Fáradt ninja étterem

Hana úgy tett mintha nem is foglalkozott volna veletek, vagyis lényegében nem is foglalkozott veletek. Nem érdekelte, hogy mit reagáltok a szavaira, mert előre tudta, hogy mit gondoltok erről a felfogásról. ~Ti még nem éltettek át annyi mindent, hogy felfogjátok, mit is jelentenek ezek a szavak, mert sokkal több a mögé rejtett igazság, mind pusztán ez a néhány szó...~ mosolyodott el.
- Nem kell egyetértenetek ezekkel a szavakkal...- közölte veletek, mintha belelátott volna fejetekbe, hogy mit is gondoltok most- De a tény az tény...- nézett rátok- … háború van! Ha valaki mást mond az vagy hazudok, vagy éppenséggel magának sem meri bevallani, nemhogy másoknak. - tett le az asztalra a poharát- A shinobi világban uralkodó ellentétek és a hatalomért folytatott örökös civakodásnak köszönhetjük, hogy egy újabb nemzedék nő fel majd háború hatása alatt. - sóhajtott fel- És a harcszíntér nem gyereknek való! A háborúban nincs helye kegyelemnek, lustaságnak, vagy éppen figyelmetlenségnek, mert ott, akkor, abban a pillanatban nem lesz második esély. Az ellenfeleitek megpróbálnak majd megölni titeket és ti is őket! És nem azért, mert szeretitek, vagy gyűlölitek őket, nem azért hogy sikerrel teljesítsétek a küldetést, nem azért, hogy megvédjétek a falút, a bajtársaitokat... - nézett rátok szigorúan- … mert ezek a szavak, ezek az eszmék, az az elhatározás, mellyel megindokoljátok majd a tetteiteket, arra mennek majd ki, hogy enyhíteni próbáljátok azt az állandó öntudatod és önvádat, hogy megöltetek egy másik embert, nemmás mind önhittség.- kortyolt egy újabb adagot a teából, ahogyan eddig nem nagyon jöhettek rá, mire is akar kilyukadni- Egy harcban nem azért küzdetek, amiben hisztek, nem azokért akit szeretettek, hanem csakis saját magatokért! Azért harcoltok, mert életben akartok maradni! Mert az ember már csak ilyen! Harcoltok az álmaitokért, a szilárdan elhatározott céljaitokért és az azokhoz való út csakis a győzelmen keresztül vezet. Ha vesztettek meghaltok és odalesz minden amiért addig küzdöttél. -sóhajtott fel lágyan.- Ezt azért mondtam el nektek, hogy tudjátok, miért edzünk majd éjel-nappal, a következő két hónapban!

Mivel egyenlőre az étel nem érkezett meg, ezért kénytelen voltam Hana szavait emésztgetni. Mondjuk nem volt rajta mit. Hogy miért?

Korábbi életem során sok kritika ért, hogy eléggé antiszociális életet élek. Nem jártam társaságba, az órák után azonnal mentem továbbképzésre a nagybátyámhoz, ha tehettem, akkor kivontam magam az osztály életéből. Hogy miért? Egyszerű. Mint fentebb említettem, a nagybátyám felkészített engem a nagybetűs ninja életre. Éppen ezért óvva intett attól, hogy a ,,munkatársakkal" bensőségesebb kapcsolatot alakítsak ki. Mint ninják, állandó életveszélyben vagyunk, még ha csak a ranglétra legalsó korlátján is állunk. Bármikor támadás érheti a falut, hiába vagyunk mi az egyik legnagyobb ninja-rejtek a világon. Ilyen körülmények között pedig nem pont a legkifizetődőbb szoros kapcsolatokat kialakítani a másikkal. Szóval ebből adódott az, hogy inkább megmaradtam csendes, szemlélődő személyiségnek. Olyanok, akik csak az aktáimat olvassák, valószínűleg az esetek többségében ezt apám korai meggyilkolásának tudják be. De mint minden másnak, ennek is megvannak a maga mély gyökerei.

Mondjuk ha valaki kekeckedni akar velem, az azonnal felhozhatná példának, hogy Chame-val és Mei-el eléggé jó kapcsolatban voltam az elmúlt időkben. Igen, ez valóban igaz, ezt a két leányzót valóban közelebb engedtem magamhoz a szükségesnél. Na de majdnem meg is szívtam a levét annak idején. Chame miatt kis híján érvénytelenítették a genin vizsgámat, mert nem akartam megütni. Ha pedig Mei-t akkor sikerül megölnie annak az iryu-nin-nek... nos, akkor valószínűleg a leblokkolás miatt nem sok esélyem maradt volna a túlélésre. Igaz, ezek miatt utólag nem tudtam dühös lenni. Számomra ezek a kilengések jelentették a szükséges rosszat...

~ Ha ez így van, hogy az emberek csak magukért harcolnak, akkor sosem fog változni a helyzet. Mindig háború lesz, és sohasem fog fejlődni a világ. Csak még mélyebbre süllyed. Én nem magamért fogok harcolni. Azért fogok küzdeni, hogyha másokon nem is, de legalább a családomon segítsek. Nem fogom hagyni, hogy a gyerekemnek is háborúban kelljen felnőnie. Remélem, hogy a sensei téved, és nem mindenki gondolja így. Ha valaki csak magáért él, csak magáért harcol, és csak azt nézi, hogy mi jó neki, akkor mégis mit gondolnak, hogy hová fog vezetni ez az egész? ~ gondoltam, miközben az asztalt bámultam, és a pohárral játszottam. Mát szinte teljesen üres volt. Ide-oda forgattam és döntögettem a talpán a poharat. Az agyam már nem fogott, úgy ahogy szokott, teljesen elmerültem a gondolataimban, és úgy éreztem, mintha már csak a testem volna az étteremben. A sensei szavai eljutottak a fülemig, de nem mutattam semmi reakciót. Talán egy pici szemöldökhúzást, egyet nem értésem jeléül, de ez alig volt látható.
Viszont annak örültem, hogy kimozdulunk Kiriből, már nagyon rég nem voltam a falun kívül. Emellett az edzésnek is örültem. Muszáj erősebbé válnom. Még ha nem is értettem egyet mindenben, ezt igaznak tartottam, hogy segíteni tudjak, nem halhatok még meg.

//Kazuya ment egy PM! Kedden indul a fórumkaland, szóval legközelebb oda írjatok! //

Lassan meghozták az ebédet, ahogyan ti neki is áltattok, míg Hana csendben fogyasztotta el az italát, majd annak végeztével egy hosszabb pillanatig még titeket nézett és csak azután állt fel az asztaltól.
- Fejezzétek be nyugodtan, majd menjetek azonnal haza és pihenjétek ki magatokat. Holnap korán reggel indulunk! Hat körül várni foglak titeket a nagykapunál. Ne késsetek! – szólt hozzátok, ahogyan az ajtóból szólt csak vissza. - Ja és hosszatok magatokkal teljes felszerelést és csereruhát! -adta az utolsó tanácsot, ahogyan eltűnt a szemetek elől.

//Ezután történtek a két hónapos bővítményben leírtak! //

a klón is elérte a célépületet. Az ablakon keresztül nézelődött be miközben azt várta, hogy valaki ki vagy bemenjen, hogy bejuthasson.

//Zetsu//
A kis genin megérkezett az étterem elé ahol elpusztult a klónja. Kifújta magát, majd bement az épületbe. A kunait elrakta, és nyomok után kezdett keresgélni. Voltak egy páran, emiatt nehezebb volt számára a keresés, de ez nem lombozta le.
~ Vajon hol lehetsz? Hol vagy? Valahol itt? Mindjárt meglátjuk.~
A szemével keresgélt miközben utat tört magának a többi ember között.
Nagy nehezen odaért a pultoshoz. Neki is feltette a kérdést, persze miután köszönt neki. Ismét keresni próbált a szemeivel.
- Jó napot. Nem tetszett találkozni Koshu Naibunnal?
Ismét keresni próbált a szemeivel miközben várta a választ. Az összes figyelmét csak erre az egy feladatra koncentrálta amennyire csak bírta.
~ Naibun sensei. Vajon hol lehet? Meg kell, találjam. Ha ismerném, akkor tudnám, hol tartózkodik. Előbb kell megtalálnom, mint a többiek.~
Senshiben égett a versengés láza. Mindenféleképp nyerni akart. Tudni akarta az elemét. Bízott benne, hogy az eleme az általa legjobban érdekelt elem. Bár megfordult hirtelen benne az a gondolat hogy mi van, ha mégsem, de épp ezért akart ő győzni. Meg akart bizonyosodni, hogy a villám az.

//Zetsu//
Miután feltette a kérdést a válaszra várva nézelődött, bár a pultos nem igazán akart válaszolni. Nagy nehezen megszólalt:
- Igen, már emlékszem! Nos...mit is mondott...mit is mondott....hmmm...-
~ Ilyen nincs. De nehezen beszél. Csak nem elfelejtette hogy mit mondott a sensei? Az viszont gond. Remélem adott neki valami cetlit.~
- pedig tudom, hogy itt volt ma...nem is olyan rééég...igen, és hagyott itt is neked valamit!-
~ Igen. Egy jó hír. Legalább megtaláltam a második nyomot. Vajon a többiek hogy állnak?~
A kis genin figyelemmel követte, hogy a pultos a pult alá nyúl és elővesz egy bunkósbotot, illetve egy cetlit.
~ Bunkósbot? Hát ez meg milyen nyom? Na de nézzük is meg a cetlit.~
Fejvakargatás közben olvastam a cetlit, amiben ez állt:
,,Éld túl..."
~ Ez most komoly? Mit éljek túl?~ Ekkor egy vastag kéz csapódott a pultra, majd megragadott. Ezt egy mély, de igen erőteljes hang követte.
- Te vagy az a Shin gyerek mi?! Hallom miket mondasz a családomról meg rólam, kis szemét?! Na várj csak, megtanulod, hogy kivel szórakozz!-
Hát igen. Ki gondolta volna? Két igen nagydarab izmos személy állt előttem.
~ Na neeeeee. Shin? Engem nagyon összekevertek valakivel. Úgy látszik Shin cetliét, kaptam el. Na jó. Ezt akarja a mester? Hát akkor legyen. Shinen meg, majd leverem.~
Ezek a gondolatok hamar lezajlottak a fejében hála az egyre növekvő adrenalinnak.
- És ha igen?-
A gyerek gondolkodás nélkül a lábával megtámaszkodva és lendületet véve balra pördítette magát, közben a jobb kezével előhúzta a tantoját, amit a csávó kezébe állított és azzal a lendülettel ki is húzta azt. A bal kezével megragadta a bunkósbotot és azzal a lendülettel teljes erőből fejbe is vágta a közelben lévő csávót remélve, hogy ezzel kiüti.
Ha sikeres a kiütés és elájul, akkor Senshi a tantoját a másik férfi hasa felé hajítja figyelemelterelésként, közben nekirohan és azzal a bunkósbottal az arca bal oldalán nagy ütést, próbál bevinni remélve, hogy őt is kiüti.
Ha sikeresen kiüti őket, akkor felveszi, megtörli és elteszi a tantót, majd a pultoshoz lép.
- Köszönöm. A mester nem hagyott itt más nyomot?-
Ha a pultos, vagy valaki más meg akarja támadni akkor egyszerű oldalra kitérő ugrással, félreugrik.

/Gondolom a csávó elenged, ha a kezébe állítok egy tantót./

A dolgok fájdalmasan végződtek. A kis gonosz genin a földre került a hasát és a fejét fájlalva. Az asztalt is sikeresen felborította és mögé is esett.
- A fenébe…
Motyogta halkan miközben a felé közeledő enyhén Arnold Swaiceneger testalkatú ember felkészült, hogy fejbe vágja.
~ A fenébe. A fenébe… a fenébe. Most mit tegyek? Az egyiket lefegyvereztem, viszont a másik meg pont ellenkezőleg. Most mi legyen? Hagyjam magam? El kéne szöknöm, de nagyon fáj. Nem szabad a fájdalomra koncentrálnom.~
- Ezt még megbánod te kis fattyú!-
Ezen a mondaton egy kicsit elvigyorodott. A szemét a hajával takarta, hogy egy kicsit félelmetesebbnek tűnjön, de belül még mindig a hasát fájlalta.
- Mit mondtam? Még mielőtt leütnél.-
Kérdezte halkan nyögve-nyelve az izomembertől, aki felé tartott. A tantot sajna elhajította és nem sikerült az elterelés, viszont nem adta fel.
~ Nem! Nem! Nem! Nem adhatom fel! Nem fogom itt feladni! Itt az elején! Végre megvan a nyom! Most nem! Ki kell állnom magamért!~
Senshi megpróbált felállni, közben megfogta a bunkósbotot. Még mindig nagyon fájt a hasa és a feje. A hasát egy kicsit fájlalta tekintetével viszont nem adta fel, bár nem volt a legsikeresebb a felállás, el is esett.
~ A fenébe. Ez nem megy. Más terv. Itt van ez az asztal előttem. Azon túl van a csávó, talán ha valahogy kigáncsolhatnám, akkor lenne esélyem, hogy leverjem, de nem, ez az asztal hasznos. Megvan!~
Az izomember ekkorra már odaért a kis geninhez aki, egy kicsit kétségbeesett és testét fájlaló tekintettel nézett rá. Az Kemény csávó felkészült, hogy leverje. A kis ifjúság ismét elmosolyodott. A lábával ellökte az asztalt remélve, hogy ez kigáncsolja, közben a bal kezével mintha csak a hátát fájlalná elővett egy kunait.
Ha sikeresen elgáncsolja az illetőt, akkor megpróbál neki is egy kisebb felszíni sebet okozni.
Ha nem sikerül, akkor megpróbálja elhajítani a kunait az idegen felé, és várja a legjobbakat.

Amikor az ellenfélhez csapódott az asztal az meg se rezzent. Senshi megijedt, de elhajította a kunait. A nagy Ellenfél kivédte ezt, viszont a kezét megsebeztem, amire ő is úgy reagált, mint társa. A kis diák a sikertől egyből jobb kedvre derült, még hozzá olyannyira, hogy úgy érezte, már nem fáj a hasa. Így hát fel is pattant, és felvette a tantót, amit el is rakott, majd odament a pultoshoz ismét.
- A mester hagyott-e még valamit?
Még nagyobb őrömre tett szert mikor meglátta a cetlit.
„Gyere oda ahol a víz csordogál, elvégre a Víz országában vagyunk, ott illik valami fontosat felfedni...már ha először érsz oda"
~ Oh. Egy újabb rébusz. Víz… víz…víz. Megvan. A folyó! Nem vesztegethetem az időt.~
- Köszönöm, és viszlát.-
A mondatot befejezve gyors felvette a kunai-t és még mielőtt a két izomember bármit is csinálhatott volna gyors iramba futva megindult a folyó irányába.


Senshi--> Folyó

A férfi felállt és elkezdett sétálni, Kinta pedig követte. Miközben sétáltak, a jounin elmagyarázta a feladatott. Egy éteremben dolgozni, wow! Ennél érdekesebb küldetést nem is kívánhatott volna az ifjú genin. Remélte hogy nem a főzéssel kell segítenie, mert ahhoz egyáltalán nem értett. Habár a Rament elméletileg bármilyen amatőr eltudja készíteni...
Lassacskán elérkeztek az étterem hátsó ajtajához. A medve bekopogott, mire egy őszhajú szakács nyitott ajtót. Kinta meghajolt, de nem mutatkozott be, a homlokpánt minden bizonnyal elég egyértelművé tette, hogy mi járatban vannak itt.

A szakács először nem ismerte fel őket és ezért kissé gorombának bizonyult, de miután meglátta a medvét, egyből kedvesebben beszélt. A fejpánt, mint kiderült, nem volt igazán tisztelet gerjesztő, mert az öreg nagyon is illetlenek tartotta Kintát amiért nem mutatkozott be.
Ninja volt. Egy katona, az úgynevezett tökéletes fegyver. Persze ezt ő sem hitte el, de úgy gondolta, hogy az emberek nagy része erre gondol majd amikor meglátják a fejpántját. Egy bizonyos szinten örült, hogy az öreg így bánt vele. Emlékeztette arra, hogy a jutsuk és a fejpánt alatt ő mégis csak egy átlagos kölyök. Nem fegyver, csak egy átlagos kölyök...

Az öreg viszont korántsem volt átlagos, mert amint Kinta a ramen egyszerűségére gondolt, a séf hirtelen megfordult, és vadul keresett valakit. A medve figyelmeztette Kintát, hogy egy rossz szava/gondolata se legyen a ramen ellen, mert az öreg annak végkép nem fog örülni. Majd egy köszönéssel és egy kézpecséttel magára hagyta Kintát az öreggel, mondván hogy később még találkoznak. Valami azt súgta Kintának, hogy Gakuto is részt fog venni a kihívásban. Persze ebben nem lehetett száz százalékig biztos, de a főnök úgy nézett ki mint aki élvezte az evést.

Szóval, a gondolatolvasó séf és az immár udvarias Kinta bementek az étterembe, ahol meglepően nagy volt a csend. Miután Kinta bemutatkozott, a séf megmondta neki, hogy mit kell csinálnia.
'Hagyma pucolás... hát, még mindig jobb mint a budi pucolás.'

Mielőtt Kinta hozzálátott volna, levette a kesztyűjét a bal kezéről és kezet mosott. Habár nem értett az ételhez, ez az apró részlet elég egyértelmű volt. Miután megmosta a kezeit, oda húzott egy széket a pulthoz és leült. Belenyúlt a zsákba, és kihalászott egy közepes méretű hagymát. Úgy döntött, hogy puszta kézzel fogja pucolni őket. A körmével egy kis vágást ejtett a száraz héjon, majd lehúzta az első réteg héjt és beledobta az egyik tálkába. Ezt jó párszor megismételte, mindaddig amíg az utolsó réteg le nem jött. Az első hagymát meglepően gyorsan meghámozta.
"Egy." mondta alig halhatóan, miközben belerakta a meghámozott hagymát a másik tányérba. Ismét belenyúlt a zsákba, kivette a második hagymát és pucolni kezdte. Körülbelül a felénél tartott, amikor a szeme könnyezni kezdett. Mintha a hagyma valódi szaga csak most ért volna oda az orráig. A kezével megtörölte a szemeit, ám ettől csak még rosszabb lett. Viszont nem hagyhatta, hogy néhány könnycsepp hátráltassa a küldetés teljesítésében. Könnyező szemek ide vagy oda, a küldetést megkellet csinálni. Szemei minden egyes hagyma után jobban csíptek, de nem állt meg. Nem tölthette az egész napot a pucolással, sietnie kellet.

"Harminc." mondta Kinta miközben az utolsó hagymát is berakta a tálkába. A könnyek, mint két vízesés, folytak le az arcán, szemei pedig vérvörösek voltak. "Mi... a következő feladat?" kérdezte Kinta a séfet.

Miután Kinta befejezte a hagyma pucolást, az öreg oda dobott neki egy rongyot és elmagyarázta a következő feladatot. Ezúttal répát kellett pucolnia, abból is ugyanannyit mint a hagymából.
"Ne aggódj, ha ezzel végeztél, kapsz egy sokkalta érdekesebb feladatot." mondta a gondolat olvasó séf.

Miután Kinta megtörölte és megmosta a kezeit, elindult a kamrába, hogy előszedje a dolgokat amire szüksége lesz. Először a két tálat hozta ki és rakta őket a pultra, majd vissza ment és rövid keresés után megtalálta a zsák répát. Lerakta a zsákot a szék mellé, majd kivett belőle egy répát.
'Ezt kézzel nem tudom megpucolni.' gondolta Kinta és elindult, hogy megkeresse a hámozót. Mikor ez is megvolt, leült a székre, és neki látott a feladatának.

A munka jól haladt. A répa pucolás egyszerűbb volt mint a hagyma pucolás, főleg azért mert nem csípte a szemet. Amíg pedig Kinta a répát pucolta, az öreg is tette a maga dolgát. Kicsit rosszul érezte magát, elvégre az öreg meghúzta a karját és még így is sokkal gyorsabban és ügyesebben dolgozott mint a fiatal genin, de a séf még így is megdicsérte, mondván hogy így sokkal előrébb voltak, mint ha csak egyedül dolgozott volna.

Miután Kinta befejezte a répa pucolást, az öreg elmagyarázta neki a következő feladatát. A tészta gyúrás nem hangzott sokkal érdekesebbnek mint a répa vagy hagyma pucolás, de miután az öreg elmondta, hogy milyennek kell lennie a tésztának, és hogy milyen metódussal kell elérni a kívánt hatást, kicsit megemelkedett az ifjú genin szemöldöke.
'Ugyan... annyira nem lehet nehéz.' próbálta megnyugtatni önmagát.
Az öreg még hozzá tette, hogy egy kis időre el kell mennie, így hát Kintának kellet arra ügyelnie, hogy minden simán menjen amíg ő távol van. Miután az öreg mindent elmagyarázott, kilépett az ajtón és magára hagyta Kintát a feladatokkal.

Kinta megmosta a kezeit mielőtt hozzá látott volna a tészta gyúráshoz, majd oda sétált a nyújtó deszkához és belemélyesztette az ujjait a nyúlós masszába, majd a két kezével nyomást gyakorolt a tésztára. Ezután függőlegesen nyújtotta a masszát, majd hagyta hogy vissza essen a helyére. Aztán kezeivel olyan mozdulatokat végzett mintha keresne valamit a tésztában. Ezt a mozdulat sort néhányszor megismételte, és valóban kezdett ráérezni a dolog ritmusára. Az egyetlen dolog ami zavarta, az ujjaihoz hozzá ragadt tészta volt. Nehéz lenne elmagyarázni, hogy miért. Az érzés egyszerűen szokatlan és irritáló volt.
'A valahol bal felé a pulton hagytam neked lisztet és vizet a gyúráshoz, hátha szükséged lesz.' víz hangzottak a séf szavai Kinta elméjében. Egy pillantást vettet a nyújtódeszkára és észre vette, hogy a felülete lisztel volt behintve. A lisztes nyújtódeszkához nem ragadt a tészta mint Kinta kezeihez.
'Hmm...' gondolta Kinta miközben oda sétált a pulton levő egyik tálhoz amiben liszt volt. Lisztel behintette a kezeit és folytatta a gyúrást. A liszt valóban segítette, a tészta nem ragadt az ujjaihoz.
'De vajon minek a víz?' elmélkedett Kinta miközben a tésztát gyúrta.

Hirtelen egy furcsa hang jelent meg. Olyan mint amikor a teáskannában forr a víz. Kinta abba hagyta a gyúrást és a levesre pillantott. A fedő alól gőz szált a magasba és vízcseppek folytak le a fazék oldalán. Gyorsan ott hagyta a tésztát, felkapott egy rongyot és levette a fazékról a fedőt. A fazék fölé hajolt, hogy belenézzen és egyszerre mennyei illatok csapták meg az orrát. Amikor levette a fazékról a fedőt, észrevette, hogy a fazékban hab volt, ami csökkenni kezdett. Mikor teljesen eltűnt, Kinta azt hitte vissza rakhatja a fedőt, ám néhány másodperc múlva a leves újra futni kezdett. Így hát ismét levette a fedőt és hagyta hogy a leves anélkül főjön tovább.

És ha már ilyen közel volt a tűzhelyhez, nem ártott volna megszemlélni a tésztát. Tíz perc bőven eltelt, de csak hogy száz százalékig biztos legyen, előkeresett egy pár evőpálcikát, és meg kóstolta a tésztát. Nem volt nyers és nem is volt agyonfőtt. Pont jó volt. Erről megbizonyosodva Kinta nyugodt szívvel zárta el a gázt.

De most vissza a tésztához. Kinta ismét behintette kezeit egy kis lisztel és gyúrta tovább a tésztát. A massza kezdett szilárd lenni. Nem kőkemény, hanem inkább gyurma állagú volt. Valamint nem csak szilárd, hanem kellően nyúlós is volt. Minden remekül ment. Legalábbis Kinta remélte. Nem értett a tészta gyúráshoz, még az is előfordulhatott hogy valami nehezen észre vehető hibát vétett ami a későbbiekben akár végzetes is lehet.
'Ugyan, csak a paranoia beszél.'