv totálisan nagy hülyeség, egy kamikaze akció, úgyis átlát az álcán, de ha már vissza akar küldeni az Akadémiára, akkor legalább szemtől-szemben tegye meg és ne egy jó kis kergetőzés után. Persze, eszemben sincs visszamenni, miért is lenne? Két éve vagyok genin, tutira nem fogok visszaülni az iskolapadba, csak mert kitolt velem egy jounin, ha kell, addig küzdök, míg bele nem… jól van, ez egy kicsit túl lett dramatizálva, de tényleg nem vagyok egy könnyen feladós fajta. Több kell nekem egy ilyen fenyegetésnél, hogy én ténylegesen bedobjam a törölközőt, van még egy-két ötletem, amivel kicsit táncolhatok az idegein. Mikor visszaérek, megjegyzem, már megint előbb, minthogy az idő letelt volna, ott találom a senseit, miközben az órájára bambul. Ez vajon végig így állt, vagy csak most merevedett szoborrá, amikor jöttem? Próbálok természetesen viselkedni, de zavar ez a szoborállás. Igazából az jár a fejemben, hogy ez valami ügyesen kitervelt csapda és én, mint egy jól nevelt legyecske, belesétáltam a ragasztós papírba. Ekkor viszont valami alattomosan magára vonja a figyelmemet és minden mást kitöröl. A kunai ott lóg a sensei övén! Nem, ilyen szerencsém tutira nincsen, csak álmodom, hogy itt az esélyem megszerezni és már kattognak is a kis fogaskerekek. Lehet, hogy most meg sem mozdul, de az már csak kivált belőle valamilyen mozgást, nem? Gondolom jól nyakon ver, vagy valami ilyesmi, de egyáltalán igazi az a kunai? Úgy értem, ahogy én meghamisítottam, akár ő is megtehette, aztán jól kitol velem. Mindegy, egy próbát megér a dolog és már indulnék meg, mikor felvisítanak a vészcsengők és azt üvöltik, hogy csapda. Kizárt, hogy hagyja elszedni, úgyhogy inkább kivárok, mi lesz itt. Nem sokkal ezután elkiáltja magát, hogy letelt, én meg automatikusan összerezzenek a hangra. Akkor kezdődik a show és a sensei meg is teszi az első lépést, magához int én meg odalépek hozzá, végülis most csak egy kissrác vagyok nem? Talán így még a kunait is sikerül elszedni tőle. Bár talán engem lep meg, amikor átad egy papírt és lelép, én meg átveszem a szoborállást tőle, mert egy pillanatig rendesen elcsodálkozom. Miután úgy, ahogy magamhoz tértem, megrázom a fejemet és elolvasom a levelet, amin mindössze ennyi áll: 11:00… Legyél éber…
- Hogy mi van?! – jól van, értelmes hozzászólás már megint, de jobb nem jut az eszembe, miközben egy pukkanás kíséretében hangot adok a nemtetszésemnek. Teljesen feleslegesnek tartom fenntartani úgy a jutsut, hogy a sensei most lépett le, csak fogyasztom a chakrámat, amit ebben a helyzetben nem kellene, mert mégiscsak bújócska lesz ebből. Még egy pár pillanatig ácsorgok ott magamban, majd az utcákra veszem az irányt, mondván ha tömegben vagyok, talán nehezebb a dolga, bár egy profi ninjának…

A döbbenet után egy kellemes pukkanás kíséretében feloldod a Jutsut, hogy az ne szívja el értékes Chakrakészledet feleslegesen. A sensei üzenete lehet semmitmondóan hat, de hát mindenkinek kell fura hobbi. Lehet, ő a rejtélyes baromságokban látja, az élvezetet ki tudja? Mindenesetre lábaid az utcák sűrű forgatagába invitálnak téged, hogy megpróbálhass a tömegben elvegyülni, és észrevétlen maradni. Persze egy Konohai Chuunintól, elvárható, hogy könnyedén a nyomodra bukkanjon. De ha ez meg is történik, a futás és a harc is opcionális marad.
Percek mentek és jöttek, miközben te még mindig céltalanul… vagyis menekülési céllal róttad az utakat. Ahogyan ténferegsz egy körülbelül veled egykorú fiú véletlen neked megy, de ahelyett hogy bocsánatot kérne még neki áll feljebb:
- Na mivan?! Töpszli, kell a baj? Mert akkor gyere! Gyere!
A srác nem volt sokkal magasabb nálad, talán csak egy fél fejjel, de attól függetlenül… hát hogy is mondjam, az a tipikus egyén, aki ha átmegy, a tévé előtt te három epizódról lemaradsz. Semmiféle fejpántot nem látsz rajta, így nagy valószínűséggel csak egy erős csontozatú fiatal volt, aki beléd kötött. De ami igazán érdekes, hogy zsebéből egy Kunai kacsingatott ki fényesen. És ha jobban szemügyre veszed nem is akármilyen. Narancsszínű nyele pajkosan vigyorgott rád. Lehet csak véletlen van nála egy pont ugyanolyan Kunai, mint amit neked kell megszerezned, de lehet, hogy nem és a dagi maga a Sensei? Nos, lényeg a lényeg nem mindennapi egy dolog az biztos.

// Következő posztot az Utcák és Terek nevű topicba kérem ^^ //

// Ginoo Yukizaki //

Az ifjú bábmester remek ötlettel állt elő és ehhez a legtöbb lépést biztosította is. Kihasználva a pillanatnyi zavart és társai szervezetlenségét olyan trükkhöz folyamodott, ami kifejezetten aljasnak is nevezhető, de rendkívül elmésnek is. A fiú, akire Yukizaki rámutat, egy pillanatra teljesen ledermed és hápogni kezd megdöbbenésében. Nem sok lehetősége van az igazáért harcolni, mert majd mindenki ráugrik. Így, talán ha csak rövid időre is, az egyik veszély elhárult, de nem oldódott meg a teljes probléma, illetve a harmadik csengő még nincs a bábos ifjú tulajdonában. Mi a teendő? Ez az a kérdés, amely sokak fejében foroghat itt az Akadémia edzőterein jelenleg. De Yukizaki elméje milyen zseniális ötleten dolgozik? Vagy egyelőre nincs további terve?

Ginoo terve bevált. A szíve majd ki ugrik az idegességtől, de most nincs ideje ilyesmivel foglalkozni. Van még egy csengő amit meg kéne szereznie. Ehhez pedig két módszert talál. Az első, hogy az összeverődött tömegben próbálja megtalálni a hiányzó csengőt és kihasználva a jelenlegi zavart megpróbálja észrevétlenül elcsenni. A másik ötlet, hogy a Láthatatlanság Köpenye technikával elrejtőzik és kivár. Végül az első ötletet próbálja megvalósítani. De gyorsnak is kell lennie még mielőtt kiderül, hogy hazudott.

// Isha Dansei, Shenjino Arisa és Shunsui //

Ember, jóformán mindenem fáj, szóval nem tudom, hogyan várja el tőlem a világ, hogy én most kimásszak az ágyból, de elég merész ilyet óhajtani tőlem. A sensei tegnap lehetett volna egy fokkal kíméletesebb, bár nem tudom, akkor hogyan tudott volna levizsgáztatni, de na… ha olyan izmod is fáj, aminek konkrétan a létezéséről sem tudtál, ott aztán van baj. Mondjuk lehet, hogy csak szimplán én vagyok az, aki kijött a gyakorlatból és elpuhult. Hatalmasat sóhajtok, majd nagyon lassan (hát már amennyire az ilyet lehet) ülő helyzetbe tornázom magam és ásítok egy hatalmasat. Tegnap este (délután) csak annyira volt érkezésem, hogy némileg lekezeljem a szerzett sérüléseimet (amikből azért nem volt sok, minden másra meg ott a ragtapasz meg a fásli, így lehet szép múmiát csinálni) és lefürödjek, majd egy laza mozdulattal beboruljak az ágyba. És most van az a pont, hogy ki kéne onnan mászni és elmenni reggelizni, mert itt helyben fogok éhen dögleni. Ha már a sensei azért is lecseszett, hogy tegnap korán érkeztem, akkor azért mit fogok kapni, ha esetleg éhen halok? Azt aztán nem teszem zsebre, az biztos. Hogy őszinte legyek, reggeli közben képtelen voltam a kajára figyelni, végig a csapat járt az eszemben. Nem tudom, mennyire gyakori, vagy esetleg ritka az, ha egy genint új csapatba osztják be, bár a jelenlegi sunagakurei helyzet most elég sok dolgot felborított. A régi senseiemről nem tudunk semmit, az új meg… hát, első benyomásra érdekes fazon volt. A csapattársak meg, na róluk fogalmam sincs. Nem mondom, hogy nem tudok beilleszkedni szinte bárhová, de ha konohaiakkal kerülök egybe, ők már tutira ismerik egymást, szóval nem lesz könnyű dolgom.
Reggeli után el is indultam az akadémiai kiképzőterepekre, ahol találkoznunk kellene és ha őszinte akarok lenni, volt bennem egy kis félsz. Új hely és új emberek, azért kissé megborítják az embert, akár tetszik, akár nem, és ez most egy ilyen helyzet. Ugyanakkor kíváncsi vagyok. Persze, elsőként érek oda, ez nálam már lassan természetes, de merem remélni, hogy nem kell sokat várnom. Leülök az egyik bábú tövébe és várom a többieket.

A sikerhez ritkán könnyű az út. Yukizaki sem hozta volna össze, ha nincsennek ragyogó ötletei, melyekkel képességeit bontakoztatta ki úgy, hogy nagyon sok hátráltató tényező adódott. Mégis, az ifjú bűbhasználó álta a sarat és sikerrel vette a próbákat. Elméjét használva kicselezte ellenfeleit és saját maguk ellen fordította őket. Bár sokszor kerül necces, vagy kifejezetten kellemetlen helyzetbe, nem tántorodott meg és tudta, hogy mit akar cselekedni. Legjobb képességei szerint meg is tette azt, vagy legalább megpróbálta megtenni azt, amit eltervezett.

Így volt ez most is. A hiányzó csengő ott fityegett egyik ismerőse nadrágján. Yukizakinak nem kellett megerőltetnie magát, hogy a félig összevert fiútól elvegye a csengőt. Ezután már csak a Kakuremino no jutsut kellett használnia, hogy elrejtőzhessen, amíg véget nem ér az egész. A győzteseket maga Danzou dicsérte meg néhány szóval, majd belekezdett valami egészen másba:
- Nem véletlenül kaptátok a köppenyeket. Néhányótokat beosztunk egy Genin-csapatba, hogy gyorsabban fejlődjetek. Ezt ki kell érdemelni és van, aki ki is érdemelte. Ne feledkezzetek meg arról, hogy mi a kötelességetek. Most pedig menjetek. Az érintettek a holnapi nap folyamán kapnak pontosabb utasításokat!
Ezek után a Hokage néhány ANBU kiséretében távozik. Iruka elkiséri a kórházba azokat, akik mesérültek, a többiek mehetnek, amerre akarnak.




// A szép ötletekért és jó megoldásokért + 20 chakrával jutalmazlak. Te azok közé tartozol, akiket beosztanak néhány Genin mellé. Erről Jiraiya fog veled beszélni. Hamarosan felveszi veled a kapcsolatot. Ide kérnék majd még egy záróposztot és köszönöm a játékot. //

El sem tudja hinni, hogy sikerült megszereznie az utolsó csengőt és elrejtőznie. Azt hitte már az elején is, hogy nincs semmi esélye, de sikerült. Mikor végre vége akkor megkönnyebbülten lihegve piheni ki a nehéz feladatokat. És legnagyobb meglepetésére maga a hokage tényleg megdicséri a győzteseket. Soha nem volt még ennyire büszke. Majd amit hall az teljesen meglepi. Lehet, hogy talán ő is be fog kerülni egy genin csapatba. Ez egyszerre ijesztő és izgalmas hír. De valahogy nem is tudja mire gondoljon. Élményekkel telten jut haza. Találkozott a hokagéva, megdicsérte őt a hokage, lehet, hogy bekerül egy genin csapatba. Nem is tudja nagyon felfogni mi történik körülötte.

//Isha Dansei, Shunsui,  Kawahara Tadashi //


Ennyi hiba lenne abban, amit csinálok? Vagy csak direkt bele akart mindenembe kötni a sensei? Mindenesetre, a legszívesebben felképeltem volna azt a seggfejt! Persze, adni kell neki a kedves, alázatos, seggnyaló kis ifjoncot, de hol nem? Most csak le kell nyelni mindent, még is egy valamit nem értek: Egy ilyen ember várja, hogy megbízzak benne? Szinte érzem a kést a hátamban, mikor csak meglátom, hiába, el kell mondani, hogy életemben egyszer találkoztam vele és nem illik egy alkalom után ítélni. De mit tegyek, ha zsigerből félek tőle? Főleg azzal az eszeveszett bárddal  a hátán, vagy tudom is, mi a szent isten az!
Eleget morgolódtam, úgy érzem, ideje lenne felkelni az ágyból és bekötni a térdemet, amit nagyon ügyesen lehorzsoltam. Persze, ez is amiatt a fickó miatt van! Tudtam én, hogy utálják is a sunagakureieket és direkt ilyen ember alá adtak! Hiányzik a régi senseim...
- Meooow! - Amit csak félőálomban megérzek magamon, az nem is más, mint Miyu rakoncátlan mancsai az arcomon, hogyan erőteljesen azon van, hogy kirázzon az ágyból, mint a legtöbbször. - Csak még egy kisit drágám... - mormogom és illedelmesen hátat fordítok a kis élőlénynek, aki nem hagyja ám annyiban a küldetését. Az anyjára ütött a kis édes, még abban is, hogy fogja magát és beleharap az ujjamba. - HÉÉÉ! - Nem is kell több, egyből ülésben termek, de persze, hogy a macska már rohan is el tőlem, mielőtt kikapna. - Ez nem volt fair. - Nem tudnék rá soha haragudni, és ez a szemét dög ezt ki is használja, mint látom, de nem baj. Egy kis mosollyal csak feltápászkodom, bekötözöm az ujjamat és térdemet szintén és elindulok a találka helyre. Az meg csak természetes, hogy a kis fekete-fehér állatka ott lohol a nyomomban, vagy esetleg néha a lábamtól kezdve felmászik egészen a vállamig és kötelez rá, hogy kézben hordozzam.  Ezt a lustaságos urat!
- Mit gondolsz, szeretni fognak minket? - Egy halk sóhaj hagyja el az ajkaimat és a két felkaromon elhelyezkedő fejpántra gondolok. Jobb oldalon  konohai, a bal oldalon pedig a hazám jele terpeszkedik, így valószínűleg egyszerű lesz felismerni, hogy közöm van Sunagakuréhez. - Ki az a srác? - De ki se tudom deríteni, Miyu má egyből is rohan hozzá felmérni magának a fiút.

Kevesebbet kell várnom, mint gondoltam, a nagy elmélkedésem közepette egy macska jön oda hozzám, felméri a terepet, meg engem is. Jobban szeretem ezeket az állatkákat, mint a kutyákat, azok összenyálaznak mindent, ráadásul még harapnak is. Ez utóbbi személyes tapasztalatom, mert rögtön az első küldetésemen bokán harapott egy lábtörlő romboló, akinek nem tetszett a modorom, vagy az a törekvésem, ahogy megpróbáltam kivakarni a kuka mögül. Mindegy is, mert ez itt előttem egy macska és nem egy kutya. Végigsimítok a fején, majd észreveszem a gazdáját, aki… na most sunagakurei, vagy konohai, döntsük már el. Gondolom onnan jöhetett, mint én, mert a konohaiak nem nagyon kapnak csak úgy sunagakurei fejpántot, márpedig neki ott van a karján, mint nekem a nyakamban, szóval egy helyről jöttünk. Éljen, legalább nem én leszek az egyetlen. Ez is valami, ha úgy nézzük.
- Hali! – intek neki oda, majd még mielőtt még egyszer megszólalhatnék, befut egy komplett hegyomlás, nekem meg egy pillanatra kigúvadnak a szemeim. Hogy a francba lehet valaki ilyen cseszett magas?! Gyorsan megrázom a fejem, felállok a bábú tövéből és leporolom magam. Itt az ideje bemutatkozni és új pajtikat szerezni, szóval szockodjunk. – Kawahara Tadashi vagyok, amint azt látni lehet… - itt a nyakamban lógó sunai fejpántra bökök. – Sunagakureból. – csak hogy ha eddig ezt esetleg valaki nem vette volna észre, amiben kételkedem, de mindegy. Kissé berozsdásodott a csapatmegismerő szövegem, nem baj, majd most újítok kicsit rajta. – Ha itt vagytok, akkor gondolom Baku-senseire vártok. – legalábbis merem remélni, hogy ők is szadisenseire várnak és nem csak én nyertem meg hosszabb távra az ipsét, mert az komoly lesz. Azt nem mondom, hogy elsőre unszi volt a csóka, de aki ilyen batár bökővel rohangál, az tutira nem gyere be. – Vagy csak azért gyűltünk ma itt össze, hogy ne legyünk szanaszét? – gratulálok Tadashi, gáz vagy…
 

//Elnézést a gáz reagért xD //

Fura ez a kis rác, az már teljesen biztos. Messziről se tűnt túl épeszűnek, ráadásul még nálam is alacsonyabb, ami eléggé viccesen veszi ki magát ebben helyzetben.
- Ne menj idegenekhez. - Sóhajtok csak fel és a kezembe veszem a négylábú állatot, aki csak egy nyávogással jelzi nemtetszését az akcióra.
- Shenino Arisa vagyok. - Hangom igazából csak teljes unottságot tükröz. Nem tudom, a többiek hogy vannak ezzel, de én nem ültem tűkön, hogy vajon kikkel is osztanak be, így is úgy is velük kell lennem, nemde? Kijönni meg csak ki fogunk, azaz muszáj is. - Szintén Sunagakuréből. - Én már nem veszem a fáradságot, hogy megmutassam a fejpántomat, ha érdekli őket, úgy is észreveszik. Na nem mintha nem láttak volna még olyat.
Ekkor jelenik meg előttünk egy... hát minden tekintetben jóval terebélyesebb személy, szinte el se hiszem, hogy velem egy idős, vagy akörül jár. De hogy többet nyom, mint én és ez a másik gyerek mellettem, az szinte teljesen biztos. Innentől már megszólalni se annyira merek, mert ha valami rosszat mondok, a végén egy ütéssel elintéz.
- Izé... én is Baku-senseit várom. - Szinte hallani lehet, ahogy egy hatalmasat nyelek és inkább egy lépéssel eltávolodom picit tőlük. Komolyan végiggondoltam én ezt az egészet? Igaz, most már nem mondhatom, hogy „Kész, passz, viszlát lúzerek, én lelépek!”, mert már elkezdtem.
- Akkor, mind együtt vagyunk, nem? Ki mi felé orientálódik? - Őszintén szólva, nem igazán tudok miről velük beszélgetni, bár ez lehet azért van, mert feszélyezve érzem magamat idegenek előtt. Eléggé különbözőnek tűnünk, vajon a képességeinket összhangba tudjuk hozni? Félek, hogy én leszek az, akinek a végén semmi hasznát nem veszik, csak töltelékként van bent.
- Én főként bábozom, mint a legtöbb sunakagurei, illetve a genjutsuk érdekelnek. - Miért beszélek ilyen hülye dolgokról? Egyszerűen csak ki nem állhatom a kínos csöndeket, amik vélhetően mindjárt be is fognak állni. Ezt jól elintézted Arisa, kit érdekel, hogy te mit csinálsz? Ahhh.- Mikor jön a sensei? Nektek nem mondott időpontot?

Nem igazán szeretem, ha valaki túlságosan sokat jártatja a száját, ez tény. Ezért, mielőtt beflegmáznék neki, csak veszek egy nagy levegőt és lenyelem magamban az egészet.
– Sunakagurében te mégis mit csinálnál? - kacagok fel azokra, amit mond. - Ott a víznél fontosabb dolog aligha van, és abból sincs valami sok. - Ez most tényleg jókedvre derített, ahogyan elképzeltem, mennyit szerencsétlenkedhet az ott. Sokkal szerencsésebb lett volna a szél elemmel, bár mindig is irigykedtem a vizet használókra. A hátrányok ellenére is mit nem adnék, hogy én is tudjam irányítani, de hát ez van, ezt kell szeretni, a bábok mindenhol megállják a helyüket, ameddig valaki nem akarja felperzselni őket. Sajnos túl jól ég a fa, bár mostanában gondolkozom egy fémen is. Ahhh, munkát kéne vállalnom! Vagy menjünk küldetésre, vagy tudom is én, vágjanak hozzám még több pénzzel teli borítékot, csak úgy. Igen, az lenne a legmegfelelőbb.
– „Az idő… 16:12… szép volt ifjú genin. Holnap pontban 10:00-kor találkozunk az akadémiai edzőtereken. Ne késs el. Hiszen holnap megismerkedhetsz a csapattársaiddal. A vizsgádat is ott fogom majd értékelni.” - Ismétlem el szó szerint azt, amit Baku sensei mondott. Jó az emlékezőm, úgyhogy remélem elég kimerítő választ adtam a kérdésére. - Szóval engem nem igazán véleményezett, ma fogom kapni a kiosztást. Bár, a feladat közben is bombázott ezekkel. - Azt már nem mondom, hogy ki tudtam rúgni alóla a talajt, mert dicsekvésnek vennék, holott csak örülök annak, hogy néha napján ilyenre is képes vagyok. Sok bátorság kellett nekem ehhez.
- Én tegnap pont, hogy késtem. - jegyzem meg egy apró bólintással. - Bár nem értem, hogy ilyen helyzetben miért olyan rossz, ha korábban ér oda az illető. Legfeljebb vár egy kicsit és ennyi. - Azzal csak vonok vállat és a cicámmal kezdek el játszani leguggolva, persze azért figyelek rájuk.
- Nem az én stílusom a pasas, az egyszer már biztos. - vonom meg a vállamat, de közben egy vékony kis ágacskát húzok a cica előtt földön, mit az nagy élvezettel kerget. - Egy ekkora bálnaölővel nem tudom mit akar velem. - Ez tényleg elgondolkodtató. - Én még egy tantoval vagy valami ilyen kis izével viszonylag jól elvagyok, de... több ilyen fegyverből nem kérek. De ki tudja, hozhat még meglepetéseket. Nem tűnik olyannak, mint akit első pillantásra ki lehet ismerni. - Ellentétben mondjuk Tadashival. De persze én ezt nem fogom csak úgy kibökni.
- Bal oldalán sebezhetőbb. - Persze, kinek nincsenek gyenge pontjai? - És kicsit el van szállva magától. - kacagok fel jóízűen, hisz végül is igaza van a fiúnak, van egy stílusa. - Hosszú lesz egymáshoz szoknunk. - Úr istenem, hogy lehetek most ennyire kimért? Mint valami öreganyó... De sajnálom, ha nem szeretem az idegeneket.

- Nyugalom, nem csak téged tisztelt meg a fegyvere ízével. - Az ajkam csak egy gúnyos vigyorra húzódik, ahogy ismét felelevenedik bennem a kép, ahogy hadonászik azzal a sárkányölővel. Mintha valami leölésre váró sertés lettem volna, akit egy suhintással ketté akar vágni. - Azt az ágyékon rúgást megérdemelte! - Igen, egyből jobb kedvre derülök ezek hallatán, és nem, senki ne próbálja meg a kárörvendő címkét rám aggatni, mert hiába van így, ezt mások ne jegyezzék meg. Én egy kedves, aranyos, ártatlan kislány vagyok, aki néha szarkasztikus titokban. - Én azon lepődtem meg, hogy hiába volt az a hentesbárd a kezébe, még úgy is nekimentem. - Igen, első és utolsó, egyedüli tett volt. - Nem akartam megbukni, és végül is, megölni biztos nem ölt meg volna. Ha látja, hogy nem tudom kikerülni, akkor szimplán elhúzza a fegyvert, legalábbis az én logikám szerint. Igaz, így és szereztem egy-két horzsolást. De kíváncsi lettem volna, hogy meg bírom-e tartani tizenkét órán keresztül, mert nagyon rákényszerített arra, hogy elvegyem tőle azt a flancos kunait. Inkább rohangáltam volna a városban végig, de ez van. - Igen, főleg védekező típus vagyok, de mindig akadnak meglepetések ugyebár.Miyu először természetesen megszagolja a szumóbirkózónk mancsait, mielőtt ellapított fejjel hagyná, hogy szőrére simuljon.
- Hasonlóképpen vagyok, Tada. - Lehet egyáltalán becézni? Mert van, aki nem szereti ezt. - De a sensei egyből kedvesebb volt, amint elővettem a jópofimat. Remélem, csak rám akart ijeszteni, bár sok értelmét nem látom ennek. - Megvonom vállamat és inkább lehuppanok egy farönkre a téren.
- Akkor azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nem lettél Hyuuga. - Egy gúnyos vigyorral jutalmazom a felszólalását.- És hogy mostantól, ha küldetésre megyünk, vigyázni fogok magamra. - Ki szeretné azt, ha kukkolják? Na neeem!
- Ha kitalálhatnék egy saját kekkei genkait, én isten úgyse hálát adnék az Istennek. - Egy határozott bólintás. - Úgy még én is szívesen alkotnék. Bár, meg kell mondani, ilyen téren nem vagyok valami ötletes. Fogalmam sincs, milyen jutsut akarnék csinálni, ha egyszer rávenném magamat. Bár az is igaz, hogy ehhez még rengeteget kell tanulni, hogy megismerhessük igazán az összes stílust. - Csak úgy lehet használható és jó jutsut alkotni, nem?
- Tényleg, Tada. Te hogy jöttél rá, hogy víz elemű vagy? - Őszintén szólva, sok véleményem nincs a fiúkról. Nekem idő kell ahhoz, hogy megbarátkozzam valakivel, vagy hogy megbízzak benne, de erre való a csapat, hogy összekovácsolódjunk, bár azt látni, hogy a másik kettő szimpatikus egymásnak. Csak nehogy az legyen, hogy a végén én lógok majd ki a sorból, a felesleges harmadik. Talán ettől félek a legjobban. Valahogy változtatni kéne a mentalitsomon?
- Eddzés után nincs kedvetek átjönni hozzám? Süthetek valami sütit is esetleg! - Tényleg, ez jó ötlet! Bár, nem szóltam "otthon" senkinek és ki tudja, mi lesz ott a fogadtatás. Sose hoztam még idegeneket haza.

Mint mondtam, nem vagyok az a seggkinyalós típus. Jó, ezt nyilván ennél ezerszer szebben fogalmaztam meg a srácok előtt, de a buksimban nem kell finomkodni. Úgy se hallja senki... khm, remélhetőleg legalábbis. Szóval, ott tartottam, hogy nem vagyok popsikinyalós, de ez nem azt jelenti, hogy egyből más torkának esnék, akin látszódik, hogy ha akármit is mernék mondani, teljesen belekötne, így meg semmi értelme. Na meg, azt elfelejtette megemlíteni, hogy én meg a lábát rúgtam ki alóla, de tudod mit, teljesen lényegtelen. Persze, hogy megsértődtem, de ennek próbálom a legkisebb nyomát mutatni, mert a végén még valami duzzogó kislánynak fog tartani. Tény, hogy ez a második találkozásunk se úgy tűnik, hogy a legjobb élményeim közé fog tartozni, ez is teljesen biztos. Viszont egy valamit nagyon nem értek. Ilyen viselkedéssel, hogy akar a senseink lenni? Elvileg, egy csapatnak össze kell tartani, és a legfontosabb az egymás közti bizalom, nem? Hogy leszünk erős csapat, ha ez nem lesz meg? Egyáltalán, hogy fogjuk túlélni a küldetéseket? És még ő beszél a gyengeségekről, meg hogy én haltam volna meg legelőször. Nem, a csapat bukott volna meg legelőször, és nem miattam. Szinte érzem, hogy kipécézett magának és minden egyes lépésemet, vagy szavamat csak ki fogja forgatni, ízekre cincálni és a nyálas maradványait visszaköpködni felém. Gusztusosan hangzik, nem igaz? Mit ártottam én ennek fickónak valaha? Azt karja talán elérni, hogy adjam fel? Vagy csak szimplán pokollá akarja tenni az életemet, hogy annyira felbasszon, hogy visszamenjek Sunagakurébe. Talán... ezért pécézett ki? Mert nem ebbe az országba tartozom?
Innentől fogva, talán az lesz a legjobb, ha meg se szólalok, nem igaz? Abból lehet a legkisebb gond. És ezt nem azért, mert esetleg a szívemre vettem komolyabban, amit mondott, hanem mert a lehető legminimálisabbra akarom venni a megalázást, amire valószínűleg minden pillanatot meg akarna ragadni nálam.
Még is, miért érzem, hogy én lettem a legrosszabb eredményekkel rendelkező a csapatban? Bezzeg Tadashi mégse kapott semmilyen szidást se, ez hogy megy? Lehetetlen, hogy ne hibázott volna, vagy mégsem? Két dolog lehetséges: Vagy engem pécézett akkor ki magának Baku-sensei, vagy pedig tényleg annyira „tökéletes” a srác. De ezzel az a teóriám is megdőlt, hogy a származásom miatt utál. Remek, komolyan.
Így ne várja, hogy kedvesen álljak a személyéhez, könyörgöm.
Eddzésekre sose pakolgatom át naponta a fegyvereimet, így tökéletesen azok vannak nálam, amik tegnap is, és ebbe beletartozik a narancssárga kuni is. Azaz, mind a négy nálam van – ugye a két másolat, és a két eredeti -, azzal kikeresem azt, amit adott – mivelhogy a másolatok megkülönböztetéséhez hagytam rajtuk egy kis jelet -, s elvégzem a feladatot. Mire jó ez? Ahhh, most meg persze jön az „öreg bölcseleteivel”. Ilyeneket én is ki tudok találni. Nem nehéz úgy előadni, hogy olyannak tűnjön, mint aminek minden másodpercben fejünkben kell visszhangoznia. Ahogy viszont elnémul, s bekövetkezik az általa gerjesztett „kis” hatásszünet, egy chakrafonállal összekötöm a narancssárga kunaimat, s eldobva jó pár méterrel arrébb egy fa törzsébe fúródik. Átlyukasztott egy sötétkék pillangót. Tudni illik, gyűjtöm őket, mintegy hobbiként. Van aki a fegyvereket, van aki a bélyegeket, vagy akármi mást, én pedig a pillangókat. Otthon kiszárítom őket, s egy tűvel egy nagy színes szivacsra tűzgélem fel őket egyenként. Most is következő dolgom az, hogy vissza rántva a fegyvert óvatosan lefejtsem róla a pillangót, hogy egybe maradjon és berakom az egyik kis táskámba a derekamnál.
Tennék megjegyzést azért a monológjának, de úgy döntöttem, sokkal jobb, ha csendben maradok. Szerintem még maga a Hokage se képes erre. Senki se gondolatolvasó, hogy egy ránézésre bejárhassa az egész életútját. Persze, ezt a képességet fejleszteni csakugyan lehet, de olyan szintre eljutni, amiről beszélt, úgy gondolom, lehetetlen. Még ő se lehet képes rá.