17. - kiképzőterep

A fiatal fiú furcsállva vizsgálta a dolgokat, és majd gondolkodni kezdet. A gondolkodásának eredménye eltökéltsége lett, hogy mindenképpen bizonyítani fog, és megcsinálja azt, amit mestere, és bebizonyítja azt is neki, hogy az Umi klán tagjai nem hiába büszkék a származásukra. A genin egy makacs tekintettel elő kap egy kunait. Erős elgondolás tigris jel chakra koncentrálás, kisebb neki futás, és egy hatalmas seggre esés, annyira, hogy a fiatal fú pár lépés után eset el, így arra se volt ideje, hogy a fába jelölje, hogy menyit ért el. ~Most jobb lesz~ gondolta magában, ismét tigris jel, most neki futás nélkül indult neki amint rá tette a lábát kisebb reccsenést hallott, ettől egy kicsit meg ilyet, és hátrébb lépet, mivel nem tudta, hogy mi történt. A zavaró esemény után ismét chakrát összpontosított, és megindult, pár lépés után kisebb repedést látott a fában, reccsenés mellet. Kunait nem is használta, mert feleslegesnek tartotta azt, hogy csak ennyit ért el, ami semmi volt. A próbálkozása után elkezdet gondolkodni, a megfelelő chakra mennyiségről. Tigris jel, és ismét nagy lendület, egy pár lépést tudott tenni, amely inkább a lendület számlájára volt írható, mint sem a helyes chakra kontrolléra. A genin kissé durcás volt mivel jóval nehezebb volt a kihívás, mint amire számított, de most nem engedhette meg a hisztit, megcsóválta a fejét, és össze szorította a fogát, és úgy gondolta, hogy a három próbálkozás tapasztalatát egybe kell össze gyúrni, és ha meg van a lendület azután kell jobban koncentrálnia. Tigris jel, majd a lendület pár lépés után jött, a nagyobb koncentráció, és a reccsenés sem marad el. Talán egy jó métert, ha megtett a fiatal fiú, ám az elszántsága nem lohad le. Gondolkodni kezdett, és próbált vissza emlékezni arra, hogy mestere, hogy tett. Kisebb gondolkodás után megfogalmazta magában a chakra kontrol, hiányát ekkor ébred rá, hogy a legelső lépés a megfelelő tenketsu, pontok el találása talpban. Tigris jel próbált a chakráját jobban koncentrálni a talpában a megfelelő helyen keresztül, majd neki látott a fára mászásnak, az eredmény nem marad el, és feljebb jutott, mint előzőleg, ám most megint visszaeset. Újabb, és újabb próbálkozások következtek, a magasság nem nőtt, néha visszaesik, néha pedig a fa törzse reccsen meg, nem értette az összefüggést a kísérletek között, pedig a mesterének milyen könnyen ment, aztán rá jött arra, hogy amikkor jobban koncentrál, tehát több chakrát áramoltat a lábába akkor reccsen meg a fa, amikkor kevesebb chakrát áramoltat akkor esik le. A sok próbálkozásnak köszönhetően lassan kezdett számára összeállni a kép, és a próbálkozások közti kisebb szusszanások is jól jöttek, mivel végig tudta gondolni azt, hogy mit is tett, ám a gyakorlat sajnos jóval kegyetlenebb, mint az elmélet. Tigris jel, és neki futás, minden jól ment, majd megint elfogyott a chakra, és már a lába nem „ragadt” a fához, ám ez pár lépéssel a kritikus pont előtt történt, amelyet a genint kicsit elszomorította, hogy most még addig sem jutott ameddig előzőleg. Tigris jel, és koncentrálás, és egyben egy újabb sikertelen próbálkozás, ám megint a bizonyos pont előtt, ám most jóval előtte reccsent meg a fa. A genin kezdet fáradni, és ezzel együtt kapkodni, próbált vissza emlékezni a mestere minden egyes mozdulatára, és elemezni minden egyes próbálkozását, ám tényleg túlfárad volt, hogy haladást érjen el, ám ahhoz is fárad volt, hogy észrevegye fáradságát. ~Most menni fog!~tökélte el magát. Tigris jel chakra koncentrálás, majd a híres lendület, próbálta fent tartani az egyensúlyt ám még messze volt tőle, és ugyan akkor meg nem tapasztalta meg elégé, hogy miről is van szó, a próbálkozás annyiban sikeres volt, hogy a régen felállított, holtpontot most felülmúlta kettő lépéssel …

Ez az a kegyetlen feladat melyben az elmélet, és a gyakorlat ötvöződik. Kitaro biztatása örömmel töltötte el a fiatal genint, és tanácsát/kritikáján kezdett el gondolkodni. Behunyta szemeit, és nagyot sóhajtott, elfogadta azt a tényt, hogy ez nem egy egyszerű dolog, ezt idáig is sejtette, ám most eset le neki teljesen. Leült törökülésbe, és elő vette a cuccát kivette belőle az ételt, amit az édesanya csomagolt neki miközben azt ette, a mestere mozdulatain, és szavain gondolkodott, és azon, hogy mit csinált idáig. Ahogy befejezte az evést ivott egy kortyot, és megtörölte a száját, majd erősen megragadott egy kunait, Kitaro bíztató szavai, és a finom étel frissítően hatott rá. Tigris jel, koncentrálás, és neki futás, ám megint csak alig jutott tovább a holdponton, amikkor lesett a fáról. ~Pontosság, folyamatosság,és egyenletesség~ ahogy ezeken gondolkodott, próbálta belőni azt, hogy most körül belül mennyi chakrát áramoltat a lábaiban található tenketsu pontokban, próbált rá érezni arra, hogy hogyan is mérheti a chakra mennyiségét. Tigris jel, koncentrálás neki futás következet, ám az előzőnél most sem jutott tovább talán, csak egy lábnyival, ám a különbséget a genin büszkén jelölte, mielőtt lesett. Tigris jel, koncentráció, chakra mennyiség mérése, lendület, és természetesen újabb próbálkozás, és alig egy centivel feljebb tudott vésni egyet a tőrével. Tigris jel, koncentráció chakra mennyiség mérése, és lendület, ezekkel indult az elkövetkezendő öt sikertelen kísérlete, amelyeknek köszönhetően vagy öt centit halad előre maximum, és minden alkalommal leset a fáról. A sikertelen próbálkozások ellenére a fiú kissé elmosolyodott, mivel csak a külső szemlélő számára tűnhetett sikertelenek minden neki lendülés, a fiatal geninek viszont fontos sikere származott belőle, ugyan is minden egyes próbálkozásnál ugyan annyi chakrát használt, így már képes volt mérni, a chakra mennyiséget. ~Most jöhet a folyamatosság~ gondolta magában. Tigris jel, koncentráció, és lendület, amint halad felfelé, nem nyitotta ki a szemét, mert próbálta folyamatosan, ugyan annyi chakrát áramoltatni, majd amikkor érezte, hogy a lába elválik a fától akkor nyitotta ki a szemeit, és vette észre, hogy fele annyira sem jutott felfelé, mint előzőleg. A tény sokként hatott, és próbálta össze szedni gondolatait, majd kénytelen volt rá ébredni arra, hogy túlságosan fél attól, hogy össze reped alatta a fa, mivel minden utóbbi próbálkozása során leeset ami azt jelenti, hogy a végén nem koncentrált elég chakrát, továbbá mivel most egyenletesen koncentrálta a chakrát, és nem jutott tovább az azt jelenti, hogy végig kevés chakrát használt. Rá kellet jönnie, hogy mit is jelent ennél a feladatnál pontosan a pontosság. Ennek ellenére a következő négy próbálkozásánál nem változtatott a chakra mennyiségen, ugyan is gyakorolni akarta, az egyenletességet. Ismét neki látott az egésznek, és most sem használt több chakrát, ~Jöhet a folyamatosság~ gondolta magában majd megindult, és a következő öt próbálkozásnak köszönhetően egyenletesen, és folyamatosan áramoltatta, a chakráját, így eljutott a legutóbbi legmagasabb ponthoz. ~Most már csak több chakra kell~ gondolta eltökélten, úgy hogy már majd nem kiáltotta gondolatát. A koncentrálások, és chakra mennyiség növelések hosszas sora jött, és a genin fáradhatatlanul próbálta eltalálni a koncentráció, ami szükséges számára, majd egyszer csak megállt kifújta magát,megtörölte a homlokát, kisebb csönd következett majd felkiáltott „Ez lesz az !!!” ordította, Tigris jel komoly arc koncentráció, és lendület, neki ált felsétálni a fán, miközben folyamatosan, és egyenletesen koncentrálta a chakráját, majd felpillantott, és le sem vette a szemét a cél-ról, amely lassan, de közeledet, nem sokára kiderül, hogy ez lesz az e …

Lassan jár tovább élsz tartja a mondás, és ez igaz a fákon is. A genin a szélforgót hihetetlen örömmel veszi le, az sem lenne meglepő, ha később aranyba öntené. Ahogy leérkezik a fáról a mestere elismerése érkezett, amelytől mondhatni meghatódott, és talán egy könnycseppet is el morzsolt ami nem túl feltűnő módon, csorog le az arcán, és most talán még büszkében érezte magát mint a genin vizsgán. Egy gyors, kérdést tett fől Kitaro, amely még tovább emelte a genin hangulatát, ugyanis a kérdés inkább felajánlás volt, és a küldetés szó, számára úgy hangzott, mint a legédesebb angyali hang.- Igen egy küldetést szívesen el vállalnék ! Mondta rendkívül határozottan szélles mosollyal az arcán.

Újabb, csodálatos reggelre ébredtem, az akadémia folytatja a kiképzésemet és egy edzést írt elő. Szerencsére, nem kellett felkészületlen tahóként érkeznem, ugyanis voltak olyan rendesek, hogy a levélben megírták, hogy mit kell magammal hozzak. Drót. Ezt nevezem, a kiképzőm nem aprózza el a dolgot. Hallottam már róla, hogy a ninja, a dróthuzallal igen sok mindenre képes. Csapdákhoz ideális, de egyéb hatékony felhasználási módjai is ismertek előttünk, shinobik előtt. Erre az alkalomra, határozottan szükségét éreztem, hogy felvegyem fejpántomat, amely hirdeti, hogy Kirigakure geninje vagyok. Máskor nem szoktam viselni, teljesen felesleges erőfitogtatás. Már pedig én egy törékeny nő vagyok, nem demonstrálhatom előre, hogy miféle titkokat rejt a testem. Ninja overallomat is magamra húztam, ennek is épp úgy szükségét éreztem ezen a jeles napon, mint a fejpántnak. Akcióban ezek, mind-mind árulkodó jelek, amelyekre semmi szükség, egy olyan világban, mint a miénk. Üss először, üss keményen, üss utoljára. Ez az én filozófiám, ami a harcot illeti. Reggelire nem ettem túl sok mindent. Lehet, hogy körbe fogják ugráltatni velem az egész kiképzőterepet és az hiányzik, hogy elhányjam magam. Indulás előtt, magamhoz vettem a levelet, amelyet, majd felmutatok, hogy meg lettem hívva az edzésre, valamint a nálam lévő valamennyi dróthuzalt. Három méter volt nálam, amely nem túl sok, de pont elég. Időben indultam, nehogy elkéssek a kezdésről és lemaradjak valami fontosról. Mivel, az akadémiai értesítőt az edzésről, már egy nappal korábban megkaptam, könnyedén megtaláltam a 17. számú kiképzőpályát. Amikor megérkeztem, gyakorlott pillantással kerestem azt az ember, aki illetékes lesz az edzésemnél. Azt sajnos elfelejtették megírni, hogy melyik sensei fogja megtartani a edzést, de ettől függetlenül, én örültem, hogy mégse hagynak csak úgy magamra. Elvégre két, súlyos év van mögöttem. Van mit bepótolnom. Amikor megpillantom a mestert, meghajolok előtte, majd bemutatkozom. A tisztelet megadása nem maradhat el. A geninek oktatóinak többsége, olyan magas rangú ninja, akik már-már tökéletes fegyverek. Remélem, hogy egy napon, majd én is hozzájuk hasonló fegyver leszek, akinek rettegik majd a nevét. 

- Bayakoshi Yuukihime vagyok, az Akadémia által kiírt edzésre érkeztem, sensei. 

Mondtam tisztelettudóan és átnyújtottam a levelet, amely bizonyítja, hogy nem egy arra járó kósza geninecske vagyok.  

- Seiun, várj meg! Nem tudok olyan gyorsan futni, várj már meg! - kiált nővére után egy kislány, kinek kinézete oly emlékezetes számomra, mégis oly idegen.

Sötét haja az idősebbikéhez hasonló, éppúgy, mint szeme színe. Kék íriszei már-már kétségbe esetten lesnek a tőle egyre távolodó alak után, mi egyszer csak elveszik látóteréből. Megdermed, lefagy, s szomorúsággal telve néz szét, igyekezve még jobban kapkodni lábait, mindhiába. Csak nem jelenik meg újra testvére alakja, csak a fehér köddel találkozik mindenütt. Egy pillanat alatt szippantott magába látványa, átéreztetve velem akkori magányát, mi rögtön azután ijedelembe vált át, ahogy a magasba emelkedik. Ujjaival szorosan kapaszkodik az őt emelő karokba, jobbra-balra tekintgetve, mígnem az illető nyakában köt ki. Ismerős illat csapja meg orrát, kellemes és biztonságot nyújtó, melynek hála szinte azonnal megnyugszik.

- Seiun! - derül fel arca, ahogy lenéz nővérére, ki immár vele nyakában indul meg, még csak meg sem ingva pehelynyi súlya alatt.

- Maradj nyugton, vagy leesel, Hiai! - szorítanak rá a kezek a kisebbik lábaira.

Érzem combjaimon az ujjak nyomását, éppoly erősen, mint a gyermek. Furcsa nosztalgiával tölt el, kellemes érzéssel, melyből sosem akarnék kiszakadni. Agyam azonban tudja, mi a valóság.

Mintha csak megszólalna a nem létező ébresztőm, szemeim kipattannak. A földön fekve lesem a plafont, szokatlan ürességet érezve mellkasomban. Nem, nem is olyan szokatlan. Valójában már egészen hozzászoktam, jobban mondva még régebben hozzászoktam. Mostanában nem történt ilyen, éppen ezért ennyire... értelmetlen.

- Rossz érzésem van - motyogom magam elé bosszúsan.

Fordulok egyet a földön, kiélvezve annak hűvösségét, ugyanakkor magamra rántva az alvás közben lefetrengett takarót. Szemeim nem tudom lehunyni, képtelen vagyok rá. Egyszerűen meredek az üres, kopott falakra, mik egykor sokkal jobb állapotban voltak. Az ingerültség végigárad bennem, aprócska, szétfoszló párnám gyűröm ujjaimmal, fogaim összeszorulnak. Mégis mi a franc ez? Aludni akarok! Gyomrom felkordul az éhségtől, melyre csak egy enyhébb összekuporodás a válaszom. Ahogy máskor, úgy most sincs reggeli. A fekvéshez egyébként sem kell sok energia, így nyugodtan megvagyok én így is. Majd iszok jó sok vizet. De akkor meg pisilni kell sokat, az sem megoldás. Akárhogy is, ezzel most nem foglalkozom. Megemelem fejem, aztán a párnám, majd jó erősen visszavágom a földre és fordulva egyet rá fekszem. A pokrócot magam után igazítom, szemeim lehunyom és próbálok aludni még néhány órát, csak hogy addig is teljen a nap és ne unatkozással.

Már az álom határán járok, mikor kopogtatnak. Nyűgösen kelek fel, alaposan megváratva az illetőt, ki még arra sem méltat, hogy köszönjön. Nem mintha én foglalkoznék ilyesmivel, csak laposan pislogok rá, elhúzott szájjal, mikor kezembe nyomja a levelet és lelécel. Mintha csak menekülne, vagy nem tudom. Biztos sok dolga van, velem ellentétben. A levelet nem szívesen nyitom ki. Az egésztől a hideg fut végig a hátamon, főleg, hogy nem szoktam leveleket kapni. Lassan, mondhatni körömheggyel nyitom ki az iratot, mintha csak valami undorító izéhez kellene hozzáérnem, miközben egy hisztis, elkényeztetett liba képében tetszelgek. Kár, hogy számomra aligha létezik olyan lény, vagy olyan izé, amit nem mernék megfogni, ha kell. A szövegen gyorsan végigfuttatom tekintetem, ujjaim pedig reflexszerűen gyűrik össze a levelet. Aztán ismét kihajtogatom, elolvasom pontosabban, majd megint összegyűröm.

Holmiim kelletlenül szedem össze, hogy aztán meginduljak a levél által kijelölt helyre. Nem szívesen teszem. Nagyon nem szívesen teszem, mert amit abban a vacakban írtak, az egyet jelent számomra a szenvedéssel és azzal, hogy lemondhatok lustasággal eltöltött napjaimról. Persze az is igaz, hogy így legalább fejlődök egy keveset, így haszna is lehet. Csak ne az legyen, hogy hirtelen kelljen mindent megtanulni, vagy agyon kell hajszolni magunkat, mert arra nem vagyok vevő. A 17. kiképzőterep felé veszem utam, ahol elvileg találkozom a nyakamba varrt egyénnel, egyénekkel, vagy emlékszek is én már rá, hogy kikkel. Az elkövetkezendő időszak legnagyobb problémájával, az biztos. Odaérve szinte azonnal letelepedem az egyik fa alá, amit találok a kevés közül. Nem bővelkedünk sok árnyékban, az egyszer biztos. Én viszont nem állok neki keresgélni, majd itt megtalál az, aki meg akar, ha meg nem, nekem úgy is tökéletesen megfelel.

Ennyit a pihenésről. Sajnálatomra az engem kereső illetők időben megérkeznek. Remélem, sokáig keresgéltek előtte, csak hogy nekik is kellemetlen legyen egy kicsit. Nem kelek fel, a fa alatt maradva, félig nyitott szemmel figyelem a jövevényeket. Persze, hogy azonnal kettőt kapok. A bemutatkozásra elhúzom a szám. Neveiket megjegyzem, ahogy azt is, hogy geninek, ami kicsit furcsa. Nem az, hogy genineket küldenek a fárasztásomra, elvégre miért gyötörnék velem a magasabb rangú ninjákat, de a koruk. Fogadni mernék arra, hogy nálam idősebbek kicsivel. Nagyjából a nővéremmel lehetnek azonos korúak.

- Én voltam itt előbb, menjetek el ti – közlöm velük unottan, és még ásítok is egyet, egy kisebb nyújtózkodás közben. – Tudjátok, már az én koromban is furcsa, hogy genin valaki, de… Nem gondoljátok, hogy már le kellett volna vizsgáznotok? – kérdem, bármiféle gúny nélkül, ugyanakkor érdeklődés sem található hangomban.

Akár tényként is közölhettem volna az egészet. Na mindegy, erről ennyit. Akár piszkálódom, akár nem, nem úgy tűnik, hogy sokat levesznek belőle. Csak csendben, ugyanolyan tekintettel néznek rám, mintha csak meg sem szólaltam volna. Idegesítő. Ezt mondanám elsőre, s talán még ki is mutatnám mindezt, ha nem lenne ez a mindenre teszek álca. Pedig nem így van. Nagyon nem. Ha csak rájuk nézek, a rideg tekintetekre, ha felidézem magamban a hangjukat. Túlságosan emlékeztetnek valakire. Valakire, akinek meg kell mutatnom, hogy erős vagyok. Mert az vagyok. Csak még nem tudom, hogy miben.

Mikor figyelnem kellene, újabbat ásítok, utána azonban figyelem azzal az egy szememmel, hogy mit csinálnak. A lány könyörtelenül elpüföli a bátyját. Bárcsak én is ezt tehetném a nővéremmel, ez azonban jelenleg lehetetlen. Mégis, ebben a szituációban inkább a fiatalabb hasonlít rá, és ez nem a neme miatt van. Sokkal inkább a viselkedése miatt. Elfog az érzés, hogy megmutassam ennek a szőke geninnek, hogy nem vagyok én olyan gyámoltalan, mint hiszik. Hogy képes vagyok erre és még többre is. Ehhez persze meg kellene tanulnom.

Mondandóját csukott szemmel hallgatom végig, mintha csak nem érdekelne, közben azonban elmémben hozzátársítom a szavakhoz a látott képeket. Laza, mégis masszív, ruganyos felállás, a könnyed induláshoz. Kunaiokkal való elterelés, Satetsu védése, és a térdes.

- Azt hiszem, nincs más választásom. Ha most elmegyek, később újra zargatni fognak – sóhajtom, miközben feltápászkodom helyemről.

Lássunk hát hozzá. Először talán nem árt végiggondolni a helyzetet. A technika alkalmazása két időben lehetséges. Vagy a harc kezdő lépéseként, vagy közben, az utóbbi még talán könnyebb is lehet, mert akkor már fáradtabb az ellenfél és akkorra valamennyire megszokható a ritmusa. Az elején azonban, ahogy a mostani szituáció is felvázolja, könnyebb figyelni. Arról nem is beszélve, hogy mivel ez a tanítás lényegében egyetlen mozdulatsorra alapszik, az ellenfelem tisztában van vele, hogy milyen lépéseket teszek. Az általuk már jól begyakorolt mozdulatokat, melyeknek minden bizonnyal találkoztak már mindkét felével. A technika használójának szemszögével és az elszenvedő szemszögével is. Na meg persze kívülről is látták. Ahogy eddig észrevettem, Yumino nem fogja könnyen hagyni magát. Valós harcot kell elképzelnem. Még jó, hogy ez egyáltalán nem az erősségem. Inkább mentem volna aludni!

Fejem vakarom kicsit, szemfedőm felett. Nekem ezzel is számolnom kell. Akár rajtam van, akár nincs, a látóterem kisebb, mint az övé. Könnyebb eltűnni benne, nekem viszont könnyebb lenne arra kimozdulnom, mert akkor az ép szememmel jobban rálátnék a lányra. Erre minden bizonnyal ő is számít. Úgy sejtem, azzal a gyors végignézéssel szépen felmérte a helyzetemet. Fizikumban erősebb, mint én, és hát a fizikai erő sem konkrétan az erősségem, hiába foglalkoztunk vele annyit régebben, így marad a Shunshin no jutsu. Kíváncsi vagyok arra, mennyire nehéz ezt elkerülni. Nyilván nekem nehezebb, de mégis…

- Használd rajtam a technikát! – szólalok meg, mielőtt még jobban átgondolhatnám a dolgot.

Úgy tűnik, ez egy kicsit meglepi, de nem úgy tűnik, hogy vonakodna is. Sőt, mintha már ő is gondolkozott volna ezen, csak hogy ne várassam sokkal tovább és noszogasson. Szemei azonban még mindig nem változnak sokat, hamarosan pedig visszatér beléjük a ridegség. Én csak így utólag jövök rá, hogy aláírtam a félholttá verési ítéletemet. Nem jó, nagyon nem jó! A kunaiok viszont már szállnak is felém. Nem foglalkozom azzal, hogy kivédjem őket, helyette inkább félre ugrom, így kerülve el a pengéket, ekkorra azonban látószögemből eltűnik. Egy helyre mehet, mögém, ezért előrébb mozdulok, akkor viszont már érzem rúgását hátamban. Ez nem térdes, hanem tényleg egy rúgás. Valószínűleg így válaszolt az előre mozdulásomra. Azon nyomban földet fogok, levegőért kapkodva, fájlalva hátam. Azt hiszem, eltört valamim. Mégsem, azt megúsztam, ugyanakkor kegyetlenül fáj. Nem csodálom, hogy a srác úgy összerogyott. Pedig ő már találkozhatott vele párszor.

- Igazán visszafoghattad volna magad – nyögöm, rövid pihenőm közben, utána azonban felkecmergek.

Számított arra, hogy elmozdulok. Valószínűleg azt is kitalálta, hogy azért kell megtámadnia, hogy megtapasztaljam ebből a szemszögből is, de… A francba, tényleg visszafoghatta volna magát! Megelégedtem volna egy pacsival a hátamra, abból is csak egy gyengéd legyintéssel. Engem valószínűleg jobban lefoglaltak saját szavaim, mint kellett volna, na meg a merész követelésem utólagos átgondolása. A kunaiok érkezésének tényénél sokkal jobban leblokkolt annak átgondolása, hogy kire kellene hagynom azt az üres épületet, a szakadt párnámat és a pokrócomat. Valószínűleg senkire. Nem lenne kire.

Itt az ideje, hogy én is tegyek valamit. Most rajtam a sor, már csak egy hatásos elterelésre lenne szükség. A sima kunaiok nem hiszem, hogy beválnának, amennyiben feléjük irányulnak. Fogaskerekeim nyikorogva dolgoznak, miközben felveszek egy ruganyos alapállást, amiből könnyedén kilőhetem magam a megfelelő irányba, amint elkezdődik az elterelés. Állásilag stabil, induláskor azonban nagy löketet ad. Hátam mögé nyúlok táskámba és előveszek belőle két kunait. A megállapításom ellenére mégiscsak elkezdem az alapot, amit mutattak. A kunaiokat felé dobom, egyikkel lábát, míg másikkal felsőtestét célozva, aztán várok, míg saját karjával maga elé takar és megindulok. Egyelőre saját fizikai erőmmel próbálkozva, mi valóban nincs olyan, mint az övé. Nem maradok le sokkal, de azért mégis… Ez a különbség bőven elég ahhoz, hogy karjával kivédje támadásom, majd rögtön ezután egy ellentámadást is megmutasson, mi egy gyomrosban mutatkozik meg. Azt hiszem, laposra vernek, még mielőtt ez sikerülne.

Következő kísérletem egy kisebb pihenő után történik meg. Itt amint eldobom a pengéket, végrehajtom a fürge test technikát, ezzel növelve sebességem, ehhez azonban cseppet sem vagyok hozzászokva. Ahelyett, hogy a megfelelő helyen megállnék, túlrohanok rajta, mire pedig visszaérnék, ugyanaz az eredménye, mint korábban. Azt hiszem, gyakrabban kellene használnom. Meg futni se ártana néha, és még sorolhatnám. Pedig ez még nem is egy ninjutsu, hogy akkora bonyodalmakat okozzon. Egy taijutsuról beszélünk, a fenébe már!

Az egész legnehezebb része a megfelelő figyelemelterelés és az indulásra alkalmas pillanat megtalálása. Azé a pillanaté, amikor az ellenfél biztosan nem látja, hogy merre is indultunk. Yumino ellen nyilván nem hatásosak az én gyenge dobásaim, sem a gyengécske fizikai erőmmel kifejtett sebességem. Szükségem van a shunshinra, még akkor is, ha a technika lényege nem épp a sebességen, sokkal inkább az időzítésen alapszik. Ha viszont az egyszerű dobásokkal nem megyek semmire, valami mással kell próbálkoznom. Valami olyannal, ami váratlan lehet, főleg egy gyakorlás közben. Újra motyómban kezdek kapirgálni, hogy elővegyem a korábban eltett fegyvereket, az egyik azonban ezúttal egy robbanó cédulát visz magával, amit egyelőre elrejtek a tenyeremben. Itt az ideje, hogy meglepjük egy kicsit rideg kisasszonyt.

Az alapállást ismét felveszem, aztán megbizonyosodom róla, hogy kellőképp laza. Ezzel nem lesz gond. A kunaiokon a sor. Eldobom azokat, utána pedig azonnal felveszem a jegyzet aktiválásához szükséges kézjelet, mindezt széles, magabiztos vigyorral képemen. A tőrökkel egyre kevesebbet foglalkozik, mikor azonban rám néz, figyelme visszaterelődik az eldobott fegyverekre. Itt a megfelelő alkalom. Amint elkapja rólam tekintetét, és elkezd azon fáradozni, hogy kellő távolságba kerüljön a cetlitől, aktiválom a shunshin no jutsut és elindulok. Elrugaszkodva helyemről, mihamarabb háta mögé kerülök és amilyen erővel csak tudom, megrúgom. A franc se fogja sajnálni ezt a libát, főleg én nem, ha már ennyiszer a földre küldött. Ennyit teljes mértékben megérdemel az a fennhéjázó tyúk.