Fumiyuubo erdőség

A két testvér abbahagyta a vitatkozást, ahogyan Gembo rád nézett, Gemba pedig fentről figyelt téged. Mind a két szempár rád szegeződött, ahogyan Ayami valamit a füledbe súgott, halk puffanással leugrott a földre és gyorsan eliszkolt. Elég furcsa dolog, de örültél annak, hogy a vállad szabad lett. De mit súgott a füledbe, alig néhány szót.
- Most aztán megcsináltad, na én mentem! Puszi!!!!
Gembo komoly, először, mióta ismered, arcot vágva nézett rád továbbra is, ahogyan egy lépést tett feléd.
- Hogy mi ez a különbség, ezt kérdezed?- kérdezte komoly hanglejtéssel. - Valóban kíváncsi vagy rá?- mosolyodott el, ahogyan Gembi felemelte a nagy lábacskáját és melléd dobbantva a földre estél. Akkorát dobott rajtad, hogy a föld is megremegett és a közeli menyétek mind eltűntek. - Akkor elmondom! - szorult ökölbe a keze.

- Ez egy régi történet! Mikor még apró kis lurkóként szemléltük a világot, én a nagy báty és az én kicsi kisöcsém! - Igen kisöcs, kisöcs! - A világ olyan nagy volt, hogy elvesztünk benne! Ezért egy érdekes terv ugrott be! Milyen lehet a madarak közt szállni! Megpróbáltunk mindent, de sehogyan nem ment, ezer csontunk tört, de a szárnyalni nem tudtunk, ezért elkéséseresemben, olyant tettem, amit nem szabdalt volna. Nyújtópadra küldtem az öcsit, és kinyújtottam, de olyan vékony lett, hogy sírtam kínomban. De jó báty révén, végül nem tehettem mást! Csokit adtam neki, egészen addig tömtem, míg meg nem telet és így lett nagy! -fejezte be a mesélést, ahogyan az egész egy szini előadásra hasonlított.

- Elég lesz! - lépett melléd a semmiből Kenyuurei , ahogyan Gembo megrémült. - Ez csupán genetika, nem egy ilyen örült mese. Menjetek haza, anyátok már vár!- parancsolt rájuk, ahogyan azok engedelmeskedve neki gyorsan kapkodni kezdték a lábbukat.
- Értettük nagybácsi! - ismételgették, ahogyan Kenyuurei rád nézett. - Van még valami amit el kell intéznünk!

Lassú léptekkel haladtatok, ahogyan az út melyen jártatok, egyre messzebb vitt a főtértől, ahol az egész kis, vicces incidens lezajlódott. Kenyuurei egy szót sem szolt, láthatólag nagyon is gondolkodott, ahogyan ez, ha úgy vesszük rendjén is volt, csak ne lett volna ilyen halk. Az utatok pedig lassan a végéhez ért. Egy kisebb dombra kísért, ahol egy szentély állt. Apró, szinte nem is nagy, de mégis valami szokatlan körüllengte, érezted, hogy ez egy szent hely a Menyéteknek. Az apró kis csengők, mely a bejárat fölött volta, a szél hatására meglengtek a csengők hangja furcsán zengett. Mintha pedig ez egy jel lett volna, Kenyuurei úgy szólalt meg.
- Itt vagyunk! -fordult feléd- Ez a templom tartalmazza azok neveit, akik eddig szerződést kötöttek velünk és tartalmazni fogják hamarosan a te nevedet is. - lépett a szentélyhez, ahogyan az apró kis fa ajtót kinyitva egy ugyanakkora tekercset vett elő, mind ő maga és lassan, sőt óvatosan szétterítette ellőtted a földön. Kilenc név volt olvasható a papíron, ahogyan a nevük mellett a véres új-lenyomataikat is láttad. - írd le a neved, majd a véres jobb kezedet nyomd a papira, ahogyan chakrát bocsátasz bele. Ezzel megköttetik az egyezség köztük és te is képessé válsz megidézni minket! -parancsolt rád ,ahogyan engedelmeskedsz neki, miért ne tennéd.

Megetted az utolsó lépést, ahogyan Kenyuurei összecsomagolta a papírt, pontosabban a tekercset és óvatosan visszahelyezte a szentélybe, majd magában láthatólag elmondott egy imát is. Csak ezek után fordult feléd, ahogyan kissé érdekes arckifejezést vágva nézte, hogyan is szopogatod az ujjadat.
- Készen is vagyunk! Most már képessé váltál megidézni minket! Persze, sokat számít mennyire ismered azt, akit segítségül akarsz hívni, ha jobban vagy vele és ismered könnyedebben leszel előhívni őt és jobban is fog hallgatni rád! Ezért mondta az öreg, hogy ismerj meg minket!- indult el vissza a falúba- Gyere, a legjobb lesz ha mi megismerjük egymást minél jobban!
Kisebb séta után pedig egy régimódi japán házra emlékeztetőt épülethez értettek, ahogyan a menyét egyszerűen szembefordult veled. Akkor vetted csak észre, hogy a terep, mely a ház ellőt van, valójában egy tökéletesen kör alakú kiképzőhely.
- A kardjaink által fogunk megismerkedni! - közölte veled, ahogyan a kezét az oldalán lógó katana markolatára helyezte- Azonban kíváncsi lennék, hogy mennyit tudsz a kard útjáról. Nem küzdök meg egy kezdővel! - arca komorabb lett- Mond Huramino Saito, te a harcos vagy a démon útját választottad?

A kard kissé remegett kezedben, de megtudtad tartani, ahogyan Kenyuurei egyszerű, még célratörő válaszod után elmosolyodott. Majd lassú és kimért mozdulattal előhúzta a katana-t az oldalán lévő tokból, ahogyan két kézzel markolta meg a kardot.
- Megtanulni harcolni és megtanulni a kard útját nem ugyanazt jelenti. - lépett közelebb egy fél lépést- A kard a tested része, nem egyszerűen egy tárgy sokkal több annál! Az lelked egy darabja, az erőd forrása és egyben a legnagyobb gyengeséged is. - feszült meg a teste, ahogyan egy szempillantás alatt küzdötte le a köztettek lévő távolságot és egy egyszerű oldalirányú csapással indítót, melyet te sikeresen védtél. Azonban úgy érezted, hogy a kezed leszakad, egy egyszerű csapásában is hatalmas erő volt- Fogd erősen a kardot, ha ugyanolyan erős a penge mind a lelked, akkor akármilyen támadást könnyedén kifogsz tudni védeni...- engedte el az egyik kezével a kardot, ahogyan előrenyúlva megragadta a ruhád elejét ahogyan magához rántva hasba térdelt, majd ahogyan meginogtál egy kézzel újra lesújtva, immáron szemből, elérte, hogy leülj a földre.- … mozogj együtt az ellenfeleddel! Ne csak a kardjára koncentrálj! Figyelj minden egy mozdulatára! Ne veszítsd szem elől, ha már azt hiszed, hogy végeztél vele, akkor se vedd le róla a szemed! Gyerek vagy még, de mire végzünk, felnőtté válsz! - oktatott bölcs hangján- Állj fel és támadj! Gyerünk!- kiáltott rád.

A menyét csak elmosolyodott a szavaidon, ahogyan megmarkolta a a másik kezével is kardot. Védekező állást vett fel, de volt valami furcsa abban a stílusban amit használt. Nem arról volt szó, hogy nem láttál ilyent ezelőtt, de mégis furcsa volt. Úgy láttad, hogy egyáltalán nem fogja erősen a kardját, nem veti meg a lábát, hanem szinte lebeg. Ilyen érzésed volt, tisztán és visszautasíthatatlanul.
Újfent, míg eltávolodtál tőle, felvett egy fajta távolságot tőled, ahogyan ezt könnyedén legyűrve teremtél ellőtte és egy felfelé indított csapásod brutális erejű volt. De mellé ment. Kenyuurei egyszerűen kilépett oldalra a kard elől, mely a levegőt szántott a csak ketté és érezted, hogy miért tette. Túl nagy erőt vittél a támadásba! Arra számítottál, hogy védi azt, nem kitér előle és a lendületet nem tudtad megállítani. A kardal együtt a kezeid is fellendültek és a hasad védtelen maradt. És menyét egy támadott. Hasba talált a pengével, pántosabban a penge másik oldalával, ahogyan a hatás elsöprő volt. Olyan érzés volt, mintha kettévágtak volna, de nem ez történt. Sérülést nem szereztél, de a fájdalom ugyanakkora volt. Újfent a földre terültél, de ezúttal elterülve ott.
- Dicséretes amit mondtál a kardodról. Így is kell gondolkodnod továbbra is, de a harcról mit nem tudsz még! Elmondom a harc alaptörvényeit:

Lény mindig nyugodt, ne legyen félelem vagy düh a szívedben!
Koncentrálj az ellenfeledre, annak kardjára, annak testére, ne veszítsd szem elől sohase,
Tartsd távolságot, hat penge legyen a távolság köztetek, ne több és ne kevesebb,
Elemzed ki az ellenfeled, mindenkinek van gyengéje, ha erre rájössz készülj fel és használd ki!
Csapj le az ellenfeledre, kíméletlenül, ne sajnáld, ne kíméld őt, öld meg egy csapással,
De mindvégig készülj fel, hogy te is meghalhatsz!

- Jegyezd meg kölyök! Egy olyan harcos, aki nem fél a haláltól, az nem harcos, félj a haláltól, félj attól, hogy megkel ölnöd valakit, félj a kardodtól, de mikor forgatod válj eggyé vele és akkor semmi sem lesz erősebb nálad!

A menyét csak nézett téged és mosolygott. Újra felálltál, pedig a legtöbbször egy ilyen csapás után a földön fetrengenek az áldozatok hosszú ideig. De te nem voltál ilyen, inkább olyan, mind aki mindig feláll, még ha egy hatalmas pofonba is szalad bele. Feltápászkodtál, a kardodat használva, ahogyan Kenyuurei egy fél lépést tett feléd.
- Nem! -közölte hozzá megszokottan, nyugodt stílusban. - Megtanultad forgatni a kardot, megtanultad az alapokat, de semmit sem tanultál a kard útjáról. Azok, akik csak forgatják a kardot, sohasem lesznek képesek a teljes erejét kihasználni és előbb vagy utóbb, csak élvezetből és dühből fognak harcolni, az ilyen emberek lépnek a démon útjára, azok akik nem képesek megérteni mit is jelent az a láthatatlan kötelék a kard és a tulajdonosa között. De én megtanítalak igazából forgatni a kardodat! - emelte maga elé a kardját fél kézzel, ahogyan támadóállást vett fel- Te már érzed a köteléket, tiszteled és szereted a kardodat, ráléptél a harcos útjára, de még csak éppen hogy elindultál rajta! Ne aggódj, egyre erősebbé válsz, és nem fogom hagyni, hogy a démon útjára lépj! -szemei összeszűkültek, ahogyan láthatólag támadni készült. De nem tette- Végy erőt és akaratot a kardodból, emeld fel a fejed és néz szembe velem. Agy bele mindent, ne hátrálj meg, légy bátor, légy elszánt és támadj... -parancsolt rád, ahogyan a szavai erőt adtak neked és ahogyan te elindulsz, ő is elindul és a kardjaitok összeérnek majd, az biztos. - Mutasd meg, hogy te és a kardod egyek vagytok!

//Kérek egy szép postott, hogy érzed ezt a köteléket, melyről beszélt a menyét és egy minden eldöntő csapásra készülsz fel! //

A menyét nem mondott semmit, egyszerűen a keze megfeszült a kardon, ahogyan egyszerre indult el a két harcos egymás felé. Mindketten beleadtak mindent, ez volt a teszt utolsó, mondhatni legvégső fázisa, ahogyan Saito az oldalirányú csapását Kenyumaru nem védte, hanem szó szerint beleállt. Ahogyan a két kard egymáshoz ért, kisebb szikrák csaptak fel, ahogyan egy megállt egy pillanatra az idő. Érezted, hogy a menyét, nem ad bele mindent, hogy nem akar veled harcolni, mondhatni ég azt is érezted, hogy a kardja nem akar megölni, ahogyan a következő pillanatban visszatértél a jelenbe és a kard hatalmas reccsenéssel kettő törött.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. Kenyumaru kardja darabokban úszót a levegőben, ahogyan egyszerűen egy kézzel megállította pengédet. A kard eltörött, de őt még sem tudta megsebezni sem.
- Ez nevezem! -mosolyodott el- A kardom darabokban van. Legyőztél és bizonyítottad, hogy hol a helyed. Tanítani foglak Huramino Saito! -közölte veled, ahogyan elengedte a pengét.

Kenyumaru lassan lenézett a földre, ahogyan a kettétört kardja darabjaira pillantott, de nem szólt semmit sem, még a kérdésed után sem, ahogyan csak lehajolt a darabokért, majd felvéve őket, mintha egy dísztárgy, vagy egy nagyon értékes régiség lenne, melyre minden pillanatban oda kell figyelni. A szentélyhez vitte, ahogyan letette annak oltárára, majd elmondott magában egy imát, ahogyan megfordulva ott hagyta azt és visszatért hozzád.
- Semmi baj! Egy harcos ne mentegetőzzön. Nem azért törött el, mert te voltál túl erős, hanem mert én nem volt elég erős. Ne feled el, egy kard csak annyira erős, mind annak az akarata aki forgatja. Nem akartalak megölni, ezért nem adtam bele mindent, és ez lett az eredménye! Azonban! -rakta a válladra a kezét- Ha minden beleadtam volna, akkor sem tudtam volna eltörni a kardot. Éreztem, a kettőtök lévő kapcsolatát és az erősebb mindennél. Jó kardod van Saito-kun! Ne pazarold el és vigyáz rá! -indult el, ahogyan még mondott valamit – Menj haza! Pihend ki magad! Tanítani foglak ha eljött az ideje!

Ekkor azonban valaki a sötétből a válladra érkezett, ahogyan hangosan nevetve nézett rád és mászott ismét az arcodba. Tudtad ki az, bár ne tudtad volna, Hiyayaka mosolygó arca és játékos viselkedése azonban mintha hiányzott volna egy pinduri pindurit, többet biztosan nem.
- Akkor velünk maradsz igaz? -kérdezte mosolyogva- De jó, végre lesz nekem is egy bajtársam! Ez az...- ugrott a fejedre- ... de...- nézett ismét az arcodba teljesen közelről- ... az mondták menj haza igaz? -kérdezte tőled- Akkor ezek szerint nem találkozunk egy jó darabig? -kérdezte szomorú arccal- De sebaj meglátógatlak majd amint lehet, ezernyi időm van!

Hiyayaka elgondolkodva ült a válladon, ahogyan feltettél neki egy igencsak jó kérdést! Kezeit összefonta a mellkasa ellőt és az állával játszott, miközben a válladon ült továbbra is. Mind egy kis remete a sziklahegy csúcsán, olyan volt.
- Hát a legegyszerűbb lenne, ha szolnék apu...- ekkor azonban váratlanul minden elsötétült ellőtted, és a por és füst keveréke miatt nem láttál semmit sem, ahogyan váratlanul kitisztult előtted minden és egy ismeretlen laskában voltál.
- Na végre, azt hittem, hogy már vissza sem térsz!- szólít meg, egy ismerős és női hang, ahogyan hátranézve, Temari-san-t láttad meg sima utcai ruházatban amire eddig még nem volt példa. - Akkor sikerrel jártál?- kérdezte tőled, ahogyan leült az egyik asztal mellé és téged nézve várta, hogy elmesélj neki mindent. Bár azért lehetek kérdéseid is, szóval rajtad áll, hogyan alakul tovább a sorsod.

Egyenlőre nem lesz helyszínváltás ... akkor térsz csak vissza Suna-ba amikor nekiállúnk tanulni újra! //

Temari csak a székben ülve és teázgatva nézett rád és hallgatta a válaszát, ahogyan egy harmadik szemlélően semmit sem jelenthettek ezek a szavak, de ő nagyon is jól tudta, mit is hall. Elmondtad neki, hogy sikerült a teszt, hogy ki lett a mestered és egyéb kisebb infókat is elehetett csípni, de érdekes módon nem vitted túlzásba ezt, sokkal inkább elhallgattál, vagyis inkább nem fejtettél ki dolgokat, ahogyan a a kérdésed hallatán, kissé elpirulva nézett rád.
- Hát ez egy hosszú történet és ha nagyobb leszel elmondom!- közölte veled hadarva, ahogyan felállt és mosolyogva rád nézett. - Most menny haza Saito-kun! Három napja mentél el és már izgulnak miattad. Pihend ki magad és ha készen állsz, keres meg! Megtanítalak az idéző technikára és akkor már nem megy kárba ez a sok vesződség. - nevetett fel, ahogyan mondhatni kitessékelt a lakásból, bár finoman, ahogyan elindultál.


Sötét este volt, ahogyan váratlanul felriadtál a szobádban. Odakint homokvihar volt, ahogyan csak nézzél ki az ágyadból fáradtan. Úgy érezted, nem vagy egyedül, ahogyan halk lépések zaját hallottad odakintről, ahogyan lassan felállva a ajtóhoz sétáltál és amit hallótál az kissé rémisztő volt.
- … Temari-san? -kérdezte anyád valakitől, ahogyan egy ismeretlen férfi hangját halottad.
- Igen! Saito-kun-t látták nála útóljára és azóta nyoma veszet! -a hír letaglózott, ahogyan halottad, hogy feléd tartanak!

Csak zuhantál, ahogyan a szavaid már nem igen jutottak el az ellenfeledhez, hiszen közben Gembo is lassan oldalra dőlt, még szerencse, hogy a másik, veled ellentétes oldalra, így nem kellett attól félned, hogy rád esik. De hát, ennyi elég is a jóból, hiszen a levegőben úsztál, az alattad elterülő hatalmas erdőség fái pedig egyre csak közeledtek, nem volt semmi, mely megtarthatott volna, mely tompíthatta volna a zuhanásod. Kellemetlen, de egy pillanatra azt hitted, hogy itt a vég.
Azonban az még odébb volt. Egy hatalmas kar nyúlt alád, ahogyan belesüppedtél a puha tappancsok közé, miközben hallatod a kidőlő fák recsegését, majd a hatalmas puffanást, ahogyan a földet érve megremegett a föld. Gembo még az utolsó erejével kapott el, mielőtt elveszthette volna az eszméletét, de ezen kívül volt nagyobb problémád is. Túlélted, de hozzá hasonlóan neked sem maradt egy szusznyi erőd sem. A szemeid lassan lezuhantak, ahogyan elvesztetted az eszméletedet.

//Ezen részhez kérnék, egy szép történetet, de ha nincs az sem gond, max. nem kapsz + ajándékot! //

Az álmodból egy ismerős hang rántott vissza a valóságba, ahogyan a már ismert és általad nem túl jó benyomást keltő női menyét, nevezzük innentől Katamari-né-nak térdelt a mellkasodon, ahogyan apró kis izzadságcseppek zuhantak az arcodra.
- Megvagy kölyök! -nézett rád, ahogyan leült a mellkasodra- Szóval mégis sikerült idejutnia, hiába volt Temari-san és Katamari próbálkozása! Sőt Gemba és Gembo is...- nézett oldalra, ahogyan a hatalmas állat még mindig eszméletlen volt.- Alig maradtunk, akik szembeszállhatnak vele! -sóhajtott fel, ahogyan érezted, hogy az erőd teljesen visszatért, sőt semmi bajod sem volt, ami furcsa módon hatott rád- Odaadtam neked a chakrámat! -közölte veled- Neked van csak esélyed ellene Saito-kun! -közölte veled- Elhoztam valamit, amire szükséged lehet, de kár, hogy későn érkeztem! -nézett oldalra, ahogyan követve a tekintetét, a földön heverő Hana-t pillantottad meg és értetted, hogy mi is történt. Hiyayaka azt mondta, hogy az anyja eltűnt, de valójába ő tudta, hogy Temari-san nélkül, csak veled próbálkozhat majd, ezért elment értesíteni téged, de későn ért oda, bár a hallottak alapján, a fiáról nem tudott.

//A történetért + 2000 ryo jár neked! Írd fel az adatlapodra és jelezd az ajándékoknál, hogy tőlem kaptad a jó játékért! //

Elindultál, ahogyan magára hagytad a téged megmentett menyétet. Sokkal fontosabb volt, hogy megállítsd a shinobit, aki ellen mondhatni nem volt sok esélyed még most sem. Jounin rangú és nálad sokkal erősebb shinobi, aki képes volt véghezvinni mindezt és ki tudja, ha sikerrel is járna, mi várna a falúra és mindenre odakint. Nem kockáztathattad meg ezt a felelőtlenséget, akár az életed árán is meg kell majd állítanod őt!
A fák között hihetetlen sebességgel haladtál, sem fáradságot, se semmi mást nem éreztél, ahogyan váratlanul a falevelek megbomlottak és egy ismerős női kis menyét ugrott a válladra, ahogyan hatalmas puszit nyomot oda, majd a válladon utazna egyből jelezte, hogy ne állj meg.
- Elérte a nagyit!- mondta neked a puszi után- Nem kell félned, a mesterek feltartoztatták, de itt ezen a helyen nincs akkora erőnk, mind kint az emberek világában, mondta neked, amit nem nagyon értettél, de nem volt időd a kérdezősködésre. Lassan ismerős terület tárult a szemed elé, ahogyan elértétek azt a helyet, ahol először jelentél meg és néztél körül, de most mást láttál. Kiégett területet, ahogyan a füst között megláttad Kenyuurei – ahogyan féltérden, vérző fejjel és kettétört kardal nézett maga elé.- Ez nem lehet még őt is... apa! - kiáltotta dadogva.
Azonnal odarohantál hozzá, ahogyan letérdelve mellé erőtlenül rád nézett. Az arcán egy hatalmas és mély vágás éktelenkedett, ahogyan elmosolyodott a jelenléteden.
- Sajnálom kölyök! Itt nem lehettem képest legyőzni őt.-nézett hátra arra a díszes épületre, ahol az öreg bölcs lakott- Minél közelebb vagyunk a nagyihoz, annál erőtlenebbek vagyunk és annál jobban előtörnek belőlünk a belső félelmek...- mosolyod el kissé- Őrülök, hogy itt vagy!- nézett vissza rád- Csak te lehetsz képes legyőzni őt! Te, aki már legyőzte a kétségeket a szívében! Csak te harcolhatsz teljes erővel ellene! -állt fel lassan, de a segítséged nélkül nem volt képes megállni a lábán.