A Tsuchikage palotája

Shirou csak elmosolyodott, ahogyan a férfi kikelt magából és felemelte a hangját. A reakciók egyértetűek voltak, a férfi mérges lenne? Vagy inkább csak így akarná nyomatékosítani azt, hogy minél előbb, minden mellébeszélés nélkül kaphassa meg a választ? Nem, Shirou inkább azon a tényen maradt, hogy bizony a férfi kezd idegessé válni. És ahogyan a székben ülő fiú, még gúnyosabb arccal, sőt mondhatni mosollyal nézett a férfira, az még jobban hergelhette őt, főleg, hogy nem válaszolt azonnal a kérdésére.
- Ez érdekes?- mondta halkan- Egy olyan férfi mind te képes elveszíteni a kontrollt, vagy csak hatásos akart lenni? Akárhogy is, ez semmilyen hatással nincs rám. Még a pulzusom sem emelkedett meg, nem érzek semmi, nem félek, vagy izgulok, még az a tény, hogy a bármikor megölhet, még az sincs rám hatással. - emelte fel maga elé a kezét, ahogyan azt kezdte nézni. - Vajon mi van a halál után? Ha meghalunk hova kerülünk? A menybe, a pokolba? Ezek olyan dolgok, melyek egyszerűen nem megragadhatóak, és szerintem ami nem megragadható, az nem is létezik. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mit érezhettek azok, akiket megöltem, de nem tudtam rájönni? Talán most képes leszek azt a kételyt is megismerni. Ilyen lenne a halál előtti pillanat? Ez csalódás! -nézett a férfira, ahogyan a kezét visszarakta a helyére. - Azonban válaszolok minden kérdésére, hiszen már mondtam … „Nem fogok megszökni és nem fogok ellenetek fordulni... több hasznom van abból, ha csendben és nyugodtan nézem a történéseket „ … - nézett körbe a szobában, de csak a szemével, szinte ellenőrizte, hogy senki sem mozdult el a helyéről-e – És miért válaszoltam azt! Erre is megadtam a válaszom azt hiszem. Nem figyelsz rám... ez szégyen. Minden pillanatban tudtam mit kell mondanom! Felkészültem a kérdésekre, elég időtt adtatok, minden lehetséges kérdésre, még erre is. Nem csak hamis válaszokat akartam kitalálni, megpróbáltam beleképzelni magam annak a szerepbe, aki ezt felteszi, és megpróbáltam a fügöny mögé látni! -mosolya kissé komorabb lett, de nem tűnt el az arcáról- Amikor ez a kérdés elhangzott már tudtam, mire megy ki! És azért hazudtam, mert ez kellett! Egy ember sem gondolna olyan lényekre háziállatként, inkább társként tekintene rájuk. - csukta be a szemét, ahogyan vett egy mély levegőt. - Milyen előzékeny vagyok! Ez itt egy olyan pont, mely mindent megváltoztat, mikor minden apró kis szál a helyére kerül és én szép véget akarok a történetnek! Ahol mindenre fény derül, szépen és művészien. Ez egy komédia tökéletes befejezése nem? És talán most egy kicsit elkapkodom, de nyersen válaszolok a kérdéseire.

- A varjak szerint én leszek a legerősebb shinobi, a fajtájuk hírnöke és az ember aki mindenre képes lesz! Az ember, aki minden felett áll majd. Milyen csodálatos szavak nem? Bár...- emelet fel a kezét, ahogyan a kezén lévő lyukat mutatta a férfinak- … elégé nem szeretik, ha a kisded játékaimat játszom. Irányítani akarnak, bár még nem tudják, hogy ez lehetetlen! Vicces, nem gondolod?

//Na most aztán jó megszívattál, de így kiélhettem magam, plusz kijátszhatok valamit ,amit később terveztem, de …. de ez változott! Jó olvasást! //

Shirou lenézett a kezére, melyet immáron nem tudott mozgatni. A fém hideg érintése és az, hogy le van bilincselve teljes mértékben, nos, teljesen hidegen hagyta. Az eddig a pillanatig felemelt kezét visszarakta a combjaira, ahogyan az ellőtte álló férfira nézett, akinek a szavai tiszták és teljes mértékben érthetőek voltak. Shirou pedig csak elmosolyodott, ahogyan a kilépő férfit nézte.
- Szóval fogoly vagyok? -kérdezte tőled – Ez kellemetlen.... ez nagyon kellemetlen...- mondta neki halkan, ahogyan visszanézett a kezére és arcán mit sem változott az a mosoly- … de átvert és ez tetszik. Egy genjutsu mögé bujtatott valóság... ez olyan mind a maga élet!- a férfi lassan eltűnt a sötétségben, ahogyan semmi sem változott- Nem voltam képes észrevenni egy genjutsut, mindig is ez volt a gyengém, igaz - Rin...- bámult előre, ahogyan a sötétséget nézte, semmi mást. Olyan volt mind egy szobor, nem mozdult meg, egyedül a pislogása árulta el, hogy él és nem csak egy tárgy. Ott ült a sötétben egyedül, magányosan és mégsem félt, vagy rettegett, nem érzett még mindig semmi, a környezett is olyanná vált mind ő, a levegő nem mozdult és a sötétség olyan volt, mind az üresség Shirou szívében.

A sötétségben az ember megzavarodik, sőt ha hosszú időt tölt el valaki teljesen egyedül, magára hagyatva, végül megörül. De ennek különböző fokozatai vannak. Először az ember a sötét miatt elveszti az időérzékét, a test még a kezdeti időben képes érzékeltetni, mennyi az idő, a test válaszai nem hazudtolhatják meg a valóságot, de ez lassan változik. Ahogyan az éjszaka és a nappal összemosódik és a teljes tudatlanság végül csak egyvalami jelez előre, hogy nincs mihez viszonyítani. Az ember és a test megpróbál valami mértékadót találni, és ez Shirounak csak a megadott időközi rendszeres étel volt. De nem tudta, hogy naponta, vagy napi három étkezésben kapja, már nem tudta, azt sem, hogy hány nap telet el amióta a férfi eltűnt a sötétben. Két-három nap, vagy már egy hét. Az idő megállt Shioru számára.
- Nahát már hiányoztál, késtél...- mondta mindig mosolyogva annak aki az ételt hozta neki, de az sohasem válaszolt semmit. Shirou nem látta az arcát, egy maszkot viselt mindig, csak jött és ment, sohasem hagyott hátra semmit, semmi olyant mely veszélyes lehet. Az étel mindig hideg volt és szilárd, papírban adták és sohasem adtak hozzá semmilyen evőeszközt. - Barbárok...- szokta mondani a kiszolgálásra, de sohasem válaszolt senki.

És lassan Shirou a saját hangját is megunta, átlépett az egy másik fázisba, mely sokkal veszélyesebb, hosszabb és embertelenebb volt. Igen, kijelenthetjük, hogy Shirou Tavara kezdett megörülni, már ha nem volt már az elejétől fogva az.
De ne szaladjunk ennyire előre. Az idő lassan telt, a chuunin fiú pedig könnyedén eltudott gondolkodni mindenről. A gondolataiba merülve az idő is elrepült, de lassan rájött arra, hogy amit gondol, amiről elmélkedik, mindig valamilyen falba ütközik. Minden egyes témánál, mely még foglalkoztatta, sikerült egy megoldatlan akadályba ütköznie, és lassan ezen az akadályok egyetlen egy dologgá formálódtak össze, egy nagyobb témába, melyet minden fölé emelt, kijelenthetjük, hogy ez a téma okozta neki a vak sötétben a legnagyobb örömet és egyben szenvedést is.
~Mindig ugyanaz, milyen unalmas! A világ két résből áll, de én csak egyben vagyok képes élni. Ami megfogható, az létezik számomra, ami nem, az egyszerűen képtelenség. Talán változtatnom kellene ezen a felfogáson.?A hatalom, az érzelmek, a tudás, a barátság, a szenvedés a félelem és a vágyak. Akármin is elmélkedtem végül arra jutottam, hogy a test képes rá, de miért is? Ha valóban képes, akkor az mögött kell lennie valaminek. Ha most tehetném megnyúznák valami, hogy rájöjjek mi is rejtőzik odabent, melyet léleknek nevezhetünk! Igen, a lélek az egyetlen egy olyan dolog, melyet képtelen vagyok megérteni. Mindig ugyanaz a motívum, mindig visszatér és rá kell jönnöm, mi az, hol van, milyen, hogyan lehet megérteni, azonosulni vele. Muszáj rájönnöm. Igen, muszáj, muszáj... ha...Mindig ugyanaz, milyen unalmas!~
Valóban? -hallotta a női hangot, ahogyan akkor változott meg minden és attól a pillanattól kezdődött el az igazi történet.

//Megjegyzés: A női hangot csak ő hallja, ez nem tudathasadásos állapot, hogy magával beszélget, sokkal több... de hogy mi is ez, kiderül majd a történetből majd! //

Már két hete volt a lyukban, ahol fogva tartották. És egészen addig csendben ült és csak akkor szólalt meg, mikor jött hozzá valaki, de igazából akkor sem tudott beszélgetni senkivel. De pontosan két hét múlva, napra pontosan Shirou megszólalt. És ez felkeltette mindenki érdeklődését, pontosabban kíváncsivá tette őket, mi történik a fiúban.
- He...?- nézett előre a sötétbe, de csak egy árnyat látott a rácson túl- … van valaki akivel végre beszélhetek ez vicces, annyi idő eltelt már, de te vagy az első, akivel beszélek! -mosolyodott el.
- Ne mosolyogj! Tudom miért csinálod, hogy leplezd milyen vagy a szíved mélyén! Azok akik mosollyal az arcukon köszönnek vagy azok akikkel beszélgetünk, sokkal boldogabbnak és kiegyensúlyozottnak látják. Így könnyebben megnyílnak és közelebb engednek magukhoz.
- De jól ismersz! - mosolygott továbbra- Ijesztő, hogy ennyire rájöttél, pedig eddig nem is találkoztunk! Mond hogy hívnak? -kérdezte tőle.
- Nekem nincs nevem! -a nő hangja csendes volt.
- Értem, de valaminek csak kell szólítanom téged, nem gondolod?- kíváncsiskodott tovább Shirou.
- Talán, ha válaszolsz a kérdéseimre, akkor megtudhatod a nevem, de ha egyszer is hazudsz soha nem kapod meg a válaszodat! -adta parancsba szinte a chuuninak, akinek az arcáról lefagyott a mosoly és újra olyanná vált, amilyen volt.
- És honnan tudod, mikor mondott igazat? -kérdezte tőle immáron komoran.
- Onnan, ahogyan tudtam a mosolyodról is. - kapta a választ szinte azonnal és elég volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését. Shirou újra elmosolyodott.
- Akkor kezdjük el! -válaszolta neki örömmel, ahogyan az időérzéke abban a pillanatban elveszett a shinobinak.

//Az ezután történő események lehet, hogy gyorsnak néznek ki, de nem teljesek és igazából majdnemhogy egy egész hónapot ölelnek fel. Nem minden kérdés hangzik el, hanem csak a legfontosabbak és nincsenek benne azok a részek, mikor Shirou alszik, vagy éppen eszik! //

- Hogy hívnak? -kérdezte tőle az ismeretlen nevű nő.
- Shirou Tavara! -válaszolta az iwagakurei shinobi, ahogyan a nő elnevette magát.
- Hazudsz! -közölte nevetve- Shirou Tavara azt a gyerek volt, aki meghalt nyolc évvel ezelőtt, beleesett a kútba és megfulladt. Shirou Tavara-nak voltak érzései, tudta milyen a világ és nem olyan volt mind te, mond, ki vagy te valójában? Mert, hogy nem ő vagy az biztos, te csak annak a gyereknek a testét viseled, de nem ő vagy!- kapta a választ, ahogyan Shirou szemei szúrósabbak lettek.
- Nem tudom ki vagyok! -válaszolta nyugodtan. - Ha valóban nem ő vagyok, akkor ki vagyok, ha a test valóban Shirou Tavará-é, akkor a lelkem is...
- A lelked, szóval azt hiszed van lelked? -vágott közbe hirtelenjében a nő.- Ha lenne lelked, nem lennél ilyen! Egy lélek képes érezni, de te nem! - hangja kissé vicces volt, mintha jót kacagna a chuunin fiún. - Megmondjam ki vagy te? -kérdezte- Nem, inkább nem mondom meg, jöjj rá magadtól.
- Igaz, nekem nincsen lelkem. De mi a lélek, kérlek mond meg, te tudhatod. - kérte a nőt, aki fel alá sétált a cella túloldalán, de semmit semmit sem látott az alakján kívül Shirou.
- A lélek? Valóban erre vagy kíváncsi? Nem inkább arra, te magad ki vagy mi vagy? A szív melyet kerestél, amiért megöltél annyi ártatlan és téged szerető embert, csak arra világítottak rá, hogy a szív egy haszontalan tárgy, mely nemcsak a vért pumpálja az ereidben, de az emberi érzelmek tárháza és okozója is. Kerested és megtaláltad, de most annyi év után rájöttél, hogy lehet hogy tévedtél! Miért érdekelnek annyira ezek a dolgok, mert nem a tiedé, mert nem érted meg őket? Nem, ezek közül egyik sem az igazság. Az igazság, hogy nem volt léted ebben a világban, ezért kerestél egy olyant, melyért élhettél. Megkeresni a világ értelmét és a benne lévő dolgokét, de valóban ezért születtél meg nyolc éve, hogy erre pazarold el az erőd és a tehetséged?
- Ha nem ezért létezem akkor miért? -kérdezte újfent.
- Már megint kérdések, de egy válaszod sincs. Azok akik a kérdésekben élnek gyengék. Ne az legyél, akinek ezernyi kérdése vagy, hanem akinek ezernyi válassza! - fogta meg a nő a rácsot- Ezért létezel te, ezért vagy itt és mindez okkal történik. Nem hiszel az istenekben, nem hiszel a lélekben, az érzelmekben, nem hiszel te semmiben és ez a legnagyobb gyengéd. Csak játszod a kisdedjátékaid és palástolod az igazi énedet. Válj azzá, akinek lenned kell! -szorította meg mérgében a rácsot.
- Ki vagy te?- kérdezte tőle meglepett arcot vágva, ahogyan a nő ellépet a rácstól.
- Majd legközelebb! -lépett egyre hátrébb, ahogyan eltűnt a sötétben és Shirou ismét egyedül maradt.

És a beszélgetések folytatódtak! A nő másnap, harmadnap és negyednap is megjelent, de a beszélgetések kimerültek abban, hogy Shirou mért kérdéseket és mért nem válaszokat rak fel. De lassan egyre kevesebb válasz érkezett és Shirou lassan kezdett rádöbbenni, hogy a helyzet. A nő nagyon is sokat tudott róla, olyanokat, melyeket lényegében rajta kívül senki. Olyan gondolatok, viselkedésminta, vagy épen események, melyeket csak ő volt jelen és senki sem tudhatta hogy az egyáltalán létezik és megtörtént. De végül két hét után megtört a jég! Amikor a nő megjelent, nem hangzott el több kérdés.

- Szóval megjöttél! Ennek örülök. -mosolygott, mert hiába hangzott l ezerszer már, hogy hagyja abba a chuunin fiú ezt a szokását, nem volt rá képes, szinte beleivódott a viselkedésébe- Azt hiszem rájöttem, hogy mi ez a helyzet! - jelentette ki határozottan.
- Ó, szóval tudod?- kérdezte a nő nyugodtan, ahogyan Shirou felkacagott.
- Egy kérdést rakták fel az előbb! Ez meglepő! Nem gondoltam , hogy fordulni fog a kocka, de azt sem állítom, hogy számítottam rá! - nézett a nőre, ahogyan a haja szinte már a szemére nőtt- Túl sokat tudsz rólam! Túlságosan megértesz és igazat megvallva olyan érzésem van, mintha ráakarnál vezetni valamire. Az állandó választási lehetőségek, az a sok beszélgetés és tanítás mind arra ment ki, hogy végre megismerjem magamat. Köszönöm! Neked köszönhetően túlnőttem mindazon, ami eddig voltam. - a nő előrelépett egy kicsit és megfogta a rácsot, de nem szólt- Nem keresek több választ, mert az a gyengék eszköze, akik a válaszokat keresik, azok elpocsékolják a lehetőséget! A válaszok értelmetlenek, mert nincsenek! A világ kezdette óta azok diktálják a kérdésekre a választ akik erősek és még ha az gyengék ezen válaszokat igazságtalannak vagy szerintük elfogadhatatlannak is tartják, mégsem mernek fellázadni. Ha a kérdésekre keresem a választ, csak mások válaszát kapom meg! Így egyszerűen nem élhetek! Az elmém túlnőtt a kérdések és válaszok hálóján, nem szavakkal, hanem tettekkel fogom elérni, amire vágyok! - állt fel az ágyról.
- És mi az? -hajolt előre és Shirou láthatta, hogy a nő, akivel eddig beszélgetett, nemmás volt, mind a nővérkéje, az akit annak idején megölt.
- Már te is tudod, hiszen te azon részem vagy mely elsüllyedt a kútban, de nem halt meg! -mosolyodott el, ahogyan Megumi hátrált, mosolyogva és barátságosan, ahogyan eltűnt a sötétben és soha többé nem jelent meg újra, mert attól a pillanattól, egy új ember született meg, egy olyan, aki elfogadta saját magát és akinek volt egy célja, egy ember aki nem érzett semmit, de a szíve legmélyén, a lelke legmélyén mégis volt egy vágya, egy érzése.

Shirou lassan körbefordult, ahogyan nyugodt arckifejezést vágott, de nem mosolygott. Arca üres volt, ahogyan láthatólag keresett valamit, de nem találta.
- Hé? - kiáltotta el magát erélyesen- Beszélni akarok a szolgálataimról! -közölte halkan a semmivel, de tudta, hogy Iwagakure ninjái biztosan figyelik.

Shirou elmosolyodott. Nem azon, amit válaszképen kapott, bár tisztában volt azzal, hogy nem fogják egyből szabadon engedni, azonban az a tény, hogy egyből válaszoltak neki, nos az igazán viccesnek találta. Lassan leült az ágyra, ahogyan csak mosolygott, olyan volt nézni, mintha örülne valaminek. Nem tudhatta mi lehet az, igazából még ő maga sem tudta, de viccesnek találta a helyzetet. Szó szerint visszatért belé az életkedv.
- Szóval ez az ára? -kérdezte tülök hangosan- Szóval ez ára, hogy kiengedjetek?! -kiabálta örülten, ahogyan halk nevetésbe fulladt a hangja, láthatólag tényleg megörült, ehhez szó sem férhetett. - Legyen! Elmondom, amire kíváncsiak vagytok! -kiabálta- Elmondom, amire vágytok! - arcára örült mosoly ült ki- Nektek is köszönhetem, hogy túlléptem azon ami voltam, köszönhetem, hogy elértem egy olyan szintet, mely túltesz az emberekén és közelebb hoz a tökéletességhez! Ezért örömmel teljesítem a kéréseteket! Szolgálom Iwagakure-t, végrehajtom amire vágyik, a tökéletes fegyvere leszek, életemet és véremet adom neki! Csak engedjetek ki! Nem szárnyalhat a képzelet, ha rabláncra van kötve! -ült le lassan az ágyra, ahogyan lassan újra komor ábrázattal ült ott tovább. - Gyere ide öreg!- mondta halkan- Beszélj velem újra! Megtudhatod amire vágysz, csak kérdez helyesen... - mosolygott, ahogyan csaj várt és várt, csendben, míg meg nem érkezik az akivel beszélni akart.

Shirou elmosolyodott, ahogyan meghallotta azokat a szavakat, melyeket lényegében akart. Előre nézett, ahogyan megmozgatta a kezeit a bilincsben, mintha már zavarták volna őt, vagy mintha készülődne, hogy azok egyhamar lekerülnek róla. Ki tudja, miért tetet ezt, de külső szemlélőnek nem volt különbség aközött, amit hónapokkal ezelőtt látott volna a chuunin fiúnál. Csak a haja volt hosszabb, ahogyan már nem copfban volt, hanem hosszú lelógó kincsei, összevissza álltak a sötétben. Lágyan felsóhajtott.
- Rendben! -mosolya még szélesebb- Hallani akarod? -kérdezte tőle újfent- Hallani akarod, miért vagyok itt, mire döbbentem rá, és miért vagyok ilyen?- kérdezte tőles ismét- Elmondom! -mosolygott közben, mindvégig.

- Én nem Shirou Tavara vagyok! - jelentette ki- Akit így hívtak, meghalt, 8 évvel ezelőtt örökre meghalt és mára csak egy apró kis gondolat az elmémben! Én pedig azon a napon születtem meg! Nem tudom miért, nem tudom hogyan, de mikor kinyitottam a szemem, emlékeztem mindenre, de lényegében olyan volt a különbség, mind a nappal és éjjel között. Míg Shirou Tavara a nappal fényében élt és érzelmekkel és boldogan, melegséggel töltve élte az életét, én a sötétben, érzelemmentesen, ridegen és számítóan kerestem a miértekre a választ! - egy pillanatra megállt, ahogyan elmosolyodott, ahogyan az ember egy kedves emlékre gondol vissza. - Megöltem a szüleimet, a nővéremet, akik szerettek engem, csak azért, hogy megtudjam mi a szeretett és honnan fakad és rájöttem. A szeretett csak egy csalódás, nem valódi, valaki szerethet valakit, de végül akárhogyan is, csak egyszerűen megszokássá válik, ahogyan való világtól elkülönülve elkezd olyan képzeleteket teremteni, melyek megfoghatatlanok. De mindegy is...- felgyújtottam mindent, ami ahhoz kelet, hogy előre léphessek! És amikor Mitsuko rám talált, itt Iwagakaure közelében, olyan esélyt adott, melyre vágytam. A shinobi lét, csak egy eszköz, hogy túllépjek a hétköznapi emberek korlátain. Fejlődtem, ahogyan gondosan felépítettem magam körül a saját kis valóságomat. Lassan egyre több kérdésre találtam meg válaszomat, ahogyan tudhatjátok, miért tettem dolgokat. Rin valóban az én hibámból halt meg, megmentette engem és hálás vagyok neki! - jelentette ki érzelemmentesen - Nanami-san azonban rájött ki vagyok és még nem jött el az ideje annak, hogy lelepleződjek. Megöltem őt igen és minden jól alakult. - nézett fel, ahogyan folytatta egy kisebb szünet után. - De nektek köszönhetően rájöttem, hogy nem léphetek előre, ha múlton és a kérdéseken rágódók. Köszönetet mondtam nektek, mert nektek köszönhetően túlléptem azon ami voltam. Nem érdekelnek a kérdések és a válaszok, mert én egy tökéletes shinobi vagyok. Múlt nélkül, jelen és jövő nélkül. Érzelemmentesen tekintek a világra, álmok és célok nélkül, ahogyan teljesítem a parancsot, legyen az akármi! Hogy miért? - kérdezte tőlük mosolyogva- Hálából, hogy segítettek rájönni mindarra, amire legfőképpen vágytam. Ki vagyok én és van-e lelkem!

Shirou a szavai befejeztével ott ült a sötétében, ahogyan nem kapott semmilyen választ. Csak bámult a semmibe, ahogyan várt, hiszen mást nemigazán tehetett. Ha az őt fogva tartók ezek után talán megbíznak annyira benne, hogy szabadon engedjék, persze, ahogyan ő gondolta, nagyon is szigorú feltételetekkel, már ha ebből a zárkából való kijutás szabadsághoz vezethet, egyáltalán. De ha nem, akkor sem eset kétségbe, tudta, hogyan szabadulhat ki innen, csak idő kérdése volt, hogy mikor lehet rá esélye. De ezúttal szerencséje volt, mind eddig mindig.
~Na, úgy látszik, végre mozgásba lendülnek a dolgok!~ nézett továbbra is mosolyogva az ajtóra, mely lassan kinyílt és hosszú idő után először szóltak hozzá igazi személyek. Az ajtó kinyílt, az öreg szavai pedig kellemesek voltak. Jó volt hallani valaki hangját, szemtől szembe, annyi idő elteltével, ahogyan a bilincsek is lekerültek a chuunin-ról.
- Érdekes! Szóval lát bennem mégis annyit, hogy ad egy utolsó esélyt, ez meglepő! -emelte fel a táskát, ahogyan elkezdett átöltözni, de a száját nem volt képes közben befogni, miért is tetet volna, jó érzés volt újra beszélni valakivel- De hogy folytassam? Ez az igazán meglepő! Azt hittem mindent elmondtam, amire kíváncsi, de tudnék még mesélni, hogyan is jöttem rá dolgokra, azon kérdések válaszára, melyre annyira kíváncsi voltam és annyira odavoltam értük, de ezek legjava szerintem untatná önt! A szeretett, a félelem, a harag, sőt az összes érzelemre már fiatalon megtaláltam a választ, könnyű volt, hiszen a diákokat könnyű befolyásolni, így könnyedén megkaptam a válaszaimat, de ezen idők folyamán, egészen idáig, egyetlen egy kérdés volt, amire nem kaptam választ. MI a lélek. De ez igencsak érdekes. Na de lássuk, hogy minden megvan-e, nem mehetek küldetésre felkészületlenül!! -nézte volna a felszerelését, hiszen felöltözött, felvett mindent, amit neki adtak, kivéve a maszkot, azt még akkor nem tette az arcára. (Kaphatnék egy leírást, hogy milyen felszerelésről van szó!)
- Hát jól van! - indult meg kifelé, ahogyan eleget tett a férfi kérésének- Mind mondtam a lélek keresése mindig is foglakoztatott. Sokáig azt hittem, mait nem lehet megfogni az nem is létezik, aminek nincs magyarázata az csak az emberi ideológia hívta életre, de lassan, rájöttem, hogy ez nem igaz. A válaszra mind már mondtam, önök vezettek rá. Mikor bezártak, egyedül voltam, olyan kérdésékre kerestem választ, melyekre akartam, annyit elmélkedhettem rajta, amennyit csak akartam, de mindig egy motívum körül forgott minden. Lassan pedig olyan állapotba kerültem, mely sok esetben félreértett. Ha az embert bezárják, nem veszik emberszámba és nem foglalkoznak vele, előbb vagy utóbb megörül. Ha én lettem volna ilyen, talán velem is megtörténik, de fordítva történt minden. Sikeresen eljutottam az elmém legmélyebb bugyraiba, a kérdéseimre a válasz nélkül értelmetlenség miatt, a agyam úgy reagált, mind sok esetben az őrület első lépcsőfokán szokott. Előhívott bennem egy olyan ént, mely jelen volt vagy éppen szükségem volt rá. - sóhajtott fel- Mivel különleges vagyok, ezért az elmém a régi bennem mélyen megbúvó énemet hívta felszínre. Azt az ént, melyet Shirou Tavará-nak nevezhetek. Végül a vele való beszélgetések jelentették azt a megtisztulást és felfedezést, melyre vágytam. Érzelemmentes vagyok, mert nekem nincs lelkem. Shirou Tavara-nak volt, de őt elnyomtam. Már nicsn többé, nincs rá szükségem! Csak egy halvány kis gondolta, melyet néha halok. Így talán értheti, hogy mi is az a lélek számomra. Nem több, mind egy gondolat, mely ahhoz szükséges, hogy embernek nevezhessük magunkat, csupán egy eszmény, melyre szüksége van az embernek. De nekem nem, ezért megváltam tőle! - hunyorított, ahogyan felvette a maszkot és felnézett az kék égre. - Szép időnk van!

A férfi viselkedése furcsa volt. Ez egyből feltűnt Shirou-nak. Ugyanis a öreg semmit sem reagált arra, amit a fiatal chuunin mondott. Egyszerűen csak meghallgatta és kész, teljesen úgy viselkedett, mind aki megakarja érteni Shirou-t érzéseit, ami bár ugyanis nincsenek neki, de sokkal inkább a gondolkodását. Azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy enged közel magadhoz a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet. Vajon tényleg azt csinálta az öreg. Megakarta jobban ismerni Shirout, hogy amikor eljön az ideje, könnyebb dolga legyen? Ki tudja, erre még Shirou és az ő éleslátása sem tudta igazából a választ.
- Specializáció? Ez érdekes! -közölte az öreggel- Valóban rá kellene jöjjön, miben is vagyok jó. -mosolyodott el a maszk alatt, még ha valamiben valóban ki is tűnt a társai közül és volt már valami amiben jó volt. Kitűnően tudott szerepet játszani és még ennél is higgadtabban gyilkolni. D ezt nem mondhatta ki nyíltan, nem itt nem most, nem éppen neki. De talán, valamikor és máshol egyszer majd elmondja ezt valakinek. Talán az öregnek, talán valakinek másnak.
És chuunin fiú követte a az új társait, végig a falón. Nem villámgyorsan, de elég gyorsan ahhoz, hogy ekkora kihagyás után nagyon is jó kis edzés legyen ez a számára. ÉS a város fölé magasodó, mesterségesen kialakított bázisra érve, Shirou a két lábbára támaszkodva lihegett, ami furcsa lehetett a jelenlévőknek.
- Bocsánat, elszoktam ettől...- közölte velük, ahogyan a vízesés mögé besétálva felmérte, hova is került.
~Könnyű felszerelés és nem drága. Könnyen pótolható és még annál is könnyebben mozgatható. Gyakran változtatják a helyüket és ha szükséges könnyedén meg is tudják semmisíteni. Ez az osztag mindenképp egy rajtaütő csapat lehet!~ nézett körbe, na meg a rajta lévő felszerelés és a közben leellenőrizett felszelés is ezt sugallta. ~Csak hasznos felszerelések, nem sok kellék, de annyira elég, hogy rövidebb harcokhoz elég legyen. ~ gondolta, ahogyan letelepedett az új társai közé, ahogyan a vezető egyből rákérdezett a legfontosabb dologra. ~He. Én is ezt tettem volna!~
- Igen ez ésszerű kérés! -nézett a csapat vezetőjére – Bár nem tudom, mennyit tudtok rólam, de elmondom, ami fontos lehet ahhoz, hogy a csapat tagjává váljak! -nézett körbe – A nevem Shirou Tavara! És annak ellenére, hogy 13 éves vagyok nem kell attól félnetek, hogy megijedek, vagy ledermedek éles helyzetben, kerültem éles helyzetbe már és láttam elesni valaki. Két társam halált is végig kelet néznem így tudom milyen érzés elveszteni valakit. Az edigi küldetéseim száma, 4 „D” szintű küldetéssel ezzel együtt és 1 darab „B”-szintű és még ott van a Vas országában zajlott legutolsó chuunin vizsga, ahol az elődöntőben döntetlen-t értem a Kirigakure ellenfelemmel szemben. -sóhajtott fel, ahogyan az ott szerzett wakizashi miatt kicsit hiányérzette volt, de nem említette meg. - A képességeim alapján csupán doton technikákban vagyok jártas. Főleg középtávolsági harcos vagyok, közelharcban nem kiemelkedő és távharchoz nem elégé tapasztalt. Támadó, védekező és kiegészítő technikáknak is a birtokában vagyok, így több postom is bevethető társatok tudok lenni. Azonban az eddigi küldetéseim során, csakis a suiten és doton használókkal találkoztam, más elemel való harci tapasztalataim nincsenek!- közölte velük a legfontosabb híreket és várta a válaszukat. - És ti... rólatok is szívesen hallanék valamit!

Shirou nagyon bőbeszédűen és lényegre törően adott meg magáról minden olyan információt, mely szükséges volt ahhoz, hogy a társaival jó viszonyba tudjon kerülni és emelet össze is tudjon velük dolgozni. Sőt, mondhatni még ennél is többet mondott magáról, bár ezek legjava ma már nem élt. Az akiről beszélt Shirou Tavara volt, nem ő. Egy test, de két külön lélek, most már biztosan. Egészen mostanáig eljátszotta, hogy ő Shirou, de ez már nem volt igaz, teljesen megszabadult a színjátékától és megszabadult attól az álcától, csak annyit tartott meg, mely szükségesnek érzett, de mind ahogyan ő mondta és gondolta, túlnőtt azon ami eddig volt és most már teljesen más szinten látta a világot, máshogyan, másmilyennek és teljesen különbözőnek.
De egy apró mosoly és egy apró kis izzadságcsepp mégis végigörült az arcán, bár ez nem az ridegség, vagy éppen másnak, hanem egyetlen egy apró kis dolognak volt betudható! Még peddig a helyzetnek. A társai, bemutatkoztak, de olyan szűkszavúan, ahogyan csak lehetett.
~Hát igen, nincs miért ezt felrónom rajtuk. Míg nem bíznak bennem és nem tudom elnyerni a bizalmukat, míg nem gondolnak rám is csapat tagjaként, addig nem fognak többet mondani. De jó, hogy ennyit elmondtam magamról, már most közelebb kell, hogy érezzenek magukhoz. ~ gondolta végig logikusan a helyzetet, ahogyan máris, szinte azonnal megkapták, immáron Shirou-val kiegészülve az első feladatott. ~Igaz! Mindannyian a feletteseim, így nincs mit felrónom nekik egyenlőre, bár ahogyan végignézem a helyzet, egy gyorsan fog változni!~ mosolyodott el, ami nem lehetett furcsa, hiszen azonnal küldetésre mentek, betudhatták annak, hogy ennek örül a chuunin újonc.
- Hajaj... csak ne túl gyorsan! - mondta kérően nekik- Elszoktam a chakra használatától, az állóképességem a nullán van, így gyorsan kimerülök, ami a küldetés céljából nem nagyon derűlátó dolog nem igaz? -kérdezte mosolyogva ahogyan felállt a székről.

Shirou csak mosolygott a jeleneten, ahogyan a csapat megkapta az első feladatát. Nem sok, nem nehéz, nem fárasztó, de ami a legjobb, nem életveszélyes elsőre. Igen, jól olvastátok, jelen pillanatban Shirou-nak semmi kedve sem volt életre halálra menő harcolnia akárkivel és ugyan csapatban voltak, ha egy shinobi nem készül fel egy küldetés ellőtt legrosszabbra, akkor megérdemli, hogy ő legyen az első aki meghal.
- Jól van! - mosolygott tovább, válaszolva Sai szavaira, ahogyan neki egyedül nem kellett átnéznie a felszerelését. Alig néhány perce tette ezt meg, szóval biztos volt abban, hogy mindene megvan, amire szüksége lehet.
~ Ez valóban egyszerű küldetés lesz. Az ellenfeleink ha okosak számítanak majd ránk, de miénk lesz a helyzeti előny! Könnyen csapdát állíthatunk nekik, szétbontva a soraikat akár egyenként, vagy külön külön kapva el okét. Akárhogyan is alakulnak a dolgok, akárhogyan is alakul a terv, nem fedhetem fel a képességeimet! Még nem!~ nézett rájuk, végigmérve őket még egyszer, ahogyan ameddig elkészül mindenki, hadd jártathassa a száját!
- Volt egy elődöm ha tévedek! -jelentette ki váratlanul- Egyértelmű hogy volt! Ez a csapat precízen összerakott egység. Van benne távolsági harcos, közelharcos jellem, illetve valaki aki összefogja a csapatott és a jelek szerint higgadt tud maradni erős nyomás alatt is...- tekintette parancsnokra tévedt- … de hiányzik valami! Minden csapatban szokott lenni egy tag, aki képes közel és távolsági harcba is bekapcsolva segíteni a társait! - jelentette ki és várat a válaszukat.

Hát igen, Shirou már hónapok óta volt az új csapatával és rengeteget tanult tőlük és végre úgy érezte, hogy a társai is elfogadták őt és megbíznak vele, de mégis csak annyira, hogy ne keljen mindig a hátukat félteniük. Hiszen az ANBU csapat tagjaként a társai tisztában voltak vele, hogy mit is tette a fiatal társuk, mivel vádolták meg és mi rejlik azon az ártatlan mosolyon túl. És még ha a chuunin fiú tartotta is szavát és láthatólag megjavult, vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy tartotta magát a megállapodáshoz, melyet az öreggel kötött, mégis rajta kellett tartaniuk a szemét. De mindez lehet hogy megváltozik és minden azon a napon kezdődött el.

A félig sötét szoba ideális is Shirou számára. Jól érezte magát az árnyékok közt, elbújva a kíváncsi szemek elől és magára maradva nyugodt a pillanatok nyugalmát kiélvezhette egy kicsit. De minden egyes kellemes időtöltés egyszer véget ér. A lépések halk neszei megütötték Shirou fülét is. Az ágyon ült, törökülésben és a tigrispecsetétett megalkotva koncentrálta a chakráját és ezzel fejlesztette mind a chakrakontrolját mind a mentális képességeit.
- Hé Shirou! -rántotta félre a barlangnyílás ajtajaként szolgáló függönyt, a chuunin fiú csapattársa, Sai. A nála néhány évvel idősebb lány, mind mint mindig ANBu páncélt viselt, de az arcát nem fedte kivételesen a porcelánmaszk. Így látni lehetett a bájos és egyben mindig morcos arcát. -Tsuchikage-sama látni akar! -mutatott maga mögé, hogy irány kifelé.
- Mindjárt végzek...- sóhajtott fel a chuunin, ahogyan még a szemét sem nyitotta ki.
- Ki nem sz§rja le, hogy mikor végzel! -erőteljes lépésekkel és határozottan sétált oda a fiú mellé és minden erejét beleadva vágta fejbe. - Irány te csodabogár! -kiabált vele, bár nem sok eredménnyel. Shirou csak kinyitotta a szemét, miközben felsóhajtott és lassan felállt az ágyról. Majd egy szó nélkül elindult kifelé. - Mond...- Sai váratlanul még egyszer megszólalt. -... már három hónapja vagy velünk! Azóta sem beszéltél az anyáddal?- kérdezte
- Nem! Hiszen ő nem az anyám, így nincs is rá szükségem...- lépett ki a szobából és hagyta magára a lányt, aki csak elmosolyodott ezen a kijelentésen.
- Na persze.- csóválta meg a fejét- Ezt add be másnak kopasz...

Nem sokkal később már a Kage irodája előtt állt. Nem volt rajta a maszk és a normál ruházatában, nem látszott másnak, csak egy egyszerű chuunin-nak. De hát az is volt. És bár annak ellenére, hogy hol is volt, mégis, máshol jártak a gondoltai. Sai szavai az anyjáról elgondolkodtatták. Hiszen már több mind fél éve nem is látta őt és addig a pillanatig nem is látta. De most, valahogy mégis tudni akarta mit lehet vele.
- Hmmmm...- emelte fel a kezét- Ideje indulni...- kopogott be az ajtón, ahogyan egy morgós öregember válaszolt neki. Az ajtó kinyílt és Shirou belépett az elé a férfi elé, akit talán egyedül tisztelt ebben a falúban és akivel minden áron egyszer összeakarta mérni az erejét. - Hivatott Tsuchikage-sama? -kérdezte tőle.

Shirou belépett a terembe. Mit mondjuk semmit semmit sem változott azóta, hogy geninként életében először belépett ide és látta a falú egyik legendáját. Na jó, a terem kissé változott, a papírhalmok növekedtek, a Shirou-nál is késibb Kage pedig csak még több ráncot hozott össze, plusz még az oldalt félig letakart térkép, melyen némi vázlat nyomai még mindig jól kivehetőek voltak, jelezték biztosan. Folyik az élet ezen a vidéken is. Shirou pedig csak egy pillantást vetett a táblára, miközben megállt illedelmesen az öreg ellőtt, kellő távolságban.
- Hivatott Tsuchikage-sama? -kérdezte tőle. És az öreg csotrogány kellően részletesen és mégis tömören válaszolt neki.
~Már megint Konohagakure? Ez olyan nosztalgikus. ~ kérdezte magától. Az első, önálló küldetése, még fiatal geninként és mégis az a „B” szintű küldetése sohasem fog az elfelejthető kategóriába tartozni. Az akkor szerzett tapasztalatok örökre beleégtek az emlékezetébe. Te ez a halvány kis emlékkép csak egy kis fellángolás volt. A Tsuchikage szavai egyre több titok elől lebbentették fel a láthatatlan fátylat. ~Értem. Ez egy olyan küldetés, ahol a tapasztalat és a színjáték kettős mérlege sokkal fontosabb mind az erő és az ismertség. ~ a szája pedig lassan mosolyra húzódott, ahogyan odalépett a papíroshoz és lágyan felvette a barnás és félig kopott asztalról. ~Ez egy nekem való küldetés. Ha évekig sikeresen lepleztem a falusiak és a saját mostohaanyám előtt, hogy ki is vagyok … akkor nem okozhat problémát egy-két hét. ~
- Értettem Tsuchikage-sama. - hajolt meg az öreg előtt a chuunin fiú. - Mindent tőlem telhetőt megteszek a siker érdekében. - fordult meg és lassú léptekkel elhagyta a szobát.

Percek múlva az egyik komor épület tetején ülve olvasgatta a kis dossziét. Mindent amin benne volt értékes információnak tartott a siker értelmében. ~Szóval Itsuyoki Makaro ? Ez elégé nem művésznév ... ~ mosolygott boldog arckifejezéssel, ahogyan továbbolvasta a szöveget. ~A hangszerem egy shinobue fuvola? Nehéz lesz beszerezni, de nem probléma. Talán majd ki is próbálom ha lesz rá lehetőségem... ~ gondolta végig a helyzetet. Végül is egy hangszer lehet barát vagy ellenség. Ha sikeresen keveri majd a lapokat nem is kell megpróbálkoznia a használatával. ~A társam fedőneve és története pedig Kanuori Akari és fegyverkovács?~
- Neki sem jutott jobb szerep...- nevette el magát halkan. - Akárhogy is, ideje készülődni. Pár felszerelésre még szükségem lesz az indulás előtt. Otafuku Gai nincs közel és a helyzet azt mutatja vicces események vannak készülőben. - gyulladt meg a papír a kezében, ahogyan felállt és ragyogó szemmel nézte a város látképét a lángok mögül.

Miután visszaértünk a küldetésről Misa gyakorlatilag egy köszönés nélkül elviharzott amit nem értettem, hogy miért végül is az úton olyan jól elbeszélgettünk... Kezdetem egyre jobban megkedvelni ezt a kis anbu lányt egyre közelebb állt hozzám és talán még tetszik is, de ez most nem az a hely és nem az az időpont, hogy erről ábrándozzak ugyanis itt vagyok a Kage Palotában. Kis koromban mindig arról álmodtam, hogy egyszer eljutok ide és tessék. Nem véletlenül bámulok meg mindent amit tudok!
A gyilkolás élményét Misa mellett meglepően könnyen sikerült feldolgoznom, de vajon mit akarhat most tőlem a Tsuchikage? Azt kizártnak tartom, hogy ismerne hiszen eddig csak egy egyszerű kis C szintű küldetést hajtottam végre anbu tanoncként nem hiszem, hogy ekkora hírem lenne...

*Lassú léptek. Szokásos mozgás stílus. Semmi nem változott. Hosszú idők teltek el… jó és rossz emlékekkel. Merenghetünk a múltban órákat, de sajnos semmi sem fog megváltozni. A régi véres emlékek megmaradnak. Akad köztük jó is, rossz is.
De nincs is miről beszélni. Szokványos nap ez is. Amirei kecsesen rázza fenekét, szimpla nőies mozdulatsorokkal. Nincs célja, nem akarja senki figyelmét felkelteni, csak a szokásos, amit minden nő csinál. A múlt még mindig kísérti őt, de ezt nem hozhatja tudtára senkinek sem! Hogy miért? Mert aki ezt a pályát választja, annak el kell viselnie. Elvégre ez áll a kódexben.
Kicsit elkeseredett arccal indul meg az iroda felé. Nem egyszer járt már itt. Ide is kötik jó és rossz emlékek. De a küldetéstől való félelme, hogy újra meghallhat valaki. Na, azt már nem kívánja, elege volt ebből. Viszont életét erre tette fel, hát akkor ezt kell csinálnia. Nincs a szakmával semmi baja természetesen, nagyon szereti, viszont a szeretteink halálát végignézni, azt egyszerűen nem tudja könnyek nélkül elviselni. Sokat elmélkedik azon, hogy vajon ő –e az egyetlen.
Lassacskán megérkezik az ajtó elé, kihúzza magát és sóhajt egyet. Próbál egy erőltetett mosolyt az arcára fagyasztani majd lassan belép. Nem törődik azzal, hogy valaki épp a közelében van. Próbálja nem megzavarni magát. Amint benyitott pár lépést még előrébb megy, majd megáll vigyázban, majd meghajol. Lágyan enyhén gyerekes cincogó hangjával megszólal.*
- Jónapot! – tart egy kis hatásszünetet - Hivatott?
*Kérdezi a falu vezetőjét, majd mondandójára koncentrál.*